Naruki Post

[Neliel Tu Oderschvank]

Kopottas bérház tizenkettedik emeletét foglalja el Naruki város napilapjának, a Naruki Post szerkesztőségének irodája. A nyomdagép monoton hangját már a lépcsőházban is hallani lehet, ahogy megállíthatatlanul ontja magából az újabb és újabb számokat. Az igazat megvallva nem egy szokásos irodáról van szó, a káosz és a fejetlenség mindennaposnak számít. A padlót elhullajtott jegyzetek borítják, a szemetes kosarak pedig majdhogynem eltűnnek az összegyűrt írólapok tömkelegei alatt. A helyiségben átható kávé-, illetve dohányszag terjeng, ezzel meg is határozva az itt dolgozók étrendjének két kihagyhatatlan elemét. Központi helyen található az úgynevezett „Dicsőség fal”, ahová a különösen nagy visszhangot keltő vagy jól megírt cikkek kerülnek ki, illetve a főszerkesztő egyetlen árválkodó díja is itt kapott helyet. Minden itt dolgozó újságírónak megvan a saját kis „szentélye”, amelyeket műanyag térelválasztók különítenek el egymástól. Sajnálatos módon ezek a szokásosnak mondható veszekedések alkalmával nem egyszer a fegyver vagy éppen a védelmi eszköz funkcióját töltik be. Ezektől eltekintve barátságos helynek mondható, ám a látogató jobban teszi, amennyiben közlekedés közben a lába alá figyel, mivel máskülönben könnyen csapdába ejtheti egy elmutálódott gyorséttermi maradék.

Impresszum
főszerkesztő: Fujioka Kyou
újságíró(k): Nishimura Ichirou
fotós: Nagisa Sachiko
újságkihor... az előfizetésekért felelős: Sakamoto Naraku

[Fujioka Kyou]

*Nem bírom tovább, nem bírom tovább, nem bírom tovább! - cukkolom magamat az egész úton, amíg el nem érek a szerkesztőségbe. Nem elég, hogy az ébresztőórám valami rejtélyes oknál fogva nagyjából másfél órával hamarabb ébresztett a kelleténél (emiatt aztán a szokottnál jóval több alapozót kellett magamra kenni, hogy eltakarjam a szemem alatti karikákat, de máshogy nem lehetett megoldani, mivel egyébként úgy néztem volna ki, mintha éppen az előbb vert volna össze valaki), még vissza sem tudtam aludni, merthogy a az egyik szomszéd éppen akkor látta a legmegfelelőbb időpontot a feleségével való hangos veszekedésre, aminek köszönhetően egy másikuk maximális hangerőre vette azt a zenének csúfolt valamit, ami állandóan... Bezzeg, ha a anyámékkal meg a húgaimmal élnék még mindig! Nem is értem, hogy a néhány évvel ezelőtti Fujioka Kyousukénak miért kellett annyira hevesen bizonygatnia igazát, miszerint egymaga is tökéletesen jól képes megélni, hogy aztán elköltözzön a családi házból az egyik, általában albérlőknek kiadott kis lakásba .___. Ha visszamennék hozzájuk, akkor pedig bebizonyítanám, hogy a többieknek van igaza, amit nem hagyhatok...
Így, némán forrongva baktatok az utcán és ácsorgok, vagyis inkább fel-le ugrálok a buszon - mert természetesen mindig jön valaki, akinek át kell adni az ülő helyedet -, amíg be nem érek végül a szerkesztőségbe. Még szerencse, hogy pont itt van a megálló a szerkesztőségtől néhány percre... Ez az idő pedig bőségesen elegendő lenne egy cigihosszra, azonban nem gyújthatok rá a nyílt utcán, még a végén valaki meglátna a beosztottaim közül... Szóval ezzel a lendülettel fordulok le egy kis zsákutcára, hogy megtegyem a fentebb ecsetelt cselekvést, még mielőtt belépek az épületbe. Legalább lehiggadok kicsit az elcseszett éjszakai pihenés után.
A csikket rövid idő múlva elnyomom, majd a legközelebbi szemetesbe hajítom - elvégre ne szennyezzük környezetünket -, és belépek az ajtón, majd a lifttel elindulok felfelé. Nem valószínű, hogy bárki is bent lenne már (finoman szólva egyikük sem az a munkamániás típus), így hátha lesz egy kis nyugalmam legalább itt, hogy a maradék időben kicsit bepótolhassam a kiesett alvásmennyiséget. A kulccsal kinyitom az ajtót, és be is lépek, azonban a megszokottnál is nagyobb a szemétkupac... Hihetetlen, hogy milyen trehány emberekkel vagyok körülvéve! Én pedig nem bírom elviselni ezt a hatalmas rendetlenséget, szóval az ajtóban toporgok egy sort, vajon be merjek-e menni a szeméttelepre, végül azonban összeszedem bátorságomat és undorodva ugyan, de tovább indulok, gondosan a még viszonylag érintetlen padlórészeket használva. Nem egy könnyű feladat, biztosan elég idiótán nézhetek ki, ahogy szökdécselek az ételmaradékok között, mint valami avantgárd balettelőadás főhősnője. Asztalomhoz érve megkönnyebbülten sóhajtok, majd leheveredek a jelen pillanatban egyetlen, viszonylagos tisztasággal bíró karosszékre és kényelembe helyezve magam (értsd: kézfertőtlenítővel végigkenem szabad bőrfelületeimet), rögtön le is hunyom szemeimet, hogy rövidesen hangos horkolásom és szuszogásom töltse be az emeletet.*

[Sakamoto Fucking Naraku]

Muködj

Ez nem igaz, nem tudom mióta dolgozok itt, nem számoltam a napokat, de ez a szar, már megint beszart. Hogy nem lehet venni egy normálisat? Meg ez a sok szemét, én se vagyok egy tisztaságmániás, de már határozottan érzem, hogy búg értem a seprű, hogy használjam már végre. Mert éhes, és ez a sok kis finomság, ami itt hever szerteszéjjel, igen csak elnyomná az éhségérzetét.
- Nem kell félni barátom, elfog jönni a napod. De elsőnek azt a kurva fénymásolót verem szét.- mondtam, miközben a nyelét simogattam, de most kézbe a kalapácsot, szájba a cigit, zsebbe a piát, ami sajnos nem lehet alkoholos. Eh, még a suliban se szabad. A faszért mentem én ebbe bele? Kell nekem ez a munka, verekedhettem volna újra, igaz, akkor kezdtem volna lentről. Ám lehet az is jobban fizetett volna, mint ez… eh, becsületes munka, a faszomat, azt. Inkább valami vénasszonyt vettem volna el, és akkor egy szívroham, majd a pénzt a zsebbe. Zsebről jut eszembe, hol a kalapács, meg hol az a rohadt szerszámos láda?
Keresem itt, meg keresem ott, de a szeméthegyben nagyon nehéz. Kicsi Frigot kéne hívni, meg Szürkepokrocos Göndörföt, hát tudnának segíteni, ha már valami gyűrűt is megtaláltak. S a nagy sétálásba már meg is van, sikerült belerúgni. Szerencse, hogy az acélos csizmám van rajtam, bár nincs is másik. De legalább a ruhatáram maradt a régi. Majd persze, fogok mást felvenni, meg venni. Elvolt tévedve Sachi, ha komolyan azt hitte, megváltoztathat. Anyáméknak nem sikerült, majd pont fog egy alig idősebb csajnak? Ugyan kérem, nevel egy fiatal csajt, ennyi. Nah, de irány a gép, kézbe a szerszámok, szedjük szét.
Egy csavar ki, egy másik megint ki, harmadik… már a faszom se számolja hányadik, de kint van mind.
- Már megint mi a baja lehet? Ez jó, ez is jó.- bele hamuzás a gépbe.- Ehhez inni kell.- vidáman nyúlok a zsebembe, és veszem elő a piámat, meg is húzom, és elborzadok. Ez nem sör, hanem valami vacak narancslé… Ja, de hülye vagyok, itt nem piálhatok, ezért hoztam ezt. Ám ez vérlázító, elő a kalapácsot, emelem a magasba…
- Akkor marad a régi jó módszer. Én ütlek, te meg jó leszel, és kész. Na, mehet?!- várok a válaszra, de nem érkezik meg, ezért indulhat a "javítás". Habár ha nem sikerül, és rosszabb lesz, akkor fizethetem ki. Bár eddig se lett rosszabb, sőt, szerintem csak javult az eredeti állapotához képest. Más nem lelépek, és szarban hagyom Sachit, "hálából", amiért rám akarta erőszakolni az új ruhákat. Mi kéne még? Vágassam le a hajamat, szedjem ki a díszeimet, sőt, komolyodjak meg? Legyen egy állandó barátnőm, tanuljak tovább? Tehát legyek egy kurva droid, aki gürcöl, élni nem él, és úgy döglik meg, és teszik a földbe, ahol a férgek basszák telibe a szemgödrét, hogy azt se tudja, mit jelent a szórakozás, és a valódi élet. Nem, inkább verem kalapáccsal tovább a gépet, vagyis elkezdem.

