Szerző Téma: Aréna (Mayoi~Ga)  (Megtekintve 4334 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Aréna (Mayoi~Ga)
« Dátum: 2016. Ápr. 12, 23:36:29 »
Mayoi-Ga (illúzió ház) aréna. Egy youkai féle, ami egy ház alakjában jelenik meg, ám ha az illető belép, egy teljesen másik világban találja magát. Ez a világ teljességgel valóságos, és noha meggyógyulhatnak bent a sérülések, ez nem feltétlen törvényszerű. A szabályok bárhogy változhatnak. A kijutás feltétele az, hogy a világban állított szabályoknak vagy feladatoknak megfeleljen a betérő. Magának az épületnek saját lélekenergiája nincs, és Chiyo azt az információt adta mindenkinek (amit elrejtett, és pótolt bizonyítékokkal, alá is támasztott) hogy ez egy zanpakuto képesség.
Maga az aréna első sorban edzésre szolgál. Főleg osztagedzések zajlanak benne. Egyénileg belépni csak saját felelősségre szabad, lévén ha az illető nem tudja, épp milyen szabálynak kell eleget tennie, könnyen benne ragadhat.



Mayoiga: először 1910~ben a Tōno Monogatari könyvben jegyezte fel Kunio Yanagita.  Egy különös házról szól, amin keresztül az emberek más világba vándorolhattak.

« Utoljára szerkesztve: 2017. Aug. 02, 23:15:28 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #1 Dátum: 2016. Ápr. 12, 23:37:58 »
Váratlan látogatok!

Felriadtam az éjszaka közepén a némaságra. Vagyis pontosítok, a majdnem némaságra. Alig érzékelhető léptek nesze surrant a tetőn az irányomban. Óhatatlanul is felébredtem a hangtalan fenyegetésre. Kezem Gin~chan markolatára csúszott, miközben rókaszemekkel néztem körbe a koromsötétségben. Még a Hold sem látszódott. Egyetlen csillag sem ajándékozott meg minket azon az éjszakán, a betegesen sápadt, pislákoló fényével. Előugrottak a füleim, ahogy körbe hallgatóztam. Többen is voltak, vagyis ha pontos akarok lenni, sokan! Nagyon sokan! Óvatosan magamhoz vettem Gingitsunét, a hangok alapján úgy helyezkedtem, ne érjenek a hátam mögül. Közben hangtalansággal vontam körbe magam. A shikigamijaim is némán ugrásra készen vártak, hogy az első jómadár bepottyanjon a tetőről. Becsületükre legyen mondva, fel voltak készülve. Hangtalanok voltak, nem vétettek hibát. Én sem engedhettem meg magamnak. Kuro~chant szólítottam hangtalanul a kezembe, és a fém legyezővel elvágtam az első delikvens torkát. Kissé kiszélesítettem a hangtalanságot, az egész szobára, nehogy valakinek is elárulhassák, épp ők estek áldozatul nekem, és nem én nekik. Ilyen esetekben nem jó semmi féle baleset! Egy halk nyikkanás, nem jó irányból hallatott sóhaj, és már lőttek is mindennek! A fémlegyezőm elég pici volt, hogy lakáson belül is tudjam forgatni gond nélkül. Alig, hogy az első alakot hatástalanítottuk, potyogtak sorba a többiek. Maiko koromban már megtanítottak legyezővel táncolni. Felelevenítettem ezt a tudásom. Nem különösebben zavart az sem, hogy csak egy egyenruhát sikerült, úgy ahogy magamra kapnom. Kecses, szinte súlytalan léptekkel forgolódtam a parányi szobában. Vér mutatta a legyezőm útját. A hálószobám szinte felismerhetetlenségig összemocskolódott, velem együtt. Egyikkel sem volt időm törődni. Most az egyszer magamtól húztam fel a kapitányi haorit, majd távoztam a saját lakásomból. A haorira egy sima sötét köpeny került, ami még a hajam is elfedte. Viszonylagosan észrevétlen haladtam az éjszakában, hogy felmérjem a helyzetet. Tudnom kellett, hányan lehetnek, és hogy az embereim hogy boldogulnak. Az már teljesen más történet volt, hogy azt is tudnom kellett, kik a titokzatos támadóink, ki küldte őket, és hogy mit is akarnak!
Pokol lepkéket idéztem meg. Azt hiszem, kezdtem megérteni, miért is feketék a drágák. A sötétben olyan feltűnésmentesek voltak, ahogy szélnek eresztettem őket, öröm volt nézni! Egyszerű üzenetet vittek az osztag minden irányába. Bár maga a feladat nem volt olyan egyszerű.
   ”Tisztítsátok meg az osztagot a támadóktól! Tudjátok meg, kik, és mit keresnek itt. Ki küldte őket, és mi volt a pontos küldetésük! Csapatban, vagy egyenként, hajtsátok végre a feladatot! Az úti cél a gyülekező tér!” – picit gondolkodtam, tegyek~e még hozzá valamit, vagy ennyi elég lesz a számukra? Végül az útjukra engedtem a pillangókat. Némán vettem az utamat a kapitányi iroda irányába. Olyanokat is érzékeltem az osztag területén, akik nem feltétlen szoktak itthon éjszakázni. Jó kérdés volt, hogy csak az esti játék, vagy ivás nyúlt volna hosszabb időre, hogy többen is a pihenőben éjszakáztak, vagy már ennyire előre eltervelték volna? Ha ez így igaz, akkor az komoly aggodalomra adhat okot! Az nagyon komoly ismereteket jelentene az osztagról! Arról nem is beszélve, hogy közrejátszhattak abban, ilyen furcsa mód elaludjanak a fiúk! Megpróbáltam őket felébreszteni. Kit könnyebben, kit nehezebben sikerült is. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy követnek. Lehúztam a hajamról a köpenyt, ahogy shunpóval mögéjük kerültem. Nem volt idő szépen vagy látványosan alkotni. A sötétből egyszerűen elmetszettem a torkukat. Nem adtam alkalmat még csak arra sem, hogy lássák, ki végzett velük! csak ekkor jutott eszembe, hogy legalább egy foglyot kellett volna hagynom! Reméltem, hogy a többiek előrelátóbbak lesznek!



Egy kis kiegészítés. Mindenki az osztag területén ébred az éjszaka közepén. Akik nem szoktak ott éjszakázni, azok is. Arról, mi történt előző este, kissé homályosak az emlékek, egész pontosan nem tudjátok megmondani, hogy kerültetek ágyba, tatamira, alvó állapotba. Az éjszaka közepén azonban felébredtek, hogy nem várt támadás alá került az osztag. A támadók átlagban:

9 pont zanjutsu
10 pont hakuda
4 pont kidou
4 pont shunpo

Többen vannak az osztag tagjainál, így egy tisztre minimum három-négy támadó jut. A harcmodoruk leginkább a ninjutsut idézi. Lopakodnak, lesből támadnak, és kérdés nélkül döfik hátba az áldozatukat. Ha képesek is vagytok a lélekenergia érzékelésre, az övékét valamiért nem érzitek. Azt láthatjátok, hogy NEM második osztagosok. Viszont abban nem feltétlen vagytok biztosak, hogy shinigamik. Nem átalkodnak mágiát használni, ami leginkább a fehér villám nevű kidou~ra hasonlít, ha nem is egyezik meg vele teljesen. Ha sikerült túszt ejtenetek, nem hajlandó beszélni, szóval ami még lehetőségetek, hogy a foglyotok is elviszitek a megbeszélt találka helyre.
Nyugodtan mozgassátok a támadókat NJK~ként, de azért vegyétek figyelembe a megadott képességeiket.

HATÁRIDŐ: Május 14
Poszt sorrend nincs!
 

« Utoljára szerkesztve: 2016. Júl. 26, 21:39:59 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Meiou Setsuna

Tsukimisou shineitai tagja

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 700 / 30 000

Hozzászólások: 63

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
ezüstszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Egy ügyes kardvágás minden pajzsnál jobb védelem.

Post szín:
#50C7CD // #256593


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #2 Dátum: 2016. Ápr. 16, 23:36:37 »
  Morogva próbálom rávenni jobb kezemet, hogy megmozduljon. A fejfájás, mely úgy hasogatja a koponyámat, mintha hátulról telibe vágtak volna egy bunkósbottal, rettenetes volt. Nyúzott ábrázattal sikerül ülőhelyzetbe kecmeregnem, tarkómat dörzsölgetve.
  Lassan dolgoztam fel arra a kérdésre a választ, hol is vagyok. Mert, hogy nem otthon, abban biztos voltam. A folyosó cseppet sem volt ismerős, tehát ez esetben azt is kizárhattam, hogy a Mizushima-birtokon leledzem éppen.
  Elmélkedésem során halk neszezést hallok magam mögött. Egy pillanatra lélegzet visszafojtva füleltem. Kezemet észrevétlenül fontam a Hsu Quandao nyelére. A kivárásra játszottam, miközben letapogattam a környezetemet, mennyi különféle lélekenergiát érzékelek magam körül, ez alapján hárman lehettek, vagy négyen. Alábecsülnek! :/
  Elrugaszkodtam a talajtól, már a levegőben tettem egy fordulatot oldalirányba, hogy a fehérszín varázslatot, mely felém száguldott, elkerüljem. Éreztem a mágia melegét elhaladni magam mellett, és ha csak egy pillanatot késik reflexem egy kissé kilyuggatott volna, azt hiszem. Könnyűszerrel érkezem talpra, rogyasztott lábakkal. A Hsu Quandaóval leírva egy félköríves fordulatot, hegyét előre szegezve.
  Körbepásztázom tekintetemet a folyosón. A szemeim már kellően hozzászoktak a fényviszonyokhoz. Így nem volt nehézkes kiszúrnom a sötét ruházatba bújt fickót jobbomnál. Megforgattam kezemben a fegyvert, élével könyörtelenül sújtva le rá. Ügyeltem arra, hogy csak mozgásképtelenné tegyem, abban bízva, hogy kihallgathatom a végén, amint sikerült elkapnom a többit is. Viszont biztosra akartam menni azzal, hogy a földön maradjon. Ezért a Hsu Quandao nyelének a végével már készültem tarkón csapni, azonban terveimet meghiúsította az egyik társa. Szemem sarkából láttam a fehér villámszerű varázslatot felém közeledni, mely elől hátrább kényszerültem ugrani, mielőtt telibe kapna.
  A meglepetést, amelyet okozott, elégedett vigyort varázsolt képemre. Viszont nem mellőzhettem a riposztot. Egy rúgást mértem a lábamnál heverő fickóra, míg a hasát fogva görnyedten fekszik, a többivel foglalkozzak. Amint elült az újabb sorozásuk ezzel a varázslattal, melyeket könnyűszerrel kerülgettem el, nem okoztak különösebb nehézséget számomra. Csupán ruhámban ejtettek itt-ott kárt. Járulékos veszteség volt csupán.
  A Hsu Quandaót könnyedén forgattam meg, majd lendítettem pengéjét nagy erővel a föld irányába. Mikor a penge ütközött a talajjal a lélekenergia melyet beleadtam felhasította a talaj miatt ketten kikényszerültek rejtekükből. (A harmadiknak már nem volt esélye elmenekülni. :roll: ) A támadásom alatt viszont nem voltam túlontúl előrelátó. Elfeledkeztem arról, hogy zárt térségben vagyok, így nem csak a folyosó padlózatát szaggatta fel a technika, de még az udvarra néző falrészt is szétcincálta a felszabadított energia.
  – Wupsz? :/ – villámtánccal merészkedtem ki a szabad területre, vállam felett visszanézve a károkra, amit okoztam. Ekkor kezdett kapizsgálni, hogy az építmény mihez is tartozhat. Kétségeimben a pokollepke erősített meg, mely ellibbent mellettem. Könnyedén érkeztem a talajra, majd tartottam ki kezemet, hogy az apró állat átadhassa üzenetet.
  ~ Bocsánat Taichou… :/ – lestem vissza a ledózerolt folyosószakaszra.
  Most már csak az a gondolat foglalkoztatott, hogy mégis mit keresek a 11. osztag területén, és hova lett a duó, akiket láttam kiillanni az udvar területére. Ja, és amúgy meg ki a csudák azok?
  A Hsu Quandaót megtámasztottam vállamon, miközben lélekenergia érzékeléssel előre indultam. Nem kis döbbenetemre Mizushima-donoba botlottam, pontosan annyi merénylővel hadakozni, amennyi hiányzott a listámról.
  Tanácstalanul vakartam meg fejemet annak kapcsán mit kereshet itt. A Benkan megint csak csodálatosan végzi a munkáját. :/ Merem remélni, hogy nem valamiféle Tsukimisou szerű tréfaestnek lettem az áldozata. Ezt a fondorlatot el is vetettem magamban. A támadók meg se közelítették a testőrség tagjainak a képességeit.
  Berekesztettem a nézelődést, emlékeztetve magamat a kötelességemre. Villámtánccal mentem közelebb, hogy a meglepetés erejével élve a Mizushima-dono hátában álló fickót egy könnyed vágással földre kényszerítsem, mielőtt kárt okozhatna a családfőben. 
  – Állok rendelkezésére Mizushima-dono – ereszkedem fél térdre előtte, miután elült a veszély. – Ha szabad megkérdeznem… Hol hagyta a Benkanékat? :/ – teszem fel a kérdésemet. – Lefegyvereztem az egyik merénylőt, hogy ki lehessen hallgatni. Ha kívánja, odavezetem. 
  Kétlem, hogy el tudott volna onnan mozdulni a fickó. Ügyeltem arra, hogy a vágott sebrészt súlyosbítsam. Ha nem is a fájdalom, akkor a vérveszteség mindenképpen odatapasztotta. De akár a romok alá került alakot is kiáshattam neki. Elég széles volt a választék. A kapitányi utasítás amúgy is tartalmazta a kihallgatásukat. Most hogy így jobban belegondolok, elég szokatlan két felettes utasítása szerint tenni. Úgy érzem, hogy valóban a Tsukimisou gaz tréfájának áldozata lettem. :/ *

*Ezt a jelenetet Hime-channal egyeztettem!
megjegyzés: Karakter nem emlékszik rá, de ő lett kirendelve Shuuichi mellé. : P


(click to show/hide)

Karakterlap

Meiou Toshizou

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
25 400 / 30 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 9 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
gálickék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Post szín:
#F08080 // #DC143C // #487153


