Edzőtermek

[Hirase Keisei]

avagy ezt én magam se gondoltam át
Pofonosztó edzés

Mióta elhelyezték a Hachibantaiban nem sok vizet zavart. Előszeretettel került el minden kötelességet többek között a kapitánynál való lejelentkezést is. Nem tudta mit és hogyan kéne mondania és éppen ezért az osztag területén mindig ninja üzemmódba közlekedett nehogy valamelyik fejes észrevegye. Most sem tett másként gond nélkül osont ki az osztag területéről és kezdte el mindennapos semmittevő túráját az osztagok területein belül. Nem ismerte még annyira a környéket ezért is lófrált inkább minthogy szolgálatokra jelentkezzen hiszen azok megerőltetőek és még akár veszélyesek is lehetnek. A legutolsó alkalom amikor egy lidérccel futott össze az akadémiai vizsgája volt amikor akarata ellenére szükségessé vált lélekölőjének használata.
A mai felfedező túra a 11. Osztag területének feltérképezése érdekében vette kezdetét ugyanis ott még nem járt csak sztorikat hallott a harcmániás osztagról. Kicsit tartott is tőlük hiszen Ő pont, hogy kerülte a harc mindennemű formáját abból kiindulva, hogy túl sok energiát kell felhasználni amit elhasználhat mondjuk fetrengésre is.
Amikor megérkezett a célterületre látott pár kószáló személy, de nem foglalkozott velük legalábbis nem állt szándékában addig bármiféle kontaktusba kerülni bárkivel is míg az szükségszerűvé nem válik. Lesütött fejjel a földet bámulva haladt előre és imádkozott azért, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy egy teljesen vadidegen lófrál köztük.
Talán pont ez lehetett az oka, hogy valamilyen ismeretlen oknál fogva sétálhatott neki egy hatalmas fa ajtónak amit feje koppanása jelzett. Rémülten kapta fel a fejét és nézett körbe, de szerencsére nem látta senki a balesetet hiszen ezen a környéken jelenleg nem volt senki legalábbis odakint. Bentről nyögések, puffanások és harci kiáltások szűrődtek ki, ami felettébb különösen hangzott így csukott ajtón keresztül. Kíváncsiságának nem tudott ellent mondani bár tudta, hogy valószínűleg olyan esemény zajlik odabent amibe nem lenne a legjobb belecsöppenni Ő mégis halkan, résnyire nyitotta a bejáratul szolgáló ajtót és egy határozott mozdulattal becsusszant majd ugyan ezzel a halk mozdulattal be is csukta maga mögött az ajtót és csak ezt követően fordult meg.
- Mi a fészkes fene, mégis mit keresek én itt? T_T – szaladt ki a száján amikor tudatosult benne a látvány. Egy edzőteremben állt ahol éppen pár halálisten gőzerővel püfölte egymás arcát. Teljes kétségbeesettségében nem tudta mihez kezdjen hiszen egy-két ott tartózkodónak feltűnt, hogy betoppant az ismeretlen területre ezért elég gyanús lett volna ha csak kihátrál. Vett egy nagy levegőt és az egyetlen üres sarokba tipegett ahol nyújtógyakorlatokat kezdett el imitálni nem nagy erőkifejtéssel hiszen soha nem szeretett mozogni, de mivel sikerült ilyen kellemetlen helyzetbe hoznia magát mégsem alázhatja meg se önmagát sem pedig az osztagát… főleg, hogy az akadémián szinte mindenből jeles volt... kivéve pont a pofozkodást..

[Mizushima Shuuichi]

Mély levegőt vettem, majd gyakorlott mozdulatokkal kötöttem meg az obimat, hogy megtartsa a shihakushomat. A ház nagyon csendes volt, és ez nyomasztóan hatott rám, mintha belülről feszített volna szét a fájdalom, még se tehettem ellene semmit. Hannacchan megint teljes mértékben magába zárkózott, bár Shuu mintha kicsit segített volna ezúttal, legalábbis nagyon reméltem. Örültem volna, ha én magam is vigaszt nyújthatnék, de ezúttal képtelen voltam, egyelőre nemigen ment.
Seireiteiben mindenki a sebeit nyalogatta, s bár a vezetőség igyekezett minél hamarabb betölteni a tátongó réseket, nekem nem ment ilyen gyorsan, a szívemen nem. A Negyvenhatok Tanácsa mesterien csinálta azt, hogy újraformálja, és rendezze sorait, számukra csak katonák voltak, nem bajtársak, családtagok. Ha eltűnt, vagy meghalt valaki, megemlékeztek róla, és jöhetett is a következő. Nem haragudtam emiatt, ismertem a rendszert, hogy miként viselkednek, hogyan működik mindez, a része voltam én magam is. Ezek csupán tények, és akként kell kezelni, nem tehetünk mást, talán nem is kell.
A magam részéről igyekeztem a megmaradt családtagoknak segíteni, amiben csak kell, amiben képes voltam. Azonban képtelen voltam anélkül nézni húgomra, hogy ne az jusson eszembe, mennyi mindent veszítettünk, és tudtam, hogy neki ez még inkább fáj. Mégis úgy éreztem, hogy ezúttal nem csupán ő zárkózik el előlem, én magam se teszek meg mindent azért, hogy láthassam. Ennek ellenére megírtam neki, hogy hová megyek, és ha van kedve, csatlakozzon hozzám, elvégre most igazán fontos, hogy képes legyen megvédeni magát.
Hosszú léptekkel indultam a Juuichibantai felé, mosolyogva intettem az ismerős arcoknak. Nem tehettem meg, hogy kétségbeesést sugározzak, most szükségük van arra, hogy bízzanak a vezetőikben, hadnagyként pedig az a dolgom, hogy mindig biztosak lehessenek abban, hogy lesz, aki segít nekik. A vészterhes időnek úgy tűnt, hogy vége, de még nem tért vissza minden a megszokott mederbe, szóval ki kell tartanom, hogy mások is képesek legyenek rá.
Talán éppen ezért kezdtem bele abba, hogy heti néhány alkalommal önvédelmi oktatást tartottam, és igyekeztem minél többeket rávenni, hogy járjanak el. Ez még se hivatalos edzés, ellenben együtt gyakorolni bizonyosan könnyebb nekik is, és nem mellesleg tőlem rengeteg dolgot elleshettek ezen a téren. Határozott mozdulattal nyitottam ki az edzőterem ajtaját, és bent még mindig volt pár alak, akik igyekeztek a technikáikat tökéletesíteni, pedig kiírtam, hogy ma jövök…
- Jól van fiúk, tessék szépen az udvaron folytatni! - Szólítottam fel határozottan őket, majd megakadt tekintetem egy sarokban álldogáló, mismásoló alakon. Nem láttam eddig az osztagban, pedig kifejezetten jó voltam abból, hogy megjegyezzem a tisztek arcát. - Te maradj csak, ahogy elnéztem, neked nem fog megártani, ha veszel néhány órát. - Intettem neki, nehogy kilógjon a többiekkel.
Aztán nekiláttam, hogy kitoljak jó pár bábút a szertárból, még volt néhány percem felkészülni, hiszen ma különleges alkalom volt, vagy valami olyasmi. Most már túl voltunk pár gyakorlaton, így tudtam, hogy mit várhatok el mindenkitől, és ezúttal már nem fogunk annyira óvatoskodni. Persze igyekeztem szem előtt tartani, hogy kicsit másra van szükségük, mintsem hakuda technikák sokaságának bemutatására, de ezt is szerettem, nincs mit tenni. Köszöntem az érkezőknek, majd mikor végre mindenki befutott, úgy döntöttem, hogy ideje kezdenünk.
- Szép estét, hölgyeim! - Mosolyogtam rájuk kedvesen. - Ideje, hogy elkezdjük a mai Női Önvédelmi óránkat! Remélem felkészültetek, mert ma igazán különleges fogásokat fogunk elsajátítani! - Igyekeztem lelkesíteni őket, elvégre a hakuda nem olyan ijesztő, ha jól csinálja a shinigami. - Először is melegítsünk be, senki sem szeretné meghúzni egyetlen kósza izmocskáját, nemde? - Kacsintottam, majd nekiláttam magam is, hogy törzskörzés, és karkörzés kíséretében némileg ellazuljak.

