Szerző Téma: J&J akták  (Megtekintve 1897 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ichimaru Gin

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 62

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

J&J akták
« Dátum: 2016. Márc. 23, 23:10:01 »
(click to show/hide)

Hopi & Nozomi:
  Fumihiro Kazuya, művészettörténet tanárotok jóvoltából a gimnázium első-és második évfolyamos kiválasztott diákjait az a kiváltság érte, hogy egy három napos kiránduláson vehetnek részt Isikawa prefektúra fővárosában: Kanazawában.
  Ti is a kiváltságosak között voltatok. Péntek reggel indultatok el a három napos kiruccanásra. A hosszú buszút után elgémberedett tagjaitoknak jót tett a városi szabad levegő. Egész idefelé jövet áradt mindenkiből a rosszkedv, mely érkezésetek után feloldódott, amikor a szállásnál végre leevickélhettetek a járműről.
  Fumihiro-sensei azonban nem kímél titeket. Amint leraktátok poggyászaitokat azonnal útra kerekedtek, hogy megnézzetek pár nevezetességet a városban. Tanárotok a megszokott lassú, unott hangján számol be a hely történelméről és egyes nevezetességeiről, mely mellett éppen elhaladtok. Lehet, hogy Oda Nobunaga híres hadvezérének története kevéssé érdekel benneteket, mintsem az, hogy Japán egyik leggazdagabb rizstermelése volt itt, amelyből befolyó pénzösszeget a művészetekre és a konyhákra tudták áldozni. Itt készítik például a hagyományos Japán édességet a Wagasit is, melyet akár szabadidős foglalkozás alatt meg is kóstolhattok.
  Rengeteg templomot vehettetek szemügyre. De, hogy éppen a híres Ninja templom labirintusszerű kiépítésében vesztetek el – ha ti nem is, osztálytársaitok közül többen is elkeveredtek és meg kellett őket keresni –, vagy éppen a Saihitsu-an vált ki csodálatot belőletek – ahol a kimonófestést csodálhatjátok meg –, esetleg a nevezetes Macskatemplomon – melynek helyén eredetileg macskatemető volt – nyűgözött le titeket (vagy sem) az rátok van bízva. Ha akartok, szuvenírt bárhol beszerezhettetek.
  A három óra tájékán a szamuráj negyedbe érkeztek el. Itt tanárotok szabad foglalkozás címszóval három órás időt hagyott nektek a csavargásra. Délután hat órakor, azonban mindenkit a Nomura Szamurájház elébe vár, amelyet természetesen meg is mutatott nektek, mielőtt különböző irányba szétszéledtetek volna. A senseitől még hallotok egy-két nevezetességet, melynek megszemlélésére ösztökél titeket, közöttük hangzott el a Murakami édességház is, melynek különlegessége az, hogy teljes egészében cukorból áll.
  Városban lézengésetek alatt a kirándulás során időnként úrrá levő rosszkedvetek is elillan. S miközben élvezitek Kanazawa friss levegőjét észrevehetitek, vagy a cukrászda és éttermek változatos felhozatalát. Szemtanúja lehettek, ahogy tanárotok egyik osztálytársatokat egy sötét sikátor felé terelgeti.
  Hopi neked különösen bizarrá válik a jelenet, és inkább a látottakkal foglalkozol, mintsem Nozomin újra úrrá levő depresszív viselkedéssel. A gyanakvás szülte kíváncsiság folytán akarsz utánajárni az ügynek. Ha tiltakozol is ellene Nozomi piócaként jár a nyomodban.
  A sikátor, melyen keresztül követiek a tanárt, egy zsákutcába vezet titeket. A szemétlerakó helyet pedig ki tudjátok használni arra, hogy elrejtőzzetek. Onnan kikukucskálva, a gyanúd beigazolódni látszik. A senseietek vállán furcsa derengést veszel észre, egy kukacszerű élőlény fedi fel magát pár pillanatra előttetek. Majd magatok előtt láthatjátok, ahogy a féregszerű lény egy apróbbat helyezz el a fiatal iskolatársatok vállán, ki sápatagabb lesz és kótyagosságában nem igazán reagál a környezetére. Nem úgy, mint senseietek, ki a legkisebb neszezésre is felétek vezeti tekintetét. Nem közelíti meg a szemétlerakót, de arcán látni a gyanakvást.
  Hopi, benned fogan meg először, hogy jobb lenne távoznotok, mert így is túl sokat láttatok, amikor telefonod hangos pityegéssel üzenet érkezését jelzi számodra. Nozomi felnyüszített melletted, kezében szorongatott mobil egyértelművé teheti számodra, hogy kitől kaphattál üzenetet. Mikor sietős távozásra adnátok fejeteket nyakatoknál szúnyogcsípéshez hasonló röpke fájdalmat éreztek mielőtt elájulnátok. Ha szemfülesek vagytok, még éppen el tudjátok csípni a sötét tunikába bújt alakok homályos sziluettjét, kik körétek sündörögnek.

Ryohei:
  Bármennyire is igyekeztél a hivatalos úton bekeveredni a kirándulást vezető tanárok közé, nem értél el sikereket. Pedig rendkívül gyanakodtál a kirándulást szervező művészettörténet tanára. Mostanában elég letargikus volt a hangulata, holott általában kicsattant az örömtől, sosem lehetett lelőni lelkesedését. Fiatal volt és fitt, és mostanában mintha éveket öregedett volna. Kialvatlan volt, nyűgös, viszont nem találtál múltjában semmi okot arra, mely miatt így viselkedhetne. Ráadásul rosszkedvét mintha terjesztette volna az iskola falain belül.
  Péntek reggel a busz nélküled indult el. De remekül tájékozódtál arról, hogy ősödnek pontosan abban a városban van jelenése, ahová a fiatalságot is kirándulni vitték. Az igencsak nagyszabású véletlent kihasználva csatlakozol hozzá. Ha gondolod, a miértjét is kifejtheted neki, vagy akár hallgathatsz is róla, míg csupán holmi rossz megérzéseid vannak az üggyel kapcsolatban.

Umi:
  A véletlen úgy hozta, hogy Kanazawa városába vagy hívatott megjelenni egy interjú miatt a Maeda TV-nél. A város neve ismerősen csenghet számodra. Emlékezhetsz arra, hogy ma reggel Nozomi is ide indult osztálytársaival a három napos kirándulásra. A túrát összegző papíron az Asano-gava Enyuukai hagyományőrző ünnepség is szerepelt, mely pont a hétvégén kerül megrendezésre. Mivel a városban egyéb teendőd az interjún kívül nem lesz, kikapcsolódás gyanánt egy kis ünnepségen részt venni nem jelent számodra akadály. Ürügyként pedig legidősebb jövőből jött üköd is lehet, aki indulásod előtt fél órával keresett fel azzal a szándékkal, hogy veled tartana Isikawa prefektúra fővárosába.

Umi & Ryohei:
  A tömegközlekedés ellenetek dolgozik, ugyanis egy baleset miatt több órát álltok a dugóban. Emiatt éppen hogy megérkeztek a műsort sugárzó csatorna épületébe. A szűkös idő miatt Naoto Ryoheit is munkára fogja, amikor a technika is az adás ellen szól. A számítógéphez való hozzáértésednek köszönhetően hamar áthidalod a problémát, így nem kell elhalasztani a műsort. Viszont a számítógépet bújva különös számsorokra bukkanhatsz. Olyasfélékre, mellyel a jövőben találkoztál utoljára. A gépről nem tudod tüzetesebben megvizsgálni, de ha van hozzá eszközöd és külön tudsz csatlakozni a műszerhez, akkor utánajárhatsz a furcsa számsornak. A kódot egy S22-es jelölésű raktárig tudod visszavezetni, mely a város külvárosában található. A feljegyzések szerint elhanyagolt, annakidején egy cukrászda rakodóhelye volt. Jelenleg használaton kívül van. Nagyjából kutakodásod vége során végez üköd a saját munkájával.
  Míg a probléma áthidalás folyik, Umi te addig a staff igen titokzatos beszélgetését hallhatod. Akaratodon kívül is fültanúja vagy a diskurálásnak. A párbeszéd az egyik fél panaszkodásában tűnik ki leginkább. Az egyik középkorú férfi unokaöccsét elrabolták. A legkülönösebb az egészben, hogy nem ez volt az egyetlen eset mostanában. Az elmúlt két hétben gyakoriak a gimnazista korú fiatalok eltünedezése, és a rendőrség a nyomozásuk alatt semmit sem tudott felmutatni eddig. Egyikőjük az internetet, mások a rendőrök haszontalanságát ostorozzák. Sajnos nincs lehetőséged kérdezősködni, a műsor kezdetét vette és beinvitálnak a felvevő szobába.
  Az interjút követően megcélozhattok akár egy éttermet is, hiszen az út során nem nagyon volt lehetőségetek enni. Ideérkezésetekkor pedig nem tudtatok ilyen kitérőt tenni. Az estebédet rendelhetitek, vagy akár a városban is elkölthetitek egy vendéglőben. Mindenesetre falatozásotok során egyszerre csipognak fel mobiljaitok. Mindketten Nozomitól kaptatok egy rövid üzenetet, melyben csupán a vészjelző „S.O.S.” rövidítése áll.
  Nozomi mobilját a Nagamachi negyedben tudjátok bemérni a Murakamival szemközti épületegyüttesek között húzódó keskeny utcák egyikéről. Ha oda is siettek, a sikátor sötét, koszos utcájában a szemét közé ejtett Hello Kitty-s mobiltelefonon kívül egyebet nem találtok. A nyom idáig vezetett, megkísérelhettek más módot arra, hogy megkeressétek őket, a választási lehetőség igen széles. Elmehettek a diákszállóra, felkutathatjátok a kirándulást vezető tanárt, vagy tüzetesebben átvizsgálhatjátok a környéket.*

*Hogy miként kezdtek nyomozni fejtsétek ki nyugodtan! Akár több variáción is elindulhattok. ^^



« Utoljára szerkesztve: 2017. Jan. 07, 21:49:41 írta Ichimaru Gin »

Karakterlap

Hoshi Ryohei

Testnevelés tanár

Eltávozott karakterek

ügyeletes konzolzsoké

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 500 / 45 000

Hozzászólások: 337

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 53 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Világos sárga (fekete csíkokkal xD)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Demothy Neyen

Post szín:
#FFFB00#F5F5DC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #1 Dátum: 2016. Ápr. 07, 00:48:55 »
Azt hittem ott esz meg helyben az ideg! Mi az, hogy én NEM MEHETEK?  Mikor a fészkes fenébe kell nekem engedélyt kérnem, hogy elkísérjem Hopiékat bárhová? Különben is, kik ők, hogy csak úgy beleszóljanak a saját személyes dolgaimba, és életembe? Megkattantak ezek?
Úgy éreztem, nem kell sok hozzá, hogy gőz jöjjön a fülemen, én meg gyilkos eleganciával borítsam rá az asztalt, meg úgy az egész kéglit! Utáltam, ha mások, a látszólagos hatalmukkal visszaéltek! De az arcom meg se rezdült, ahogy nagy gőgösen előadta, nem az én reszortom, hogy velük menjek. Ha az arcom nem is mutatott semmi érzelmet, a szemem annál inkább. Csak némán néztem az ő szemeibe, hogy érezze, ezt alaposan megjegyeztem, és ha nem muszáj, nem kell nyugodtan aludnia éjszaka. Mert még a végén egyszer csak elő lépek a sötétből, és a legédesebb álmából riasztom fel, csak hogy elvágjam a torkát!
Cseszett rossz érzés volt, hogy ők elmentek, nekem meg itt kellett dekkolnom a seggemen miattuk! Mert pont arról vagyok híres nem? Vettem pár mély levegőt, még se ilyen elmebeteg hangulatban hívjam föl Ancit, az se lett volna jó, vele ordítozok, anélkül, hogy érzékelném. De a vészjelzőm kitartóan zakatolt a fejembe, nem volt mese. Utánuk kellett mennem. Ahhoz meg szólnom kellett Umi~nak, hogy vigyázzon Momira addig, míg távol vagyok. Meg fordítva is, de ezt nem akartam kihangsúlyozni! Mély levegő, jóga légzés, mittudom én mi a francot olvastam még neten, hogy ilyenkor kell. A végül már azért is majdnem betörtem a diri irodájának a falát kívülről, mert nem jutott eszembe, hogy honnan olvastam ilyen szarságokat. Ez így tényleg nem mehetett tovább. Morogva másztam el a mosdóig, és tartottam hidegvíz alá a burám, hátha legalább kicsit lehiggadok tőle, és használni bírom az eszem, ha már alapból ennyivel vert meg az ég, meg a rendszer! Jó negyed óráig csorgattam magamra a vizet, bár lehet volt az tíz perc is, mire úgy éreztem, hogy lezsibbadt az agyam kellően hozzá, ne akarjak Anci nyakába baromságokat zúdítani.
   - Anyu! - mondtam, miután köszöntem, és még így is inkább morogtam a telefonba, ahogy felhívtam, de legalább már emberi hangon, és hangerővel - Kicsit el kell mennem a városból, vigyáznál Momira?
   - Ezt kérned sem kell, kincsem! Mikor indulsz? Jövőbeli ügyes bajos dolgok?- jött a válasz.
   - Most! - vágtam rá. Erre Anci komolyan kétségbe esett, hogy épp neki is mennie kell. Elkeseredetten nyögtem fel, de szerencsére azt is elhintette, épp merre lesz az üzleti út. Az elkeseredéshez egy reménysugár társul! Nekem is oda kell mennem, amerre ők tartanak. Ezt gyorsan meg is osztottam vele, majd frissen melegében leérdeklődtem, mehetek~é velük.
Azért most ritka hálás voltam, hogy nem kellett egy rakás, értetlen, visszamaradt, homo sapienssel megosztanom az utazás gyönyöreit. Volt egy olyan sejtésem, hogy amíg be nem érem Hopi~chanékat, addig Ancin kívül mást nem igazán tudnék elviselni agyérgörcs nélkül. Az ő szeretgetésére, igazi macskaként bújtam, ám mikor felajánlotta, hogy vezessek, határozottan ültem szálltam be az anyósülésre.
   - Jobb, ha most ilyesmit nem bízol rám… - jegyeztem meg színtelen hangon.  Innentől próbáltam hallgatásba burkolózni. Az a rossz érzés emésztett, nem hagyott nyugodni. Közben Ükim olyan finoman próbált rávenni, ugyan meséljem már el, mégis mi miatt olyan paprikás a hangulatom, mint aki csalánosba hugyozott sünökkel karöltve… észre se vettem, csak ki böktem neki, mi bántja a csőröm.
   - Iskola... - kellett pár pillanat, míg lepottyant, ennyiből ő nem fog magától rájönni - Ma reggelre fogták magukat, összeválogattak néhány gyereket, hogy de nekik azonnal meg kell mutatni Kanazawa várost! - nem különösebben érzékeltem, hogy ökölbe szorult közbe a kezem - Előre kiválasztott felnőtt kísérő mehetett, ami normál esetben nem is különösebben érdekel, de csesszék meg, elvitték Hopi~t is, és Nozomi~t is! - visszamorgósodott a hangom. Azt már nem kellett, mégis kimondtam hangosan - Tudom, nagyon bénán hangzik, de mivel folyamatos életveszélyben nőttem fel, mondjuk ki, kialakult egy sokadik érzékem?  Totális bajt szimatolok, valami bűzlik, és nem akarom, hogy bajuk essen! - mormogtam a végére, szinte motyogósan.  Már reménykedtem, hogy egyenesbe jöttem, de persze, hogy a szegény embert, még az ág is húzza. Beütött egy olyan dugó, nem lehetett kikerülni. Elterelték a forgalom egy részét, kész katasztrófa volt. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg újfent felment a pumpám. Tudtam, hogy nem Umi a hibás, pont ezért, rángatózó szemöldökkel kussoltam, ne ugassak be minden előttünk vánszorgó négykerekűsnek.
Egy örökkévalóság volt, mire oda értünk Anci melóhelyére. Fogtam Genie~t, meg a telómat, hogy tömegközlekedéssel nyomára bukkanjak Hopiéknak, erre Anci menedzsere ott tartott. Olyan gyilkos tekintettel hallgattam végig a nem is óhaját, inkább követelését, hogy egész tuti, egy cápának is becsületére vált volna a pillantásom. De a kisember meg se rezdült vérmes kedélyállapotom érzékelve. Végül, meg mert Ancinak kellett végülis közvetetten a segítségem, csak elvállaltam, gatyába rázom a rendszerük. És pofátlanul úgy döntöttem, hogy csalok hozzá. Genie~t is hozzá engedtem a rendszerhez, segítsen, ha már a segédemnek készítettem. Meg is lett a bibi seperc alatt, elég elavult rendszer volt, csukott szemmel is meg lehessen javítani, egy programkód kivételével. A fura kódot, mivel köze volt felmenőmhöz, Genie mentette kérdés nélkül a saját tárhelyére, és el is kezdte az elemzését, míg én átadtam a működő képes rendszert a menedzsernek. Minden passzolt, pöpecül, szóval kerestem Ancit, hogy mi is induljunk. Fene mód csesztetett az ideg, hogy csak időbe érjük be őket. Azzal nem számoltam, hogy Umi előre küld. Őt sem akartam magára hagyni. Könnyen megeshet, csak én reagálom túl a dolgokat, mert hozzá vagyok szokva az életveszélyhez. Ahogy az a lehetőség is felmerült benne, ha tényleg baj van, akkor így akarnak Anci közeléből eltávolítani. Kerítettem hát magamnak egy széket, hogy megvárjam, míg felmenőm végez. Így csak egy fele aggódtam, Hopi~chanékért, ha viszont egyedül elmegyek, Anciért is féltem volna.
Addig újból átgondoltam, mégis mi a fene történhet körülöttem. Az elég nyilvánvaló volt, hogy nem jó jel, nem hagyták, bármi mód meghackeljem a rendszerüket, hogy én is mehessek. Elég nyilvánvaló volt, félre lettem állítva, amit utáltam alapjáraton, de így, hogy Hopi és Nozo is benne voltak a történetben, több volt, mint vérlázító az eset. Lehetőségek, hasonló helyzetek, vagy hasonlón induló szituk futottak végig az agyamon. Egyből a legrosszabb eshetőséget vettem számításba. Valami bajuk eshetett. Akarattal tűntették el a közelemből. A kérdés már csak az volt, hogy Hopi~ra fájt a foguk, vagy Nozomira. Újfent több ötletem is lett kapásból. Nozomi elzárt emlékeiben lehet valami, számukra is értékes infó, ami kellene nekik. Hopi~chan? Oké, ez hülye kérdés volt. Egy élő ember, akinek fémből vannak a csontjai, olyan sebességgel utazik, hogy már láthatatlan, és nem mellesleg egy szoftverrel van a borgosított teste alátámogatva…  És ezek még csak egy-egy verziói voltak a lehetséges indokoknak. 
Anci hangja zavart fel a gondolataimból. Tényleg rekordidő alatt meglett a fotósorozat. Mit mondhatnék, profi modell az Anyukám! Nem igazán tűrt ellentmondást, mikor bepakolt a kocsiba, és enni vitt. Nem érzékeltem, hogy éhes lettem volna. Ennek ellenére magamba erőltettem valamicskét. Ki tudja, mire lesz még szükségem. Nem lett volna szerencsés fél úton lemerülni. Evés közbe kaptam csak fel arra a fejem, amit közben Anci mesélt, hogy a staffban mit is hallott. Hogy tűntek el gyerekek a környéken, és hogy ezt többes számban.  És mintha csak az időzítésre várt volna, pittyegett a telefonunk Ancival egyszerre. Amint rálestem, újfent, az épp lenyugvó vérnyomásom, kirepesztette a plafont. Halott fehérre sápadtam, miközben leraktam az asztalra Genie~t. Megjelent a kijelzője fölött a miniatűr kivetülése.
   - Mérd be Nozomi telefonját. A nyomkövetője kódját ismered. Pontos koordinátákat kérek róla! Az előzőleg kapott kódsor? Sikerült feltörnöd? - A program tömören, lényegre törően válaszolt. Egy raktár kódját, és helyét, adta meg koordinátákkal, és helyrajzi számmal együtt. - Nozomi mobilja? - újabb koordináták a pontos helyzetéről. Ancira néztem - Hova indulunk először? A mobilja nála van! – tettem hozzá szerény célzást, részemről mi is a haditerv. Elmegyünk, begyűjtjük őket, és pucolunk haza. Aki meg netalán el akarná őket szedni tőlem, azokat arcon talpalom!
Kocsival mentünk el a sikátorig, ahova a koordináták vezettek minket. Csak annyit lehet mondani, utálom, amikor ilyesmiben igazam van! Nem volt egy teremtett lélek sem, nem hogy a srácok! Nozomira csörögtem, de a telefon az egyik szemetesben kezdett el hangolni. Nem másztam be érte, nem volt ilyen szórakozásra időnk. Most már tényleg nem! Anyagtalanítottam a mancsom, és kiemeltem a szemét közül. A kérdés, hogy amatőrök, nem semmisítették meg a nyomot maguk után, vagy csak félrevezetés volt a cél azzal, ide csaltak vele minket? Anci elkérte  a telefont, így a kezébe adtam. Arra már csak plusz fosással lestem, ahogy ledermedt. Tisztára mint én, amikor agyban programozok. Komoly kérdés, hívjak mentőt, lapátoljak bele egy kicsit a saját nanoimból? Rosszul van? Hát banyek, tényleg csak programozott. Ahogy végzett, megfogta az én kezem is. Emlékek folytak a fejembe, hála neki. A kis gépecske emlékei. Nozomi napi rutinja több nagy fekete folttal is.  Az érdekesebb ott kezdett lenni, amikor kapucnis fazonok jelentek meg, illetőleg a néhai kolléga is tiszteletét tette. 
Ahogy az emlékek hatása alól kikerültem, felmenőmre pillantottam. A nyugodtság legutolsó szikrája is lehullott az arcáról.  Szólította Genie~t, és térképet kért tőle, majd nagyjából körbe határolta a raktárak együttesét. Onnan érezte Nozomiék lélekenergiáját.
   - Megkeressük őket, életben lesznek! - Igen, a paranoiám teljesen mást mondatott volna velem, ahogy a logikám se feltétlen - Megkeressük a raktárat, ami a másik kódból jött ki! - a kérdés még mindig ott motoszkált az eszebe… miért rejtettek el egy kódot Anci egyik munka gépén? Tisztában vagyok vele, hogy az, szeretem Hopi~t, ritka mód kiszámíthatóvá tud bizonyos értelemben tenni. De érte megérte vállalni a beszámíthatóság szikráját. Ahogy azt is tudhatták, Ancinak is segíteni fogok. Még mindig rezzenéstelen pofával böktem rá a raktárakra - Az S22-es raktár volt a kódban megadva! - mondtam, és mire észbe kaptam, már másfele keltem fel. Az előbb még a sikátorban, most meg már egy rakás számozott raktárépület között.
   - Genie, kérd le a helyrajzát a területnek. Vesd össze a nyilvántartásba vett raktárakkal, és azok helyrajzi számával. Mentsd le a tulajdonosok listáját. Kereső kód S22! Adtam ki az utasítást, majd amennyiben Genie rátalált, mentem a vezetésével.  Ahogy haladtam a raktárak között, egyszer csak Anci landolt mögöttem, majd vágódott volna el, ha nem kapok utána. Gyorsan leellenőriztem de úgy tűnt, hogy semmi, az életét veszélyeztető dolog nem történt. Talán csak kimerült, és még aggódik is! Némán vettem fel, majd folytattam a raktár vadászatot, immár Ükimmel a karomban.


