Aréna (Mayoi~Ga)

[Meiou Setsuna]

  Türelmesen megvártam Mizushima-dono utasítását. Nem könnyített a lelkemen, hogy ő maga sem tudott a testőrök hollétéről. Kezdtem kételkedni abban, hogy valóban tréfa áldozata lettem. Helyette élénken felsejlett bennem a gondolat, hogy megfeledkeztem valamiről. Valami rendkívül fontos dologról. De nem tudtam sokáig töprengeni ezen.
  Rossz előérzetem támadt. Emiatt lopva lestem magam mögé, de nem láttam senkit és semmit. Meglepő volt, érzékeim nem szoktak hazudni. Szinte varázsütésre jött másik irányból a puffanás hangja. Szúrásra készen fordítottam a Hsu Quandaót. De végül nem volt rá szükségem. Rezignált arccal néztem szembe a fehér tökfedőjű kölyökkel. Az egyik újonnan felfedezett Amatsuji növendék volt az. Beazonosítása nem jelentett problémát, a kérdés az volt, hogy mit keres itt. Elsőre azt gondoltam volna, igen, mégiscsak a Tsukimisou sötét humorát tapasztalom éppen. Viszont a gyerek is vakon tapogatózott, ő sem tudott semmit, éppen hogy nem volt ráírva a homlokára a tanácstalanság.
  – Feltétlenül – válaszoltam Mizushima-dononak annak kapcsán, hogyha visszatérünk a birtokra, nem felejtem el a Benkant számon kérni munkája mulasztásáról. Feleletem során álló helyzetbe kecmeregtem, szabad kezemmel ruhájánál fogva talpra állítottam a gyereket is. Nem vetne a testőrségre jó fényt, ha továbbra is a földön sziesztázna. Meg aztán a merénylőket sem lenne bölcs félvállról venni. Az sem kizárt, hogy páran éppen a környéken rejtőznek, várva figyelmünk lankadását.
  Mizushima-dono hirtelen felkiáltására döbbenten néztem a gyerekre, hol sérült meg. Mostam kezeimet, végtére is a Hsu Quandaóval a közelében sem jártam. Ennek ellenére jobb láttam elengedni, mielőtt engem találnak meg bűnbaknak. Azonban a sebről, mely köré óriási gond lett körítve végül kimerült egy halovány karcolásban.
  – Ennek az apró sebnek jobbat tenne, ha simán csak szellőzne, Mizushima-dono – jegyzem meg észrevételemet. Már csupán mellékesen, mert addigra már rákerült a gyerek kezére a hadnagyi karszalag… Ennél a pontnál inkább elengedtem a dolgot.
  – Tehát hol vannak a fickók, akiket elkaptál? – terelem feladatunkra a témát. Hagytam, hogy a fiú vezessen, végtére is a pihenő fogalma eléggé tág volt. Azon belül – vagy éppen körül – bárhol lehettek a delikvensek.
  Némán asszisztáltam a merénylők összeszedésénél, kiket a kapitány elé vihetünk kihallgatás céljából. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy az osztag újdonsült kapitányát még mindig nem ismerem. Mizushima-dono által használt megszólítás alapján pedig nem igazán sikerült beazonosítanom őt. Mit ne mondjak, extra meglepetésként ért, hogy a haoriban Chiyot pillantottam meg. Felszaladt szemöldököm első meglepettségemben. Végül megengedtem magamnak egy vigyort, ahogy felötlött bennem első találkozásunk emléke. Mit ne mondjak, abból a párcsevejből egyáltalán nem számítottam arra, hogy ő a kapitány. Így visszagondolva pedig már nincs értelme sopánkodnom azon, mi történt. Keveseket ismerek a Gotei 13-ból és örülök, hogy az egységnek egy laza szeletét tapasztalhattam meg akkor.
  – A pihenő felé vezető folyosószakaszra ráfér majd a renoválás – közöltem a tényeket szemrebbenés nélkül, mikor rám került a sor. Nem gondoltam volna, hogy ez csak egy felmérés, ahol finomkodnom kell. Ehhez hasonlót szinte napi szinten gyakorolunk a testőrségben. Ott sem nézik el, ha valaki nem ad bele apait-anyait. 
  Nem igazán tudtam mit mondani a helyzetre. A titokzatos felmérés, és a kapitány valós kiléte után azt hittem már semmi sem lephet meg. Ezzel kapcsolatban tévedtem, mikor megtudtam, hogy ez az egész hely egy hamis valóság a képességeink felméréséhez. Mindez egy átlagos reggelre emlékeztetett a testőrségben. Kifejezetten tetszett volna a dolog, ha nem tudnék arról, hogy a Tsukimisou egyetlen valamire használható tagjaként vagyok jelen. 
  – És mi történik azzal, aki meghal? – elsőként igyekszem megragadni az alkalmat, hogy feltegyem a kérdésemet. Azt már tudtuk, hogyan is működik a hely, ha sérülésekről van szó. Viszont e részlet felett nem tekinthettem el. Ha pedig valóban el leszünk szeparálva egymástól, az már így magában is komoly gondokat vet fel. Nem lenne jó, ha Mizushima-dono haja szála is meggörbülne ez idő alatt. Azt hiszem, jobban aggódom a Benkan haragjától, mint az előttünk álló kihívástól.

  Az információ tudatában igyekeztem összeütni valami használható tervet, de mielőtt bármiféle gondolatmenetet megoszthattam volna a Mizushima-ház fejével egy viadal kellős közepébe csöppentem. A hirtelen végbement változás miatt sebtében vezettem körbe a tekintetemet. A többieket kerestem, de ők mind egy szálig eltűntek. A tatami szélén ismeretlen alakok ücsörögtek, arra vártak, hogy megkezdjem a harcot az Sait szorongató ellenfelemmel. Tétován vakartam meg a tarkómat. A Benkan meg fog ölni – futott át elmémben a következmény, mely még a Napnál is világosabb volt. Végül lezseren megvontam a vállaimat. Legalább az életem hátralévő részét kiélvezem…
  Megforgattam a kezemben szorongatott Hsu Quandaót. Enyhén rogyasztottam a lábaimmal, a fegyver pengéjét a talaj felé fordítva állítottam meg. Nem totojáztam, mikor elindították a mérkőzést. Sai ellen még nem küzdöttem ezelőtt, de volt már dolgom kétkezes fegyvernemmel. Ha kitapasztalom, hogy ellenfelem melyik kezét használja elsődlegesen védekezésre, akkor nem lesz nehéz kijátszanom őt. Szóval ostobaság lett volna a részemről nem megragadni a kezdeményezés lehetőségét.
  Meglódultam előre, egy félköríves fordulattal, hátam mögött vezettem át a fegyvert, majd vissza magam elé, hogy összezavarjam. Első csapásomat felülről, feje irányába mértem rá. A fém éles csörömpölése zengte be a termet, ahogy a Sai pengék felfogták a Hsu Quandao élét.
  Meglepettségemben felszaladt a szemöldököm. Jól láttam, hogy egyszerre védekezett velük?
  Újra próbálkoztam a támadással. A Hsu Quandaót megfordítottam és a végével böktem felé, hogy távolabb kényszerítsem magamtól. Ahogy számítottam hátratántorodott, hogy ne a gyomorszájába kapja az ütést. Megpörgettem a kezemben a fegyvert és ezúttal másik irányból, oldaltájéknál indítottam vágást felé. A védekezés elve, amit használt az előbbihez hasonló volt. Szintén mindkettő pengét felhasználta a hárításhoz.
  Hátrább húzódtam, mély levegőt vettem, majd forgásba iktatott csapásokkal soroztam. Ezt a mozdulatsort legalább ötször elismételtem. Mindegyik alkalommal egyszerre hárította csapásaimat. Nem tudtam levonni így, hogy melyik lehet gyöngébbik keze.
  Keserű szájízt éreztem a számban, amikor szembesültem a ténnyel: alábecsültem küzdőfelemet és a fegyvernemet, mellyel kiállt ellenem. Mindezzel együtt levontam, hogy a Sai nem lesz a kedvenc fegyvernemeim darabja.
  Ellenfelem, mintha csak megelégelte volna gyötrődésemet, ezúttal ő támadott. Kihasználta lankadó figyelmemet, ami belátom, jó lépés volt tőle. Ahogy villámtánccal szándékoztam kikerülni a felém hajított pengét, úgy ütköztem szembe az újabb kihívással. Nem tudtam a houhout alkalmazni!
  Ennek ténye kissé kizökkentett, utólag pedig úgy éreztem, megérdemeltem ezt a „pofont” az élettől. Elhúztam a számat, amikor éreztem a hideg pengét végigszaladni bal karomon. Reflexeimnek hála nem vállamba állt, csak csontig hasította fel a bőrt karomon. Szemem sarkából követtem a Sai penge haladását, nagy csattanással állt bele a tatamiba. Nem számítottam arra, hogy ő fedi fel erősebbik kezét. Nem tudtam eldönteni, hogy alábecsül, vagy csak ostoba. Lehajoltam a pengéért, majd visszadobtam neki, ügyelve arra, hogy számítson rá és el tudja kapni. Tisztátlannak érezném a győzelmet, melyet úgy nyernék, hogy nincs nála mindkét penge.
  A tudat, hogy egyszerű emberként küzdünk csak fokozta az izgalmakat. A szituáció, mint olyan nem volt idegen számomra. Évtizedekig amúgy sem voltam képes alkalmazni a villámtáncot, nem ennek hiánya fog most megbénítani.
  Mikor ismét harckészültségbe állt, megindultam felé, ahogy megpörgettem kezemben a Hsu Quandaót, éreztem a karomon ejtett seb húzódását. Ez első két csapásomnál zavart csupán, pontatlan is voltam. Ráadásul játszott velem, lenyűgöző szinkronban forgatta a fegyvereket. Nem találtam kiskaput, ahol áttörhetném védelmét.
  Viszont azzal, hogy közelebb merészkedtem, neki is megadatott a lehetőség a támadásra. A rövidkardok hárítása a Hsu Quandaóval igencsak körülményes volt. Nem tudtam minden egyes szúrását hárítani, így szaporodtak rajtam a sérülések. Ennyit arról, hogy nem fog zavarni a houhou használatának a hiánya… Sose gondoltam volna, hogy használatához ennyire hozzászokok. Furcsa volt, hogy nem tudtam sebtében kikerülni ellenfelem csapásait.
  Ráadásul, míg védekeztem, képtelen voltam valamit érő riposzt adására. Ki kellett szabadulnom a kutyaszorítóból és ezt csak megfontoltan tehettem. Ellenfelem könnyedén visszajátszhatja a szituációt, hogy ismét számára legyen előnyös a küzdelem. Mindenesetre félrehelyeztem kesergésemet és azon voltam, hogy megfigyeljem a lábmunkáját támadásai közben. Valamiért húzza a bal lábát, mindjárt valami, amiből kiindulhatok.
  Az egyik szúrás elől elhajoltam, majd felé rúgtam, két lépést hátrább tántorodott meglepettségében. Miközben megfordultam, átcsúsztattam kezeimet a Hsu Quandao fogó részén. Egészen a végén fogtam meg a fegyvert, így szélesebb ívben támadhattam vele. Az ellenfeleim lábai felé kaszáltam vele, ezzel kibillentettem egyensúlyából. A földön landolt, kezéből kiesett az egyik Sai penge, melyet azonnal félrerúgtam. A Hsu Quandaót pedig úgy forgattam, hogy éle küzdőfelem torka felé mutatott, ha a fegyverért mozdult volna, könnyedén megsérthette volna magát. Elvigyorodtam, most ő volt pácban.

  Az egyik fickó oldalról belépett a tatamira, nekem hirdetve a győzelmet, majd felinvitálta újabb ellenfelemet. Arcomról lefagyott a mosoly, mikor megláttam a Hu Tou Gouval felszerelt fickót. Ezek átkozott fegyverek, szerencsére volt tapasztalatom velük. Ennek ellenére ezúttal meghagytam küzdőpartneremnek a kezdő lépést. Ki akartam tapasztalni, hogy milyen tehetséggel forgatja ezt a roppant bonyolult és aljas fegyvert.
  Mit mondhatnék, igencsak meglepett az indítása. Az elképesztő sebességgel forgatott pengék elől reflexeim nem voltak elegendők a védekezéshez. Meglepetésemre a houhout immáron be tudtam vetni. Ezt első kitérésemnél tapasztaltam, mikor ösztönösen nyúltam használatához. Nem tudom, hogy az előző mérkőzés alatt miért nem voltam erre képes, mindenesetre nem töprengtem ezen túl sokáig. Biztosan a hely csodái…
  Ellenfelem nem igazán hagyott lehetőséget az álmodozásra. Kihasznált minden pillanatot, ahogy ezt is: a horogban végződő pengéjével egyszerűen kifordította kezemből a Hsu Quandaót. Nem volt nehéz, tekintve, hogy sérült karom révén a fegyvert pontatlanul tartottam. Ami persze nem mentség, még nem hidaltam át ezt a problémát. 
  Rendkívül megizzasztott mire sikerült visszakeverednem a Hsu Quandaó közelébe. Módosítottam a Hsu Quandaó tartásán, hogy ne ismételhessük meg az előbbi kínos helyzetet. Amikor ez sikerült, igyekeztem felvenni a küzdelem fonalát. Eleinte csak folytattam a hárítást és adandó alkalmakkal egy-egy riposztot is beiktattam. Mindeközben azt spekuláltam, miként dőlhet el közöttünk a mérkőzés. Mert az adok-kapok hadműveletet az íves vágásokkal és azok hárításával az örökkévalóságig folytathatnánk vagy éppen a végkimerültségig, egyik sem volt kecsegtető végkifejlett.
  Ellenfelem gyors volt, de minden fordulatnál nyitva hagyott egy részt derekának magasságában. Ha elkapom azt a pillanatot, amikor védtelenül hagyja ezt a pontot, akkor talán megfordíthatom a küzdelem menetét.
  Ezzel a tervvel gazdálkodva fordítottam úgy a küzdelem menetét, hogy megfigyelésemet felhasználhassam. Kihasználtam, hogy harcmodoromba ismét bele tudom iktatni a houhou használatát. A sebesség játéka volt erőösszemérésünk.
  Megvártam, míg figyelme lankad egy kicsikét. Egy váratlan pillanatban előre lódultam, hárítottam két csapását, majd enyhén oldalra szökkentem, átfordítottam a Hsu Quandaót a kezemben, hogy a vége legyen elől, majd előreszúrtam vele. A markolat vége bordáinak ütközött, ez megrekesztette a cselekvésben egy pillanatra. Kihasználtam figyelmetlenségét és hátra húzva a fegyvert megpörgettem és a felvett lendülettel erőteljesen sújtottam le, arra játszva, hogy lefegyverezzem. Mikor ez sikerült, az előbbi alak ismét a tatamira lépett, hogy bejelentse a harc végeredményét.

  Légvételemet normalizáltam, míg következő ellenfelemet felinvitálták a tatamira. Nem fáradtam el – legalábbis ezzel hitegettem magamat. A külvilágnak amúgy sem vallottam volna be, hogy az előző meccs igenis megizzasztott.
  Gyerekes izgatottsággal lestem, hogy ki lesz a következő kihívó. Elvigyorodtam mikor megláttam az ellenfelemet naginatával a kezében. Mintha csak egy álmom válna valóra!
  Lelkesedésem folytán arcomra kiülő vigyort nem tudtam leplezni, miközben küzdőfelem elé álltam. Mindketten pozícionáltuk magunkat a békés szálfegyveres gyakorlatokra jellemző alapfelállásban. A fegyverek éle a föld felé néztek és egymásnak érintettük őket. Alig vártam, hogy elcsendüljön oldalt a szó, mely után belevethetjük magunkat a küzdelembe.
  Miként ez megtörtént, mint prédáját leső vad, úgy írtunk le egy lassú kört egymással szemben. Ügyelve arra, hogy egy pillanatra se veszítsük szem elől a másikat. Érthető okból. Szálfegyvereknél kényes pont a kezdeményezés, és ha elrontom, könnyedén hátrányba kerülhetek. S ahogy elnéztem, ezzel a ténnyel ellenfelem is tisztában volt. Nem hamarkodta el ő sem a támadást. A naginata élét időnként megmozdította, mintha csak elszánta volna magát az első lépésre, de csupán játszadozott velem. Ki akart billenteni az összpontosításból, hogy hibát ejtsek, és ezzel sarokba szorítson.
  A józanész azt diktálta, vagy most lépek, vagy elszalasztom a lehetőséget. Utóbbit nem akartam, hogy megtörténjen. Így megvetettem a lábaimat, majd erőteljes ütéssel löktem odébb a naginata pengéjét, hogy megfordítva kezemben a Hsu Quandaót, amazt szúró állásba állítsam. A lépés nem érte meglepetésként, a naginatával könnyedén térítette el a támadásomat. Mindketten hátrább húzódtunk.
  Ezúttal ő cselekedett. Csapásai erősek és magabiztosak voltak. Komolyan kellett fogózkodnom sérült kezemmel a Hsu Quandaó markolatába, hogy ne törje át a védelmemet.
  Villámtánccal tértem ki engem sorozó támadásai elől. Egy teljes fordulattal vettem lendületet, előre léptem és egy íves vágással okoztam meglepetést ellenfelemnek. Reflexei jónak bizonyultak, még éppen sikerült hárítania. Riposztra nem tudott időt szánni, így kihasználtam a lendületet, egy újabb fordulatot tettem, miközben átfordítottam a kezemben a fegyvert és előre szúrtam vele, majd a fejem fölött átfordítva a pengét ismét lecsaptam rá.
  Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha gyorsan szeretném letudni a küzdelmet, holott szó sem volt erről. Rendkívül élveztem a naginata okozta kihívást és ellenfelem hozzáértését a használatához. A lelkesedés ragadt magával, teljesen kizártam időt és helyszínt, csupán küzdőfelemre összpontosítottam. Ha nem így tennék, hamar lefegyverezhetett volna.
  Párbajunk lassan táncba ívelődött a támadás, hárítás, riposzt tercettel. A mozdulatok már nem követeltek meg gondolkodást, ösztönösen jöttek a lépések. Mintha csak egy előre megtervezett gyakorlatot demonstrálnák a nézőknek. Némileg komolyabban véve, mint egy hétköznapi edzést.
  Újabb vágás, egy szúrás és egy pontatlan védés… A naginata hangos csattanással hullott a földre. Meggyőződésem volt, hogy csupán szerencsémen múlott ez a győzelem. Holott szeretem tisztán zárni a mérkőzéseket. Már éppen ráförmedtem volna küzdőpartneremre, hogy vegye fel a fegyvert és folytassuk tovább. Az sem érdekelt, hogy izmaim kifejezetten ellenezték az ötletet. Minden egyes tagom égett a megerőltetéstől, viszont még nem értem el határaim legvégét, ez még csak a bemelegítés volt!
  A mérkőzést a tatami szélén álló fickó nem osztotta a gondolatmenetemet. Lezárta a meccset, és mielőtt tiltakozhattam volna, szemeim elől eltűnt sötét homályba tűnt a mérkőzés helyszíne.