[Uzumi Kaori]

Határozott léptekkel vágtam át a tizenegyedik osztagon. Nem voltak olyan sokan, mint régen, ámbátor ez az egész Goteire jellemző volt. Kevesebben lettünk, meggyengültünk. Olyan időket éltünk, ahol gyakorlatilag bárkiből lehetett hadnagy vagy kapitány, aki túlélte a háborút. Ezzel nem minden esetben értettem egyet, néha ezt kifejeztem a 46-ok és a főkapitány felé is, de ki törődött ezzel? Végül is nem én vezettem az aktáikat és figyeltem őket azután is, hogy végeztek az Akadémián . De elengedtem, nem volt kedvem belemenni újabb és újabb parttalan vitába. Időm se volt tulajdonképpen, ennek ékes bizonyítékaként szoltált az irodám, ami az utóbbi hetekben sokkal inkább hasonlított papírraktárhoz, mint bármi máshoz.
Miután az osztag összes, magasabb rangú tisztje eltűnt, rám - vagyis, az én szekciómra - maradt az összes szekció papírmunkája. Illetve a főkapitány is túlélte, de vele pontosan annyira volt kisegítve az osztag, mint mindig: semennyire. Komolyan nem mertem nyílt tűzzel még csak az irodája közelébe se menni, nehogy véletlen felgyulladjon az osztag. A családról nem is beszélve. Fájdalom nyilallt a szívembe, ha erre gondoltam. Meg is kellett masszíroznom a mellkasom. Fájt, hogy elvesztettem a nagy részüket, megint. De most sem engedhettem, hogy a gyász maga alá temessen, mennem kellett tovább, egyenesen előre és azt hiszem, Hanabinak is szüksége volt valakire, aki tartja magát és benne is a lelket.
Kissé feszülten ráztam meg a fejem, hogy kiszakítsam magam a gondolataimból. Most nem akartam ezzel foglalkozni, sem a munka, sem pedig a családi dolgaimmal. Nem véletlen voltam itt és jöttem el erre az „Önvédelmi edzésre”, úgy gondoltam, jót fog tenni, ha most valami másra koncentrálok. Esetleg szarrá verek egy bábut, vagy kettőt. Igen, az most kifejezetten jól esett volna…
Megérkezve azt kellett tapasztalnom, hogy rajtam kívül még senki sincs itt. Komolyan nem hiszem, hogy más nem vágyik a történtek után erre! Bár az sem elképzelhetetlen, hogy én érkeztem korábban. Egészen biztos, hogy képes lettem volna hosszú-hosszú percekig eltöprengeni ezen, de ahogy megláttam, ki tartja az edzést és… nem. Azt hiszem, ennyire nem szeretnék kiütni senkit, vagy éppen semmit, mert előbbire egy barátságos edzés keretein belül egészen biztosan nem kerül sor. Nem mintha sok interakcióba kerülhetnénk ezen az edzésen, hiszen, ha minden jól megy, akkor sokan lesznek még itt, de én erre még nem álltam készen. Még most sem. Éppen távozni készültem, pont olyan csendesen, ahogy bejöttem az ajtón ki is megyek, de… ez nem igazán akart sikerülni. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, egy kéz jelent meg előttem. Hogy került ide ilyen gyorsan? Az előbb még a terem másik végében volt!
- Mizushima-fukutaichou - emeltem a férfira tekintetem egy sóhaj kíséretében -, megkérhetem, hogy álljon félre az utamból? - kérdeztem határozottan, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem fog kiengedni. A miértjét nem különösebben értettem, nagyon meg kellett állnom, hogy kifejtsem: szabad shinigami vagyok és oda megyek, illetve onnan lépek le, ahonnan jól esik .
Végül maradtam, mivel nem volt más választásom és tulajdonképpen így kerülhettem el leghatékonyabban azt, hogy ezt a beszélgetést folytatni kelljen. Persze, csak ha Shuuichi sem fűzte tovább a dolgot. Igen, tudom, hogy szánalmas és gyáva viselkedés volt ez, de még mindig olyan furcsa volt minden. A továbbiakban csendben, vártam - ha csak valaki nem szólított meg -, hogy minden érdeklődő befusson, majd valahol az első sorokban, középtájon kerestem magamnak helyet. Ha már egyszer csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen. Tehát egy sóhaj kíséretében kezdtem neki a különféle lazító és bemelegítő gyakorlatoknak, hogy a továbbiakban egészen biztosan ne történjen semmi bajom. Az kéne még csak, a végén minden egyedül Kira-san nyakába zuhanna és összeomlana az első osztag :/.