(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #2 Dátum: 2016. Ápr. 17, 00:36:37 »
Hatalmasat koppant feje a pult márványlapján, miután belekukkantott határidő naplójába. Egészen addig a pillanatig nem esett le az összefüggés, Nono chan iskolai kirándulása és munkája között, míg bele nem kukkantott a betűktől, cetliktől, megjegyzésektől hemzsegő firka kódexébe. Végig ismerősen csengett fülében a csöppsége által emlegetett hely, de sehogy sem jött rá merről. Egész a nagy napot megelőző lefekvés pillanatáig, amikor hozzálátott összekészíteni a kézi poggyászát és végre eljutott addig rákukkantson, hol lesz a következő napon.
Rémesen érezte magát, mert, ha nem pottyan ki ez a kicsit sem mellékes információ, akkor elvihette volna addig Nono chan-t, vagy felajánlhatja, hogy elkíséri a csoportot egy darabon, vagy szívesen csatlakozik hozzájuk. Kíváncsi lett volna, mennyi mindent mesélnek, de aztán rájött nem lenne jó, ha ott csüngne szegény pöttömkéje nyakán. Elég nagy lány már és kínos lenne neki, mellette lébecol a nevelője, míg az ilyen kiruccanások pont arról szólnának, minél messzebb keveredjenek a szülői felügyelettől. Ő is volt tini és saját magáról tudja, szörnyen kiakasztotta volna, ha ott van Ricchan, anyuja, vagy ne adj isten, édesapja! Bármennyire is szerette őket, néha mindenkinek jár, hogy a vele egykorúakkal szabadon tölthessen huszonnégy órát. Nem állíthatja, cseppet sem fog aggódni, hiszen az ilyen bulik is gyakran csúsznak ki a tanárok kezei közül, de nem zárhatja be a csemetéit egy kalitkába! Az életet meg kell élniük! Ha nagy baj van, legalább a közelben lesz! Ez némileg nyugtatta, bár továbbra is keserű szájízzel emésztette a dolgokat és nem felejtkezett el meglépni a szokásos óvintézkedéseket.
Elsőként Tomo chan lelkére kötötte, hogy nem fog semmi butaságot csinálni és tényleg az osztálytársához megy iskola után. A biztonság kedvéért arra is megkérte néhány óránként küldjön helyzetjelentést. Sejtette ez bosszantó kérés és Tomo chan tud magára vigyázni, de jobban érezné magát, ha ténylegesen tudja, rendben van. Utána, következhetett Nono chan, akivel pontról pontra átbeszélte a menekülési útmutatót. Mindig maradjon a tanárral, csoporttal és főként Hopi chan-nal. Nem kérdés, hogy hatalmas nyugtató pirula volt a kicsike postás, aki szintén vele tartott a kiránduláson. Legalább lesz, aki odafigyeljen rá és közbe lépjen, ha valamiféle gubanc lenne.
Csöppsége lelkére kötötte, mindig ügyel a telefonjára! Bármi gyanúsat észlel, küldeni fog körüzenetet és semmi esetre sem szakad el a postástól. Kicsikét sajnálta szegény fiút, így látatlanul is a nyakába sózza az ükikéjét, de jelenleg ő volt az egyetlen kapocs Nono chan és közte, ha pedig Ryo chan bízott benne, akkor neki sincs oka kételkedni benne. Ketten úgy is többre mennek, mint egyedül!
Kimerítő egyeztetések után volt csak hajlandó útnak ereszteni két pöttömkéjét. Előre vérzett szíve, mert legalább úgy érezte magát, mintha végleg kirepülnének a fészekből, amiről szó sem volt. Teljesen letörte ez furcsa érzés, bár menedzsere ügyesen terelte gondolatait az emlékeztető hívással, legyen szíves időben indulni és számolni a reggeli csúcsforgalommal. A korai dorgálás, legalább észhez térítette annyira, villámgyorsan caplasson motyójával autója felé és iparkodjon minél sebesebben távozni. Ebben már csak telefonja csörgése zavarta meg, amihez épp nem akadt szabad keze. Hosszas akrobata előadással horgászta ki szájával a vékony masinát és ügyeskedte füléhez a készüléket. A kijelzőn felvillanó névtől felhőtlen jó kedvvel fogadta a hívást.
Kellemes beszélgetés illúzióját hamar ripityára törte ükikéje ritka morgós dünnyögése. Szó szerint áramlott a rengeteg negatív felhőcske a kicsike hangszóróból. Enyhe tanácstalansággal fülelt a szűkszavúan értkező pindúrkájára, ugyan mi zűrzavar van vele. Szándékosan nem támadta le már az első mondata után. Senki se szereti, ha faggatják, amikor szétveti az ideg. Már pedig pöttömkéje szemernyit sem volt nyugodt. Türelmesen kivárta, mit szeretne, majd igyekezett úgy visszakérdezni, ne érződjön, elsősorban miatta aggódik. Próbált nagyon erősen arra koncentrálni, csak a kérésre válaszoljon. Ez nem jelentett óriási kihívást, mivel önkéntelenül szégyellte el magát. Végre kértek tőle valamit és nem tudja teljesíteni! Borzalmasan elkeserítette, még ennyi terhet se tud levenni Ryo chan válláról, de már nem mondhatta vissza a munkát. Akármennyire rosszul esett neki, ki kellett mondania, hogy el kell mennie a városból. Persze hozzátette merre, ahogy azt is sok-sok biztonsági őr lesz vele. Nem szerette volna, még emiatt is fájjon ükikéje feje! Utána, mielőtt bármit moroghatott volna, még gyorsan hozzáfűzte, hogy Tomo chan sem marad egyedül, mert a barátnőjénél alszik. Iparkodott minden lehetséges nyugtató morzsát összekanalazni, hátha mentheti vele csöppségét a szétpukkanástól.
A szorgos magyarázkodással nagy sikereket nem ért el, csak annyit, kiderült egy felé tartanak. Ennek hirtelen nem tudta örüljön, vagy sem, de határozottan megnyugtatta a lehetőség vele van pöttömkéje, mint magányosan kóborlászik, ebben az állapotban. Biztosan zabos lett volna magára, szélnek ereszti, és ki tudja, milyen bajba keveredik! Így, legalább ott van a közelében, bár sok mindent nem tudott érte tenni! Bántotta, nem tud segíteni, főleg, azok után szembesült is vele, mennyire feldúlt. Fogalma sem volt, mi történt, ettől függetlenül próbálta vele érzékeltetni, hogy ott van vele és szívesen meghallgatja. Kezdetnek megtette egy szeretettel dugig pakolt ölelés!
Minden idegszálával rajta volt, kizökkentse ebből a borzalmas állapotból. Például mellőzte az aggodalmas méricskéléseket, vagy szánakozó sandításokat. Nagyon erősen ügyködött, minél jobb kedvűnek látszódjon, legalább saját ügyetlenkedésével ne készítse ki csemetéjét. Abban is bízott, ha beszélteti, átmenetileg elterelheti a figyelmét, vagy legalább kiderül a felfordulás oka. Az utóbbin valamiért nem lepődött meg. Csendes biccentéssel könyvelte el, mert még sem mosolyodhatott el ezen a szörnyűségen! Nagyon komolyan vette a gubancot, bár az akaraterejét tette próbára, hogy ne nyöszörögjön, mennyire édes, hogy ilyen szinten kiborult és így félti a két lurkót. Legszívesebben azt mondta volna, csak rémeket lát, de komolyan megszállta a nyugtalanság, miután csöppsége elhintette, hogy a zsigereiben érzi, valami nincs rendben. Ezt az érzést nagyon jól érezte!
- Ugyan, szívem! A megérzéseket nem szabad félvállról venni! Az nekem is fura volt, hogy nem az egész osztály megy, vagy egy klub vonul ki, hanem találomra választották ki a szerencséseket.  - Sóhajtott mélyet, mert sejtette azzal nem segít, ha még olajat rak a tűzre különböző rémképek teremtésével. - Remélhetőleg tévedünk! – Mosolyodott el bíztatóan és fogta meg csöppsége kezét. - Tudom, hogy nagyon aggódsz, de gondolj rájuk is! Most remekül szórakoznak! Ne tedd tönkre a szabadnapjukat! Próbálj csendesen utána járni és akkor beavatkozni, amikor tényleg látod, hogy baj van, rendben? –
Pislogott a kicsikéje felé kérlelően. - Tudom! Könnyen beszélek, de képzeld magad a helyükbe. Te sem örülnél, ha valaki nagyon paprikás hangulatban bebottyanna a lazításod közepébe és közölné: vége, irány haza! Abból csak vita és sértődés kerekedne. Ügyesen csináld! Épülj be! Elvégre nagyon profi katona vagy, nem igaz? -
Húzta ki magát büszkén, hiszen ez volt a kőbe vésett valóság, akárki, akármit mondott. Tisztában volt vele, hogy Ryo chan megoldja a helyzetet, de szeretette volna, ha békésen jár el. Rengeteg formában elintézhette ezt a gubancot. Rosszul érezné magát, ha a pukkanásig felgyűlt feszültség miatt, elkapkodja az ellenőrzést és teljesen félre értik a szándékait. Már pedig, ha ennyire ideges, könnyen megeshet, mást csinál, vagy mond, mint, amit ténylegesen tervezett. Az abból születő kavarodás, meg senkinek sem tenne jót. Jobb, ha békés eszközöket alkalmaz, mert ez nem a gyerekek, város, vagy tanár hibája. Ebben a kavarodásban az iskola volt nyakig saras.
Az amúgy sem rózsás helyzeten tovább rontott a forgalmi dugó, amibe keveredtek. Lelkében sírt, miért nem fogadta meg Nacchan tanácsát és indult még hamarabb, bár akkor nem tudta volna elhozni csöppségét, akit folyamatosan nyaggatott valamivel. Kínálgatta kávéval, édességgel, rágcsálni valóval, beszélt neki a rádióban hallható számokról, vagy épp a városról mesélt neki. Még emlékezett mennyire tetszett neki a fesztivál és yukata, ezért azokról magyarázott nagyon lelkesen. Véletlen sem hagyta ki a lehetőséget elhintse a hétvégén ünnepség lesz és milyen remek lenne, ha kihasználnák négyen a lehetőséget picikét kikapcsolódhassanak. Arra se volt rest, körbe kérdezgesse ükikéjét, ugyan mit csinálna a legszívesebben, milyen yukata-t venne fel, vagy épp milyet tudna elképzelni a postásán. Még derengett sötét színről tárgyaltak, de azóta, eltelt némi idő, talán jobban sikerült kinyomoznia, mi illene hozzá a legjobban.
A kicsike beszélgetés nem sokat segített, viszont gyorsabban telt az idő, míg az úton vesztegeltek. Onnan már gyerekjáték volt eljutni a tv székházához. Kész felüdülésnek érezte, miután kiszállhatott a kocsiból, bár az aggodalma nem csökkent. Tisztában volt vele rémes dolgot tesz, de üzenetet pötyögött menedzserének. Arra kérte, hogy találjon ki valamilyen ügyes bajos dolgot, amivel ott marasztalhatja csemetéjét. Egyszerűen nem volt képes ebben az állapotban elengedni. Tudta, csak az idegeit nyirbálja tovább a vesztegléssel, mégsem hagyhatta magára, főleg, hogy ő az ő fülébe is beköltözött a kis ördög. Mocorgott benne a kellemetlen érzés és ténylegesen örült volna, saját szemével győződik meg róla, minden rendben a pöttömkéji körül.
Emiatt nagyon gyorsan próbálta végigpörgetni az interjú körüli hercehurcát. Menedzserének körülírta a helyzetet, aki készségesen segítette a szabadulási hadműveletben, bár azok után, amit az öltözőben hallott, már csak a cég iránt érzett kötelezettsége mentette meg, hogy felvegye a nyúlcípőt, hátára kapja Ryo chan-t és azonnal az iskolai különítmény után vágtázzon. Kicsit sem nyugtatták meg, épp azt ecsetelték mellette, milyen sok gyerek tűnt el mostanság a városban. Kész ősrobbanás zajlott le fejében! Azon nyomban felcsörgette Fumihiro sensei-t, aki nyájas hangon biztosította róla minden a legnagyobb rendben. Ez adott számára annyi erőt, hogy kis időre a munkájára koncentráljon, még, ha végig azon idegeskedett, vajon mi van a gyerekekkel, Ryo chan még nem durrant szét, minek vesztegeti az idejét idétlen interjúra, vagy mennyire borzalmasan érzi magát, hogy nem szól ükikéjének, menjen, de azonnal!
Féltávnál, végül beadta derekát. Látta mennyire nem fogja a hely kicsikéjét. Egyértelműen nagyobb szükség volt arra a gyerekek közelében legyen Ryo chan és bár továbbra sem rajongott az ötletért egyedül menjen, megkérte induljon utánuk. Rá pont elegen tudtak vigyázni és követi, amint végzett. Azzal nem számolt, könnyedén utasítják vissza a felvetését. Nem lett tőle jobban, de újabb dózis elszántságot pumpált a vénáiba, hogy rekordidő alatt eshessen túl a munkán.
Szinte meg se várta, hogy kimondják vége, már ezerrel masírozott pöttömkéjéhez. Nem vesztegette az időt, kapásból karon ragadta elmélázó csemetéjét, hogy az autójához masírozhasson. Útközben, azért ásványvizet nyomott a kezébe. Semmit se evett! Legalább folyadék legyen benne, hogy véletlen se legyen rosszul a nagy idegeskedés közepette. Ha pedig már megjegyezte, gyorsan keresett a telefonjával egy közeli éttermet, ahol vasszigorral kötelezte csöppségét, pár falatot gyömöszöljön a pocakjába. Kizárólag akkor volt hajlandó belevágni az öltözőben hallott beszélgetés elmesélésébe, miután meggyőződött róla már van benne kicsike elemózsia.
Bántotta, hogy nem hozakodott elő vele hamarabb, de senki sem kérhette tőle csak az egyik, vagy csak a másik gyerekével foglalkozzon! Ugyanolyan fontosak voltak számára és a sensei megnyugtatta nincs gond. Még is csak ott volt velük! Remélte nem gondolja azt Ryo chan, hogy a hallgatásával még nagyobb veszélybe sodorta a kicsiket. Tényleg tartott tőle, miatta lesz nagyobb zűr!
- Ne haragudj, szívem! Muszáj a munkámat is végeznem. Eszembe se jutott, hogy kijátsszalak! Remélem a gyerekeknek se esik bántódása a butaságom miatt. –
Ücsörgött a széken bűnbánóan. Nem tudta mit mondhatna, hisz nem volt mentsége. Úgy érezte a családja elé helyezte munkáját. Ennek a puszta gondolatától kirázta a hideg. Elsüllyedt volna szégyenében, ha nem szólal meg kánonban mindkettőjük telefonja. Azonnal a ketyere után kapott. Valamiért sejtette ez nem jelenthet jót. Hát, még azok után, hogy elolvasta a három betűt tartalmazó üzenetet. Rögtön kiverte a víz, hiszen beigazolódott, amitől csöppsége tartott. Tudta, ha érkezésük után rögtön a gyerekek keresésére indulnak, vagy nem pepecsel az étteremmel, akkor jó eséllyel elkerülhették volna mindezt. Egyes egyedül az ő hibája, hogy Nono chan áldozatul esett valami szörnyűségnek. Ha baja esik, biztosan nem bocsátja meg magának!
- A telefonjához! – Vágta rá határozottan. Most az egyszer nem vesztegethette az idejét azzal önsajnálatba merül, vagy drámázik mit művelt. Helyre kellett hoznia, méghozzá minél hamarabb! Ráért azután bocsánatért könyörögni, rábukkantak a gyerekekre! Semmi más nem számított, csak az, hogy láthassa: jól vannak, sértetlenek és legalább megrúghassa azt, aki a közelükbe merészelt menni! Legalábbis merte neki ajánlani, hogy mind a két iskolás egyben legyen! Elvégre arról nem kaptak hírt, mi van Hopi chan-nal. Remélte egyetlen hajszála sem görbült meg a kis postásnak.
Esze ágában sem volt finomkodni a gázpedállal. A lehető legrövidebb idő alatt szeretett volna eljutni a gépecske által bemért telefonhoz. Nem kukacoskodott, csak követte az utasításait, ahogy rally kocsiban teszi a versenyző. Kételkedés nélkül vette az instrukciókat, minél hamarabb szemügyre vehessék a sikátort. Nem igazán voltak fogalmai arról, hogyan zajlik egy helyszínelés. Egyszerűen keresett minden látható és érezhető nyomot, ami Nono chan-hoz vezethetett. Halványan érzékelte a lélekenergiáját, vagyis ténylegesen járt ezen a helyen. Erről pedig konténernél serénykedő ükije hamar meggyőzte. A kezében tartotta pöttömkéje hello kitty-s telefonját.
A hír nem mondhatná megnyugtatta, de remek támpontként szolgált. Rögtön elkérte tőle, hogy megnézhesse a kis szerkezet mit láthatott a mani nap folyamán. Nem igényelt a képessége sok időt, szinte már észre sem vette, amikor használta. Persze kívülről koránt sem lehetett kellemes látvány, ahogy kővé dermedten ácsorog, de az esztétikai élmény foglalkoztatta a legkevésbé. Sietett, ezért nem gondolt végig semmit, csak pörgette az eseményeket fejben és a valóságban egyaránt.
Miután sikerült rábukkannia a keresett jelenetre szépen lejátszotta a fejében, hogy tökéletesen láthassa, mi történhetett Nono chan-nal. A kicsike masina csak körülbelül rögzítette, valamilyen csuklyás alakok veszik körbe, ahogy a sensei alakja is előkerült. Érzékelhetően nem az áldozatok között volt, hanem az elrablók sorát gazdagította. Tehát nem volt miért védenie a sensei-t. A bezsebelt információt azonnal megosztotta a mellette ácsorgó ükikéjével, mert sokkal tovább tartott volna, ha megpróbálja keresztül kasul írni mégis micsodát olvasott ki a telefonból.
Alig szedte össze magát az emlékek közötti keresgélésből, rögtön azzal kezdett foglalatoskodni keresse csöppsége lélekenergiáját. Teljesen kiszélesítette az érzékelése határait, biztosan ne szalassza el a lehetőséget megtalálja. Ennek hála hamarosan ráakadt a halvány lenyomatra, amit szorgalmas piócaként követett, míg tudott. Akármennyire szerette volna, nem találhatta meg a forrást. Kénytelen volt külső segítséget kérni, méghozzá nem akárkitől, hanem a párosukkal tartó robotocskától. Az ő körülbelül besaccolt irányvonalát már felhasználhatták kiindulásnak.
Nem hitte, olyan szerencsések lesznek, már van adatuk, merre tarthat az energia. Pedig úgy festett, hogy okos csöppségének akadt elképzelése. Eszébe se jutott akadékoskodni! Bízott benne és neki ennyi elég volt ahhoz, megléphesse a következő lépését. Pontosan elkérte a hely címét, majd erősen koncentrált az energia forrására. Ennél többet nem tehetett, még se vaktába alkalmazzon egy teleportáló technikát.
- Ne ijedj meg! Oda foglak juttatni…legalábbis a közelbe! Sajnos nem vagyok annyira ügyes, pontosan a raktárhoz kerülj. – Gyűjtötte össze a szükséges lélekenergiát és fókuszált minden idegszálával a célra. - Sietek én is utánad! –
Jelentette ki határozottan, amivel némileg megdöbbentette önmagát. Sosem vágott az esze. Általában sajnálkozott és mindig mindenen problémázott. Furcsállta ennyire könnyedén kezelte a helyzetet. Nem értette mi lelte, de egyelőre nem akart ezzel foglalkozni. Előre küldte Ryo chan-t a technikával, majd követte a lélekenergiáját matobi-val. Tényleg minél hamarabb utol szerette volna érni. Valószínűleg ezért sem tűnt fel neki, kicsit sok energiát használt el hirtelenjében. A képessége, két technika fenntartása és még lélekenergiát kutatni egyik percről a másikra csapta fejbe. Addig nem akadt semmi gond, míg mozgott, de abban a szent pillanatban kilépett az őrült rohanásból kiszállt lábaiból minden erő és elsötétült előtte a világ.

(click to show/hide)
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Sen Nozomi

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 700 / 15 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 14 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bazsarózsa-vörös

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#C91C73 / / #D75175


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #3 Dátum: 2016. Jún. 06, 23:08:15 »
  Hihetetlen volt belegondolni, hogy egyedül megyek egy iskolai kirándulásra! Mármint majdnem egyedül, mert szerencsére Hopi is jön. Egyéb esetben biztosan nem mertem volna részt venni. Pedig állítólag nagyon különleges dolog, ha valaki a kirándulók között van, mert komoly válogatáson estek át a diákok. Ez egy amolyan ritka eset, legalábbis ezt mondták. Szóval butaság lett volna kihagyni. Meg persze szívesen ismernék meg új helyeket és dolgokat, annyi minden van még, amit tanulni lehet ebben a 21. században!
  Mindez ellenére görcsösen kapaszkodtam Kitty-s táskám pántjába. Nem igazán akarództam felmászni a buszra. A gondolat, hogy se Umi-jii, se Tomo-nee, de még Ryo-nii se jöhet velem rettenetes volt! Kobakom telis-tele volt rémséges elképzelésekkel, ami a buszon történhet velünk. Vagy miután leszállunk abban az idegen városban…
  Rettegve szemeztem a járművel, mikor is elhangzott Fumihiro senseitől, hogy mindenki keressen magának egy partnert a jelenlevők közüli, aki mellé ülni szeretne a buszon. Tekintetemmel azonnal Hopit kutattam. Amint megpillantottam azonnal odaevickéltem mellé több-kevesebb sikerrel a nagy tömeg okán, mely utamat állta. Nem igazán szeretik valamiért az alacsonyabb emberek óhajait figyelemmel venni. Mindig küzdenem kell velük, hogy arrébb álljanak, ha olyan van. 
  – Hopi!! TOT Ez egy busz… Ugye nem kellett volna jegyet hozni? Mert az nincs nálam és készpénz sincs, csak kártya – kétségbeesetten tudakolom meg tőle, miután sikerült az utolsó két óriáson is túljutnom. Ez az első kirándulásom! Nem igazán tudom, hogy mennek a dolgok. Umi-jii persze mesélt róla, de alig sikerült megjegyeznem belőle valamit a nagy izgalom miatt.
  – Hoztam szendvicseket és gumicukrot az útra, szerinted meg szabad enni őket a buszon? – mutatom fel az emlegetett édességes zacskót. – Ülhetek az ablak mellett? – érdeklődöm tőle, ahogy végre felszállhattunk a buszra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy merrefelé fogunk menni és az ablakból sokat lehet majd látni. *.*
  – Nem értem… hogyhogy Tomo-nee, Umi-jii és Ryo-nii se jöhetett?
– kérdezem Hopi felé fordulva, miután leültünk a kijelölt helyekre a buszon. – Máris úgy hiányoznak. T-T – Nem akartam elrontani a kirándulást azzal, hogy azt is elmondom, legszívesebben hazamennék. Örülök, hogy Hopival kirándulhatok, de akkor is rossz, hogy a többiek nem lehetnek itt. Bánatomat a gumicukorba szerettem volna fojtani így felnyitottam a zacskót és miután megkínáltam vele Hopit marokszámra kezdtem fogyasztani annak tartalmát.
  – Mikor fogunk megérkezni? – teszem fel következő kérdésemet. Amit tíz perc után meg is ismétlek, hogy aztán SMS-ben üzenjek Umi-jiiéknek arról, hogy még nem értünk oda sajnos. Pedig már kezd kényelmetlen lenni ennyi egyhelyben való ücsörgés. Nem igazán értettem, hogy Hopi miért veszi el tőlem a telefont, hiszen neki is van, nem? °o° Értetlenül lestem rá, amikor kikapcsolt állapotban adta vissza azt. Mikor elmondta, hogy miért csinálta (nehogy lemerüljön), eleinte csodálkozva néztem rá.
  – Igazad van! – tettem zsebre a telefont. Egy ideig tehetetlenül malmoztam az ujjaimmal. – Elkérhetem a tiédet? TOT Unatkozom… kérlek! Neked adom a maradék gumicukrot – ajánlom fel a zacskó visszamaradó részét neki, amennyiben kölcsönadja a telefonját.
  – Wow, ez a város teljesen máshogy néz ki, mint Karakura! – jelentem ki első észrevételemet, miután leszálltunk a járműről és körbelestem, hogy miket is látni éppen környezetünkben. Mint utóbb megtudtam ez a szálláshelyünk, bár ami nagyon megdöbbentett, hogy azonnal várost fogunk nézni. A sok ülés után mondjuk jól esett a gyaloglás, viszont addig nem kifejezetten tudtam érdeklődést mutatni, míg meg nem hallottam az édesség szót. Ami azt illeti már rendkívül éhes voltam és a szendvicsek mennyisége kezdett kevésnek tűnni. T-T
  – Fogunk vajon ebédelni is? – tűnődöm el hangosan Hopi mellett. – Majd ezt a Wagasit meg fogjuk kóstolni, ugye? – nézek rá fellelkesedve, ahogy az ételen jár a fejem. Noha éhségemet aligha tudom leplezni a gyomorkorgással, amely a mondandómat kíséri. Lehet nem volt túl okos ötlet odaadnom a gumicukrokat Hopinak, miért vagyok ennyire ráfüggve a telefonokra? :S
  A labirintusszerű építmény, ahol többen is elvesztek, nem kötötte le annyira a figyelmemet, mint például a szép kimonófestés! *.*
  – Visszakapcsolhatom már a telefonomat? Csinálnák pár képet!
– őszinte csodálattal lesem hogyan csinálják ezt a munkafolyamatot, amit nagyon meg szerettem volna örökíteni, hogy Umi-jiiéknek is meg tudjam mutatni otthon. És nagyon szép ruhákat készítenek! *-* Azt a rózsaszín virágmintásat úgy fel is próbálnám!
  Aztán pedig a cicás templom! Azt hittem menten elájulok! Arról nem volt szó, hogy ilyen csuda jó dolgokat nézünk meg. *O* Annyi fényképet készítettem a cicákról, hogy a mobil félúton azt jelezte nincs több tárhely rajta! Nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a vészjelzésével.
  – Hopi!! T_T Elromlott a telefonom – kullogok mellé a készülékkel, hogy megmutassam a kiírást rajta. Miközben rábíztam a megszerelését legalább három kóborcicát markoltam fel, amelyeket legszívesebben hazavittem volna.
  – Vajon Umi-jii haragudna, ha elvinném őket haza? T^T – kérdezem Hopitól. Legszívesebben az összest elvinném, de nem tudok annyi cicát egyszerre megfogni.
  Szomorúan eresztettem vissza őket a többiekhez mikor megtudtam, hogy nem lehet őket örökbe fogadni. Ráadásul több képet se csinálhatok róluk… TT_TT Egyetlen vigaszom a szuveníres stand volt ahol sokféle cicás dolgot összeválogattam. Akartam haza vinni Umi-jiinek, Tomo-neenek és Ryo-niinek is macskás dolgokat! Meg persze én is szerettem volna valamit a fotók mellé. *-*
  – Tessék Hopi, neked is vettem egy cicás mobildíszt! Így lehet ugyanolyanunk
– adom át neki a macskás figurát boldogan. Aztán megmutattam a saját szerzeményemet. Persze más színű volt, de a formája egyezett. – Felteszed rá most? *o*
  Ez után tudatosult bennem, hogy én egészen elfeledtem, hogy éhes vagyok, de mint probléma most ismét felmerült bennem, ahogyan nem voltak már cicák, melyek elvonták figyelmemet korgó pocakomról.
  – Fumihiro-senseinek szándéka, hogy kiéheztessen minket? – súgom oda kétségbeesetten Hopinak. Remélem, hogy csak túldramatizálom, és igazából én kerítek túl nagy feneket a dolognak. Már ha az ilyesmit túl lehet reagálni.
  Miközben a sensei valamiről nagy előadást tartott nekünk, nem igazán sikerült koncentrálnom rá miután elhangzott egy igazán érdekes nevezetesség, ami állítólag a városban található.
  – Édességház? Cukorból…? *o* Hopi!! Menjünk el ide!! *__* Itt azt az édességet is meg tudjuk kóstolni, amit a sensei emlegetett a nap elején!! – húzogatom meg Hopi ruháját, hogy tuti biztos, hogy rám figyeljen. Teljesen felélénkülök az édes masszából álló épület hallatán. Vajon meg lehet kóstolni magát az építményt is? *q*
  Az édességház mellett örömmel látom a többféle ételudvarokat, amiket mind kipróbálnám! A nagy választékból nem is tudok dönteni, hogy hova üljünk be először. Az édesség előtt legalábbis mindenképpen kellene enni valamit, mert a sok nassolnivalótól megfájdulna a hasunk… Szóval ennek kiválasztását végül Hopira bízom. 