[Nagisa Sachiko]

Munkára fel!

Szokványos munkanapnak indult, akárcsak a többi. Reggeli ébredés, Himo~jiisan ajtaján ütemes zörgetés, hogy időben térjen magához, majd a kávé feltétele, és néhány perccel később közös elfogyasztása, természetesen köntösben, alig-alig motyogva. Valahogy mióta rutinosan együtt étkezünk, dolgozunk, és sokszor még filmezünk is, nem érzem azt, hogy úgy kellene tennem, mintha mindig friss és üde lennék. Megszoktam már csíkozott köntösét, ő pedig valószínűleg ugyanígy volt az én világoszöld mosolygósbarackokkal ékesített köntösömmel. Reggelire egy kis tamagoyakit készítettem wasabival, persze kérdés és köhögés nélkül elfogyasztotta, pedig nem kíméltem róla a csípőset. Hiába, Himo~jiisan az Himo~jiisan. Aztán gyors készülődés következett, persze ki-ki saját otthonában, azért mégis csak más, hogy egyszer már látta a fehérneműimet, mint az, hogy figyeljen, ahogy öltözöm. Gyorsan elkészültem, hiszen a munkaruháimat gondosan összekészítve tartom a szekrényemben, így magamhoz vettem hatalmas táskámat, benne két bentos dobozzal, sütivel és néhány szendviccsel, valamint a kezemben volt plusz egy doboz, amit majd az úton fogyaszt el, lévén energiát kell pótolnia, amit az öltözéssel veszített. Bezártam magam mögött az ajtót, és csupán annyit kellett tennem, hogy a kezemben lévő bento tetejét leemeljem, az illatra máris feltűnt az ajtóban, tökéletesen felöltözve.
Így indultam lefelé a lépcsőn, mögöttem tulajdonképpen a felettesemmel, aki lassan már-már teljesen része lett az életemnek. Mi történt velem, és a függetlenség utáni igényemmel? Valahogy egyáltalán nem zavart, hogy tulajdonképpen betolakodott az életembe, és lassan már élveztem, hogy egy hosszabb nap után nem egyedül érkezem haza, az üres lakásba, hogy valakivel megbeszélhetem a munka nehézségeit, vagy éppen egy viccesebb történeten együtt tudtunk nevetni. Bár Ruriko~channal eddig nem találkozott, mert nem volt még hosszabb szünetük, lassan annak is eljött az ideje. Reméltem, hogy jól kijönnek majd egymással, de ki ne jönne ki Ruriko~channal, hiszen olyan édes, hogy nem lehet nem szeretni! Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy mikor happolta el kezemből a bentos dobozt, de már csak azt láttam, hogy a kocsiban ülve nagyban majszol. Persze azalatt a néhány hét alatt, mióta én szállítottam munkába már megtanulta a módit, és szorosan magára kapcsolta az övet. Helyes! Elmosolyodtam, rácsaptam Ojiisan műszerfalára, majd egy gázfröccsel indítva helyből kivágódtam a mellékutcából. Pudingok haza, munkába tartunk!
Tízperc alatt értünk a szerkesztőség elé, és satufékkel parkoltam, kiszorítva egy Mercedest, de hát nem minden a szép fényezés, meg a króm felni, ha lassú vagy csíra. Hiába, kicsit berozsdásodtam, máskor hét perc alatt is ment a táv. Kikászálódva Ojiisanból egyenesen a szerkesztőségbe mentem, hanyagul a vállam felett, vissza sem nézve riasztottam be a kocsit. Belépve szinte majdnem visszafordultam az elém táruló látványtól. Egyrészt olyan kupleráj volt, mintha legalábbis egy éve nem járt volna takarító a városban sem, másrészt éppen Takuo~kun beszélgetett a fénymásolóval, amit készült szó szerint kikupálni. Befogtam a fülem, ledobtam a táskám az asztalomra, majd Kyou~chan felé vettem az irányt, hiszen a hétre meg kellett terveznünk az anyagokat, hogy melyik képeket használjuk fel. Aztán észrevettem, hogy az asztalára dőlve pihen, persze biztosan haza sem ment a sok munka miatt. Aztán forognak a fogaskerekek, talán hangosan is, ahogy összerakja az információt, hogy Takuo~kun kezében kalapács, az ív alatt fénymásoló, a csattanás nagy zajjal jár, Kyou~chan pedig alszik. Nagyra nyílt szemmel, és gyors mozdulattal vetettem magam Takuo~kunra hátulról, akinek hátához nyomulva megfogtam a kezét.
- Kyou~chan alszik, egy hangos mozdulatot se! – Suttogtam a fülébe, de nyomatékosan, nehogy azt higgye, csak viccelődöm.
Naná, hogy egyszerre két sült bolondot nem lehet kordában tartani, így fogalmam sem volt, vajon Himo~jiisan merre kavirnyálhat, de a saját érdekében ajánlottam, hogy messze legyen a pihenő Kyou~chantól!

[Nishimura Ichirou]

[Munkára fel!]