  Lassan szokott hozzá a szemem a fényhez, sűrű pislogásokkal, tanácstalanul néztem körbe az új terepen, mely sokkalta ismerősebb volt az előzőnél. A 11. osztag udvarában voltam, a többiekkel egyetemben. A verőfényes napsütés, mely fogadott aggodalmakkal töltött el. Remélem ez már valóban a 11. osztag és nem káprázat.
  Viszont minden jel arra mutatott, hogy igenis véget ért a megmérettetés, így a meglepettséget félrehelyezve megközelítettem Mizushima-donot, hogy állapotáról érdeklődjek, mielőtt remélhetőleg a Tsukimisou többi tagja is feltűnik. Feltételezem a Benkan nem fog repesni az örömtől, hogy egy egész éjszakára eltűnt a családfő.
  Azt hiszem, szeretnék visszamenni abba az edzőterembe…

[Aikawa Chiyo]

Váratlan Látogatók!

Sikeresen kijutottatok a különös helyről. Ami azt jelenti, hogy sikerrel teljesítettétek a feladatotokat, amit a hely (és Chiyo) szabott ki nektek. Az udvaron, ahova kerültetek, néhány negyedik osztagos vár benneteket, hogy ellássa a komolyabb sérüléseket. (Eiji~t kivéve, hozzá Chiyo nem engedi oda őket inkább a saját kacsójába veszi a rendbe tételét)

Pár nap múlva egy üzenetet kaptok kézhez. Az üzenet a következőket tartalmazza.
"Az éles helyzetben tanúsított viselkedés alapján egy különleges edzés terv veszi kezdetét. Ez az edzés terv nem helyettesíti a normális napi fegyverforgatási kvótát! Emellett egységekbe lettek szedve a hasonló harcstílussal küzdők, hogy a saját egyedi specialitásukat is fejleszthessék, illetőleg, hogy az egymás elősegítése is hatékonyabb lehessen.  Az egységek pedig a következő módon alakultak:

Első egység:
Amatsuji Shinobu (egységvezető)
Meiou Toshizu

Második egység:
Ebisawa Kyousuke (egységvezető)
Kurosawa Rin
Atarashi Miyoko

Harmadik egység:
Meiou Setsuna (egységvezető)
Sukkecu Eiji
Shima Eizo"

A levél végén még meg volt jelőlve egy pontos idő pont, mikor is kezdődnek az egységeknek az edzések, illetőleg Shino~channak, de ezt csak ő kapta meg, egy aprócska közbeszúrás, miszerint kapni fog segítséget, meg időt is, hogy beletanuljon a vezetői szerepkörbe. De így még többet lehet Shuu~chan mellett.


Köszönöm szépen a játékot, és a türelmet!

[Ukitake Juushirou]

Üdvölet!
Sokáig tartott, de megérkeztem lezárni az edzéseteket. Nem is húzom tovább az időt, jöttem kiosztani a jutalmakat.

Amatsuji Shinobu: 1500 LP
Kurosawa Rin: 1000 LP
Meiou Setsuna: 1500 LP
Meiou Toshizou: 750 LP (Renjivel úgy ítéltük, a teljesítményed az első körben elég magas szintű volt egy fél ponthoz, a következő pontodat ennek megfelelően oszd majd el!)
Mizushima Shuuichi: 1500 LP
Shima Eizo: 1000 LP
Sukkecu Eiji: 1500 LP

Aikawa Chiyo: mesterként igazán érdekes próbatétel elé állítottad osztagod tagjait. Jutalmad ezért 1000 LP.

A jutalmakat mindenkinek hakuda vagy zanjutsu képzettségre kell tennie, attól függően, hogy az edzés során melyiket használta! (Értelemszerűen aki fegyverrel harcolt végig, az nem pakolhat hakudára, mert kegyetlenül fejbe vágom érte, és vica versa. )

[Aikawa Chiyo]

Fegyvertárs

Miután mindenkihez eljuttattam a papírforma meghívót, nagyon lelkesen vártam az osztag tagjait, az arénának kinevezett MayoiGa előtt. Persze továbbra sem zavarta a lelkem, hogy nem avattam be őket az edzőházunk rejtelmeibe jobban, mint amennyire szükséges volt a számunkra. Megvártam, hogy mindenki megjelenjen, aki csak tudott jönni. Nem ment be senki hamarabb, nem szerettem volna senki elveszteni, csak mert belegabalyodik, ahova nem kéne.
   - Még mielőtt bárki megijedne, vagy megkérdezné, egyelőre semmi illúzió nem lett bevetve -mosolyogtam rájuk. - Viszont, ahogy belépünk ezen az ajtón, a szabályok ugyanazok fognak maradni. Teljesíteni kell az edzést, hogy kijöhessünk.-készítettem fel azért őket a várható történésekre. Ettől függetlenül nem adtam lehetőségként, hogy nem kell bejönni. Egy biztató mosollyal nyitottam ki helyette az ajtót előttük. Ahogy beléptek, egy hagyományos dojo előterébe kerültek. Szóval elvárás volt, hogy vegyék le a lábbelijüket, és a dojo etikettnek megfelelően viselkedjenek.  Ahogy szép sorba leültek a tatamira, neki is láttam, hogy végig mondjam a feladatokat.
   - A mögöttem lévő ajtó mögött van egy tíz méter hosszú folyosó. A folyosón különböző szögbe, és magasságba zsinórok vannak kihúzva. Minden zsinórra csengő van erősítve. Bemelegítésként ezen az akadálypályán kell átjutnotok kétszer anélkül, hogy egy csengőt is megszólaltatnátok! Persze visszafele is a pályát használva tudtok jönni. Egységek szerinti sorrendbe fogunk indulni. Kidou~t természetesen a feladat alatt nem lehet használni, ahogy a zsinegeket is felesleges megpróbálni elvágni, vagy a csengőket leoperálni róla, netalán kitömni valamivel. A csengők nem kijátszhatók, ahogy a zsinegek sem! - Picit még gondolkodtam, vajon ezzel a feladattal kapcsolatban mit is lehetne mondani - Ez a gyakorlat lesz a bemelegítés. Mivel most nem megrendezett bevetésre jöttünk, így ezzel kezdjük. Ha jól csináljátok, ez kellőképp át fogja minden porcikátok, izmotok mozgatni, és mellé a nyújtás sem elhanyagolható! -szusszantam elégedetten. -Első körben lassan, másodikban időre kell végig jutnotok! - tettem hozzá.
Az első egység kezdte a játékot.  Majd őt követte a második, végül a harmadik egység.
A folyosó végén picit kiszélesedett a helyiség, és egy másik ajtóba torkollott.  Itt volt az első feladat helyszíne.  A terem szélénél fa fegyvereket találtak. Nem csak kardok voltak, de tőrök, botok, vagy épp hosszú pengék, szálfegyverek.  -Keressünk olyan fa fegyvert, amilyet amúgy is forgatunk. Vagy ahhoz hasonló pengét.  - értelem szerűen az egységek tagjait azokhoz a fegyverekhez irányítottam, ahol az egységének megfelelő fegyvernem pihent. Az első egységnek inkább a tőröket, a Második egységnek inkább a boken~eket, és a shinai~kat, míg a Harmadik egységnek a szálfegyvereket, ostorokat. Persze a szálfegyvereket is fából. -Válasszatok magatoknak egy párt! Első körön ugyan abból, az egységből. -mentem oda Shino~chan mellé, hogy neki, és vele mutassam meg, hogy mit is szeretnék. Az én kezemben is egy fából készült tanto volt. Biztatóan rámosolyodtam, mielőtt elkezdtem volna.
   -Minden rendben lesz! -súgtam neki oda, hogy csak ő hallhassa, majd fennhangon folytattam. -A tanto~t, vagy a tőrt sokszor csak pótfegyverként hordják magukkal az emberek, pedig tökéletesek önvédelemre, és támadásra egyaránt.  A feladat egyszerű velük. El kell döntenünk, hogy első soron szúrni, vagy vágni akarunk vele. Vannak szúró, és vágó fegyverek egyaránt. És ettől függ, hogy miként tartjuk ezt a fegyvert. Amennyiben a penge lapja az alkarunkra tudna ráfeküdni, úgy vágni hatékonyabb vele, illetve támadást hárítani. - közben mutattam a fa tanto~val, miként is kell elképzelni. Néhány vágó mozdulattal demonstráltam.  -Ha szúrni akarunk, akkor egyenesen tartjuk előre. Nagyobb lendülettel, és pontossággal lehet vele a célpontot eltalálni ebből a pozícióból.  - néztem rá Shino~chanra -Próbáljuk ki! Nem fogok gyors lenni elejébe. Próbáld blokkolni a támadáson, és utána próbálj visszatámadni. Neked nem kell visszafognod magad! - súgtam neki, majd előre lépve, először egy egyszerű horizontális vágással próbálkoztam, majd egy kissé srég irányú vágással vissza. Végül két szúrással a vállára, és a könyökére célozva. 
Megsimogattam a hajacskáját, ahogy végeztünk, ám én még koránt sem hagytam abba a társalgást. A következő egység irányába indultam. Ott Junko~chanhoz léptem. Ránéztem a gyakorló kardjára, majd az én gyakorló tőrömre.
   -Az előbbiekből kiindulva, egyik fegyvernem sem garancia, hogy a forgatója győzni, vagy épp veszíteni fog. Lássuk például ezt a felállást. Egy tőr, egy kard ellen. A kard mellett szól, hogy nagyobb a pengetávja, nem kell a forgatónak olyan közel engednie az ellenfelét. Ráadásul, míg a támadó hamar kardtávon belülre kerül, az ő pengetávja lényegesen kisebb. Viszont, ha a támadó túl közel kerül -intettem a lánynak, hogy támadjon rám a fegyverével, majd egy gyors, ámbár shunpo nélküli oldalfordulással kitértem a suhintása elől, és már ott is álltam előtte -Akkor már nincs elég lendület az újabb támadáshoz. - jeleztem, a tisztemre mosolyogva.  -Ugyanez igaz a szálfegyverek, és a kard összecsapásnál is!  - tettem hozzá.
   -A mai nap edzésének ez lesz a lényege!- léptem hátra, hogy mindenki előtt folytassam - Az első körben, olyan párt válasszatok az edzéshez, aki hasonló fegyvernemmel harcol, mint ti. Nem az a lényeg, hogy elverjétek egymást, hanem hogy gyakoroljatok. Koncentráljatok a mozdulatokra, próbáljatok rájönni, milyen gyengéje lehet annak a fegyvernemnek, ami a kezeitekben van. És ha erre rájöttetek, akkor próbáljátok kitalálni, mivel lehet ezt áthidalni! -Végig néztem rajtuk. Koránt sem egyszerű feladatot adtam nekik. De azt szerettem volna, hogy maguktól jöjjenek rá a dolgokra. Győzelemből ugyan lehet tanulni, de a vereségből lényegesen többet.
Némán léptem hátra. Hagytam, hogy válasszanak párt maguknak. Néhány láthatatlan taiko dobütés hangzott fel, amikor elkezdődött az edzés gyakorlati része.

Határidő: Október 20.

[Meiou Toshizou]

[[ Fegyvertárs ]]

  Célirányosan a 10. osztag kis titkos kunyhójába tartottam, arcomon már az út alatt is széles mosoly ücsörgött. Mikor beléptem a rejtett épületbe, a legyezővel takartam arcomat. Igyekeztem gondterhelt képet vágni, noha ikremről volt szó, tisztában voltam vele előtte nyitott könyv vagyok. De színjátékom alantas megszokás volt. Türelmesen megvártam, míg számon kéri tőlem az itókát, melynek beszerzése ma az én feladatom lett volna.
  – Aniki! Sajnos nem tudtam szakét hozni – jelentettem be a borús hírt. Természetesen a haori belsejében megbújt a butykos. De azt perpillanat későbbre tartogattam. – Jelenésem van, fontos jelenésem – előhúztam haorim ujjából a meghívót és meglebegtettem Aniki előtt, hagytam, hogyha szeretné, akkor nyugodtan el tudja venni tőlem.
  Nem mintha nem állt volna szándékomban beavatni a részletekbe, hogy kedves Taichou-chanom hívta össze az osztagot némi gyakorlatozásra abba a roppant érdekes épületbe, amiről már néhányszor fecsegtem Anikinek. Hozzáfűztem azt is, hogy népes családunkból kik teszik meg tiszteletüket, legalábbis akikről tudok.
  – És természetesen ott lesz Shinobu-chan is! <3 – kotyogom el a legjobbat a végére hagyva. – Már éppen időszerű lenne számon kérni rajta a haikuinkat! Nos, mit gondolsz erről? – arcomon immáron nem tudom leplezni szélesre kunkorodó mosolyomat, mikor Aniki jelét adta annak, hogy benne van a szellemjárásban.
  – Nagyszerű! Igazából cirka öt perc múlva oda kéne libbennünk. Menni fog? – nyújtottam karomat, hogy részemről a villámtánccal való felzárkózás mehet. Aniki sebtében művelt előkészületeire, azonnal eszembe jutott az elmaradhatatlan haori, amit természetesen elhoztam hazulról, hogy ruházat tekintetében is tökéletesen egyezzünk. Még az kellene, emiatt bukjon meg szellemes szellemeskedésünk szeretnivaló Shinobu-chanunkkal szemben!

(click to show/hide)

*Tokiya csak odahajol a papiros elé, ahogy olvas, látszik az arcán, hogy ördögi gondolatok járnak a kobakjában.*
– Kell ezt kérdezni, Otouto? Természetesen azt, hogy a szellemjárás kettesben az igazi *vigyorogva legyezőjével a tenyerébe csap és várja, induljanak*

– Hopsz, akkor részemről haori marad, nem készültem duplázódásra *hajat igazít, hortenziás cuccot ledob* Még korán is leszünk *vigyorog és elrajtol*

  – Woah, ez egy új rekord – veregettem meg Aniki vállát, mikor megérkeztünk. Intettem ikremnek, hogy maradjon a többiek rejtekében Shinobu-chan nehogy idő előtt megneszeljen minket. Szerencsénkre éppen Taichou-chan instrukciójának hallgatásával volt elfoglalva a gyerek, melyet én fél füllel vettem tudomásul. Pedig már fél mondatból tiszta volt az egész, minden úgy működik, mint előző alkalommal! Ezúttal igaz szeretném ráállítani Hebi-chant, hogy lessen körül és avasson be a ház körüli rejtélybe, mert megesz a kíváncsiság! Hidegvérű barátom pedig jártas volt az efféle furcsaságok terén. No, de a lényeg a lényeg, hogy Taichou-chan tudta nélküli segítségével teljesen váratlanul közrefoghattuk Anikivel két oldalról Shinobu-chant. Ügyeltem arra, hogy akit a fiú mellől kellett kitúrnom ezért arcra ne essen, amiért arrébb taszajtottam.
  – Shinobu-chan~ – kezdtem bele. –, mielőtt úgy előre sietnél! Elmesélnéd, hogyan is állnak a haikuk? Halott lelkem mikor tud feltámadni?
  Legyezőm rejtekébe győztem bújtatni mosolyomat, miközben kedves Shinobu-chan reakcióját lestem. Természetesen milyen kísértet lennék, ha a békés cipőlevétel után nem folytatom bűntudatának marcangolását? Miután a meghajlást is megejtettük és Aniki felkaparta Shinobu-chant is, amiért megint túl közelről leste meg a padlót. Rögtön odalejtettem mellé, hogy leellenőrizzem fejét nem-e törte közben. Persze egy karcolás se látszódott rajta, szívós Amatsuji kölyök volt, megnyugodva veregettem meg a vállát. Épségét látva bűntudatom fogta is csomagjait és elszelelt. Pimasz vigyoromat igyekeztem kordában tartani, mielőtt elárulna.
  – Haah~ Shinobu-chan jobb lábbal léptél a tatamira¹? – megjátszott döbbenettel tettem fel félhangosan a kérdést. Még ha etikett szerint bal lábbal is lépett fel, már pusztán az elbizonytalanítása miatt is leérdeklődtem tőle a dolgot. Egyszerűen kihagyhatatlan volt, olyan mulatságosan tudott reagálni az ilyesmikre. Csak remélni tudtam, hogy most is így lesz. Bár Setsuna-chan ne lett volna! Ünneprontóként orrolt be a képbe, hogy elhessegessen minket Shinobu-chan közeléből, mint holmi legyeket, holott csak a kísérteties szerepünket igyekeztük élethűen előadni! Vállat vonva hagytam, hogy elvezesse a fiút, amúgy sem szándékoztam Taichou-chan türelmét pedzegetni. Helyet foglaltam ikrem mellett a tatami szélén seizában.
  – Shinobu-chan~ – somolyogva lejtettem mellé, mikor megkaptuk erre az engedélyt. – Ne vágj ilyen arcot, Setsuna-chan, úgy szólt a feladat, hogy egységenként kell végighaladni rajta. Ha jól emlékszem egyelőre én vagyok Shinobu-chan egységében, igaz? – fordultam Aniki felé megerősítést várva tőle. – Bár már semmiben sem vagyok biztos, holt lélekként már nem egészen olyan a memóriám, mint régen! Bezzeg, ha hallhatnák egy haikut…! – ikremmel elvezettem Shinobu-chant a folyosó elejébe. Várakozóan lestem a fiúra, hiszen mégis ő volt egységünk tisztelt vezetője. Vagyis illő lett volna először neki végigrágnia magát a feladaton.
  – Ha félsz kezdeni nyugodtan mondd és átvállalom, csak lásd holt lelkem még ideát is óv téged, hogy megszülessenek azok a költemények – sanda vigyoromat legyezőm mögé bújtattam. Megvártam mit mond lelkes poétán és aszerint cselekedtem. Ha úgy szerette volna, valóban megkezdtem volna helyette a bemelegítő gyakorlatot. De ha daliás mód bizonyítani akart és élre törtetni, akkor nem állítottam meg.