  – Uhh, szerinted ide vissza lehet jönni, hogy majd vásárolni lehessen otthonra is ebből a sok nyalánkságból? – kérdezem vidáman Hopitól, miközben sorban álltunk a valóban cukorból álló építményben. Nagyon sok ínyencség van itt és többet ki is lehet próbálni teljesen ingyen! *-* – Ennek vajon milyen íze van? Mi ez a tetején? – bökök rá az egyik habos süteményre. – Hopi figyelsz? – várok megerősítést tőle, mikor nagyon nem kapok tőle reakciót. – Minden rendben? – nézek rá aggódva. – Szomorú vagy, hogy nem lehet itt Ryo-nii? :S – Teljesen megértem, ha igen! T-T Olyan kár, hogy nincsenek itt Umi-jiiék.
  – Vajon ha ők itt lennének, mit kóstolnának meg? – tűnődöm el hangosan. Értetlenül néztem Hopira, amikor kijelentette, hogy menjünk. – Hova? Még alig ettünk valamit ToT – értetlenül követem őt a sikátor felé, ahol a koncentráció teljes hiányában, punnyadtan sétáltam volna a mélyébe, ha Hopi nem ránt be az egyik kuka mögé. Döbbenten nézek rá, majd undorodva veszem el a kezemet egy ott hagyott banánhéjról. Az uniformisom is tuti koszos lett. T-T Majdhogynem a kelleténél hangosabban kérdeztem meg, hogy ezt miért csinálta, amikor is lepisszeget. A nagy levegőt végül felfújt pocokarccal tartottam vissza miközben követtem a példáját és óvatosan kilestem a szeméttároló mögül. Elkerekedett szemekkel lestem sensei tettét az egyik diákkal, akinek ugyan nem tudom a nevét, de emlékszem rá a gyülekezésről. Meg amikor leszálltunk a buszról, és ha jól emlékszem úgy ötször tapostam a sarkára véletlenül a séta közben. :S
  Remegő kézzel nyúltam a zsebemhez, hogy előhalásszam a telefonomat. Kétségbeesetten kezdtem rövid pár betűs, sokatmondó üzenet pötyögésébe. Nem tudom mi volt ez, de nagyon rossz érzésem van, egészen olyasmi, mintha nem először láttam volna ilyet, ami butaság, mert nagyon is ez volt az első, hogy ilyet látok. És egészen biztos vagyok, hogy ez a valami nagyon nem jó! TT-TT Gondolkodás nélkül nyomtam rá az elküldés gombra, már-már majdhogynem megkönnyebbülten felsóhajtottam. Azonban még lélegzetem is elakad, amikor magam mellől hallottam az mobilra érkező üzenetjelző tipikus hangját. A nagy sietségben az összes ismerősömnek postáztam a vészjelző SOS üzenetet! :S Elsápadva, hangosan nyüszítek fel a saját ostobaságom miatt.
  – Ne haragudj Hopi… megijedtem! T-T – mondom őszinte megbánással. Noha már úgyis késő… Kétségbeesetten néztem Hopira, hogy most mitévők leszünk. Alig tudtam megmozdulni, amikor futni kellett volna. Aztán az a szúró érzés is a nyakamon, nagyon fájt! ToT” Erre egyáltalán nem számítottam… @.@

Karakterlap

Demothy Neyen

Eltávozott karakterek

Futár

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
21 000 / 30 000

Hozzászólások: 195

Hírnév: 11

Infó

Tárcában: 22 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Égkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Ryohei

Mottó:
Kapj el, ha látsz!

Post szín:
#82caff


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #4 Dátum: 2016. Jún. 07, 22:50:21 »
Agyam eldobtam ezen a felforduláson. Volt kedve a halálnak itt lenni. Otthon akartam szerelni, de nem tehettem meg, mert beszervezték ezt a hülye kirándulást! Nem osztották volna ide Nozomi-t, egész tutira ide se dugom az orrom. Viszont, se a nővére, se a bátyja, se az ükmicsodája nem téblábolt itt. Alap, hogy az szóba se jöhetett, majd egyedül kóborol, aztán nézhetem az idétlen bátyja vergődését, mi lesz a kicsike hugicájával, aki miatt, véletlen se aggódik látványosan, csak a falat kaparja kínjában. Kellett az a felhajtás a fenének! Úgy se nyűglődtem a csajszi ellen. Egész aranyos volt és akadt vele közös pontom a kaja képében. Ez meg rohadtul nem elhanyagolható.
Ezerrel lődörögtem a busz előtt. Nem győztem arrébb lökni a tahó parasztokat, ne másszanak be az üresen hagyott helyre elöttem. Azt a kis postásnak hagytam szabadon, mert sejtettem, pont akkora hangzavarral fog betámadni, amivel érkezett. Ezerrel húztam a pofámat, minek trillázik baromságokról. Azon már csak ezerrel beforgattam a csipáimat, megint nincs nála lóvé. Valamiért mindegyik becses rokona elfelejti vele közölni, néhanap nem ártana használnia a bank automatákat.
- Bérelt busz! A suli állja az utazást. Ezen már csak le kell tenni a seggünket. – Dünnyögtem morcosan, minek szövegelem el a tök egyértelmű infót. - Egyik nagyokos se mutatta meg, hogy kell? – Morrantam ingerülten. - Veszünk majd le bankót! Ezen ne akadj fent! Am, vannak menő appok, amikkel tudsz telóval is fizetni. Még csak a kártya se kell hozzá. Odatartod a terminálhoz és paypass funkcióban levonja róla az összeget.  Majd belövöm neked a buszon. Jelszóval! – Forgattam be a szemeimet. - Végén azért gatyásodnál le, mert elfelejtesz kilépni és valamelyik szemfüles szarka kölök leemeli az összes pénzedet. Ügyelj arra, hogy mindig kijelentkezz! –
Véletlen se magamból indultam ki. Pár hónapja, csak egy szerencsétlen lúzer bankszámláját kopasztottam meg, mert épp nem akadt kajára valóm. Nekem se kell ezekhez sok meló, szal jobb, ha résen van a kis csaj. Szakértőbb mukesz méri be a telóját, lazán földönfutóvá teszi.
- Enni mindenhol lehet! – Böktem oda csak úgy mellékesen, miközben markoltam némi gumicukrot. - Passz! Nem vágtam, mi alapján válogattak minket össze. Nincs benne logika. Egyikőnk se pedáns diák. A többiek se agytrösztök. Nézz, csak arra a túlsúlyos idiótára, aki a számból nézi ki a kaját! – Hajoltam előrébb beugathassak neki, ne bámuljon, mert az ülésbe verem a fejét. - Ezt nem nevezném jutalom kirándulásnak. – Fújtattam ingerülten, ahogy visszavetődtem a helyemre. Éppen melóztam. A kis csaj lelki világa meg nem izgatott. Ha berosál, csak tegye! Legalább nem futkorászik világgá és kevesebb melóm lesz vele.
Morgolódás alatt, fellőttem LaRa-n az én olvasó progimat és beállítottam rajta néhány apróságot. Előkészítettem a terepet Nono telójához, de a nyughatatlan fruskája addig szórakozott üzenetek küldözgetésével, amit persze én is megkaptam, hogy egyszerűen elszedtem a mobilját. Úgy is azon volt a sor.
- Az istenit már! Lemerül, mielőtt rálőhetném a progit! Haggyá neki pihenőt! – Ezerrel átállítottam az alapprogiját, hogy biztonságosabb vicek legyen. Lövésem se volt a hacker melóhoz, de ismertem ezeket a szutykokat, merre lehet rálökni extra beállításokat. Okosan dugdosták, viszont, ha sokat unatkozol a suliban, lazán áthámozod mindegyik manapság menő szarságon magad és már kisujjból megy. Főleg, ha figyelembe veszem, mekkora őskori lomnak számított ez már felénk.
Fél füllel, azért hallottam a nyöszörgő csajszit, hogy kapok kaját, ha odaadom a telefonom. Halk cümmentéssel dobtam oda neki a sajátomat. Ha már felajánlotta, szemrebbenés nélkül nyúltam be a gumicukros zacskót. Úgy se maradt benne sok. Hamar az aljára értem és kezdtem el izgatottan bámulni az elhúzó fákat, tájat, meg mindenféle zöld baromságot. Mire felvonyított, hogy ez a város tök más, már ezerrel az ablakra kenődötten vizslattam a kilátást. Tökre felpörögtem tőle! Még nem jártam a városon kívül és tényleg tökre más volt. Ezerrel bólogattam neki, mint egy fogyatékos, hogy tényleg totál különbözik! Nem is izgatott, hogy miket magyaráz a bugris tanár, csak kézen fogtam Nozomi-t és leverettem vele a buszról. Mocskosul mehetnékem támadt! Alig bírtam kitoporogni, közölje már az a szerencsétlen kísérő, hogy indulhatunk! Rögvest rakétából lőttem ki, de még idejében visszafogtam magam és szimplán futólépéssel vontattam Nozomi-t. Én, minél többet akartam látni ebből a helyből! Mondjuk a zaba ötlete nem volt rossz…
Totál felspanoltan kapkodtam a fejem jobbra-balra, éppen merre járunk. Hallgattam a sztorikat, néztem a képeket, meg rálőttem LaRa-t, aki kidobta a történelmi adatokat pluszban és ezerrel károgott, ha épp el akartunk valamerre tévedni. Neki hála nem kutyulódtunk el a labirintusban, úgyhogy, míg a többiekre vártunk, passzoltam le Nozomi-nak a szendvicseiből. Azon az idióta gorillán rajta lehetett megint a kaja klimax, mert a kelleténél is flancosabb, meg látványosabb cuccokat hajigált nekem össze. Ha meg már a kis csaj adagjából kaptam, csak pótolom a sajátomból.
A telefon mizériára, csak hangos fújtatással adtam vissza a masináját. Biztosra vettem csumákosra meríti minimum egy órán belül. Erről viszont nem maradt időm károgni, mert szembe jött egy ijesztő dög szobra! Kapásból a legközelebbi fa tetejére ugrottam fel. Onnan morogtam az átkozott macska féleségre. Hát, még azok után igaziak is előkeveredtek! Engem ugyan le nem imádkoztak a fedezékemből! Hangos morgásokkal hátráltam az alattomos szőrállatok elől, míg Nozomi úgy nem döntött mehetünk. Akkor gyors ugrással kerültem a csajszi elé, véletlen se maradjak a dögök közelében. Franc se akarta megkockáztatni, valamelyik rám merészeljen támadni.
- Pfeh! – Néztem heveny fintorral oldalra, miután Nozomi a képembe lógatott egy macskás vackot. Halk dünnyögéssel kaptam el. Ha már ajándék, nem lehettem bunkó pöcs, csak úgy kihajítom. Feloperáltam a csörgős nyavalyát a telefonomra, amit meg is mutattam, hogy lássa nem süllyesztettem el az ajándékát.
- Kössz! – Fűztem hozzá morcos, de enyhén vörös képpel. Most kénytelen leszek nézni valami szart, hogy egálban legyünk. Még se lóghattam neki!
A további kutyagolásnál már támogattam Nozomi észrevételét. Kezdett brutálisan kilyukadni a gyomrom helye. Jó lett volna valamit harapni. Erre bemásztunk, valami giga nagy édesség házba. Több se kellett, hogy transzba essek! Csorgó nyállal meredtem magam elé. Hallottam ám, nekem csicsereg Nozomi, de az édesség látványától nem tudtam elszakadni. Mire kimondta szőke gorilla nevét, épp ráharaptam az egyik lelógó lámpára. Mérges prüszköléssel köptem ki. Hát, nem volt ehető! Nem gáz, mert a fogaim megmaradtak.
- Kinek hiányzik az a szőke, perverz, idióta gorilla?! –
Dobtam karba a kezeimet morcosan. Nem volt kaja, vagyis átvertek! Erre még azt a két méteres hegyomlást is felemlegették, mintha nem bírnék ki nélküle egyetlen percet se! Remekül megvoltam a társasága nélkül, bár most gyanakodóan néztem körbe. Kicsit se reménykedtem ott kukkol a közelben! Helyette kerestem volna ténylegesen fogyasztható cuccokat. Sértett, mérges és felháborodott voltam! Kellett a vigaszdíj zsákszámra! Csakhogy, útközben megláttam a nyugtatózott csókát, ahogy egy diákot cibál. Kicsit se tetszett, micsoda vehemenciával rángatja sikátorba.
Erre kapásból karon ragadtam Nozomi-t. Gyors léptekkel indultam meg a sikátor felé. Nem ugrabugráltam, mert túl sok idióta lézengett körülöttünk. Pont elég meló volt, hogy rávegyem a kis csajt, vegyen vissza a szájából! Alig győztem neki pisszegni, fogja már be! Kénytelen voltam egy konténer takarásából, szó szerint befogni a képét, amire már végre látszódott rajta, hogy vette a lapot. Utána, végre foglalkozhattam a tanárunkkal, aki nem semmi beszaratást produkált. Nem akartam semmit se elkiabálni, de halk morgással ráztam meg a fejem. Egy gyors spanyol káromkodással analizáltam ki a helyzetet. Nozomi-t a lehető legmesszebb kellett innen vinnem és utána lekapcsolni a tanárt. Ha tényleg az, amire tippelek, akkor rohadt nagy gázban van itt mindenki.
Gigtantikus sóhajtással készültem felvezetni a teendő listát, amikor a telefonom hangos csipogással jelezte sms-t kaptam. Ezerrel kaptam a rohadt dög után, vajon ki az a nyomorult barom, aki ilyenkor keres. A tettest nem kellett keresnem. Nozomi hangos sopánkodással szorongatta az idétlen telefonját, amit még ebben a redvás életben elemeire fogok törni!
- Bassza meg, Nozomi! – Enyhe agyvérzéssel túrtam bele a hajamat, most aztán felkapom a csajt és ugrok. Több opció nem volt ezek után! Legalábbis jó lett volna, ha eddig eljutok. Valami kurvára a nyakamba fúródott. Rögtön éreztem beütött a szar! Nyúltam a csajért, hogy legalább elugrok innen, de csodásan befejeltem mellette a betont. Még sötét pacákat láttam körülöttünk lézengeni. Marhára próbáltam ébren maradni, viszont a rendszerem se volt képes ébren tartani. Nem tudom, milyen kibaszott borg szarral oltottak be, de reméltem nem ugyanezt a koktélt kapta Nozomi. Ne akarják bepöccenjek, mert baja lesz a kis csajnak a hülyeségük miatt!

(click to show/hide)

Karakterlap

Ichimaru Gin

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 62

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #5 Dátum: 2017. Jan. 17, 23:30:22 »
Nyomozó csapat (Umi és Ryohei):
  A raktárak négyfelé voltak elválasztva, minden soron hat darab nyolc méter hosszú és négy méter széles épület helyezkedett el. Jelölésüknél csak a betűk változtak minden harmadik után. Az S22-es raktár a leghátsó sorban helyezkedett el. A negyedik helyen, az első S betűvel kezdődő raktárépület volt.
  A nyilvántartásba csupán a T betűvel felcímkézett raktárépületek szerepeltek. Az elsőben selyemanyagot tároltak – Utagawa Riku neve alatt, a sorban, a harmadik számú raktárban tűzijátékot – Koguchi Shigeko tulajdonjoga alatt, a második pedig magánszemélyé: Kanesaka Yurikoé. Utóbbi, a hónap elei információk alapján egyelőre üres volt.
  A többi raktárról viszont ugyanazt találhattad: üzemen kívül.
  Az S22-es raktárban Kato Izumi tulajdonviszonya alatt édességet tároltak. Viszont a férfi halálával a tulajdonjog fél évvel ezelőtt megszűnt, azóta a raktár elbírálás alatt áll. Feljegyzések szerint édesség alapanyagokat, dobozos, hosszan elálló nyalánkságokat tároltak benne.
  Mikor az S22-es épülethez értek ajtaján a láncot letörve találjátok, odabent kész felfordulás fogad benneteket. Az egykor, valószínűleg katonás rendben állt dobozok felborítva hevertek. Tartalmuk szanaszét szóródva a földön, némely édességzacskó pedig kibontva. A kicsomagolt nyalánkságok papírjai tessék-lássék módon rendezetlenül voltak széthajigálva az épületben.
  Azonban egy teremtett lélek sincs már ott. Az elétek tárult felfordulás (lévén még az ajtót se zárták be) arról tanúskodik, hogy gyorsan távozhattak innen. A földön látható kisebb lábnyomok pedig azt sejtetik, nemcsak felnőttek fordultak meg a raktárépületben.
  Amennyiben további nyomokat próbáltok felderíteni, úgy Umi, te először szikét és rövid kötéldarabokat találsz elszórva a raktár egyik sarkában. De mindközül a legszembetűnőbb dolog az ott hagyott laptop lehet, mely egy kisasztalon hevert. Ha bekapcsoljátok, hogy adatokat halásszatok elő belőle, addig a pontig minden remekül zajlik. Ryoheiben már az operációs rendszer betöltése is gyanút ébreszt. A laptop által egy szemvillanásnyi ideig lefutatott kódsorok egyértelműen jövőből valóak voltak.
  Az adatokat azonban nem tudjátok megnézni. Ugyanis a gép mikor betöltött az alábbi üzenetet adja fel nektek:
  „Viszlát. Visszaszámlálás: 20… 19… 18…
  Ryohei, hiába próbálod a gépet leállítani, szembesülnöd kell a jövő technikájának egy túlfejlesztett variánsával, mellyel nem tudsz boldogulni. Ha több időd lenne a robbanás leállításához, akkor valószínűleg sikerülne. A rendelkezésetekre álló fél percnél is kevesebb idő azonban megnehezíti a dolgodat.
  Vagy magatokat mentitek, vagy reménytelenül tovább próbálkozol.
  „6… 5… 4…
  Az utolsó pillanatban sikerül kikeverednek a raktárból és fedezékbe menekülnötök. A robbanás nagyobbat szól a kelleténél, mivel a hatósugara a környezetében levő raktárra is kiterjedt. A szomszédos lerakodóhelyen pedig tűzijátékot tároltak. 
  Mikor elült a robbanás és esetleg közelebb merészkednétek az épület maradványaihoz Umi ekkor pillanthatod meg a sáros földben a keréknyomokat. Ryohei Genie segítségével pár perc lefolyásával meg is tudja állapítani, hogy egy Mitsubishi márkájú Fuso Canter modell járhatott itt sűrű rendszerességgel. Legalábbis a friss sárban fellelhető lenyomatból ez szűrhető le.
  Genie felveti nektek, hogy szemléljétek meg a raktár negyed kamerafelvételeit. Az általa felhozott holoképen láthatjátok, ahogy a kék kisteherautóba gyerekeket hurcolnak, köztük Hopit és Nozomit is. A jármű rendszáma is tökéletesen kivehető az egyik szögből: KVK 592J.
A rendszámról Genie megállapítja, hogy lopott. Eredetileg 91’-es Ford Escort személygépkocsié, tulajdonosa pedig Akino Ahiru, ki Kaga városában él. Ő már egy hete, hogy bejelentette a rendőrségnél ellopott tulajdonát. Viszont itt nem vész el a remény, Genie buzgón keresi az alternatívákat és megemlíti számotokra a város térfigyelő kameráit is, melyen keresztül nyomon követhetitek a jellegzetes színű közlekedési eszközt, amennyiben igényt tartotok rá.

Elveszett csapatt (Hopi és Nozomi):
  Hopi, te fájó tarkóval az édességdobozok között térsz magadhoz, gondosan lekötözve, hogy ne tudj mozogni (kezeid hátad mögé, lábadon bokáidnál és térdeidnél is meg vagy kötözve). Melletted, hasonló módon megbéklyózva Nozomit láthatod, ő eszméleténél kívül van. Eléggé sápadtnak tűnik, testén az erek pedig zöldes színűek. Ha megpróbálod valahogy felébreszteni, azt tapasztalhatod, hogy nem reagál semmire sem a környezetéből.
  Körülötted idegen arcok pakolnak egy kék teherautóba további megkötözött fiatalokat. A környezetedben sündörgő felnőtteken egy közös pontot találhatsz: mindegyik vállán ott ücsörög egy apró kukac, tekintetük komor, depresszív hangulatukat pedig szinte sugározzák.
  Képességedet, ha megpróbálod használni, sajnos nem sikerül. Mikor ennek miértjén töprengsz, akkor fedezed fel a bokádat körülölelő szokatlan eszközt. Furcsa erőteret generál, ami megakadályozza képességed alkalmazását. Ránézésre jövőbeli ketyere lehet, de amely időből visszautaztál, ott még nem létezett ilyen. Ha meg tudnál szabadulni tőle, akkor némi előnyt kovácsolhatnál a jelenlegi helyzetetekben. A kérdés az, hogy meg tudsz-e birkózni a még számodra is ismeretlen technológiával? Továbbá, hogy egyáltalán meg tud vizsgálni, ahhoz valahogy ki kell szabadulnod a kötelékek alól.

  Nozomi, téged ez idő alatt kikezd az anyag, mellyel elkapásotokkor belétek lőttek. Zavaros álmaid vannak emlékeidről. Konkrét eseményeket, elfeledett pillanatokat élsz át. A jeleneteket nem rendszerezve, időrendileg gyakran változva éled át újra. 

  Hopi, te azonban nem tudsz sokáig ügyködni a szabadulásodon, amiért a felnőttek közül ketten felétek veszik az irányt. Egyikük Nozomit veszi fel a földről a másikjuk téged. Ellenkezésed esetén gyomorszájon ütnek, hogy ne kapálózz. Ha nem kakaskodsz, akkor rövid beszélgetésnek lehetsz a fültanúja:
(click to show/hide)
  Cseppet sem finomkodnak veletek, mikor felvágtak mindkettőtöket a teherautó hátulsó részébe további hét halálra rémült fiatal gyerek mellé. Korügyileg igen változatosak, ránézésre a legkisebb alsóiskolás lehetett. Mindegyikük a félelemtől retteg, néhányuktól fojtott sírást is hallhatsz. Ez után rátok csapják az ajtót és pár perc múlva érezhetitek, hogy a jármű elindul.
  A teherautóban heted magatokon kívül édességdobozok voltak a jármű végére pakolva. Hopi, te két doboz rése között pillanthatsz meg egy otthagyott zsebkést a földön, melyet, ha ügyes vagy, meg tudsz szerezni.
  Nozomi, te ekkortájt térsz magadhoz. Már kicsit jobban festesz, noha még sápadt vagy, de az ereid elszíneződése már kevéssé látszik. Ahogy felméred a helyzetet, leszűrheted, hogy nagy slamasztikában vagytok. Koncentrációdat viszont megzavarja szervezeted égbekiáltó kívánsága, mely szerint, ha nem kapsz sürgősen valamit, amiben szénhidrát van, akkor világ vége lesz – legalábbis számodra. 
  Hopi, eközben te megszerezted a zsebkést és sikerült lenyirbálnod magadról a köteleket. Egyedül a bokádra szerelt, számodra szokatlan technológiájú eszköz várt a leoperálásra. De mielőtt nekivághattál volna a jármű hirtelen megállt. Odakintről ajtócsapódást, majd fojtott beszélgetést hallhattok:
  – Minél gyorsabban át kell rakodnunk a másik járműbe, valakik már a nyomunkban vannak. – Ekkor kinyitják a kocsi hátulját és elkezdenek átvinni titeket egy fehér kis teherautóba.
  Ha kinéztek a járműből, levonhatjátok, hogy éppen egy kihalt aluljáróban vagytok.
  – Hé Suzuki, ezt nem kötöztétek le? – állt meg előttetek egy harmadik, akit még nem volt szerencsétek látni.
  – Mindegyiket lekötöztük Kawasaki – jött a válasz kintről. Kawasaki értetlenül fordult felétek.
  Hopi, mint az egyetlen szabadon levő fogoly, rajtad állt a döntés, hogy együttműködsz vagy megkísérelsz ellenkezni, annak tudatában, hogy különleges képességedet nem tudod használni a lábadon lévő szerkentyű miatt.


Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #6 Dátum: 2017. Febr. 05, 20:20:38 »
Elképzelése sincs mennyi ideig lehetett eszméletlen. Arról sincsenek igazán fogalmai, mi lehetett az a buksijában megszólaló, fülsértő erősségű sziréna, de olyan hatása volt, rémülten ugrott egyet. Szemei szinte maguktól pattantak ki. Teljesen üres volt a feje, nem tudta hol van, de kristálytisztán érezte baj van! Emiatt az a pár másodperc, míg kitisztult előtte a kép, azzal telt, ijedten kapkodta kókuszát. Kereste a miértek okát, melyekre rövidesen választ kapott ükikéje személyében, akiről, mint kiderült, éppen hűséges lovagjaként szállította. Erre a hírre már némiképpen felengedett a feszültsége, bár helyette következett a keserű valóság, éppen Nono és Hopi chan után nyomoznak. Fájdalmas sóhajjal vette tudomásul a riasztó érzés nem volt véletlen, pedig sokkal szebb lett volna, ha otthon ébred az ágyában, miután kiderült az egész rablásos mizéria, csak fantáziája kegyetlen játéka volt. A valóság azonban sosem ilyen szép. Biztonság kedvéért, azért belecsípett karjába, de a fájdalom egyértelműen tanúskodott róla, ténylegesen ébren van.
- Nyugodtan letehetsz, kincsem! Már jól vagyok! – Paskolta meg kedves mosoly kíséretében picikét nagyra nőtt csemetéje mellkasát, hogy jelezze, már teljesen rendben van és ne növelje a feszültségét azzal, csak úgy önállósítja magát, aztán talpra ugrik.
- Ne haragudj, még én is borzolom az idegeidet. Jobban fogok vigyázni! – Türelmesen kivárta, hogy a földre pakolják, majd kíváncsiskodás nélkül fogta meg porontya kezét és sétált mellette egészen a keresett raktárépületig. Nem szólt semmit, hogy akar bejutni, vagy mit akar csinálni, vagy legyen nagyon óvatos. Biztosra vette, ha most kezd el mindenféle szent beszédet és aggodalmas kis előadást tartani, azzal csak végletekig fokozza ükikéje feszültségét. Bízott benne, tudta, hogy profi katona, aki képes megoldani ezeket a helyzeteket és semmi szüksége arra bosszantó háttérzajként károgjon neki. Ezért letuszkolta az anyai féltéssel járó magyarázkodását. Picikét behúzódott mögé, mert kettőjük közül szépséges gyermekének voltak védelmi rendszerei, ha bentről netán valamiféle meglepetést kapnának a nyakukba. Szégyellte magát, ilyen csodálatosan fedezékbe vonult, mint egy gyáva macska, de inkább maradjon egyben, mint szerezzen be sérülést, amivel csak hátráltatná a haladásukat. Inkább lenyelte ezt a kuruttyoló békát is és óvatosan tipegett Ryo chan után a raktár belsejébe. Nem látott rendesen, ezért bekapcsolta telefonján a fényszóró funkciót. Nem boldogult velük profi szinten, de ezt az alkalmazást már remekül megtanulta. Ha az ember rákényszerül, egész könnyen halad a korral.
Óvatosan maga elé világított telefonjával és körbe fordította a helyiségben. Mindenfelé széthajigált dobozok hevertek, de egy helyen elég feltűnően széttúrták őket. Általában nem véletlen csináltak ekkora kupit, így arrafelé vette az irányt. Alaposan körbe járta a dobozokat, egy-kettő alá be is nézett. Nem talált semmi szokatlant, árulkodót, elhagyott táskát, iratokat, bármit, ami segítségükre lehetett volna. Erre picivel arrébb bukkant. Kés és kötél maradványok hevertek a földön, meg néhány cukorkás papír. Felemelte mindkettőt a földről, hogy odavigye Ryo chan-nak. Már indult volna, amikor eszébe jutott, ennél többet is ki tud deríteni a tárgyakról! Leguggolt melléjük és megpróbált kapcsolatba lépni a kötéllel. Önmagához képest lassabban fedezte fel az elmúlt néhány óra történéseit. Valószínűleg még nem csak fejben volt kótyagos. Ennek ellenére sikerrel járt és hamarosan lepörögtek előtte a képek, hogy bizony ide hozták a gyerekeket, ahol Hopi chan-nak sikerült kiszabadítania magát és Nono chan is kissé kábának látszódott, de láthatóan nem sérültek meg. Azt is tisztán látta hányan sétálnak körülöttük, mennyien voltak itt, még a gép körül sertepertélők beszélgetéséből is hallott részleteket.
A vetítés végeztével, azzal szembesült ükikéje az előbb látott gépet vette szemügyre. Nem pontosan értette lehet köze az emlegetett detonátorhoz, de gyorsan felmarkolta a cukorkás papírokat, minél sietősebben odamehessen az ükikéjéhez.
- Azt hiszem, bomba van itt! Megnéztem a kötélről, mi történt errefelé és valamilyen detonátorról beszéltek! Ki kéne mennünk! – Nézett kérlelően ükikéjére, hagyja békén azt a gépet, vagy hozza magával, de ne várják meg egyszer csak rájuk dől az épület. Készült, ha kell, tovább folytatja a magyarázkodást, vagy karon ragadja csöppségét és kiugrik vele az épület elé, amikor mindezek tetejében, mintha tudná, róla van szó, elkezdett visszaszámolni a laptop. Eltátott szájjal meredt a masinára, hogy ezt biztos direkt csinálja, ráadásul, nem nagyon akart tőle így se elszakadni kicsikéje.
- Hoshi Ryohei! – Ragadta kézen durcás ábrázattal csöppségét, mert őt nem érdekelte sem a gép, sem a helység! - Azonnal mozdítsd meg a csinos tigris hátsódat! Hagyd a csudába azt a gépet és kifelé! Ez az anyád parancsa! – Legyen bármilyen zseni a fiacskája, már nem volt elég ideje hatástalanítani. Ha nem mennek azonnal, biztos itt maradnak és lehet közel a harmincadik születésnapja, de még akadt teendője, például megtalálni az elrabolt gyerekeket, akiket nehezen tudna megtalálni, ha visszahívják a lelkét Valhallába! Még szerencse, hogy elég erélyesen sikerült felszólalnia, amit nem gondolt volna, de az számított, végre megmozdult Ryo chan. Nem teketóriázott teljes gőzzel szaladt a kijárat felé, mert lehet sprinter volt, de azért tíz másodperc alatt ritkán futotta le a száz métert. Nekik, pedig nem az ajtóig, hanem azon jóval túlra kellett jutniuk. Erre meglehetősen kevés esélyt látott, viszont az ügyes fiacskája gondolt erre. A robbanás pillanatában maga elé kanalazta. Onnan sejtette, hogy mit csinál a kézfeje teljesen elszineződött és tele lett hegekkel. Emlékszik már mutatta neki és az emlékeiből tudta, minek az eredménye, illetve azt is, ilyenkor nem eshet bántódása. Azért a biztonság kedvéért aggodalmasan nézte körbe, miután elült a por. Meg akart róla győződni, ténylegesen rendben van.
A vizsgálódás végén megkönnyebbülten sóhajtott, mert tényleg sértetlen maradt, viszont láthatóan kezdett kiborulni a raktár megsemmisülésétől. Őrült tempóban járt az esze, amit képtelen volt nyomon követni, bár jobban tartott tőle, ha nem lassít le kicsikét, akkor búgócsigaként pörög be a buksija és száll el. Azt sejtette, hogy nem menne semmire, újfent hosszasan győzködné szavakkal, minden rendben lesz. Helyette az egyetlen megoldáshoz nyúlt, amitől némi eredményt remélhetett. Megfogta kicsikéje arcát és megosztotta vele az előbbi jelenetet, amit a kötélből csent el. Azt a pár röpke képsort, ahogy Hopi chan bőszen vágta le magáról és a mellette heverő Nono chan-hoz beszélt, aki szintén magánál volt.
- Láttad? Jól vannak, kicsikém! – Figyelt a pöttömkéjére, hogy nézzen rá, mert addig nem hiszi el, tényleg ott van vele fejben. Megkönnyebbülten mosolyodott el, miután nehézkesen, kissé rekedtes hangon, de megszólalt a picikéje. Továbbra sem engedte el a buksiját, csak kiosztott neki egy családi tigris puszit. - Tíz perce! Még nem késtünk el! Próbálj velem maradni, rendben? –
Kicsikét ott tartotta magánál, akár tiltakozott, akár nem, mert addig nem volt hajlandó semmit sem csinálni, míg ennyire zaklatott volt a kicsikéje. Kizárólag azok után lépett hátrébb és vette számításba a lehetőségeiket, hogy érzékelhetően elviselhetőbb lett Ryo chan vérnyomása, légzése és kevésbé tűnt zavarodottnak a tekintete. Így már foglalkozhattak mindketten az eddig megszerzett adatok boncolgatásával. Elsőnek a kötélből próbálkozott tájékozódni. Ekkor látta meg a színes papírokat a kezében. Az emlékekből látta, hogy a kicsike postás szándékosan ejtette a földre.
- Ezeket Hopi chan hagyta ott a raktárban. Szerintem neked szánta. – Pakolta pöttömkéje tenyerébe az üres cukorkás papírokat. Ő nem látott rajtuk semmi különöset, de ha ott hagyta Hopi chan, akkor biztos lehetett valamiféle jelentése. Rábízta a megfejtését az ükikéjéra. Addig ő elindult a raktár előtti földúton. Próbálta számba venni, mi történhetett a gyerekekkel, miután kihozták őket. A raktár maradványait, környéket, majd a földet kémlelte. Innen el kellett vigyék a gyerekeket valamivel. Ekkor pillantotta meg a keréknyomokat. Nem volt egy vérbeli rally-s, vagy oknyomozó rendőr, de ennyit még felismert. Ráadásul szerette az autókat, sok rally kocsiban megfordult, elég változatos formákban, de most nem kalandozott el, csak azzal foglalkozott közelebbről szemügyre vegye. Az komoly szerelői végzettség nélkül is feltűnt számára nem szimla személygépkocsi keréknyomok. Szélesebbek és mélyebbek a barázdák.
- Autó! Valamilyen nagyobb izé! – Mutatott maga elé a földön húzódó abroncs mintázatára. - Valamilyen szállító eszközzel kellett elvinniük a gyerekeket! Ez a nyom, talán hozzájuk tartozik. Láttam, hogy van rajtuk valami! Az a bilincs! Ismerős volt neked, Ryo chan? Ami a lábukon volt! Meg a laptop-nál egy vezért emlegettek. Nem mondtak róla többet, de úgy beszéltek, mintha nem ez lenne az első eset.– Nem merte bővebben kifejteni, konkrétan a gyerekek elosztásáról, mint hadi zsákmányról értekeztek. Éppen eléggé fel volt az ükikéje zaklatva, még kibukjon belőle, mire készülhetnek velük. Bölcsen hallgatott erről az apró részletről és próbált kizárólag a tények között lavírozni.
- Történtek vajon tömeges eltűnések itt, környéken, más városokban? – Ütött szöget a fejében a különös helyzet. Nem akart vészmadár lenni, de arra tippelt volna, kifejezetten fiatalokat vittek el. Mind a két gyereket középiskolásnak hitték, és ha ténylegesen nem az első zsákmányolásuk, akkor kellett nyoma lennie. Legalábbis annak mindenképp, hogy próbálkoztak másokat is elvinni. Elvégre tisztán látta micsoda furcsa akármik ücsörögtek a vállukon. Igazán nem akart levegőbe beszélni, hiszen nem találkozott még a kukacokkal és Ryo chan emlékeiben teljesen más volt a külsejük. Viszont arra is emlékszik, mit meséltek neki, ebben az idősíkban, miként festenek. Nem tudta merje, vagy ne merje mondani. Félt, ha nincs igaza feleslegesen okoz újabb sokkot Ryo chan-nak, viszont, ha nem teszi, akkor még nagyobb bajba sodorja vele a gyerekeket.
- Kicsim! Nem vagyok benne biztos mit láttam, vagyis, amit láttam az lenne, amire gondolok…- Adta fel a hosszadalmas körbe magyarázkodást. Belátta nincs értelme rétestésztaként elhúznia a szintvallást. - Azt hiszem a gép körül ácsorgók vállain kukacok ücsörögtek. – Tartotta fel kezeit, mielőtt teljesen kiborulna a pöttömkéje, vagy hirtelen úgy döntene, most indul el kamikaze küldetésre. Nincs az a természeti katasztrófa, hogy engedje, ebben az állapotban, teljesen egyedül ugorjon fejest bármilyen légből kapott akcióba. Azzal nem csak magának, de a gyerekeknek is ártana!
- Tudom, tudom, tudom! Vegyél egy nagy levegőt és figyelj rám! – Fékezett be előtte és várta ki végtelen türelemmel, adjon neki akármilyen jelzést, ténylegesen képes oda fókuszálni arra, amit mondani szeretne.
- Muszáj lehiggadnod, mert, ha most a kocsi után mész, azzal nem csak magadat sodrod veszélybe, hanem őket is! A kód a gépen, most a laptop! Tisztában vannak vele, hogy követjük őket! Az is lehet, szándékosan minket akarnak valahova elcsalni a gyerekeken keresztül!- Sóhajtott fel fájdalmasan. - Én is szeretném mindkettőjüket minél előbb biztonságban tudni, de Hopi chan ügyes! Vigyázni fog Nono chan-ra! Nekünk pedig gyorsan ki kéne kiderítenünk hol az emlegetett „vezér”! Biztos oda viszik a gyerekeket is! –
Nézett kérlelően a nagy fiacskájára, eljutott e hozzá a mondókája, ténylegesen meg is értette és nem fog neki kámforrá válni, míg egyet pislant. A legnagyobb szüksége most mindenkinek rá volt, vagyis arra, hogy használja azt a zseni buksiját és ne arra, betörjön vele egy kukac főhadiszállás páncél ajtaját. Erre is sort keríthettek, mert érezte, úgy sem áll meg ott, rendben legyenek a gyerekek, viszont addig még erre volt mind neki, mind a fogságba esett két prücsöknek a legnagyobb szüksége.
- Haladjunk onnan, hogy gyerekek! – Szuggerálta erősen, majd folytatta inkább Genie-nek, mint neki. - Jelentettek be középiskolásokat, akiknek nyoma veszett osztálykiránduláson, sport meccsről, bármiről, ahol többen voltak? –
Ütögette meg ajkát, miközben azon morfondírozott, milyen kocsi lehetett. A raktár, vagyis, ha jól emlékszik, édesség gyárhoz, bolthoz, akármicsodához tartozott. Ebből iparkodott tovább lépegetni, mert csak nem véletlen, pont ezt a helyet szúrták ki. Mármint, álcának teljesen beválhatott, ha meghúzták magukat egy cég árnyékában.
- Utána tudnátok nézni a cégnek? Hol van még telephelye, boltja, székhelye? – Ekkor akadt meg szeme az idáig kezében hurcolászott késen. Annyira elfelejtkezett róla, észre se vette, eddig úgy sétafikált fel-alá, mint egy késelős gyilkos. A szörnyű igazságtól rémülten ejtette el. Hideg futkosott hátán, de ahogy a pengét figyelte, eszébe jutott, valamit talán kideríthet a kukacos bagázsról. Ennek a késnek nem csak Hopi chan kezében kellett megfordulnia. Jobb esetben valamelyik elrablónál lehetett, akkor pedig visszakövetheti a tulajdonos, vagy használó életpályáját.
Nem gondolt bele, ugyan mivel fog szembesülni, ha ilyen felelőtlenül neki esik egy rabló életének, de jelenleg nem tudott azzal szöszmötölni, hogy elkezdjen a szigetország összes eseménye között bogarászni. Óvatosan felemelte a kést és előhívta képességéhez tartozó üres szobát. Megvárta, míg befutnak hozzá a késhez tartozó összes emlékfoszlányok. Kiválasztotta közülük a Hopi chan-t megelőző momentumot. Egy férfinél kötött ki, akit Kawasaki-nak neveztek a társai. Megpróbálta előbb az ő életét feltérképezni.

* Köszönöm a mesélőnek a türelmet és sok-sok választ*-*
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Ryohei

Testnevelés tanár

Eltávozott karakterek

ügyeletes konzolzsoké

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 500 / 45 000

Hozzászólások: 337

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 53 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Világos sárga (fekete csíkokkal xD)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Demothy Neyen

Post szín:
#FFFB00#F5F5DC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #7 Dátum: 2017. Febr. 07, 01:56:02 »
Ancival a karomban követtem Genie utasításait. Közben hallgattam az információkat, amiket Genie a raktárakról mondott. Finoman fogalmazva is kijelenthetjük, hogy az adrenailnnak hála, cseppet magasabb fordulat számon járt az agyam… meg úgy mindenem.  Arra pillantottam csak le, hogy Anci mozgolódni kezdett. Szó nélkül pakoltam le magam mellé, amikor erre kért. Csak szusszantam a bocsánat kérésére. Nem voltam olyan állapotban, hogy beszélgetni tudjak ilyesmiről. Óvatosan fogtam meg a kezét, és csak bólintottam, amikor picit mögém lépett.
   -Ne kérj ilyesmiért bocsánatot… - talán még valami ilyesmit is morogtam, vagy csak akartam, ki tudja. Minden esetre követtem Genie magyarázatát. Így sikerült megtalálnunk az S22 raktár ajtaját.  Ahogy megláttam, hogy a lánc le van vágva, tekkaival vontam be nem csak a saját, de Umi testét is, mielőtt morogva berúgtam az ajtót.  Nem akartak az ajtó túlfelén lelőni minket. Ahogy beléptünk, pillantottam meg a laptopot az asztalon. Ancira hagytam, hogy átfésülje a raktárat. Én a gépet kezdtem el bűvölni. A hirtelen felvillanó kódsor ismerős volt. És finoman szólva sem ez időből valósi. Egy pillanat alatt kezdtem el a megjegyzett kódrendszert  fejben elemezni. AZ nem volt vitás, hogy jövőből jött rendszer futott rajta. Neki láttam, hogy feltörjem. Végig jártam a kódját, nem hagytak rajta kiskapukat. Mérgesen felszisszentem. Közben a fejemben meglett az elemzés eredménye. Indító parancskód. A bonyolultabb fajtából. Direkt a magam fajta tigrisek szívatására kitalálva. Félredöntött fejjel erőlködtem, hogy ha kiskaput nem hagytak, akkor betörjek a rendszerbe. Erősen rajta voltam, amikor megéreztem, az első gyengéd rántást a karomon. Meglepetten pillantottam fel, bár engedelmesen mentem, ugyanis Anci aggódó hangja valamennyire áttört a kódhalmaz alkotta ködön keresztül is és eljutott a tudatomig. Akkor viszont sebességre kapcsoltam. Ahogy kiértünk az ajtón, öleltem magamhoz Umi~t, és anyagtalanítottam mind a kettőnket. Azért így is úgy fordultam, hogy én legyek a robbanás felől. A detonációra nem is kellett várnunk sokat. Sima emberek lettünk volna, egész biztos, hogy oda veszünk. Ám akkor ott nem igazán volt ilyesmire időm. A fejem rémesen lüktetett, miközben a már jól ismert dübörgés olyan erővel zendített rá, hogy akaratlanul is a fejemhez kaptam fájdalmamba. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ezzel együtt felhagyjak az egésszel. Kényszerítettem magam, hogy a háttérbe száműzzem mind a fájdalmat, ami a fejembe tombolt, mind pedig a dübörgést, ami semmi jónak nem volt az előjele.  Tovább kellett, hogy gondolkodjak. Muszáj volt! Nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem őket is. Kizártam minden akadályozó tényezőt. A reszketéstől kezdve a kezdődő fulladásig mindent. Magamba motyogtam az eszembe jutó ötleteket. Gyors fejbe kiszámoltam, melyik műhold lehet épp olyan pályán, ezt a környéket belássa. Viszont kelleni fognak bombák. Ha kell, végig gyalulom az egész várost, vagy az egész szigetországot! Észre se vettem, mikor váltottam kódnyelvre.
Majd hirtelen minden elsötétedett. Hopi jelent meg előttem. Itt volt, a most felrobbant raktárba. meg volt kötve, de virgonc mód próbált kiszabadulni. Nozomival beszélgetett közbe. Jó pár pillanatig még meredtem ki a fejemből. A zakatolás még ott volt, de már koránt sem annyira előtérben, mint eddig. Mégis kellett egy kis idő, ténylegesen magamhoz térjek. Vagy legalábbis visszaszerezzem a kapcsolatot a realitással.  Ahogy megszólaltam, belenyilalt a torkomba. Kénytelen voltam megköszörülni. Így is rekedt maradt a hangom.
   -Ez mikori? -néztem Ancira.  A válaszára csak behunyt szemmel döntöttem én is az ő homlokának a sajátomat. Ezek szerint még nem volt minden veszve. Élve kellettek nekik valamiért. Sóhajtottam egy hatalmasat. Újra használható volt a fejem.
   - Még élnek… - végig futott a fejemen, hogy ennek vajon mi oka lehet. Talán csalinak kellenek? Engem, vagy Umi~t akarnák ezzel elkapni? Az magyarázná, hogy miért tudták, ide jövünk. Viszont akkor egy ilyen kis bombáról is tudni fogják, hogy bennem nem tud kárt tenni. Ekkor tolta Anci az orrom elé a cukros papírokat. Felfénylett a mancsom, amivel elvettem tőle.
   ”Kukacok. Képesség off. Nozomi off. Sértetlen 2 . Lara”- állt a papírocskákon, valószínűleg körömmel belekarcolva, lázadó kódjelekkel.
   -Nozomi is és Hopi is azt írja, hogy sértetlenek egyelőre, bár Nozomi eszméletlen! - mondtam Ancinak. Nem tudtam, hogy ez segít~e neki, hogy ne aggódjon értük annyira. Nekem annyiban segített, hogy összeszedjem magam. Anci hívására mellé léptem. Megnézve a nyomokat volt ötletem, de biztosra akartam menni. Nem kockáztathattuk meg az egy százalékos hibát sem.
   -Genie, szkenneld be a nyomokat kérlek! - kértem a leányzót. Nem kellett hozzá sok idő, hogy meglegyen a modell. Mitsubishi  Fuso Canter.  Innen meg már nem kellett indián trappernak lennem, hogy leolvassam a nyomokat, nem ez volt az egyetlen útja a környéken. Genie, nem hiába volt már mellettem több,  mint ötven éve. Szinte velem egyszerre ugrott be neki is az ötlet a biztonsági kamerával. Ő mondta ki gyorsabban, így én csak bólintottam.  Megjelent előttünk holografikusan a felvétel, természetesen kicsinyített verzióval.  Meg lett a kocsi színe, rendszáma. -Műholdról be lehet lőni a tartózkodási helyét? Mondjuk az hosszadalmasabb munka. Állíts rá egy segéd programot. Te próbálj meg kapcsolatba lépni Hopi~val. Rá tudsz csatlakozni a rendszerére? Azt is én írtam, elviekben mennie kéne. Vagy próbáld meg bemérni Lara~t. Esetleg mind a kettejüket. Hopi~val jó lenne, ha ki tudnál egy vonalat építeni. Az már egy kiindulási alapnak tökéletes lenne! - morogtam. Fájt, hasogatott a fejem, de tartottam magam. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig, amikor Umi kijelentette, hogy  látott érzelemfalókat. Épp csak kicsit szorítottam össze a szám.  Volt egy olyan sanda sejtésem, hogy innentől nem fogok szépen játszani.  Viszont ezt hogy mondjam el Ancinak anélkül, hogy meg akarjon benne akadályozni.
   -Anci… - fene. A szokásos. Fejfájás, és olyan rekedt torok, örültem, ha megértették.  Azért folytattam. Minden aprócska önuralmam épp azon volt, hogy rendesen viselkedjek, és ne akarjam letarolni a várost, miközben jóleső ámokfutással kiírtok mindenkit. Maradjunk csak azoknál, akiknek köze lehet a családom bántalmazásához - Úgy hiszem, hogy jobb, ha szólok előre, hogy innentől nem fogok szépen játszani velük.  Te is láttad, hogy érzelemfalók voltak velük. Jövőből jött katonák.  - hagytam, hogy elsebhelyesedjen az egész képem - Mit fogsz tenni, ha a fiad átmegy ragadozóba? - kérdeztem csendesen.
A válaszára meglepődtem.  Nem hittem, hogy hagyna vadászni. Kiroppantottam a nyakam, és az arcom elé illesztettem a két tenyerem.
   -Genie, próbálj meg kommunikálni Hopi~val. - kértem.
   -Nem a legtökéletesebb a vonal. Valami zavarja a jelet, és Hopi sincs a legjobb bőrbe. Áramütés érte. Nincs azért komolyabb fiziológiai sérülése. 
   - Próbálj kódszavakat használni. A lehető legkisebb félreérthetőségi rátával. - kértem. - Az üzenet egyszerű:  Megyünk értük. Vigyázzon magára! Nem akarok sérülést találni egyikőjükön sem! RAJTA se! Az ép eszem a tét ilyen téren!  Üzenet vége. - ránéztem Ancira - Pöttöm Sárkányt ismerve, első Nozomi, és az ő biztonsága. Az nem kérdés, őt védeni fogja, minden erejéből. Csak néha emlékeztetni kell, hogy ő is vannak, akiknek fontos. - tettem egy gyors kis magyarázatot hozzá. -Genie, állj rá a térfigyelés, és a közlekedés hálózatára. Figyeld az autó útvonalát. Számold ki, hogy milyen sebességgel, hogy kellene haladniuk. Zárj ki minden kocsi csere lehetőségét! - Közben a telefonom kivetítette a rendszert, amit rátöltöttem. Összeköttetésben állt az egyik bunkim gépének rendszerével.  Majdnem olyan komoly, mint az otthoni.  Megpróbáltam arcfelismerést futtatni a kamera felvételen látott alakokról. Illetőleg az elmúlt időben itt végbemenő pénz, személy, és cybermozgások is érdekeltek. Genie nélkül, világító szemmel, és kezekkel, némán faggattam a gépem ezekről.
   -Anci, remélem van nálad kaja! Kelleni fog, ha ezzel végeztem. Utántöltés, mivel a fiziológiámból vonom most épp ki az energiát ahhoz, könnyebben tudjak ezekkel bánni. – kukkantottam fel -Genie, próbáld meg kiszámolni a követett gépjármű lehetséges céljait! - kértem a lányom.  -Jó lenne az emberrablók előtt még oda jutni!- Ahogy végeztem, kézen fogtam Ancit. -Álca aktív. Ideje nekünk is járgányt szerezni! - indultam meg, majd az első szembe jövő, használhatóbb kocsit feltörtem, és ültem be, hogy indulás. - Valamivel utol kell őket érnünk, sőt eléjük kell kerülnünk! - indokoltam meg gyorsan, hogy biztos ő is jöjjön.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Febr. 07, 01:57:35 írta Hoshi Ryohei »

(click to show/hide)

Karakterlap

Demothy Neyen

Eltávozott karakterek

Futár

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
21 000 / 30 000

Hozzászólások: 195

Hírnév: 11

Infó

Tárcában: 22 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Égkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Ryohei

Mottó:
Kapj el, ha látsz!