A kopogás éles hangja zavaró háttérzajként tolakodik be füleimen, holott éppen mézes csirkeszárnyakkal repültem a makulátlanul kék égen, a felhők pedig tormából voltak. Csalódottan nyitom ki tehát szemeimet, s meg kell bizonyosodnom a tényről, mely szerint semmilyen finom csemege nem kering az ágyam körül. Embriópózba görnyedve igyekszem szorosabbra fonni magam körül meleg takarómat, azonban az ébresztésnek szánt hangorkán nagyon nem akar megszűnni. Megadó sóhajtás kíséretében nyitom ki végül nehézkesen szemeimet, majd elnyomva egy ásítást keresem elő papucsomat az ágy alól, ezt követően alvóöltözetemre felveszem megszokott skótkockás köpenyemet, mely már évek óta remek szolgálatot tesz, amennyiben nincs energiám kora reggel különösebb öltözködésre, de mégis emberek közé kell mennem. Az immáron megszokott módit követve csoszogok át Szácsi-chan lakásába, aki forró kávéval köszönt, erre szükségem is van, máskülönben egész nap a lehető leghasznavehetetlenebb lennék, ráadásul egy gondolkodni alig képes újságíró körülbelül annyit ér, mint a szobanövény a sötétkamrában. A tamagoyaki íze valamilyen szinten feledteti Velem csodálatos álmom emlékképeit, azonban a korai órának hála egyáltalán nem tudom élvezni teljességével, még a nyelvemet csípő érzést is csak egy horkantással konstatálom. A rendszer akkor kezd igazán működésbe lendülni, amikor a koffein elkezdi kifejteni hatását. Visszatérve saját lakrészembe először a fürdő felé veszem az irányt, ahol a tisztálkodás után közelebbről megvizsgálom arcomat a tükörben, s mivel borostámat még elfogadható hosszúságúnak találom, így nem látom értelmét borotválkozással rabolni a saját drága időmet! Ing, zakó, nadrág, zokni, cipő fel, a nyakkendőmet megkötöm útközben.
Az egyik szendvicset majszolgatva az anyósülésen be kell vallanom magamnak, miszerint soha életemben nem akarok jogosítványt szerezni, ha ennyire ön- és közveszélyes módon vezet mindenki, mint ahogy a Naruki Post nagyreménységű fotósa. Minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül vág át például a gyalogátkelőhelyeken, szegény nénike éppen csak az utolsó pillanatban volt képes banyatankját visszarántani az útról, kicsit is késve elvittük volna a karjával együtt. Szédítő sebességgel tesszük meg a távot a Sakáltanya és a szerkesztőség között, holott számomra régebben metróval is legalább fél óráig tartott, s gyalogszerrel még sosem próbáltam meg időben beérni, halva született ötlet. Inkább megpróbálom a figyelmem legjobban étkezésemre összpontosítani, ami nem annyira egyszerű feladat, lévén olyan érzése van ebben a vén csotrogányban az embernek, mintha egy mozgó fémkoporsóban ülne. Kukta-san detektív járműve sokkalta jobb állapotban van, lehet megkérem, hogy a jövő héten fuvarozzon el Minket a munkahelyre, amúgy is szeretném bemutatni Neki Kyou-chant, úgyis rengeteget meséltem már róla, ideje élőben is megismerkedniük. Gondolataimba mélyedve észre sem veszem hirtelen a környezet ismerős mivoltát, ennek eredményeként a fékezésre sem készülök fel, minek hozományaként homlokom közelebbi ismeretségbe kerül a műszerfal műanyag mivoltával. Fájó kobakomat markolászva kászálódok ki, ám csak némi késéssel tudom követni Szácsi-chant, aki nemes egyszerűséggel odazárta a kabátom alját, mielőtt egészében kiszállhattam volna. Elkeseredett küzdelem veszi kezdetét köztem és az átkozott járgány között, melyet természetesen Én nyerek meg, hiszen hős lennék vagy mi, ahogy Havasi-kun szokta mondani.
Az iroda ajtaján belépve a szokásos látvány fogad, a rendetlenség szívmelengető látványából egyértelműnek tűnik, miszerint az itt dolgozók tényleg komolyan veszik a munkájukat, nem érnek rá olyan apróságokkal törődni, mint a környezet kinézete. Narkó-san már eme hajnali órán sem látszik teljesen tisztának, hisz’ a fénymásolóval beszélget, mintha ezzel képes lenne működésre bírni. Félénken intek Neki köszönésképp, azután gyorsan eltűnök az asztalomnál, ahol lepakolom viharvert aktatáskámat. Ügyködésem közepette üti meg hallószerveimet az ütemes morgás, mely leginkább egy náthás gorilla lélegzetvételeire emlékeztet, amik között másfél évig éltem az Amazonas őserdejének közepén. Tudtommal nem szabad állatokat behozni az épületbe, szóval homlokomat összeráncolva kezdek körülnézni, ügyet sem vetve az egymásba gabalyodó fiatalokra, csináljanak, amit szeretnének, habár remélem azért kedvenc taxisofőröm nem olyanfajta lány, aki ilyen könnyen adja magát, csak mert a rosszfiú-image a gyengéje. Expedícióm rövidesen sikerrel zárul, amikor megtalálom a hang forrásaként aposztrofálható vöröshajú nőt. Vonásaim hamar ellágyulnak a látvány következtében, fölé hajolva igyekszem tüzetesebben is szemügyre venni mellesleg alvását, ám egy kusza hajtincs-csokor megakadályoz ebben. Nem egy romantikus filmet néztem végig fotósommal ahhoz, hogy tudjam mit is kell csinálni egy ilyen szituációban. Némileg remegő kézzel nyúlok előre, tervem pedig nem más, mint hátrasimítani hajzuhatagát, olyan macsó szívtipró módon. Ez egy ideig még sikerül is, mígnem véletlenül mutatóujjammal szemen nem bököm a főszerkesztőt. Ajaj!

[Fujioka Kyou]

//Munkára fel!//

*Egészen kényelmes itt aludni, azt meg kell hagyni! Igaz, kicsit szűkös a hely, így nem tudok annyira elterülni a fotelben, viszont a bőrből készült ülőalkalmatosság roppantul kényelmes... Nem is tudom amúgy, mit keres itt a szerkesztőségben egy ilyen, értékesebb darab, a többi asztal és szék ugyanis "kissé" rozogább az enyémnél - persze ez nem meglepő, elvégre papíron mégiscsak én vagyok a főszerkesztő. Mondjuk nem mintha ennek tudatában lennének a beosztottaim...
Szóval, igen jót szunyókálok a fotelban elterpeszkedve, bár rövidesen elég különös álmok kerítenek hatalmába, és mint ilyenkor szokás, pont a rémálmokból a legnehezebb felébredni. Legelőször is Naraku hangját hallom (ez már önmagában rosszul kezdődik, hát még a folytatás!), majd ő maga is megjelenik, valami férfit átölelve maga mellett, azonban a meghitt idillt széttöri valami fénymásoló, aminek hatására az újságkihordó az említett készüléket akarja széttörni... Na, ezt nem hagyhatom annyiban, így bevetődik kettejük közé REM-szakaszom kellős közepén, hangosan kifejtve, hogy hitelre lett véve a cucc nemrég és még nem járt le a garancia sem, szóval talán meg kellene kímélni az életét legalább addig, amíg ki nem fizetjük teljesen.
A következő másodpercben hirtelen váltás történik, szivárványszínű kavargás és hangos dübörgés közepette eltűnik az iroda, hogy újra megjelenjen, ezúttal azonban az álmomban negyvenévesnek kinéző Sachi-channal és Nishimurával a középpontban. Ráadásul kézenfogva enyelegnek egymással, rajtam gúnyolódva, hogy ezután engem is be akarjanak venni harmadiknak! T3T Pedig már nem is érdekel Nishimura, esküszöm! Azzal a múltkori randevúval minden esélyét eljátszotta nálam, és még volt képe velem kifizettetni mindent... De akkor miért olyan rossz érzés látni őt Sachi-channal és tudni azt, hogy szinte lakótársak abban a panelházban?
Nincs időm azonban tovább agyalni ezen, ugyanis egy pillanattal később már valami sötét vallatóteremben találom magam egy székhez láncolva... Hajam teljesen szétzizálva, szemüvegem sehol, szóval még csak vallatóim arcát sem látom, csak a halovány körvonalaikat, azonban biztosan tudom, hogy meg akarnak kínozni, valamiféle mondvacsinált oknál fogva, hogy külföldi kém vagy terrorista vagyok inkognitóban! Egészen odáig jutnak el, hogy szemeimhez közelítsenek valami fura eszközzel, vélhetőleg ki akarják szúrni őket, hogy ne tudjam beazonosítani később ezeket a titkosügynököket...
Mindebből persze csak annyi látszik a külvilág számára, hogy sokat mocorgok a fotelban, időnként pedig motyogok valamit érthetetlenül, ahogy igyekszem reflektálni álmomban a történésekre. Egészen az utolsó "jelenetig"...*
- ÁÁÁÁÁ!!!!
*Kiáltok fel kétségbeesve, amikor már szabályszerűen megérzem a fél szemem elvesztésével járó fájdalmat, ijedtemben pedig fel is riadok a lidércnyomásból, váratlanul gyorsan felülve a fotelban - ezzel pedig valami kemény, kissé eltorzult golyó alakját felöltő valamit fejelek meg, aminek hatására azzal a lendülettel dőlök hátra ülőhelyemen...*

[Sakamoto Fucking Naraku]