¹A dojoba belépés, tatamira fel- és lelépés bal lábbal történik.

  – Olyan nosztalgikus! – mondtam izgatottan, mielőtt nekiveselkedtem volna a pályának. Valóban a gyakorlat már elmondásból a régi második osztagos időkre emlékeztetett. Ott egy újoncnak a nesztelen lépteket kell az elsők között elsajátítania. Egészen hasonló akadálypályákon kellett átrágnunk magunkat akkoriban. De nem volt lehetetlen elsajátítani.
  Noha öltözetemben kételkedtem a pálya legelején. Feltettem magamban a kérdést, vajon megállja a helyét egy ilyen terepen? Tudtam a választ: kicsit sem. Végül arra jutottam, hogy előbb rágom át magamat százszor a kötélpályán, mintsem levegyem a haorit. Különben is, hasonló szituációba keverednék éles helyzetben a közeljövőben, akkor sem válnék meg ettől a ruhadarabtól, még ha az életem is múlna rajta, akkor sem.
  Óvatosan, kapkodást mellőzve bújtam, hajoltam, vagy ha úgy adódott még csúsztam is – bár ezt kevesebb lelkesedéssel, hogy harangjáték nélkül átjussak a kifeszített zsinegek között.  Ügyeltem arra, hogy az óvatosra vett haladásnál, ha szükséges, ruhám anyagát úgy igazítsam, csökkentsem annak esélyét, hogy a zsinórokhoz érjen. A sietséget megtartottam a következő időmérős körre. Most inkább arra fókuszáltam, hogy kiismerjem a terepet és memorizáljam hol, hogyan sikerült a leghatékonyabban keresztülhaladnom.
  Egyes mozdulatok, melyek komolyabb nyújtózkodást igényeltek, tagjaim hangosan ropogva mutatták ki nemtetszésüket. Eléggé elborzasztott. Rendben van, elhiszem, hogy berozsdásodtam finom mozgást illetően a második osztagtól távol töltött időszakban, de ez mégiscsak túlzás! Mintha már több mint nyolcszáz lennék, holott alig töltöttük be Anikivel a négyszázat.
  – Yare, yare… azt hiszem, nem vagyok formában – fejemet ráztam a két zsineggel a vége előtt megszólaltatott csengő zenebonáját hallva. Túlságosan szűkre vettem a témát. Éreztem előre, hogy necces lesz, ennek ellenére kötöttem az ebet a karóhoz. Ruhám alatt rejtegetett itókát ugyanis lehúzta a súlya, majd alantas mód jelezte ittlétét. Holott meglepetésnek szántam az edzés utánra!
  Taichou-chan szavai, hogy lejtsek vissza, elejében meglep. Döbbenetemet somolygásommal igyekeztem leplezni. Mélyen belül bíztam abban, hogy nem elkobozni szándékozik tőlem az italt, amit az egész végére szántam.
  Talán kicsit türelmet őrlő lassúsággal keveredtem vissza az elejére, hogy újra nekiveselkedjek a feladatnak. De mentségemre szóljon, másodjára komolyan odafigyeltem és nem rontottam a korábbi zsinegnél. Nehéz is lett volna, amiért ikremnek suttyomban lepasszoltam a szakét, míg átevickélek az akadálypályán. A maradék két kötél között pedig hamar megtaláltam a módot miként tudok úgy átbújni, hogy ne érintsem meg őket. Legalább valami nem változott, a helyzetfelismerésem továbbra is a régi volt.
  A pálya megismétlésénél se lettem sokkal gyorsabb, mikor időre ment a feladat. Ha gyorsabban csináltam volna, a ruhám egészen biztosan megszólaltatna kismillió csengőt a zsinegen. Noha ennyiszer végigmenve rajta már sikerült kiismernem a szögeket, miként lehet hatékonyan átjutni a zsinórok között. Bizonyos pontoknál gördülékenyen másztam vagy éppen bújtam át. Viszont nem kapkodással akartam elrontani a feladatot. Különben is tartogatnom kellett energiáimat, ki tudja miféle furmányos dolgot dob még fel Taichou-chan a gyakorlat további felében. Szépen is néznék ki, ha Anikinek kellene mindent megcsinálnia helyettem. Szóval inkább odafigyeltem, arra gondolva a többiek meg tudják várni a saját körüket.
  – Hm, hát igen, nem vagyok már a régi… – jegyeztem meg elmélázva az időt hallva, amint sikerült kiérnem az akadálypályán. Futottam már jobb időt is hajdanán. A 2. osztagban valószínűleg kegyetlenül honorálták volna ezt a teljesítményt. Szó se róla, a testhez álló ruci valóban megkönnyítette volna a dolgokat. Taichou-chan viszont, ha gondolt is erről valamit, nem ejtett kommentárt. Így lelkesen léptem Shinobu-chan mellé, hogy szabad kezemmel átkaroljam a vállait. – De meg kell hagyni, remek időt futottam halott kísértethez képest, nem igaz, Shinobu-chan? – pimasz félmosolyomat gyors mozdulattal felnyitott legyezőm mögé rejtettem, hogy le ne buktassam magamat a fiú előtt. A végén oda lenne a szórakozásom!

  Az első feladat terítékre kerülését kíváncsian vártam. Homlokomat ráncoltam, amikor útbaigazítást kaptam Taichou-chantól a fegyvereknél. Pedig már ösztönösen lejtettem volna a szálfegyverek és kardok irányába! Szinte ki is ment kobakomból, hogy első egység tagjaként mik a paraméterek. Azért megpróbálkoztam csalafinta vigyorral bejátszani, hogy Taichou-chan összetetszik keverni ikremmel és valójában én Tokiya vagyok. A kísérletem már az elején dugába dőlt. Így odakullogtam a kisebb fegyvernemekhez, tekintetemet sebtében vezettem végig a felhozatalon. Legyező nem akadt, így a wakizashit imitáló fakardot ragadtam meg. Oldalamon pihenő rövidpengét ritkán használtam, de megnyugtatott a gondolat, hogy nálam volt, már Kozakura-chan emléke miatt is. Mert igaz, ő már nem volt velem, de egy lényét így magam mellett érezhettem.
  Szívemhez kaptam, amikor megláttam ikrem kezében a szálfegyverhez hasonlító gyakorlóeszközt. Nem azért mert meglepett a dolog, helyében én is azt választottam volna, hanem a tény, hogy még saját ikrem is az orrom alá dörgöli, nekem igenis most rövidkarddal kell szerepelnem.
  Némiképpen kárpótolt Taichou-chan által tartott bemutatók nyomán, hogy az első próbaküzdelemnél megegyező csoportból kellett edzőpartnert választani… és kihez mentem volna, ha nem drága Shinobu-chanhoz, egységünk ékes gyöngyéhez?
  – Shinobu-chaaan~ – léptem elé, legyezőmmel takarva az arcomat. – Én veled szeretnék lenni! – harangoztam be kívánságomat.
  – Are? – vizslattam tovatűnt Shinobu-chan után. Taichou-chan mögött sikerült is meglelnem kiszemeltemet. – Nem értem ezt a vádat, Shinobu-chan~ én csak gyakorolni szeretnék veled! – megvillantottam felé pimasz mosolyomat. – De kérlek, légy kegyes velem! – odalépkedtem hozzá, srégen mellette álltam meg. Kicsit előrébb hajoltam, mintha egy titkot készülnék lesúgni a fülébe. – Ahogy te magad is mondtad, már így is halott vagyok – fűztem hozzá halkan, még legyezőm takarásában. Ezt követően összecsuktam a legyezőt és övembe csúsztattam. Szó se róla, megjegyzéseimet piszkálódásnak szántam, amiért eléggé leszerepelt a bemutató alatt. Pedig Taichou-chan még vissza is fogta magát!
  – Meddig szeretnéd váratni halott lelkemet? – kérdeztem pimaszul, miközben felvettem pár lépésnyi távolságot. – Rendben. Türelmes leszek, de csak akkor, ha Taichou-chant nem vonod be a játékba – lopva pillantottam Tacihou-chan felé, kit éppen élő pajzsnak használt. – Nem mintha nem lelkesednék a kihívásokért, viszont most csak veled szeretnék harcolni <3 – adtam választ végül kérdésére. – Ugye nem szeretnél sokáig váratni, Shinobu-chan~? – kíváncsiskodtam. Kész haladásnak véltem, hogy elmert távolodni Taichou-chantól. Nem is értem mire fel ez a félelem, mintha harapnék!
  – Csak adj bele mindent Shinobu-chan – kommentáltam habozására. – Egyszerűen csináld azt, amit egy lidérc ellen tennél egy ilyen fegyverrel – dobtam fel egy elképzelt szituációt, ami bármikor megeshet vele.
  Már epedezve vártam mit ügyeskedik össze a fiú. Kedvesen meg akartam adni neki az előnyt, hogy nem mozdulok semerre első alkalommal, hogy könnyebb célpont legyek. Már kíváncsian lestem mi fog kisülni, mikor elindult. Nem kifejezetten olyasféle eredményre számítottam, hogy Shinobu-chan elesve a fakardot elhajítva fejem mellett azt végül a falba állítja.
  – Huh, are? – meglepetten vizslattam hátra a falban kikötött fakardot. Azon töprengtem mégis miféle technika volt ez a részéről. Egy icipicit meglepett vele. Végül kioperáltam a falból a gyakorlófegyvert, majd a fiú felé vizslattam, hogy lássam, mozog még, egyben van-e?
  – Minden rendben van? – érdeklődtem le tőle azért. Állapotából ítélve nem kifejezetten lehetett szándékos tőle az előbbi. – Mi lenne, ha megpróbálnád még egyszer? Csak most fogd erősebben a kezeidben a fegyvert – közöltem vele tippemet, amikor visszapakoltam a kacsójába a fegyvert.
  Ezt követő ügyetlenkedésére csak halk sóhajjal léptem félre nehogy nyakamba zuhanjon. Tanácstalanul vakartam meg tarkómat.
  – Mégis mi volt ez? – tettem fel a költőinek szánt kérdésemet. Azt hittem, hogy a korábbi lépésében volt azért némi szándék, de ezek szerint tévedtem. Csodálkozom, hogy Youko-ane hagyja, hogy Shinobu-chan némi alapismeretek nélkül itt ugrabugráljon. Ha így folytatja, elkezdem szégyellni Amatsuji véremet!
  – Gyilkosom nem lehet ilyen teszetosza! – magasodtam a fiú fölé, hogy sebtében összeszedje magát.
  – Ülj le. – Miközben seizával én is letelepedtem, magam elé intettem, hogy hozzám hasonlóan helyet foglaljon. – Egy kicsit közelebb, nagyjából oda – mutattam a pontra, mikor látom, kicsit távolabb rakná le magát. Még jó, hogy nem a terem túlsó végébe vonult. – Ne félj, Shinobu-chan~ – ejtettem felé apró mosolyt biztatásul. – Csak mutatok egy-két használati módot a fegyverhez, mielőtt egy igazival csak kárt teszel magadban. – Miután tisztáztam vele szándékomat és elhelyezkedett, a fából álló wakizashit az övembe tűztem, a legyező mellé.
  – Tégy te is így a sajátoddal – biccentettem fejemmel az ő gyakorlókardjára. – A fogó része álljon a hasad felé, hogy könnyebben ki tud húzni. – Megvártam, míg eligazgatta, csak azután tettem fel a kérdésemet. – Mit gondolsz, miként támadnál ebből a pozitúrából? – a bizonytalan kérdésére, hogy a fegyverrel, csak helyeslően bólintok. Válaszára, hogy előre böködne vele, megingatom a fejemet.
  – Egy karddal sem böködünk ész nélkül – közöltem. – De induljunk el a te gondolatmeneteden. Szúrj meg vele. Határozottan! Ne fogd vissza magadat.
  Türelmesen megvártam, míg elindította a mozdulatot. Már akkor, ahogy nekiveselkedett a wakizashit óvatosan az ölembe húztam, de nem emeltem fel. Ott tartottam, vártam. Mikor a távolság miatt kénytelen volt kilépni előre, hogy el tudja érni mellkasomat a fából készült fegyverrel, feltérdeltem, bal kezemmel megragadtam a szúrást indító karját, közvetlen a tenyere alatt. Így kényszerítve, hogy kezét oldal irányba vezesse el mellettem. A mozdulat közben oldalra fordultam és a másik kezemben tartott gyakorló karddal imitáltam egy „szúrást” oldala irányába.
  – Bamf. És a halottak közé csatlakozott volna egy Shinobu-chan~ – kommentáltam, miközben elengedtem a kezét. – Ezért nem lehet böködni ész nélkül – fűztem hozzá. – Még egyszer! – jelentettem ki, miközben visszahelyeztem a gyakorlókardot az övem mögé, miközben ismét letelepedtem seiza ülésbe.
  Megvártam, míg megkezdi a szúrást, ahogyan az előbb. Ezúttal nem húztam ki előkészületbe a saját gyakorlókardomat. Helyette, mikor elég közel ért, kicsusszantam oldalra, miközben lefogtam a kezét csuklója alatt és könyökénél, majd előre rántottam a földre jobb lábam elé. Mikor hason feküd, lábammal ráléptem alkarjára és elővettem a wakizashit. Most nem hasa felé imitáltam szúrást, mint korábban, hanem nyaka felé mímeltem egy vágást a levegőben. Mielőtt hozzáérhetett volna természetesen megállítottam.
  – Bamf. Shinobu-chan elvesztette volna a fejét. – Ismét elengedtem és visszatelepedtem seizába. A wakizashit pedig visszahelyeztem az öv mögé.
  – Amikor ki akarsz védeni egy ilyen rád irányuló szúrást jobb, ha az ellenfeled lendületét fordítod saját magad ellen. Így nem kell feleslegesen erőt pazarolnod. A lényeg a kizökkentésen van. – Felemelkedtem, majd odamentem Shinobu-chan mellé, félt térdre ereszkedtem srégen mellette. – Nyújtsd ki a karodat. – Mikor szavaim szerint tett ráfogtam a karjára úgy, ahogy az első hárításomnál. A csuklóját tartottam fogságban, ujjaimmal pedig tenyere egy részére is rá tudtam fogni. – Ezzel a lefogással miközben az ellenfeled a mozdulatot végzi, nem tud különösebben mit tenni. Átveszed karja felett az irányítást. Esetünkben az a célod vele, hogy majd arra kényszeríts, ne tudjalak megszúrni. Próbáld meg. – Elengedtem a karját, majd kinyújtottam jobbomat, hogy rá tudjon fogni, ahogy az előbb mutattam neki. – Ügyelj arra, hogy fogásod határozott legyen. Nem andalogni vezetsz el holdfényes estén, hogy finomkodj. Nyugodtan szoríts rá, egyébként ki tudom húzni a kezem. – Prezentáltam neki, hogy a laza fogás miért nem megfelelő. Törzsömmel enyhén előre dőltem, majd egy határozott rántással ki tudtam rántani kezei közül az enyémet. – Látod? – ismét odanyújtottam felé a kezemet, hogy rá tudjon fogni. Bólintottam mikor helyesen sikerült megcsinálnia. 
  – Emlékszel még, hogy vezettem el a kezedet első alkalommal? – válasza szerint árultam el neki, ha nem rémlett számára. Visszatelepedtem seizába, megvártam, míg ő is így tett.
  – A fegyvered tarts az öledben, így – szavaim nyomán prezentáltam a részben ölembe húzott wakizashival. Jobbommal a markolatát fogtam, balommal pedig pengéjét takartam. Kivártam, míg lemásolja hogyan is kell tartania a fegyvert. – Mikor érkezik a szúrás kifordulsz a feléd közeledő pengétől. Nem állsz fel, nem emelkedsz fel ennél jobban – bemutattam a fordulást, jobb lábam kiléptem előre. – A lábad legyen a mérték – paskoltam meg jobb combomat. – Látod, hogy áll a lábfejem? Mikor elvezeted majd a kezemet, ügyelj arra, hogy kézfejem a lábfejeddel egyvonalban álljon. A szúrást ennél a pozitúránál magától értetődő, hogy kell elvégezni. – Azért prezentáltam neki a lefelé szúrást a levegőben, hogy biztosan emlékezzen a mozdulatra. – Van bármi kérdés, mielőtt kipróbálnád te is? – kérdésére enyhén felszalad a szemöldököm. Nem éppen témába illő volt, de nem különösebben kellett elgondolkodnom a miérteken. Természetesen azért tettem, mert jócskán tanulásra szorult, mielőtt otthagyja a fogát terepen. Még csak az hiányozna! Éppen, hogy sikerült kiimádkozni Youko-anet a csigaházából. Nem azért kell visszabújnia, mert Shinobu-chan nem tudott vigyázni magára.
  – Természetesen a haikuk miatt! Tudod te egyáltalán, hogy menyire hiányzom az én kicsi Ayane-chanomnak? – adtam választ kérdésére. Noha a valóságot nem közelítette meg, a gyereknek nem kellett ennyire belemenni a részletekbe. – Szóval addig gyakoroljuk, míg nem tudod helyesen végrehajtani! – Mikor ismétlést kért a mozdulatsorból, készen álltam újra bemutatni elejétől a végéig, viszont mielőtt nekiveselkedtem volna tisztáztam Shinobu-channal néhány apróságot. – Rendben, de ezúttal koncentrálj, arra mit csinálok. Csak egyszer ismétlem meg. Utána már te neked kell elismételned, és ha nem sikerül… talán idehozom még néhány halott ismerősömet, akik szintén haikukra vágynak – közöltem sejtelmesen gondolatmenetem végét.
  Amint átismételtük a mozdulatsort, vajszívem miatt kétszer is, átadtam neki a terepet. Ezúttal én intéztem a szúrásokat és neki kellett volna hárítania. Viszont úgy alkotott, mintha téli hideg időben edzenénk mínuszokban. Mivel ez nem így volt, természetesen nyomban lekopogott, hogy a félelem okozta remegéstől kelt táncra a hakamája.
  – Shinobu-chan, ha már nálam úgy reszketsz, mint egy nyárfalevél, egy lidérc előtt mit alakítasz? Mit gondolsz ettem én már Shinobu-chanokat az életemben? – meg se vártam a teljesen légből kapott kérdésemre a válaszát, inkább folytattam gondolatmenetemet. – És szerinted most kezdeném el? „Valaki” miatt halott lélek vagyok Shinobu-chan, nem tudok harapni. :/ Szóval tessék megemberelni magad és szépen teljesíteni, amit mutattam. Türelmesen! Nem hajtanak az espadák. Ha ügyesen elsajátítod akár Youko-anénak is bemutathatod.