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #3 Dátum: 2016. Ápr. 17, 21:30:14 »
  A másnaposság átkozott dolog tud lenni. Legalábbis csak erre tudtam gondolni, amikor az italgyűjtemény között magamhoz tértem. Az általában előnyös nem emlékezés ezúttal zavart. Fogalmam sincs hogyan is keveredhettem az osztag eldugott zugába, és miért. Bár a kezemben tartott szaké üvege miatt azt könnyedén kikövetkeztethettem. Gyanakodtam is arra, hogy talán a sokadik menetet kezdhettük Anikivel a két osztag határán, csak úgy a 400. évfordulónk nyolcadik utómegünneplése végett. Különleges volt ez az év, hiba lett volna nem megragadni az alkalmat egy kis ivásra erre hivatkozva. Hiszen legközelebb száz év múlva ünnepelhetünk hasonlót!
  Mindenesetre szerencsésnek kell vallanom magamat, hiszen senki se látott meg. Ami jobb is, nehéz lett volna letagadni, hogy elszunyókáltam itt az italos üvegek között. Remélem Aniki nem vár rám túl régóta. :roll:
  Ezekkel a csalfa reményekkel ragadtam magamhoz egy remek évjáratú itókát és illantam ki a zugból, mielőtt valaki megneszelné a titkos kincstár hollétét. Könnyedén haladtam végig a folyosón, azon tűnődve mennyi lehet az idő, ha már így leszállt az éj. Merengésemet a lépteimhez társult neszezés szakította félbe. Gondolhattam volna, hogy csupán csak egerek, de ezeknek óriás patkány szaguk volt és nem lelkesedtem a társaságukért. 
  Finoman csúsztattam Amatsukezét kezembe, mintha csak a hőség miatt szeretném legyezgetni vele magamat. A puszta időhúzás természetesen a felfegyverkezést szolgálta. De ezt nem kötöttem követőim orrára, meghagytam hatásos meglepetésnek.
  Miután meggyőződtem a léptek alapján arról, hogy milyen közel leleddzenek a nyomomban haladók, a kivárásra játszottam. Így utólag megbántam a 2. osztagban rám ragadt stratégiát. Balomban tartott üvegnek ugyanis szörnyű vége lett, ahogy félrefordultam a felém postázott mágiától… Nos, a fehér színű varázslat úgy ment át rajta, mint Amatsuji dobótű a váratlan merénylőn! Az üveg szétrepedve zokogott, tartalma Niagaraként folyt ki a földre, én pedig nem tudtam mást tenni, minthogy csendesen megemlékeztem róla.
  Mély szusszanással fordultam meg, hogy a bőszen hátamba igyekvő fickó gyér kardcsapását a legyezővel hárítsam. Összecsukva ütöttem arrébb a pengét, majd intéztem erőteljes rúgást kulcscsontja irányába. Végszóként az üveg maradékát a fejére pottyantottam, hogyha már meg kellett adnia magát az enyészetnek. Mihelyst az ippon csapással zárt hadakozással a földre terítettem, szembe kellett néznem a felém reppenő dobócsillagokkal. Nem sajnálták repertoárjukat. Röptében hetet-nyolcat is megszámoltam, miközben reflexeimre hagyatkozva kellett elkerülgetnem az éles fémtárgyakat, melyek csilingelő utóhanggal álltak bele mögöttem a falba. Ha nem sikerült félrelépnem az egyik elől Amatsukazét hívtam segítségemül, mely összecsukott állapotban könnyedén működött ütőként. Így pedig bravúrosan eltéríthettük az apró dobófegyverek útját.
  Az egyiket nem is hagytam elkallódni, felszedve a földről, pár lépésnyi hátrálás után visszaküldtem feladójának. A nyekkenést követő puffanásból győződtem meg róla, hogy szemeim nem hazudtak, valóban a mennyezetről készült lecsapni.
  Úgy számoltam még egynek kell lennie. Kedvesen meghagytam neki a kezdő lépést, ne érezze úgy, hogy túlerővel áll szemben. Még ha ez kezdetben fordítva is nézett ki és valójában csak kiegyenlítettem az állást. Viszont nem is számítottam arra, hogy okozhat meglepetéseket. Lehetséges, hogy berozsdásodtam volna? Ez még gondolatként is rosszul cseng! De amikor a kunaiokat kellett kerülgetnem nem számítottam ilyen dühödt, gyors támadásokra. Némi oldalirányú hátrálással és különböző elhajlásokkal keveredtem ki el az első pár felém röppenő pengesorozat célkeresztjéből. Némelyik vészesen közel haladt el mellettem! Viszont a támfal miatt képtelen voltam tovább hátrálni. Mire tudatosul bennem, hogy sarokba szorítottak, késő volt. Bal karomat felszögelte a falra. Az, hogy enyhén végigkaristolta alkaromat az éles penge kevésbé zavart. Sokkal inkább lekötött a haoriban esett kár.
  Elsötétült tekintettel lestem a fickó irányába. Kihúztam a kunait a ruhából. A karomban lüktető fájdalom eltörpült a haraghoz képest, mely fellángolt bennem. Komótos léptekkel indultam meg a fickó felé, hogy csupa szeretetből eljátszadozzak vele. Óvatos voltam, lassan törtem el kezeit, hogy ne tudjon több ilyen veszélyes fegyverrel attrakciózni, aztán pedig lábait, hogy ne tudjon elszaladni.
  A büntető hadműveletet csupán az elém libbenő pokollepke miatt rekesztem be. Taichou-chan üzenetéhez hűen fogom meg grabancánál a játszótársamat, majd iparkodom vele a gyülekezőtérre, hogy átadhassam neki mit fogtam.
  – Taichou-chan~ <3 Neked hoztam, ki lehet hallgatni! – Ezt be is bizonyítom, ha kell! Hogyha megnyomogatja az ember a bordájánál, vagy megrázza, akkor hangzatos tenorban tudott jajgatni, de biztos szorult belé más skála is. Pusztán próbálkozni kellett.


(click to show/hide)

Karakterlap

Sukkecu Eiji

Oni

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

11. osztag

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 500 / 45 000

Hozzászólások: 66

Hírnév: 6

Infó

Tárcában: 16 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
balti kék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
V, mint VÉR! É, mint ÉR! R, mint Riadalom!

Post szín:
#006699


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #4 Dátum: 2016. Máj. 11, 19:46:56 »
Döbbenetes mód került el otthona rejtekéből. Halk tücsökciriplés és a Hold mindent átható, kíváncsi tekintete fogadta. Széles mosollyal intett az éjszakát bevilágító égitestnek. Drága apjának mindig különös érzéke volt hozzá, miként tartsa szemmel. Ha pedig jelezni kívánt, akkor szemét bántó fényével, maradéktalanul elérte célját. Éberen, ám annál léhábban pásztázta körbe a területet, ugyan melyik fán köthetett ki. Elvégre, ha már felébresztették, ideje volt felmérni a környéket. Nem kívánt kapkodni, mindössze ráérősen szemlélődött. Nem talált okot a kapkodásra.
Az olyan apróság, miként került a szabadba, vagy miért lóg fejjel lefelé, apró kellemtlenségnek minősűltek. Ugyan nem sejtette, mi célból szenderült álomba odakint, ahogy arra sem talált választ, minek következtében került alkalmi fekhelyére. Homályosak voltak emlékei az estét illetően. Nem akadt fogalma arról, hozták, netán önszántából heveredett fa tetejére. Arról sem akadtak elképzelései, hogyan érték el eszméletlen állapotba kerüljön. Nincs sejtése a kilétükről, de becsüli leleményességük. Találtak módot az elkábítására, s ennek sem nyomát nem találja, sem teste nem jelez szokatlant. Egyetlen dologra gondolhatott, ezek után. Ügyes mágiával kötötték meg, hisz hiába túrt hajába lomha mozdulatokkal, nem akadt sem seb, sem púp nyomára. És, miért volt meggyőződése, mások keze van kényszerű pihenésében? A kérdésben már ott lapult a válasz. Nem aludt. Nem volt szüksége testének pihenésre, mindössze saját akaratából szeretett lazítani. Illetve, mert ebben a világban ez volt a szokás.
Fájdalmas sóhajjal lendült ülő helyzetbe, mintha óriási erőfeszítésébe kerülne. Komótos nyújtózkodással lóbálta lábait, ugyan mit kezdjen magával, ha már idekint érte az este. Haza nem támadt kedve menni, nyomozni sem akaródzott a rejtélyes jó akarójával szemben. Felkeresi, ha kíván tőle még valamit. Nem érezte szükségét maga tegyen erőfeszítéseket az ügy érdekében. Döntése, pedig kifizetődőnek bizonyult, mivel perceken belül káoszba fulladt békés lebzselése.
Újabb, ám annál kellemesebb meglepetésként érte, hogy közvetlen feje mellett kunai repült el. Az éles penge könnyedén hasította fel bőrét. Nem különösebben rendítette meg a sérülés. Jobban lekötötte figyelmét, hogy az egyenesen rá célzó alakot nem észlelte. Alig bukkant rá lélekenergiájára, mely rögtön széles mosolyt csalt arcára. Boldogan készült az összecsapásra, hisz sejtette nem azért érkezett néhány ostoba karcolást ejtsen bőrén. Mozdulatlanná dermedten figyelte, mikor szánja rá magát a rohamra, azonban a szemben álldogálló alak helyett egyenesen mellőle érkezett támadás. Ellenfele jelenlétéről a közvetlen mellette keletkező szellő árulkodott. Az ügyes vadász nesztelenül cserkészte be és intézett hajszálpontos rúgást hátára.
Felhőtlen jó kedvvel szenvedte el az ütést, amitől arcal előre készült pottyanni. A gravitáció erejét, azonban arra használta megragadhassa az előtte lévő ágat, ahonnan egyel fentebb lendülhetett. Guggolásban érkezett a kéregre, de lazítani továbbra sem engedték. Számításai nem csaltak, immár harmadik és negyedik ellensége sújtott le rá. Teljes összhangban, egyszerre szúrtak felé. Egyenes pengéjű fegyvereik ellenállás nélkül fúródtak oldalába.  Ezt a kínt már ténylegesen észlelte. Egész testében beleborzongott a tompa bizsergésbe. Eszelős kuncogással köszöntötte a fájdalmat. Végre megkapta, amiben reménykedett, ám a jutalmazásról sem felejtkezett el. Mindkét kezével megragadta a pengéket és kedves tüze segítségével előbb felforrósította, majd lángba borította felszínük. Halványkéken derengő lángtenger egészen csulkójukig szaladt.
Érdeklődve szemlélte, vajon mit lépnek édes válaszára. Elengedik a fegyvert, vagy ellenállnak és tűrik a fájdalmat. Nem kellett csalódnia, hiszen képzett harcosként állták a sarat. Készült kideríteni hol lehet kitartásuk határa, amikor az eddig odalentről szemlélő társuk újabb kunai-okat hajított felé. Célja kétséget kizáróan az lehetett eltávolodjon társaitól, de ezt a kérést nem kívánta teljesíteni. Őrült nevetéssel tűrte a hátába fúródó fegyvereket, melyet az alatta álldogáló társuk sem hagyhatott szó nélkül. Kardot rántott, mellyel egyenesen lábfejétől szándékozta megfosztani.
Az erőszakos megmozdulásra kénytelen-kelletlen ragadta meg a jobb oldalán próbálkozó sötét ruhás csuklóját. Felé lökte magát, így az egyik pengére markolatig felnyársalódott, míg a másik elhagyta testét. A művelettel megúszta a lábát fenyegető vágást és szabadon ereszthette kicsiny tüzét, aki vidáman csapott le a megingó alakra. Közben saját súlyával nekilökte támadóját a fa törzsének. Szabad kezével erős ütést mért torkára garantáltan eltörje annak gigáját. Tovább nem is foglalkoztatta az eszméletlen, vagy épp halott lélek. Odalent éktelenkedő társának lökte ajándékul, míg maga az oldalából kirántott fegyverrel hárította az egyenesen neki rontó lesifülest. A kardot hanyag módon lefelé tartotta. Nem volt egyéb célja, mint kivédeni a csapást, majd egyszerűen fába vágni a pengét, hogy lábfején keresztül szögezhesse le zavaróan fürge ellenfelét.
Amennyiben sikerrel járt átváltoztatott karját keresztül döfte szerencsétlen lélek gyomrán. A szerteszét fröccsenő vérre eszement vigyorral nyalta meg ujjait, ám a támadást nem folytatta. Észlelte a felé közeledő pokollepkét, akinek szórakozottan tartotta piros karját. Teljes nyugalommal hallgatta végig üzenetét, majd tekintett le a társa alól előkászálódó félnótásra, aki fehér színű varázslattal próbálta kibillenteni egyensúlyából. Ennek a kérésnek örömet téve fordult le a fáról. Könnyed szaltóval landolt a földön, majd idézte meg kezébe imádott ostorát. Kimért léptekkel indult a dobócsillagokkal hadakozó sötét ruhás felé. Az eldobott fémet hol karral, hol ostorával védte. Nem számított, mennyi áll be testébe. Egyenesen úrnőjétől érkezett a parancs értelmében készült fogságba ejteni az alakot, még hozzá ostora segítségével. A kígyóként tekergőző fegyverrel pillanatok alatt tekerte gúzsba és intézte el fickándozását a láncszemekből kiálló pengékkel. Biztonság kedvéért, higgadt mozdulatokkal, még eltörte a földön fekvő lábait.
Dolga végeztével, halk fütyörészéssel húzta ki a testébe állt fegyvereket. Hátára dobta varázslatos vörös színben pompázó, de még nyöszörgő csomagját, majd a gyülekező térre, ahogy szépséges mandarinja kérte.

Karakterlap

Shima Eizo

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Juuichibantai, 5. tiszt

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
11 000 / 15 000

Hozzászólások: 50

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
türkizkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #5 Dátum: 2016. Máj. 13, 12:05:15 »
Álmomban zöldellő réten henyéltem, amikor Shiro ugatására ébredtem. Lehúzta rólam a takarót, majd szemtelenül a fülemet harapdálta. Próbáltam elhessegetni, de ekkor újból rázendített. Nap, mint nap keményem dolgozom, hogy megfelelhessek az osztagom, és kapitányom elvárásainak, minden lehetséges melóra készen állok,de a jól megérdemelt pihenést senki ne vegye el tőlem. Ekkor kezdtem el agyalni, talán mégis van valami a levegőben, Shiro nem szokott ilyen vadul  felébreszteni az éjszaka közepén, kivéve egyetlen esetet. Erről a Rukongaiban történt, éjszakai leszámolás jutott az eszembe, ahol majdnem engem is álmomban gyilkoltak meg, néhai cimboráimmal együtt, ha a bolhazsák nem lett volna velem. Az előző éjszakára sem tudok visszaemlékezni, pedig nem hinném, hogy berúgtam volna. Hamar magamhoz vettem zanpakutoumat, és miután meggyőződtem róla, hogy lakásom egyenlőre még biztonságos, így a kimonomat is magamra vehettem. Készülök elhúzni az ajtót, hogy meglessem, mi van a környékkel, erre egy kunai alakú dobókés landolt a szememtől alig pár centire, még a vér is megfagyott bennem. Egy sötét ruhás alak állt mögöttem néhány méterre, arcát eltakarta, és fogalmam sincs, honnan jutott be, de nem kedves tőle, hogy zavarja mások éjszakáját. Talán még a dobást sem tévesztette volna el, ha a szőrmók nem ragadta volna lábon, igazi hős a szememben. Készülök megindulni felé, hogy félbevághassam a hívatlan vendéget, de ekkor egy kidou féle technikát láttam felkészülni a kezeiből, és hamar félre szökkentem, jól tettem, mert a támadás erős villámként csapódott a padlóra. Nem elég, hogy aljas módszert választott a megölésemre, de még a lakásomat is tönkreteszi a paraszt, most már tényleg tűzifát aprítok belőle! Közelébe férkőzve Tesshou technikát hajtottam véghez rajta, amitől kissé szédelegve a földre esett, így kiütött állapotban talán szóra bírhatom majd, vagy megszabadíthatom néhány felesleges testrészétől, ha nem beszél. Zajt hallottam a hátam mögül, és újabb támadók érkeztek a szobába, ezúttal duplázva. Ismét a kidou-t használva zavartak el a társuktól, és miközben azzal foglalkoztam, nehogy megsüljön a lábam, a harmadik személy mögém került, hogy a fejemre mérhessen egy kellemetlen csapást. Ezt megelőzve a kardom tokjával vágtam gyomorba, majd a következő fordulásnál a nyakát vágtam el. A torkát szorongatta, miközben ujjai közül megállíthatatlanul csordult a piros nektár, látszólag már nem sokáig fog boldogulni problémájával. Nem terveztem lakásfestést, sem pedig felújítást, jobb, ha a benti harcnak mielőbb véget vetek, amíg még lakhatónak mondható a kuckóm, így a harmadik személyt rövid erőszakos véleménycsere után, Dotsuku-val zavartam kifele, miután megidéztem a shikai-t. A sarlóm tompa oldala pontosan találta el, és métereket hátrazuhanva hagyta el otthonomat a nyitva hagyott bejárati ajtómon keresztül. Utána mentem, de addigra már eltűnt az utca sötétjében, és az elsőnek kiütött társa is távozott, talán a nyitott ablakon keresztül suhanhatott ki. Gyorsan megkerestem Shiro-t, nem-e sérült meg valamikor, de hála égnek hamar megtaláltam őt a szennyeseim alá kuporodva, és kutya baja volt. Eléggé reszketett, még a jelenlétemre sem oldódott fel, így magamhoz vettem, hogy öleim közt cirógathassam meg.
- Nyugodj meg, az a bácsi már nem fog felkelni. - céloztam a szar állapotban otthagyott holttestre, majd körültekintettem a szobámon. - Remélem lakásbiztosításom is van, bár nem tudok róla, de Chiyo-chan biztosan elintézi.
Ekkor érkezett meg a posta galamb, és közölte a hírt, hogy az egész osztag támadás alatt áll. A kapitánynak biztosan sok papír munkája lesz ezután. Mivel nem sikerült foglyot ejtenem, így egymagam indulok a gyülekezőtér felé, a kutyának pedig megparancsoltam, hogy maradjon a helyén. Nem hinném, hogy visszajönnének pont ő érte, vagy ha itt felejtettek volna valamit, majd később postázom.
(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Shinobu

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
11 000 / 15 000

Hozzászólások: 41

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 7 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Up in the air, chasing a dream so real."