Munkára fel

Nah, megérkezett a két munkatárs is, intek is nekik. Hm, ilyen kevesen dolgoznánk itt? Legalábbis ők azok akiket látni is szoktam. A többiek olyanok, mintha nem is léteznének, csak úgy vannak, és ha kell, akkor előkapják őket. Nem is gond, legalább nem beszélgetek velük, nem lesz veszekedés se, és nem is kell megvernem őket. Na meg lehet agyfaszt kapnék a témáktól, amikkel traktálnak. Persze ha van más munkatársunk. De vissza a feladathoz, vár rám egy kis kalapálni való. Ha Thor pörölye nem is fog lesújtani, de Naraku kalapácsa az már igen.
Sújtana is, ha nem támadnának be hátulról. Elsőnek azt hittem, hogy két dinnyét nyomtak a hátamnak, de azok nem ilyen puhák, kivéve, ha már kezdenek rohadni. S még a kezemet is megfogják, kezdem magam úgy érezni, mint ha a börtönben lennék. Már csak előre hajlás hiányzik, meg a bokafogás. Na ja, a reggeli szexnél nincs jobb, kivéve akkor, ha a börtönben vagy. Végül ott a hang, ami szerint Kyou alszik. Ki az a Kyou? Ismerős a neve, de nem ugrik be. Na mindegy, majd kiderül egyszer, de most nem szabad kalapálni, így jártam. Eh, és még az ugrás miatt a cigim is beleesett a gépbe. Bár rontani már nem ronthat rajta.
- Akkor fingani se szabad?- suttogva kérdezek vissza. - Amúgy bejön ez a figura, de bocs, nem kezdek munkatársakkal, akkor se, ha így akarnak lefegyverezni.- már vigyorogtam, és következet egy kiáltás a főnőktől. Mi az istennyila lelte már őket? Kyou aludni akar, itt meg visítanak, mint akit ölnek. A hátamon egy Sachikoval indultam el a zaj forrása felé, kezemben meg ott a kalapács. Hátha be kell valaki fejét zúznom, főleg, mert felkeltik Kyout. De honnan ismerős ez a név? Megvan, az irodában ki van írva a név. Tehát Ő lenne Kyou, a főnők. Tudtam én, hogy ismerős a neve.
Bent már majdnem érdekes a látvány. Zabagép Ichirou elterülve, és nem hiszem, hogy attól, mert jól lakott volna. Kyou meg… hát Kyou sincs kevésbé érdekes pózban. Már csak tudni kéne, mi a fészkes fene történt itt.
- Na, végállomás, kérjük az utasokat, hogy szálljanak le. Ne felejtsék el a csomagjaikat, és köszönjük, hogy a Naraku légitársaságot választották.- ha ez nem lenne elég, akkor még kicsit mozgatni is kezdem a hátamat, hogy tessék már leszállni.
- Hét, itt minden rendben van? Bár kicsit fura egy előjáték, de Ti tudjátok.- mondtam vigyorogva, és mivel a cigim már nincs meg, rágyújtok egy másikra. S hátranézek, gyászolva a másikat, de hamar visszafordulok, és egy; Oh-oh fejet vágok be. Mintha füst jönne fel a fénymásolóból. Remélem csak a cigi az, és nem a gép akar lángra kapni.

[Nagisa Sachiko]

Munkára fel!

Természetesen csodálatos időzítésemnek köszönhetően sikeresen megakadályoztam, hogy Takuo~kun lesújtson a kalapáccsal szegény fénymásolóra, és ezzel óhatatlanul is megzavarja Kyou~chan édes pihenését. Egyáltalán mi a csudáért van kalapács a kezében? Azt ne mondja, hogy ezzel akarta jobb belátásra bírni az öreg masinát, mert akkor bizonyosan kiugrom az ablakon, mielőtt Kyou~chan dobna ki. Tudtam én, hogy nincs műszaki végzettsége, de ez akkor is merőben túlzás! Kénytelen leszek valahogy lebeszélni arról Takuo~kunt, hogy mindkettőnket kirúgasson.
- Fingani amúgy sem illik – Válaszoltam valószínűleg költőinek szánt kérdésére, de azért nehogy már a bolyhos elszaladjon a stukival! Ráadásul még úgy is gondolja, hogy így akarom az ujjam köré csavarni? Na, majd mindjárt megmutatom, hogy az hogyan is néz ki! – Biztosan? Pedig mintha kicsit elbizonytalanodtál volna! - Búgtam a fülébe, és a kezem elindult lefelé a mellkasán, aztán az oldalába csíptem. - Ne álmodozz Takou~kun, ilyen csajt csak akkor kaphatnál meg, ha összeszednéd magad… Meg úgy öt évvel idősebb len…
Nem sikerült befejeznem a mondatot, mert egyrészről meghallottam Kyou~chan sikolyát, ami annyit jelentett, hogy Himo~jiisan felkeltette, vagyis meg fogom ölni, csak kerüljön a kezeim közé! Másrészt pedig Takuo~kun egyszerűen bevágtatott velem a főnökasszony asztaláig, anélkül, hogy megkérdezte volna, egyáltalán szándékozom-e vele menni. Egészen furcsa képet nyújtott, ahogyan Himo~jiisan a fejét markolászta, Kyou~chan pedig próbálja megakadályozni, hogy székestől hátraessen. Persze minket sem kellett félteni, hiszen Takuo~kun még mindig a kalapácsot szorongatva, támadásra készen vetült a hang irányába, én pedig, hogy le ne csússzak róla, lábbal és kézzel is rákulcsolódtam. Simán beillettünk volna egy komédiás műsorba, de valahogy nem igen tudtam nevetni a dolgon, mert éppen kapaszkodtam, nehogy lecsússzak. Aztán kikulcsoltam a lábaimat, és lehuppantam a földre, aminek köszönhetően felcsúszott a szoknyám, de Takuo~kun kissé kitakart, szóval nem igen látszódott, meg persze gyorsan meg is igazgattam, éppen elég volt, hogy Himo~jiisan a költözés alatt végigtapogatta a fehérneműimet.
Előjáték? Izgatottan pislogtam ki az ifjú padavanom, és birodalmi lépegetőm háta mögül, mert nem hittem el, amit mondott. Kyou~channak egyrészt sokkal jobb ízlése van, másrészt Himo~jiisan öreg hozzá, de mennyire! Meg amúgyis a főnök-beosztott kapcsolat nem tenne túl jót a szerelmi életüknek, és ráadásul Himo~jiisan elmondta volna nekem, ha bármi is lenne közöttük, tudom, mert így van, és igenis! Túlpörgetett gondolataim egyszerre zagyvasággá álltak össze, úgyhogy mély levegőt vettem, és végigmértem újonnan Himo~jiisant, majd megcsóváltam a fejem.
- Hozok valami hideget a fejedre, mielőtt még agancsot növesztesz, Takuo~kun, te addig nézz rá Kyou~chanra, hátha neki is szüksége lesz effélére.
Ezzel kivonultam az asztalok közül a kis hűtő felé, amibe előre látóan ételt nem igen mertünk beletenni, mert VALAKI mindig magáénak gondolta. Valamiért nem is sejtettük, hogy ki lehet. Nem sejtettük, mert nagyon jól tudtuk, hogy ki az. Egyszer próbálkoztam azzal, hogy a süteményt a mélyhűtőbe tettem, hogy ne tűnjön el rejtélyesen, de eltűnt, Himo~jiisan pedig elviselhetetlenné vált a fogfájásával. Legalább megvárta volna, hogy kiolvadjon! Bepislantottam a mélyhűtőbe, és ott volt a jégkocka tartó, persze félig üresen, de nekem néhány kocka is elég volt, amit belecsavartam két konyharuhába, majd visszatértem a sebesültekhez. Az egyik ruhát Takuo~kunnak nyújtottam, hogy ha szükséges Kyou~chan tudja használni, míg a másikkal leguggoltam Himo~jiisan mellé, és a fejére nyomtam, persze nem túl gyengéden, hogy érezze a törődést.
- Egy pillanatig nem figyelek rád, és egyből összetöröd magad! Hány éves vagy, öt? – Szidtam meg, pedig igazából sajnáltam, meg aggódtam érte, de azt még sem kérdezhettem meg gügyögve mindenki előtt, hogy hol bibis.
Te jó ég, mik jutnak eszembe? Ijedtemben, és döbbenetemben még jobban rányomtam a jeget az eddig szorongatott felületre. Biztos csak a hormonok tehetnek róla, meg az anyai ösztönök, amiket Ruriko~chan váltott ki belőlem. Így van! Ez a magyarázat, másról szó sem lehet! Kissé elpirultam, majd zavartan próbáltam Himo~jiisan helyett a padlót nézni, hátha úgy gyorsabban összeszedem magam. Bár jobb lett volna rajta tartanom a szemem, mert mindig meglepett valami újabb hülye húzással. Hosszú hétfő elé nézünk, ez már biztos!

