Ideg járta át parányi szívemet, s nem tudtam, hogy ki vagy mi árasztja ezt az erőt, ezt a silány, s ádáz energiát. Csak bolyongtam, mint egy kihalt lélek, s nem is lehetett mást tenni e időben, csak állni mint egy szobor, oly csöndesen… Végignéztem e környéken, s már nem éreztem iránta semmit, nem voltak e érzések lelkemben: megvetés, s düh nem vándorolt testemben. Nem értettem miért, hisz annyi rossz dolog emlékeztet e helyre… Nem sejtettem, hogy ez miért van. Lehet azért, mert már rég volt vagy csak e emlékeket az idő kimosta szívemből? Meglehet, hisz már nem érzem e gyalázatos érzéseket, de bár még azt kívánom, hogy e érzelmek meglegyenek lelkemben, akkor nem lenne ilyen sötét szemeim fénye. Kérdéseimre elsőnek azt hittem, hogy süket fülekre találnak majd, oly fülekre, mely fénytelen, s színtelen, de később három ember jelent meg előttem. Észrevettek. Várjunk csak ők emberek? Külsőre annak tűnnek, átlagos diákoknak. Nem értem, de valami nem stimmel. Lelkük másmilyen, nem teljesen emberi, mármint a kisebb leányzó, s a fiatalabb férfié biztosan nem az. Az a lány, vajon mi ő? Nem tűnik shinigaminak, se quincynek, de akkor ő egy Fullbringer? Biztosan, de majd a sors elárulja.
-Se köszönés, se semmi… Milyen világban élünk, milyen ádáz helyen? Hogy sugallhatta szíved e érzést, hogy épp e intézmény lelkeire gondoltam?–majd meghallottam a fiatalabb férfi szavait. –Megbocsáss, de nem vagyok kezdő, hisz nem küldtek volna ki ide, egyébként is ez majdnem mindig egy animében történik meg, de mi nem abban vagyunk… Nem fogok meghalni, nem vagyok olyan hülye, s amúgy sem akarlak boldogítani halálommal. S, kérlek ne beszélj úgy, hogy nem tudod ki vagyok, több dolgot éltem át, mint te, mely mind szörnyű volt. –a beteges leányzó, kinek szőke haja csillant meg az égben megszólalt, s felé fordultam. –Halálnak hírnöke? Hányszor hallottam már e szavakat… -felém nézett, s a düh, a megvetés sugárzott apró testéből, majd az iskola környékén megjelent pár nagyobb méretű lidérc… -Áhh, az emlegetett szamarak, nem tudtam hogy e szavakra megjelennek… Tudod, amit a sulid előtt mondtam: azt mondta nekem még valaki, hogy előcsalja őket, de nem hittem el, milyen furcsa… Most viszont bocsáss meg nekem, de nincs időm elmenni innen, hisz dolgom van. –felmutattam a lidércekre apró ujjaimat, s mosolyogtam… -Majd még találkozunk, ha itt maradsz, de végre van egy kis dolgom… -integettem nékik jéghideg kezeimmel, hisz szívem is jégbörtönbe van zárva, egy silány kelencébe, oda volt elrejtve Isten szemei elől… -Távozásom képpen van egy kérdésem. Te egy fullbringer vagy? –néztem az apró, s beteges lányra. –majd válasza után elmentem.
Megjelent pár lidérc, van mit csinálnom. Nem fogom minden napom unalommal, s mélázással tölteni. Biztos hogy nem teszek ilyet. Végignéztem e szörnyeken, s a legnagyobbikat, s a legerősebbiket szemeltem ki magamnak, hogy az ifjú embert megcáfoljam szavaiban. Felugrottam a jéghideg szélbe, s kihúztam Csonttörőt, s ahogy a fejükhöz értem, egyszerre vágtam ketté őket, azon a gyalázatos helyen. Nem volt sok lidérc, csak csupán három. Hamar vége lett, közben azon gondolkoztam, hogy a kislány, vajon mit mondhatott… Megvan, édesség! Szeretem az édes finomságokat, így tudom milyen, ha éppenséggel nincs vagy még várni kell rá. Leérkeztem a földre, s odamentem hozzájuk.
-Ez hamar megvolt. Látod megcáfoltalak. –a fiú vállára csapnék mosolygó arccal, s majd elvenném kezeimet. –Egyébként ifjú hölgy tudom, megveted a mifajtánkat, de nem mindenki gonosz, s nem mindenki nagyképű. –ekkor a fiú szavaira gondoltam, s ránéztem. –Nem akarok a barátotok lenni, ha nem akarjátok, de csak annyit akarok, hogy megértsd, hogy nem mindenki olyan, amilyen. –majd megborzolnám csillogó haját, s elvéve kezeimet mosolyognék egyet, hogy tudja nincs mitől tartania. –Azt is sejtem, hogy biztos rossz emlékeid kötődnek a shingamikhoz…-majd megálltam egy percre. –Hagyjuk, bocsáss meg rossz dolog volt ezt megemlítenem. –megbánó arccal néztem. –Ahogy halottam a csöppség szereti az édességet, így van? –megsimogatnám az édes kislány haját. –Én is imádom. –majd magamra mutattam. -Ezt még én csináltam, tessék macaronok. –elővettem négy darabot, majd hármat odaadnék nekik. –Tessék, egyétek meg nyugodtan. –beleharaptam az enyémbe, mutatva hogy nem csináltam vele semmit. –Nyugodtan egyétek nem mérgeztem meg.