Post szín:
#82caff


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #8 Dátum: 2017. Febr. 22, 22:31:20 »
Marhára úgy riadtam fel, nyakamon a világvége és mind meghalunk. Legalábbis hasonló sokkhatás alatt rúgtam egyet, miután felpattantak a szemeim. Hallottam valamit elborítottam a lábaimmal és morgolódnak körülöttem, mit szerencsétlenkedek. Erre gyorsan elernyedtem. Behunyt szemekkel adtam a döglött aranyhalat, aki még csapkod néhányat a farkúszójával, mielőtt kipurcan. Hitelesen tudtam adni az ájult barmot. Nem kellett túlerőltetnem hozzá magamat. Kiképzésem részét képezte, bármikor képes legyek eljátszani a hullát. A robotokat könnyen át lehetett verni, főleg, ha kaptál hozzá életfunkciókat lelassító, vagy éppen teljesen lekapcsoló pirulát. Nekem meg ennyi se kellett. Bármikor leállíthattam a teljes rendszerem, ami utána automatikusan visszaállt. Profin azért nem ment, de egyelőre békén hagytak, úgyhogy próbálgatnom sem kellett.
Fetrengés kellős közepén lőtte be nekem a rendszerinfókat a programom. Szépen sorba kidobálta nekem hol akad némi energiaingadozás az áramköreimben, amiből besaccoltam nagyjából huszonnyolc másodpercen belül optimálisan kerek leszek. Erre felszusszantam, mert pont tettem rá. Helyette az foglalkoztatott, mikor lesz tiszta a levegő, hogy foglalkozhassak Nono-val. Reméltem a közelben van, bár nem nagyon akciózhattam a körülöttem lebzselő barmok miatt. Kussban kiadtam LaRa-nak fejben a parancsot kapcsoljon be. A kis kütyüm halk rezgéssel üzemelt be a zsebemben. Felszusszantam, legalább nem krepált be a tente cucctól, és azok a nyomorékok se vették észre. Némi mázli ebben az elcseszett helyzetben.
Próbáltam rálőni, legyen kedves megnézni mi a szitu Nono-val. Az adatok rövidesen becsörtettek hozzám. Nem repestem az örömtől, de legalább nem kellett attól tartanom oltári gubanc lenne. Az eredmények alapján ebben az idősíkban ismeretlen anyaggal, aka valamilyen jövőbeli trutyival ütöttek ki minket, amiket kifejezetten borgokra fejlesztettek ki. LaRa-nak fogalma se volt az összetételéről, nevéről, felépítéséről, egyáltalán a nevéről. Nem találta a saját adatbázisában. Rögtön kivert a víz, mert Nono-nak köze nem volt a korcs fajzatomhoz és itten oltogatják mindenféle robot szeméttel, akkor könnyen csinálhatnak neki komoly galibákat. A rinyámat, gondolatolvasóként hallhatta LaRa, mert lőtte tovább az infókat, hogy mindössze ájult és álmodik. Hát, legalább semmi komoly maradandó. Az életfunkció normálisak voltak, amennyire a körülmények engedték. Sérülést sem szenvedett el. Legalább ennyivel okosabb lettem.
Végre rázendíthettem felmérni, pontosan milyen szarba keveredtünk. Szembesültem vele, hogy meg vannak kötve a kezeim. Ez eddig nem okozott gondot. Feltoltam a seggemet, oldalra fordultam, mellkasomhoz húztam a lábaimat és alatta előre húztam a karjaimat, közelebbről megvizsgálhassam. Ekkor jött az újabb csapás. Valamiféle karperecek virítottak a kötél alatt. Halk anyázásokkal araszoltam közelebb Nono-hoz. A vizsgálat szerint megmaradt, azért látni akartam. Nem igazán tetszett. Brutálisan kidagadtak az erei és elég szenvedő arcot vágott. LaRa említette álmodik. Reméltem nem fog olyan következményekkel járni nála is, mint annál a gorillisztikusan idióta bátyjánál. Nála mindig ordítozással és kapálózással végződött az ilyesmi. Lehet ez is valami Hoshi baromság. Nem lepődném meg rajta. Bár akkor verhetném a fejem a falba, mert az azt jelentené neki is olyan lövésem sincs milyen, emlékhez kötődő rendellenessége van.
Megpróbáltam felpisszegni, aztán megbökdöstem, de semmi. Teljesen kész volt. Erre felmorrantam, majd az asztalnál matató díszes kompániára sandítottam. Valamilyen masinával buheráltak. Ez még rendben lett volna, de ott virított a vállukon egy-egy rasnya féreg. Erre már halk morgásokkal káromkodtam spanyolul. Pont a legjobb népséget sikerült benyakalnunk. Ha pedig tudták engem borg szarral kaphatnak le, akkor kurvára bajban vagyunk, mert tudják, mi a fene vagyok és az se kizárt, hogy Nono-t azért cserkészték be, mert Hoshi gyerek. Ebben csak az sántított, hogy hús-vér embert minek szedálnak borg kábító szutyokkal. Valami nem volt kerek. Talán róla nem volt fogalmuk. Akkor meg jobb meghagyni őket a szépséges hazugság illúziójában. Már, ha csak szimplán nem balfaszok. Akárhogy is, újabb káromkodásokkal néztem szét, mivel dobhatnék gyors üzenetet a szőke hegyi trollnak. Nyilvánvaló, ha jövőbeli szarzsákok voltak, vagy legalábbis a papagáj férgeik azok, akkor pontos leírással rendelkezhettek a rendszeremről, lévén ők készítettek. Tisztában lehettek vele, mivel blokkolhatják a jeladómat és rendszerem frekvenciáit, ne lehessen bemérni minket. Más megoldás kellett. Így lyukadtam ki a felborított dobozoknál. Cukorkák borultak belőle a földre. A látványuktól összefutott a nyálam és a rendszerem is támogatta pótoljam az elveszett energiáimat.
Óvatos kukacmozgással odakúsztam a cukorkákhoz és amennyit lehetett felmarkoltam. Sorban, felsőm takarásában bontogattam végig jó néhányat. Ha észre is vennék mit művelek, nyugodt szívvel gondolják, csak stressz zabáló marha vagyok. Nagyon mellé se lőnének, plusz ezzel elveszne az üzenetem is. Elvileg még nem ismerték a mi lázadó jelrendszerünket, szóval reménykedtem nem szúrják ki, hogy a hüvelyujjam körmével rázendítettem formákat karistolni az egyik papírra. Kisregényt éppen nem maradt időm levésni. Legfontosabb infókra törekedtem, amikből a csavaros eszével pillanatok alatt összeteszi a képet: Kukacok. Képesség off. Nozomi off. Sértetlen 2. Lara.
Alig fejeztem be, már felénk csőrtettek a bélférges gyökerek. Erre gyorsan elkapartam a dobozok rejtekébe a papírokat és szenvedtem magam mögé vissza a karjaimat. Nem kockáztattam meg, most próbálom Nono-t elráncigálni. A szökés sikere elég alacsony százalékokat mutatott. Megkötött kezekkel, ájult potyautassal és bilincsekkel, amiknek még nem tudtam a pontos hatásait a végtagjaimon, valszeg hamarabb csaptak volna le, mint jutok el addig, felkanalazom Nono-t. Egyelőre engedelmes krumplis zsákként füleltem és hagytam begórjanak egy furgonba. A halk mojolásra fellestem. Rémült kölykök gubbasztottak körülöttünk. Egyik jobban bömbölt, mint a másik.
Hangos morgásokkal alkalmaztam az előbbi technikámat a kezeim előre húzására. A lehető leghalkabban próbáltam megszólalni. Na, meg minél kevesebb indulattal. Nem a szerencsétlenek vállalták önkéntesen a fogoly szerepet. Eléggé be voltak rosálva, hogy ne riogassam őket tovább.
-Maradjatok csendben! Mindjárt kitalálok valamit! – Tettem a szám elé a kezeimet, ne racsítsanak. - Valaki megsérült? – Közben rázendítettem az ide-oda himbálózó raktérben kereskedni, mivel szabadulhatok meg a bilincseimtől. Ekkor láttam meg a kést. Kapásból bevágódtam érte. A kötelet gyorsan leszedtem vele magamról. Az örömömnek, pedig kábé itt lett vége. Megböködtem a bilincset, amire rohadt kedvesen azzal válaszolt telibe rázott. Elvágódtam a sokktól, mert nem készültem fel ilyen terrorra. A rendszerem átmeneti zavart állapított meg. Komolyan nem ütött ki, de éreztem égnek áll a hajam tőle. Ettől még próbáltam óvatosan felmérni. Semmi panel, semmi illesztés, semmi csavar, semmi gomb. Színtiszta egybe öntött vacak volt. Ez két dolgot jelentett. Egyet, hogy távirányítású lehetett és olyan jövőbeli technológiával készült, mint a legtöbb alakváltoztató anyag. Másik, hogy kurvára nem tudtam mechanikusan szétfeszegetni, mert a vezérlő chip mélyen az anyag alá van rejtve. Ergo, az a kurva nagy konklúzió, hogy csak a távirányítót szedhetném le, mert a bilincs védelmi mezője engem szedál, ha a chip-hez akarok férni. Arról tehát annyit, hogy ezt gyorsan lekapom magamról. Egyelőre a mozgásomat nem akadályozta, mármint a normális tempómat. Feltűnt, hogy nem megy köddé válnom. A jelenlegi nyamvadt rabló-pandúr játékban ez a legkisebb bajom.
A kést, mindenesetre felmarkoltam. Szétnéztem a furgon hátuljában, milyen használható dolgokat találok. A gyors vizitben sikerült szénsavas üdítőre, ragasztó szalagra, töménytelen mennyiségű édességre bukkannom. Ezek közül is a pezsgő cukorkát, mentos-t vettem magamhoz. Egyértelmű, hogy le kellett pattannia Nono-nak. Elő kellett ehhez készítenem a terepet. Főleg, azok után az érintett, végre rázendített ébredezni.
- Már azt hittem sose térsz magadhoz! – Hajoltam le elé, hogy megszabadíthassam a nálam lapító késsel a kezeit. - Ne piszkáld, mert baromira ropogósra süt. Fejed? Hányinger? Szédülés?  – Megpróbáltam a gyerekek köteleit is elvágni. Nem akadt sok időm tökörészni. - Tegyetek úgy, mintha még meg lennétek kötve! Ne mozduljatok! Csinálok kicsi meglepit! Aztán, ha jelt adok, faroljatok be Nono mögé…– Mutattam egyértelműen a színes hajú szállító lányra. -…és fussatok! Ne álljatok meg, ne lassítsatok, csak keressetek fedezéket! Értetek fog menni egy idióta szőke férfi! Ijesztő a képe, de erről… - Túrtam bele a zsebembe és vettem elő egy neki szánt nyomkövetőt. Benyomtam a kis rohadékot, aztán belerejtettem az egyik gyerek ruhájába. -…tudni fogja, hol vagytok! A neve Hoshi Ryohei! Segíteni fog nektek! Addig ez a lány fog rátok vigyázni! –
A másik tartalék nyomkövetővel visszasasszéztam az éhségével bajlódó Nono-hoz. Szépen rácsíptettem a ruhája belső felére, ne szúrják ki és lehetőleg ne hagyja el. Közben a rendszerem jelzett, hogy bejövő üzenetem van. Fogadtam a szutykot, de valszeg az előbbi műsoromnak hála, kábé csak annyit vettem ki, amire magamtól is rájöttem. Jön utánunk a szőke gorillát tartalmazó elit csapat. Erre a hírre, csak elégedett szusszanással láttam hozzá fosztani az édesség felhozatalt.
- Rakj el a zsebeidbe is! Később jól jöhet! Ti is! – Magyaráztam teli szájjal a gyerekeknek. - Jól tömd ki magad! Remek szigetelő! Felfogja az ütéseket és véd valamelyest a hideg ellen! – Már ezerrel munkálkodtam zabálás mellett a meglepi csomagok elkészítésével. Találtam kicsi csokiba rejtett műanyag dobozokat, amibe minél több pezsgő cukorkát és szénsavas üdítőt töltöttem. Jó néhány bombát legyártottam. Minden gyereknek adtam belőle.
- Amikor kinyílik az ajtó. Jól rázzátok meg és vágjátok a rossz arcokhoz! – Szinte semmi kárt nem tesznek bennük, max kicsikét nagyobb maflást adnak, miután elpattannak. Arra pont elégnek kell lenniük, hogy elvonják a figyelmüket, míg telibe küldöm őket a mentos-sal felspékelt üdítős palackokkal. Tekintettel arra, hogy egyedül vagyok, aki valamelyest harcképes és passzolok, mekkora lesz a fogadóbizottságunk. Muszáj kicsike előnyt szereznem a terep viszonylagos megtisztításához. Ezektől a kis vackoktól nem várok sokat, csak némi terelést, míg én szenvedek. Annyi kell, hogy legyen idejük a gyerekeknek megpattanni. Übergáz, de messze nem vagyok már katona formában. Attól ismerem a fogásokat és kiképeztek, jócskán megkopott a tudásom. Előre érzem, hogy rohadt szívás lesz, de úgy sem kell brillíroznom.
Miután bekészítettem mindent, csak majszoltam tovább az édességet, meg a saját tanácsomat követve nyomtam minél több mindent a zsebeimbe. Egész addig űztem ezt a sportot, míg megállt a jármű. Ekkor a szám elé pakoltam a csülkömet, hogy mindenkinek retesz a képére. Hátraálltam a flakonomhoz, aminek felnyitottam a tetejét. Beledobáltam minél több mentos cukorkát, megráztam, aztán útjára eresztettem. Nagyon bíztam benne telibe találja a repülő bomba az ajtóval babráló idiótát. Ezek után gyűrkésztem neki a távnak, hogy rárúghassam lendületből az egyik ajtóhoz tolt cukorkás dobozt. Nagyjából ezzel ki is estem a járműből. Jöhetettek a gyerekek bombái. Én pedig igyekeztem hasznosítani a beszerzett ragasztó szalagomat. Próbáltam minél nagyobb lendületből rácsimpaszkodni a következő baromarcú karjára. Hátra rántottam, majd minél alaposabban próbáltam körbe tekerni a ragasztó szalaggal. Valamennyire sikerülne mozgásképtelenné tenni, felborítanám és a távolabb álló harmadikat venném célba a késsel. Béna vagyok a használatában, ezért rúgásból próbálnám a férfi gyomrába állítani.
Nem lenne más a közelben elkiáltanám magam, hogy most induljanak meg Nono-ék. Amennyire lehet, mennék utánuk és próbálnám lefoglalni az esetlegesen felbukkanó elemeket. Legalábbis fejben teljesen így terveztem. Nem tudom pontosan hol csúszott vakvágányra a dolog, mert csak azt vettem észre, hogy két mozdulat közben óriási erő kényszerít a föld felé. A bilincsek konkrétan letapadtak a betonra, aminek következtében gigantikus lendülettel vettem le homlokkal a földet. Néhány pillanatra teljesen elveszettem a kapcsolatot a külvilággal. Azt se tudtam mi van. A rendszerem serényen jelezte gyönyörűen felszakadt a bőröm és vérzek, de nyugodjak meg, semmi életveszélyes. Kár, hogy ezt abban a redvás pillanatban rohadtul nem így éreztem. Elhomályosult a látásom és teljesen hülye vagyok, de kicsike mechák repkedtek a fejem fölött. Ez valami nagyon durva trauma lehetett, mert ilyesmit még sose tapasztaltam.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Febr. 22, 22:45:09 írta Demothy Neyen »

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Sen Nozomi

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 700 / 15 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 14 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bazsarózsa-vörös

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#C91C73 / / #D75175


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #9 Dátum: 2017. Febr. 25, 21:55:42 »
  Recsegő hang törte át a csendet. A komlinken keresztül zavaros utasítás érkezett hozzám. A torz szavak ellenére is biztos voltam abban Gabe beszél a vonal túloldalán. 
  – Sen! Tsuruga vörös kódot adott le húsz óránál, te látod? – engedelmesen fordítottam a kezemben szorongatott fegyvert a megadott irányba.
  – Hakkouji, kérlek – súgtam halkan a fegyvernek. A távcső pontos adatokat közölt a légáramlatról, távolságról, lövések esélyeiről, a potenciális tiszta célpontokról, ahogy ráfókuszált a húsz óránál történő eseményekre.
  Felmorrantam. Úgy éreztem a vörös kód enyhe kifejezés volt Tsuruga részéről.
   – Harmincan vannak – jelentettem megfigyelésem eredményét. – Ötöt le tudok szedni.
  – Még ne! – kaptam az utasítást. Feszülten figyeltem az ellenséges hadtest mozgását Hakkouji távcsövén keresztül. Még nem vettek észre minket, de ennek csupán idő kérdése volt.
  – Tabbyék hogy állnak? – fojtott hangon tettem fel a kérdést. A férfi hallgatása aggodalommal töltött el. Csak akkor viselkedik így, mikor komoly kalkulációkat végezz, és csak akkor szokott csendben töprengeni, ha valami nem terv szerint haladt. Nem meglepő. Eléggé ritkán térünk el a megbeszéltektől. – Gabe? […]

  *
  – Mondtam, hogy ne várjatok ránk! – Tabby idegesen szólt bele a komlinkbe.
  – Nem hagyunk hátra senkit sem! Nyomás a fedezékbe – Gabe vérnyomása hasonlóan az egekben járt, miközben válaszolt. Éppen az épület széléhez iparkodtunk, amiért észrevettek minket. Kisebb sereg közeledett felénk, melyekkel szemben aligha vehettük volna fel ketten a harcot.
  Nevetséges, hogy mi lettünk a csali.
  – Tsuruga a randevút a kettes menekülési pontra tűzte ki – osztotta meg velem Gabe. – De nem fogunk tudni sokáig várni.
  Némán bólintottam. Tsuruga még nem jelentkezett, nem tudtuk, hogy áll a csomaggal, amit a veszélyzónán keresztül kellett átszállítania a másik csapatnak. Nem kételkedtem benne, időnként szórakozott volt, de jól végezte a dolgát. 
  Lerugaszkodtunk az épület szélén. Mint minden alkalommal, most is ámulattal fogadtam a koromfekete szárnyakat, melyek Gabe hátán nőttek, hogy a landolást sértetlenül bevegye. Pár másodperces késéssel landoltam mögötte, macskaügyességgel landoltam a homokos talajon. […]

*
  Megkövülten álltunk a távolban felrobbanó épület láttán. Úgy éreztem kitéptek belőlem egy darabot és kegyetlenül összemorzsolnák a szemem előtt.
  Tsuruga bent volt, abban az épületben.
  Tsuruga nem jött ki.
  – Nincs életjel – jutott el hozzám Tabby remegő hangja.
  Idegesen szorítottam össze kezeimet.
  Ha nem vétem el a lövést… ha nem vesznek észre. Akkor Tsuruga is túlélhette volna. […]

*
  – Készen kell állnod, ennél a pontnál nem félhetsz. Menni fog? – Gabe gondoktól gyötört arcával néztem szembe ezúttal. Éreztem, hogy tetőtől-talpig átjár a rettegés, mégis megerősítésképpen: bólintottam. – Az idő, szelíd szörnyeteg, számon tart minden ünnepet. Barát, mégis ellenség, örökké nem lesz a tiéd…
  Volt valami rossz érzésem, amikor a férfi utasítására lehunytam a szemeimet. A távolról jövő zörejek nem voltak bizalom gerjesztőek. A visszaszámlálás ütötte át a külső zajokat és nyomta el Tabby és Gabe hangját. Rácsatlakoztam a gépre, hogy lássam, mi történik velük.
  Rossz ötlet volt.
  A számítógép programja egyszerűen felülírta a speciálisan kódolt chipet. Próbálta elhalászni tőlem az üzenetet, melyet a múltba kell szállítanom. Minden erőmmel azon voltam, hogy leszakadjak a gépről és megvédjem a csomagot.


*
  – Ez így nem jó! Nem akarom – nyöszörögtem tehetetlenül. – Engedj vissza! Gabe, csinálj valamit! – csattantam fel.
  Megszűnt az érzés, hogy a kábelek visszatartanak, hogy nem vagyok ura a testemnek. Kezeimmel hideg fémet érintettem. Értetlenül vergődtem a földön, most se tudtam mozogni, de nem attól, hogy egy program állítja meg a cselekvésemet.
  Megszeppenten néztem körbe, az idegen hely, ahol ezúttal voltam nem hasonlított arra, ahol az előbb voltam. Se Gabe, se Tabby nem voltak jelen… Megtámadták őket! – hasított belém a felismerés. És ott van Tsuruga is, ő… Kiszáradt torokkal, lesújtva meredtem magam elé. Minden olyan rettenetesen kusza volt. Emlékek. – Biztos voltam benne, hogy azok, viszont nem mindenről tudtam eldönteni, hogy hozzám tartozik vagy, hogy valóban megtörténtek-e.
  Fura volt, hogy komoly jelentésekkel teltek meg ezek a nevek. Gondolatuktól elnehezült a mellkasom, és cseppet sem segített, hogy fogalmam se volt arról, mi ez a hely – azon kívül, hogy feltételezhetőleg valamiféle jármű. Legszívesebben otthon szerettem volna lenni Umi-jiivel, ő talán tudja, mit lehetne kezdeni ezekkel a furcsa képekkel, amiket az előbb láttam. De perpillanat azt sem tudtam, hogy egész pontosan hol vagyok és miképp keveredtem ide… – Ekkor rémlett fel előttem a sikátor képe. Emlékeztem, ahogy elküldtem a mobilommal az üzenetet és emiatt észrevettek minket. Hopi… Hopi! Hopi is bajban van? Tehetetlenségemben legszívesebben sírtam volna.
  Megkönnyebbültem mikor szemeim elé kúszott Hopi arca.
  – Hopiiii – siránkozva szólítottam meg őt. Azt se tudtam hirtelen, hogy hol kezdjem. – Annyira, de annyira sajnálom! Ne haragudj, cs-csak nagyon megijedtem! És… és ha nem küldöm el azt a buta üzenetet, akkor most nem lennénk bajban! Kérlek, ne haragudj rám! – megállíthatatlanul kezdtek hullani könnyeim. Egyrészt a megkönnyebbüléstől, hogy Hopi itt van, és egyben van. Másrészt azért, hogy ne haragudjon rám. De úgy éreztem, hogy a szokatlan álomképek okozta frusztráció is kivette ebből a részét.
  Szipogva, értetlenül vizslattam a lábamon lévő szokatlan bilincsre. Hopi még kellő időben figyelmeztet, így idejében rántottam vissza kezemet. Megfogadtam a tanácsát és nem piszkáltam inkább. Remélem, nem abból tudja galád hatását, hogy ő pontosan lefutotta vele tiszteletkörét… Nem volt energiám most erről faggatózni, főleg, hogy úgy nézett ki, Hopit nagyon elfoglalja, hogy a többieket is kiszabadítsa.
  – Ü-üm, nincs semmi bajom – ráztam meg a kobakomat. Nem voltam teljesen őszinte, mert amiket láttam, azok nagyon is zavartak. – Nagyon éhes vagyok – tereltem el figyelmét. Erről nem ferdítettem, komolyan olyan érzés volt, hogy a gyomrom hamarosan felemészt, ha nem viszek be valami táplálékot, méghozzá sürgősen. Ekkor Hopi elárulta, hogy a körülöttünk lévő dobozokban édességek vannak. Gondolkodás nélkül öntöttem ki a hozzám legközelebb eső karton tartalmát. – Hopi… kik és hová visznek minket? – kérdeztem félénken.
  Felcsillantak a szemeim mikor meghallottam, hogy Ryo-nii jön értünk. Viszont Hopi viselkedésén egyáltalán nem tudtam kiigazodni. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a fajta titokzatosság valamiféle szokás lehet a jövőben. Mert azokban a furcsa emlékképekben, amiket láttam, ott Gabe is egészen hasonlóan viselkedett. Kíváncsian néztem tevékenykedését, amibe belekezdett.
  – Mit tervezel? – próbálkoztam, hátha beavat a tervbe. Mindeközben, ahogyan azt mondta, elkezdtem az édesség evés mellett beiktatni a cukrok elpakolását is. Raktam belőlük mindegyik zsebembe, amennyi csak fért. – Tudok segíteni valamiben? – telepedtem közelebb hozzá. Szerettem valamivel rendbe hozni a dolgokat, ha már így elrontottam az elküldött üzenettel.
  – D-de, nem maradhatsz itt! Inkább maradok én! Mármint, nem vagyok jó harcos… ízé… nem is tudok harcolni, vagyis nem emlékszem, hogyan kell, mert biztos tudok! Mármint kiképeztek, meg minden… – nagyon határozottan kezdtem magyarázatba. De ahogy a harci képesség került terítékre úgy bizonytalanodtam el és kezdtem egyre halkabban beszélni. Kételkedtem tudásomban, hiába ugráltam az emlékszerű-álomképekben háztetőkön és landoltam talpra több méterről való zuhanás után. Lehet tényleg csak álom volt és nem emlékek? Nem alapozhattam rájuk semmit.
  Nehezen gyűrtem le a torkomban lévő gombócot.
  – Én félek Hopi – ismertem be. – Gyere velünk te is! – félve lestem fel rá. Minden oka meglett volna a kiakadásra, hiszen miattam keveredtünk ebbe a kutyaszorítóba. Mégis nagyon kötelességtudóan állította elő az eszközöket, hogy majd el tudjunk szökni. Nem igazán könnyebbültem meg, amikor kijelentette, hogy ő is utánunk fog jönni, miután lerendezi az alakokat.
  – Megígéred? – néztem rá konokul. Addig nem hagytam, míg meg nem fogadta, valóban utánunk jön majd. Egy megszeghetetlen esküvel, hogy biztosan ne tudja áthágni a szavát! Nem lennék képes Ryo-nii szemeibe nézni, ha Hopi itt marad. Szóval hallani se akartam arról, hogy csak mi megyünk. Akkor inkább én is itt maradok!
  Majd kiugrott szívem a helyéről, amikor megállt a kocsi. Feszülten hallgatóztam, próbáltam a kint folyó beszélgetésből elcsípni valamit. Megakadtam azon, hogy azt állították, hogy valakik a nyomukban vannak.
  – Tudnak Ryo-niiről? – fojtott hangon kérdeztem Hopitól. Igyekeztem nem kiakadni és szem előtt tartani a tervet. Hiszen számítanak rám a többiek is!
  Készen létben vártam a jelet Hopitól, mely, mikor elhangzott azonnal cselekedtem. Hátra szóltam a többieknek, hogy kövessenek.
  Ijedten hőköltem hátra, halk sikkantással mikor az egyik rosszarcú figura, akinek az a szokatlan lény ücsörgött a vállán elállta az utunkat. Mikor megragadta a karomat gondolkodás nélkül csomózódtam rá, arra a halk ösztönre hallgattam, ami felsejlett bennem. Azt ismételgette, harapjam meg és akkor el fog engedni. Morogva vetettem rá magamat karjára, még lerázni se hagytam magamat egykönnyen. A többieknek sebtében vetettem oda, hogy menjenek tovább. Remélve, hogy ők több sikerrel járnak, míg megpróbálom lefoglalni őt.