[Nishimura Ichirou]

[Munkára fel!]

Brutális erővel emelkedik fel szeretett főszerkesztőm feje, koponyájának legkeményebb része csapódik az államnak, eltalálva a legmegfelelőbb kiütési pontot! Az ütközés erejétől megtántorodva lépek egyet-kettőt hátra, azonban jobbnak látom, ha lehuppanok hátsó felemre, mielőtt még pofára esnék a szédülés következtében. Totális K.O., a pontozóbíróknak a mai napon egyáltalán nem lesz dolguk! Eme agresszív fellépést nem értem igazából, mint ahogy az elnyújtott harci kiáltást sem, éppen csak egy iciripicirit böktem meg a szemhéját, eszemben sem volt kitolni a szemgolyóját a helyéről! Minden bizonnyal valami régi tragédia hozománya, miszerint reggelenként természetfeletti hangon visítva ébred, s lefejeli a hozzá legközelebb álló, remek képességekkel rendelkező oknyomozó riportert. A csillagokat legyezgetvén érkezik a következő meglepetés, amikor Narkó-san minden figyelmeztetés nélkül bevágtat a helyiségbe, Én pedig összerándulva önkénytelenül is megragadom az értékeimet rejtő kabátzsebet. Korholva magam előítéletes mivoltom miatt igyekszem lefejteni ujjaimat a pénztárca alakú dudorról, igazából semmi sincs benne, szóval, ha el akarná lopni, akkor nem járna túl jól vele, sőt, talán megsajnálna és Ő tenne bele egy kis költőpénzt! Hm, ez nem is lenne rossz, egyszer majd kipróbálom! Ámbátor nem nevezhető alaptalannak a félelmem, egészen egyszerűen csak rá kell nézni, több vasat hord az arcában, mint egy lakatos a táskájában! Idősebb korában lesz ez zavaró, amikor kinézete okán nem fog tudni elhelyezkedni mondjuk hozzám hasonlóan sikeres íróként egy kiadónál és akkor elég fájdalmas lesz összehúzni azokat a lyukakat. Szavaira értetlenül pislogok fel rá, fogalmam sincs, milyen játékról beszél, Én nem készültem semmilyen társassal!
- Sajnálom Szácsi-chan, véletlen volt! – kérek bocsánatot gondolkodás nélkül, habár némi töprengés után rá kell jönnöm, nem a megfelelő hölgyeményt illettem ezzel a gesztussal. – Kyou-chan rendben van? Biztos valami rosszat álmodhatott, mert olyan hirtelenséggel kapta fel a fejét, ami elől menekülni lehetetlenségnek tűnt! Valamint szeretném tudomásodra hozni, hogy felelős és komoly felnőtt vagyok, nem kell úgy kezelned, mint egy gyereket! >.>
Monológom végeztével ráöltöm nyelvemet, majd kicsit meghúzom a hozzám legközelebb eső tincsét, hadd érezze a törődést. Valamilyen szinten tényleg komolyan gondolom egyes szavaimat, igazán kezelhetne úgy, mint egy férfit, mert a kisfiú jelző sokkalta jobban illene az előfizetésekért felelős futballhuligánra. Halovány, bocsánatkérő mosolyt indítok meg a vöröshajú nő irányába, azonban elég egyetlen pillantást vetnem gyilkos indulattól pirosló ábrázatára, hogy jobbnak lássam olajra lépni, a biztonság kedvéért a karbantartót is magammal rángatva, fennhangon ecsetelve a fénymásolók javításában szerzett tapasztalatomat! Megérkezvén a masinériához, ami szerencsére időközben elkerült a csokoládé automata mellől, kezdem hozzáértően mustrálni a szerkezetet, miközben halk hümmögések közepette simogatom borostától feketéllő, kicsit még sajgó arccsontomat. Pár perc után be kell látnom viszont, hogy egyáltalán nem értek ehhez a kocka alakú rettenethez, ami ráadásul füstölög és érdekes hangokat ad ki magából. Erről eszembe jut egy történet, amit meg is osztok a gép körül tüsténkedő szag(k)emberrel. Guantánamóban tett látogatásom során hasonló problémával álltak szemben az irodai alkalmazottak, amikor az útlevelem lemásolásán ügyködtek, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag izzó cigarettacsikk került a papírhulladékkal teli szemetesbe, nem sokon múlott az egész tábor leégése! Tudomásom szerint azóta még inkább megerősítették a biztonsági előírásokat, hogy ilyesmi még egyszer ne fordulhasson elő. Vicces anekdotám közepette, amit mondanom se kell, bőven megtűzdelek gesztikulációval a könnyebb elképzelés érdekében, véletlenül beleütközik kézfejem a rossz helyen lévő kalapácsba, mely engedve fizikai fölényemnek nemes egyszerűséggel lebucskázik a tárolási helyeként funkcionáló magaslatról, majd engedve a gravitációnak zuhanása közben eltalálja Narkó-san térdkalácsát.
- Bo-bo-bocsánat… - kezdek hebegésbe a balesetet követően, fejemet forgatva mímelek érdeklődést az iroda belső része felé. – Mintha a Fujioka kisasszony hangját hallottam volna, megnézem, mit szeretne! Addig is, további biztonságos szerelést!
Büszkeségemet megőrizvén nem futok el a helyszínről, sokkalta inkább nevezném kocogásnak azt, amivel távozok. Valójában nem hallottam semmilyen kiabálást, de erről nem kell tudnia senkinek Rajtam kívül. Reményeim szerint mire visszaérek, már minden indulat lenyugodott, fotósunk pedig ellátta az esetleges sérüléseket. Aktatáskám ott maradt az asztalon, s anélkül igencsak nehézkessé válna elkezdenem a munkát. Négykézlábra ereszkedve igyekszem megközelíteni a célpontot, semmi kedvem nincs most egy kioktatáshoz, ebből adódóan a lehető legkisebb feltűnéssel igyekszem megszerezni irataim tárolóját. Észrevétlenül el is jutok a kinézett bútordarabig, ám amikor le szeretném húzni táskámat, vele együtt érkezik egy bögre, szerencsére kihűlt kávé is, ami sötét foltban terül el a padlószőnyegen a porcelán eltörésének következtében. Hujuj!

[Fujioka Kyou]

