Szerző Téma: A fém és a tűz rabságában  (Megtekintve 1945 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kitetsu Raiden

Shinigami

8. Osztag

*

Goseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 000 / 30 000

Hozzászólások: 73

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 40 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
acélkék / viharkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#447E80 #A0B516


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A fém és a tűz rabságában
« Válasz #15 Dátum: 2016. Aug. 31, 12:28:52 »

A hosszú, megerőltető munka lassan kezdte meghozni gyümölcsét, legalábbis Raiden számára.
Hallgatta a mester szavait, s utána ugyanolyan feszült figyelemmel folytatta a munkát, mint annak előtte. Mikor a két rész egybekalapálásához értek, a mellette állók kérdőn pillantottak az ősz férfira, ő pedig kénytelen volt megkérdezni, mondtak-e valamit, ugyanis a nem épp csekély alapzajban elveszett a hangjuk. A tanoncok készséggel tették föl ismét kérdésüket: most kalapálják egybe az acélköpenyt és a vasmagot, vagy várják meg, míg mindkettő kihűl, és úgy rendezzék el.
Raiden egy másikfajta kovácsolási módszerhez volt szokva, ami megkövetelte azt, amiből a mondás is ered, „addig üsd a vasat, míg meleg”. Így megrázta a fejét, és egyértelműen amellett döntött, hogy még ott helyben, izzó állapotban kalapálják össze a pengét. Ahogy pedig a két részből egy lett, nekilátott a többivel együtt, hogy az izzó fémdarabot megnyújtsák, és pengévé kalapálják.
Az ősz férfi ettől kezdve furcsamód formába jött. Már kevésbé kellett figyelnie a ritmusra, és még az is megfordult a fejében, hogy egymaga kovácsolja ki a pengét, a kezében lévő kalapács pedig olyan gyakorlottan mozdult, mintha Raiden már évtizedek óta csak ezzel foglalkozna.
A munka tehát jól ment, így megengedhette magának, hogy egy pillanatra felpillantson. A kapitányt kereste, és nem tartott neki sokáig hogy kiszúrja a vörös üstököt. A nő szemlátomást állta a nehéz folyamatot, de a szürke shinigami mintha egy töredéknyi elcsigázottságot látott volna rajta. Lehet hogy kezd fáradni, kérdezte magában, s azonmód visszafordult a saját csapatához, kérdezve hogy tudják-e folytatni egy pár percig nélküle.
Remélte hogy rábólintanak kérdésére, s így odébbállhatott az üllő mellől, pár öles lépéssel a kapitány mellé sétált, megfogta annak karját, és egy biccentéssel jelenzte hogy segítene neki, a addig is pihen egy keveset, míg rá kerül a sor a kalapálásnál.
Ugyan Raiden nem volt bolond, hogy azt feltételezze, a tizenegyedik osztag kapitánya ennyi kis kalapálástól elfáradna, de saját magán érezte, hogy kezd otthonosan mozogni, és kevésbé érezte magát fáradtnak, habár az alkarjain a vizes kötések már rég megszáradtak a kohók melegében.
Ott maradt pár percig, de csak annyira, hogy lássa, a nő egy kicsit kifújja magát, majd háton lapogatta, ismét biccentett, és gyorsan visszatért a saját csapatához. Látta hogy a fémdarab már valamelyest penge alakot öltött de ahogy kissé fölé hajolt, észrevette hogy az kissé elgörbült.
Össze is szaladtak a szemöldökei, de csak egy pillanatig nézte az izzó pengét, aztán szólt és nekiállt, hogy egyenesre kalapálja. Egyre inkább gyakorlatias volt, már nem ódzkodott, határozottan kalapált, csak úgy, mintha odahaza a Rukongaiban tette volna.
Múlt az idő, a penge végül is tényleg pengévé vált, s hagyták hogy kihűljön. Három tálba kikevertek valamit, amit Raiden agyagnak látott, de tettek még hozzájuk egyet s mást. Aztán az egyik inas Raiden kezébe nyomott egy kis lapos fejű fa pálcát, amit valamiféle ecsetnek nézett, aztán visszatértek a pengéhez.
A hamont, az élvonalat kellett megrajzolnia, mondták neki, s azt is, nagyjából hogyan. Az ősz shinigami mint sokszor előtte, most is biccentett, de nem feszült rá teljesen a feladatra.
feljebb tűrte shihakushouja még rajta lévő részének ujjait, és teljesen ösztönszerűen kezdett neki. Vonásai lendületesek voltak, haladt szinte gépiesen, ugyanúgy, ahogy az azt megelőző folyamatoknál.