Karakterlap

Ichimaru Gin

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 62

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #10 Dátum: 2017. Ápr. 29, 21:59:51 »
Nyomozó csapat (Umi és Ryohei):

  Ryohei, Genie engedelmesen követi utasításaidat, míg éppen gyanús pénzmozgások után kutatsz. Ez alapján megállapíthatod, hogy bárkik is állnak a gyermekrablás mögött, nem úgy néz ki, hogy váltságdíj fejébe tennék a dolgot. Egyszer sem történt meg kapcsolatfelvétel rendőrséggel, szülőkkel. Viszont az eljárás alatt állt raktárépülettel kapcsolatban találhatsz üzenetet, ahol a Murakami édességház igazgatója érdeklődött az itt tárolt áru irányába, viszont még nem kapott konkrét választ ezzel kapcsolatban az államtól.

  Genie az arcfelismerő programmal az alábbi adatokat hozza le a raktár közelében megjelent alakokról:

Suzuki Takiji
          Kor: 37
          Foglalkozás: buszsofőr
          Családi állapot: elvált
          Rendőrségen két és fél hete jelentették be az eltűnését.

Toyota Yohachi
          Kor: 45
          Foglalkozás: informatikus
          Családi állapot: házas
          Rendőrségen három hete jelentették be az eltűnését.


Kawasaki Nobukazu
          Kor: 27
          Foglalkozás: autószerelő
          Családi állapot: egyedülálló
          Majdnem egy hónapja jelentették be eltűnését.

          Amit Umi a képességével még meg tud róla:
(click to show/hide)
Subaru Amane
          Kor: 33
          Foglalkozás: patikus
          Családi állapot: egyedülálló
          Két hónapja jelentették be eltűnését.


Honda Seishiro
          Kor: 41
          Foglalkozás: munkanélküli, korábban: pék
          Családi állapot: özvegy
          Kétszer keveredett gyilkosság gyanújával börtönbe.
          Kötelezően alkohol elvonóra kell járnia.


  Változó sűrűséggel ők jelenetek meg általában az elmúlt időszakban az S22-es raktárépületnél.

  Umi, te sem marad válasz nélkül. Genie kideríti, hogy az elmúlt két hétben váltak a fiatalkorú gyerekek eltűnése a városban. Kétszer fordult elő, hogy vidéki kiránduló csoport tagjai tűntek volna el. Az első esetnél hárman egy kiotói középiskolából, a másodiknál viszont öten, akik oszakai kirándulók voltak. De az áldozatok többsége helybéliek voltak vagy a környező kisebb településen élő gyermekek. Az eltűnt gyerekek átlagosan 12 és 18 év közöttiek. Legtöbben különböző iskolákban tanulnak és más-más családi háttérrel rendelkeznek. A média sokat beszél erről az eseményről, mivel még mindig megoldatlan a dolog, a rendőrség egy helyben toporog. Bejelentések alapján eddig összesen harminc eltűnt gyerekről tudnak. 

  Genie eközben kideríti, hogy a kocsival, mellyel Hopiékat is elvitték nem óvatoskodnak. Sietnek és a sofőrök nem foglalkoznak a sebességhatár túllépésével. Bárhova is tartanak, mielőbb oda akarnak érni. Előnyötökre szolgál, hogy a kevéssé használt mellékutakon haladnak a gyerekrablók. Genie utoljára egy alagútig tudja bemérni a kocsit. Viszont azt jelzi, hogy azzal a sebességgel, mellyel a jármű eddig haladt, furcsa, hogy sokkal tovább időzött az alagútban, mint amennyit számításai szerint kellett volna.

  Az alagútban öt autó ment be az általatok keresett kisteherautóval közel megegyező időben. Ebből kettőt Genie eleve kizár, mivel a Fuso Canter előtt távoztak onnan. Viszont a kisteherautóval majdnem egy időpontban három másik gépjármű is távozik. De egyedül a kisteherautó az, mely gyanús módon nem a város felé folytatta az útját.

  Genie, a Fuso Canter lehetséges célját az útvonala alapján egy régi templomra lövi be, mely a várostól öt kilométerre található. Viszont nagy százalékos esélyét látja a járműcserének az alagútban az ott töltött idő miatt.
 
Az alagútnál

  Az elkötött kocsival hamar ideértek. Noha nem tudjátok belőni pontosan hol mehetett végbe az esetleges járműcsere – ha valóban volt ilyen –, viszont rendkívül gyanús módon bontatlan cukorpapírokat láthatok meg a keskeny járdaszélen. Ezek bizonyos időközönként ismétlődnek és egészen az alagút végéig tartanak. Ahol is, ha kiszálltok, hogy utánanézzetek merre folytatódnak tovább, akkor egy, az útszélen levő bokor aljába vezetnek az árulkodó nyomok.
  A bokorban, egy olyan tizenhárom évesnek tetsző fiú és egy tizenöt éves lány bujdosott éppen. Mindketten koszosak, csapzottak. Arcuk sápadt, kissé beeset és éppen marok számra eszik az édességeket, mely zsebeikben lapulnak. Ahogy közelebbről is szemügyre veszitek a riadt gyerekeket, a fiút Umi felismeri Kawasaki emlékeiből. A gyermek barna haja kócos, ruhája meglehetősen maszatos, fekete szemeiből riadalom tükröződött vissza. A lány pedig egy híres oszakai középiskola egyenruháját viseli és külsőleg ugyanolyan megviselt, mint ahogy a fiú.
  Ha kikérdezitek őket, akkor elmesélik, hogy elrabolták őket és egy édességraktárban tartották őket fogva több napja. Nem tudják hová akarták elvinni őket, viszont a kék kocsiban, mellyel szállították őket volt egy fura szemű fiú, aki egy vörös hajú lánnyal megpróbálta őket kiszabadítani. De csak ők ketten tudtak megszökni a felfordulásban és a többieket pedig elkapták. Azóta itt lapulnak, mert attól tartottak, hogy megkeresik őket. Valamiét – ők sem értik, hogy miért – mégsem tettek így az elrablóik.
  A lány le tudja írni nektek, hogy egy fehér teherautóba akarták átrakni őket. Noha a fiú esküdözött, hogy a jármű fekete volt. Genie a kislánynak ad igazat arra hivatkozva, hogy két fehér jármű hagyta el a Fuso Canterrel majdnem egyidejűleg az alagutat. Ezek a város felé haladtak. Számításai alapján az egyik a Macskatemplom felé, míg a másik a Ninja Templom felé halad.
  A fiú viszont megemlíti nektek, hogy a kék teherautóból, mikor elment mellettük az úton, segélykiáltást hallott. A lány vétózta, hogy valóban így volt és megjegyezte, valószínűleg csak képzelte, mert már nagyon éhes volt.

[ Bölcsen kell megválasztanotok az útirányt, bármerre is indultok, a kiválasztott templom felé menet fél úton lép kapcsolatba veletek Hopi. ]


Eltűnt csapat (Hopi & Nozomi):

  Hopi, meglepetés akciód jól indult. Kawasaki nem számított a mentos üdítőbombádra. Így, amikor kinyitotta a jármű hátsó ajtaját telibe kapta az általad elhajított palackot. Feje hátrabicsaklott az ütéstől, e pillanatban védekezni sem tudott a felé rúgott doboz ellen. A kis költségvetésből összetákolt mentőakciód egyelőre megállta a helyét.
  Suzuki következett, ki észlelve, hogy valami nincs rendben a járműnél elsőként ért Kawasakihoz. Kawasakit és Suzukit a fiatalok az édességbombákkal traktálták. Emiatt Suzuki képtelen volt a ragasztószalag támadás ellen bármit is tenni. Könnyedén kötözted le vele, majd hatalmas nyekkenéssel kötött ki a padlón.
  A harmadik, kit személyesen eddig még nem láttatok, társaihoz képest felkészültebben érkezett. A késsel tett támadás elől egyszerűen kitért, csupán felületi sérülést szerzett miatta. Ekkor kiáltasz hátra a többieknek. A férfi röpke figyelmetlenségedet használja ki. Harcképzetségét fitogtatva tesz arról, hogy a földre kerülj és ott is maradj. Mielőtt elveszted az eszméletedet, halhatod, hogy utasításai zengik át a teret. „Kapjátok el őket! Ne hagyjátok el szökni egyiket se!
 
  Nozomi, Suzuki nyeri vissza előbb lélekjelenlétét és állja utatokat. Mikor karjára csimpaszkodsz és megharapod, hogy a többieknek időt nyerj, sajnos fél percnél többet nem tudsz adni a fiataloknak. De szemed sarkából még így is elcsípheted, hogy ketten kihasználták a felfordulást és elszaladtak.
  Eközben újabb két alak ütötte fel a fejét a kocsik körül, vállaikon ugyanúgy ott ücsörögtek a kukacok. Ők az utasítás szerint elállták a maradék fiatalok menekülőútját és megkezdték az újra begyűjtésüket. Környezetetekben úrrá levő negatív hangulatot harapni lehetet.
  Suzuki egy tarkóütéssel kísérelt meg leszedni magáról. Kissé kómásan engeded el őt, ahogy maradék lélekjelenléteddel megpróbálsz kapaszkodni a valóságba, elcsípheted elrablóitok beszélgetését.
  – Őket ide, azokat meg oda – osztotta az utasítást az előző férfi, ki korábban azt ecsetelte, hogy valakik a nyomotokban vannak.
  – A csomagok! Ő lesz az, aki a Vezérnek kelhet – jött Hopi felől az idegen megállapítása. – Nézd a szemét! Tuti, hogy a jövőből jött!
  – Akkor őt visszük magunkkal.

* * *

  Hopi, mikor magadhoz térsz egy ablaktalan, sötét szobában találod magad. A falak kövekből vannak kiépítve és eléggé áporodott a levegő. Egészen olyan a hatása, mintha a föld alatt lennél. Egy picit ismerős neked a hely, mintha már jártál volna itt a mai nap.
  Ha LaRára pillantasz, láthatod, hogy éppen működőképes állapotban van. Kérésedre, hogy adjon helyzetjelentést, készségesen elmondja neked, hogy a kanazawai Ninja Templom alagsorának azon részén vagy éppen, mely renoválások végett nem volt látogatható. Ez alapján már össze tudod kötni, hogy miért volt olyan ismerős számodra a hely.
  A falak kőből vannak és az épület korát tekintve az ajtó eléggé modernnek számít. Ugyanis a bejáratot jövőbeli zárszerkezet biztosítja.
  LaRa, ahhoz képest, hogy a föld alatt vagy, remek térerővel rendelkezik, és könnyedén csatlakozik fel a szatellitekre, hogy kiderítse neked, hogy hol van Nozomi. Jelenlegi tartózkodási helyét Kanazawa városától nagyjából öt kilométerre találja meg.
  Annyira biztosnak vélték a helységet, hogy felelőtlen módon nem kötöztek le újra, viszont se édesség, sem a kés nem volt már nálad. A szobában, ha alaposan körülnézel, találhatsz falból letörött kődarabot, mellyel akár barbár módon megpróbálhatsz nekiesni a képességedet korlátozó kütyünek. A brutális megoldás működőképesnek látszik, noha nem sikerül teljesen leszuperálnod magadról a jövőbeli eszközt, valamiért nagyon ragaszkodik hozzád. De sikerült áramköreit tönkretenned, ugyanis már puszta kézzel is hozzá tudsz érni anélkül, hogy megrázna.
  [ LaRán keresztül kommunikálhatsz a mentőcsapattal. Összesen öt mondatot tudsz velük váltani. ]
  LaRát szokatlan rádiójelek kezdik zavarni. Miközben küzdesz vele, hallhatod, hogy valakik közelednek a folyosón. Az egyik hangja ismerős is lehet számodra, azok között is ott volt, akik elraboltak titeket.
  – Az a kis rohadék. Remélem, Honda elkattan és kiveri a fogait. Merem ajánlani, hogy nem veszett, kiharapott belőlem egy darabot!
  – Nem kell foglalkoznod már vele, ők már a múlté. A Vezérnek amúgy is megvan, ami kell – ütött rá kettőt a helység ajtajára, ahol éppen fogva tartanak téged.
  – Ja, az időutazó. A többi gyerekkel mi lett?
  – A másik szárnyban vannak a többivel együtt. A Vezér majd később foglalkozik velük. Azt mondta, hogy először őt akarja látni.
  Éppen azon ügyködtek, hogy bejöjjenek a helységbe, ahol fogva tartanak téged. Rajtad állt, hogy mit teszel: előadod a gyámoltalan foglyot, hogy többet kideríthess a helyzetről, vagy inkább megpróbálsz kiszabadulni. Esetleg más terved van? Mindenesetre javadra szolgál jelenleg, hogy a megrongált képességblokkolónak hála erődet lassan kezded visszanyerni. (A KK-d jelenleg 4 pontos, minden újabb körben a képességhasználatod 4 ponttal növekszik.)

[ LaRa tökéletesen működik a hívásod végéig. Szóval, ha az előtt valamit még szeretnél vele csinálni, amit én nem írtam bele a mesébe, akkor nyugodtan élhetsz a lehetősséggel! ^-^ ]

  Nozomi, egy nagyon akadékoskodó fiúval együtt pakolnak vissza téged a Fuso Canterre. Rendkívül kapkodtak körülöttetek a kukaccal megszállt alakok. De mielőtt rátok csapnák a kis teherkocsi ajtaját, még láthatod, hogy Hopiékat a másik jármű csomagtárolójába rakogatják fel éppen.
  – Ketten leléptek, mi legyen velük?
  – Nem érünk rá keresgélni. Ha látod őket, szedd össze az átkozott kölyköket, de ne tegyél feleslegesen kitérőt. 
  – De mi lesz, ha a Vezér megtudja?
  – A csomag fontosabb.
  Fültanúja lehettél a kisteherautó visszazárt csomagtárolója mögött lefolyó diskurálásnak. Ezen felbátorodva megpróbálhatod felhívni magatokra a figyelmet, segítségért kiáltani, hátha meghallják akárhová is készülnek vinni titeket. Viszont elszánt próbálkozásodat berekeszti a sofőr. Szándékosan hirtelen oldalra rántja a járművet, hogy eless, vagy meginduljanak az egymásra halmozott instabil édességdobozok feléd.
  Mikor megálltok és kinyitják a kocsi hátulját, nem túl finoman szállítanak le a járműről, majd visznek be titeket egy rendkívül öreg, magas templomba. Ha lopva körülnézel, észreveheted, hogy egy igen magas dombon vagytok, és el lehet látni innen egy éjszakai fénybe kivilágított városig is. Ide amúgy kavicsos út vezetett az erdőn keresztül.
  Ebbe a rozoga épületbe visznek be titeket, ahol legalább tíz további idegen sürgött. Az ő vállaikon is kukacok ücsörögtek. Furcsa elektronikai eszközökkel telerakott dobozokat pakolgattak és csak úgy árasztották magukból a rosszkedvet. A fiú most is megpróbál szabadulni, de hamar kedvét szegik. Miután gyomorszájon ütötték, nem kísérletezett tovább.
  Míg odavittek benneteket a ráccsal elválasztott helységbe, mindegyik idegen alak érdeklődve lesett utánatok. Mintha éhező vadak vizslattak volna áldozataik után. Téged belöktek a ráccsal elkerített részre, míg a fiút, az alak, aki behozott titeket a templomba az egyik idegenhez vitte. Annak a vállán a többiekéhez képest eléggé halványszínű élőlény ücsörgött. Róla levált a lény, hogy az elébe hozott fiú vállára telepedhessen. A középkorú alak, kin eddig csücsült pedig erőtlenül esett össze.
  – A csapda készen áll? – kérdezte a férfi, ki behozott titeket az épületbe. A fiútól várta a választ, akire áttelepedett a szokatlan lény. Meglephet, hogy engedelmesen felelt a férfi kérdésére.
  – Igen, mindent elrendeztünk.
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Ryohei

Testnevelés tanár

Eltávozott karakterek

ügyeletes konzolzsoké

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 500 / 45 000

Hozzászólások: 337

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 53 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Világos sárga (fekete csíkokkal xD)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Demothy Neyen