//Munkára fel! //

*A fenébe, hogy miért pont egyedül az én székemnek kell gurulós bőrfotelnek lennie?! Ja, persze, papíron én lennék a főszerkesztő, szóval biztos a befolyásom, tiszteletreméltóságom és a rangomból fakadó pozitív megkülönböztetés miatt... Mindösszesen annyi a probléma, hogy a felsorolt indítékok egyikének sem mutatják beosztottaim a leghalványabb jelét sem. Egyedül ez az átkozott szék mutatja a szerkesztőségen belül elfoglalt pozíciómat, azonban jelen pillanatban még az is szabotálni készül: látványosan kapálózva próbálom újra egyensúlyba hozni ülőhelyemet a hátraesés lendülete ellenére, jobb híján a hozzám legközelebb eső tárgyba, az ablakpárkányba kapaszkodva. Végül szerencsémre sikerül megakadályoznom az újabb megaláztatást, ennek során viszont elég érdekes pozitúrába kerülök - fél kezemmel a párkányt szorongatom, maradék három végtagomat pedig (két láb, egy kar), a szélrózsa minden irányába szétterpesztve billegek a fotel egyik görgőján. Kis idő múlva szedem össze erőmet ahhoz, hogy újfent a földre kerüljek félig lebegő helyzetemből, aminek során hangos koppanással landol a padlón ülőalkalmatosságom maradék pár kereke. Megkönnyebbülten fújnám ki magamat a már-már Houdiniéval vetekedő mutatvány után, amikor - szó szerint - befutnak a többiek is asztalomhoz.*
- A ti "előjátékotok" se semmi, Naraku-kun... Nem is gondoltam volna, hogy a lovacskázásra indulsz be...
*Vágok vissza fejemet bosszúsan tapogatva és magamban azt latolgatva, vajon mekkora púp fog nőni az ütközés helyén attól a kőkemény valamitől. Ekkor veszem észre, hogy Nishimura is a fejét fájlalja... Nem hittem volna, hogy azok után, amiken keresztülmentünk, bosszúból még ki is akar ütni!*
- Nishimura, kezdjen valamit a szadista hajlamaival, azokat ugyanis elég kevés nő szereti...
*Osztom meg vele jótanácsomat, miután összekötöm az előjáték-lefejelés-szemkiszúrás-Nishimura fogalmakat egy nagyjából értelmes magyarázattá. Idő közben Sachi-chan is újra feltűnik a színen, ezúttal egy enyhén csöpögő konyharuhával, amit aztán el is fogadok az újságkihordónktól és sajgó fejemre nyomom. Azt hiszem, gyakorlatilag már csak elsősegélynyújtó célzattal van az a néhány, még talán a jégkorszakból származó jégkocka is a fagyasztóban, merthogy évek óta nem láttam benne más ehető dolgot, az biztos. Mondjuk egyszer szemtanúja voltam, ahogy valaki le akarta ereszteni nyáron és valami tenyérnyi méretű sötét folt kiviharzott belőle, egyenesen az asztalok közé vetve be magát, ahol aztán persze azonnal eltűnt... Remélem, nem valami olyan ételmaradék lehetett, ami a hőmérséklet és az eltelt idő során az evolúció egy újabb szintjére lépett, hogy aztán áldozatait szedje munkatársaim között O.O Bár most, hogy így jobban belegondolok, mintha pont akkortájt kezdtek volna el tömegesen felmondani akkori alkalmazottaim, általában idegi gyengeségre hivatkozva...
A rejtélyes élőlényeken merengve bámulok magam elé bambán, mialatt a jéggel megtöltött rongyot a fejemhez szorítom, és nem is igazán reagálok környezetemre, legfeljebb, ha nevemet meghallom, csak kósza bólogatással és hümmögéssel felelek rá, de tudatomig nem jutnak el a szavak, úgy elmélyültem gondolataimban. Egészen addig, amíg...*
- TŰZ VAN!!!
*Kiáltok fel ismét, ahogy a fénymásoló felől terjengő, egyre vastagabb és sötétebb füstoszlopot és kétségbeesetten mutogatok felé, hogy csináljanak már valamit a jelenlévő ügyes férfiemberek. Vagyis nem, inkább Sachi-chan vegye kezelésbe a dolgot, ő talán képes lesz megakadályozni a tüzet, nem pedig tovább szítani...*

[Sakamoto Fucking Naraku]

Munkára fel

Illik vagy se, nagy kényszer érzek arra, hogy most elengedjek párat, csak úgy az íze kedvéért, na meg hogy Sachin legyen már valami ízes illat, mert nem tudom, hogy a parfümjét támadásra, vagy önvédelemre használja, de elég erős, az már biztos.
- Meg nem is kell, nem ettem hagymát.- mondtam, miközben éreztem, hogy egy kutakodó kéz indult el a mellkasomon, meg suttogtak a fülembe, és akartak csípni az oldalamba. Kaptam már annyi verést, és rúgást, hogy csak egy halk, öhhh, lett a végeredménye a csípésnek.
- Igen, biztosan így van, nem vagy az esetem, és képzeld el, voltak már jobb csajaim is, mint Te, és ha nem hagyod abba, ezt a fiatal vagyok, Te meg úgy csinálsz, mintha legalább egy húszassal lennél idősebb, nem érdekel mi lesz, megfoglak, is kiváglak a csukott ablakon, és ezt veheted ígéretnek is.- mondtam elég ingerülten, és erről ennyit, most pedig irány a sikoly felé, kalapáccsal a kézben, hátamon Sachival. Elcseszett egy kentaurok vagyunk, az már tuti. Bent lemászott a hátamról, és már rendezkedik is. Oké, hát Én ránézhetek a főnökre. Kicsit oldalra dőlök, megemelem a fejemet, és ránézek. Ez meg is volt.
- Ja, hogy ez az előző. Tudja főnök, ez csak amolyan bemelegítés volt, meg szerintem csak azért csinálta Sachi, hogy Valakit féltékennyé tegyen, bár nem hiszem, hogy sokat ért el vele.- naná, hogy beszélek, és közben vigyorgok, kölcsön kenyér visszajár. Legalábbis azért, mert kb Sachi megint letaknyosozott. Na, most akkor meg megyek, és keresek némi jeget, csak nem lenne jó, ha a vörös főnök púpos lenne, így is van két jó kis púpja, nem kell harmadik.
Keresem a jeget, valamennyit találok is, bár érdekes, hogy ez a hűtő mindig üres. Mintha éjjel valami felzabálna belőle mindent. Na majd jól kicseszek vele, kis hashajtós kaját hozok, azt egye meg, aztán követem a fos csíkot, és tudni fogom, hogy ki az a zabagép. Most elsőnek a jeget valami rongyba csavartam, majd bevittem a főknek, és indultam vissza, hogy megcsináljam azt a vackot.
Csináltam is, csak a riporterünk közben elég aktívan dumált valamiről. A válaszaim meg kimerültek ennyiben; Aha, ühüm, ja, és ANYÁD!!! Bár ezt azért mondtam, mert sikerült a térdemnek összehoznia egy randit a kalapács keményebbik végével. Eh, szerencsére van, hogy most már a térdem is fáj, nem vágtam utána a kalapácsot, és még mindig kiabálnak! Ez a nap lehetne rosszabb?! 
- Ajaj, lehet, ez aztán füstöl…- cigit elő, ismét rágyújtás, gondolkozás, majd döntés. - AZ JÓ LESZ, HA AZ ABLAKON DOBOM MAJD KI??!! VAGY TOLJAM KI INKÁBB?! ESETLEG ICHIROU IRODÁJÁBA?! - egész jó alternatívák, nosza neki, meg is fogom a végét, és ha megvannak az utasítások, akkor nosza oda.

[Nagisa Sachiko]

Munkára fel!