Ahogy kész lett, a penge fölső részét is befedte a többi inassal, majd várt,  hogy az agyag megszáradjon.
Akkor kapta csak fel a fejét, mikor körülötte hirtelen sötétebb lett. Ugyan a föld mélyén voltak, a hegyek alatt, de úgy tűnt, a műhelyben mégis képesek voltak „besötétíteni”.
Szétnézett, de a félhomályban csak a kohók lángjait, és az azok körüli pár métert látta tisztán és sehol egy vörös hajzuhatagot.
Fölkelt ültéből, s mikorra a kohóhoz ért, a penge amin dolgozott, már a lángok között volt. Kísérteties, és ami talán még rémisztőbb, ismerős volt, ahogy az agyagba burkolt pengét kékes lángot nyalják körbe.
Elméje mélyéről egy olyan emlék bukkant föl, ami mintha addig nem is létezett volna: ugyanúgy egy kohó, és benne ugyanúgy egy penge, de a lángok itt színek miriádját köpték s mintha lobbanásukban félig-meddig kristályokká és drágakövekké váltak volna.
A kép amilyen gyorsan, és váratlanul jött, úgy el is múlt, nem hagyva mást hátra, mint az ezerszínű lángnyelveket. Kezek lapogatását érezte a hátán és karján, s ahogy odafordult, az inasok szólongatták, és intettek neki, hogy jöjjön közelebb. átadták neki a fogót, aminek szárai közt ott volt az izzó penge, Raiden pedig kiemelve azt a lángok és az izzó hamu közül, a tanoncok által mutatott vályúhoz lépett.
Nem töprengett sokat, nemes egyszerűséggel a vízbe nyomta az izzó pengét, nyomában pedig gőz szállt fel. Annak rejtekében az ősz férfi fejében felcsendültek a kétségek első hangjai. Sikerült-e, jó lett-e, nem rontotta el a kalapálásnál, vagy pont most, a legvégén, a vízbe merítésnél?
De elnyomta magában mindezt, és úgy döntött, ha mégis rossz lesz a penge ahogy kiemeli a vízből, azt is emelt fővel, és egy szó nélkül fogja elfogadni. Viszont szerencséje volt, a pengének nem lett baja, így miután letisztították, kezdődhetett a csiszolás és az élezés.
Raiden épp hogy pár fajta követ használt odahaza, de kissé megemelkedett a szemöldöke, ahogy látta mennyi, és hány fajta csiszoló és élezőkő van a műhelyben. Egy pár másodpercig még bámulta a megannyi követ, majd gyorsan magához tért, és követte a többiek példáját.
I don't stop when I'm tired. I stop when I'm done.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A fém és a tűz rabságában
« Válasz #16 Dátum: 2016. Szept. 12, 01:07:28 »
Kíváncsian és igen csak kritikus szemmel vizslattam a születő pengét. Mint szamuráj, és mint togishi egyaránt. Noha eddig még nem vettem részt a készítésükben ilyen módon, de már nem egyszer láttam, ahogy Inari~sama kovácsolt. Egyszer még Kagu-Tsuchi kamihoz is elvitt. Szóval mertem kritikus lenni! A penge nem volt elég egyenes, és nem olyan volt az íve, amilyet szerettem. Ezt még ki kellett kalapálni, mielőtt a hamon~t kialakítottuk. Persze utána se voltunk kész. A hamon szépen megmutatta magát a pengében, ahogy az előzetes csiszolás se hozott ki rejtett hibákat. Eddig úgy nézett ki, hogy jó minőségű pengét sikerült készítenünk.  Egy aprócska kis rókát véstem a sajátunkba. Mosolyogva fogadták a társaim, nem ellenezték az ötletet. Boldogan kanyarintottam rá hát a kis ravaszdi képét a pengére, a nagako~ra, ha egész pontosak akarunk lenni.  Nagyon aprócska vésőcskével, és kalapácsocskával dolgoztunk ehhez a művelethez. De pofás kis mei kerekedett belőle. Következtek a togishi munkák. Ebben legalább otthonosan mozogtam. Rengeteg víz, vagy épp olajkő volt felhalmozva. Még nekem is megdobogtatta a ketyegőmet ekkora mennyiségű, és ilyen széles választékú fenőkő készlet látványa. Kiválogattam a nekem kellő darabokat. Most egy több napos munka vette kezdetét, tisztába voltam vele. Ha nem is tartott addig, mint a kovácsolás maga, de legalább tíz napot így is elvett. Először is lecsiszoltam a vízkövet, amivel elsőként akartam dolgozni. Tökéletes, tükörsima felület kellett, hisz nem akartam, hogy a kő rontsa el a pengét. Egy nagy dézsa vizet hoztak közben elém a többiek. Sejthették, hogy végre nem idegen munkát csinálok, így hagytak kibontakozni. Nem csiszolhattam le túl sokat, sőt. A lehető legkevesebbet akartam lecsiszolni a külső részt borító keményebb acélból, hisz amennyiben túl sokat csiszolok, egyfelől annál kevesebbet lehet később újra polírozni. Azokat a köveket, amiket nem használtam, beáztattam az előttem lévő bambusz dézsába.  