Post szín:
#384E5B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #6 Dátum: 2016. Máj. 14, 17:09:22 »
Halk dünnyögéssel fordultam egyet. Rázott a hideg. Összevont szemöldökkel kerestem a takarómat, ami nem akart előkerülni. Hosszas tapogatózással kutakodtam, merre lehet. Előbb az tűnt fel, mindennek más a tapintása. Nem találtam az ágyam keretét. Eltűnt fejem alól a párna. Sehol a takaróm. Még a többiek neszelését se hallom. Helyette a kemény fapadlón koppantak az ujjaim. Kezdett körvonalazódni fejemben az igazság, nem a szobámban vagyok! A felismerésre pillanatok alatt ébredtem fel. Rémülten ugrottam hátrébb. Ennek következtében beleütköztem egy asztalba. Idegesen dermedtem le. Levegőt visszafojtva néztem körbe, hol lehetek. Nagy tér, asztalok, tűzrakó hely. Odakintről, pedig mozgolódások hangjai szűrődtek be. Valami nem volt rendben. Arra magamtól rájöttem, hogy ismeretlen helyre kerültem. Mármint nem derengett jártam ilyen szobában. A birtokon, másképpen néztek ki az épületek. Mindegyiket átvizsgáltam az érkezésem után. Máshol kellett lennem! Nem tudtam, mit keresek itt, vagy miért kerültem ide, de abban biztos voltam apa nincs velem. Nem láttam magam körül. Egyedül voltam. Tehát, elválasztottak tőle! Ez a felállás kicsit sem tetszett!
- APA! – Szaladt ki a számon, miközben nyakamat törve próbáltam kijutni a teremből. Egyenesen a tolóajtóhoz bukdácsoltam. Hatalmas lendülettel ragadtam meg, de mire elhúztam éles tárgyak szakították át a rizspapír falat. Rémülten kaptam el a kezem és fordulásból szaltóztam oldalirányt hátrébb. Nem voltam elég fürge. A jobb alkaromat felsértette az egyik éles akármi. Anya képessége erre azonnal aktvizálódott. Ha féltem, magától működésbe lépett, míg én óvatosan odakúsztam az egyik tárgyhoz. Felemeltem. Dobócsillag volt. Vagyis, nem babra ment a játék! Azokat az éles fémeket nekem szánták! Nem értettem, kik és mit akarnak. Viszont, ha én ismeretlen helyen vagyok és támadnak, akkor apa élet is veszélybe kerülhetett! Sürgősen meg kellett találnom, mielőtt baja esne! Nem tökörészhettem bújócskázással, mert minden perc számított!
A félig nyitott ajtóhoz lépdeltem. Anya-nak hála élt a képességem. Megbújtam az árnyékban. Nem lehetett sem látni, sem hallani. Onnan lestem ki a szabadba. Egy fekete ruhás alak közeledett az ajtóhoz. Nesztelenül lopakodott. Kardot tartott maga elé. Kivártam, míg az árnyéka szép fokozatosan elnyúlik hozzám. Akkor nem tettem egyebet, mint a sajátomat némileg meghosszabbítottam. A kettő találkozásával elértem megtorpanjon. A jelzésre kezenállásból rúgtam mellkason, majd szorítottam nyakát a bokáim közé, hogy földre vihessem. Lendületből csapódott a parkettának, amitől reméltem eszméletét vesztette. Anya-val megkötöttem, ne mozoghasson, ha mégsem voltam elég ügyes. Ekkor újabb alak ugrott le a tetőről, míg egy másik a jobb oldalamról bukkant fel. Az épület takarásából ugrott elő és lóhalálában közeledett felém.
A roham mellett, szemből még valamiféle fehér villámszerű támadás érkezett. Eszembe se jutott megtapasztaljam hány volt lehet benne. Az árnyékát megragadva rántottam társa felé a valamit ellövő karját. Ennyivel megzavartam szerencsétlen flótást, én pedig felkászálódhattam a földről. Tigris bukfenccel vetődtem át az előttem hasaló fekete ruháson, hogy jobb horoggal gyomorszájon üthessem az elsült villámból fellábaló alakot. Az előregörnyedő testét kapaszkodónak használtam. Megragadtam a nyakát és átfordítottam magam a hátára. Teli talppal száltam bele a lapockájába. Fájdalmas fintorral néztem, ahogy társa mellé vágódik. Az a roppanás nekem esett rosszul!
A csomózási akcióba őt is belevontam. Anya lelkesen kötötte a másikhoz. Már, csak egyetlen legény maradt talpon, aki hirtelen meggondolta magát. Gyors hátraarccal kezdett futni. Eltátott szájjal néztem utána. Sok kérdőjelecske lepte el a fejem tetejét. Nem értettem mi üthetett belé! Az előbb még nekem akart rontani! Most, miért fut? Széttárt karokkal vakartam a tarkómat, amikor eszembe jutott nem kéne vacakolnom. Berohantam a terembe és kerestem elég erős anyagot, amivel összekötözhettem a két alakot. Gondos hajócsomózással láttam el köteleket. Már majd nem végeztem, amikor egy fekete pillangó szállt az orromra. Frászt hozta rám! Ijedtemben a verandára csüccsentem. Elképedten bámultam rá, főleg, hogy elkezdett hozzám beszélni.
Taichou san hangját hallottam. Azt kérte menjünk a gyülekező helyre. Ekkor esett le, hogy valószínűleg az osztagnál lehetek. Halk hümmentéssel könyveltem el, legalább erre rájöttem, majd betömtem a két alak száját, véletlen se hangoljanak. Behúztam őket a szobába és elindultam a gyülekező felé, némi kerülővel. Meg kellett találnom apát! Nem ismertem még ki magam az osztagon belül, de magamnál hordtam apa térképét. Előhorgásztam az alapján próbáltam körbe járni a területet. Ebben sokat segített Anya, aki körülbelül a felére csökkentette a kutakodásom. Neki hála viszonylag hamar ráleltem apára, meg még valakire, aki a közelében tartózkodott.
Aggódtam, ezért elfelejtkeztem gondolkozni. Az árnyékban lapítva kerültem a térdelő alak mögé. Készültem rúgással jutalmazni, amikor meghallottam a hangját. Ismerősen csengett.
- Senki sincs itt? Hogy lehet az? – Szólaltam meg közvetlen mellette. - Apa! Nem esett bajod? Megsérültél? – Mentem hozzá oda tüzetesen szemügyre vehessem. Minden szögből átvizsgáltam, véletlen se legyen rajta egyetlen karcolás se.
- Két alakot én is megkötöztem a…- Néztem elmélyülten a térképemre. - Apa! Ez melyik helység? A sárga napocska és zöld kemping szék között? A pihenő lenne? – Mutogattam elmélyülten a térképére. Még nem teljesen igazodtam ki a jelzései között. Lehet egyszerűbb lett volna, ha rajzok helyett fölé írja a nevüket.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Máj. 14, 17:12:48 írta Amatsuji Shinobu »

Karakterlap

Kurosawa Rin

zsebkocsma

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
24 100 / 30 000

Hozzászólások: 204

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #7 Dátum: 2016. Máj. 14, 20:20:27 »
Egyedül voltam rémálmaim hajnalán egy sötét, rémisztő kastélyban, mely pokolnak látszott nékem. Ez a ,,kastély” volt a ház, mely egy kalitka volt, s minden borús estén egyedül feküdtem le, s a sebeim izzása látszott a levegőben. Majd fejemet lehajtva el akartam felejteni mindent, mi történt velem. Soha nem sikerült. Ma valami furcsa történt… Nem ott nyitottam szemeimet, ahol élek. Nem is volt ezzel semmi bajom, sőt még örültem is, de valami furcsa dolgok történtek meg. Sötét aurát éreztem, s hátamon szúrós szemeket tükröződtek, mintha valaki figyelne engem. ,,Hogyan kerültem én ide?!” Ez a kérdés játszódott le a fejemben, majd nem sokkal később jött a pokol lepkéje. Egy bejelentéssel, mely a kapitányunk üzenetével jött el hozzám. Majd meghallgattam, s érzésem beigazolódott. Ezek ninják lesznek. Az árnyék harcosai. S, az tudatosult meg bennem, hogy az osztagomból nem csak én vagyok itt, s ennek hírére valamiért semmit nem éreztem, hisz nem ismerem őket, s igaz bajtársaim, hisz ugyan abban az osztagban szolgálnak, mint én, de mindenki sokkal képzettebb, mint én. Jó segítségek lehetnének, de ha mindig másra támaszkodok, soha nem erősödök meg, s ezért most is próbálok mindent egyedül végrehajtani. Majd válaszoltam a ,,becses” kapitányunk parancsára.

-Rendben Chiyo taichou! Próbálok mindent megtenni, de nagy eséllyel inkább harakirit fognak végezni, minthogy válaszoljanak! –majd a válaszom megadása után elindultam.

Ahogy kiléptem a szobából pár kunaival találtam szembe magam, s miután Csonttörő segítségével elhárítottam a fegyvereket, hátrább ugrottam. Megjelentek az ellenfeleim is. A ninják. Három ninja volt, s mind egy klánból, s ahogy felém közelítettek gyors léptekkel sunpo segítségével kitértem előlük, majd a katanám használatával megsebeztem őket. Mind a három embernek a bokájuknál az ínszalagot elvágtam, hogy meg se tudjanak mozdulni. Persze sunpoval köröztem, hogy ne tudjanak megsérteni. Majd megkötöztem a lábukat, csukójukat, s befogtam a szájukat. Majd a pokol lepkémmel a kapitány és a többiek számára küldtem egy üzenetet.

-Taichou! Három ninját kaptam el nem sokkal ezelőtt. Elvágtam a bokájuknál az ínszalagot, így mozgásképtelenek, meg vannak kötözve. Taichou~san ön hol van? Odaviszem őket rögtön! –majd egy mély lélegzetvétel után újból megszólaltam. –Toshi és többiek! Ti hogy álltok? –kíváncsian vártam a válaszukat, hogy mennyit is kaptak el.

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 18.

Lélekenergia:

60% Complete
91 000 / 100 000

Hozzászólások: 117

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 57 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #8 Dátum: 2016. Máj. 17, 07:30:18 »
Amikor arra ébred az ember, hogy túl mélyen alszik, az nem éppen a legfelemelőbb érzés, olyan, mint mikor félálomban zuhan. Nagy zutty, és fent van. Így riadtam fel én is, olyan hirtelen, hogy majdnem a székemről is leestem, pedig az este egy kortyot sem ittam. Bár talán éppen ez volt a probléma, ahogy elnéztem a dolgokat. :o Félálomban leválasztottam a kissé szó szerint átnyálazott papírt az arcomról, valószínűleg munka közben nyomhatott el az álom. Arra azonban fele ennyire sem voltam felkészülve, hogy olyannyira, közben már az éjszaka is rátelepedett az osztagra.
Senkinek nem hiányoztam otthon? ToT Fel sem merült bennük, hogy mért nem mentem haza? Akár el is rabolhattak volna, és most darabokban fekhetnék egy nagy kupac föld alatt. :/ Persze, az Emberek Világába menni kíséret nélkül, az veszélyes, egyedül hagyni egy kupac papírral, az meg nem… ki érti ezt a logikát? >w> A magam részéről úgy voltam vele, ha már itt ragadtam, legalább egy kávét összeütök magamnak, és csak utána indulok haza. Eddig sem hiányoltak, most miért jutnék hirtelen eszükbe? Tényleg, ki is volt az a fiatal srác, akit mellém adott ezúttal Yocchan? Annyi bizonyos, Tocchanék rokona volt, és valami Tsu… Tsundere~kun! Ha nem, akkor is. :|
Halk dorombolással indult el a kávéfőző, és néhány perc múlva meghallottam az édes csilingelést, amivel lecsöpögött a méregerős fekete. Nincs is jobb, mint ez az erősen kesernyés illat, amitől felébred egyből az ember, mintha kirántották volna álomvilágból. Felemeltem a bögrém, kortyoltam egyet, s mintha én magam is akkor szakadtam volna ki valahonnan, és tompa zajok ütötték meg fülemet. Mi a manó? o_O Először a bögrére néztem furán, majd lehajtva a maradék keserűt, kihúztam az ajtót, ami azonnal két feketeruhás alak igyekezett benyomulni.
Na jó, mindennek van egy határa, a bunkóságnak meg igen alacsonyan, nálam legalábbis. Mi ez a maszk, rossz érzéseket kelt bennem. :S Ráadásul nem úgy néznek ki, mint egy tipikus tizenegyedik osztagos, lévén azokat már ismertem, ha névről nem is, de arcról bizonyosan! Ezeknek meg arcuk sem volt. Ráadásul nem köszöntek, meg sem lepődtek, egyenesen támadtak! Ez volt az a pillanat, amikor ténylegesen felébredtem.
A felém repülő dobófegyverek elől egy hátra szaltóval vetettem magam az asztalom alá, aminek vastag fa lapján élesen koppantak. Ez egy mahagóni asztal, ha most összekarcolták egy vagyon lesz lecsiszoltatni. :x Vártam néhány másodpercet, majd előre vetültem az asztal felett. Az egyiket a bögrével kólintottam úgy istenesen fejbe, már halálistenese. 8) Keményfejű alak volt, ripityára robbant az egyik kedvenc bögrém. ToT A másik kicsit messzebb volt, így előbb a bögre maradék fülét vágtam hozzá, majd mikor megláttam, hogy elhajolt előle, és az egy családi képbe fúródott, elpattant a cérna, és elszakadt a pohár.
- Gyere ide egy medve pusziért! :x – Szinte morgó hangot adtam ki, az én drága képeimmel ilyet senki sem tehet! >w>
Elrugaszkodtam a földről, és azt hiszem termetemet meghazudtoló lendülettel érkeztem térddel az arcába. Valószínűleg meglepődött, mert csak egy kókadt nyögésre futotta tőle, majd megadta magát az áldásos sötétnek. A bögrepusztító felé pillantottam, de az sem tűnt már mozgalmasabbnak, így mind a kettő grabancát elkapva kihajítottam őket a csukott ajtón. Upsz. :roll:
Majdnem eltereltem az érkező pokollepkét, semmi kedvem nem volt a felsőbb utasításokhoz, kárt tettek a fényképemben! Az üzenetet hallva óvatosan tekintettem a kukázott alakok után, nem hiszem, hogy ők amolyan kikérdezhető állapotban leledznének. Elválasztottam őket a tudatuktól, mint ecetes olló a foltot a ruhától. :/
Kiléptem a hadnagyi irodából, hogy Chicchan keresésére induljak, de úgy tűnt mélyen megsértettem a kidobott selejtek barátait, mert olyan hirtelenséggel bukkantak fel négyen, mintha csak rendeltem volna őket. Mélyet sóhajtottam, nem úgy néztek ki, mint akiknek el lehet magyarázni, nekik jobban fog fájni, mint nekem. :S Bár minek magyarázkodjak, mikor ők kezdték, fájjon csak! >w> Bántották a kedvenc Yocchanos képemet. T_T
Nem húztam elő zanpakutoumat, sokkal jobban ment a harc nélküle, puszta kézzel, tisztább, egyszerűbb. Egy Oni Dekopinnal löktem arrébb kettőt, a felém lendülők elől elhajoltam, majd szinte azonnal érkezett elegáns válaszom egy rúgás kíséretében. Engem nem lehet csak így leninjulni, nem holmi nyámnyila nagyúr vagyok! :x
- Óh, kösz. :o – Csodálkoztam rá Tsundere~kunra, na csak megvan! ^w^ - Shinocchan, nyugalom, semmi bajom. – Érintettem meg könnyedén feje búbját. – Yocchan? o_O – Nem értettem, mért keresi őket, mikor ő volt az előző este kirendelve mellém, de semmi jó tréfa elrontója nem vagyok, ha nem én vagyok a célpontja. :3 – Látod, ez egy kiváló kérdés! Amint hazamegyünk fel is kellene tenned nekik, vajon mért nem az én épségem őrizték gyertyalángnál! :o – Lovaltam bele kissé magam. – Igen, az a pihenő. ^-^ Chicchannak szüksége van a foglyokra, de nem mondta, hogy mennyire, szóval akár mindet magunkkal vihetjük, vagyunk hárman a háromra. >w< - Egyszerű matek, csak el tudunk néhány tuskót cipelni kedves tisztecskémből lett kapitányunkig. – Shinocchan, te vérzel! O_O – Kaptam aztán mellkasomhoz, mentem belém áll az infarktus görcse, a gyerek mellettem vérzik el, aztán megnézhetem, mit kapok Yocchantól, na, az lesz a medve puszi. :| - Fertőtleníteni kellene, és Akira~kunnak megnéznie, ha nem egy egész műtősstábnak! >w> - Húztam össze szemöldökömet, majd jobb híján hadnagyi szalagommal kötöttem be. – Ez csak ideiglenes, amint van pár nyugodt percünk, keresünk egy szanitécet!