[Kuroji Rei]

Hajime

Bunyó idő!

Önvédelmi óra? Ráadásul Hakuda? Végül is, csak nem árt egy jó kis edzés! Viszont én arra számítottam, hogy Chiyo-csajszi fogja tartani. Miért nem ő vezeti az edzést? Valami itt nem stimmel nekem most már. Akárhányszor elbattyogtam a tizenegyedik osztag felé és vártam, Chiyo-csajszi sose jelent meg. Ha meg rákérdeztem valakire, nem mondta meg senki, hogy hol van, helyette fancsali képet vágtak. Valami történt a Taichouval amiről nem tudok? Betelt a pohár! Majd megkérdezem az aktuális edzőtől még is mi a fene van Chiyo-csajszival. Jogom van tudni! Hiszen a mesterem! Nem hiszem el, hogy nem kaphatok egy normális választ a kérdésemre! Meg közben egy jót mozoghatok is. Elhatározva magamat, nyomban a tizenegyedik osztag területe felé veszem az irányt. Az edzés sosem árt, ráadásul amilyen buli volt itt azokkal a nyilas nem tudom kikkel, jó lenne, ha alaposan megedződnék. Nem ér, hogy nem vehettem részt benne! Pedig elláttam volna egy két hapek baját! Viszont a tanárunk óva intett minket és elkellet menni valami óvóhelyre vagy mi a tudoménre. Persze! Mi Akadémisták nem vehettük volna ki a részünket mi? Pedig tudok harcolni! Ember, egész jó eredményeim vannak! Nekem is kijárna a szórakozás! Milyen menő lett volna, ha Chiyo-csajszi mellett harcolhattam volna! Biztos örült volna nekem! Mindegy! Ez van! Beérve a célhoz látom, hogy nem csak egyedül jöttem ide. Van egy pár fazon itt, de leginkább lányok. Mondjuk egy női önvédelmet mióta kell vezetnie egy fiúnak? Hol van itt a logika? Aaah… inkább nem gondolok bele. Biztos oka van! Amíg izzasztó az edzés addig jó nekem. A tanár amint megérkezik és bemutatkozik, rögtön emelem is fel a kezemet, hogy kérdezhessek. Nem tudom megállni. Amúgy is! Jogom van tudni! Szerencsére kapok engedélyt.
- Elnézést, hogy így félbeszakítom, csupán annyi kérdésem lenne, hogy nem tetszik tudni még is hol van Aikawa Chiyo Taichou? Már régóta próbálom elérni és másokat megkérdezni, de senki nem válaszolt nekem. Mivel ön a Hadnagya csak tud róla valamit. Eléggé fontos lenne.
Főképp, hogy az edzés nem maradhat félbe a számomra. Megvárom míg a tanár válaszol, aztán belekezdek a nyújtó gyakorlatba ahogyan azt Chiyo-csajszi tanította! Először a fejemet kezdem ide oda nyújtani harmincszor, majd a törzsemet kezdem jobbra és ballra forgatni, szintén harmincszor és ezt megismétlem, miközben lehajolok. Aztán jöhet a lábnyújtás szintén harmincszor. Amint ezekkel megvolnék még egy helybe elkezdek ugrálgatni, hogy jól kimozgassam magamat. Meg egy, hogy is hívják ezt? Ja igen megvan. Valami Siu Nim Tao ha jól emlékszem forma gyakorlat ez amit most csinálok. Chiyo-csajszi sokszor mondta nekem, hogy fontos mindenképpen legalább egyszer megcsinálnom. Majd utána Chum Kiu forma gyakorlatot is elvégzek legalább egyszer. Gondolom nem Wing Chunt fogunk használni, de nem árt az óvatosság. Meg amúgy is, tök jól átmozgat! Amíg a tanár azt nem mondja, hogy állj addig alaposan kimozgatom magam annyira amennyire lehet. Utálok edzés közben lazsálni! Kivéve, ha Kidouról van szó. Azt gyűlölőm!

(click to show/hide)

Wing Chun: Aikawa Chiyo a 11.osztag kapitánya alapszinten megtanította neki, hogy pusztakezét hatékonyabban tudja használni. A Wing Chun nőies mozdulatokkal rendelkezik. Egyszerre védekezik és támad, Kuen sorozatú ütéseiről híresek. (Avagy bicikli ütésnek is nevezik.) A stílus leghíresebb alkalmazói: Wing Chun (akiről elnevezték a stílust), Chan Wah-shun, Ip Man, Bruce Lee, Jackie Chan, Ip Chun, Leung Ting, Máday Norbert.

Siu Nim Tao: "Kis gondolat"-nak nevezik. A Wing Chun Kung-Fuban az első forma gyakorlatként tartják számon. Célja, hogy az alap mozdulat sorokat begyakorolja a tanuló, anélkül, hogy elmozdulna a helyéről. Csak a kezek mozdulnak ebben a formában.