Elkezdtem az alapozó csiszolást. Ez az egész pengét érintette. Az idő persze megint összemosódott bennem. Mint általában, ha dolgoztam, valahogy elröppent az időérzékem. Szóval nem tudtam, hogy mennyi ideig tartott, de minél tovább dolgoztam, annál szebben kezdett látszódni a hajtogatás jellegzetes mintája. Folyamatosan tisztán tartottam a pengét és a követ is közben a vízzel. Minél szebb lett a penge, annál finomabb polírkövet használtam.  Az alapozó csiszolásnál az egész pengén dolgoztam, bele értve a Nakago~t is. Míg dolgoztam, tökéletesen meg volt az elmémben, hogy milyenre szeretném, hogy kinézzen, ha készen van.  Ehhez azonban nem volt elég csak az alapozás. Amikor kész lettem magának a fémnek a polírozásával, neki láttam az él kialakításának, lényegében az élezésnek. Kezdésnek nagyon finom vízkövet használtam, és ekkor mát csak az élét csiszoltam. Ezzel értem el, hogy éles, és tökéletes fényű legyen. Ezek után, egy új csiszolókövet téve magam elé, egy olyan puha, szinte már lemez vékonyságú polirozó követ, az úgy nevezett Shiage követ. Ez már olyan aprócska volt, hogy egy ujjamon elveszett volna. Ezzel nedvesítettem meg a követ, majd a levélbe csavart penge élét kezdtem csiszolni vele. Így tudtam csak elérni, hogy tökéletes hamon~t kapjak. Aprólékos, és türelmet igénylő munka volt. Legalább öt napot vett igénybe ez is, mire befejeztem magát a csiszolást. Ráadásul nagyon óvatosnak is kellett lenni, hisz egy pengéről volt szó. Elég lett volna egy rossz mozdulat, hogy levágja egy ujjam. Ennek ellenére,  ezt egyedül csinálhattam végig, hagyták a többiek, hogy dolgozzak rajta. De a végeredménnyel meg voltam elégedve. Mivel egy teljesen új pengéről volt szó, így az elképzelésem szerint dolgozhattam. Ha egy régi pengét kellett volna restaurálnom, akkor annak a kornak megfelelő technikákat használhattam volna csak. Ritka mód élveztem épp ezért, hogy ilyen szabad kezet kaptam. 
Ők közben a habakit kovácsolták ki. Lényegesen kisebb tűzzel dolgoztak hozzá. de ugyanúgy félbe kellett hajtani, majd rákalapálni, az akkor még csiszolás alatt álló pengére. Ügyesen, és gyorsan dolgoztak, ugyanis még az alapozó csiszolás legelején megtették. Utána egybe kovácsolták az egészet… bár inkább volt ez ötvös, mint kovács munka. Lecsiszolták, és mehetett a kardra. Tökéletesen illett rá.
Ám ezután más munka következett. Ruhaanyagba csavartuk, a pengét, majd átmentünk a következő terembe.  Fa deszkák, lapok voltak kikészítve munkaszőnyegekre. Kis asztalocskákkal, és rengeteg eszközzel. Ahány csoport volt, ahány katana készült, annyi.  Először is fát kellett választanunk. A mi csapatunk magnólia fa mellett döntött. Magunkhoz véve a kardhüvely anyagát, először is félbe kellett azt fűrészelnünk. Kis recéjű fűrészt kaptunk, nem átlagos fafűrészt. Viszont sokkal simább lett ennek hála a fűrészelt felület. És lényegesen tovább is tartott a művelet.  A lábunkkal fogtuk a fát, míg fűrészeltük. Amint meg lett, egy széndarabbal körbe rajzoltuk a penge pontos vonalát, lekerekítettük a fa egyik végét, majd különböző vésőkkel előbb körbe karcoltuk a körvonalat, majd elkezdtünk mélyetet vésni a fába. Talán ez volt a legnehezebb feladat. Hisz két különböző fába kellett úgy belevésni, hogy tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz is, és a pengéhez is. Nem igazán volt hibázási lehetőségünk. Igyekeztem a szénnel elérni, hogy nagyjából egymást is befogja a két fa, ahogy összeillesztettem őket, illetve milliméterre pontosan méricskélni ugyanúgy, mint a két oldalon. Ezek után a vésőkkel elkezdtem kivésni a penge helyét. Minden szőnyegnél volt egy egész készlet vésőkből, különböző méretű, és formájú. Viszont kalapács még egy icipici se. Vagyis anélkül kellett dolgoznunk. A tökéletesség volt a cél. Ami, mivel még saya~t egyszer se készítettem, nem volt egy könnyű történet. Még szerencse, hogy segítettek a többiek. Közvetlenül leshettem meg, hogy ők hogy is csinálták.  