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #9 Dátum: 2016. Máj. 18, 23:19:38 »
Váratlan látogatók

Szép lassan mindenki, aki az osztag területén tartózkodott, a gyülekező térre ért. A legtöbben valamilyen úton módon hoztak magukkal túszt. Nem tudtam, hogy mennyire fogják a következőket jól viselni. Némelyikük  kissé jobban megviselt állapotban leledzett, másoknak úgy tűnt, hogy ez a szint meg se kottyant.
   - A károk? - kérdeztem őket. Türelmesen megvártam, hogy mindenki elsorolja az elszenvedett, vagy épp okozott károkat. Csendes nyugalommal, és nem különösebben titkolt elégedettséggel bólintottam, mikor az utolsó személy is elmondta, amit el tudott. Ezután összecsuktam a kezemben Kuro~chant, majd nyugodt szívvel feltápászkodtam.
   - Büszke vagyok rá, hogy valamennyien ide értetek egyben, épségben. - egy pillanatra elgondolkodtam, hogy innen hogy is folytassam a dolgot. Nem igazán voltam jó, se a lelkesítő beszédekben, meg úgy alapjáraton a beszédek mondásában… - Ezzel úgy veszem, hogy valamennyien ügyesen szerepeltetek ezen a próbán! - újabb pici szünetet tartottam, hogy legyen idejük feldolgozni a hallottakat. - Tudni akartam, hogy egy hirtelen jött, nem várt támadásra hogy reagálnátok. Nem tudom pontosan, hogy mekkora a valószínűsége egy ilyen orvtámadásnak, ráadásul pont a mi osztagunk ellen, de a lehetőség fenn áll, vagyis nem árt, ha készen állunk rá. De nem is ez volt az elsődleges célom ezzel a feladattal. Sokkal inkább az, hogy meg akartalak benneteket ismerni! Az ahol most vagyunk, nem a valós osztag. Lessétek csak meg a sérüléseiteket! - mutattam körbe. Tökéletes másolat volt, azt meg kell hagyni. Ha én magam nem lettem volna beavatva, és nem én kértem volna, magam sem veszem észre a sunyiságot. - Hanem az egyik osztagtársunk kardjának a képessége - arc és szemrebbenés nélkül folytattam. Ennyi plusz sunyiság már meg se kottyant - Szóval megkértem az osztagtársunk, hogy segítsen nekem az előkészületekben. Mondjuk úgy, hogy egy másik dimenzióban, vagy világban vagyunk jelen pillanatban. Ami a kérésemnek megfelelően változik, és változhat. - azt nem hangoztattam, hogy arról is adatok születtek, hogy hogy reagálnak nem várt helyzetekre. - De itt még nem végeztünk! - nem úszták meg ilyen könnyen! Koránt sem! A róluk gyűjtött adatokat kielemeztük, nem csak én, volt egy nagyon tüneményes, és a többiek számára érzékelhetetlen zashiki-warashi segédem, aki amíg magam is harcoltam, ezen ügyködött.  - Mivel ez nem az ismert valóság, így gondolom nem fogtok nagyon meglepődni! - intettem a kezemmel, mire az osztag eltűnt. Egy egyszerű tatamis dojoban álltunk helyette. - De vigyázzatok! A sérülések, amiket elszenvedtek, valósak. Ha külön az osztagtársatok nem ad rá az edzés végén utasítást a képességén keresztül, akkor a sérülések megmaradnak! Vagyis ne vegyétek félvállról a következő feladatot sem! - Egy újabb intésemre valamennyien egyedül találták magukat, mégis, engem mindenki hallott, és valamennyire látott - Ne ijedjetek meg, mindenki jól van! - céloztam először is a Mizushima ház tagjaira közvetlen vagy közvetetten. Tudtam róluk, meg a korábbiakból is kitűnt, hogy aggódós népek tudtak lenni, ha a családjukról volt szó - Viszont ez egy edzés, az a lényege, hogy mindenki saját maga álljon helyt, ezért is lettetek külön választva! Feladatok elég nyilvánvaló lesz, és a tét, vagy mondjuk azt ösztönzés… - úgy tettem, mint aki gondolkodik - Nos, ennek a helynek van egy különleges szabálya, amit nem én, és nem is az osztagtársunk, de maga a hely írt! Csak akkor tudtok kijutni innen, ha maradéktalanul teljesítitek a feladatot, ami ki lett rátok szabva! - köszörültem meg kicsit a torkom. Ezzel együtt meghajoltam előttük, és eltűntem, magukra hagyva őket.



Meiou Setsuna
Te egy fegyveres viadalon találod magad. Amolyan harcművészeti tornaszerűn. Körmérkőzések folynak. Szemmel láthatóan a harcosok választják a fegyvernemet. A feladatod egyszerű, bár koránt sem mondanám könnyűnek. Nyerd meg a viadalt. Még három kör, vagyis rád három mérkőzés vár. Egyre erősebb ellenfelekkel.  Az első ellenfeled egy pár Sai~t használ. A küzdelem közben érzékelheted, hogy se shunpózni, se kidou~zni nem tudsz. Mint bármelyik Élő, és halandó ember kell küzdened!  Ha nyertél, a második körben az ellenfeled Hu Tou Gou ~t használ. Újfent egy páros fegyverrel kerültél egy párba. Itt viszont már shunpózni  képes vagy ha megpróbálod, vagy véletlen beveted. Ez az ellenfeled már koránt sem hagy kétségek között a képzettségét illetően. Ha nem koncentrálsz, és figyelsz csak a harcra, az könnyen a vereségedhez vezethet.
Ha ezt a mérkőzést is sikerült legyőznöd, akkor a következő ellenfeled egy naginatával küzdő harcos.  Nem csak a fegyveretek egy súlycsoport, de az erőtök és az ügyességetek is közel azonos. Két esélyes küzdelem vár rád vele.



Meiou Toshizou
Te egy nemesi udvarban találod magad. Nem ismersz senkit, sem a jelképeket, sem a személyzetet, de még a háziakat sem. Egy feladatot kapsz! A családfőt ki kell iktatnod. Egészen pontosan élve kell vele távozni a saját otthonából. Hogy miként látsz neki, megpróbálsz elvegyülni, vagy komoly vérfürdőt rendezel, ez teljes mértékben rajtad áll. A nemesi háznál épp egy kisebb ünnepélyt tartanak. Nem hetedhét országra szólót, épp csak a legközelebbi rokonok vannak jelen. De pont, mivel közeli rokonok, nem lesz könnyű vendégnek álcáznod magad, mivel szemmel láthatóan ismerik egymást. A személyzet is összeszokott csapatnak tűnik, csak ha nagyon komolyan megfigyeled, tűnhet fel, hogy egy, legfeljebb kettő újonc is van köztük. A személyzet mindannyian harcképzettek, ami legalább hét személyt jelent, és még legalább öt testőrt. Maga a család háromtagú, akiknél a rendezvényt tartják. A vendégek szemmel láthatóan nem tudnak harcolni.



Sukkecu Eiji
Te egy sötét barlangban találod magad. Emberi szemnek korom sötét van, minden fényforrás nélkül, ám neked nem okoz gondot a tájékozódás. Ha elindulsz ki a barlangból, akkor egyfelől jó pár méretes onit észlelsz a környéken, méretes tatsubo~val járják a környéket, olyas formán, mintha járőröznének. Az onik között emberi lények is megfordulnak. Fegyverekkel, első soron kardokkal, de vannak, akik nyilakkal, vagy épp fegyver nélkül vannak. Ők leginkább vérmágiát használnak, ha harcra kerül a sor. A feladatod kijutni a barlangból, át az azt körülvevő méretes erdőn, illetve egy széles folyón, hogy kijuss a területükről. Az onik ereje cseppet sem törpül el a valós társaik ereje mellet. A fegyveresek ügyes kardforgatók, a vérmágia használók pedig gyakorlott onmyoujiknak  tűnnek. Rajtad áll, hogy elpusztítod őket, vagy inkább arra fókuszálsz, hogy kijuss a területükről. Akkor a sötét erdőbe követnek, ahol más youkai~kkal is összefuthatsz. (Jorogumo)



Shima Eizo
Te egy furcsa terepen találod magad. Egy medence szerűség, amit hegyek vesznek körbe.  Az egyik fele nagyon nyitott, a másik felét viszont különböző akadályok, növények, sziklák tarkítják. Jelen pillanatban fedezékbe vagy, de nagyon furcsa, hatalmas repülő élőlényeket látsz, ha kicsit kikukkantasz a feléd nyúló szikla alól.  Ha kimerészkedsz, szomorúan tapasztalod, hogy az élőlények a tűz legfurcsább formáival támadnak rád. Tűzgömbök, láva gömbök, vagy épp robbanó tűzgombócokkal. A feladatod, átjutni a völgyön, vagy medence szerűséget. A madarak mint fizikálisan (hegyes erős karmaik és csőrük van) mint pedig messzebbről téged céloznak, attól a pillanattól, hogy elindultál. Shunpózni nem tudsz, ahogy a kidouzás se megy. Magadra és a lélekölődre kell támaszkodnod! 



Amatsuji Shinobu
Te egy kínai templomban találod magad. Egy magas, fehér szakállú kopasz szerzetes siet elég, és invitál a templombelső udvarára, ahol már több, szemmel látható tanonc is közösen gyakorolnak. Nagyon lelkesen állítanak be téged is. A közös formagyakorlatok azonban úgy tűnik, hogy csak bemelegítésnek szolgáltak. Ahogy végeztek velük, egy különös gyakorló térre érkeztek. Rengeteg bambuszrúd süniként tarkítja a földet, kifeszített, vagy laza indaként lógó kötelekkel tarkítva a képet. Két körös játékot terveznek. Az első körben, mind a hatan fel kell, hogy ugorjatok a bambusz rudak végére, és az a feladatotok, hogy mindenki más lepottyanjon, csak ti maradjatok fent. A második körben ugyan ez a feladat, csak akkor már mindenki szeme be van kötve egy sötét ruhaanyaggal. Amíg a talajt nem érinti a lábadok, addig még visszaügyeskedhetitek magatok a bambusz végére. Abban a percben estetek ki a játékból, valamelyik testrészetek a talajt érinti.




Kurosawa Rin
Egy vidámparkban találod magad. Már sötét van, de a bódék és a játékok fénye mellett tökéletesen lehet tájékozódni. Halványan embereket érzékelsz, akik épp élvezik a szabadidejüket. De az ő alakjuk nem különösebben kivehető, talán a varázslatosnak ható félhomály miatt. Teljes mértékben fesztiváli a hangulat. Halk zene szól a standok alkotta utcácskákon.  Ám ahogy elindulnál, először a céllövöldébe díjként kihelyezett méretes plüss medve landol rajtad. Meglepődve tapasztalhatod, hogy plüss medve létére nehéz, és szemmel láthatóan nem túl barátságosak a szándékai. Ha megpróbálod magadtól ellökni, kettévágni, mivel nem élő lény, így teljesen tiszta munkát tudsz végezni. A fejét kell eltávolítani a nyakától, ha azt akarod, hogy újfent mozdulatlanság legyen kárhoztatva. Innentől kezdve, az emberek eltűnnek, és a megelevenedett, és cseppet vérszomjas játékok téged próbálnak felkutatni. Ki kell érned a Vidám Parkból valahogy. Megpróbálhatsz észrevétlen maradni, illetőleg fel is veheted a harcot a támadóiddal.  De ne feledd, nem élő lények, őket nem olyan egyszerű megölni, mint az embereket.


Mizushima Shuuichi
Egy kissé nehéz szituációba cseppensz. Egy lesből támadást kell levezényelned. Pár mondatban ismertetik épp veled a szerzett információkat az ellenséges bázisról. Egy erősen védett támaszpontnak néz ki a történet. Fegyveresek védik, meglepően modern lőfegyverekkel. Nálatok azonban nincs más, csak kevlár öltözet, és legfeljebb tőr vagy kard. A lényeg, hogy minél észrevétlenebbül, és hangtalanabbul jussatok el a támaszpont szívébe, ahol aztán kiiktatva egy főkapcsolót. Ez a feladat. A főkapcsoló az ellenséges erők informatikai rendszerét iktatja ki, és ezzel a húzással a harc sőt az egész háború kimenetele eldől. Ezt a támadást kell neked levezényelned. Öt embered van, két nő, és három férfi. Valamennyien ugyan azzal a felszereléssel rendelkeznek, mint amivel te is. Közvetlen összeköttetésben álltok egy-egy fülesen keresztül. Előtted van a hely alaprajza ahol a középső kékkel, és szürke-fehér kockákkal jelölt helyiségben van a központi kapcsoló. Őrök a folyosókon, járőrőznek. Őrök a kapcsoló körül, pontosan négyen, illetőleg a főkapcsoló szobájából nyíló két sarki helyiségben még további három-három.  A terveid és a parancsodra vár a csapatod.