Chum Kiu: "Kereső híd"-ként hivatkoznak rá. A Wing Chun Kung-fu második formája. A forma gyakorlat célja, hogy a tanuló kezeit és lábait alkalmazhassa, miközben mindkét oldalon ugyanazokat a mozdulat sorokat végzi el, gyakorolva a lépést is.

A karakter természetesen, semmi előnnyel nem rendelkezik. Amilyen a pusztakezes harc pontjai annyira hatásosak az ütései és a védekezései! (Félreértések elkerülése végett! )

(Aikawa Chiyo júzerével egyeztetve lett)

[Murasaki Yumiko]

Hajime

A délutáni előadások véget értek, azonban még nem térek vissza a szállásomra. Általában a parkban lézengek, a természetet hallgatva, vagy hagyom, hogy a csoporttársak elhurcoljanak valahová, de a mai nem ilyen. Bár az idő még gyerek cipőben jár, jobbnak látom mégis útnak indulni. Egyébként sem tudnék sok mindent kezdeni, mert arra viszont nem lenne időm, hogy lepihenjek vagy bármi másba fogjak, mert akkor meg már nem érnék oda, tekintve, hogy jóformán át kell vágjak az egész városon, ha a 11. osztaghoz akarok menni. Nem régóta, heti néhány alkalommal önvédelmi edzésre járok oda. Nem kifejezetten akadémistáknak indult, de mivel az igazgató tartja, így mi is részt vehetünk rajta. Először csak azért jelentkeztem, hogy hátha eltanulhatok pár olyan mozdulatot, melyet az iskolában nem oktatnának, de pár alkalom után kezdett beépülni a rutinomba. Legalább lefoglal és segít elterelni a gondolataimat, ami sokat tud jelenteni. Bár tudom, hogy tanulni és a képességeimet fejleszteni jöttem a shinigamikhoz, mégis időnként olyan érzésem van, mintha ezzel csak menekülnék, de magam sem tudom biztosan mi elől. Talán gyávaság volt ide jönnöm, mert attól féltem, hogy egyedül nem tudom megszerezni azt az erőt, amit akarok. Ha így tekintem, akkor csak kihasználom őket a céljaim eléréséhez. Szörnyű alak vagyok. Még azt sem tudom, mihez fogok kezdeni. Egyáltalán képes leszek-e megtenni, amit meg kell, vagy hagyni fogom, hogy az ellenség szépen lassan áttérítsen? Egyáltalán kinek higgyek, ha magamban sem vagyok biztos? Az utóbbi időben egyfajta általános hangulatváltozásra is figyelmes lettem. Az emberek lélekenergiájának kisugárzása, hangneme árulkodó dolgok. Még néhány vendégelőadó sem láttam már láttam egy ideje. Valami történhetett, amiről azt szeretnék, ha mi akadémisták nem feltétlen szereznének tudomást, legalábbis ez az érzésem a dologgal kapcsolatban. Nos, nem mintha érdekelne, mi lesz a shinigamikkal, egyelőre. Gondolom, ők is ugyan úgy meghalnak, ha megölik őket. Igyekszek elhessegetni ezeket a gondolatokat, mielőtt elnyelnének, ahogy az edzés helyszínére érek. Most nem szabad kizökkennem, nem azért jöttem ide. Óvatosan tolom félre az ajtót, éppen csak annyira, hogy átcsusszanjak rajta. Nem sokan vannak még, ami érhető, hiszen kivételesen nem utolsó pillanatban esek be, mint általában az akadémiai előadásokra szoktam. Udvarisan meghajlok köszönésképpen az igazgató előtt, mielőtt elindulnék, hogy elfoglaljam helyemet a bemelegítő gyakorlatokhoz. Összeszedettségem ott omlik össze, amikor a jelen lévők között észreveszem azt a lélekenergiát. Ezt nem hiszem el, még itt sincs nyugtom… Mi a nyavalyát keres ez itt? Korábbi bizonytalanságból eredő félelmem elillan, mint a kámfor, helyette harag és gyűlölet kezd felszínre törni, ami összeszorítja a mellkasomat. Úgy döntök, ma kihagyom inkább az edzést, mielőtt valami vagy valaki mást vernék szét gyakorló bábuk helyett. Szerencsére adódik is lehetőségem megszökni. Az igazgató épp el van foglalva valaki mással, talán nem fogja észrevenni, ha kisomfordálok. Feltűnés nélkül igyekszek átsétálni a nyitott ajtón, amíg beszélget, ám alig teszek meg egy fél lépést a termen kívül, egy kéz kapja el az egyenruhámat hátulról és visszahúz.
- Én… hírtelen rosszul lettem, csak szívok egy kis friss levegőt.
Tulajdonképpen nem hazudok, valóban nem érzem jól magam bizonyos értelemben. Azt pedig szintén nem említem, hogy mennyi lenne az a „kis” idő, amíg nem jönnék vissza. Persze, gondolom, számtalanszor találkozott már hasonló kifogásokkal, így nem meglepő, ha nem veszi be. Azt viszont nem értem, miért ragaszkodik ennyire, hogy maradjak. Nem mintha eddig sokszor ellógtam volna órákat, ráadásul ezen az edzésen is mindig részt vettem. Igazán elnézhetné. Végül nagy sóhajjal és egy „hai” kíséretében visszaindulok elfoglalni a helyemet, lehetőleg minél messzebb Reitől és megpróbálom kizárni őt a tudatomból, mintha itt sem lenne, mintha meghalt volna azon a sziklaszirten a régi énemmel együtt. Mivel nem tértem vissza a szobámba, hogy otthagyjam, így még mindig nálam van a lélekölőm, amit most olyan erősen megszorítok, hogy ha nem lenne egyébként is betegesen fakó a bőröm, bizonyosan kifehéredne. Érzem, amint lenyugszok. A korábbi harag csillapodik, ahogy minden feszültségem a kardba áramlik, nem hagyva mást, csak ürességet maga után, amit azután már az én dolgom vidámabb gondolatokkal feltölteni. Felszabadultabban lélegzek fel, majd végül a falnak támasztom a fegyvert, hiszen a pusztakezes gyakorlathoz nem lesz rá szükségem, majd nekilátok a bemelegítésnek, hogy ellazítsam az izmaimat, amik különösen görcsösek lettek az elmúlt pár percben.