Tükör simára kellett a felületet csinálnunk. Nagyon apró szálkák is kárt okozhattak a pengében. Épp ezért homok papír, mint csiszoló felület szóba se jöhetett. Lényegesen jobban kézre állt személy szerint a togishi munka, mint ez a fajta, pedig nem volt az se könnyebb.  Szerencsére ebbe besegítettek. Ahogy faragtuk ki a két félt, többször összeraktuk, és belepróbáltuk a pengét. Amikor sikerült, tökéletesre csinálnunk, rizsragasztóval összeragasztottuk a két félt. Egy zsineggel szorosan összekötöttük, miközben maga a penge is benne volt, majd ékeket raktunk bele, hogy még erősebb legyen a szorító hatás.  Ahogy ez megvolt, kipróbáltuk, hogy milyen a penge járása benne. Akadály nélkül csúszott ki belőle, majd vissza.  Amíg vártuk, hogy száradjon, a tsuba elkészítésén dolgoztunk.  A keresztvasat, már úgy öntöttük ki. Az izzó, folyó fémet, egy víz alá helyezett formába öntöttük. A víz egyből hűtötte, különös szerkezetet adva ezzel a fémnek. Ahogy ez kihűlt, hozzá láttunk a keresztvas megmunkálásának. Mivel még nem sűrűn csináltam ilyet, így nem cicomáztam túl. Formára kalapáltam és csiszoltam a fémet, majd a penge helyét kilyukasztottam. Ehhez persze a pengéről vettem méretet. Azt akartam, hogy illeszkedjenek egymáshoz.
Ahogy megszáradt közben a saya, a lakkozást kezdtük el. Itt már a sebesség se volt elhanyagolható. A lakkba én egy kis aranyport is kevertem, ugyanis az kihozta szépen a mintákat a sayaban. A lakkot is políroztuk. A tsukát hasonlóképp készítettük el, mint a saya~t. Két fából kivájtuk a tsuka alakját, majd belevéstük a nagako vonalát, a szegek helyét, végül összeragasztottuk ezt is rizsragasztóval. Az így kapott tsukát, a szegekkel rögzítettük a kardon, bevontuk rájabőrrel, majd a barnás selyem ito~val körbevontuk. Míg én a tsukamaki~val bajlódtam, a társaim kis díszecskéket készítettek, és hoztak oda, amivel a kardot gazdagíthattuk. Kapott egy kis díszt a saya, egy virágmintás menuki került az ito alá, illetve egy különleges, kovácsolt kashira került a végére. Még egy kis kogatana~t és kogai~t is  kapott.
A kész munka egy nagyon szép, barnás színben pompázó wakizashi lett.
Alig lettünk kész vele, eltűnt a kovácsműhely. A kezemben a wakizashival, néztem szét magam körül.  A tsujigiri hagyományos eszközei voltak körülöttem.  Tatamiba tekert bambuszok, illetve egy alak. Egy viszonylag alacsony fiú. Rövid haja, és sötét szemei voltak. Lánc volt a kezein és a nyakán is. Nem volt ott senki, rajtam állt, hogy mihez kezdek. Rajta tesztelem az új kardot, vagy a tekercselt tatamikon. Ismertem a hagyományokat. De már kinőttem nagyon régen a vérgőzös, gyilkolásokból. Nem zavart, ha meg kellett ölnöm valakit, de csak az ölés élvezetéért nem vettem el más életét. Magabiztos léptekkel mentem a bambuszhoz, majd suhintottam a karddal egyet. Egy vágással vágta végig a szorosan feltekercselt tatamit, és a benne megbújó bambuszt is. Elégedetten bólintottam az élességére. Majd hasonlóan kimért léptekkel mentem a fogolyhoz.
   - Ki vagy te? - érdeklődtem le tőle. Nem kaptam választ. Szóval lehajoltam, megfogtam a láncát. Vékony selyemlánccá változott a kezembe, amit aztán nem volt nehéz letépnek róla. Nem kelt fel azonnal, hiába hevertek immár körülötte a láncai a földön. A karom nyújtottam felé. Egy picit még gyanakodva pislogott rám, majd belekapaszkodott a kezembe. Abban a percben lezsibbadt a karom.
   ~ A nevem Baku! Yume no Baku egészen pontosan! ~ hallottam még a hangját, ahogy hirtelen elsötétült a világ. Amikor kinyitottam a szemeim, a hegy lábánál voltam újra. A bal karomat még mindig nem éreztem, viszont a szép barna wakizashi ott pihent a másik kezembe.