- Féltékennyé? - Visszhangoztam Takuo~kun szavait, amiben egy csipetnyi értelmet sem láttam, mégis ki lenne féltékeny arra, hogy valaki más hátán vagyok? O_o
Atán az is kicsit meglepett, hogy azon nyomban bocsánatot kért Himo~jiisan, főként azért, mert ellenem igazából nem követett el semmit, lényegében csak aggodalomból szidtam meg, de úgy tűnik hatásos volt. Vagyis néhány pillanatig azt hittem, hogy volt értelme, de akkor elindult felém a keze, és meghúzta a hajam. Nem fájdalmasan, nem feltételeztem, hogy a bántás volt a szándéka, de azért eléggé meglepett és megdöbbentett ahhoz, hogy hátra hőköljek. Az arcomon játszó pír tovább erősödött, de csak azért, mert mérges voltam, igen! Szavain gondolkoztam, miközben visszatértem a konyhának aligha nevezhető kis pulthoz, hogy a már szükségtelen jeges pakolást megszüntessem. Persze, hogy férfiként kezelem, még ha nem is gondolom komolynak, azért ha szükséges, felelősséget tud vállalni másokért. Például, amikor elalszom a televízió előtt filmezés közben, sosem hagyja, hogy megfázzak, hanem gondosan betakar, bár ez akkora erőfeszítés számára, hogy utána megeszi a hűtőszekrényem tartalmát, de ez megszokott dolog. Közben kicsavartam a közben megolvadt jégkockáktól nedvessé vált konyharuhát.
A még Kyou~chan asztalához való lépés előtt tett fenyegetését Takou~kunnak nem bírtam komolyan venni, de talán tényleg így gondolta. Bár ha így van, akkor egyáltalán nem értem, kettőnk közül mindig ő kezdi a piszkálódást. >_> Ráadásul munkát is találtam neki! De úgy tűnik mostanában túlzottan rászoktam arra, hogy mindenkiről gondoskodom magam körül, ezért lehet az is, hogy Himo~jiisan jóformán nálam lakik, ami a környékre való tekintettel nem is zavart. Lehet, hogy kellett volna? Nem, ő nem olyan alkat, sosem élne vissza a helyzettel, ráadásul, ha bármi rosszat tenne velem, akkor nem lenne, aki főzzön rá, ezt pedig bizonyára nem kockáztatná meg. Kíváncsi vagyok, vajon hogyan látta el magát azelőtt, hogy találkoztunk volna? Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen üres mindig az iroda hűtője, annak ellenére, hogy többen is dolgozunk itt, és nem mindenki a büfében ebédel. Szóval elképzeléseim voltak, de ki tudhatja, mi is az igazság? Gondolataimból Kyou~chan kiabálása szakított ki, amire azonnal a mosogatóba dobtam a rongyot és a gomolygó füstöt arrébb legyezve majdnem keresztül estem a földön térdeplő Himo~jiisanon.
- Mért kommandózol? – Pillantottam rá döbbenten, főleg, hogy valami barnás foltban terült el előtte, valószínűleg a pénteken maghagyott kávéja. Az időpontra való tekintettel igazán örülhet, hogy a bögre tartalma még nem tanult meg sétálni.
Azonban nem foglalkozhattam vele tovább, mert a kiabálás, és a hatalmas füst is arra emlékeztetett, hogy bizony jócskán meghibásodott az a nyomtató. Nem értettem, hogy Takuo~kun mit akar a tologatással, meg a dobálással, hiszen egyszerű a képlet, el kell oltani a tüzet, nem megsemmisíteni a fénymásolót. Egy „mindent nekem kell csinálnom” sóhaj kíséretével, aminek köhögő roham volt a hozománya, a falhoz léptem, amire szíjjal fel volt csatolva a porral oltó, ami alá nagy betűkkel a „Tűzoltó készülék” volt felfestve. Szerintem ezt még az is kiszúrta volna, akinek vastagabb a szemüvege, mint az alkarom. Megnéztem a készüléket, hiszen fotós volnék, nem tűzoltó, fogalmam sem volt róla, miként is kell használni az efféle masinákat. Pöcök kihúz, elfordít, aztán cső tűzforrás felé tart, és mehet a menet! Pontosan úgy csináltam, ahogy le volt rajzolva a használati utasításban, csupán az nincs leírva, hogy ebben az izében hatalmas a nyomás, és bizony visszarúg! Vagy legalábbis irányíthatatlan. .__. Az elszabadult készülék csöve, így először Himo~jiisan hátsófelét oltotta el, majd amikor sikerült végre a tűzforrás felé tartanom, akkor inkább Takuo~kunt pécézte ki magának, majd még kettőt prüszkölve kifogyott belőle a kraft. Persze a tűzre így semmi sem jutott! .__. Férfiak, még az oltást sem segítik, csak akadályozzák! Ekkor bevillant a legjobb megoldás, hiszen az én asztalom, és az azon lévő táskám esett a legközelebb a fénymásolóhoz, így eldobva a készüléket odaugrottam, és elővettem az ételtárolót, amiben misolevest készítettem be Himo~jiisannak. De bizonyára meg fogja érteni, hogy a szerkesztőség fontosabb az ebédnél! Kinyitottam, és egyszerűen leöntöttem a fénymásoló leginkább füstölő részét, ami így még néhány pillanatig eregette nem éppen illatos felhőket, majd teljesen megszűnt a tűzveszély. Kihúztam magam, mint az iroda megmentője, majd végignéztem a két férfin, és nem bírtam megállni, egyszerűen elnevettem magam. Mintha csak meghemperegtek volna egy kis műhóban.
- Khm… kinyitok egy ablakot – Mondtam, még mindig kicsit kuncogva, hogy kicsit eltávolodjak gyilkos tekintetüktől.
Nem tehettem róla, a porral oltó önállósult, én csak a tüzet akartam oltani, ezt igazán megérthetnék! .__.

[Nishimura Ichirou]

[Munkára fel!]

Narkó-san igen durva kitörését egyszerűen nem tudom mire vélni, ekkora gorombaságot! Jó-jó, kicsit talán megütötte a térdét az a kalapács, ám egy ilyen durva kirohanáshoz legalább szilánkos törés kellene, legalábbis Én biztos nem alkalmaznék ilyen szavakat, ahogy az édesanyját sem ismerem, de minden bizonnyal kedves hölgyemény. Kyou-chan intelmét hallva szemeim majdhogynem teáscsésze nagyságúra tágulnak, a „kevés nő” kifejezés talán egy célzás lenne? Nos, bevallom őszintén nem nagyon szeretek senkinek fájdalmat okozni, a nézeteltéréseket is igyekszem szavak szintjén megoldani, azonban ha a legkedveltebb főszerkesztőm szereti az ilyesmit, akkor lehet kivételt tennék ez ügyben. Úgy látszik zavarom talán még az arcomra is kiül, mivel egyre melegebbnek kezdem érezni a levegőt, esküszöm, majdhogynem éretlen kiskamasznak érzem magam! Természetesen kifejezetten magas szinten működő megfigyelőképességeimnek hála hamar rájövök a hőmérséklet-változás okára, ennek köszönhetően első rémületemben, amellyel igyekeznék álló helyzetbe tornázni magam, sikeresen beverem ismételten kobakom, ezúttal az asztal sarkába. Mostanra egészen biztos vagyok benne, miszerint a mai napon legalább egy enyhébb agyrázkódást sikerült összeszednem. Munkatársaim persze egyáltalán nincsenek figyelemmel állapotomra, kiabálnak össze-vissza, mintha legalább a ház égne! A gondolat hatására az alapprobléma is újra eszembe jut, ám mielőtt még bármit csinálhatnék, Szácsi-chan lespriccel azzal a tűzoltós izével, ami a lehető legzavarbaejtőbb módon eláztatja nadrágom hátsó részét, úgy nézek ki, mint egy öregember, akinek nem zárnak rendesen a szelepei! Pedig bizony mondom, semmi probléma nincs a záróizmaimmal, remekül szuperálnak!
- Kaptam egy saját irodát? *>* - derülnek fel vonásaim a pillanat tört része alatt, hiszen egészen idáig csupán műanyag térelválasztóknak köszönhettem egyfajta privát teret. – Köszönöm szépen ezt a megtiszteltetést, Kyou-chan, ígérem, nem fogok csalódást okozni, az új helyiségben is ugyanakkora gőzerővel igyekszem majd hozni az izgalmasabbnál izgalmasabb riportokat, mint eddig! A többieknek sem kell elkeseredniük, nem szándékozom elhanyagolni a közös kávézásokat!
Majdhogynem tíz centivel a föld fölött lebegve levitálok a megnevezett nő közelébe, csakhogy hálás ölelésem béklyójába szorítsam, effajta pozitív megkülönböztetésre az igazat megvallva elég régóta számítottam. No, nem mintha ezzel becsmérelni akarnám a többiek munkáját, ám valójában mind pótolhatóak, miközben Nishimura Ichirouból csak egy van kerek e világon! Szakavatott-kun minden bizonnyal nincs tisztában a balesetvédelmi előírásokkal, szörnyűséges lenne, amennyiben az ablakon kidobott gép éppen egy ártatlan járókelőre esne, habár annyi hasznunk azért származni az egészből, hogy elsőként tudósíthatnánk a szerencsétlenségről. Hm, így átgondolva nem is tűnik annyira rossz ötletnek! Hangos kurjantással biztatom a kihordófiút tervében, amikor pokoli érzés szorítja ökölbe a szívem. Pulzusom egyik pillanatról a másikra ugrik egy százhoz közelítő értékhez, valami nagyon rossz van készülőben, habár a baj nem itt van, nem most… Hanem fél perc múlva és a nagyban lángoló fénymásolónál! NEEEEE! A drága ebédem füstbe megy, akár egy erdőtűzben a száraz falevelek, azzal a különbséggel, miszerint itt nem lángol és terjed immáron tovább a természet pusztító ereje. Tökéletes agóniában szorítom továbbra is magamhoz a vörös hajú nőt, vigasztaló biztonságot keresve dekoltázsában. Mekkora veszteség, milyen megrázó balszerencse, téboly! A puha dombok legalább megnyugtatóan simulnak képembe, vélhetőleg minden probléma eltörpül jelen pillanatban gigászi világfájdalmam árnyékában, amit kedvenc étkem elpazarlása miatt tör Rám. Igazából megszámolhatatlanul sok kedvenc ételem van, azonban mindig az kerül a sor elejére, amelyik éppen elérhető közelségben található. Egyszerű lélek vagyok, igazi férfi, akit nevetségesen könnyű megfogni a hasán keresztül!
- De… de… - meredek könnyes szemekkel fotósomra, akinek ebben a kilátástalan helyzetben is van kedve nevetni. – Ez indokolatlan és meggondolatlan cselekedet volt, Nagisa-san! A szerkezet minden bizonnyal kialudt volna, miután porrá égett, szóval feleslegesen pazaroltad el azt a finom levest! Javaslom, szenteljünk egy perc néma csendet emlékének!
Sosem szólítottam vezetéknevén Szácsi-chant, lévén eddigi kapcsolatunk során még nem találkoztunk hasonló krízissel, a szituáció megköveteli a komolyságot. Nehezen fogom kezelni a sokkot, talán egy hét betegszabadságot is ki fogok venni, ennyi idő alatt feltehetőleg fel bírom dolgozni a történteket, ugye? Lelki szemeim előtt hosszú képsor pered le, a megszámolhatatlan tányér miso-leves árnyképe, habár az ízükre nem emlékszem teljesen, de minden bizonnyal egyik finomabb volt, mint a másik. Alsó ajkam észrevehetően remegésbe kezd, ámbár próbálom megemberelni magam, semmiképp sem fogok sírni hölgyek társaságában. Majd otthon!