[Watanabe Yuusuke]

Hajime

Sietős léptekkel haladok hazafelé. Az imént irodámba menet elhaladtam egy hirdetés mellett, ami felkeltette az érdeklődésem. Nem elsősorban a témája miatt, hanem sokkal inkább, amiatt, Aki Kitette. Amiben Shuu érintve van, nem maradhatok le én sem! A tény, hogy elsősorban nőknek lett kiírva a hakuda edzés, nem nagyon fogott meg, vagyis, inkább átsiklottam rajta olvasás közben. Kit érdekel? Mindent meg lehet oldani. Így két legyet ütök egy csapásra, mert jól is fogom magam érezni, illetve edzek is kicsit. Hakuda-beli tudásom egyébként is finoman szólva megkérdőjelezhető. Valahogy sosem tartottam fontosnak, hogy magamévá tegyem ennek a harcstílusnak a tudását, ám kénytelen vagyok elismeri, hogy ha más nem, legalább alap szinten el kéne sajátítanom a dolgokat. Pusztán az, hogy valaki erős, nem jelenti azt, hogy jó hakudás, ha össze-vissza hadonászik, mint egy hülye. Egyébként is. Kicsit fel kell dobni a dolgokat. A háború után mindenki, egész Seireitei borús, depressziós hangulatban van. Érthető. Sokan vesztek oda, de azok még többen vannak, akik valakit elvesztettek, s most gyászolnak. Sötét időszak ez Soul Society életében, amit nem fogunk nehezen feledni. Igazából, úgy gondolom, hogy nem kell elfelejteni. Emlékezni kell rá. Ettől leszünk erősebbek. Ettől nem teljesen függetlenül, én is próbálom az osztagban is fenntartani a jókedvet. Szerencsére, mivel egy lelkes, összetartó nagy család vagyunk, talán egy picit könnyebb dolgom van, mivel a tisztek, tagok, mind a dolgok pozitív oldalát próbálják megfogni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a történtek nem nyomták rá a bélyegüket az osztagra. Nekem pedig kötelességem erősnek, magabiztosnak mutatni magam, s nem csak azért, mert kapitány vagyok, hanem egyébként is ilyen a hozzáállásom.
Akárhogy is, hazatérve egyből a hálószoba felé veszem az irányt. Kedvesem a saját osztagánál tartózkodik jelenleg, igazából nekem is ott kéne, de most nem érdekelnek ilyen dolgok. Kibír az osztag nélkülem néhány órácskát.
Ha női edzésről van szó, akkor nőként kell megjelenni, vagy legalábbis...és miből tűnik leginkább egyértelműnek, hogy valaki nő? Pontosan! Izgatottan nyitom ki Feleségem ruhásszekrényét, majd kezdek el turkálni a cuccai között. Kétségkívül meg fogok ezért halni, de csak este. Addig lehet egy jó délutánom. Pontosan tudom, hogy mit keresek, csak a kelleténél nehezebb megtalálni, mert nem nagyon szoktam turkálni Mitsu cuccai között, de végül sikerrel járok. Nos, ha valaki látta már a Hachibantai kapitányát, tudhatja, hogy mekkora adottságokkal rendelkezik. Enyhén remegő kezekkel emelem fel szerzeményem, s csodálom meg, mintha maga lenne a szent grál, jóllehet, inkább a szent grálok tartására szolgál a nem kis méretű melltartó. Így van. Ha nőnek akarsz tűnni, mellek kellenek.
Sokat nem kell gondolkodnom, hogy mi fogja ellátni a keblek helyettesítését, hisz a szobába menet megpillantottam két jókora sárgadinnyét a konyha asztalon. Célnak épp megfelelnek.
A fehérnemű rendeltetésszerű helyére való kerülése kis idővel jár ugyan, és nem teljesen úgy sikeredik, ahogy tervezem, mert sehogy se tudok hátra nyúlni és bekapcsolni a csatokat (minek erre öt.....) - az meg eszembe sem jut, hogy megfordítsam esetleg, és úgy csináljam...mi vagyok én, nő? - , szóval úgy döntök, hogy jó lesz az becsatolás nélkül, csak úgy, natúr. Persze egyenruhám alá veszem fel a melltartót, hisz úgy az igazi! Néhány perc múlva elégedetten állok meg a szobánkban található egész alakos tükör előtt, s szemlélem meg Sukehimét. A két sárgadinnye ugyan kissé csálén áll, köszönhetően annak, hogy nem csatoltam be a melltartót, szóval az egyik kicsit lejjebb helyezkedik el, meg kicsit ferde is, de na...ha egyszer ekkorát, mit lehet tenni? Kétségtelen, bájos hölgy lennék, ha nőnek születtem volna, s ebbe a képbe az sem rondít bele, hogy nem kicsit vagyok borostás, tekintve, hogy lusta dög voltam már napok óta megborotválkozni. Fiús lány vagyok, no. 
Elégedett arccal lépek ki otthonunkból, s indulok e la 11. osztag felé, bár útközben nem kevés tiszt fordul meg utánam, amit betudok annak, hogy mű-mellem hatalmas méretét csodálták csak meg, nem pedig azt a nyilvánvaló tényt, hogy a hátamon ott villog a Jūbantai jele, illetve az, hogy pontosan tudják, hogy ki vagyok, csak azt nem értik, hogy miért teszem azt, amit. Igazából én sem.
Akárhogy is, hamar odaérek az edzés helyszínéül megjelölt teremhez, s jókedvűen lépek be rajta.
- Halloooooo! - köszöntök barátságosan, jó magas, sípoló, női hangra egészen biztosan nem hasonlító tónuson, minek a végébe bele is rekedek, és meg kell köszörülnöm a torkom. Körülnézve két egy ismerőst látok, az pedig Rei, illetve Shuu. Jókedvűen biccentek mindkettejüknek, Shuunak pedig kacsintok is, a vicc kedvéért, s azért, hogy ne legyek túl feltűnő helyen, inkább a terem vége felé oldalgok el. Nyilván nem egy jelenlévő rökönyödik meg azon, hogy a 10. osztag kapitánya hatalmas műmellekkel -amik igen csálén, ferdén állnak- jelenik meg egy nőknek tartott edzésen. Úgy érzem magam, mint egy tanórán, mikor két rosszcsont diák közül az egyik épp valami hülyeséget akar csinálni, és igazából meg is teszi, de nem érdekli, hiszen mókás. Hát, ha valamire most szükségünk, van, az a móka.