wakizashi
(click to show/hide)


Amikor elhagyod a készülő kardod, hiába teszed ezt jószándékkal, a kovácsmester mérgesen rád szól, még mielőtt elérhetnéd Chiyo~t. Azért pöröl veled, hogy ne legyél se Chiyo triójával, se a sajátodéval, a készülő kardokról nem is beszélve, tiszteletlen. Úgy tűnik, hogy ezzel akaratodon kívül is tiszteletlenséget követtél el.
Amennyiben visszatérsz a saját készülő fegyveredhez, a továbbiakban a lépések ugyanazok nálatok is, mint amiken a többi csapatnak végig kell menniük. Amennyiben sikerül nálad is eltűnik a kovácsműhely, és egy terembe találod magad, ahol kipróbálhatod a kardod. Ám még mielőtt dönthetnél, hogy a tatamin, a foglyon, vagy mind a kettőn teszteled a pengédet, maga a körülötted lévő terület megremeg, és egy furcsa lény jelenik meg a semmiből előtted. Mielőtt megakadályozhatnád, megöli a foglyot, majd ellened fordul. Nincs már választásod, a pengédet egyből éles küzdelemben kell tesztelned.
Amennyiben sikerül legyőznöd, úgy neked is elsötétül egy pillanatra a világ, és te is a hegy lábánál ébredsz, nem messze Chiyo~tól, bár mivel neked kissé aktívabb ellenfeled volt, picit később, mint a kapitány ahogy magához tér. Nála már nem látod a fegyvert, viszont a te kezedben nem egy kard, hanem egy pöröly pihen. Nem az, amivel bent a műhelyben dolgoztál, annál lényegesen különlegesebb, ezt te is érzed.