Post szín:
#FFFB00#F5F5DC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #11 Dátum: 2017. Máj. 31, 13:20:04 »
Egyszerre… sok fele figyeltem. Mindezt úgy, hogy közben hallottam, hogy Genie mit mondott Hopi~ról, nem volt kis teljesítmény. Némán zabáltam egy müzli szeletet, miközben lehetséges infókat bányásztam.  Mégis semmit tevésnek érzékeltem a történetet. Tisztában voltam vele, hogy nem rongyolhatunk minden infó, vezérfonál, anyám kínja nélkül első dühünkbe neki a vadvilágba. Tősgyökeres vadbaromi őstulok lennék, ha így tennék. És még a meglévő nyomok is elveszhetnének eközben. Minden minémű kikívánkozó megjegyzés nélkül jártam át valamennyi lehetséges pénzmozgást. Bármit, ami kapcsolatban lehetett az üggyel. Az emberek baromira kapzsik voltak, már ebben a korban is. Tudnom kellett! De semmi. Sehol egy megvesztegetés, váltságdíj követelés, semmi. Megdörzsöltem a halántékom. Anci sóhajára, hogy most el bírna viselni egy cigit, szinte gépiesen vettem elő a bagós dobozt, és kínáltam meg vele. Csokis cigi. Hopi, mióta mondta, hogy az ízesített bláz bejön neki, olyanokat hordtam magamnál. Úgy is szerette elcsenni őket…  Szolidan felmorrantam, miközben roppantottam majdnem derékba a cigim. Nem érdekelt, ettől függetlenül elszívtam, mint aki észre se vette a malőrt. Túlságosan más fele kalandoztak a gondolataim, hogy ilyesmik feltűnjenek.  Főleg, hogy közben sikerült lekérnem egy levelet. Murakami édességbolt, és az állam között folyt a diskurzus.
   -Újabb Murakami! - halkan, kissé rekedtesen igyekeztem mondani, és nem morogni a talált infót Anci irányába is.  Kivetítettem elé a levelet. - a válasz csodás ködösítés.  Elvileg édességeket kéne itt tárolniuk. Nem olyan feltűnő, ha érdeklődik egy édességbolt, egy édességet tároló raktár iránt. Az már zavaróbb ellenben, hogy az állam nem képes tisztességes és egyenes választ adni. Nem mintha ez szokatlan lenne a fentebb emlegetett szervtől. Egyszerűen csak a sima édességek nem ilyen kaliberű dolgok, amiben ködösíteni kellene. A másik zavaró tényező, hogy nem ez az első alkalom, hogy a Murakami név, mint olyan felmerül!  - megjelent körülöttünk az adatfolyam, amikkel épp dolgoztam. Nem volt időm egyszerűsíteni. Algoritmusok, és programkódok futottak el előttünk. Egyszerűbb volt így, mint grafikai felülettel dolgoznom. Felfénylett a két kezem, ahogy az előttem megjelenő holografikus panelen kezdtem el dolgozi. Világító alkatrészekkel nem kicsit lehettem fura idegennek tetsző alak. De jelen pillanatban pont nem foglalkoztam vele.  - Az osztály látogatási listáján szerepelt a Murakami édesség ház, mint egy látványosság, amit mindenképp megnéznek. - magyaráztam még mindig morogva Ancinak. Tovább lapoztam az eddigi tények között - Sen telefonját is a Murakami~val szemközti épületek kis sikátorában találtuk meg. - A fejemben egyre erősebben lüktetett a vér. Legalábbis akartam azt hinni, hogy azt hallottam. Bár az egyelőre csak enyhén, de rám törő légszomj másról árulkodott.  Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a fülem mögül érkező pattogást. Mint a nagyfeszültségű vezetékben futó áram hangja…
Pár mozdulatomba tellett, hogy újra grafikus nézetre váltsak. Meglettek a keresés eredményei. Rendőrségi aktákból, születési anyakönyvi kivonatokból, munkaügyi feljegyzésekből összeállított adatlapok sorakoztak fel szépen sorba előttünk.  Az öt találatból négy eltűntnek volt nyilvánítva, egy pedig börtönviselt fazon. Ha nem Hopi~ékról lett volna szó, még talán meg is jegyeztem volna, hogy nekünk kéne adni valami rendőrségi oszkárt, ugyanis nem csak, hogy keresnünk nem kell az eltűnt személyeket, a fél eltűntnek nyilvánítva osztály magától keres fel bennünket. Kék fény mágnes, vagy hasonló. De így, hogy személyesen is be voltam az ügybe vonódva, valahogy nem volt kedvem humorheroldot játszani.  Anci kétségbe esésére, ahogy hangosan nem értette, minek kell nekik patikus a bagázsba, megdörzsöltem a halántékom. Hasogatott a fejem.  Főleg, ahogy Genie folytatta a válaszolást Anci kérdésére is.
   - Az jó kérdés, mire kellhet nekik. Kiránduló gyerekek, random összeválogatva. Kiránduló, buszsofőr, patikus, informatikus, meg egy munkanélküli pék… aki ráadásul büntetett előéletű. Jó kérdés, azt kell nézni, hogy mik ezek a munkák, vagy azt, hogy milyen státuszú munkák?  Vegyük, hogy mi a közös bennük- próbáltam megsimogatni a halántékom, de nem enyhített a hasogató, pattogó fejfájásomon.  Tovább összpontosítottam arra, hogy nyomot találjunk. Reméltem, hogy nem temet teljesen maga alá a bajom. - Serdülő kamaszok, és az előbb felsoroltak…  - vettem egy mély levegőt. Kezdett homályos lenni a külvilág -A kamaszkort nem kell részleteznem. A munkások és egy munkanélküli, elítélt. Összekatyvaszolódott  érzelmek a gyerekeknél. Most önállósodnak, minden, és mindenki az ellenségük. És egy sor, minden bizonnyal kiégett felnőtt. A börtön viselt egyedet nem kell részleteznem. Egy buszsofőr, aki minden nap, a nagyon kedves, és könnyed utasokat kénytelen elviselni, azok minden baromságával együtt, lehetőleg szó nélkül, mert fel mer morranni, még őt csapják ki.
Ez a Toyota gyerek… egy tucat informatikus. Főleg itt Japánban rengeteg van belőlük!  Ráadásul házas, vagyis a családját is el kell tartania, egy infós fizuból! Szinte biztos vagyok benne, hogy voltak anyagi, meg családi gondjaik is. Túl sűrűn jár együtt a kettő.  Az autószerelő ugyan ez a kategória. A patikus meg… folyamatosan beteg emberek járnak hozzá. Nem túl felemelő szakma. A munkanélküliség úgyszintén. Nem tudom, igazam van~e, de ez a közös bennük! A nehézségek, amiken most keresztülmennek, könnyű célpontokká tették őket az érzelem falóknak.
- Nem könnyítette meg az amúgy is nehéz dolgom ez az infó, értem ez alatt, hogy az ép eszemnél maradjak.  - Ha ilyen emberekbe, főleg gyerekekbe bele pakolják a kukacokat, egy kész érzelemfaló hadsereget kitenyészthetnek. Talán fel akarják gyorsítani a fejlődésük, talán más szándékaik vannak. Fizikális hadsereg létrehozása? Érzelemfalók által irányított szuper katonák sorozatgyártása? - megráztam a fejem… kár volt. Genie mondta tovább az adatokat. Nem mintha most láttam volna rendesen. Hallani is csak a folyamatos pattogás mögül hallottam.
   -Ideje indulni! - közöltem. -Genie álcázást kérünk. 3/15~ös álca formáció! - mind a ketten átalakultunk. Nekem a hajam bebarnult teljesen, szinte feketére. A szemeim is barnák lettek, az arccsontom megnyúlt. Umi is elvesztette időlegesen a szép kék szemeit. Helyette színtelen savószínűek lettek. A haja bevörösödött, a fogai mintha nem lettek volna túlságosan szimmetrikusak. Szó nélkül fogtam meg a kezét, majd anyagtalanítottam mind a kettőnket. Totál természetességgel ültem be egy kocsiba, majd nyúltam be a kormány alá, hogy bepöccintsem. A következő percben már dorombolt a kicsike, és a kocsit is anyagtalanítva elindultunk. Toronyiránt az alagútnak. Pont leszartam, hogy netalán lesznek, akik ufót vélne látni, amikor megjelenek a járgánnyal. Nemes egyszerűséggel kiszálltam a kocsiból, hogy körbe járjak. Nyomokat kerestem.  Az volt dögivel. cukros papírok, meg minden, ami kell. Anci még kölyköket is talált mellé.  Úgy éreztem, hogy az idegeimen táncoltak, ahogy folyamatosan egymásnak ellent mondtak. Arra csaltak ki érdeklődést belőlem, amikor a fura szemű srácot említették.  De nem sok használható. Genie próbált besegíteni nekik, hogy kiszűrje a lehetséges valós válaszokat a sok ellentmondás közül. Arra idegesen felmorrantam, amikor kiderült, hogy szétosztották őket. Három lehetséges furgonra szűkült a történet. A kék, amiből már átpakolták őket, és a két fehér. MI meg nem tudtunk egyszerre két irányba haladni. 
   -Genie, tárcsázd Apát! - kértem, miközben Ancit a kocsihoz vittem. Nem szórakoztam az ajtókkal. Míg kicsöngött, indítottam a kocsit. Ésszerű volt, hogy ha mi voltunk a célpontok, akkor tudták, hogy a macskákat kedveljük, szóval a másik templomba viszik a túszokat, mivel azt néznénk meg tudat alatt is másodiknak. Vagyis nem haraptam rá a cicacsalira. Ettől függetlenül élt bennem a paranoiám. Ezért kellett nevelőapus. Ha valaki, akkor én tisztában voltam vele, hogy egy egyszemélyes hadsereggel ért fel. Elég tömören, szinte tőszavakban morogtam el neki, hogy hol, és mit kellene csinálni. Később hajlandó voltam büntető köröket futni, akármit csinálni, de már nem voltak képes a szépen cizellált társalgásra. A káromkodásából ítélve vette a helyzetet. A hogylétem felőli érdeklődésére csak két szót sikeredett válaszolnom. Hugi és Asszony. Úgy sejtettem, levágja, hogy mitől vagyok épp igen csak paprikás hangulatban. Próbált segíteni. Vegyek mély levegőt, számoljak el nagyon sokáig, tartsam, ha kell vasbetonnal is lent a vérnyomásom. Ne azon agyaljak, mi lesz, ha ott vagyok, kis lépésekben gondolkozzak. Mormogtam valamit válaszul. Már nem volt teljesen világos, hogy a jelenkori, vagy a jövőbeni Masakival beszélgettem. Úgy voltam vele, hogy tudni fogja, mit akarok, mert ha valaki, akkor ő ismer. Vagy ha nem, akkor meg baromira jó a füle!  Ahogy bontottam a vonalat, találtam magam szemben Anci sokkolt ábrázatával. Kellett pár pillanat, hogy leessen, valószínűleg a megszólításon készült épp szívinfarktust kapni.
   - Ne aggódj Ninnibru, nem úgy az apám. Amikor annak idején felébredtem, és kiestem a rendszerből, még tejfelszájú siheder kölyök voltam. Masakihoz kerültem, és ő nevelt fel. Azt hiszem, nevelőapának mondanák a viszonyunk. - magamhoz képest extra összeszedett, és nagyon választékos magyarázat volt, amit ide rittyentettem. Főleg, hogy közben egy gyogyi cukorkát nyomtam a kezébe, hogy vegye be, ne tudják a kukacok csak úgy megszállni.  Anci kérdésére, hogy jól vagyok~e, csak morrantam egyet. Szótlanul megráztam a fejem, ahogy felajánlotta, hogy átveszi a kormányt. Nem tűnt fel, hogy kezdtem Neandervölgyi szintre visszasüllyedni, ami a kommunikációt illeti. Ekkor kapott minket el Hopi. Egyből megélénkültem, ahogy meghallottam a hangját. Nem hagyott gondolkodási időt. Elhadarta, hogy merre van Sen, hogy ő lebukott, és hogy először menjünk Sen~ért.  Még valamit arról hadart, hogy ne próbáljak megveszni, majd bomlott a vonal. Szerencsére Genie~nek sikerült visszakövetnie a jelet.   Letaglózott a hír, miközben rongyoltunk az úton. Nem volt jó válasz erre a kérdésemre. Melyikükért menjünk először. Anci jelzésére pislantottam fel, majd állítottam le a kocsit. Nem tudtam, hogy mit akar. Kimondta, amin eddig gondolatban én is pörögtem, majd felvetette, hogy váljunk ketté.
   -Nem jó ötlet! - mordultam fel. - Potenciális célpontjuk vagy! Egyedül hagyni téged egy ilyen helyzetben! Pont ezt akarják! - tiltakoztam - Ketten amúgy is hatékonyabban tudunk haladni!
A tiltakozására, és hogy élve kell úgy is nekik, felhorkantam. Közelebb hajoltam hozzá, és hagytam, hogy eltorzuljon a pofám. Valamennyi sebhely ékes bizonyítéka volt annak, amit mondtam
   -Az, hogy élve kell valaki nekik, még nem életbiztosítás! Én is élve kellettem nekik! - de ez nem jelentette azt, hogy sértetlenül.  - Ez így ahogy van, nem! - jelentettem ki.
Nem győztem meg. Közölte, hogy a születendő gyerekei miatt vigyázni fognak rá, és már kérte is ki a koordinátákat, közölte, hogy siessek Hopi~ért,  és már ott sem volt.  Időt sem hagyott, hogy egyáltalán megszólaljak, hogy mi van, ha pont az a cél, ne szülessenek meg a gyerekek?  Komolyan nem hittem el, hogy fogta, és a karmaik közé rohant! A pattogás a fülem mögül elviselhetetlen dörömböléssé erősödött. Mint mikor közvetlenül az ember agyába vezetik bele a magasfeszültséget. Totálisan kikapcsoltam. Elsötétedett minden. Égett a gerincem, azt hittem oda döglök, ahogy az áram végig cikázott valamennyi idegemen. A lábaim felmondták a szolgálatot néhány másodpercre. Próbáltam visszaidézni, hogy mit is mondott Apa, de nem jutott az eszembe. Helyette kaptam egy küldetést az ölembe. Meg volt a koordináta. Fegyver kellett. És sürgetett az idő. Zihálva, vonszoltam el magam a kocsiig.
   -Genie! A legközelebbi hely, ahol fegyvereket lehet szerezni? - Az újabb koordinátákkal már indultam is. Az egész kocsit anyagtalanítottam. Nem értem rá, holmi idióta közlekedési szabályokkal foglalkozni. Amúgy sem láttam rendesen. Sokszor inkább csak foltokat érzékeltem. Genie segítet be, hogy mégis oda találjak. Kellett a fegyver. Kérdés volt, hogy mennyire tudják a képességeinket elfojtani. Vagyis kellett a biztosíték.
Hihetetlenül féltem! Nem magam, az én életem nem volt fontos, de féltettem a többiek életét. És ez egyszerre taglózott le, és pörgetett olyan szintre, ahol már három lépéssel jártam a jelen előtt. Küzdöttem a levegővétellel. Hirtelen kiélesedtek az érzékeim, fájó szinten. Nagyon rövid idő alatt gyűjtöttem be, főleg pengéket. Nem volt fegyverbolt az úton, vagyis hétköznapi eszközökből kellett gazdálkodnom. Konyhakésekből tankoltam fel annyit, amennyit csak lehetett anélkül, hogy akadályoztak volna.
   -A legrövidebb út… anyagtalanul megyünk! - adtam ki Genie~nek az utasítást, hogy segítsen, a legkisebb egyenesen érkezhessek meg. Nem tudtuk előre, hogy az ellenfél milyen védelmi rendszert épített fel. Vagyis teljes inkognitóval mentünk Hopi~ért. Már egy ideje nem tudtam, és nem is érdekelt, hogy emberek lesznek~e, vagy droidok, ahova érkezünk. -Próbálj meg közvetlen kapcsolatot kiépíteni Hopi~val, amint elég közel értünk! - a templom közelébe hagytam a kocsit, és láthatatlanul indultam el. Felkészülve vettem az egyik kést a kezembe, hogy bárki jön szembe, hamarabb végezhessek vele, mint hogy elárulna, hogy itt vagyok. Minden idegszálammal fájón az elpusztítandó ellenfelekre koncentráltam. Anyagtalanodva indultam be futva közéjük. Rettegtem tőle, el ne késsek.



(click to show/hide)

Karakterlap

Demothy Neyen

Eltávozott karakterek

Futár

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
21 000 / 30 000

Hozzászólások: 195

Hírnév: 11

Infó

Tárcában: 22 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Égkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Ryohei

Mottó:
Kapj el, ha látsz!

Post szín:
#82caff


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #12 Dátum: 2017. Jún. 05, 15:17:15 »
Hangfoszlányokat hallottam. Azt is érzékeltem mozgunk. Előbb én billegtem jobbra-balra, mint egy rohadt hajórakomány, aztán meg engem hajítottak be valahova. Felnyögtem, mert kurvára nem esett jól a kóválygó fejemmel itten dobálnak. Értem én, hogy az én utcasarki anyámat, de attól még bekaphatják! Teljesen leszedálnak a vala leghosszabb spanyol káromkodásomat sem fogják megkapni, mert annyira se leszek magamnál a számat kinyissam. Nem, mintha izgatná őket. Szimpla fogoly vagyok. Bár azt már valszeg tudják, hogy nem éppen emberi. A fémhulladéknak meg úgy is mindegy! Ha innen fúj a szél, akkor még inkább nyazsgem! Eskü mindegyiknek be fogom törni az orrát, csak vánszorogjak ki innen. Ehhez, kezdetnek, elegánsan kigórtam a látómezőmből az állapotomról érkező ötszáz csilliárd jelzést. Eléggé tudom, hogy eszemnél vagyok, lüktet a fejem, jojóznak a szemeim és valamelyik barom egy rágót ragasztott a gatyámra! Cseszné meg! Nem vagyok lepukkant kukatároló!
Következő lépésnek átfordultam a hátamra. Megpróbáltam körbe kémlelni, merre vagyok. Ehhez le kellett törölnöm a képemet. Szart se láttam a vértől. Előbb tenyérrel, aztán a ruhámmal dörgöltem körbe a pofámat. Ülő helyzetbe tornásztam magam, mert csodák csodájára szabadok voltak a végtagjaim. Érdekes. Nem tudtam ez most baromira rosszat jelent, vagy szimplán lehetne rosszabbat. Hát, ezen, kár filóznom! Nagyobb gáz a merre vagyok és ugyan mi ez a sufni! Hideglelést kaptam tőle. Síri csend. Sehol egy ablak. Sehol senki. Totál egyedül dekkoltam. Így jár a bajkeverő! Pont, ezt akartam. Rem, legalább annyira felidegeltem őket velem akarjanak foglalkozni a gyerekek helyett.  Erre akadtak további próbálkozásaim. Mindenki rühelli az izgága foglyokat. Megrugdosom az ajtót. Üvöltözök. Kedvesen emlegetem a családfájukat, talán megkapom a nekem járó figyelmet. Előtte, azért csekkoltam, mi van Nozomi-val.
Mázlimra nálam hagyták LaRa-t. Még se ismertek annyira. Belőttem a kicsikét mennyire sínylette meg az utat. Teljesen jól működött. Ennek örömére be is fogtam dolgozni. Lekértem tőle a hely alaprajzát, mennyien vannak itt és keresse meg, hol lehet Nozomi. Az első gyorsan meglett. Valamilyen templom alagsorában dekkoltam. A neve derengett. Azt hiszem az osztállyal itt kolbászoltunk. Ninmicsodákat magyaráztak róla. Dunsztom sincs azt eszik, vagy isszák. Nem figyeltem az idegenvezetésre. Egy-null a sulinak. Ha odafigyelek, legalább nem lennék tudatlan barom.
Felettem kész zsizsik had zsongott. Sokan mászkáltak és valszeg nem turisták. Többet az alagsorról nem tudott összekaparni LaRa. Védett adatok. Fasza! Nekem meg nincs itt a házi hacker-em. Hát, akkor maradt a jól bevált, megyek az orrom után állapot. Oda is botorkáltam az ajtóhoz, mert valahol ki kellett másznom és több nyílászáróra nem futotta. Újabb meglepi! Felmorrantam. Ez sem ide való zárszerkentyű volt. Nem ismertem. Ez nem okozott galibát. Abban van áram, nekem meg van négy ocsmány ékszerem, amitől meg akarok szabadulni. Világos, mi lett ebből. Addig ügyeskedtem a ruhámról leeszkábált cipzár húzókával, míg rést nem találtam a pajzson. Szétkaptam a tokot, elcsűrtem a fenébe és kicibáltam a vezetékeket. Ekkor talált be LaRa az infóval, merre van Nozomi. Halk anyázásokkal ütögettem fejemet a falba. Szuper! Teljesen máshova vitték! Reméltem ez a jobbik rossz, vagyis, hogy még mindig nem bukott le.
- Védett vonalat tudsz nyitni? – Mormogtam a hátam mögé. Pörögnöm kellett. Nem siránkozhattam a retkes szerkezet felett, milyen szopás az élet. - Hívd Ryo-t! Azonnal bontsd, ha bemérik! –
Adtam le a forródrótot, míg folytattam tovább a szenvedést. Többfelé nem szakadhattam. Ész nélkül se mehettem Nozomi-ért. Azzal tutira bajba keverem. A legjobb, ha itt húzom az időt, minél többet megtudok, mi a picsára készülnek és lehetőleg akkora balhét csapok, még nagyobb örömmel akarjanak kihallgatni. Kell oka lennie, külön pakoltak. Nem hiszem, buknak a fura szememre, vagy tetoválás fanok. Tudták ezt a borg löttyöt, vagyis akarnak valamit. Akkor hajrá! Itt vagyok! Pusztán meg kellett a díszes kompániát győznöm, tényleg engem keresnek.
Szerelés közben jelezte LaRa, hogy fogadták a hívásomat. Jövőbeli vackaik voltak ezeknek a szemeteknek, tehát nem maradt sok időm a játszadozásra. Ismerhették a frekvenciát, amit könnyedén zavarhattak, vagy követhettek vissza. Addig kellett elhadarnom a lényeget, míg be nem mérik az adást.
- Várostól öt kilométerre van Nozomi. – Tartottam némi szünetet, hogy a kis masinám jelezze elküldte a pontos koordinátákat. - Menjetek érte. Én lebuktam. Tudták borg vacakkal kiüthetnek…- Szusszantam egyet nyűgösen. - Szőke gorilla, te pedig ne merészelj megveszni, mert eskü… – LaRa ebben a percben fura hangot adott ki és teljesen elsötétedett a kijelzője. A saját rendszerem rögtön jelezte, hogy átmeneti üzemzavar lépett fel nála. Szuper! Valszeg kisütötték a frekvencián keresztül. Rohadnának meg! Ezt nem két percig fog tartani rendbe kapnom!
Mérgesen téptem kintebb a kezem ügyébe keveredő vezetékeket. Nem érdekelt a zár, de sajna az a szomcsi hír, hogy valamivel el kellett látni energiával ezt a tetves fémdobozt. Itt pedig nincsenek beépíthető mikro generátorok, vagy csini energia chip-ek. Arra meg fogadnék, vannak annyira zsidó csúszómászók, szemrebbenés nélkül használják a közpénzen behúzott áramforrásokat. Aka, semmi mást nem túrtam, csak az elektromos vezetéket. Nem kellett sokat szenvednem melyik lenne. Elég nyilvánvaló felismerni egy műanyag foglalatba csomagolt rézdrót halmazt.
A cipzárral addig karistoltam átszakadt a borítás. Meglestem hány drót van és secpec addig bűvészkedtem, hogy megmaradjon a masina áramelosztása, de én is kapjak némi alamizsnát. Nem akartam tovább sokkolni magam. Szimplán azokat a nyüves karpereceket coloztam be vele. Adtam mindegyiknek egy kis töltetet, amitől bekrepált a mágneses kapcsolós. Már nem rázott! Neki akartam feszülni, hogy lefeszegessem, de odakintről molyolás érkezett. Felém közeledtek. Azt is tisztán hallottam épp arról zagyválnak, én lehetek a jövőbeli hunyó. Ha véletlen fogyatékos lennék, még telibe is vágták az ajtót. Beforgattam a szemeimet. Tipikus agyatlan barmok. Könnyen provokálhatóak és null a hasznossági faktoruk. Ezeket se a katonaság képezte az rohadt biztos.
Behúzódtam az ajtó mellé a falhoz. Vártam, most tovább mennek, vagy mit akarnak. Utóbbi nyert. Hálát adtam az égnek nem barmoltam szét a zárat. Azzal rögtön lebuktattam volna a seggemet. Ebből a helyzetből maradt némi előnyöm. Kihasználhattam felém nyílik az ajtó, én meg rohadt kicsi vagyok. Szerencsére a tapló parasztja nem vágta be, bár magam elé tartottam a kezemet, biztos, ami biztos. Legalább könnyen ráilleszthettem a tenyeremet. Síri csendben kivártam, még a két degenerált idiótából a hátsó velem egy vonalba ér és izomból csűrtem rá. Akadt súlya, remélem, kiveri legalább két fogát. A bent ragadt hájpacninak se adtam sok esélyt. Tohonya testével felfoghatná a pofozásomat, ezért volt nálam kő. Azzal akartam szétverni a karperecet, de lám mennyivel hasznosabb funkciót találtam neki. Lendületből ugrottam a zsíros deszka orrának. Telibe csűrtem vele. Azt mondtam beverem mindegyik orrát. Tartom a szavamat! Arra, hogy a felidegelt hústorony erre anyázva próbált elkapni, csak összehúztam magam és bekínáltam jobb horoggal az állára. Mire nem jó pondró méretű vagyok. Miután eldőlt az odakint ragadt komájáról se felejtkeztem el. Megfogtam a követ és erőből a koponyájának gyűrtem.
Az ajtóban kifetrengett nyurga krapekot bevonszoltam a címeres ökör haverja mellé. Gyorsan átkutattam a zsebeiket. Nem sok minden. Régi telefon, slusszkulcs, pénztárca, iratok, meg egy boxer. Fingom nincs ez a sok lom mire lehet jó, de elpakoltam. Kettőre már most volt tippem. Felkaptam a kis masinámat, mennyire életképtelen. Valamennyire üzemelt. Más nem a nokia alkatrészeiből megpróbálok neki vonalat és aksit keríteni. Persze nem most fogok neki állni szerelni! Rohadt vicces lenne, arra állít be az erősítés a társaikon pöffeszkedek, csak, hogy nem erre gyúrtam. Felfordulást akartam csinálni. Tehát, felszedtem a hátsómat és kirongyoltam az ajtón. A bent szunyáló két gyökérre zártam az ajtót. Körbe néztem a folyosón. Kamerát kerestem. Gondoltam köszönök az itt tanult nemzetközi jelzéssel annak a hőn istenített vezérnek, ha figyelnek. Aztán próbáltam rájönni, melyik irányba menjek. A gyér világításban nem láttam szart se. A hő és infra berendezésem pedig üzemen kívül tengődött. Köszöntem a két kiütést, szemétládák! Kizárásos alapon maradt a balra. Arról jöhetett a két vadbarom, ha még tudok tájolni.
Neki iramodtam az egyenes folyosónak. Nem osontam, nem cécóztam, nem kommandóztam. Futottam előre. Azt érzékeltem élénkebben mozgok. Kevésbé voltam belassulva. Ettől az ugrást még nem erőltettem. Szimplán haladtam és vártam mi lesz. Ellenségnek semmi nyoma. Mozgolódást se hallottam. Riasztást sem adtak ki. Helyette jött egy útelágazás. Rohadt jó! Hajamat borzoltam, miért szívom meg mindig ezekkel a retkes alagsorokkal. Eddigi elcseszett életemben állandóan oltárira megjártam az ilyen helyeken. Mondogatta is minden ösztönöm, véletlen se a sötétebb rész felé indulj! Csak, hogy onnan jöttek fura hangok. Tisztára, mint egy szar horrorban. Minden épelméjű itt fordult volna a másik irányba. Kivéve engem. Sose állítottam beszámítható lennék! Kijutni akarnék, vagy a tiltakozó ösztöneimre hallgatnék, biztos jobbra mennék. Nekem viszont nem ez a célom. Szigorú balost vettem és folytattam a menetelést előre. Kár, hogy egyre sötétebb lett. Lassan az orromig se láttam el. Ez már kellően rávett a falhoz lapuljak.
Visszavettem a tempóból és belőttem LaRa kijelzőjét. Előre világítottam vele, legalább ne essek semmiben hasra. Főleg, ne hullákban. Komolyan a hátam közepére kívántam ezt a sikátort, ami folyamatosan kanyargott mindenfelé. Már tök mindegy volt, ezért hangos spanyol káromkodásokkal adtam magamnak gratuláló beszédet, hogy ezer meg egy százalékra a legszarabb lehetőséget választottam…
« Utoljára szerkesztve: 2017. Jún. 05, 15:27:35 írta Demothy Neyen »