*A megtanítandó mozdulathoz videós illusztráció: https://www.youtube.com/watch?v=kgMSfjVc4mo (0:23-tól 0:25-ig)
*Köszönöm a sok választ Chicchantól és az IC-ket Mei-chantól és Nikkától. <3

[Minami Junko]

Fegyvertárs

Nem igazán tudta eldönteni, hogy amikor alszik, tényleg megteszi, vagy csak az esze űz –e gúnyt vele? Napját kellemetlen zihálással kezdhette. Az pörgött ugyanis le előtte, mennyire távoli emlék most mindaz, amit Rukongaiban megélt. Még mindig szívében hordozta a lelkek képét, akik eme útra léptették.. Még mindig szerette őket, azonban úgy szint messze kerültek tőle. Nagyot sóhajtott, és az oldalára fordult. Ekkor észrevett egy borítékot az ajtajánál, ami tegnap még biztosan nem volt ott. Mi lehet benne?, tanakodott. Azután felállt, kíváncsian a kezébe vette, és kibontotta. A kapitánya küldte.
Elkerekedett szájjal szemlélte a szépnek ítélt meghívót, majd az izgatottságtól összegyűrte.
~ Kinshijakuiroooooo! El sem hiszed mit kaptunk! – sikította lelkesen, gondolatai között.
Lélekölője tisztán érezte: innentől kezdve egy nyugodt perce sem marad. Mennyire igaza volt!
A kardszellem nem válaszolt, így Junko rövid szünet után folytatta:
~ Meghívtak egy edzésre! Már alig várom, már alig várom!
~ Várj, milyen típusú edzés az? – kérdezte bizonytalanul a sólyom.
A lány kiegyengette a lap rendezetlen vonásait, ezután elmélyültebben tanulmányozta a meghívó tartalmát.
~ Fogalmam siiiincs! – válaszolta, társa döbbenetére ~ De izgin hangzik!
El sem hitte, hogy gazdája néhány perccel ezelőtt magába zuhanva tanakodott a Shinigamivá válás útján. Nemrég pedig felkapta őt, szokásosan az oldalára kötötte, majd útnak eredt.
A kapitány edzeni hívott! Vajon milyen lesz?
Amint megérkezett a kijelölt helyszínre, barátságos mosollyal üdvözölt mindenkit. Aikawa-Sannak külön integetett, majd illedelmesen, csendben helyet foglalt.
Az információ hallatán rögtön úgy érezte: micsoda remek játékba csöppent! Biztosan az lehetett, míg a benne felgyülemlett energia folytán kapkodásba nem torkollott minden igyekezete.
Ugyanis miképp a bemelegítésre sor kerülhetett, elsőre sikeresen elrontotta a feladatot.
Másodjára viszont összeszedettebbé vált, s végül hatalmas óvatossággal, meg picivel több koncentrációval, képes volt leküzdeni a bevezető feladatot.
Ezután fegyverválasztás következett. Egy gyakorló kardot vett kézbe. Utána viszont fogalma nem volt arról, mi fog várni rá. Állt egy darabon, figyelte a többieket. Később azt hitte, elakad a lélegzete, mikor Aikawa-San odalépett hozzá.
Talán valami rosszat csináltam?, kérdezte magától, mire a nő szavai rögtön szertefoszlatták minden születendő, negatív elképzelését.
Amellett, hogy tisztességesen tartotta a gyakorlatra vonatkozó szabályt, felszippantott minden elhullajtott szót. Olyan volt, mint egy különleges, még izzó hullócsillagokat elkapni tudó porszívó. Megértőn bólogatott, és mikor jelt kapott, bizony nem hezitált sokat. Megindult shunpo nélkül, mert abban reménykedett, nélküle is összejöhet valami. Sajnos – vagy legnagyobb csodálatára – kapitánya kitért előle.
- Azta! – suttogta ámuldozva – Ez szuper volt!
Az már sajnos kevésbé, mi szerint párt kellett találnia magának.
~ Fogalmam sincs, ki lenne jó gyakorló társnak – biggyesztette le ajkát, majd kiszemelt egy vörös hajú fickót (Tokiya)  ~Vaaaagy…
- Sziaaaaa! – köszönt neki oda, miközben visszafogottan, de felé csápolt gyakorló kardjával. Nem volt célja rendet bontani, se elűzni a srácot. Amit nem vett számításba, a leégés veszélye.
 A tokjában pihenő kard szelleme igencsak éber volt. Őszintén aggódott gazdájáért, hiszen azt akarta a legkevésbé, hogy ő felsüljön!
- Minami Junko vagyok. Téged miképp szólíthatlak? – mutatkozott be, majd miután az idegen hasonlóképp tett, szépen beállt kiinduló helyzetbe, majd hatalmas hirtelenséggel nekirontott „ellenfelének”.
Toshizou sokáig védekezett, ami igencsak meglepte őt. Tudta, hogy ezt hamarosan baj fogja követni.
Vagy talán nem is baj, hiszen gyakoroltak, és Junko számára a tanulás volt a lényeg. Mint valamiképp sejtette, a vörös hajú megjegyzést tett a hévre, amit ő maga képtelen volt még teljesen az uralma alatt tartani. Hiszen valahol hozzátartozott.
- Minek nem kéne a mozdulataim közt szerepelnie? – kérdezte érdeklődve, miközben a „harc” a srác részéről kapott egy ellentámadást. Próbálta hárítani, amennyire lehet, s kicsit visszább venni magából. Ezután újra és újra nekiveselkedett. Változó erőbevitelű csapásokat mért edzőtársára. Próbált abban is kísérletet tenni, ezeket háromféle irányból végezte el.
Először balról támadt, közepes lendülettel, majd áthelyezte a testsúlyt lábain, s elsuhant a másik irányba. Emitt volt a leggyengébb. Végső soron felugrott, minden energiáját összeszedve. Túlbuzgóságának eredményeképp "visszapattant", mert partnere szokás szerint remekül hárított. Szóval nem okozott károkat sem benne, se magában, se semmiben.
Maximum a lelkesedése csorbulhatott kissé. Lehet nehéz fába vágtam a fejszéém!

//1.) IC egyeztetve
2.) Ne haragudjatok a késésért! >-<//

[Kurosawa Rin]

Fegyvertárs

Ez a nap is úgy telt, mint a többi. Gyakorlatoztam eme szép időben otthonunk kertjében. Szeretek edzeni. Egyedül vagy akár mással is. Nagyon rég volt már az, hogy mással forgattam volna Csonttörőt. Biztos ő is örülne egy kis új dolognak. Maga a mozgás nem megterhelő számomra, hisz már elég rég csinálom ahhoz, hogy 1 perc alatt kifáradjak. Persze régebben, mikor még életem 2 kilométert nem tudtam lefutni úgy, hogy ki ne fulladjak. Gondolataim közepette egy papír formájú levelet kaptam. Elsőnek nem is tudtam, hogy vajon mi állhat benne. Hisz semmi rosszat nem tettem… És a mostohaapám se küldhette, mert ha ő mondani akar valamit akkor eljön.
Ahogy kinyitottam kiderült, hogy a kapitányunktól kaptuk. Annyit értettem belőle, hogy mindenki jöjjön az Aréna elé. Gondolom megint edzés lesz. Remélem nem olyan, mint múltkor. Örömmel vettem eme pár sort. Addig se vagyok otthon. Mostanában még jobban utálok… Felvettem a shinigami ruhámat, s fogtam Csonttörőt. Menetre készen voltam.
-Na akkor induljunk. -mosolyogva zártam be a kaput, és amilyen gyorsan tudtam el is indultam.
Mikor megérkeztem nagyon sok ismerős alakot láttam. Nem is tudtam, hogy kihez menjek oda beszélgetni. Végül úgy döntöttem, hogy bemegyek a tömegbe és majd csak elválik.
-Üdv! -majd illedelmesen meghajolva köszöntöttem mindenkit.
Elég sokat változtam mióta nem láttak. Személyiségem és külsőm is megváltozott. Rájöttem, hogy nem viselkedhetek úgy, ahogy eddig, mert semmi jóra nem vezet. Csak ellökök magamtól mindenkit, s végül egyedül maradok megint. Ahogy mindenki megérkezett Chiyo-san el is kezdte mondandóját. Kiderült, hogy semmi illúzió nem lesz most benne. Egy kicsit meg is könnyebbültem, de ekkor persze arra gondol az ember, hogy akkor mi a csavar? Alig hogy töprengeni kezdtem volna ezen már ki is nyitotta előttünk az ajtót, hogy bemehessünk rajta. Mint kiderült egy dojo volt mögötte, így illendő volt előtte levenni a lábbelinket.
-Így ni. -nem éppen szeretem a 34-es lábamat mutogatni, de ha nincs mit tenni…
Szépen sorban mindenki leült a tatamira, hogy kedves kapitányunk el tudja mondani a többi információt. Ahogy elmondta a feladatot egy picit elfogott a rémület. Nem vagyok lassú, így remélem menni fog. A kisebbeknek könnyebb, mert aránylag mozgékonyabbak. Viszont a felhőkarcolóknak nem éppen a legjobb. Ők persze többnyire férfiak. A csengők persze nem szólalhatnak meg, mert akkor jön a mumus. Nagyon izgalmas feladat, de persze problémás is. Szépen sorrendben mentünk egységenként, így én, mint második egységes nemsokára jöttem. Míg az előttem lévőek tették a tisztelet köreiket én addig gondolkoztam mitévő legyek. Végül arra jutottam, hogy elsőnek kiismerem a pályát amennyire megy. Utána lévő körben meg a gyorsaságra törekszek. Megnyújtóztattam minden egyes porcikámat, hogy nehogy gondok legyenek a továbbiakban. Én jöttem. Kifújtam a levegőt majd kocogással áthaladtam rajta és erősen fókuszáltam a pályára. Minden egyes magassága és szöge erősen különböző, így az lenne a legjobb ha egy kicsit ledönteném a felső testemet, hogy nehogy megérintsem őket. Persze ez még nem biztos, hogy elég. A ruha is meglebegtetheti, de ezzel nem foglalkozok. Annyival nem oldom meg a problémát, hogy levetek pár ruhadarabot. És nem is éppen a legillendőbb módja lenne ennek. A ruhám ujjait feltűrtem vállig, hogy azok se lobogjanak. Fegyveremet meg az oldalamon hagytam. Már megszoktam, hogy mindig velem van. A futásban sem fog zavarni. Végül eljött a második kör ideje. Tervem szerint haladtam át rajta. Éppen hogy nem szólalt meg egy csengő se. Magasságom miatt könnyebb volt. Az idejét persze nem néztem, de biztos nem voltam csiga lassú.  Végezve dolgommal tovább álltam, majd megköszörülve torkomat oldalamra tettem kezemet, drága társamra. Utána megérkeztünk egy másik helységbe, ahol minden -féle gyakorló eszközök voltak. Szálfegyverek, kardok, botok, tőrök és sok más finomság. Chiyo-san mindenkit egy fegyverhez irányított. Én rögtön a bokenekhez vettem az irányt és le is csaptam egyre. Gondolom párban fogunk most edzeni. Így is lett. Hirtelen azt se tudtam kihez menjek oda. Csak álltam ott tétlenül azt se tudva, hogy mitévő legyek. Végül Mizushima Shuuichivel a 11.osztag hadnagyával kerültem egy csapatba.
-Üdv Shuu-san. -meghajolva köszöntöttem őt.
Majd meghallva Chiyo-san magyarázatát eszembe jutottak a régi szép idők, mikor még a mostohaapámmal gyakoroltam. Ám csak egy rövid időre volt ilyen kedves. Utána átváltozott személyiségileg. Mikor már mindenki párt talált magának, akkor elkezdődhetett a móka.
Shuu-san sokkal erősebb nálam, hisz ő a hadnagy. Meg ugye tapasztaltabb nálam. Most szerencsére nem az erőn van a nagyobb hangsúly, hanem a taktikán. Így legalább tudok majd tanulni Shuu-santól.
Megszólalt a dob, mely a meccs kezdetét jelezte. Egyenes háttal vettem fel a kezdő beállást. Majd meghajoltam előtte. Meghagytam neki a kezdés jogát, ha most esnék neki rögtön kivédené. Rosszabb esetben kiütné a bokent a kezemből. S ha támadt, kivédeni persze megpróbáltam. Erősen fogtam meg a fegyverem, s megfeszítve izmaim védtem magam. Majd ha elemelte a bokenjét, akkor támadást óhajtottam bevinni.

[Meiou Setsuna]

[[ Fegyvertárs ]]