Határidő: szeptember  26
Köszönöm szépen a játékot!



(click to show/hide)

Karakterlap

Kitetsu Raiden

Shinigami

8. Osztag

*

Goseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 000 / 30 000

Hozzászólások: 73

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 40 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
acélkék / viharkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#447E80 #A0B516


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A fém és a tűz rabságában
« Válasz #17 Dátum: 2016. Szept. 26, 17:29:14 »
Raiden egy pillanatra meghökkent, mikor a mester hirtelen ráripakodott, de egy kurta biccentés után visszatért saját csapatához. De a tüske, hogy úgy bántak vele mint egy taknyos kölyökkel, benne maradt.
Még akkor is a fejéhez vágott szavak forogtak elméjében, mikor a penge már kész volt, és nekiláttak az élezésnek.
Az ősz férfi pár percig csak összehúzott szemekkel figyelte ki mit, és hogyan csinál, majd ő is nekiállt. A kard lassan kezdett megmutatkozni igazi valójában, de ahogy a férfi élezte, tekintete egyre inkább elkomorult. A pengén ugyanis apró, alig észrevehető de Raidennek túlságosan is ismerős sötét foltok és csíkok tűntek fel.
Lappangó dühét ez csak egyre jobban szította, így épp hogy csak észrevette hogy az élezést egy kicsit túlzásba vitte. A penge hamonja cakkos lett és durva, s pár másodpercig értetlenül meredt rá, hiszen mindent ugyanúgy csinált, mint a többiek, a mintázat mégis olyan hegyes és éles lett, mint egy vadállat fogsora. Nyelt egyet, és inkább a társainak adta a kardot, hogy azok befejezhessék annak élezését, ő pedig csak fél szemmel követte, mit is tesznek. Az első egy-két alkalommal aprót rándult, mikor hallotta ahogy páran fel-felszisszennek ahogy a pengét élezik.
- Harapni fog, az biztos – csendült fejében a korábban hallott idegen, suhogós hang. Tehetetlen mérgében csak fújt egyet, mint egy öklelésre készülő bika és rögtön a pengéért ment, amint kész lettek vele.
De mire odaért, már nem csak a penge volt ott önmagában, szinte minden egyéb elkészült hozzá, a kardhüvelyt és a markolatot leszámítva. A többi inas mögött kullogva Raiden átsétált egy másik terembe, és orrát egyből faillat csapta meg. Beljebb lépett, ügyelve hogy ne botoljon meg a ruhadarabokban, amikkel a pengét tekerték körbe, de annak éle gyorsan lefejtette maga körül őket.
Minthogy a férfira már elég idegenkedve, már-már dühösen pillantottak csapatának tagjai, inkább leültették egy deszkakupacra, és csak annyit kérdeztek tőle, milyen fából készüljön a kardhüvely. Az ősz shinigami végigjáratta tekintetét a különféle színű és árnyalatú faanyagokon, majd az acélszín szempár megállapodott, és fejével az adott irányba intett. Választása egy sötétebb tölgyre esett.
Az inasok csak biccentettek, és gyorsan ott is hagyták, mintha fertőző betegsége volna. Raiden egy ideig nézte a tevékenykedésüket, de lassan elkalandozott, s csak egyet pislogott, mikor az egész kép megváltozott.
Újra abban a furcsán ismerős műhelyben volt. Előtte az üllőn már ott hevert a kész kard, ami jóval nagyobbnak érződött, mint akár egy hosszú odachi. A penge már nem sistergett, sem szikrázott, színe halovány, törtfehéres árnyalatban játszott, de ahogy megmozdította fejét, a fémen átcsillant egy teljes kaleidoszkópnyi szín. A kard közepén, és a markolatnál viszont üresen ásító bemélyedések voltak.
Nem tudott rájönni, mi végre lehetnek a kardon azok a lyukak, de önnön teste megadta a választ. Jobbja megemelkedett, és markába zárva gyönge fénnyel átszüremlő szikrázást látott. A fénygömböt szinte automatikusan a kard közepén lévő bemélyedéshez tartotta és markát kinyitva hagyta hogy beleessen.