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #13 Dátum: 2017. Jún. 14, 23:07:55 »
Minden erejével azon volt, hogy figyeljen Ryo chan-ra, arra miket mond, vagy éppen mit válaszol neki Genie és közben még haladjon a saját részével, vagyis a felfedezéssel is. Nem volt egy ügyes ember a figyelme ilyen szintű, hogy is fogalmazhatná meg, aktív megosztásában. Rendesen zsibongott már a kókusza, pedig sejtette még éppen csak belemelegedett nagy fia a részletek kihámozásába. Amennyire sikerült próbálta vele, vagyis velük tartani a lépést. Néha, sajnos lecsusszant egy-két információ morzsáról, de úgy érzékelte a fő csapásról még nem pottyant le. Pontosan értette, miket magyaráz pöttömkéje. Némileg el is morfondírozott rajta, mialatt szorgalmasan kotorászott táskájában, elővehesse az összes létező nassolni valót, amit csak rejtett – kis zacsi sós keksz, knoppers, gumicukor, felbontott zacskónyi olvadós cukorka-. Az összes zsákmányolt elemózsiát fiacskája felé nyújtotta. Sajnos nem volt valami sok, de remélte kicsikét segíthet neki pótolni az elvesztett energiák picike részét.
Örült valamit csinálhatott, mert Genie válaszai legkisebb mértékben sem hangzottak szívderítően és közel járt hozzá sokkosan mászkáljon fel-alá, ugyan mihez kezdjen most. A kézenfekvő választ, hívják a rendőrséget, gyorsan kizárta a lehetőségek tárházából, mivel többször felhívták rá a figyelmét, ez a történet nem tartozik rájuk, pontosabban túlnő rajtuk. Amúgy sem akart még több ártatlant belekeverni a dologba. Éppen elég borzalmasan hangzott, szegény gyerekeket csalogatnak el, ejtenek rabul és ki tudja, miket művelnek velük. Igazat kellett adnia csíkos macskája felvetésének, hogy a legsebezhetőbb korban a tinik vannak, amikor a legkönnyebb őket befolyásolni. Valószínűleg a jövőbeli kukackák csúnyán ki akarják használni a lelki bizonytalanságaikat. Ha pedig ténylegesen ki akarnak egy hadsereget nevelni, akkor remek kezdet olyanokat begyűjteni, akik instabilak, vagy éppen csalódottak az életben. Az elhangzottak alapján nagyon is célzottan válogattak, főként a felnőttek között. A foglalkozások nem lehettek véletlenek! Valami nagyon komoly dologban törhették a fejüket.
- Én azt mondanám, hogy a szakma is számít, kicsim. – Jegyezte meg halkan. - Ezek kifejezetten az előnyükre szolgálhatnak, ha keverik a saját kütyü tárházukkal. A sofőr szinte el tud bármit vezetni. Az informatikus bármilyen rendszert feltörhet, vagy megfertőzhet. A patikus gyógyszereket készíthet, amikkel úgy fest, még Nono-t és Hopi chan-t is képesek voltak elkábítani. Aztán…- Dörzsölte meg homlokát, hátha eszébe jut, még mi hangzott el Genie felsorolásában. -…szerelő! Vele bármit megépíthetnek, vagy átalakíthatnak! Mit akarhatnak csinálni? Mármint tudom…világuralom és teljes leigázás, de most! Hogy akarják előkészíteni ezt az egész borzalmat? – Sóhajtott fel, mert tovább nem akarta ragozni. Sokat meséltek már a jövőbeli kacifántos, buta kókuszának felfoghatatlan technikai bizgentyűkről. Arra is tisztán emlékszik, hogy említették maga a rendszer az emberek saját tehetségére építkezett. Lehet, már most ez alapján dolgoznak. Annak, aki remek autószerelő, továbbfejlesztik ezt a képességét, vagy valamilyen nagyon bonyolult eljárással, amiről jelenleg nem szeretne tudni, mert az azt jelentené igen csak komoly bizgentyű rendszert fejlesztettek ki. Remélte téved, még úgy is, hogy kicsiny ükikéje hozzá hasonló megoldásra bukkant. Nagyot nyelt erre a rémisztő „szuperkatona és érzelemmentes hadsereg” felvetésre. Kimondva is szörnyűségesnek látszódott.
Helyette azzal foglalatoskodott, milyen kincseket rejthetnek az ott hagyott tárgyak, vagyis az általa megvizsgált kés. Rögtön a férfi életét kezdte nézegetni. Próbálta gyorsan pörgetni az éveket és nem elidőzni a szomorú gyerekkorán, majd az azt követő rémes felnőtt éveken. Egészen addig lapozott, míg el nem jutott a közelmúltban történt eseményekhez. Azokat a részleteket sokkal lassabban tekerte végig, sokszor játszott le teljes jeleneteket. Ennek hála egész sok mindent sikerült kihámoznia erről a rémes csoportosulásról. Nem is akarta magában tartani, rögtön odasietett csöppségéhez, aki éppen a kocsikról egyezkedett Genie-vel. Enyhe szédüléssel küszködött, de türelmesen kivárta, míg végeznek.
- Sikerült pár dolgot megtudnom Kawasaki barátunk közbenjárásával! – Mosolyodott el kicsit fáradtan. - Nomura szamurájházban kapta a kukacot. Említettek egy „vezért”, aki ma várt egy csomagot. Ezek szerint tényleg számítottak a gyerekekre és tudták közöttük lesz! – Harapott bele ajkába, mert ez cseppet sem hangzott biztatóan. Valamit kifejezetten terveztek, csak azt nem sejtette pontosan mit szeretnének. Ha tudják valaki, vagy valakik hozzájuk tartoznak, akkor őket odacsalni, vagy ténylegesen valamelyik gyerekre van szükségük. Legalábbis egyetlen csomagról beszéltek. Ebből arra merészel gondolni, hogy nincs róla fogalmuk a kis postás és picikéje egymáshoz tartoznak. Nem tudta ennek örülnie kéne, esetleg még jobban kétségbe esnie.
- Azt állították, hogy a…Saihatsu pincébe viszik a gyerekeket, ha pedig valami közbe jön, rögtön a templomba szállítanak mindenkit, de azt nem tudom melyikbe. Ne haragudj, kicsim! Többet nem tudtam kibogozni. –
Horgasztotta le fejét bűnbánóan, bár nem eresztették sokáig pihenni a sötét felhők alatt. Ügyes fiacskája valamiféle álcázásról magyarázott, aztán beült a kocsiba. Sietősen követte, míg észre nem vette magát a visszapillantó tükörben. Elképedten bámult bele a meglehetősen eltorzult és ismeretlen arcra, ami visszaköszönt rá. Körbe tapogatta előbb saját bőrét, majd az üveget, de teljesen valódinak látszódott. Közel járt hozzá megkérdezi ez miként lehetséges, de szembe találkozott picúrkája igencsak furcsa arckifejezésével. Még sosem látta ennyire rezzenéstelennek, csúnyán fogalmazva, gépiesnek. Lehet ebben közre játszott másképpen festett, de azért szemmel tartotta útközben.
Érzékelte fiacskája teljesen belemerült a vezetésbe, pontosabban gondolatban cseppet sem a környéken bóklászott. Kezdett miatta aggódni, de nem akarta bosszantani a tyúkanyóskodó megjegyzéseivel, ezért lenyelte minden egyes mondatát. Némán ücsörgött, míg el nem értek a Genie által jelzett alagúthoz. Amilyen gyorsan tudott futott a nagy fia után. A felderítéshez, meg hasonló katonai dolgokhoz nem értett, ezért a telefonja segítségével próbálta körbe járni az alagutat. Elkezdte követni az előtte tekergőző cukrokat, míg bele nem futott a túlsó végén egy bokorba, két ártatlan gyerekkel. Rögtön feltartott kezekkel jelezte, ne féljenek tőle, majd barátságos mosollyal nyújtotta a kezét, hogy segítsen nekik kimászni a rejtekhelyükről. Gyorsan leporolta a ruhájukat és körbe nézte mindkettőjüket, véletlen se legyen rajtuk sérülés. A riadalmon és néhány karcoláson kívül, szerencsére nem esett bántódásuk.
- Ne féljetek tőle! Velem van! Segíteni szeretne nektek, akár csak én! – Fogta meg a hátráló gyerekeket a betoppanó morcos fiacskája láttán. Kedvesen átkarolta mindkettőjüket a válluknál. A láthatóan rémültebb, maga elé révedő fiú karját, pedig finoman simogatta. Amennyire lehetett, szerette volna megnyugtatni őket, hogy már biztonságban vannak.
- El tudnátok nekünk mondani, mi történt? Hogy kerültetek ide? Hova lettek a többiek? Bántottak titeket? –
Nagyon türelmesen bólogatott a halkan suttogó lánynak, hátha sikerül némi bátorságot öntenie belé. Talán a félelem, talán a növekvő biztonságérzet következtében egyre több mindent mondott el, rövidesen, pedig a fiú is csatlkozott hozzá. Szinte párhuzamosan magyaráztak, amire kedvesen tartotta fel kezeit, hogy ne lovalják bele magukat ennyire a mesélésébe. Az elhangzottak alapján iparkodott kitérni minden részletre, ami érdekes lehetett neki, illetve tolmácsolta szépséges fiacskája mormogását is feléjük. A válaszokból szép lassan kiderült minden, bár egy apróságnál a levegőbe csettintett.
- Genie! Merre ment a fekete autó? Van az útiránya közelében templom, azaz „s” betűs pince, esetleg Murakami épület? – Kíváncsiskodott csendesen. Lehet a fiú zavarodottnak tűnt, viszont abban igazat kellett neki adnia, hogy maga a segéderejük is a teherautón kívül három másikat jelölt meg. Próbát megérhetett, hátha a csapathoz tartozott és tényleg szállítottak benne valakit, vagy valakiket.
Az okos lány válaszáig rendíthetetlenül ölelgette a gyerekeket, bár majd nem hátsójára huppant a sokktól, miután fiacskája „apát” kezdett emlegetni. Gigantikus szemekkel és eltátott szájjal bámult felé. Eddig nem említettek neki ilyen fontos információkat, hogy tökéletesen tudja merre az apja, ráadásul még kapcsolatban is van vele! Ez valamiért nem fért a buksijába, mert a kevésbé ükunokája, vagy ükveje nem születhetett meg! Arról pedig nem szólt a történet újabb rokonok kerültek vissza.
Nem tagadhatta, óriási, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki tüdejéből, miután kiderült Sachiaru sensei az érintett apuka, vagyis nevelő apuka. Ugyan sok időt még nem töltött a káromkodásban tehetséges harcművéssszel, de meglehetősen vegyes összetételű gárdát navigált, amikor legutóbb nála voltak. Valamihez biztosan értenie kellett és az okos pöttömkéje ezer meg százalék nem tartana pótapjának egy átlagos, szürke, színtelen alakot. Érdekelte, mi lehet benne különleges, de egyelőre nem faggatózott, főleg mert a pöttömkéje nagyon lelkesen huppant vissza a kocsiba és hagyta hátra egy fülének teljesen ismeretlen megszólítással, ha jól sejtette.
-Ninnibru? – Ízlelgette a szót, mielőtt kapcsolt magukra hagyták őket. Tanácstalanul kapkodta a buksiját, most mi legyen. Még sem hagyhatta ott a gyerekeket mindent szó nélkül, éjszaka egy elhagyatott sikátorszerű valamicsoda mellett, miután éppen sikerült valamennyire feldolgozniuk az elrablásukat. Jobbnak látta, ha velük együtt battyog a kocsihoz.
- Kicsim! – Kopogtatott be az ablakon. - Tudom, hogy sietnünk kell, de nem hagyhatjuk itt a gyerekeket! – Nézett rá kérlelően, amire kifejezéstelen arccal morrantak felé. - Szívem! Tudom, hogy minden perc számít, de ők még gyerekek! Nem katonák és nem háborút megélt felnőttek! Az elrablás épp elég riadalom volt nekik. Várjuk meg, míg ideér Sachiaru sensei. – Fogta meg a tiltakozásra a csöppsége kezét. - Kérlek! – Nézett rá kérlelően. Nem szeretett volna veszekedni, azonban, ha szükséges, kénytelen lesz hangnemet váltani. Megértette a fiacskáját, de a gyerekeket sem hagyhatták az út szélén, hátha erre bóklászik egy részeg pedofil.
Csendesen várt a válaszként érkező mormogásra, majd a gyerekeket beültette a hátsó ülésre. Körbe kémlelt hátha talál nekik egy felsőt, pokrócot, rongydarabot, amit rájuk teríthetett. A rémes várakozást próbálta azzal elütni beszélgetett velük. Érdeklődött a hobbijuk után, mit szeretnének csinálni a nyáron, vagy milyen álmaik vannak. Igyekezett minél szebb dolgok felé terelni a témát, míg szó szerint be nem esett hozzájuk az érintett személy. A kocsi előtt jelent meg, szinte a semmiből. Észlelte a közeledtét, de annyira gyorsan haladt, még neki is pillanatoknak tűnt, míg ideért.
- Halálisten…- Suttogta csendesen, mivel a villámtánchoz és ehhez a lélekenergiához már volt nem egyszer szerencséje. -…legalábbis hasonló.- Biccentette oldalra enyhén a fejét, majd elmosolyodott az orra alatt, hiszen rögtön választ kapott az előbbi kérdéseire. A fiához battyogó férfinek kedves mosollyal integetett. Engedte megtárgyaljanak mindent a nagyra nőtt pöttömkéjével, majd odavezette a két ijedt gyereket a szokásához híven morcos képet vágó sensei-hez. Az iskolásoknak elmondta, hogy a bosszúsan szemöldökét ráncoló bácsi biztonságba fogja őket vinni és ne féljenek tőle, lehet morcos a buksija, de nagyon vigyáz majd rájuk.
Gyorsan megköszönte a segítségét, majd sűrűn bólogatott a tanácsára, figyeljen a sárga csibének nevezett pöttömkéjére. Nem nyugtatta meg az észrevétele, hiszen, ha nem csak ő észlelte, akkor tényleg bajnak kellett lennie. Aggódott valami nagy vész van készülőben, de letuszkolta az anyai féltését. Sietősen bepattant a kocsiba, bár előtte muszáj volt megkérdeznie kicsikéjét, biztosan elég jól van a vezetéshez. A bólogatásra, csak lemondóan sóhajtott fel. Ismerősen hangzott ez a jelenet.
- Makacs macska…- Kulcsolta össze mellkasa előtt karjait. Többet nem szólalt meg, csak tovább kutakodott táskájában, hátha még talál rágcsálni valókat. Szerencséjére még az oldalsó zsebekben csokira és banános protein szeletre bukkant. Mindkettőt szerette volna továbbadni, de a befutó hívás kiverte buksijából mit akart. Emésztette az információkat, így eltartott egy ideig, mire leesett neki, hogy a gyerekeket külön választották. Rögtön csapkodni kezdte a műszerfalat, mert nem mehettek vaktában!
- Állj, állj, kicsim! – Kétségbe esetten pislogott a fiacskájára. - Hova mész? – Rázta meg gyorsan fejét. - Mit tegyünk? Két teljesen külön helyen vannak! – Fújtatott egyet hangosan, mert ez a helyzet egyre jobban kikezdte az idegeit. Az szörnyen hangzott válasszanak kettőjük közül. Még is mi alapján? Tegyenek fontossági sorrendet két szeretett személy között? Ez milyen kérés? Kötelezze arra a fiát, hogy helyezze a húgát a szerelme elé, vagy fordítva? Várja el tőle, képes legyen az egyiküket sorsára hagyni? Ezek mind rémesen hangzottak. Nem tehette vele, még ezt is nyakába sózza.
- Váljunk szét! – Dobta be hirtelen. Bele sem gondolt mit mond, de nem akarta ennél súlyosabb terhet biggyesszen a pöttömkéje vállaira. Elég a bizonytalanság, hogy mi van a gyerekekkel, mit tettek, vagy akarnak velük csinálni. Azt már nem engedhette még neki kelljen a végső szót kimondania. Önző módon átvállalta ezt a részét a történetnek. Inkább rá legyen mérges, mint önmagára.
- Kicsim! – Tartotta fel kezét határozottan a csípőből érkező tiltakozásra. Kivételesen nem engedhette meg magának a luxust elérzékenyüljön. - Élve kellek nekik, tehát komolyabban nem fognak bántani! – Az elrettentésként odatartott, számtalan sebhellyel és heggel, égés, kínzás, számba sem akarja venni, milyen módon eltorzított arc nem érte el a kívánt hatást. Szomorúan simította végig pöttömkéje bőrét, mert számára nem volt ijesztő, ocsmány, ronda, vagy félelmetes.
- Nem kockáztatják meg, ne szülessen meg a gyerekem. Vigyázni fognak rám! – Fordult enyhén oldalra, egyenesen Genie-nek címezhesse a szavait. Kérte, hogy küldje át a telefonjára a pontos koordinátákat, ahol ükikéjét tartják fogságban. A kis masinája szinte azonnal pittyogott a kellő adatokkal. Hirtelen nem tudta mit mondhatna, mert számtalan minden megfordult fejében. Még sem mondott ki közülük semmit hangosan. Végén pont azt az időt pocsékolja el, míg nem éber a pöttömkéje, aztán esélye sem marad meglógni.
- Siess nagyon Hopi chan-ért és vigyázzatok magatokra! A legfontosabb, hogy ti rendben legyetek! Most csak ezzel foglalkozz! –
Paskolta meg csöppsége mellkasát és amennyire képes volt szedni a lábait, olyan sietősen sprintelt el matobi segítségével a kocsitól. Az első száz métert úgy tette meg, oda sem kukkantott hova kéne mennie. A lehető legtávolabb szeretett volna kerülni, véletlen se gondolja meg magát, vagy találja magát szembe a pöttömkéjével. Azok után mert lassítani, határozottan érzékelte nem közeledik hozzá az ismerős lélekenergia. Ennek tudatában fékezett be, majd húzódott be az egyik fal takarásába, hogy a gps segítségével kikereshesse, pontosan hova kéne mennie. Nem látszódott rövid távnak, ezért hatalmasat szusszant. Tele szívta tüdejét jó néhányszor, minél több elszántságot gyűjthessen össze. Muszáj volt a célra fókuszálnia, különben sírva fakad és úgy fohászkodik a csöppsége bocsánatáért. Tudta, hogy kegyetlen játékot űzött vele, amikor nincs jól. Abban sem lehetett biztos, nem éppen ezzel rúgott bele még nagyobbat, de akkor sem engedhette tovább cincálja a lelkét azzal, meghozzon egy szörnyű döntést. Tisztában volt vele esélytelenek nyugalmával indult. Nem dédelgetett hiú ábrándokat, majd hősiesen megment mindenkit. Tudta nagyon jól el fogják kapni. Az egyetlen reménye, hogy a felbukkanása elterelheti Nono chan-ról a figyelmet. Azzal is tisztában volt, menni fognak utánuk a gyerekek. Mindössze annyi volt a dolga, ügyesen húzza az időt. Milyen pofon egyszerűen is hangzott. Kár, hogy semmi köze a bátor harcosokhoz, vagy katonákhoz. Ötlete sem volt, mihez kezd, ha a célhoz kerül, de előadó művész, csak kitalál valamit.
Néhány fájdalmasan hosszú percet követően indult tovább, immár a megfelelő irányzékba. Szorgalmasan követte a gps utasításait, míg kikötött a várostól nem messze lévő épületnél. Hosszasan bámulta, majd gyorsan kucorodott be az ott árválkodó kukás konténer mögé. Óvatosan pipiskedett ki mögüle, felmérhesse, mi van az orra előtt. Sűrű fejvakargatásokkal próbált rájönni a megfejtésre. Próbálta felidézni, általában miket látott a filmekben. Ott mindig mászkáltak a ház körül. Meg voltak csapdák! Ebben akár lehetett még valami, hiszen nem látott mozgolódást. A lélekenergiák alapján sem tartózkodtak az épületen kívül, hanem mindenki odabent tartózkodott.
A csodálatos megállapítása alapján arra a következtetésre jutott, óvatosan fog lopakodni a bejárat felé, véletlen se lépjen semmibe. Ehhez még telefonját is készenlétbe helyezte. A lehető legdiszkrétebben világított a földre, miközben tyúklépésben araszolt a fellelhető összes fedezéknek látszódó valami között. Néha majd nem szívinfarktust kapott a rejtélyesen megmozduló tárgyaktól, de viszonylag rövid idő alatt sikerült az épülethez kavarodnia. Óvatosan simult a falhoz, hogy bekukucskálhasson a legközelebbi ablakon. Már igazán kecses balerinaként nyújtózkodott, amikor valami megérintette a vállát. A váratlan gesztustól nőket megszégyenítő sikollyal ugrott egyet. Védekezően maga elé kapott karokkal szemezett az őt méregető férfiakkal. Hosszasan nézett rájuk, most aztán mihez kezdjen a szükség órájában, aztán eresztette a nyelve megoldja a problémát. Rossz szokása, ha ideges, feszült, túlteng benne az adrenalin megállás nélkül képes fecsegni.
- Jesszuskám! A szívrohamot hozták rám! – Legyezte meg az arcát. - Maguk ide valósiak? Képzeljék, micsoda rémes dolog történt velem! Lerobbant a kocsim! Itt bóklászom időtlen idők óta! Fényt láttam és reméltem a kedves szerzetesek ki tudnak segíteni egy kis benzinnel! – Pislogott nagyon bájosan, amire a három férfi nem kifejezetten kedvesen fogta közre. Egyenesen a bejárat felé terelték. - Ez igent jelentene? Milyen kedvesek! Oh, tényleg! Egy pohár víz jól esne! Egészen kiszáradtam! – Sétált velük engedelmesen az alig megvilágított, régi épületbe. Odabent már tökéletesen észlelte merrefelé lehetett Nono chan. Mindössze lopva pillantott az irányába, hogy meggyőződhessen róla nem esett bántódása. Akár sikerült, akár nem, amikor túl közelinek észlelte a jelenlétét, szándékosan úgy próbált helyezkedni, ne lássák az arcát. Nem hiányzott, hogy szépséges kicsikéje véletlen elszólja magát és csodásan lebuktassa mindkettőjüket. Azzal egyelőre nem mert foglalatoskodni, mi lesz vele, vagy hova viszik.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Sen Nozomi

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 700 / 15 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 14 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bazsarózsa-vörös

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#C91C73 / / #D75175


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:J&J akták
« Válasz #14 Dátum: 2017. Nov. 23, 12:04:18 »
  Kitartóan csüngtem a férfi karján, még a fejemet ért ütései sem tántorítottak el a harapdálásában. Szemem sarkából lestem hátra, hogy lássam, a többiek hogyan boldogulnak. Nem tetszett cseppet sem, amikor elállták a menekülés útját az idegenek. Miért kell ezt csinálniuk, mi szükségük van a gyerekekre?
  A tarkómon érzett ütésre feljajdulva engedtem el az alak karját. Egészen beleszédültem a csapásba. Roppantul rosszkor jött, nem akartam elájulni. Fel kell tartanom, hogy ne tudja elkapni a többieket! De képtelen voltam megmozdulni. Úgy lógtam az idegen karjában, mint egy rongybaba. 
  Kábán figyeltem arra, hogy mi történik körülöttem. Csupán a hallásomra támaszkodtam, amiért ha kinyitottam a szemeimet, akkor forgott velem minden. Összerezzentem, amikor eljutott hozzám, hogy mit beszélnek. Tudják, hogy a jövőből jöttünk! Honnan tudhatják ezt? És Hopi! Hová akarják vinni Hopit?
  Nagyot nyekkentem, ahogy cseppet sem finom módon visszapakoltak a kocsiba az édességek közé, ahonnét éppen csak az imént sikerült kiszabadulnunk. Fejemet fogva nyomtam fel magamat ülő helyzetbe. Éppen elláttam a férfi karja alatt, Hopit éppen egy másik kocsiba rakták befelé. Ráadásul nem mozgott! Lekonyult szájjal, szédelegve indultam meg a csomagtartó ajtaja felé, amit egyszerűen csak becsapott orrom előtt a fickó.
  Kétségbeesetten nyüszítettem fel, tehetetlenül csaptam rá ököllel belülről az ajtóra. Visszafojtott lélegzettel hallgattam végig, hogy miről beszélnek odakint. De semmit nem értettem, azon kívül, hogy ezek szerint, akiket láttam elfutni, őket nem tudták elkapni. Ez picit megnyugtatott, de nem eléggé. Milyen Vezérről beszélnek? És milyen csomag a fontosabb? Az előbb is ezt mondták Hopira…
  Elkámpicsorodva meredtem magam elé, ahogy elindult a kocsi, kitudja hova. Idebent nem lehetett rálátni az útra. Fél szemmel vizslattam rá a fiúra, ki velem volt, ő is eléggé ijedtnek látszott.
  Gondolkodás nélkül kezdtem el csapkodni az ajtót belülről. Bár tudtam, hogy nem vagyok olyan erős, mint Ryo-nii vagy Tomo-nee, azért meg akartam vele próbálkozni. Jobb híján kiabáltam, hogy itt vagyunk bent és engedjenek ki minket. Próbálkozásomat berekesztette a hirtelen oldal irányba lóduló jármű, ami miatt egy csomó édességgel megrakott doboz a nyakamba hullott.
  Szipogva evickéltem ki a rám esett súlyos csomagok alól. A fiú is segített, hogy ki tudjak jönni alóluk. Félénken köszöntem meg neki, amiért leszedte rólam a súlyos dobozokat. Próbáltam nem elsírni magam előtte, pedig igencsak a sírás határán voltam. Valakik leleplezték Hopit és ki tudja, mit akarnak csinálni vele! Rosszul éreztem magamat amiatt, hogy az én hibámból keveredtünk bele ebbe. Ha nem telefonoztam volna, amikor a sensei után szimatoltunk, akkor most talán nem lennénk ebben a helyzetben.
  Míg meg nem állt a kocsi, addig a dobozok tartalmából szerelkeztem fel. Mondtam a fiúnak is, hogy ő is tegyen így. Meg szerettem volna próbálni a korábbi szabadulási akciót. Bár nem tudom, hogy Hopi nélkül mennyire lesz sikerünk. Viszont meg kellett próbálnunk! A bánkódás nem volt megoldás. A fiú még segített is nekem felpakolni néhány dobozt egymásra, amit ki is dönthettünk az idegenekre.
  Résen álltam, amikor hallottam odakint a mozgolódást. Remegő tagokkal vártam, hogy felnyissák a hátsó ajtót. Akkor nekiveselkedtem a dobozoknak, hogy a fogva tartóinkra boruljanak. Nem mondott a fickó kifejezetten szépeket, főleg akkor nem mikor próbáltam a zsebre vágott édességekkel és megsorozni. Mikor érzékeltem, hogy nem igazán hatja meg, próbáltam elhúzódni előle és elslisszolni mellette. De így is sikerült utamat állnia és elkapnia. Próbáltam rúgkapálva elérni, hogy elengedjen, beleharapni a karjába, ahogyan korábban a másiknál. Azonban ő felkészültebb volt. Vastag karjával nyakamat kezdte szorongatni, hogy leállítson. Nem is volt bátorságom tovább viaskodni. Nagyon fájt és törött nyakkal aligha tudok majd Hopinak segíteni. Bár még nem tudtam, hogy szabadulok ki, de továbbra is ez volt a célom! Csak még ki kell találnom, hogy hogyan…
  Míg bevittek minket a romos épületbe, ráláttam a városra. Felnyüszítettem. Olyan messze volt! Nem igazán tudtam forgatni a kobakomat, de fákat még elcsíptem szemem sarkából és nem tűnt úgy, hogy olyan szép sztráda vezetne ide fel, ehhez a rozoga templomszerűséghez. Tehát eléggé messze lehettünk…
  Az épületben úgy éreztem elhagy teljes életkedvem. Behúzott nyakkal lestem körbe, mindenhol csupa olyan alak sétálgatott, akiknek ott ücsörgött az a furcsa lény a vállaikon. Felszisszentem, ahogy láttam a fiút bántják ezúttal, mert megpróbált megszökni. Én nekem nem volt bátorságom tovább próbálkozni. Kételkedtem is abban, hogy sikerülne. A felénk vizslató tekintetek, az egész helyen megülő, fojtogató energia… egyszerűen túl rémisztő volt minden.
  Ügyetlenül tartottam ki magam elé mancsaimat, amikor belöktek egy ráccsal elválasztott részhez. Karomat fájlaltam, amivel sikerült felfognom az esésemet. Félve vizslattam a rács felé, amit egyszerűen rám csuktak. Nem értettem, hogy a fiút miért nem zárták be ide és hová tervezték vinni.
  – Mit csinálnak vele? – félénken merészkedtem közelebb a rácsokhoz és kérdeztem rá. Eléggé halkra sikerülhetett a kérdésem, mert nem feleltek rá semmit. Bár szükségtelen is volt, mert saját szemeimmel láthattam, hogyan költözik át a kukac a fiú vállaira.
  Nem értettem az egészet, hogy milyen csapdát terveznek, és miért csinálják ezt az emberekkel. Hátrább húzódtam az elzárt helységben. Nagyon féltem, hogy egy ilyen kukacot akarnának esetleg rám költöztetni. Igazán örültem volna most olyan képességnek, amivé kaméleon módjára elrejtőzhetnék. Mélyet szusszantam a gyáva gondolataim miatt. Valahogy ki kell jutnom! Mit csinálnának egy ilyen helyzetben a többiek? Mit csinálnék a jövőben?
  Csüggedten sóhajtottam fel. Semmi ötletem nem volt. A telefon, amivel üzenetet tudnék hagyni a többieknek, nem volt nálam. Pedig Hopi biztosan nagyobb veszélyben van és itt meg valami csapda van…
  Akkor kaptam fel a kobakomat, amikor hirtelenjében elég nagy lett a mozgás odakint. Bizonytalanul közelebb húzódtam a rácsokhoz, hogy kilessek, mégis mit művelnek éppen. Umi-jii hangjára felvillanyozódtam, legalábbis azt hiszem, hogy őt hallottam. Nagyon megörültem neki, aztán meg is rémültem. Mit keresne itt Umi-jii a veszélyben? Remélem tévedtem és valójában nem ő az! (T-T) A nyakamat nyújtottam, hogy jobban rálássak, de nagyon sürögtek-forogtak és nem tudtam kivenni mi folyik ott…