  Chiyo által küldött meghívót Hahaue pakolta a kezembe. Mikor a Benkan előtt másnap jelentettem az írott formában kapott értesítőt az edzéssel kapcsolatban, hogy tudassam vele ismét abban a fura gyakorlóházban lesz jelenése az osztagnak, egyszerűen annyit közölt: rendben van, ne okozzak csalódást. Menten berándult szavaira a szemem. Hogy lehetne már rendben? Legszívesebben falat törtem volna mérgemben. Mikor felvilágosítottam osztag alatt majdhogynem az egész egységet értem, de legalábbis a hadnagyot mindenképpen, tehát a Mizushima családfőt is, kinek életéért felelünk, csak annyit fűzött hozzá, tudja, hogy tisztában vagyok a kötelezettségemmel. Azt már fel se mertem vetni, mi lesz, ha megint elszeparálnak? Kötve hiszem, hogy az esetben, ha tudom, ha nem tudom feladatomat, képes leszek e egyáltalán helytállni. Viszont nem engedte, hogy tovább boncolgassam a témát.
  Az edzés napján abban az időpontban kerestem fel Mizushima-donot, amikor általában át szokott térni a 11. osztagba. Miután a Benkan kiadta utasításként, hogy ma én leszek az egyik, ki személyesen felel a családfőért az edzésre való tekintettel. Pontosságom viszont hiábavaló volt. A családfőnek nyoma sem volt, helyette megkaptam a roppant idegesítő Teikant. Nem fűlött hozzá a fogam pont neki valljak szint éppen elhagytam Mizushima-donót. Helyesbítve, időm se volt arra, hogy egyáltalán csatlakozzak társaságához.
  Teikan pimasz kérdésére mit keresgélek csupán fintorogni tudtam. Köptem arra, mennyire kifejező mimikám, hogy vajon emiatt vagy csak spontán azért, hogy kérkedjen, de végül elkotyogta nekem, hogy Mizushima-dono már jó pár órája nincs itt. Próbáltam azzal vigasztalni magamat, hogy a parancs szerint csak ettől a perctől kezdve felelek a családfőért. Viszont ez aligha minősülne mentségnek a Benkan előtt, ha nem találom meg minél előbb. Mielőtt a Teikan tovább ragozhatná a témát megpróbáltam felhívni figyelmét arra, hogy nekem vele ellentétben fontos feladatom van perpillanat és drága időmet nem tudom rá pazarolni. A falnak való bemosás helyett szerencsére megálltam annyiban, hogy rászorítottam a yari markolatára, mikor megjegyezte nem-e kéne Mizushima-dono mellett lennem. Hangos morgással dünnyögtem egy igent nincs köze hozzá-t, mielőtt leléptem volna a további faggatások elől.
  A 11. osztag felé igyekeztem, abban bízva, hogy a családfőt is ott találom. Mert ha nem, attól tartok akkor készíthetem elő a wakizashit a seppukuhoz. Inkább a halál, mint a szégyen, és hátralevő életemben azt hallgatni, miféle mulasztást ejtettem! Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor sikerült kiszúrnom a gyülekezők közül Mizushima-donót is. Mellőztem a számonkérést, mégis miért nem várta be a kíséretet. Jobbnak láttam meghúzódni, mielőtt az orrom előtt is képes felszívódni.
  – Mi történik akkor, ha valaki nem tudja teljesíteni az egyik gyakorlatot? – tettem fel a kérdést Chiyónak, amint érzékeltem végigmondta a bevezetésnek szánt szavalatát az edzőteremmel kapcsolatban. Nem négyszemközt félrehívva ejtettem meg, hangosan dobtam fel a dolgot, hátha másban is felmerült esetleg. – Például, ha valaki kezét töri közben, vagy egyszerűen nem megy neki a feladattípus?
  Az edzőterembe betérve érzékeltem csak, hogy Akumából ismételten kettő van és mostani rossz szokásukhoz híven Shinobu mellett legyeskednek.
  – Muszáj folyton a vérét szívnotok? – morrantam rá Akumatachiékra, a fiú elé lépve, mielőtt nagyon elragadtatnák magukat. – Nincs semmi gond Shinobu – fordultam a fiú felé, majd bátorítóan megveregettem a vállát. Láttam, hogy a helyes lábával lépett fel. Különben is, ha nem így történt volna, mentségére szól, hogy még nincs annyi tapasztalata, mint nekünk. Ilyen apró hibák elnézhetőek neki.
  A bemelegítésnek szánt feladatot meglátva áldom az égieket, nem elsőként kell mennünk az egységgel. Zsigereimben érzem, hogy roppantul meg fog izzasztani a dolog. Benkannál is az efféle finommozgást igénylő gyakorlatainál vagyok képes elvérezni.
  Morcosan vizslattam, amikor Akumatachiék egyikre megint Shinobu körül lődörgött éppen. Kommentárjára nem tudtam mit szólni, mert Chiyo valóban ezt mondta, amivel most védekezett.
  – De ez nem jogosít fel titeket arra, hogy piszkáljátok – morrantam fel. Örömmel tartottam volna velük, viszont az egységi szalag ezt ellehetetlenítette. Azért rajtkészültségben álltam, hátha elkapja az ördögikreket a hév és túlzásokban esnek, és nem hagyják a fiút élni.
  Gondoltam, míg a többiek végiglejtenek, a zsinegeken alaposan megfigyelem, hogy ők miképpen közelítik meg a feladatot. Viszont, ahogy a zsinegek elé kerültem, minden, amit korábban volt szerencsém látni, kipotyogott a fejemből. Felmorrantam. Megoldom anélkül is!
  Éppen, hogy beálltam a zsinegek elé, az első akadállyal szemezve, amikor az egyik Akuma természetesen belehalt volna, ha nem fűzhetett volna hozzá valamit az egészhez, csakhogy hallja a hangját.
  – Én azt a yarit a helyedben levenném Setsuna-chan! – kuncogással zárt „jó tanácsát” inkább éreztem pimasz, zavaró kommentárnak. Azt mímeltem, hogy nem hallottam megjegyzését, mikor nekiveselkedtem a feladatnak.
  Az első zsinegek között anélkül slisszoltam át, hogy megszólaltattam volna a rá aggatott csengőket. Vállam fölött elégedett vigyorral lestem Akumatachiék felé (passzolom, melyikük ejtette a korábbi megjegyzést). Elszántan vágtam neki a következőnek. Oldalra fordulva, hátamat előre döntve léptem át ezúttal a zsineget. A művelet csengőszó nélküli volt, már nyelvem hegyén ült a megjegyzés, amit az ördögi ikerpárnak szántam, mondván: feleslegesen aggodalmaskodtak; amikor is magam után húztam a yarit… Hiba volt figyelmemet elvezetnem a fegyverről. A szálfegyver pengéje ugyanis fennakadt az egyik zsinegen. A csengőszólam pedig jelezte rontásomat. Még ha csak közvetve is volt az enyém. Chiyo szólt, lejtsek vissza az elejére és kezdjek neki még egyszer. Gondoltam visszafelé is óvatoskodom, hogy bemutassam, nem vagyok teljesen reménytelen. De a yari valahogy sehogy sem akart velem együtt működni. Mikor ismét az elején voltam, letámasztottam a szálfegyvert a fal mellé, majd visszaléptem a zsineges feladat elejéhez.
  – Az az íj sem lesz jó helyen, Setsuna-chan! – hallottam hátam mögött újból Akuma hangját. Fogalmam sincs melyik volt, az egyikük… De nem érdekelt! Hangos morranással indultam meg. Nem volt szükségem a tanácsukra, tudom, hogy mit csinálok! Az íj eddig sem zavart, a yari… a yari valóban nem volt jó ötlet.
  Természetesen megjegyzésük hiábavaló volt, az első, sőt a második zsinegen is túljutottam. Semmi vész nem akadt. A harmadiknál jócskán le kellett hajolnom, hogy biztosan átférjek közöttük. Mikor átslisszoltam hirtelen álltam fel. A sebes mozdulat miatt pedig éreztem, ahogy valami hátraránt. Egész hátammal a zsinegeknek dőltem, melyek hangos csilingeléssel jelezték újabb rontásomat. Ahogy szemem sarkából hátra lestem, nyomban láttam a beakadt íjat, melyet volt egy kör mire kiszabadítottam a háló fogságából. Mikor visszamentem az elejére, a yari mellé helyeztem az íjat.
  – Are? Setsuna-chan biztos vagy benne, hogy nem akarod a tegezt is levenni? – mély szusszanás tört fel belőlem a kérdésre.
  – Nem! – feleltem mogorván.
  – Biztos vagy benne? Addig sem fogsz jutni, mint az előbb. – Hangosan felhorkantottam a feltételezésre. Nekiindultam a pályának, hogy bebizonyítsam állításuk ellenkezőjét.
  Elátkozva éreztem magamat Akumatachiék által, amikor ismét a második zsinegnél akadtam fent. Ezúttal a tegez gabalyodott bele menthetetlenül a zsinegbe. Mikor kihúztam onnét a nyílvesszők is kipotyogtak belőle… Mély szusszanással szedegettem össze azokat, extrán megszólaltatva mellé a csengettyűket.
  A yari és az íj mellé helyeztem a tegezt. Tanulva a korábbiból, megkíséreltem ezúttal kizárni környezetemet és…
  – Az a tőr eléggé kilóg…
  – Setsuna-chan, inkább pakolj ki mindent. Az lenne számodra a legegyszerűbb. – Nem tudom miért kerültem Akumatachiék hirtelen kitüntetett figyelmébe. Viszont roppantul örültem volna, ha leakadnának végre rólam.
  – Abbahagynátok? Így képtelenség koncentrálni! – morrantam feléjük. Valószínűleg egy éles bevetésen is minden zsebemet ki fogom pakolni, hogy egy efféle akadályon átjussak… Ezt ők sem gondolhatták komolyan.
  Szembefordultam az akadálypályával, hogy immáron negyedszerre vághassak neki az átjutásnak. A korábbi három zsinórt most is sikerült kellő óvatossággal megközelítenem és keresztüljutnom rajtuk. A negyediknél viszont a tőr valóban akadályozott, melynek az eredménye az lett, hogy ismét megszólaltattam a csengőket. Már rutinosan baktattam vissza a pálya elejére a megszokott csilingelős daljáték kíséretében. Leszedtem az alkaromról az apró fegyvert és a többi mellé helyeztem. Ezt követően megint elölről kezdtem az egészet.
  Akumatachiék megjegyzéseit igyekeztem figyelem kívül hagyni. Meggyőződésem volt, hogy valójában csak az ő kommentáraik miatt rontom el folyton-folyvást a feladatot. Mivel felváltva kotyogtak bele, hogy éppen fegyverrepertoárom melyik darabja akadályozhat az adott körben. Hiába szóltam rájuk sokadszorra, hogy képes vagyok megoldani a feladatot belebeszélésük nélkül.
  Mikor eljutottam a tizenegyedik alkalommal arra a pontra, hogy már szinte mindent lepakoltam magamról kezdtem nagyon unni, hogy most vagy végtagjaimmal nem tudtam mit kezdeni, vagy spontán nem volt elegendő helyem a kibontakozásra. Egyik alkalommal, a bal karommal nem tudtam mit csinálni, mire addig totojáztam csak megszólaltattam a csengettyűket. Másiknál nekifaroltam a következő zsinegsornak, ahogy keresztülvágtam az előtte lévőn. Kínosan egyértelművé tette ügyetlenkedésem, hogy nem az ördög ikerduó szavaitól vagyok képtelen végigevickélni a pályán.
  Idegesen kullogtam vissza tizenhatodik alkalommal az elejére. Egyszer se jutottam még a pálya feléig sem. Morogva szemeztem a zsinegpályával. Biztos voltam benne éppen kikezdem a többiek türelmét. Chiyo motiválásnak szánt szövege alapján is csak erre tudtam gondolni. Mikor hangosan megjegyezte, hogy képzeljem Mizushima-donót a pálya túl felére, mondván rajtam múlik, baja esik vagy sem. Biztos voltam benne, hogy ösztönzőleg hatna, ha valóban így lenne. Csakhogy nem volt így. De mivel piszkosul frusztrált, hogy egy ilyen nevetségesen könnyű feladatot képtelen vagyok megoldani, így megkíséreltem Chiyo ötlete alapján átjutni a zsinegeken.
  Igyekeztem nem kapkodni, annak ellenére is, ha valóban a felvetett szituációval állnék szemben, akkor azon lennék, mielőbb átvergődjek a zsinegpálya túl végére. Óvatoskodásomnak mégsem az lett a jussa, hogy csengőszó nélkül sikeresen átjutottam az akadályokon. Térddel ütöttem meg az egyik zsineget… még az elején.
  Következő alkalommal már rekordnak éreztem, hogy bujdosásaimmal sikerült eljutottam a feléig, mikor megszólalt az a fránya csengő. Ezúttal vállammal kaptam el a zsineget, amiért nem hajoltam le eléggé.
  Legszívesebben ordítani lett volna kedvem. Nem olyanfajta testőr vagyok, aki a bokorban bújik meg vagy ninja módjára átslisszol a szűkös helyeken. Azokkal a fránya dobótűkkel sem boldogulok! Méreten aluliak… Egyszerűen nem az én stílusom ez. Sokkal inkább passzol hozzám, ha kiraknak élőpajzsnak a védenc mellé, olyankor sokkal ütőképesebb vagyok. Egy bokorból még ki is kell evickélni a cselekvéshez.
  A harmadik alkalommal betelt nálam a pohár. Mikor ismét az első negyedben elakadtam a zsinegeknél, ahol már annyiszor jártam és illene csukott szemmel is ellejtenem közöttük, egyszerűen nem bírtam tovább. Kitrappoltam az egész hóbelevanc elejére, kézbe vettem a yarit és mérgemben megemelt lélekenergiával nekirontottam a zsinegeknek. Kapizsgált valahol elmém mélyén, mintha Chiyo említette volna, nem olyan könnyen vágható jószágok ezek. Ez tükrözte az is, hogy sikerült ezúttal yaristul fennakadnom az egészen, mellyel fülsüketítő zenebonát hoztam össze a csengettyűkkel.
  – Setsu! – hallotam Chiyo hangját. Válaszul tehetetlen dühöm mélyén csak morogni tudtam, miközben próbáltam kiszuperálni a beakadt fegyvert. – Picit bemelegítünk előre a bemelegítésre, mert a Yari~val nem fognak átmozogni rendesen az izmaid!
  Kirántottam a zsinegek közül a yarit, majd visszapakoltam a fal mellé. Szó nélkül követtem Chiyót, hogy részt vegyek azon az elő-bemelegítésen. Nem akartam közbekotyogni, hogy valójában ez valószínűleg semmit nem fog segíteni rajtam. De fenntartásaim ellenére is engedelmesen végrehajtottam a gyakorlatokat. Majd amint az időközben akadálypályára beküldött tiszttársam végzett a feladattal újra nekiveselkedtem Chiyo utasítása szerint a feladatnak. Nem voltam túl boldog, hogy olyan elnézést kapok az egészhez, ha rontok is tovább mehetek. Szóval igyekeztem ennek fényében azért minimalizálni az olyan mozzanatokat, amikkel hozzáérhetek a zsinegekhez.
  Elővigyázatosságaim ellenére mégiscsak sikerült több helyen megszólaltatnom a csengettyűket. Volt, hogy nem hajoltam le eléggé, amikor átbújtam két zsineg között. Vagy oldalammal súroltam a szalagokat. De megint megesett, hogy végtagjaimat nem pakoltam át időben a zsineg túl felére.
  A bemelegítő feladatnál nyújtott szégyenteljes teljesítményem után próbáltam kerülni Akumatachiékat. Visszapakoltam magamra a fegyvereimet, természetesen alaposan szemügyre véve, hogy nem hiányzik belőlük egy sem. 

  Határozottan megörültem a következő feladatnak. A gyakorlóharcok, még ha nem is élesben mentek, legalább sokkal közelebb álltak hozzám. Az instrukciókat tartalmazó bemutatót lelkesen néztem végig.
  Mikor Chiyo erre utasítást adott, a kezembe vettem egy szálfegyvert imitáló, fából készült gyakorlófegyvert. Egy pörgetéssel tesztelem súlyát, mielőtt elhatároztam magamat, hogy valóban rendben van. De csak harmadjára sikerült találnom olyat, amivel meg voltam elégedve. Önelégült mosolyom viszont azonnal lefagyott a képemről, amikor az egyik vörös belejtett mellém. Már éppen rá morogtam volna, hagyjon már békén ő is, meg a másik is. (Nem érdekel éppen melyikük az!) Mikor is szembesültem a ténnyel ez az újdonsült harmadik alteregójuk.
  – Kizárt! – Amint tudatosult, hogy mit akar, mentem hátat fordítottam és elindultam ellenkező irányba. Nem hiányzott sem ő, se a másik kettő a nyakamra. Az egész randevús szövegét nem tudtam hová tenni, csupán arra tudtam gondolni, hogy Wennel valószínűleg tökéletesen megértenék egymást, ő beszél folyton efféle zagyvaságokat. Az ostorozásra kirázott a hideg és még inkább szedtem a lábaimat, hogy egy másik önként vállalkozó gyakorlótárs után nézzek.
  Nem tudtam piócamód rám ragadt vöröst lekaparni magamról. Esdeklését hallva megtorpantam, futólag vetettem környezetünkre egy pillantást, hogy leellenőrizzem, senki sincs túl közel, hogy egy fölköríves fordulatból kivitelezett suhintással lepjem meg a hátamban haladót. A hamis iker oldalára céloztam, de megállítottam, ha azt érzékeltem nem tudná kivédeni. A semmiből előkapott kardra berándult a szemem. A szálfegyvert imitáló botot átvezettem a játék kard felett, majd határozottan megütöttem. Ránézésre sem tűnt stabilnak, ahogy megpiszkáltam valóban eléggé könnyen megadta magát.
  – Rendben, gyakorolhatunk. De valami normális fegyvert vegyél magadhoz – kommentáltam rezignált arccal. – Nem fogom visszafogni magamat. – Kijelentésem nem várt örömöt eredményezett. Lelkesedését nem tudtam hová tenni, inkább csendben megvártam, míg másik fegyvert szerez – értetlenül lestem honnét szedi elő a különböző fegyvereket. Mit ne mondjak, meglepett nem csak én tartok egynél több pengét magamnál.
  A fakard már sokkal masszívnak tűnt. Hosszúnak tetszelgő másodpercek után indítottam felé vágást, úgy játszva a szálfegyvert imitáló bot végével, hogy arra kényszerítsem, felemelje a pengét. Ha ez sikerült, akkor egy álszúrást indítottam mellkasa felé. Természetesen centinkre előtte megállítottam a botot. Mivel csak gyakorlás volt, nem csaphattam oda komolyabban.
  – Chiyo azt mondta, hogy első ízben ugyanolyan fegyverekkel kell gyakorolni. Menj és hozz egy ilyet magadnak – fejjel biccentettem az időközben „éllel” felfelé magam mellé támasztott botot. Nem zavart, hogy karddal akart nekem esni. Örömmel lejátszottam volna úgy a gyakorlómeccset, viszont Chiyo érthetően közölte mi első ízben a feladat. – Addig itt megvárlak. – Megfordult bennem a gondolat, amíg elmegy egy másik fegyverért, odamegyek Chiyóhoz, hogy megkérjem, gyakoroljon velem inkább ő. Viszont nem várt módon képes volt egy szálfegyvert is előkaparni valahonnét. Arcomra leplezetlenül kiült az értetlenségem, tanácstalanságomban úgy éreztem, hogy homlokomra is se perc alatt felíródott fejemben megfordult kérdés, a „HOGYAN?!” .
  Köhintve, gondolatban kendőt helyeztem a dologra és inkább a gyakorlatra fókuszáltam. Felvettem az alapállást, amiből könnyedén tudok támadni és védekezni is egyaránt. Felkészülten lestem ő mit csinál, lestem lábait is, hátha árulkodik arról, merre tervez támadni. Meglepetésemre ős nem az alapállást vette fel, nem is támadni készült. Értetlenül vizslattam felé, amikor széttárta karjait, hogy egész nyugodtan üssem. Szemem berándult szavaira, azon tűnődtem esetlen nem Wen rokonával állok e szemben.
  – Jól átgondoltad? – tettem fel semleges hangon a kérdést. Normál esetben nem támadnék rá olyanra, aki fegyvertelen. De ha úgy veszem, Eijinél ott van a gyakorlólándzsa. De… mi van, ha trükk? Akumatachiék nem hiába fogadták be örömmel ikrüknek.
  Lassan lépdeltem jobb irányba, nem vettem le róla, különösen fegyverfogó kezéről a tekintetemet. Komolyan vacilláltam, hogy bele merjek ugrani a nyilvánvaló csapdába vagy sem. Jobb szerettem volna inkább kiismerni harcstílusát…
  Oldalról indított, térd irányzékba vezető ütést tettem először. Amit, ha akar, igazából könnyűszerrel ki is védhetett volna. De valamiért mellőzött minden cselekvést. Repesett örömtől, hogy rátámadtam, én pedig értetlenül álltam azelőtt komolyan gondolta korábbi szavait és semmi csalafintaság nem bújt meg mögötte.
  Következőleg egy váll irányba indított szúrást indítottam, amit elvezettem karja mellett, ahogy érzékeltem most sem védekezik. Ezt követően hátrább léptem, átfordítottam fejem felett a botot és feje felé mímeltem ezúttal ütést, melyet kihúztam utána oldalra és derék tájékába csaptam vele. Ezúttal egyszer sem ütöttem rá, lévén nem mozdult semerre, kezében fogott fegyverrel sem védekezett. Inkább próbáltam rákényszeríteni arra, tegyen végre valamit. Én viszont nem igazán értem el sikereket, ugyanakkor Chiyo közbeszólása, vagyis ütése, annál inkább hatással volt rá.
  Miután Chiyo meglegyintette, hogy legyen szíves a gyakorlat szerint cselekedni, hirtelenjében levegőt sem volt időm venni, ahogy azonnal megindította első támadását. Benyakaltam a korábbiakért a riposztot. Fintorogva dörzsöltem meg bal vállam alatti részt, melyet telibe kapott.
  Vicsorogva vettem fel a támadóállást, nem terveztem szó nélkül hagyni a dolgot. Előre lódultam, megkíséreltem félrecsapni a gyakorlófegyverét, majd leszúrtam a lábai felé. Ha igazi fegyverek lennének, ezzel a mozdulattal bokáját vághatnám. De most be kellett érnünk a „mi történne ha” kezdetű kérdéskörrel. Hiszen a játékfegyverekkel a kezeinkben csak képzelegni tudunk arról való életben hogyan is festene a dolog. Ezután vállát szúrással és srégen mellé keveredve térdhajlatát egy vágással próbáltam támadni. Nyüszítésével nem tudtam mit kezdeni. Viszont érzékelhette elbizonytalanodtam jajgatásától, mert a következőben az általa forgatott bot vége csattant fejemen. Idegesen határoztam el, következőben nem adok neki erre esélyt és kitartóan támadtam. Megszokásból gyakran perdültem ki, hogy lendületet adjak a fegyvernek, holott sokkal könnyebb volt a Hsu Quandaónál. Egyes vágásaim is a belevitt lendület miatt feleslegesen erősnek bizonyultak.
  Noha Eiji feladta nekem a leckét. Rendszeresen fejem felé kívánta adni riposztjait, amit nem győztem kerülgetni. Többször megesett, hogy nem tudtam már elhúzódni, mert bennragadtam a támadó körén belül. De mikor ez megesett nem haboztam mielőbb visszaütni támadni.

*Az IC-k egyeztetve, köszönöm hozzá a segítséget!
**Köszönöm a türelmet! Bocsánat, hogy kicsúsztam a határidőből.