A lélegzete azonmód bennakadt. Amit egy fénygömbnek vélt, az nem más volt, mint egy apró csillag. Tekintete elkerekedett, és sokáig csak abba a mozdulatba dermedve bámulta. A csillogó, szemmel láthatóan különleges jószág nem volt se forró, se hideg, és tapintásra se lehetett akármelyik anyaghoz hasonlítani.
De a révület hirtelen megszakadt, mikor éles,  kövön csattanó fém hangját hallotta. jobbjával lefogta a kardot, baljában pedig megemelte kalapácsát. Most először sikerült meglátnia milyen is a fegyvernek is beillő szerszám. Vaskos volt, öreg, de mérhetetlenül tömör erő sugárzott belőle, a kalapács fejének közepén pedig egy körbe foglalt vicsorgó farkasfej kapott helyet.
Megpördítette kezében a pörölyt – könnyebb volt mint amilyennek sejtette – és a magasba emelve lesújtott a fénylő csillaggömbre.
Éles, őrjítő fájdalom hasított elméjébe, és tépett végig a gerince mentén. Homályos képes, és tompa hangok tömkelege árasztotta el elméjét, és ebbe a hullámba bele is szédült. Az üllő szélébe kellett megkapaszkodnia hogy ne essen el.
De az üllőnek furcsa, fához hasonló tapintása volt. Megrázta fejét, de mintha agyába milliónyi tű lenne, csak még jobban megfájdult ettől a mozdulattól. Lehunyta szemeit, émelygéssel küzdve, s mikor kinyitotta, a látvány szinte mellbe vágta.
Előtte volt még mindig a csillagfényes műhely. Egybemosódva azzal a teremmel, ahol az inasok bőszen dolgoztak.
Zihálva tápászkodott fel, egy kisebb, undok loccsanással. oda se nézett, tudta hogy vérzik. Így, sápadtan, hideg verítékben gyöngyöző homlokkal tántorgott oda az inasokhoz. Azok már a munka végénél tartottak, de ahogy egyikük felpillantott, riadtan markolta meg, még dolgozó társa vállát, és a férfi felé mutogatva húzódozott el. Csakhamar mindannyian észrevették, és inkább rémülten elfutottak, otthagyva a csaknem kész kardot.
A férfi a kardért nyúlt, de megingott, térdre esett. Egész testében kínzó fájdalom perzselt, szemeit nem tudta lehunyni hogy úgy nyerjen enyhet, mert csukott szemhéjai mögött zavaros képek milliárdja fogadta.
Sután megragadta a kardot, és zavaros könnyeinek képén át elhűlve nézte, ahogy a szolid, de mutatós fegyver pengéjének fénye eltompul, majd a fém egésze megfeketedik, a markolat bőre kifakul, a kardhüvely fakóvá és kopottá válik.
Üvölteni akart, de saját környezete a torkára forrasztotta a legapróbb hangot is. a deszkákkal teli terem eltűnt, és egy másikban találta magát. Egyből tudta, mi következik most. Ezernyi kínnal viaskodva, és többször visszaesve, de talpra tornázta magát.
Lélegzete kezdett felületessé válni, tekintete meg üressé, ahogy kissé megemelte a kardot, és pengéjével hogy a tatami tekercsek, hogy a kikötözött fogoly felé intve. Rövid időn belül döntött, és fölemelte a kardot, kezeire pedig azonmód valami nedves dolog folyt.
Lepillantott, de nem vér volt az, ami a pengéről a kézfejére csöpögött. Sűrű, vérhez hasonló, de sötétzöld folyadék hullott cseppekben a kardról. Pont csak ennyi idő kellett, hogy a látóterének sarkában elsuhanjon egy sötét folt.
Elkínzott halálsikoly hallatszott, és odakapva a fejét, megpillantott egy olyan lényt, amit addig sosem látott. De pontosan tudta, hogy micsoda. A szörny nem lidérc volt, teste csupán egy lábak nélküli, lebegő, szikár torzó volt, fekete tintaként rászáradt bőrrel a fehér, itt-ott kilógó bordákon,  hosszú, karmos ujjakban végződő kezekkel, és tőrszerű fogakkal teli szörnypofával.
A kikötözött alak tehetetlenül csúszott ki a karmos mancsok közül, ahogy a két tekintet egymásba fúródott.
Raidenben egyre inkább erősödött az az egyetlen érzés, ami még a dühével is vetekedett. Egész egyszerűen elege volt. A lenézésekből, a rémálmokból, a pocsék megfeketedett pengékből, és a folytonos emlékképektől, amik még ébren sem hagytak neki nyugtot. Üvölteni akart, mikor a kard elsatnyult az érintése nyomás. Az az üvöltés most talált utat magának, és úgy robbant ki, akár egy hegyomlás.