[Minami Junko]

Hajime

Kinshikauiroval úgy döntöttek, bejárják Seireiteit. Rendben, a sólyom szerint ez enyhe túlzás, mert Junko felvette az ötletet, ő pedig rábólintott. Neki mindegy egyébként is a „hova”, mert gazdája boldogsága többet jelentett neki a lustálkodásnál, meg különben sem tűrte jól hosszú ideig a magányt.
Leballagtak a lányka kedvenc sushi-lelőhelyére, miközben lelkes magyarázatot hallgathatott a különböző fajtákról. Neki a tekercs/maki különbsége is bőven elégnek bizonyult, a lila hajú azonban részletesebben belement a témába. Olykor egyszerre tűnt számára „rettentő”-nek a beszéd, s mégis „tökéletes”-nek… Inkább hallgatóság volt, max. akkor szólt hozzá valamihez, ha tényleg annyira érdekelte, vagy tanítani akarta Junkot valami fontosra. Most, mint általában tenni szokta, csendben maradt, míg társa ennivalóját ajnározta.
~ … Szóval nekem az avokadós tekercs a kedvencem, de hmm! Ez a tojásos se tűnik rossznak. Aaawh, amennyiben mellettem sétálgathatnál, szívesen adnék belőle! - szontyolodott el, majd megállva felfelé nézett, hogy elmorzsolhassa kósza könnycseppjeit ~Egyszer szeretném, ha meg tudnád te is kóstolniii!
Szipogva felnézett egy papírosra, de a pilláira nehezedő fátyoltól sokat nem látott. Ruhaujjával szárította fel az utánuk maradt kis patakot, és az olvasottaktól rögvest jobb kedvre derült. Heves futásba kezdett, menet közben kidobva az üres ételes dobozt.
Amint megtalálta célpontját, izgágán utánaloholt, kedvesen megérintette vállát. Rámosolygott.
- A-mi-ne-saaaaan! - tárta szét karjait, hogy aztán ölelésébe zárhassa szeretett barátnőjét – Képzeld el, lesz ma egy edzés, aztááán… nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-…
Sok nagyonnal később…
- Nagyon rég láttalak! Ezért arra gondoltam elmehetnénk együtt! Mit szólsz hozzá? - pár másodpercnyi időt hagyott mindössze Junko. Majd akármit válaszolt hajdani ivótársa, ha tudta, csuklón ragadva őt megindult előre, egyenesen osztaguk edzőtermébe.
Amott kis híján felborította az éppen belépni akaró, furán sípoló személyt. Ám amint ezt észlelte, felé fordult, és egy halk „elnézést” kíséretében illedelmesen meghajolt. Kicsivel később magabiztosan köszönt, szétnézve az arcok közt, hátha más ismerőst is láthatott. Egyelőre egy másik sötét hajún akadt meg két szép, lila tekintete, de…
~ Az edzés az edzés! - unszolta kardjának lelke.
~ Mondasz valamit! - Junko letette, s nekitámasztotta őt a falnak. Bocsánatkérőn pislogott rá párat, végül elkezdte a bemelegítést, ha már Hakuda edzésre jött!

[Shinozaki Amine]