[Meiou Tokiya]

[[ Fegyvertárs ]]

A jól megszokott találkozóhelyünkön várom Otoutot, ha már egyszer az osztag papírügyei miatt ma előbb el kellett szöknöm otthonról. Ennek persze még véletlenül sincs semmiféle köze ahhoz az aprócska tényhez, hogy Oyaji ismételten megpróbált rám tukmálni valami nemesi mizériát – nem-nem, kizárólag a 10. osztag érdekeit tartottam szem előtt, amikor úgy határoztam, hajnalok hajnalán elindulok hazulról. Na de mostanra már ikremnek is meg kellett volna érkeznie, így már épp kezdenék aggódni érte – az utolsó határidős papírt éppen most fejeztem be – mikor is gondolataimban járó személy belejt titkos kis odúnkba. Készülnék is háborogni a szentségtörésen, ám arckifejezése kissé gyanússá teszi a szituációt. Azért csak belemegyek a játékba.
– Hozhatom a csészéket napindító rituálénkhoz? – érdeklődök a kedvenc szabadidős elfoglaltságunk felől. Még nem mondtam le arról, ismét fogadást nyerhessünk drága Ane-san ellen. A legutóbbi is milyen mulatságosan sikerült! A rémhír hallatán háborgásom csupán az elém kerülő papiros akasztja meg. Közelebb hajolok hozzá, visszafogva természetes borzongásomat, amiért eleddig is ezekkel foglalkoztam, de hát Taichou-chantól nem szoktak rémhírek érkezni. Ikrem magyarázata kifejezetten fel is kelti az érdeklődésemet az üggyel kapcsolatban.
– Kell ezt kérdezni, Otouto? Természetesen azt, hogy a szellemjárás kettesben az igazi – vigyorodok el a hír hallatán, miközben legyezőmmel a tenyerembe csapok. Oh, Shinobu-chan, már most várom találkozásunkat, hogy feldobhassuk neked ezt a napot. Ezt követően azonnal kezdenék is készülődni, hogy fizimiskám megfeleljen másik felem kinézetének.
– Hopsz, akkor részemről a haori marad, nem készültem duplázódásra – hívom fel azonnal másik felem figyelmét a kifejezetten fontos részletecskére, melyet a rövid idő miatt nem áll módomban korrigálni. Meglepve pillantok a hortenziás holmi ledobása után elém kerülő sakura-mintásra, de hálával adózom ikrem előrelátására. Amint minden a helyére került, mellé lépek, hogy ellibbenhessünk arra a bizonyos edzésre. – Még korán is leszünk – jegyzem meg a tényleges rajt előtt.
Otouto dicséretére kedvem lenne orromra biggyeszteni az osztagtartozék napszemüvegem – nagy kár, most éppen nem az én terepemen vagyunk, így az csúfosan árulkodó jelzés lenne. Ehelyett somolyogva bólintok rá a tervre, és a társaság rejtekében hallgatom Taichou-chan instrukcióit, miközben közelebb araszolok a kölyökhöz. Szegényem, kicsit sajnálnám, hogy duplán jelenünk meg mellette, ha nem lenne ennyire szórakoztató! Különben is, nélkülünk a végén még teljesen elanyátlanodna szegényke!
– Sokáig kell még bolyonganom e köztes állapotban? Bizalmam megmentő hősiességedben hiábavaló lenne? – toldom meg ikrem kérdését, búbánatos sóhajjal. Igyekszem úgy tenni, mintha ránehezednék, a valóságban azonban súlyomból legfeljebb a ruha anyagát érzékelheti, mintha valóban itt sem lévő kísértet lennék. Azonban nem pedzegetem sokáig Taichou-chan türelmét, már az is kedves tőle, elnézi, erre az edzésére is bearaszoltam hívatlanul, így azonnal fegyelmezetten meghajlok. A koppanásra megcsóválom a fejem és gondolkodás nélkül letérdelek a gyerek mellé, felsegítsem egy kicsit a földről. Homlokráncolva méregetem, mennyire van képben. Valami még rémlik Yuko-chan könyvecskéiből az agyrázkódás tüneteiről, nem szeretnék felfedezni közülük a fiún egyet sem.
– Are~?! Halott lelkem tovább kárhoztatnád ily szabálytalanságokkal? – folytatom másik felem gondolatmenetét, bár őszintén szólva nem tudom, Shinobu-chan tényleg vétett-e a dojo-szabályzat ellen, bizonytalansága viszont kifejezetten szórakoztató. Setsuna-chan megjelenésére csak kedélyesen integetek a fiúnak, úgysem emelheti ki sokáig, ha egységek szerint leszünk. Vétek volna azzal elrontanom a játékot, nem Otoutoval mozgok együtt, bár Setsuna-chan szórakoztatása is kifejezetten csábító volna. Kis közjátékunk után türelmesen hallgatom végig az útmutatásokat, és természetesen másik felemmel karöltve veszem az irányt szakaszvezetőnk felé.
– Mintha te nem egészen ebben az egységben lennél, Setsuna-chan – folytatom elgondolkodva a korábbi gondolatmenetet. – De valóban, holtakként már semmiben nem lehetünk biztosak. Csak szólj bátran, ha hiányzom, szívesen töltök időt veled is, ám örök megmentőm Shinobu-chan, kit mindenképp végig kell kísérnem a próbáin – intek búcsút Setsuna-channak egy kacsintással, miközben szakaszvezető kicsi Amatsujinkkal ellejtünk a bemelegítés színhelyére. Elismerő füttyentéssel csodálom meg az akadálypályát. Ez még jobbnak tűnik, mint Oyaji elől ellógni odahaza.

Csendesen szemlélem ikremet, mivel neki ebben sokkal több gyakorlata van, mint nekem. Jó lenne ellesni a trükköket, mielőtt a tényleges gyakorlatra kerülne a sor, a végén még kínosan egyértelmű lehetne mindenkinek, melyikünk is melyik. Ugyan meglep, hogy elsőre nem sikerül végigmennie a zsinegpályán, a megőrzésre kezembe kerülő butykos mindent megmagyaráz. Gondosan elrejtem, és meg is jegyzem magamnak, hogy a nálam lévő tartozékokra különösen figyelnem kell.
Amint rám kerül a sor, óvatosan indulok neki a feladatnak. Egyrészt, ez nem gyorsulási verseny, másrészt ciki lenne azért elbukni, mert nem figyelek a nálam lévő holmikra. Inkább elemzem a helyzetemet és próbálok egy többé-kevésbé előnyösnek látszó útvonalat belőni. A fegyvereimre és ruháimra odafigyelve hajlongok és lépegetek a kifeszített kötelek között, összességében még a tempó sem tűnik rossznak. Sokat segítenek az Oyajitől ellesett módozatok a haorik és egyéb ruhatartozékok felkapására, bár itt most nem holmi rejtélyes körülmények közt odakerült pocsolyát kellene átlépnem, hanem csengettyűs zsinegeket. Igencsak meglep, mikor figyelmem ellenére az akadálypálya felénél hajlékonyságom nem bizonyul elegendőnek: a gaz hajtű ugyanis aljas módon beleakad az egyikbe és megszólaltatja a rajta lévő harangocskát.
– Yare-yare... – csóválom meg a fejem, mert bár nem zavar a trillázó hang, azért elég kellemetlen oly csúnyán elveszni a célban és az egészben, hogy a magamhoz közeli dolgokra nem voltam figyelemmel. A végén még legközelebb a fejem bánja figyelmetlenségemet! Engedelmesen orientálódok vissza előre, hogy ismét nekiinduljak a feladatnak.
Ezúttal igyekszem odafigyelni a hozzám közelebbi objektumokra is. Sokkal többet hajlongok, és egészen a földhöz közel is lemegyek, hogy sikerrel járjak. Még szerencse, hogy edzésben vagyok! Csak az a kár, hogy nem egészen ebben a fajtában, noha Yuko-chan egyes attrakciói azért sokat javítottak hajlékonyságomon – ezt majd meg is kellene köszönnöm neki –, de azért elsősorban mégsem erre edzettem elmúlt éveimben. Határozottan érzem merevségemen egynémely pontom, mely határozottan nem tetszik. Ifjúságom derekán járnék, mégis ellenkezik gerincem mutatványaim közepette. Hát ez nem állapot, legközelebbi osztagedzésünkön agility-bajnokságot fogunk rendezni! Addigra én is formában leszek. Azért csak sikerül anélkül végigérnem a pályán, meghúznám magam, de az időmérős kör gondolatától már előre rettegek. Ugyan másodjára sikerült mindenre figyelnem, és a módszer működőképesnek tűnik, azért nem vágyok épp a legcsigábbnak lenni a társaságban. Bár az esetben boldogan hangoztathatnám, én vagyok Otouto, elvégre most épp ketten vagyunk egyek.
Végső soron csak sikerül elhessegetnem a tempóm miatti aggodalmaim, elvégre ez nem arról szól, hanem az átmozgatásról. Taichou-chan nagyon ügyesen csinálta, hogy felébresztett némi versenyszellemet, de még épp idejében kapom el magam, mielőtt a kapkodásból lehetnének bajok. Tehát az előbb kinézett útvonal most is jónak tűnik, csupán csak azokra kell odafigyelnem mint eddig és nem hagyni, hogy adott esetben a rutin miatt vétsek valami butaságot. Szóval a következő, már időre menő körben igyekszem kizárni a fejemből a tudatot, hogy ez már időre megy, és ennek megfelelően higgadtan, precízen kezelni a helyzetet. A különböző kiegészítőimre különösen odafigyelek, hogy azokkal együtt mozduljak, ha szükséges le is fogom őket, hogy véletlen se zavarhassanak bele a gyakorlatba. Ennek megfelelően hajolok, lépek, fordulok a kötelek között. Tisztában vagyok vele, hogy nem ezzel fogok rekordot dönteni, de ennek ellenére elégedetten nyugtázom az időeredményt. A véletlenek fura játéka folytán Otoutoéval majdhogynem teljesen megegyező időt futottam a feladattal, úgyhogy ennek tudatában lejtek oda hozzá és Shinobu-chanhoz.
– Ráadásul kétszer végeztem el mindezt! Szerinted is szép eredmény kísértethez képest, Shinobu-chan? – érdeklődöm kedélyesen, miközben a többiekre várunk a feladat befejezéséhez.

Az első feladat ismertetése után azonnal a szálfegyverek utánzatai felé libbenek. Sajnálom, Otouto, de én itt most potyázok, nekem talán elnézik, ha nem az egység-standard fegyvert veszem a kézbe. Kipróbálok vele pár suhintást, hogy teszteljem, súlyban mennyire tér el egy valódi yaritól. Ikrem elárult tekintetét látva igyekszem ártatlan angyali ábrázattal vállat vonni, hogy hát nem tehetek róla, ő is pontosan ezt venné kézbe, ha tehetné. Csak ezt követően mérem végig a terepet partner tekintetében. Értelemszerűen olyasvalakit fogok keresni, aki pár nélkül marad, van bennem annyi, ne pofátlankodjak olyanokhoz, akiknek az egységében nincs épp szabad hely. Kyodai [Eiji] és Setsuna-chan kálváriáját látva inkább gyorsan visszafordulok a fegyverek felé, és fütyörészve visszahelyezem szívemnek oly kedves yarit, hogy egy kisebb fegyvernemet válasszak a gyakorlókard formájában. Épp időben, az édes kis hangra mosolyogva hátrafordulok és viszonzom az integetést.
– Szervusz – üdvözlöm a leányzót. Ránézésre még a lelkesebbek közül van. Kifejezetten üdítő lesz társasága az örökké morc Setsuna-chanhoz képest, úgyhogy örömmel tartok vele, ha már engem tisztelt meg a párválasztás során.
– Meiou Toshizou, nagyon örülök, hogy megsimerhetlek, Junko-chan – hajlok meg előtte, ha már egy márt fogunk alkotni, majd felveszem az alapállást. Kíváncsi vagyok, mit tervez alkotni a kicsi lány, és nem is kell sokat várnom. Egyből belelendül! Lelkesedésből azt hiszem, jobban helyben van, mint technikában. Nem túl nehéz hárítani és blokkolni a csapásait, ráadásul nem sok gondolkodást fektet bele, mit és merre szeretne vinni. Ez jó lehet, ha van taktika mögötte, és némi meglepetés. Sajnos ez esetben csalódnom kell, mindössze meggondolatlan hadonászásnak tűnik az én tanulmányaimmal a művelet.
– Nagyon heves vagy, Junko-chan. Túl sok felesleges mozdulatod van – jegyzem meg mosolyogva, mielőtt én magam is komolyabbra venném, és ennek megfelelően komolyabb erővel viszonoznám a támadást. A célom nem az, hogy bántsam a kislányt, hanem hogy lefegyverezzem. Csak egy kicsit szeretném kiütni kezéből a gyakorlókardot.
Meglep, hogy mégis a lányka kezében marad a fegyver, bár meg kell mondjam, kifejezetten visszafogottra vettem az imént a figurát. Gyerek még, nem szeretném teljesen elrontani a lelkesedését. A kérdéséből ítélve ráadásul tanulni szeretne, így ismét passzívabb helyzetet veszek fel, hogy kifejthessem korábbi gondolataimat.
– Nagyon hadonászol, de a fő gond, hogy nincs konkrét stratégia, technika, vagy akár stílus mögötte. Ez egy gyakorláson elmegy, de éles küzdelemben az ilyen – fordulok ki a kard útjából, hogy szabad kezemmel oldalamhoz szoríthassam a fegyvert egyfajta satuba - … Nos, az ilyen nyitások terepen komoly veszélyt jelenthetnek rád, Junko-chan – emelem saját gyakorlófegyverem az így védtelenül maradt lány nyakához. Ezt követően elengedem, és visszahátrálok, hogy ismét fel tudjunk venni egy gyakorlás kezdetéhez megfelelő távolságot.
– Amikor támadsz, figyelj rá, hogy ne ragadtasd el magad túlságosan, nem szabad céltalanul küzdeni. Nem táncolunk egymással, a cél minimum a lefegyverzés legyen. Ha túl sokat viszed ki a fegyvered oldalra, felfele, akkor túl sok nyitott felületet adsz. Mindig próbálj arra törekedni, hogy ha viszonozzák a támadásod, akkor hárítani tudj, vagy kikerülni a hatósugárból. Támadj még egyszer! – kérem a leányzót. Én türelmesen megvárom azt is, ha nem akar azonnal előre ugrani, elvégre neki adtam a kezdést. Amikor a korábbi lendületével nekem ugrik megint, egyszerűen oldalra lépek, és ameddig tovább viszi a lendülete, a gyakorlókardommal én is megindítok egy csapást felé – természetesen megállítom, mielőtt hozzá érhetnék, ha látom, nem fogja tudni kivédeni. – Látod? Ha túl nagy lendülettel mész neki az ellenfélnek, az könnyen kikerül. Ne hagyd, hogy túlvigyen a lendületed. Mit szólnál, ha ezt gyakorolnánk, Junko-chan? Ha meg tudsz állni és időben reagálni, haladhatunk tovább – ajánlom fel a gyakorlatozásnak ilyen irányú folytatását. Belemehetnénk a vágások, védések pontosságába is, hogy kicsit kevesebb lendületet vegyen hozzájuk, de pillanatnyilag úgy érzem, azon még lehet korrigálni. Ha egy egyébként jó mozdulattal túlszalad és levágják, az már veszett ügy. Talán ha erre az apróságra odafigyel, azon a téren is ügyeskébb lehet.
– Rendben van, de figyelmeztetlek, nem mindig ugyanakkor foglak meglepni – jegyzem meg rábólintása után, csak a fair play jegyében. Túlzottan kiszámítható lenne, ha mindig a legelején lépnék oldalra, éppen ezért a folytatásban ezt igyekszem kiszámíthatatlan időpontokban művelni. Addig pedig marad a védekezés.

IC egyeztetve, köszönöm nagyon a közreműködőknek, Chicchannak meg a türelmet! *-*

[Amatsuji Shinobu]

[[ Fegyvertárs ]]

