Szinte hallom, hogy felcsillan Adrián szeme a jutalom hallatán. Bennem csak annyi fogalmazódott meg, hogy a jutalom a lelkek megtalálása nem lenne rossz. De ha más nem akkor az üveggömbös jósnőt magunkkal visszük.
- Azt tanácsolom, ne várd meg, hogy ideges legyen, hacsak nem akarod, hogy szép jégvirágok nőjenek az üveggömböcskédre.
- Eliana-sama, miből gondolja, hogy árt neki, ha eltörik a gömb? Nekem első gondolatom az volt, hogy valahonnan kivetíti magát a gömbbe.
Adrián megpróbált rám kontrázni, mire Fran elmondta, hogy valószínűleg csak a kivetülése lehet. Könnyen lehetséges, mivel nem sokszor találkoztam olyannal, hogy egy lelket egy tárgyba zártak. Mesébe ugyebár van rá példa, a dzsinn és a lámpás esetén. De akár kivetülés, akár nem, szemmel láthatólag nem örül, hogy felvettem és esetlegesen szétvernénk a drága gömbjét és szobáját.
- Ha csak kivetülés is, akkor sem hiszem, hogy elveszítene egy értékes kihelyezett kamerát. Hiszen nagyobb valószínűséggel szeretné látni, hogy mit csinálunk... Ha meg nem, akkor szeretne egyben maradni...
- A falon keresztül is tudunk távozni akár.
- Azért csak óvatosan, melyik falat szabjuk át. Nem lenne jó visszajutni a könyvek közé.
- Nem csak az, hogy visszajutunk a könyvtárba, de ha rossz falat ütünk ki, akkor a fejünkre omolhat az egész. De a szoba teljes elpusztítása nem lehet gond.
- Rendben! Csak semmi törés! Segítek! Menjetek a könyvespolchoz és billentsétek meg az Anthony Abbot – Vészjel a sírból című könyvét. Az egy titkos járat.
- Nagyszerű!
Odamentem a könyvespolchoz és számomra száj magasságban meg is találtam az említett könyvet. A könyv gerincének felső részére teszem a mutató ujjamat és megbillentettem a könyvet. Éreztem, mintha a billentéssel meghúznék valamit és az egész könyvespolc és a talaj megperdült velünk egy szempillanat alatt. Időm sem volt felfogni, hogy valójában egy sötét résbe lettünk beforgatva, mivel a lábunk alatt lévő talaj lecsapódott, és csúszó pályára kényszerített bennünket. Csak reflexszerűen kiáltani tudtam, ahogy csúsztunk végig ezen a nem túl szokványos csúszdán. Oly annyira felgyorsultunk a csúszással, hogy a kifelé nyíló csapóajtón egyszerűen kirepültünk. Megpróbáltam talpra esni, mint a macskák, de a nagy lendület miatt leguggoltam, majd fenékre ültem. Mentségemre legyen mondva, hogy az üveggolyót két kézzel fogtam. Hátranézek, hogy a fiúk is rendben vannak-e, majd körbenézve látom, hogy kinn vagyunk a temetőben. A háztól nem messze.
- Most pedig menjetek egyenesen. Meg kell keresnetek a családi kriptát.
Szívem szerint most helyben összetörném. Tesztelném, hogy egy sírkőhöz hajítva melyikük a strapabíróbb. De csak nem teszem, hanem akkor haladjunk beljebb a rejtélyes ködbe burkolódzó temető belseje felé. Nappal sem szeret az ember egy temetőbe bolyongani, nem hogy éjszaka. Nekem azonban ez sosem volt probléma, most pedig nincs olyan a temetőben, ami csak egy kicsit is megrémítene. Espada volnék, aki ha meg is mozdulna valami, akkor azt egyszerűen elpusztítom.
Végre elértük a családi kriptát. Természetesen a Kastélyhoz mérten ezen sem spóroltak. A nagy kőajtón egy gömb gomb aktiválta az ajtó kinyílását. Ezen már meg sem lepődtem. Magam nyomtam meg és néztem be a kriptába. A plafontól a padlóig urnarekeszek és benne urnák voltak végig, majd két lépés megtétele után egy csigalépcső vezetet lefelé. Nem éppen egy bizalomgerjesztő dolog. Ráadásul a kinyílt kőajtó másik oldalán egyáltalán nem volt semmi. Egyből rossz érzés fogott el, ezért odafordultam a fiúkhoz.
- Jobb lenne, ha az egyikünk kinn maradna őrködni. Fran maradj kinn, amíg mi Adrián-nal megszerezzük, amit kell. Sietünk vissza.
Nem akartam hangosan kimondani, de van egy olyan érzésem, hogy míg mi lemegyünk, addig jól ránk záródik az ajtó és a kriptában ragadunk. Bízom az erőmben, hogy a kőajtót ki tudnám verni gond nélkül, vagy akkor a kriptafalát is, de könyvek óta jobb, ha óvatosabbak vagyunk. A lapoknak a vágását is simán védenie kellett volna a természetes védelmünknek, mégis igencsak megléptek minket. Így jobb ilyesmikre is figyelni. Fran a Fracción-om és megbízom benne, ezért hagyom inkább őt kinn, mert ha mi be is ragadunk, akkor ő biztos kinyitja. Szóval Adrián-nal lementünk a csigalépcsőn. A földalatti kör alakú terem fala, ahogyan eddig is csak rekeszekkel volt tele, azonban nem urnáknak, hanem koporsóknak. Középen egy vízzel elkerített, egy talapzatra helyezett koporsó békésen és magányosan feküdt. Egy vashídon átkelve simán átjutunk hozzá. Jó alaposan körbejárom, megnézem, de nem hogy név, de felirat sem nagyon van rajta, szóval jó helyen járhatunk. Kívül nincs semmi olyan mozdítható, ami jól jönne nekünk, szóval marad, hogy ami kell, az benne van. Nem különösebben hat meg a kegyeletsértés gondolata, egyszerűen a koporsó fedelét letolom róla úgy, hogy az a másik oldalon egy nagyot puffanjon. Természetesen ehhez mindkét kezemre szükségem volt, így előtte kérdés vagy szólás nélkül a gömböt Adrián kezébe nyomtam. A koporsóban egy csontváz fekszik, de nem ez a lényeges, hanem a nyakában egy szépen csillogó kulcs van. Roppant gyanús, hogy azt nem a hullával temették el. Kitépem a nyakából és közelebbről is megnézem. Körbenézve nem látok semmi olyat, amit nyithatna.
- Rendben! Megvan, és hol van az, amit nyit? Gondolom, abban van az a titok.
Láda, szekrény, titkos ajtó, de semmi estre sem egy koporsó nyit. Ami pedig abban van, az lesz az, amit keresünk. Ami roppant furcsa, hogy nagyon egyszerűen megszereztük. Nem hallottam csapódni mögöttünk a kőajtót, nem jöttek elő a temetőben a zombik, és itt sem hajítottak a fejemhez egy csontot sem. Az urnák sem gondolták úgy, hogy mágnesként működve nekünk csapódnak. Ez már gyanúsan könnyű volt. Hol van itt a csavar?