A széles csapása azonban csak arra volt jó, hogy az egyik alkarja felétől szabadítsa meg a rémet. Válaszul ő egy hosszan végigszántó karomnyomot kapott a mellkasába.
- Harapni fog – csendültek a fejében újfent a szavak, és ő újra felüvöltött. Hangja mélyebb volt, és a fülében, elméjében hallotta ahogy távoli visszhangként zanpakutouja is öblösen felüvölt.
Szemeiben fény lobbant, és alkatát meghazudtolva, két kézzel megemelve az elsötétült pengét, nyílegyenesen lesújtott. A kard harapott, de épp csak átütötte a szörny koponyáját, Raiden pedig nem volt rest újra meg újra lecsapni.
A végére a rém már csak rekedt-sivító, visszhangos sikolyra volt képes és még utoljára támadt, épen maradt karmaival.
Az ősz férfi érezte ahogy a haja kibomlik, az arcán pedig vér fröccsen szét, de csak arra az ösztönös pár másodpercre hunyta le szemeit, és a vértől és zöld folyadéktól iszamos penge utoljára a magasba emelkedett.
- Nem egy szimpla shinigamival kezdtél te dög – nyögte ki, és minden maradék erejét beleadta támadt.
A világ milliónyi és milliárdnyi kép, hang érzés és élmény robbanása után elsötétült előtte, de utoljára még hallotta, hogy csapása nem a penge csattanásával ért véget, hanem egy tompa, csontot törő hanggal.
Sokáig csak az eszméletlenség jóleső sötét némaságában lebegett, aztán lassan világosodni kezdett előtte a világ aztán lassan, nagyon lassan kinyitotta szemeit. Feje fölött immár a kék ég volt, távolabb pedig a Rukongai pár épületét is ki sikerült vennie.
De ahogy eszébe jutott a Rukongai, felemás érzés kúszott szét mellkasában. Otthonának vallotta azt a helyet, s most mégis úgy látszott, hogy sosem tartozott oda igazán.
Megmozdította tagjait, s baljában egy addig ismeretlen markolatot érzett. Szinte menten megfordult vele a világ mikor meglátta, hogy a farkasfejes kalapács az, ami a kezében van.
Beletelt utána egy pár percbe hogy feltápászkodjon, mert bár furcsamód nem sok sérülés maradt rajta a harc után, még mindig kissé imbolygott, mintha betegségtől lábadozna.
Vett pár mély levegőt, s akkor vette észre, hogy nem csak ő van immár a hegyeken kívül, hanem a vörös hajú társa is. A kapitány szemlátomást jobb bőrben volt, mint ahogy Raiden érezte saját magát. És úgy tűnt, ő sem távozott üres kézzel a műhelyből.
Furcsa tekintettel pillantott vissza a tárna bejáratára és az előtte terpeszkedő hegyre az ősz shinigami. Sok mindenen ment keresztül, és nagyon sok évet megélt a Lelkek Világában, de csak most sikerült megtudnia, most döbbent rá, hogy valójában sosem volt egyszerű lélek, még shinigamiként sem.
Több nappal, miután eljöttek a hegyek mellől, sikerült annyira összerendeznie a fejében lévő temérdek emléket, hogy valamelyest rájöjjön a múltjára.
Sosem tűnt fel neki, hogy lennének hiányzó emlékei, viszont úgy tűnt, a  memóriájában lévő üres rést a zanpakutouja kapta meg. A kép ha lassan is, de kezdett összeállni.
Ugyanúgy, ahogy lassan kezdte újra megszokni saját kalapácsát is.

Nagyon köszönöm a játékot, és köszönöm hogy kitartottál mellettem :D

(click to show/hide)

(click to show/hide)

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2016. Szept. 26, 17:32:24 írta Kitetsu Raiden »
I don't stop when I'm tired. I stop when I'm done.

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A fém és a tűz rabságában
« Válasz #18 Dátum: 2016. Dec. 25, 21:30:11 »
Üdvölet! :hippy:
Jeleztétek, hogy a küldetés véget ért, így késve bár, de törve nem, jöttem lezárni.
Jutalmatok 3000 LP és 4500 ryou.

További jó játékot mindkettőtöknek! ^-^