[Fujioka Kyou]

//Megkésve bár, de törve nem - munkára fel!//

- Kösz...
*Fogadom el az újabb adag rongyba csavart, enyhén olvadozó jégkockát, ezúttal Narakutól, és az előző adag helyett már ezt nyomom fejemre, nem törődve azzal, hogy a reggelente gondosan belőtt hajam - egyetlen kósza szál sem lóghat a szemembe! - lassan olyan csutakossá válik, mintha még életemben nem láttam volna sampont. Még szerencse, hogy a közelemben egy tükör sincs, ami szembesítene a kegyetlen valósággal; épp elég sokk volt ez mára, hiába még talán fél órája se vagyok bent. Ráadásul, ahogy ilyen téren munkatársaimat ismerem, mindegyikük játszi könnyedséggel képes egy-egy újabb őskáoszt létrehozni maga körül, szóval fel kell készülnöm lelkiekben a folytatásra is, hiszen ennél már minden csak rosszabb lehet.*
- Kit akar féltékennyé tenni?
*Csillan fel szemüvegem reményteljesen Narakura pillantva - hiába, no, egy szaftos kis pletyka még engem is érdekel! Mondjuk könnyedén össze tudnám rakni a kockákat a jelenlévők alacsony létszámából kiindulva, de hát a fenének sincs kedve gondolkozni, miután ébresztés gyanánt kedvesen megfejelték, majd pedig készülnek felgyújtani a szerkesztőséget...
Mindeközben egy kósza vízcseppet fújok le orrom hegyéről, ami a rögtönzött elsősegélycsomagból olvadt ki és találta meg útját egészen odáig, majd úgy érzem, elég erőt gyűjtöttem a nagy megrázkódtatás után ahhoz, hogy feltápászkodjak és szemrevételezzem a multifunkciós gépet. A Naruki Post főszerkesztőjeként nem hagyhatom, hogy csak úgy tönkremenjen, egy vagyonba került! Igaz, hogy már legalább tízéves a masina, én pedig egy mukkot se értek a szereléshez, de úgy érzem, ott a helyem, ha másra nem is vagyok alkalmas, minthogy a fejemen egyre jobban felolvadó jégkockák szolidan a gép papírtartójára csöpögő levével megpróbáljam eloltani a tüzet nézelődés közben.*
- Jézusúristen!
*Szökkenek félre kábaságomat meghazudtoló módon a váratlan poroltótámadás elől, aminek következtében összetűzésbe kerülök a közelben lévő, pálmaszerű szobanövény cserepével. Mondanom se kell, nem én vagyok a győztes fél... A Mátrix szereplői is megirigyelnék mozdulataimat, amivel egyensúlyomat próbálom visszanyerni, bár jóval kevésbé vagyok hatékony, mint ők a mozifilmben (biztos a napszemüveg és a bőrkabát hiánya teszi): végül a legközelebbi asztallapban sikerül megkapaszkodnom, mialatt az a nyamvadt szobagaz meg se mozdult.
Az előbbi megerőltetéstől kissé zihálva figyelem Sachi-chan további tűzoltóakcióját legújabb menedékhelyemről, a válaszfal mögül kukucskálva, amikor váratlanul valaki orvul leszorít.*
- Nishimuraaaa!
*Kiáltok fel sebzett vadként, amikor meglátom, ki felelős jövőbeli bordatöréseimért. Nem igazán értem, mi a hirtelen jött eufória oka, amelynek során igyekszik minél jobban befúrni mellkasomba, mindenesetre a hajamnál is vörösebb fejjel próbálkozom megszabadulni a fogságból. Erre sor is kerül hamarosan, az agonizálásba való átváltása után ugyanis sikerül kislisszanni karjai közül. Csak nem lett depressziós az egyetlen megmaradt újságíróm? De hát nem adhatok neki betegszabadságot, nélküle nem lennének cikkek! Fényképekkel meg mégse adhatom ki a következő lapszámot, ez nem képeskönyv, hanem napilap.*
- Ugyan már, éppen ráfér magára egy kis fogyókúra, Nishimura...
*Jegyzem meg jól hallhatóan, majd a szerkesztőség maradványain végignézve felötlik bennem egy újabb égető probléma, aminek megoldása sajnos Sachi-chanra, a két inkompetens férfira és rám hárul, mióta négy főre fogyatkozott meg létszámunk abból kifolyólag, hogy még a kisegítő személyzet is viharosan felmondott nemrégiben. Na nem mintha nem érteném meg az indítékaikat, pláne ezek után. Végül aztán fel is teszem a legfontosabb kérdést:*
- De ki fog összetakarítani?

[Ootoribashi Roujuurou]

SZENZÁCIÓ! RENDKÍVÜLI HÍREK!

Szerkesztőségünk a minap kapott postán egy rejtélyes borítékot, amelyen csak a címzett, vagyis főszerkesztőnk neve volt olvasható. Nem minden félelem nélkül bontottuk ki a küldeményt – ebben a mai világban sosem lehet tudni, hol és mikor történik ehhez hasonló merénylet -, abban azonban csak egy összehajtogatott, régi pergamendarabot találtunk, ráadásul annak is csak az egyik felét. A régi papírra valószínűleg egy vers sorait vetették, illetve egy térképhez hasonlító rajz fedezhető fel az alján. Sajnos azonban ennek is csak egy része látható a tépésnek köszönhetően. Az ábrán egy terjedelmes erdőség fái láthatóak valószínűleg, az egyik fát pedig bekarikázták. Kétségkívül egy kincses térképet kaptunk ismeretlen levelezőpartnerünktől, amelynek megfejtését kalandvágyó olvasóinkra bízzuk. Kérjük, amennyiben valaki megtalálja a kincset, vagy további nyomokkal tud szolgálni nekünk, lépjen kapcsolatba szerkesztőségünkkel! Egyelőre azonban álljon itt a térkép felirata segítségként.

Induljon hát a kincsvadászat! Sok sikert a bátor kalandozóknak!