Mindenki
Amennyiben sikerül a feladatotokat teljesíteni, egy pillanatra elsötétül minden, mire újra kivilágosodik, kint vagytok az osztag udvarán, egy eddig ismeretlen épület előtt, abban a testhelyzetben, amiben az elsötétedés pillanatában voltatok, itt viszont fényes nappal fogad benneteket. A nap további része szabad foglalkozás, már rajtatok áll, hogyan vezetitek le az átélt történéseket.

HATÁRIDŐ: JÚNIUS 30

A vizsgákra való tekintettel


(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2016. Jún. 09, 23:38:20 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Kurosawa Rin

zsebkocsma

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
24 100 / 30 000

Hozzászólások: 204

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #10 Dátum: 2016. Jún. 25, 22:40:19 »
-Károk?! Maga tesztelt mineket?! De miért? -majd vettem egy mély levegőt és jelentettem a károkat.
-Károk nem keletkeztek nálam, s remélhetőleg senkinél sem. Tesztelését megérttem. Biztosan a 11.osztagos képességeinket akarta tesztelni, hogy illünk e az ön osztagába. Teljesen megértem. -majd meghajoltam, de utána jött még egy teszt, ami keményebb?!
A tesztelését egy okból vonom kétségbe.... Ha e okból volt a teszt... Erőnk alapján osztottak minket egy-egy osztagba, s persze a harci ismeretekeinket is alapján vették. Jó okból kerültünk a 11.osztaghoz. Elég furcsa lenne ha puhányok lennénk e osztagos létünkre. Az a 4.osztagosokra val.
Persze nem vonhatom kétségbe a kapitány döntését és parancsát, mert nem szép dolog és lett már belőle épp elég bajom... Így is elvesztettem a hitét bennem, rossz lenne még egy lapáttal rá rakni a súlyos gondra, mert ha a saját kapitányom nem bizik bennem, akkor senki se bizik meg, oly erősen mint ahogy a kapitányom tenné.

Mindenhol sötét árnyak lebegnek apró szemeim elött. Nem látok semmit, csak a sötétséget. S, füleim.... halk zenét, mely visszafogottan mocorog a sötétségben, és alatta gyermeki kacajokat hall. Ez a jelenet teljesen nem illik ehez a jelenethez... Majd nem sokkal később e kép szemeim elött hamar kitisztult. Egy megnyugtató vidámparkban találtam magam, s e helyet a bonborik fénye csak úgy beragyogta. Soha nem lehettem vidámparkban vagy fesztiválon. Nem tehettük meg, hogy ilyenekre pazaroljuk a pénzt a testvéremmel, hisz az étel fontosabb, mint egy 1 órás kaland az éjszaka fényében. Nem volt semmi furcsaság a környéken, mindössze az volt a különös tényező, hogy én hogy a jó édes francba kerültem ide?!
  Ez a kérdés merült fel bennem, majd körülnéztem magam körül, s persze a bodéknál. Ez emberek lélekenergiája látszott, de igaz hogy halványan. Majd az emlékek hálójába keveredtem. Sok mindenen elgondolkoztam, hogy miért ilyen sorsa kerültünk a testvéremmel és azon is, hogy milyen lett volna, ha egy rendes, tisztességes, s szerető családba kerültünk volna, akik elvittek volna vidámparkba vagy fesztiválra...
  Sok mindent mit nem éltünk meg életünkbe megélhettük volna, s testvérem mosolygó arcát is sokkal többször látthattam volna.
Csak az a baj, hogy minden csak ,, volna” szóval kezdődik. Majd az emlékek utján megtaláltam az ajtót, mely visszalököt a sivár valóságba.
  Egy gyermek játszott, oly nyugtató volt ahogy játszott, igaz sokszor elrontotta a lövését a célnál.
  Egy váratlan pillanatban a figyelés közben rajtam landolt egy dög nehéz maci. Nem tudtam, hogy miért ilyen nehéz, lehet hogy repült vele együtt a gyerek is? Lehetetlen. Felnéztem, s csak a maci volt rajtam, mely élt?! Nem volt valami barátságos kis medve, s nem  is tudtam eldönteni, hogy röhögjek, s hemperegjek a röhögéstől és fogjam közben a hasam vagy tekerjem ki a nyakát? Végül csak levágtam a fejét, de mint egy változás úgy jött vele a baj is.
Az emberek halk kacaja hirtelen sivár ordításba tört, s a gyermekek bíbor arca gonosz árnyá vált.
Minden olyan lett mint e kezdeteknél. Sötét, sivár és pokoli lett minden.
Ezek az emberek az-az most már valami megátkozott lények.... Engem céloztak meg, s nem tudtam hogy mit tegyek. Meneküljek el innen, mint egy gyáva vagy öljem meg mindet? Nehezebb lenne megölni őket, s sokan is vannak. Nem szeretek elfutni, de az én képességeimmel szemben...
-Hhaaa istenem! 11.osztagos vagyok nem futhatok el! -majd vettem egy nagyon mély lélegzetett, s utána kieresztettem. -Hishige kotogoto, Honehasaiki! !!!!! -megindultam a mintegy 50 lényből álló csapatra, s levágtam a fejüket mindnek sunpo használatával, hogy ne tudjanak megsebezni, s a biztonság kedvéért, mivel nem élőlények használtam még valamit. -Utsu no Honezukotsu !!!! -megidéztem 5 kibaszott nagy koponyát, s tették a dolgukat, megidézésük közben felugrottam a levegőbe, majd a koponyák támadásba lendültek, s felrobbantottam őket, s vége lett nem mozogtak. -Na most már pofa be, rondaságok! -meghaltak, majd a vidámparkot elhagytam.
Nem hittem, hogy ez fog történni. A kapitány is hirtelen tesztelt minket, nem is tudtam, hogy ő ilyen. Majd újbóli sötétség lepett el, de más volt. A tesztnek vége lett, s az osztag udvarán találtam magam, s ott voltak a többiek is, de volt egy új arc ott. Vajon ki ő. Majd szépen lassan odamentem hozzá, mint az otthoni nyuszimhoz, mert ha gyorsan mész, akkor megijed vagy szépen rádugrik és megharap, s ez sajna nem vicc.
-Ohh szóval te új vagy? Nem láttalak az osztagnál még. Mióta vagy itt? Én Kurosawa Rin vagyok, örvendek! -majd kinyujtottam a kezemet, várva hogy másik kézre leljen. A kinézete nagyon hasonlított egy nyúléhoz, de nem szabad a külső alapján megitélni másokat, s azoknak a tulajdonságaikat.

Karakterlap

Sukkecu Eiji

Oni

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

11. osztag

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 500 / 45 000

Hozzászólások: 66

Hírnév: 6

Infó

Tárcában: 16 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
balti kék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
V, mint VÉR! É, mint ÉR! R, mint Riadalom!

Post szín:
#006699


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #11 Dátum: 2016. Jún. 25, 23:22:49 »
Könnyedén tépte ki oldalából előbb az egyik, majd a másik pengét. Sajnálatos módon egyszerre nem tehette, hisz fél kézzel, fütyörészés ritmusára paskolta beszerzett zsákmányát. A csuklójára szorosan tekert ostor tüskéi, minden mozdulattal mélyebbre és mélyebbre fúródtak ajándéka húsába. Kifejezetten kedvére tett a fájdalmas szisszenésekkel, teste önkéntelen megrándulásával, amiket könnyed időtöltés gyanánt alkalmazott. Élvezetesebbnek látszódott vele foglalatoskodni, mint megszabadulni az ocska pengéktől. Ha nem bosszantották volna, bizonyosan ott hagyja, hátha más talál benne játékszert. Ráérős mozdulattal, szinte sértődötten hajította el egymás után a két fegyvert. Arcán egyetlen izom sem rándult. Kellemes bizsergésnek élte meg a hatalmas sebként tátongó lyukakat. Nem tagadhatta, szörnyen csalódott. Méregre sem futotta az ostoba támadóknak. Annyi készülődést, fáradozást követően, még csak elő sem húztak olyan felszerelést, amivel komolyabb fejtörést okozhattak volna számára. Hozzá mérten a többi halálistennek sem lehetett kihívás leverni ezt a váratlannak éppen igen, rajtaütésnek még talán, de lázadásnak semmiképp sem nevezhető komédiát.
A gyülekezőhöz vezető utat kényelmes, séta tempóban tette meg. Ha idegen alak került elé, kérdés nélkül szorította ki belőle a szuszt földből feltörő indái segítségével. Végig a főbb utakon közlekedett, tagadhatatlanul azzal a céllal, még ellenségbe botlik. Miután elérte a teret körbe ölelő épületegyüttest, egyszerűen felugrott tetejére, majd onnan kutakodott mézédes nektarinja vörösen fénylő tincsei után. Széles vigyorral ugrott a tisztekkel értekező fehér köpenyes barackvirága mellé. Válláról egyetlen mozdulattal penderítette földre a hozott ajándékát. Némi dicséret reményében várakozott, ám bíborvörös pázsitja figyelmét lekötötték ügyes bajos teendői.
Felháborodottan emelte égnek orrát, micsoda megaláztatás érte: szóra se méltatták kedveskedő ajándékát! Épp annyira esett bántódása a fogolynak, ne haljon bele, de vélhetően beszédre nyissa száját. Igazán kijárt volna részére a szóbeli, akár tettleges dicséret, ám erre nem került sor. Ezzel belegázoltak szívtelen lelkébe, melyet haja ingerült hátra dobásával és díva elvonulással hozott a világ tudtára.
Távolabb húzódott a rózsabimbója köré csoportosuló és felettébb bosszantó rajongó tábortól. Karba tett kezekkel, lehajtott fejjel és sunyi mosollyal pillantott egyetlen pontra. Egyenesen pirosan derengő rózsabokra háta mögül kikandikáló kicsiny lényre tekintett. Könnyedén észlelte saját fajtáját, legalábbis jelenlegi állapotában egyezett kisugárzásával az ott settenkedő apróság. Cseppet sem érzékelt ellenséges szándékot, vérszomjat részéről, ráadásul varázslatos lótusz szirmát őrizte, ha nem éppen kapaszkodott bele, mint rémült gyermek az édesanyjába. Ezt az újdonságot felettébb üdítőnek találta. Nem volt rest megajándékozni tűhegyesen elővillanó fogaival. Köszönés képpen rámosolygott, hogy tudassa vele, bizony, akad itt valaki, aki szemmel fogja tartani. Nem ajánlatos bármivel is próbálkoznia, ami legcsekély mértékben is veszélyes lehet piros pipacsára. Abban a pillanatban búcsút mondhat életétől, mert saját maga fog gondoskodni róla, hogy szörnyű kínok között könyörögjön a halálért, ami nem akarja utolérni.
Az idő közben fülét megütő, szépséges harangvirága szavaira, arcára fagyott féktelnnek éppen nem, de végtelennek mindenképpen nevezhető jó kedve. Sértődötten tekintett le a köddé váló sérüléseire. Mérhetetlen csalódottsággal húzta el száját, minden erőfeszítése feleslegesnek bizonyult. Elhatározta, legközelebb átgondolja kétszer, mielőtt szuvenírt hoz a csatatérről. Az ugyan enyhített háborgásán, hogy varázslatos magnóliája láthatóan ügyesen hallgatott a valóságot illetően. Elismerő hümmentéssel húzta végig hüvelykujját száján, ne látszódjon sunyi vigyora. Izgalmasnak találta ezt az új helyzetet, így mindenféle akadékoskodás nélkül engedelmeskedett a parancsnak. Érdekelte ugyan mi lehet a cél ezzel a teszteléssel, vagy mi lesz a beígért véres folytatás.
Tiszttársai előtt, persze nem mutatta ki kíváncsiságát. Megjátszott illetődöttséggel kapkodta fejét a hirtelen körülöttük kirajzolódó dojo teremben. Széttárt karokkal forgolódott, hiszen teljesen tanácstalan volt, mint a többiek. Rémülten, szinten halálra váltan kapott mellkasához, milyen szörnyűség fog velük történni, majd üdvözült mosollyal fogadta, amikor végre egyes egyedül maradt az új helyszínen.
A korom sötét, nyirkos, ázott föld illatú hely nem rázta meg. Szemei ezüstösen fénylettek, ahogy felmérte környezetét. Ugyan tökéletesen nem látott, ám rögtön megfejtette barlangban tartózkodik és merre található járat a haladásra. Nem vesztegette az időt, ahogy komolyan sem kívánta venni a lopakodást. Izgatott szökdécseléssel ugrált végig a folyosókon. Hol jobbra, hol balra húzódott a járatoknál és hajolt teljesen ki, megnézhesse, mi fogja a túloldalon fogadni. Egyre csalódottabban vette tudomásul nem ütközik akadályba, míg el nem érte a barlang kijáratát. Színtiszta oni lélekenergia csapta meg kikandikáló orrát. A ténylegesen váratlan, ám annál izgalmasabb meglepetéstől halk kuncogással idézte meg kezébe fegyverét. Nem mérte fel hány ellenfél vár rá, vagy éppen merre tartózkodnak. Egyszerűen kirohant az ellenségtől hemzsegő tisztásra.
Nem gondolkozott, nem készített kijutási tervet, mindössze élvezte, ahogy az ostor hangos csattanással landol az elé kerülő oni hátán, aki hangos üvöltéssel hívja fel támadójára a figyelmet. A rá szegeződő szempároktól eszelős vigyorral tüntette el kezéből fegyverét, hogy segítségül hívhassa hűséges kutyáját. Megremegő földből óriási gyökerek törtek elő. Mindenfelé hatalmas indák kavarogtak és csapták le, tépték ketté, fojtották meg az ügyetlenebb harcosokat.
A keletkező vértócsából, némi rásegítéssel, több tucat fegyver formálódott. Nyílak, tőrök, dobókések emelkedtek fel a mocskos földről és száguldottak felé. Esze ágában sem volt hatékonyan védekezni. Egyenesen előre haladt a fegyvereket háttérből irányító alakoknak. Roham alatt, néhány fegyvert elütött az oni alakját felvett karjával, vagy éppen arrébb lépett előlük, de az szemernyit sem lassított tempóján, többségük akadálymentesen fúródott testébe. Lelkesen, szabadon eresztett vérszomjjal rántotta ki az egyik bordái közé fúródott nyilat és döftve vele keresztül az egyik youkai torkát, majd rántotta ki onnan és szúrta ki vele a közvetlen mellette álló szemét és rúgta rá a harmadik száját tátó társukra. Még folytatta volna a sorozatot, de a szemfüles vérmanipulálók, szinte egyszerre rántották ki testéből az összes fegyvert. A hirtelen sokktól megtántorodott. Végre fájdalmat érzett, amitől boldog nevetésben fakadt ki. Készült folytatást követelni, hiszen olyan régóta vágyott már erre! Ekkor azonban óriási tatsubo csapódott jobb oldala mellett a földbe. Átváltozott karjának köszönhetően megúszta végtagja elvesztését, de az ütés erejétől még, így is megingott lába alatt a talaj. Hangos és kellően vidám felhördüléssel nézett a mögé tornyosuló oni-ra, aki már újabb csapásra emelte fegyverét.
Vízszintesen készülte elkaszálni, így kénytelen volt levegőbe ugrani, megragadni jobb karjával az oni szarvát és hátra rántani. Az óriás hatalmas puffanással terült el a földön, amit azzal honorált, belevágta mellkasába kéken derengő karját. A szerteszét fröccsenő vért földöntúli boldogsággal szemlélte. Megszagolta, arcára kente és mohón nyalta meg az ujjára került vörös ínyencséget. Még többre, ennél sokkal többre vágyott. Azt akarta az egész terület ebben a színben pompázzon és egyetlen lélegző lény se maradjon! Fürödni, úszni akart az elesettek vérében!
Csodálatos vágyát segítette a folyamatosan köré sereglő ellenség. Alig szabadult meg az oni-tól újabb érkezett, de már nem magányosan. Kisebb hordaként vették körbe, ami nem bizonyult életbiztosításnak. Abban a pillanatban elég közel kerültek hozzá kezébe idézte ostorát. Teljesen körbe fordult, majd hirtelen visszafelé csapott fegyverével, hogy folyamatosan szaporodjanak a vágások számai. Nem hagyott szünetet, ne legyen idejük lopni a távolságon és bevetni fegyverüket. Eleve kimondhatatlanul élvezte a kiserkenő és földre hulló vércseppek látványát. Hosszasan elszórakozott volna vele, azonban egy tőr fúródott hátába. A vékony penge kedves ajándékként kandikált ki tüdejéből. Hangos hörgéssel torpant meg, így az alkalmat leső oni-k egyszerre sújtottak le nehéz bunkóikkal. A támadás ereje ellen kénytelen volt teljesen alakot váltani, hogy kemény bőre némileg tompítson az irdatlan erejű ütés hullámon, hiszen nem maradt elegendő ideje védőpajzsot emelni az indákból. A köré tekeredő gyökerek ugyan segítettek rajta, de még letompult érzékekkel is tisztán észlelte több csontja törött, beleszámítva jobb alkarját, számtalan bordáját, kulcscsontját és lapockájával sem volt minden rendben.
Halk morranással ugrasztotta helyre kiugró vállát, hogy illően viszonozhassa a kedvességet. Megidézett kék lánggal borította be támadóit, majd ugyanilyen kedvességgel fogadta a még talpon lévő vérrel játszadozó harcosokat. Nem érdekelték az ellenállási kísérletek. Tűz gömböket, vagy tűzőrvényt indított minden mozgó lényre. Az ellene használt fegyvereket, ha sikerült, mert nem esett szét gyönyörű vértócsává, elvette és forgatója koponyájába, mellkasába, vagy szájába állította.
Nem foglalkoztatta a hogyan, lemészárolt mindenkit a barlang előtti tisztáson. Kizárólag azután indult az erdő irányába, ahonnan újabb lényeket észlelt, már senki sem lélegzett körülötte. A félhomályban rejtőzködő teremtmények ijedten reppentek szét, miután észlelték, hogy belépett területükre. Tisztes távolba húzódtak tőle. Messziről figyelték, de egyáltalán nem mutatták jelét harcba kívánnának bonyolódni. Pár percig csendesen szemlélte őket, majd kimért testtartással indult el találomra a sűrű fák között. Elkönyvelte nem szándékozzák bántani, így ő sem bolygatta a békességüket.
Léptei közben fokozatosan szabadult meg oni vonásaitól. Haja visszafehéredett, szemei újra sárgák lettek, kéken derengő bőre eltűnt, agyarai visszahúzódtak és szarvai eltűntek homlokáról. Nem sejtette merre tart, de teste egyértelműen jelezte számára nem csak ereje pazarlását vitte túlzásba, hanem sérülései is komolyabbak, mint indokolt lenne.