Hajime

Unalmas… Minden unalmas társaság nélkül. Mi mással lehetne elütni az időt, mint valami könyvvel, rajzolással vagy hasonlókkal? Csakhogy séta közben egyikkel se lehet nagyon lefoglalni magam. A könyvvel talán, de azóta nem vagyok hajlandó séta közben olvasni, mióta Yoru beszólt nekem, hogy olyan vagyok, mint Belle a Szépség és a szörnyetegből. De most komolyan, reggeli, tea, vagy esetleg vacsora hogyan lehetne kicsit is jó, ha nincs kihez szólni? Még ha az étkezésre is koncentrálok, akkor is van tíz perc-fél óra holtidő, amíg az ételt készítik, mi mással lehetne lefoglalnom magam? Ide kintre kizárt, hogy a munkát kihozzam, lúdbőrzik a hátam is a gondolatra.
A mögöttem lévő trappolás hangjára, amint egyre közelről hallom, kíváncsian fordulnék is hátra, de a hang forrása már be is ért.
- Junko-chaaaan!!! – kiáltok fel örömömben, és már ölelem is át. Hogy tud mindig megtalálni, nagyon hamar botlunk egymásba, és akkor sose unatkozunk, az már egyszer biztos. A hányós és kacsás incidens jó élénken él bennem, majd lehet meg kellene ismételnünk azt a két napot, csak hát… pont hogy kacsa és hányás nélkül. A rengeteg nagyonra csak mosolyogva forgatom a szemem. Nem is volt az annyira régen, de igen, sajnos a kinevezésem óta sokkal kevesebbet vagyok a négy falon kívül. – Ó, oké… de milyen edzés, és hol? – egy meglepett kiáltásra futja csak a kérdésem után, mikor már húz is magával. Magamban kompromisszumot kötöttem, hogy majd legfeljebb helyben kiderül miről van szó, kezdésnek jó lenne, ha nem esnék ki zorimból.
Befutva Junko-chan osztagához, már értem ő miért tudja, hogy valami edzés lesz itt, és én miért nem. Már azon kívül, hogy néha akkor vennék csak észre bármi ilyesfajta kiírást, ha fejjel mennék neki annak a hirdetőfalnak, de ez pont hazai pálya Junko-channak, természetes, hogy ő első kézből értesült.
- Pont idetartottál, mikor belém futottál? Mi jót csináltál? – kíváncsi mosollyal pislogok Junko-chanra, miközben hagyom, hogy vezessen, pontosabban húzzon maga után. Amúgy se nagyon tudom, hogy itt mi merre van. És még jó is, hogy mögötte vagyok, mert majdnem félre is sodor valakit az útjából. Elég mulatságos látvány, ha nem én vagyok ennek az elszenvedője.
- Ó, Shuuichi-fukutaichou, örvendek! – mosolyogtam rá ismét felderülve, mikor felismertem. Nem volt nehéz, a vicces hadnagy, aki ha épp nem Pokemon Go-zik egy küldetés alatt, akkor ismeretlen, gyanús kinézetű folyadékokat akar magába dönteni. Végül is, ez a 11. osztag, gondolhattam volna, hogy ő is jelen lesz, de egyelőre nem foglalkozok ezzel tovább, sokkal inkább leköt egy fehér haori. Hátulról semmi gond, mikor viszont felénk fordul, háááát… ilyet még nem láttam, azonnal a szám elé kapom a kezem, hogy el ne nevessem magam hangosan.
- Taichou… izé… ez így nem lesz jó… azt hiszem kisebb igazítást igényelnének.
Mikor Junko-chan bemelegítésbe kezd, jókedvű mosollyal lépek oda Watanabe-taichouhoz, szó szerint még rá is mutatva, hogy hol itt a gond. Azért nagyon koncentrálok, hogy el ne kuncogjam közben magam. Majdnem jó, kis igazítás, némi borotva, egy előnyös hosszú hajas paróka és tökéletes lenne. De miért? Lehet, sőt tisztában vagyok vele, hogy semmi közöm hozzá, de hátha csak nem vette észre és meg szeretné igazítani őket.
Miután feldolgoztam a látványt, jut el csak a tudatomig, hogy Junko-chan letette a zanpakutou-ját, úgy kezdett bemelegítésbe. Ez az első gyanús jel, ezek szerint nem fegyverekre irányul az edzés, arról nem is beszélve, hogy még el sem kezdődött ez az egész, már ketten is menekülnének amint látszik. Görcsösen szorítva az oldalamon lévő kardot, egyre bizonytalanabb arccal bűvölöm és szuggerálom Junko-chant, hogy nézzen rám, néma fohászomat pedig hallja meg, pontosan mire rángatott ő engem?! De már hirtelen a fukutaichou fel is szólal, nekem pedig nagyobbra nyílnak a szemeim.
~ Önvédelmi edzés?! – miféle önvédelmi edzés? Azonnal hol a hadnagyra, hol pedig a kijárati ajtóra villan a szemem, de még a lelépésre való kísérlet előtt...
- Junko-chan, mire hoztál te engem? – szinte odaugrok hozzá pánikszerű arckifejezéssel, két vállára téve a kezeim, és azért próbálok minél halkabban beszélni, hogy csak ő hallja. Nekem a pusztakezes harc nagyon nem az erősségem, mit nem az erősségem, a kezdő szintet se ütöm meg!
Csak a hadnagy következő szavai szakítanak el Junko-chan arcától. A kacsintása kicsit se nyugtat meg, csak kicsit nagyobbra nyílnak a szemeim.
- Végem van… - motyogom az orrom alatt… bemelegítés? Rövid yukatás egyenruhában vagyok, deréktól fölfele be tudok melegíteni, attól lefele kizárt. A lényeg, nagyon nem vagyok jelenleg edzéshez öltözve.

[Shihōin Souji]

HAJIME

Még mindig nem dolgozta fel teljesen, hogy Kouhei meghalt. Azt pedig még annyira sem dolgozta fel, hogy megörökölte a férfi rangját és a Nibantai hadnagya lett. Bár bosszantotta, hogy még ki sem hűlt a teste máris átadták a rangját, de hát egy katonai szervezettől nem is várt mást.
Viszont így, hogy átkerült a Nibantaihoz Gentarou is mindig mellette lehetett hiszen a fiú ebben az osztagban töltött be tiszti rangot. Tény néha jobban érezte magát ha a fiú nem loholt a valagába, de ez ellen már nem tudott mit tenni.
Szerencsére azért néha sikerült légből kapott hülyeségekkel elkergetnie és így lehetett pár szabad perce talán éppen ennek volt köszönhető az is, hogy észrevett egy hírdetést amely egy nő önvédelmi edzésről számolt be a 11. osztagnál. Szívesen kimozdult volna ugyanis kezdett teljesen magába fordulni mióta úgymond gyászol hiszen elég hamar érte mindenki halála és eddig tudta magát tartani.
- Menjünk haza, mára végeztünk itt. - adta parancsba az abban a pillanatban megérkező testőrének, aki szó nélkül követte Őt egészen hazáig.
- Lenne egy fontos feladatom a számodra, Kölyök. - fordult testőre felé komor arccal. A fiú egyből térdre borult és szinte kiabálva kínálta fel akár az életét is.
- Na azért ennyire nem veszélyes csak álruhába kell öltöznöd és el kell velem jönnöd valahova. - mondta miközben halott Nővérének szobájához értek. Sóhajtott egy nagyot majd kinyitotta a szoba ajtaját. Azóta nem járt itt, hogy összes testvére életét vesztette. Gyermekként sokszor játszadozott itt, illetve bátyjával is.
A ruhásszekrényhez lépett majd az egyik legszínesebb öltözéket kapta ki belőle és nyújtotta át a fiúnak, aki értelmetlenül állt a helyzet előtt.
- Na gyerünk, nem érünk rá egész nap. - sürgette a fiút, aki fintorogva, de eleget tett a parancsnak. Ezt követően Souji a sminkkészletet vette a kezébe és kezdte el kipingálni szerencsétlen áldozatát, aki szemmel láthatóan nem örült a dolognak, de nem mert ellenkezni.