Aikawa taichou san üzenetének megfelelően érkeztem az osztag edzőterméhez. Nagyon ideges voltam. Ügyeltem rá pontosan érkezzek, mert nem akartam rossz benyomást kelteni, épp az újonc, ráadásul az egyik egység vezetője késik el. Nagyon féltem, mert nem szoktam hozzá másokért felelek, vagy bármi ilyesmit csináljak. Nem értettem mit várnak el tőlem, vagy mit kéne mondanom. Biztassam a csapatom? Érdeklődjek a napjuk után? Nem ment olyan könnyen szóba elegyednem másokkal, mint apának. Belőlem hiányzott az a laza közvetlenség és kezdeményező erő. Néha örültem volna ezt sikerült eltanulnom tőle, de sajnos sose leszek vezető jellem.
Mély sóhajjal könyveltem el a vereségemet ezen a fronton, miközben odasétáltam az egységem tagjaihoz. Csendesen intettem nekik, majd hajoltam meg gyorsan, ne vegyék sértésnek még az illemet sem sikerült megtanulnom.
Az ujjaimat tördeltem, amíg a többiekre vártunk, illetve Meiou sama-k felbukkanásával fájdalmasan nyögtem fel. Éreztem a hirtelen gerincemet érő fagyos fuvallatot. A bűntudat rögvest hatalmába kerített, hiszen még mindig nem készültem el a rám kiszabott feladattal. Féltem az elkerülhetetlentől, újfent orrom alá dörgölik, milyen borzalmas alak vagyok. Szinte a mellettem álló tiszt nyakába ugrottam, ahogy az említett és immáron duplán közlekedő Meiou san-ok fogtak közre. Halálra váltan reszkettem.
- Szö-szörnyen sa-sa-sajnálom, Meiou sama-k! – Kékült bőröm a félelem és bűntudat elegyétől. - Ne-ne-nem tudom ho-ho-hogyan kell ha-ha-haiku-kat készíteni, de…dedede gyakorolom é-és minél hamarabb me-me-meglesz! Esküszöm! – Tapasztottam össze két kezemet, higyjenek nekem. Tényleg olvastam, tanultam, bogarásztam, de attól nem váltam költővé és még sem írhattam gyerekesen rímelő sorokat egy papírgalacsinról! Nem mentség, hogy a japán nyelvhez és éppen annyira értek, mint a fegyverekhez, azonban az elmúlt kétszáz évben nem sokat használtam. Elsősorban szóban, amikor apával beszéltem. A hazaérkezésem után az is nehézséget okozott az írásjeleket elolvassam. Pótolom az elmaradásaimat, de lassabban megy, mint reméltem. A számonkérés ettől jogos, így nem tehettem mást, mint hajlongtam.
A bajtól Aikawa taichou san utasításai sem mentettek meg véglegesen. A különleges terembe lépve rögtön levettem a lábbelimet és a földre vettem magam. Lendület, persze újfent sok lett. Előbb a térdem, aztán a homlokom koppant a szőnyeg felületén. A segítségemre siető Meiou sama-k teljesen összezavartak. Addig nem éreztem bármi hatását, de a keresztkérdéseiktől legalább annyira megkutyulódtam, mintha agyrázkódást kaptam volna. A legyező mögül feltett kérdésig határozottan emlékeztem, melyik lábammal léptem fel a szőnyegra, ám a bűvös szavakat követően már arra sem voltam képes válaszolni egyáltalán, hogy jöttem be! Elszörnyedtem ezen a borzalmon. Nem érkezik mellém Setsuna sama, biztosan az életkorom, nevem és származásom is megkérdőjelezem.
Annyira örültem a jelenlétének, rögvest kineveztem felsőjét fedezéknek. Nem számítottak a magasságbeli különbségek, háta mögé rejtőzködtem. Rémült nyöszörgésekkel fejeztem ki sajnálatomat, megint a megmentésemre kellett jönnie. Nagyon hálás voltam neki, ám Aikawa taichou san szavait sem hagyhattam figyelmen kívül. Szégyenteljesen hallgattam végig az utasításait és kaptam többszörösen szélütést, miután kiderült mit szükséges tennünk. Arról nem beszélve, hogy Meiou sama-k újfent körbe lebegtek, hiszen az én egységemhez tartoznak. Szinte láttam, miként a lelkem távozik a testemből és harmonikaként esik össze testem a szőnyegen. Elhagyott minden erőm, hogy egység vezetőként tisztességesen helyt álljak. Ugyan egy hamvában elhaló kísérletet tettem a társaim figyelmének felketésére, de átütő sikerben egyáltalán nem reménykedtem.
- É-é-én! – Tartottam fel félszegen karomat. - Ha gondoljátok se-se-segíthetek a bemelegítésben. Tornász vagyok. Valamicskét értek hozzá. – Igyekeztem bátorítóan mosolyogni, bár a legnagyobb vétkem ott lebegett Meiou sama-k képében körülöttem, így nem nevezhető valami hitelesnek az ajánlatom. Emiatt nem hibáztattam senkit, ha ment a saját feje után. Én mindenesetre alaposan lenyújtottam minden porcikámat. Közben elmélyülten figyeltem a folyosót. Próbáltam feltérképezni hol, merre, milyen sűrűn vannak a huzalok. Ha más nem a csengőkből igyekeztem következtetni.
- Ne-nem, csak átgondolom a lépéseimet, Meiou sama-k! – Lehet mentegetőzésnek hangzott, de tényleg ezt tettem. - Szerintem a számolás segít, mint a táncnál! Megadja az időzítést, mikor kell elhajolni a huzaltól. A-a-a nadrágot és fe-fe-felsőt kössük össze bokánál és csuklónál. Így kevésbé akadhatnak fel, vagy bukunk benne hasra. – Magyaráztam a zavaros elképzeléseimet. Talán, ha látják, könnyebben kibogozzák, mire céloztam. Másrészt nem indulhattam ki abból, mindenki ugyanolyan hajlékony, mint én.
- Fe-felmérem a nehézségét, a-aztán igyekszek lekövethetően mozogni. –
Azt állította Aikawa taichou san, hogy kétszer kell végigérni. Egyszer a saját tempónkban, egyszer pedig az órával versenyfutva. Nem tartottam egyiktől sem. A hajlékonyságommal nem akadtak problémák. Ha megtalálom a pálya ritmusát, bármikor képes vagyok ugyanazokkal a mozdulatokkal végigmenni rajta. Ehhez ki kellett ismernem. Nem akartam kapkodni, vagyis teljes nyugalommal vágtam neki. Többször rontottam. Néha szándékosan, mert rájöttem máshogy könnyebb. Segíteni szerettem volna a többieknek, hogy érhetnek át a legegyszerűbben. Éppen emiatt útközben szorgosan memorizáltam. Lejegyeztem a mozdulataimat, így az éles nekifutásnál, már csak a megfelelő időzítésre és tempóra kellett koncentrálnom. Mire az óra ellen indultam, tökéletesen a fejemben volt a lépések ritmusa. Az már csak az ügyességemen múlt, mennyire hamar végeztem. Igazából nem arra figyeltem mennyit mutat az óra. Az foglalkoztatott, hogy teljesítsem a pályát, méghozzá úgy, ahogy Aikawa taichou san kérte és mindenkinek sikerüljön átérnie, akár a tőlem látott mozdulatokkal, akár saját taktikával.
Az utolsó átérő társunkat is megtapsoltam. Izgultam, mert szerettem volna, ha mindenkinek sikerül. Az nem érdekelt, ha mi leszünk az utolsók, vagy túl sokáig tart. A lényeg, hogy mindenki átjusson csengetés nélkül.
A következő feladat már sokkal vészesebben hangzott. Főként, hogy Aikawa taichou san kérte, menjek segédkezni a bemutatásánál. Félszegen lépkedtem a kikészített fegyverekhez. Fogalmam sem volt, melyiket válasszam. Különböztek ránézre, de ezen kívül többet nem mondhattam el róluk. Legtöbbet sosem vettem kezembe, harcolni pedig sose harcoltam fegyverekkel. Végül egy kicsike tőrt fogtam meg. Az hasonlított Anya alakjához. Vele sem bántam szakértő módon, de legalább volt már nálam.
Valahogy a kapitány biztatása, hogy nem lesz baj, kicsikét sem segített a tanácstalanságomon és erősödő gyomoridegemen. Ügyetlennek éreztem magam ezzel a valamivel a kezemben. Az sem mentett ki a sötét tudatlanságból, hogy próbáltam utánozni Aikawa taichou san mozdulatait, miközben a védekezésről és támadásról beszélt. Az pedig egyenesen pocsékul sikerült, amikor kérte, mutassuk be. Alig bírtam a kezemben megfelelő irányba fektetni a tőrt. Kevés hiányzott leejtsem. Ezzel már konkrétan hátrányba kerültem, vagyis szó szerint elszenvedtem a kapitány mozdulatait. Hátráltam szorgalmasan és hajoltam amennyire tudtam, mivel a kezeimet csak sután tartottam magam előtt. Annyira megijedtem a felém közeledő fától, egyszerűen menekültem.
A bemutató végeztével lehorgasztott fejjel fogadtam a hajam borzolását. Nem mertem az egységem tagjainak a szemébe nézni. Egyszerűen visszasétáltam az eddigi helyemre. Elkeserített az ügyetlenségem. Belemélyedtem a gondolataimba, mit tehetnék, hogy jobb lehessek. Meiou sama hangja derült égből átokként csapott belém. Anya érzékelte a riadalmam, ezért rögvest biztonságba szállított. Aikawa taichou san mögül pillantottam a hozzám beszélő kísértetre.
Cseppet sem éreztem magam jobban, hogy azt bizonygatta, mindössze gyakorolni szeretett volna velem. Érhető lenne, ha így bosszullná meg a rémes tettemet. Megérdemelném! Másrészt, gyáva alakként sem futkorászhattam állandóan. Elő kellett merészkednem és vállalnom a felelősséget.
- Re-re-rendben, Meiou sama, de nagyon ü-ü-ügyetlen vagyok! Nem akarok tovább rontani a helyzetén! Épp elég bajt hoztam a fejére! – Csendesen rúgdostam a lábam előtt a földet. Kavicsok és por híján, be kellett érnem a tatami szövésével. A kijelentésre, harcoljak ellene, mint egy lidérc ellen, csak felkaptam a fejemet. - Olyat még sose tettem! – Csattantam fel kétségbe esetten. - Mármint...egyszer. - Korrigáltam jóval halkabban. A legutóbbi alkalommal Setsuna sama segítségével akadt lehetőségen ellenük küzdeni. Ennél több tapasztalattal nem rendelkeztem.
Hezitáltam a buzdításra. Nem tudtam, hogy kell ezekkel a fegyverekkel megindulni. Tanácstalanul néztem le rá, majd vissza Meiou sama-ra. Végül, nagy levegőt vettem és futni kezdtem felé. Azon pörgött az agyam, mit kezdjek, ha elfogy közöttünk a táv. Ennek hála, épp a lábam elé nem figyeltem. Megbotlottam egy láthatatlan fűszálban, vagy saját végtagomban. A lényeg, hogy sikeresen orra buktam a fa borzalom, pedig egyenesen a falba fúródott. Halk sikkantással kerekedtek ki a szemeim. Levegőt sem kaptam a sokktól, megint mit művelek! Az pedig főként nem vigasztalt Meiou sama még az én állapotom felől érdeklődött.
- Én…ig…de…Ö-ö-ön jól van, Meiou sama?! – Futottam oda hozzá. Körbe tapogattam és vizsgáltam, biztosan nem sérült meg. - Annyira sajnálom! Nem akartam ezt tenni, tényleg! Már pont elég bajt okoztam Önnek! Ne haragudjon! –
Ott tartottam megkérem, válasszon másik párt, legalábbis tőlem maradjon távol. Láthatóan akaratomon kívül folyamatosan bántottam. Az ő érdekében jobb lenne, ha nem velem gyakorol. Bár, elképzelhető az lenne a legjobb, senkit sem vonnék bele az életveszélyes megmozdulásaimba.
- Bi-bi-biztosan ezt akarja? – Néztem rá bűnbánóan. A kezembe nyomott fegyerre, csak felsóhajtottam. Én nem voltam meggyőződve róla, folytatni kéne ezt a mutatványt, de engedelmeskedtem Meiou sama-nak. Visszasétáltam a fegyverrel. Rákészültem az újabb rohamra. Mély levegő. Koncentrálás és önmagam súlykolása képes vagyok rá. Egész addig működött, míg elindultam, ám abban a pillanatban eszembe jutott valamit kéne a fegyverrel kezdenem, köddé vált minden magabiztosságom. A tőrt sokszori ügyetlen mozdulatra sikerült előre szegeznem, majd a nagy kapkodás közepette azt sem tudtam merre is akarok szúrni, csak előre lendítettem a kezemet.
Nem lepődtem meg, megint közel jártam hozzá orra essek. Meiou sama szerencsére könnyedén tért ki a csalapálásom útjából. Megkönnyebbültem nem okoztam neki sérülést az ügyetlenkedésemmel. A számonkérését is teljesen helytállónak éreztem. Lehorgasztott fejjel forgattam tenyeremben a fegyvert.
- Sa-sajnálom. Sosem tanultam, mit kell velük csinálni. – Az utasításra összerezzentem, de helyet foglaltam. Félszegen közelebb és közelebb araszoltam, ahova Meiou sama kérte. - Ön az élő példa másokra nagyobb veszélyt jelentek. – Megleptek a szavai, hogy segíteni szeretne. Ettől még hálás voltam érte. Majd nem elpityeredtem, hogy kísértetet csináltam belőle és még ennek ellenére nekem akar jót. Óriási lendülettel hajoltam, pontosabban fejeltem be a földet. - Nagyon köszönöm az önzetlenségét, Meiou sama! Ígérem, igyekezni fogok! –
Elmélyülten figyeltem a mozdulataira. Próbáltam pontosan úgy az övembe tűzni a fegyvert, ahogy ő csinálta. Miután végeztem, még vártam a megerősítésére. Utána nézegettem egy darabig. Meg akartam jegyezni, véletlen se felejtkezzek el, hogyan kell festenie. A soron következő kérdésre, miként támadnék innen, csak félszegen megjegyeztem a fegyverrel, valahogy előre döfnék vele. Erre pusztán fejingatást kaptam, amire behúztam a nyakamat. Ezek szerint rémes választ adtam. A korrekcióra, próbáljak meg irányítottan szúrni vele, csak összevontam a szemöldököm. Átgondoltam, mit kéne tennem. Az nem tetszett felé hadonásszak az előző csodálatos alakításaim miatt, de nem tagadhattam meg a kérését, ha már nekem tett épp szívességet.
Bizonytalanul nyújtózkodtam előre, míg lehetett. Arra rádöbbentem ennyivel nem érem el a mellkasát, így kénytelen voltam az egyik lábammal kilépni. Ami ezután következett az maga a rejtély, mivel láttam Meiou sama mozdul, majd a karomat eltéríti, amitől a földre kerülök és az oldalamat a fegyver hegye éri. Az egészet annyira gyorsnak éreztem, képtelen voltam lekövetni, pontosan mi történt velem. Ez a remek helyzet, pedig megismétlődött, miután Meiou sama újra kérte, hogy támadjak. Ekkor is a földön kötöttem ki, de hason feküdtem, kezemen ácsorogtak és jelezték, épp fejetlen lettem.
Eltátott szájjal figyeltem, még koránt sem végzett Meiou sama. Beavatott a fegyveres támadás lényegébe. Ha jól vettem ki szavaiból a dolog nyitja abban áll, hogy kibillentsem ellenfelemet az egyensúlyából. Ezt tökéletesen éreztem mind a két esetben. Eleve instabil voltam, de mindkétszer valahogy elérte földre keveredjek. Tökéletesen átéreztem a saját bőröm, miről beszélt. Ez nem okozott nehézséget. Az már sokkalta jobban foglalkoztatott, miként tarthatom meg az egyensúlyom, mint támadó.
Nem volt merszem Meiou sama szavába vágni. Képzettebb volt nálam és épp önkéntesen segített rajtam. Tanulni akartam, ezért szó nélkül figyeltem. Engedelmesen tartottam neki a karomat, majd igyekeztem ugyanazt bemutatni rajta. Nagyon lelkesen bólogattam és próbálkoztam. Érteni akartam mindent. Az pedig sokat segített, hogy rögtön láthattam miként működik a gyakorlatban. Igaza volt, hogy erősen, határozottan fogjam, vagy mozdítsam, amerre akarom.
- Gyorsaság is számít? Kiválthatom az erőt vele? – Kérdeztem vissza. Nagyobb lehetőséget láttam a váratlan és gyors mozdulatban, mint az erőben. Elsősorban a miatt, mert az utóbbiban nem jeleskedtem. Biztosra vettem, ha erőből próbálnám rántani Meiou sama-t, előbb esnék én hasra, mint ő.
A választól függeltenül követtem a példáját, vagyis visszaültem a szőnyegre. A kérdésén el kellett méláznom. Akkor sem volt teljesen tiszta mi történt, így most sem adtam pontos leírást. Arra határozottan emlékeztem megfogta a fegyvert tartó karomat és eltolta oldal irányba, legalábbis azt hiszem. Nem voltam túl meggyőző, ezért elismételte nekem. Nem játszottam a sértett gyereket. Elfogadtam, amit mondott és követtem a mozdulatait. Lefektettem az ölemben a fegyvert. Majd nem rossz kézzel tettem. Emlékszem apa említette a japán karforgatás jobbkezes. Emiatt próbáltam ezek szerint átfordítani mindent az ellenkező oldalamra és előtérbe helyezni ezt a kezemet. Nem ment egyszerűen, hiszen automatikusan bal kézzel nyúltam volna érte, de résen voltam! Ugyanez a lábamra már nem volt igaz. Épp időben kapcsoltam, így gyors váltással helyeztem előre a jobbat. Megnéztem miként fest Meiou sama póza, majd hozzá igazgattam a sajátomat. Mindent végignéztem magamon, hátha megjegyzi a testem és agyam.
- Nem teljesen ide vágó kérdésem lenne, csak érdekelne. – Vakartam meg zavaromban a tarkómat. -Mi-miért segít nekem, Meiou sama? – A felhábordásra összehúztam magamat. Elhaló nyösszenéssel kértem bocsánatot. Elsősorban azért, még nem készültem el és továbbra is kísértenie szükséges. Tényleg sajnáltam, főleg, hogy most emiatt kényszerült arra velem vesződjön.
- Mé-még egyszer kérhetném, mutassa meg? – Ütögettem egymáshoz két mutatóujjamat. A válasz meglepett, pontosabban megrémített. Jeges villámként rázott meg a szörnyű jövőkép, még hány Meiou vesz körbe. Ezt semmi esetre sem akartam! Ennél több szellem sorsáért nem akartam felelni! Azonnal sűrű bólogatásokkal ültem vissza és kényszerítettem minden idegszálamat Meiou sama mozdulataira fókuszáljon. Mindent, de mindent meg akartam jegyezni!
Az ismétlés végeztével azt hittem fejemben a képlet, azonban az éles helyzetben rá kellett döbbennem cseppet sem egyszerű a gyakorlatba átültetni. Annyira próbáltam felidézni mindent, hogy az orrom elé nem figyeltem és egyszerűen elsiklott mellettem Meiou sama szúró mozdulata. Annyira eluralkodott rajtam a pánik, hogy képtelen leszek teljesíteni, aztán egyre több kísértet gyűlik körém, teljesen elvesztem. Nem bírtam a feladatra, mozdulatokra, bármire koncentrálni, csak remegtem.
- Ne-ne-nem tudom! – Bámultam magam elé üveges tekintettel. - Amúgy sem vagyok finom! – Dünnyögtem az orrom alatt kivehetetlenül. Összezavarodtam. Elfelejtettem mindent. Nem emlékeztem a mozdulatra, vagy arra, fegyver van a kezemben. Teljes káosz uralkodott el a fejemben. Le kellett higgadnom! Az ősi módszert választottam: két oldalról rácsaptam az arcomra, majd összeszorítottam. Az már pusztán kísérő jelensége a folyamatnak hangosan hörögtem hozzá. Néhányszor elismételtem, aztán vettem egy hatalmas levegőt, amit jó hosszasan engedtem ki. Az volt a cél, megcsináljam! Igyekeztem mindent megtenni, hogy összeszedjem magam.
- Rendben! – Ütögettem meg elszántan a mellkasomat. - Menni fog! Most akkor…támadhat, Meiou sama! – Ráztam le a vállaimat, teljesen ellazuljak. Utána azt tettem, amit mutatott, vagyis, amire emlékeztem. Az ölembe fektettem a fegyvert. Vártam, majd előre nyúltam a kezéért. Persze, nem lepődtem meg eleinte vagy azért kötöttem ki én a földön, mert ő rántott előre, esetleg elvétettem az egy vonalas állást, netán lekéstem az alkalmat, amikor lépnem kellett. Nem vette a kedvem az ügyetlenkedésem. Ha már elszántam magam, kitartottam! Próbáltam követni Meiou sama esetleges utasításait, tanácsait a gyakorlás közben is.