(click to show/hide)

Karakterlap

Shima Eizo

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Juuichibantai, 5. tiszt

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
11 000 / 15 000

Hozzászólások: 50

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
türkizkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #12 Dátum: 2016. Jún. 29, 11:50:36 »
Megérkeztem a találkozási ponthoz, amit Chiyo kapitány megjelölt nekünk, rajtam kívül pedig még sok más tisztnek is sikerült eljutnia idáig. Gondoltam, hogy a ninják nem annyira tökösek, hogy az egész 11. osztaggal elbírjanak, ugyan ki az a barom, aki ilyen öngyilkos megbízatásokat osztogat? Szinte alig futottam még össze valakivel Rin-en kívül, de ha itt vannak, az azt jelenti, hogy ők is erősek, és nekik sem okozott problémát egy ilyen incidens.
- Nos, az én szállásomat teljesen szétverték, eltört berendezési tárgyak, lyukak a padlón, valamint a falban is egy sűrűn használt kidou miatt. Nem azt mondom, hogy lakhatatlan, nekem akár a szabad ég is megfelel, de ha lehet, akkor mégis csak a felújítás mellett döntenék.
Szerencsére az összecsapást  nem különösebben kellett részletezni, szégyelltem volna bevallani, hogy a három ellenfelem közül egyiket sem sikerült foglyul ejtenem, és kettő el is menekült. Ez egyáltalán nem volt király teljesítmény tőlem, de majd most megmutatom a kapitánynak, hogyan fogok elverni belőlük egy századot!
A próba hallatára szerintem nem csak az én szemeim kerekedtek ki, mégis mikor, és hogyan sikerült ezt megszervezni? A fenébe, ezek szerint mégis csak tud a kapitány az eredményemről, ha kell, akkor dogeza-ban fogok előtte bocsánatkérően meghajolni órákon keresztül, elvállalok mindenféle környékbeli munkát, söprögetek, gyomlálok, csak kérem ne rúgjon ki, vagy helyezzen át a siralmas teljesítményem miatt.
A környezet újra megváltozott, és egy völgy szerűségben találtam magamat, amikor a kapitány elköszönt, és magamra hagyott. Nyilván minden résztvevő el lett egymástól választva, ez az utolsó esélyem, hogy bizonyítsak! Nem tudom pontosan, hogy mi a feladatom, egy ellenfelet sem látok, így gondtalanul indulok meg előre, akárhová is legyen az konkrétan. Valami repülő őslény közeledett felém az égből, barátságosnak tűnt, gondolkodtam benne, nem-e cirógatom meg a csőrét. Hirtelen tüzet kezdett el köpdösni, és egyre több jelent meg belőle, a nagy sasszék közepette pedig a ruhám szára is begyulladt. Most sárkányok, vagy keselyűk ezek? Mivel kicsit forróvá vált a helyzet, ezért nem haboztam tovább, fejvesztve vonultam vissza a fedezékembe. Itt-ott megpaskoltam magamat, nehogy a végén alsógatyáig égjek, majd jobban felmértem a terepet, védelmet nyújtó fedezékemben. Több tonnás sziklákat már talán nem mozdítanak arrébb. Két utat találtam a hegyek között, az egyik egy nyílt terepre vezet, arra bizonyára öngyilkosság merészkedni, a másik felén pedig nehezen bejárható, ám megmászhatónak tűnő út fekszik. Gondolom arra kell mennem, nem vagyok quincy, vagy modern katona, hogy lelődözzem őket az égről. Bátran iramodok neki a második körnek, miután megterveztem az útvonalamat, itt-ott lassító tereptárgyak, de nem lesz gond, a shunpo majd úgy is kisegít, hogyha megszorulok. Kicsit letört arccal vágtam le a szitut, hogy az említett technika mégsem működik. A keselyűk körbe zártak, az egyik pedig megragadt a vállamnál fogva, és vissza hajított a kiindulási pontomhoz, pontosabban annak sziklás tetejére, nehogy kényelmes legyen a visszatérésem. Egy kis ideig még hánykolódtam a földön, mint döglött bálna a tengerparton, csontom nem törött, inkább a büszkeségem bánta. Fájt, hogy ilyen könnyedén elbántak velem, ebből nem lesz elismerés, hogyha így folytatom. Neki vágtam a harmadik menetnek is, se shunpo, se kidou, csak egy sajgó derék. Szélsebesen iramodtam egyik fedezékből a másikra, miközben a körülöttem lévő terep egyre csak perzselődött. A következő madár ismét közelről akart támadni rám, ekkor felszaladtam a közeli szikla tetejére, zanpakuto-m láncával belasszóztam a nyakát, és mikor a földre kényszerítettem, Akkusu kikku technikával lesújtottam fejére, a lábam sarkának hegyével. Koponyája szétterült a kövön, fáj a szívem az állat bántalmazástól, de még szerencse, hogy a rusnyábbik fajtából való. Nem értem rá megsiratni, hiszen a társai még mindig haragosak rám, Dotsuku technikámmal próbáltam ellenlövéseket adni, de ekkora távolságból sajnos mind kimanőverezték, csak időt nyertem. Láthatólag már csak az utolsó szikla maradt hátra, boldog lennék, ha nem valami anya madár, vagy egy igazi sárkány tűnne még fel a semmiből. Utóbbi kettő nem is, de egy utolsó példány még bepróbálkozott nálam a kő mögött meglapulva. Könnyedén elbántam vele, lendületétől megfosztottam, szárnyait lenyestem, a sarlóm hegyét pedig a nyakába szegeztem.
A kép elsötétült, azt hittem már megvakultam, mire újra világos lett minden. Nem a völgyben találtam magamat, és szerintem a harmadik próbán sem, csak az osztag udvarán. Pokolian jó móka volt, vissza akarok menni, csak az állat bántalmazást hagyják ki. Felkerestem Chiyo-sant, és köszönetet mondtam neki, majd haza mentem az igazi Shiro-hoz, hogy örömömben addig szorongassam, amíg meg nem fullad szegény.

Karakterlap

Amatsuji Shinobu

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
11 000 / 15 000

Hozzászólások: 41

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 7 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Up in the air, chasing a dream so real."