- Igy ni. Meg is volnánk. - veregette meg a lánynak álcázott testőr vállát majd biccentéssel jelezte neki, hogy akkor akár indulhatnak is. - Nem kell megijedni, senki sem fogja észrevenni, hogy Te vagy az. - nyugtatta meg majd kilépett a szoba ajtaján és indult el egyenesen a 11. osztaghoz hiszen az szolgáltatta a helyszín az edzéshez.
- Shihouin-dono ez pontosan miért is szükséges? - vonta kérdőre Őt az ifjú Gentarou, ami azért annyira nem tetszett neki és komoly indfoka nem is volt, hogy miért tette ezt a szerencsétlen fiúval.
- Azért mert ennek így kell lennie és a kérhetnélek arra a továbbiakban vékonyabb hangon fecsegj. - legyintett felé ezzel megpróbálja leplezni azt a tényt, hogy nem tudja mégis milyen felindulásból követte el ezt az egészet.
Amikor megérkeztek már páran voltak a teremben. Két személyt egyből ki is szúrt. Az egyik az a kölyök volt, aki olyan modortalan volt vele korábban a városban a másik személy pedig egy fehér hajú férfi volt, aki kapitányi haorit viselt, illetve kitömte valamivel melleit, hogy nagyjából nőnek nézhessen ki.
- Ez most valami vicc, ugye? - kérdezte magától miközben megvakarta halántékát és tovább pásztázta a terepet. Ekkor vette csak észre az illetőt, aki ezt az egészet leszervezte.
- Ah, Mizushima-dono ha nem tévedek. - lépett oda a vörös hajú férfihoz majd megvárta míg Gentarou is odatipeg. - Nem volt még szerencsénk egymáshoz ha jól tudom. Shihouin Souji vagyok, Ő pedig itt az egyik nagyon távoli rokonom akit azért hoztam el, hogy tanuljon egy kis önvédelmet. - tudta le a bemutatkozást majd miután a férfi viszonozta egyből el is evickéltek a legtávolabb eső pontra ahonnan tökéletes rálátása volt mindenre.
- Mégis mit kell megfigyelni? - kérdezte Gentarou, de választ nem kapott csak egy jobb könyököt az oldalába, hogy kezdje el a nyújtógyakorlatokat.

[Hirase Keisei]

HAJIME

Nagyjából sikerült végül észrevétlenül elhelyezkednie az egyik sarokban és ott is maradnia. Eleinte csinált pár karlendítést meg fejkörzést, de amint elkerülték a kíváncsi szemek befejezte azokat és a falnak dőlve sasolta a terepet és kereste a megfelelő alkalmat arra, hogy kiosonhasson majd úgy, hogy ne keltsen nagy feltűnést a kis hülyegyerek, aki azt sem tudja, hogy mégis mit keres a 11. osztagnál főleg az edzőteremben.
- Fene vigye el azt a hülye fejemet. - morgolódott magában miközben figyelte a sok elvetemült állatot, hogy milyen beleéléssel képesek egymást vagy éppen egy zsákot vagy bábut püfölni. Már az Akadémián sem rajongott az ilyesféle foglalkozásokért hiszen túl sok mozgást igényeltek.Sokkal jobban kedvelte a kidouk használatát vagy éppen a semmittevést.
Váratlanul egy vörös hajú halálisten jelent meg az edzőteremben, aki gondolkodás nélkül küldött ki mindenkit a teremből. Szemei felcsillantak a lehetőség láttán és már indult is volna a kijárat felé amikor a férfi megszólította Őt. A biztonság kedvéért körbenézett hátha mást próbált meg a helyszínen tartani, de megrökönyödve látta, hogy rajta kívül már körülbelül két perce senki sincs.
- Hoogy én? - nézett a férfira rémült arccal hiszen azt sem tudta hirtelen, hogy mi történik körülötte és, hogy neki miért is kéne maradnia amikor nem is tartozik az osztaghoz.
- Ami azt illeti orvosi papírom van arról, hogy nem mozoghatok sokat. - próbálta meg kihúzni magát a dolgok alól, de akkor a férfi már ügyet sem vetett rá, pakolta ki az eszközöket. Megfelelőnek is érezte a pillanatot, hogy lelépjen hiszen senki nem figyelt rá és nem is kötözték oda semmihez sem így vett egy nagy levegőt majd lábujjhegyen tipegve elindult az ajtó felé.  -
Azonban amikor az ajhoz ért az kinyílt és sorban jöttek be rajta az emberek, de leginkább nők. Kisebb, nagyobb, fiatalabb aztán egyszer csak megjelent egy elég érdekes jelenség. A 10. Osztag kapitányi haorija virított rajta azonban mintha valamivel ki lett volna tömve a melle mintha nőnek akarta volna álcázni magát.
- Mi a jó édes isten bőrkeményedéses talpa történik itt és én mégis mit vétettem? - temette tenyerébe arcát amikor véglegesen tudatosult benne, hogy azon az ajtón bizony nem fog tudni kimenni.
A legváratlanabb dolog csak ezután történt. A vörös hajú férfi, aki rászólt, hogy maradjon illetve eddig rendezkedett most a tömeg felé fordult és üdvözölt mindenkit a női önvédelmi órán.
- NŐŐŐŐIIIIII??? - fakadt ki hangosan nem törődve azzal, hogy mennyire vonja magára a társaság figyelmét. - Már elnézést, de akkor nekem itt akkor még sincs keresnivalóm! - mondta mindenkinek majd megpróbálta átverekedni magát az útjában álló társaságon, hogy minéll előbb hazajuthasson és elfelejtse ezt az egészet.