Post szín:
#384E5B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #13 Dátum: 2016. Júl. 03, 01:43:01 »
Kíváncsian nyújtottam nyakam az ismerős férfi irányába. Kettőnk közül én ijedtem meg jobban. A felém villanó pengétől hátra tántorodtam majd a saját lábam gáncsolt ki. Hatalmas, szinte sírós szemekkel néztem a tettesekre, miért hagytak cserben. Rosszul éreztem magam, ilyen csúnyán jártam. Szégyelltem az ügyetlenségem. A testőr bácsi mindössze a munkáját végezte, miközben én megint szellemként kísértettem a közelben. Szerettem volna bocsánatot kérni, de nem nyílt rá alkalmam. Beszélgetett apával. Még se vághattam közbe. Türelmesen vártam a soromra, azonban a következő, amire emlékszem, hogy a ruhámnál fogva talpra állított. Annyira könnyedén húzott fel, mintha egy papírgalacsin lennék! Nagy ereje lehetett és szuperül használhatta! Még szép, hogy felcsillanó szemekkel bámultam rá, milyen ügyes! Jobban szemügyre véve is igazi testőr alkat volt, akire apa számíthatott! Bátor, erős és nagyon elszánt! Reméltem valamikor a jövőben kicsikét hasonlíthatok rá. Akkor apára, testőrségre és Aikawa taichou-ra se hoznék szégyent!
- Köszönöm szépen…öhm…nem emlékszem a bácsi nevére! Nagyon sajnálom! – Hajoltam meg, ahogy Akira kun tanította. Tényleg bántott a dolog, még a saját társaimat se vagyok képes név szerint megszólítani.
Valamivel jóvá akartam tenni a hibámat, csak apa, olyan erélyesen kiáltott fel, rögtön köddé váltam Anya takarásában. Készültem ugorjak, fussak, rúgjak, akármit csináljak. Eltelt néhány másodperc, mire feldolgoztam az okát, ami, pontosabban, aki én voltam. Nagy szemekkel pislogtam apára, ugyan miről beszél. Lenéztem a kezemen lévő sérülésre. Ezidáig teljesen elfelejtkeztem róla. Meg se éreztem, hogy ott van. Most sem fájt. Kicsikét égett és sajgott, de volt ennél már rosszabb. Például, amikor leestem a több méter magasra kifüggesztett kötélről. Az százszor félelmetesebb volt! Próbáltam erre apa figyelmét is felhívni, ha hallgatott volna rám. Nagy levegőket véve tátogtam, ahogy újra és újra bele akartam vágni a mondókámba, viszont ő sokkal gyorsabbnak bizonyult nálam. Mire végre szóhoz jutottam már kezemen díszelgett a karszalagja.
- Egyáltalán nem szükséges emiatt zaklatni, Akira kun-t. A testőrséget meg főleg! Jól vagyok, apa!  A bácsinak is igaza van! Hamarabb gyógyul, ha nem kötöd be. – Mozgattam meg karomat, lássa, hogy semmi komoly nem történt. - A karszalagodat visszaadom. Mit fog szólni Aikawa taichou, ha nincs rajtad? Ez a fukutaichou-hoz tartozik. – Vettem le a karomról a kicsikét véres és már koránt sem fehér anyagot. Elkámpicsorodott képpel vizsgáltam, mit tehetnék vele. Még se köthettem vissza apára ennyire piszkosan. Ekkor jutott eszembe a fura nevű övem! Mindig sokkal hosszabb volt és rengeteg maradt ki belőle. Szorgosan kicsomóztam és találomra levágtam belőle a csuklómra erősített pengével. Kicseréltem a címert tartó anyaggal, aztán gondosan felkötöztem apa karjára. A maradékkal összecsomóztam a nadrágomat, még se essen le útközben.
- Tessék! – Tekertem vissza sebemre a fehér anyagot. Büszkén mutattam felé, milyen remekül megoldottan a problémát. - Megmaradt a kötésem, te pedig visszakaptad a rangjelződet! Mindenki boldog lehet!–
Büszkén virultam, mennyire ügyesen viselkedtem. Tikolatlanul vártam a dícséretet, de a morcos testőr bácsi felénk dörrent, hogy mutassam meg, merre vannak a foglyul ejtett betörők. Azonnal engedelmeskedtem neki, mert annyira ijesztő volt. Nem akartam felbosszantani az ügyetlenkedésemmel. Akkor még kevésbé örülne, hogy a testőrségben vagyok, amikor láthatóan nem illek közzéjük. Gyorsan elővettem az apától kapott térképemet és azon keresgéltem a segítségével.
- Pontosan itt vannak a társalkodó hátsó udvarán! – Böktem a színes pacák egyikére. Most, hogy már tudtam micsoda, nagyon elszánt fejjel beszéltem. Az eddig sem jelentett megpróbáltatást odajussak. Anya bármikor visszavezetett, viszont úgy sokkal magabiztosabb lettem, hogy meg is tudtam nevezni!
Sietősen indultam visszafelé, ne vesztegessem bácsi idejét. Láthatóan türelmetlen volt. Érthető, elvégre Aikawa taichou san várta, vigyük a foglyokat elé, mármint a gyülekező térre, ami nem tudom merre volt. Reméltem, miután összekötöztük a támadóimat, majd átveszi a vezetést mogorva bácsi, mert nem szerettem volna elkeseríteni azzal, fogalmam sincs merre kéne elindulnom. Régen memorizálnom kellett volna az osztag térképét, hiszen mi lenne, ha apa bajba kerülne, mondanák a helyet hol és nekem fogalmam se lenne, hogy merről jutok oda. Azt nem szeretném megkockáztatni. Ezért kértem a térképet, hátha könnyebben megy, csak, hát apa rajzai valamiért nem bizonyultak elég hatékonynak, pedig nagyon aranyosak a színek meg formák!
Nagyon boldog lettem, miután testőr bácsi ténylegesen átvette az irányítást. Szorgalmasan követtem, persze utolsóként. Ragaszkodtam hozzá, hogy apa menjen kettőnk között! Így nem eshetett baja, ha valaki lesből akarna támadni. Igyekeztem arra is ügyelni, oldalról se érhessen minket meglepetés.
A gyülekező téren már sokan ácsorogtak, mire odaértünk. Bőszen kémleltem, merre és mire várnak. Könnyedén kukucskáltam át felettük. Többségüknél magasabbnak számított a hármasunk. Picit kényelmetlennek is éreztem, míg meg nem láttam Aikawa taichou san-t. Lelkesen integettem felé. Széles mosollyal készültem köszönni, aztán eszembe jutott ezt nem szabad csinálni, mert ő a felettesem. Gyorsan lerántottam a kezemet és meghajoltam felé. Majd nem lefejeltem az előttem állót, de még idejében fékeztem be a levegőben, hogy elkerülhessem az ütközetet. Így már nyugodt szívvel hallgathattam Aikawa taichou san beszédét, még, ha meg is rökönyödtem rajta, mindez, csak ügyes szimuláció volt. Azonnal a kötés alá kukkantottam és lelkesen mutattam apának.
- Nézd, nézd! Eltűnt! Nyoma sincs! Makkegészséges vagyok! –
Már tényleg nem kellett aggódnia, hiszen köddé vált a vágás! Ennek örültem, hiszen így apa figyelmét se vontam el! Megnyugodhatott nem esett bajom és újra teljes gőzzel koncentrálhatott a saját dolgaira, ahogy én is! Most, hogy megint kutya bajom, még jobbnak kellett lennem! Elhatároztam még ügyesebb leszek, elvégre Aikawa taichou azt mondta, újabb feladat fog következni.
Alig ocsúdtam fel az elhatározásomból, teljesen egyedül találtam magam. Rémülten forgolódtam jobbra-balra, mert nem elég, hogy az egész osztag eltűnt, de még apát se láttam. Kétségbe esetten kutakodtam utána. Nem hagyhattam egyedül! Ha nincs mellettem, akkor nem lehetek benne biztos, hogy jól van! Már, pedig nem engedhettem bántódása essen! Meg akartam védeni, viszont eszembe jutott, amit Aikawa taichou san mondott. Lehetnek helyzetek, amikor egyedül leszek kénytelen boldogulni, vagy épp az osztagtársaimnak kell segítenem. Tudtam, ezt várja tőlem, de nehéz volt teljesíteni a kérését. Hatalmas nyöszörgésekkel horgasztottam le a fejemet. Szörnyű érzés volt, mert tudtam ez a helyes döntés, de ettől még mást szorgalmaztak az érzéseim.
- Vigyázol apára, Aikawa taichou san? – Pislogtam felé hatalmas szemekkel. Még emlékeztem arra, amit mondott. Bízzak benne és apában, mert, amíg vele van, addig nem eshet bántódása. Nem is hittem, mennyire megnyugtatott az őszinte válaszával. Széles mosollyal köszöntem meg neki a kedvességét, erre, mire felegyenesedek, már teljesen ismeretlen alakok fogadtak.
Meglepetten pislogtam az óriási kapuk mögül felbukkanó udvarra, majd az ott gyakorló emberekre. Nagyon különösnek találtam! Igazi eltévedt turista kalandvágyával és csodálkozó bámészkodásával mentem beljebb. Többször körbe fordultam a saját tengelyem körül, minél nagyobb szeletet láthassak, ebből az ismeretlen világból. Kimondhatatlanul élveztem, míg elém nem sietett egy apró termetű, ősz bácsika, aki karom erélyes megrántásával vett rá, hogy kövessem. Egyenesen a gyakorló fiatalok közé vezetett. Elképedten pislogtam a fegyelmezetten, szinte egyszerre mozgó tömegre. Lenyűgözőnek találtam ezt a rendezettséget és harmóniát! Nagy tetszett! Csillogó szemekkel néztem őket, míg a különös bácsika újabb erélyes lökéssel nem adta a tudtomra, ne csak szemlélődjek, hanem csináljam is!
Kissé zavarodottan kérdezgettem, tényleg ezt várná el tőlem, amire fel, csak hadonászott a kezével. Nem értettem, pontosan mit szeretne, de felbosszantani se akartam, meg nagyon tetszett a csoport légiesen könnyed mozgása. Eszméletlen hajlékonyak voltak! A tornász énem azonnal bezsongott! Ki akartam próbálni, de bemelegítés nélkül nem akartam neki gyürkőzni a feladatnak. Sebtében rányújtottam a tagjaimra, ahogy hanyag módon utánoztam a mozdulataikat. Előbb el akartam lazulni, véletlen se görcsöljek be. Illetve, próbáltam ráérezni, milyen a mozgásuk ritmusa. Nagyon fürgék voltak. Nem kapkodósak, inkább kimérten céltudatosak. Egyszerre voltak hihetetlen finomak és brutálisan erősek a mozdulataik. Lágyan elindították, aztán szempillantás alatt ugrott fel a lépés, rúgás, ütés tempója és ereje. Valami hihetetlen határozottság volt bennük. Szinte érezhette az ember az erőt, amit egyetlen mozdulattal kiadtak magukból.
Csodálatosnak tartottam, mert egyáltalán nem boldogultam vele egyszerűen. Ha a mozdulat kivitelezésére koncentráltam, elveszett az erő és gyorsaság. Amikor, viszont erre ügyeltem, akkor a mozdulatot sutának, esetlennek éreztem. Tornászként nem szorultam rá, ennyire tudatosan fejtsem ki az erőmet. Kevésbé voltam gyors, vagy erős, mert számított a lábam nyújtva legyen, karom megfeszüljön. Elvesztem a részletekben, amitől meg se közelítettem apa, vagy akármelyik harcos erejét. A kettő valamiért nem találkozott nálam. Most sem éreztem össze tudnám hangolni. Határozottan, azaz érzésem támadt, csak ügyetlenül bohóckodom közöttük.
Elszomorított a valóság, bár kitartóan gyakoroltam, ahogy a bácsika is szorgalmasan paskolta a karjaimat, esetleg lábaimat. Erélyesen magyarázott, még, ha egyetlen kukkot se értettem. Hálás voltam érte, ezért igyekeztem azt csinálni, amit mutogat. Zokon is esett, hogy az előtt kongatott háton a botjával, igazán ráéreztem volna a feladatra. Picit morcos voltam. Nem rá, inkább magamra. Bár azt nem értettem mi fog következni. Mindössze tanácstalanul toporogtam a sok, nálam alacsonyabb, kopasz fiatal között. Valami örömöm leljem a magasságomban, nekem nem jelentett gondot kideríteni a felfordulás okát. Egyszerűen az orrom elé néztem és láthattam, valamiféle tuskó rengetegre másznak fel hatan. Mindenki mozog, ügyeskedik, hogy a másikat lelökhesse, vagy legalább kibillenthesse egyensúlyából. Kiütőst kellett játszani labda nélkül!
Abban reménykedtem az én egyensúlyérzékemmel, hajlékonyságommal és leleményességemmel könnyedén megoldhatom. Elég buta feltételezésnek bizonyult. Erre már az első kísérlet után rájöttem. Alig léptem fel a rönk tetejére, máris elvesztem. Követni se bírtam a többieket. Olyan fürgén szökkentek egyikről a másikra, hogy mire észbe kaptam, már a földön heverésztem. Alig ocsúdtam fel a sokkból, újra odalent találtam magam. Ez számtalanszor eljátszódott újra és újra. Mire megtaláltam az egyensúlyom, addigra a fűben puffantam. Nem voltam elég gyors. Valamiért cserben hagyott az ügyességem. Berozsdásodott vénembernek látszódtam a többiekhez képest. Erre, pedig nem magyarázat, hogy ők évek óta gyakorolhatják. Én meg évtizedek óta vagyok tornász! Szégyelltem magam, ennyire nem bírom felvenni a kesztyűt. Viszont, nem adhattam fel, mert azt mondta Aikawa taichou san, addig nem jutunk ki, míg nem teljesítjük a feladatot! Mindenképpen fent kellett maradnom a pályán!
A nagyon sokadik próbálkozás után, igyekeztem figyelni. Az alattam roskadozó rönkre koncentráltam. Olyan volt nekem, mint a kötél! Át kellett vennem a rezgéseit, azonosulni vele. Nem küzdeni kellett ellene, hanem rátalálni a sajátos ritmusára, amivel fenntartotta a súlyomat. Megtalálni vele a közös hangot, hogy érezzem, mit kéne tennem. Néhány kör alatt rájöttem, nem kell kapkodnom, vagy épp ellenkezőleg, görcsösen ügyelni a tartásomra. Úgy kell rajta sétálnom, futnom, vagy ugrálnom, mint a kötélen. Nem kell gondolkoznom, feszengenem, csak éreznem a lábam alatt húzódó talajt, ami épp a szétszórt rönköket jelentette. Össze kellett szednem magam, hiszen ez semmivel sem nehezebb, mint biztosítókötél nélkül ugrálni a magasban.
Végre elszántam magam, nem csak félős gólyaként ácsorgok az első rönkön. Próba gyanánt fellendültem, de a kezem segítségével tovább lendítettem magam. Kevés hiányzott beessek két rönk közé. Nem megyek le spárgába, egészen biztos, csúnyán megütöm a fejem. Ezzel az egyszerű módszerrel ugyan megmaradtam és átfordítottam magam, ahonnan kézenállásból szaltóztam a további rönkökre, míg a negyedik után hátra nem vágódtam. Csodásan bevertem a derekam, de valamicskét kezdtem érzékelni a távolságokból. Muszáj voltam kitapasztalni, hogy milyen messze vannak egymástól. Addig nem mozoghattam szabadon, míg nem ismerem meg a pályát. Ha már rögződik a lábamban, mekkora a mozgásterem, nyert ügyem van. Addig maradt a gyakorlás!
Újra és újra nekigyűrkőztem a feladatnak, mert azt akartam, hogy érezzem a pályát. Akkor képes lehetek szabadon mozogni. Utána már foglalkozhatok azokkal, akik körülöttem vannak és a tényleges feladattal. Az nem számított meddig tart eljutnom odáig. Tornászként a kitartás az egyik erényemmé vált. Hála az atléta állóképességemnek sokáig bírtam a terhelést és hála a rengeteg gyakorlásnak, megtanultam, ha valamire koncentrálok, azt addig teszem, míg nem sikerül, vagy elégedett nem leszek az eredménnyel. Ezért nem számított, hányszor ver kupán az idős bácsika, mentem előre. Próbálkoztam, míg teljes magabiztossággal nem szaltóztam a rönkök tetején.
Azok után, úgy éreztem boldogulok a mozgással kezdtem el szemmel követni a többieket. Eleinte próbáltam előlük kitérni. Szó szerint menekültem a rönkökön keresztül. Futkorásztam, ugráltam, vagy éppen az indákon lendítettem magam körbe, hogy ne érhessenek utol és lökjenek le. Próbáltam elkerülni a találkozást, de rájöttem, ennél sokkal egyszerűbben megoldhatom a feladatot, ha egymás ellen játszom ki őket. Annyira lelkesen loholtam egymás után, vagy épp jártak a nyomomban, hogy azaz ötletem támadt, ezt fogom ellenük használni. Szándékosan úgy mozogtam, egymás útját keresztezzék és legalább egyikük kiessen, vagy hirtelen irányváltásokkal billentsem ki őket az egyensúlyukból. Az egyáltalán nem volt célom, bármelyiküknek súlyos sérülést okozzak. Előzékenyen felakasztottam őket a lábfejemre, hogy onnan segíthessem őket a földre. Nem kellett a győzelemhez brutális erőket mozgósítanom, úgyhogy, miért rendeztem volna vérengzést?
Teljesítettnek vettem a feladatom azzal, ha leestek. Azt senki sem várta el, ténylegesen ütlegeljem őket. Legalábbis nem úgy látszódott ragaszkodnak hozzá. Miután végre elértem, hogy egyedül maradtam odafent, lepillantottam az idős bácsikára, mennyire szeretne fejbe kólintani. Nem csinált semmit, csak intett nekem, hogy másszak le. Egyszerű előre szaltóval landoltam mellette. Odatartottam neki a fejemet, de nem ütött rá, hanem kendőt kötött a szememre. Eltátott szájjal tapogattam, ám erre meg ráütött a kezeimre. Gondolom, ezzel jelezte, nem vehetem le. Utána csak megpaskolta a lábamat, majd az előttem lévő rönköt, hogy másszak fel.
Magam elé tartott kezekkel tapogatóztam a rönk után. Ahogy megtaláltam az egyenetlen felületet rögtön a tetejére fektettem a tenyerem. Enyhén ránehezedtem, de még nem mozdultam. Szoktam az új helyzetet és engedtem, szép fokozatosan átvegye a maradék négy érzékszervem az irányítást. Elmosolyodtam, mert ezt a játékot ismertem! Mi bizalomjátéknak hívtuk! Arra használtuk, hogy fejlesszük az egyensúlyérzékünket! A szem az egyik legfontosabb észlelő szervünk, épp ezért jelent kihívást, ha nélküle kell boldogulni. Arra ösztönöz a vakság, jobban bízz a testedben, ösztöneidben, érzékelésedben. Rengetegszer gyakoroltuk, úgyhogy a helyzet maga nem rémisztett meg. Inkább a terep és feladat számított újdonságnak, bár az előbbit már viszonylag kiismertem. Emiatt nem is kapkodtam. Ellendítettem a lábaimat, hogy teljes súlyommal ránehezedhessek a jobb kezemre és óvatosan kitapogathassam ballal a következő rönk tetejét, amire ránehezedhetek. Szép óvatosan sétáltam kézen párat. Egész ráéreztem a résekre, ám ekkor óriási erejű ütést éreztem a támasztó kezemen. Valaki lendületből érkezett és talppal rúgott rá a csuklómra. Az egyensúlyomat, ha körömmel kapaszkodtam se tarthattam meg. Hátrafelé dőltem, de mire jó a tornász lét, egyszerűen megálltam hídban és onnan lendítettem magam talpra. Erre újabb rohamot kaptam a levegőből. Mellkason rúgtak, amitől beestem két rönk közé. Kizárólag annak köszönhettem nem csapódtam a földbe, nekivettem hátam az oldalának és talppal fékeztem a csúszást.
Az égető fájdalom tisztán tudatta velem, bőr se maradt a hátamon, de legalább nem vesztettem el még egy kört. Kár, hogy nem örülhettem sokáig. Mire lefékeztem az esést, odafentről kaptam az égi áldást. Mindkét oldalamról ütés ért. Egyik részről a térdhajlatomat rúgták, míg a másik egyenesen a bordáimat célozta meg. Nem esett jól ez a kedvesség és az önkéntelen védekezésnek hála még lentebb araszoltam, de nem adtam fel a küzdelmet. Levegőt visszafojtva füleltem. Kivártam a következő rohamot, hogy az illető nyakába kulcsolhassam a lábaimat és így lendületet véve húzzam felé a törzsem. Újabb erőt csoportosítottam, majd felugrottam a vállára, ahonnan felfelé nyomtam magam. Nagyon reméltem nem nyúlok mellé és sikerül elkapnom a rönköt.
A számításaim majd nem teljesen bejöttek. Megtaláltam a sarkot, épp, csak, nagyon a szélébe sikerült belekapaszkodnom. Azt hittem beletörnek az ujjaim, de húskampóként mélyesztettem a fába, véletlen se csússzanak le róla. Mellé lendítettem a másik karomat, amivel már lényegesen könnyebben húztam fel magam. Teljesen behúztam a lábaimat és szinte guggolásból toltam tetejére a testemet. A friss levegőnek, persze nem örülhettem, mert az arcomat erőteljes talpalás érte.
Beleszédültem az erejébe. Egy pillanatra megszűnt minden hang és éreztem hátrahanyatlik a testem. Szerencsére időben kapcsoltam és előre kaptam a karjaimmal. Belecsimpaszkodtam a visszahúzott lábba. Fogást kerestem rajta, majd egyszerűen kézenállásba lendültem. Szándékosan oldalra nyomtam a súlypontom, biztosan elveszítse az egyensúlyát. Ahogy éreztem enged a gravitáció kegyetlen vonzásának eltoltam magam, hogy remélhetőleg tőle ellentétes irányban, talpon landolhassak.
A lábam túlságosan a rönk peremén kötött ki, így meginogtam, de a másik lábammal gyorsan kitámasztottam magam. Enyhe haránt terpeszben álldogáltam. Füleltem, merre lehetnek a többiek, de semmit se érzékeltem. Sem légmozgást, sem neszelést nem hallottam. Várakoztam, ugyan mi történhetett. Nem mertem kikukucskálni a kendő alól, bár feltűnt, hogy nehezen kapok levegőt és vas ízű trutymó csorog lefelé a torkomon. Azt hiszem az előző fejes góltól csúnyán betörhetett az orrom.

(click to show/hide)

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 18.

Lélekenergia:

60% Complete
91 000 / 100 000

Hozzászólások: 117

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 57 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Váratlan látogatók
« Válasz #14 Dátum: 2016. Júl. 25, 07:03:22 »
Nem akartam közbeszólni, hogy nem számít zaklatásnak, elvégre az én fiam volt, tehát a testőrség, és Akira~kun is felelősséggel tartozott érte. Bár legutóbb, mintha azt próbálta meg kifejteni Yocchan, hogy ő közben Amatsuji is, és gondoljak erre, de nem akartam, mert az mindig valami veszélyt jelentett, Shinocchannak pedig az hiányzott a legkevésbé! ˘o˘ Obis ügyetlenkedését szinte könnyesen csillogó szemmel néztem végig, mondjon bárki bármit, ő tényleg az én fiam! T///T Felrémlett lelki szemeim előtt ama ominózus tizenkettedik osztagos… nem is edzés, inkább kínzás, ölni akarás, aminek alkalmával én elhagytam az obimat, és majdnem a hakamámat is. :/
- Ne aggódj, Chicchan karszalag nélkül is megismeri a hadnagyát! 8) – Érintettem meg könnyed mozdulattal feje tetejét, de nem tiltakoztam az ellen, hogy visszakösse. Sok gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet olvastam az utóbbi időben, a legtöbben azt javasolták, hogy hagyni kell kibontakozni őket, és ez bizonyosan vonatkozik a kétszáz évnél idősebb gyerekekre is! :3 – Nagyon ügyes vagy, kiváló munka, ez biztosan sose esik le! *w* - Dicsértem meg lelkesen, mert azt is olvastam, hogy erre nagy szükségük van! Nem is olyan bonyolult dolog a gyereknevelés, nem értem, hogy Yocchan min izgult. :/
Követtem a társalgó felé, Tsundere~kunnal egyetemben, mert mondjon bárki bármit, neki bizonyosan ez a neve, szó szerint az arcára volt írva. :roll: Főleg Tsun volt, és csak alig dere. :| Shinocchan szerencsére ügyesen hatástalanította a behatolókat, de a biztonságkedvéért belerúgtam a földön fekvőbe, csak hogy érezze, nem látjuk szívesen még most sem. :x Az én fiamat nem támadhatják meg holmi besurranó semmirekellők. >w>
A gyülekező téren lelkesen intettem Chicchannak a többiek fásult, vagy éppen felháborodott ábrázatát nem értettem, elvégre szerették a harcot vagy nem? :o Nekem tönkre ment a kedvenc Yocchanos képem, és bántották a kicsi fiamat is, de a kapitánynak illik ám örülni! ˘_˘
- Nyugi~nyugi, Rin~chan, ha meg kell tudnod, megtudod. – Könyököltem kicsit a buksijára, el ne szálljon szabados szája, mindent azért itt sem lehet.
A magam részéről már nem sok mindenen lepődtem meg, legalábbis nem Chicchannal kapcsolatban, s bár én ajánlottam, hogy találja meg a maga „kapitányságát”, nem feltétlen erre gondoltam. Nem gondoltam azt, hogy szándékosan bárki életét is veszélyeztetné, bár Kenpachi volt, a szó elég szoros értelmében, ennél jobban ismeretem, azt hiszem. *>*” Az mondjuk elgondolkoztató, hogy melyik Juuichibantais merné mindenki előtt használni illúziókeltő képességét? Ezt a kérdést későbbre tartogattam, lesz még olyan pillanat, hogy elbíbelődhetek vele.
- Tényleg! *o* Lehet, hogy most jobb, mint egy vadonatúj! – Nevettem fel, hogy azért értse, viccnek szántam csupán. – Biztos a kötés is segített! 8)
A következő változásokra már csak mélyet tudtam sóhajtani, gondolhattam volna, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű. T///T Chicchan szavaira csak összefontam karjaimat a mellkasomon, én nem félek, természetes szülői aggodalomnak hívják, a gyerekhez jár, komplett csomag! :/ Van benne minden, nevetés, sírás, és sok-sok aggódás, meg pánik, némi szívroham, és megannyi őszhajszál… Az enyémek csak azért nincsenek meg, mert mindent kitépkedtem nagy izgalmamban, mikor ugrabugrált egy vékonyka kis zsinóron. @_@ Legközelebb csapatedzést is csapathatnánk, hogy legalább a kétoldali infarktust elkerülhessem.
Az előttem lobogtatott térképre pillantottam, én ennél sokkal szebbet rajzoltam Shinocchannak, de hát nem lehet minden illúzió egy Picasso mű. :roll: Mély sóhajjal vettem át, a körülöttem állók nem voltak ismerősek, s bár a feladathoz hasonlót csináltam már, azért nem vettem könnyedén a dolgot. Egyrészt mert külön kért rá Chicchan, én pedig kedves hadnagya vagyok, másrészt meg semmi kedvem nem volt Yocchan szidalmait hallgatni, miközben sebeket kötöz rajtam Akira~kun. :| Sőt, a sebekhez sem volt kedvem, hogy őszinte legyek.
- Rendben, akkor mindenki hangtalanul kövessen, a terv az lesz, hogy belopózunk, és párosával leszedjük az őröket, néma csendben. – Mivel a folyosók jórészt egymásra nyíltak, nem sok helyünk volt észrevétlen kivitelezni mindezt, de jobb, mintha konfrontálódnánk, és szemtől szemben állnánk ki több tucatnyi őrrel. – Ti ketten. – Mutattam a két nőre. – Menjetek előre, és jelezzetek, mikor követhetünk titeket, és számoljátok, hogyan fordulnak az őrök, nagyjából hány lépést tesznek. Minden egyes lépés számíthat.
Sokkal kisebbek voltak nálunk, így kiválóan megbújhattak a sarokban addig, míg két kört mentek a járőrök, ennyinek elégnek kellett lennie ahhoz, hogy lássák nagyjából, mikor hol vannak. Mi hatan voltunk, ha mindig csak kettővel kell foglalkoznunk, csendesen végig tudunk menni az épületen, anélkül, hogy feltűnést keltenénk. Az érkező jelre intettem két férfinak, majd a megmaradttal én is elindultam. Forgóban járt két őr, és alig tíz másodperc a holtpont, mikor nem láthatnak minket, és lecsaphatunk, ennyinek kell elégnek lennie. Felpillantottam a fölöttünk lévő plafonra, a belmagasság nem volt vészes, és az ajtó nyílása is megfelelő volt arra, hogy belekapaszkodjon az ember. A fejemmel intettem, hogy az egyikük másszon fel, az ajtóban úgyis egymás mögött bukkan majd fel a két alak, így míg mi lefegyverezzük az elsőt, addig a másodiknak sem lesz ideje erősítést hívni, mert a nyakába szakad Buddha ajándéka. :x
Lélegzetvisszafojtva vártam velük, éreztem, hogy csak a jelemet figyelik. Felbukkant az első cipő, de ki kellett várni az utolsó pillanatot, hogy a hátsó is elég közel legyen. Intettem, mire berántották az első bámészkodót. Néhány másodperc volt csupán, hogy elválasztották a tudatától, a másodiknak sem volt ideje kiabálni, a nyakába érkező nő elvágta a torkát, így csak halk hörgésre futotta neki. Felmutatott hüvelykujjal jeleztem, hogy kiváló munka volt, majd a sarokba húztam az eszméletlen őrt, nem szerettem a felesleges vérontást, jelen helyzet nem kívánta meg, hogy végezzek vele, így csak a ruhájával megkötöztem, és kerestem valamit, amivel kipeckelhetem a száját. Még ha fel is ébredne, így nem jelenthet ránk veszélyt, mert persze a fegyvereitől már régen megszabadítottuk. :roll:
A térkép szerint most egy nehezebb szakasz jött, a számtalan átlátható helyiség nekünk csak rossz lehetett, mert ha nem figyeltünk az időzítésre, nemes egyszerűséggel megláthattak minket. Ismét a két nőre pillantottam, és elmutogattam nekik, hogy a fal mellett két oldalt osonjanak át, nézzék meg, mi vár ránk. A kör alakú szoba egy ideig takart minket, de onnan kilépve két helyről is támadhatnak minket, márpedig ha hátulról védtelenek maradunk, akkor könnyedén felmorzsolhatják ezt a kis csipetcsapatot.
Miután ismét elmondták, hogy miként járnak az őrök, arra a döntésre jutottam, a legjobb az lesz, ha csak az egyik párossal foglalkozunk. Ha sikerülne kibekkelnünk, hogy fel se tűnjön nekik semmi, máris annyival kevesebb emberrel kell foglalkoznunk. Elővéve ismét a térképet, elmutogattam, hogy a fal mellett megbújunk addig a sarokban, míg a nekünk fentről érkezők megfordulnak, és csak azzal a két őrrel foglalkozunk, akik a kapcsoló szoba felé masíroznak. Bólintásukra eltettem a térképet, és kiadtam a jelet az indulásra.
A fülemben dobogott a szívem, csak arra tudtam gondolni, minél gyorsabban végzek, annál előbb mehetünk haza vacsorázni Shinocchannal… *w* aki egészen bizonyosan jól van, semmi baja, sehol sem horzsolta le magát. >3> Egészen bizonyosan. :| Mélyet sóhajtottam, megfeszítettem izmaimat, és neki indultam, elvégre nem olyan nehéz ez, csak nem szabad, hogy észrevegyenek. Elfordult a két őr, mi pedig előre nyomultunk, a másik kettő után, csakhogy szemből is voltak még ketten, bár csak a szemem sarkából érzékeltem őket, de így is tudható volt, eljött az első zökkenés a zökkenőmentesnek szánt tervben. Egyetlen kézmozdulatot tettem, és a balra nyíló szobába irányítottam mindenkit, mielőtt még lebuknánk. Nem sokon múlt, megint őszültem vagy egy tincsnyit.
Mivel nem volt sok időnk, míg visszafelé jönnek, más választásunk nem lévén úgy döntöttem, hogy berántjuk őket a kis szobába. Elvileg a szemben lévő páros addig háttal lesz, így nem láthatják, mi történik, arra pedig vigyázunk majd, nehogy hangosak legyünk. A tervre bólintottak a többiek, és ketten az ajtó két széléhez álltak. Mindig minden az időzítésen múlik, ha egy másodperccel is gyorsabbak, vagy lassabbak, felriadóztatják az egész épületet, és akkor szaladhatunk hazáig. :S Erről azonban szó sem volt, profi csapatot kaptam, már-már félelmetes volt, milyen ügyesen iktatnak ki valakit. Remélem, lázadást nem akar Chicchan szimulálni. :| Vesztegetni való időnk azonban nem volt, addig kellett előre nyomulnunk, amíg a másik kettő háttal volt. Ezúttal nem kötöztem meg az őröket, csak intettem, hogy futás.
Mintha lassított felvétel lett volna, ahogy csendesen végig száguldottunk a folyosón, egyenesen a két éppen megfordulni igyekvő őrök nyakába. Az egyik köré fontam a karom, és nemes egyszerűséggel megcsavarintottam a fejét, ami egy halk roppanással megadta magát, törött nyakán kifacsart pózban lógott le feje. Csendesen fektettem le, nehogy a tompa puffanásra felfigyeljenek. Oldalra nézve láttam, hogy a másik delikvens sem járt szebben, az egyik nő kése markolatig a koponyájába fúródott. Sose haragíts meg egy nőt… Sose. :|
Nem maradhattunk sokáig egy helyben, kétfelől is érkezhetett meglepetés, viszont jelen pillanatban mi szerettük volna meglepni a bent tartózkodókat. Négyen álltak a célterület előtt, de a másik két szoba még legalább ennyi embert rejthetett. Frontális támadásnál csak addig volt esélyünk, míg nem képesek segítségért kiáltani, hiszen létszámfölényben voltunk, azonban ha csupán egynek is sikerül megszólalnia, végünk. Elővettem a térképet, és a két oldalsó kis résekre mutattam, hárman-hárman elfértünk ott, kivárva azt a pillanatot, amikor berontva másodpercek alatt beszédképtelenné tehettük őket.
- Amikor jelt adok, a lehető leggyorsabbnak kell lennünk, egyből a gigájukra menjetek. Nem baj, ha talpon marad, csak beszélni ne tudjon! – Suttogtam, majd mutattam, merre is induljunk.
Megbújtunk a vékony résekben, nem volt túl sok hely, de nem is kellett. Az ajtó nem volt túl széles, de ketten simán befértek rajta, az első kettő a két távolabbit célozza meg, a következő kettő a megmaradtakat, az utolsó kettő fedezi a többieket, történjék bármi. A végére maradtam, én voltam felelős értük, megvédtem a seggüket, ha kellett. :x Amint némileg elfordult legalább két őr, már jeleztem is, minden úgy ment, mintha csak az elképzelésem elevenedett volna meg. Az őröket csendesen földre vitték, meg se tudtak szólalni, egyikük valószínűleg azt se tudta, mi történt vele. Mosolyogva lendült öklöm a kapcsolóra, meg se próbáltam gyengéd lenni, had repüljön a levegőbe minden. :x
A robbanás elmaradt, a nagy fényesség helyett minden elsötétült, aztán megint az osztagban voltam. Tudhattam volna, semmi konfettizés, örömujjongás, nullanullahetesnek járó női tömegek. ToT Ezt a kalandom is hiába mesélném el Yocchannak, el se hinné, mert csak itt-ott lilulok be, semmi komoly bajom nem esett. Néha nem tudom, hogy nem-e csak azért akar megvédeni, hogy inkább ő maga tehessen el láb alól. :/ Tekintetem csak Shinocchant kereste, remélem az én tündéri kisfiamnak kutya baja, mert nem állok jót magamért! Yocchanért még annyira se. :|