[Mizushima Shuuichi]

Fegyvertárs

Elégedetten nyújtózkodtam, végre kész voltam minden papírmunkával, legalábbis, ami az Akadémia dolgait illette, és az osztag ügyeivel sem voltam elmaradásban. Büszkén ecseteltem volna Yocchannak, ha éppen mellette lett volna, de mostanában egyre többször osztott be mellém mást. TwT Úgy éreztem, ennek talán van valami más oka is, azon kívül, hogy épp ki ér rá, és jó lett volna tudni, de egyelőre megelégedtem azzal a fajta tiltakozással is, hogy lépten-nyomon leráztam az adott kíséretet. Természetesen Yocchan kivételt képezett, mellette mindig kifejezetten megfelelően ruházkodtam, viselkedtem, és még a többi testőrre is figyeltem, de amint más jött… nos, akkor már nem egészen. :/
Már majdnem megsajnáltam Tsundere~kunt, mikor kora hajnalban elindultam az osztag felé, elvégre tudtam, hogy miattam kap majd a fejére. Azonban megráztam a fejem, a nagyobb jó érdekében kellett áldozatot hoznunk, bizonyosan megérti majd, mindez miért történt, elvégre ő is férfi. Ezzel megnyugtatva magam az edzőterem, vagy valami olyasmivé avanzsált, számomra néha inkább tükörszobás csodaház, felé vettem az irányt. Mosolyogva integettem Chicchannak, mindenre kész voltam, amúgyis jól esik a shinigaminak, ha megmozgathatja a papírmunkában elgémberedett izmait.
A megjelenő testőr felé is intettem lelkesen, hogy lám, csak beért. Szerencsére mosolyom azt nem árulta el, hogy ez nagyjából csak az edzés idejére érvényes, utána újra kezdjük a bújócskázást, amíg vissza nem kapom Yocchant. Néhányan talán gyerekesnek érezhetnék eme módszert, azonban ők még nem beszélgettek hosszabban főtestőrömmel, az észérvek mit sem számítanak, csupán az ilyesféle dolgokkal van nagyon kevéske ráhatásom. Lehet át kellett volna olvasnom azt az átkozott szerződést, mielőtt aláírtam. >w>
Felfedezvén Shinocchant, felé is lelkesen integettem, már majdnem megindultam, hogy jól beölelgessem, csak amolyan apailag, de aztán rájöttem, hogy nem kisgyerek, az egész osztag előtt vissza kell fognom magam, legalább egy kicsit. Majd otthon megkapja az ölelés adagját, duplán is, úgy bizony. ˘o˘ Az ellen már senkinek nem lehet kifogása, elvégre a felnőtt gyerek a szülő gyereke marad, mindegy milyen magas, vagy, hogy elmúlt-e már kétszáz éves. :/
Fél füllel hallgattam a feladatot, már az ajtót kémleltem, nem tehettem róla, egyáltalán nem bíztam benne. Persze ez nem Chicchannak szólt, inkább a mágiának, furcsa és szeszélyes dolog az. >w> A feladat maga nem ígérkezett nehéznek, a magam részéről mindig is előnyben részesítettem a pusztakezes harcot, és arra sem lehetett panasz, milyen hajlékony vagyok. Más kérdés, hogy egészen nagy voltam, így sok minden múlt azon is, miként vannak felkötözve a zsinórok és csengők, mert a hasamat még csak-csak behúzom, de a vállamat nem szívesen akasztottam volna ki. Egyszer láttam még az Emberek Világában a televízióban, hogy miként csinálja azt egy nő, hát egészen másképp tekintettem azután az Ördögűző filmre. Már a gondolattól is megborzongtam.
Előre engedtem a fiatalokat, had játszanak csak, addig nyújtóztam párat, és igyekeztem lelazítani az izmaimat, hiszen azon múlt minden, mennyire hajlékonyan tudok végig menni a pályán. Kiropogtattam a nyakam, aztán magasra kötöttem a hajam, és rittyentettem egy rögtönzött kontyot is, mert akár pár behimbálózó tincs is képes lehet megszólaltatni az apró csengőket, nem lett volna jó ezen elcsúszni. Szívem szerint némi ruházattól is megszabadultam volna, de nem vettem volna a lelkemre, ha miattam alélnak el a lányok, és amúgyis, már foglalt volt a szívem. Így ettől eltekintettem, és egyenruhámmal együtt, ezúttal jól megkötött obival, vágtam neki a feladatnak.
Visszafojtottam a levegőt, úgy hajoltam le, és bújtam át egymás után a zsinórok között, elsőre nem figyelve az időre, csupán azt próbáltam megjegyezni, mikor merre érdemesebb indulnom. Nem, mintha csukott szemmel akartam volna megtenni a visszafelé vezető utat, de ha megjegyzem az optimális utat, már azzal sem veszítek időt, hogy azon gondolkozom, merre kellene indulnom. A padlóra tettem a kezem, azzal tartottam magam, míg egy különösen keskeny részen átpréseltem a felsőtestem, jó pár másodpercig levegőt sem véve, az a pár centi pont megszólaltathatta volna a felettem lévő csengőt.
Izzadtság gördült le a homlokomon, de nem nyúltam fel, hogy megtöröljem, kerültem a felesleges mozdulatokat, éppen háttal voltam a haladási iránynak, nem láttam, mivel okoznék zajt. Helyette áthúztam a lábamat is, majd a vállam felett pillantottam el, merre kellene indulnom. Mintha csak a Mission impossible filmek valamelyikében lennék, azt leszámítva, hogy itt nem lézer volt, én pedig kétszer magasabb vagyok, mint Tom Cruise… de ezeket leszámítva majdnem. Lelkesen indultam tovább, halkan dúdolva az ikonikussá vált filmzenéjét, mintha csak ebből merítettem volna némi erőt, bár igazából csak szerettem volna már túl lenni a dolgon. Majdhogynem szégyelltem magam, hogy ilyen lassan haladok, bár legalább nem olyan hangos kísérettel, mintha a Mikulás érkezne.
Végig érve felegyenesedtem a másik oldalon, és újra megropogtattam kissé elnyűtt ízületeimet, hiába, nem voltam már négyszáz éves. :/ Nyújtottam pár percet, mielőtt ismét neki veselkedtem volna a dolognak, ezúttal szerettem volna gyorsan végig érni, végtére is hadnagy volnék, vagy mi fene. Mély lélegzetet vettem, majd elindultam, hogy rekordot döntsek.
Ezúttal a korábban kipróbált utat választottam, ott már tudtam, hová kell tennem a kezeimet és lábaimat, és miként kell tartanom magam. Valóban gyorsabban ment, mint idefelé menet, és a csengőket, valamint a zsinórok rángatását sikerült elkerülni, de egyáltalán nem voltam elégedett. Egyrészt Usain Bolt simán rám vert volna, másrészt én is tudnám ezt jobban!
Felgyűrtem az egyenruhám ujját, csak úgy az érzékeltetés végett, hogy itt aztán lesz ne mulass! Harci láz talán nem égett bennem, abban az esetben lehet inkább próbára tettem volna, hogy valóban olyan elvághatatlanok-e a zsinórok, mint ahogy Chicchan mondta, de inkább nem kockáztattam meg a kapitánylányka haragját. Ha valaki, én bizonyosan tudtam, a nőkkel jobb a békesség. Nagyon jobb. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a lábamon is felhajtom a hakamát, de annyira nem volt véresen komoly a helyzet, első sorban magamnak akartam bizonyítani, hogy a sok papírmunkában nem húztam meg a bürokrataizmom. ˘o˘
Az újabb kör nem tűnt feleslegesnek, mivel már egyszer végig mentem pontosan abba az irányba, így sokkal könnyebb volt. Ez volt a nekem való, nem a penna forgatása, de sajnos a birtok ügyeit nem lehet ilyesféleképpen megoldani, bár akkor kérdés sem lenne, hogy mindig remekül szerepelnék. Megtöröltem a homlokom a másik oldalon, elégedetten tettem csípőre a kezem, hogy lám, megy ez, meg tudom csinálni, ha akarom.
A következő feladat hallatán viszont már nem voltam ilyen jó kedvű, sose tartozott a kedvenc gyakorlataim közé a kardforgatás, vagy úgy általánosságban a fegyverek használata. Nem volt hozzá különösebb tehetségem, bár a pusztakezes képzettségem miatt annyira béna sem voltam. Sóhajtottam, végülis ez egy edzés volna, nem kívánság műsor, így egy bokkent vettem magamhoz. Mivel egyik egységhez sem voltam besorolva, elvégre a hadnagyuk voltam, ezért azt figyeltem, hogy ki az, aki pár nélkül marad. Tekintetem meg is akadt Rincchanon, és odaszökdeltem, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
- Egy, kettő, három, te vagy az én párom! – Álltam meg vele szembe, és meghajoltam. – Vigyázz rám, öreg vagyok, könnyen eltörök! – Suttogtam neki nevetve, ne ijedjen meg attól, hogy engem kapott, elvégre nem terveztem teljes erővel megcsapkodni, nem volna fair. – Avantgárd! – Emeltem fel a bokkent olyan fura tartással, ahogy a vívótőrt is szokták, és leírtam vele egy Zorro jelet a levegőben. – Vagy nem így mondják? :/ – Vállat vontam, végülis mindegy, a lidércek amúgy se olyan jól neveltek, mint én, nem mondanak semmit.
Majdnem elkuncogtam magam, ahogy ott állt, és várt arra, hogy támadjak, nem volt szívem hozzá, mondjon bárki bármit, Rincchan egy kislány. >w> Mélyet sóhajtottam, és csak amolyan tessék-lássék módon szúrtam felé, hogy ki tudja védeni. Bár nem sokszor használtam a lélekölőmet, azért még emlékeztem az Akadémián tanultakra, a vágásokra és szúrásokra. A felém érkező támadást majdnem kézzel hárítottam, de aztán még időben ráeszméltem, hogy bár most bokken van Rincchan kezében, egy éles fegyverrel szemben ez nem volna túl jó ötlet. Láttam rajta az elszántságot, szóval igyekeztem én is komolyan venni, bár még mindig nehéz volt elvonatkoztatnom tőle, hogy lány. Mélyet sóhajtottam, ő az én tisztem, ha nem segítek neki rendesen felkészülni, az én hibám lesz, ha megsérül! Szóval ezt természetesen nem hagyhattam, elvégre a hadnagya vagyok. ˘o˘
 - Rendben, jól csinálod Rincchan, most egy kicsit rákapcsolok. :3 Próbáld meg kihasználni a méreteidet, mivel sokkal kisebb vagy, kisebb a sebezhető felület is, ellentétben velem. – Magyaráztam neki, miközben egy lentről indított íves vágással támadtam. – Ha nem is vagy gyorsabb, már elég, ha ügyesen mozogsz, és elég közel mész, a hosszú karok előnyösek, ha messze vagy, de közelre nem túl hatékonyak egy katanával. – Vagy valami ilyesmi…
Igazából csupán kevéske segítséget tudtam nyújtani, tényleg nemigen értettem annyira a fegyverforgatáshoz, mint sokan az osztagban. Ennek ellenére igyekeztem a legjobb tudásom szerint támadni, vagy éppen védekezni, az alapvető dolgokkal tisztában voltam, minthogy semmi felesleges mozdulat, nem az a lényeg, hogy valami jól nézzen ki, hanem hatékony legyen. Mondjuk, aki ezt kitalálta, az se látott rendes szamuráj filmet, minden harc epicnek nézett ki! *o* Aztán nem szabadott hátat fordítani az ellenfélnek a nagy lendületben sem, az átdöfött tüdőt semmi sem helyettesítheti.
Egy idő után már majdnem élveztem is a dolgokat, igazából hangulatos kis edzés volt, csak ugye az a fránya bokken. :/ Előre léptem minden támadásnál, hol fentről, hol lentről indítva őket, és hátra felé haladtam, ha védekezni kellett, néha kifordultam, de ügyeltem, senki lába alá ne lépjek, hisz nem ketten voltunk csak, engem is megzavarna, ha valaki kigáncsolna. Végülis úgy tűnt, nem vagyok olyan reménytelen eset, a gyakorló kardot egyszer sem ejtettem le.
 

[Sukkecu Eiji]

Fegyvertárs

Csodálatosan csörgedező véres bödöne kérésére libbent az osztag edzőterméhez. Halk dudorászással forgatta ujjai között a kertből zsákmányolt virágot. Átszellemülten udvarolt a kicsiny növénynek, míg tündéri hangján csilingelő bíborfolyója beavatta társulatukat az elkövetkezendő feladatokba.
Csibész mosollyal sandított a megnyíló youkai ajtajára. Töretlen jó kedvvel haladt át a küszöbön, bár nagyon finoman, lábujjhegyen ért talajt, mintha tartana valamitől. Ijedten kapaszkodott meg a tolóajtóban, miközben hátra súgott a vélhetően érkező osztag társának, vigyázzon a padlóból kiálló tűhegyes fogakkal! Megnyugtatásképpen hozzátette, kizárólag akkor nyársalja fel lábát, ha büdös! Remélte szegény pára megmosta, vagy nem szenved krónikus izzadásban.
A kellően zavart reakción halk kuncogással haladt tovább, míg meg nem látta a két tökéletesen egymás kiköpött másaként sétáló vöröslő testvéreit. Azon nyomban mellkasához kapott, mely hatására külseje pillanatok alatt változott meg. Viszonylag rövid, élénkvörös hajjal, valamint boldogan széttárt karokkal indult meg a fehér hajú fiút becserkészni készülő, imádott rokonai felé.
- Mily boldogság mosolygott bohókás másotokra, shatei! – Veregette vállon a két gyönyörű színnel megáldott testvérét. Az elé kerülő, kissé halálra rémülten reszkető gyermek láttán szája elé kapta tenyerét. Némi gyanakvással pillantott előbb egyik, majd másik testvérére. - Tán újabb átkot uszított tirátok? – Érdeklődött megjátszott döbbenettel. - Oh, te balga gyermek! Hát, nem tetted így is tönkre ezt a két ifjonti lelket? – Csóválta meg fejét. Elszörnyedve hallgatta a két testvér szavait. Együtt érzően paskolta meg vállukat, hisz rémes sorsot szabott ki rájuk Shinobu chan. A szörnyű megpróbáltatásainknak, pedig még nem akadt vége.
A dojo-ba szándékosan rossz lábbal, rossz felé kivitelezett üdvözlő meghajlással és későn észlelt lábbeli levétellel reagált. Szórakozottan legyintgetett orra elé, míg az előbbi helyzetet ecsetelte, mennyire nehéz ezeket észben tartani, amikor testvérei szenvedését látja. Az idő közben köreikbe keveredő Setsu chan-ra, csak némileg arrébb lépett. Döbbenten figyelte a férfi nyers szavait, mellyel követelte hagyják békén Shinobu chan-t. Rögvest szájához kapta kezét, micsoda vérlázító tett! Azon nyomban a két testvér irányába tekintett, miként reagálnak az esetre. A válaszon mindössze nemesi büszkeséggel szegte égnek orrát, mielőtt mellé lépett. Kedvesen helyezte a férfi vállára karját.
- Csípős csevelyből kiszakítanám egységem karizmatikus egyéniségét! Kérlek, Setsu cha~n, keveredjünk helyünkre! ~♥ -
Rebegtette felé pilláit teljességgel eredménytelenül. A rideg jégcsapként reagáló férfi szinte faképnél hagyta. Bánatosan tartotta utána karjait a levegőben. Hosszasan nézte tova tűnő alakját, majd rövid vörös tincsei hátra simításával indult utána. A visszautasítás még nem jelentette, kénytelen lesz mellőzni társaságát az első feladatnál. Tekintettel szörnyű viselkedésére, pedig kénytelen lesz elviselni csendes bosszúját. Előtte, azonban még virágzó gyümölcsös kosárkája hajába csempészte a hozott virágját. Széles mosolyt dobott felé, míg szándékosan orra elé nem tekintett, így azon nyomban belegyalogolt az első legalább tíz huzalba. Az első okozta riadalom oly mértékben felzaklatta, rögvest művészi hozzáértéssel gabalyodott bele az összes többibe.
A hangos csilingelésre ártatlanul vonta meg vállát. Nem vethették szemére miként fedezi fel a pálya nehézségeit. Lehet fejében épp az a megoldás élt, ha minden csengőt megszólaltat, talán a huzalok elengedik a foglalatot. Erre, miként a példája mutatja, nem került sor, így némi újabb csilingelő esetlenkedéssel hámozta ki magát a huzalok közül. A hatalmas munkától gyöngyöződő homlokát, hangos fújtatásokkal törölte le. Úgy festett a pálya a nagyobb munkát igényelt, mint várta. Kénytelen lesz ténylegesen mozogni! A felfedezés súlyos teherként nehezedett vállaira. Igen, komoly színészi vénára lesz tehetsége, még legalább négyszer szólaltasson meg csengőket a lehető legváltozatosabb módon! Az elhatározásához hűen, tökéletesen suta farönkként gyalogolt, esett, akadt bele a huzalokba. Remek mutatványai, azonban nem nyerték el a közönség egyhangú rajongását. Előbb Setsuna chan mérges arcával, majd szépséges mandarinja fejbe verésével szembesült. Az igen lehangoló eredményre, jelezte, ura a helyzetnek. Addigi esetlensége szempillantásra vált köddé. Könnyedén hajolt, szökkent, bújt át a huzalok között. Mindössze egyetlen vékonyka akadály lebegett előtte. A szinte láthatatlan fonalra pillantott, majd a túloldalon állókra. Némileg hezitált, mit tegyen, ám egyre szélesedő mosolya arról árulkodott, nem kíván a túlpartra jutni. Huzal elé emelt kézfejéről, határozott, de meglehetősen kecses mozdulattal tüntette el az egyenruha zavaró anyagát. Ujjait finoman megmozgatta, végül könnyedén megpendítette a huzalt, melyre halk csilingeléssel válaszolt a csengő.
Az elképedő, dühödt, személyét akár fizikálisan bántalmazó tömegre csak hangos kuncogással menetelt vissza a pálya elejére. Már nem fokozhatta tovább a játékot, tehát kérte az óra indítását. Könnyedén szelte keresztül a huzal rengeteget, bár néha kénytelen volt a hangulat fokozása érdekében eljátszani éppen megbotlott, elveszteni készül egyensúlyát, vagy későn észlel egy-egy akadályozó tényezőt. A pályát már nem rontotta el, de a figyelmet, melyet kiérdemelt, maximálisan kihasználta. Az előadása végeztével színpadiasan hajolt meg. Adott némi előnyt a második megmérettetéshez kiszemelt párjának. Úgy vélte, drámaibb, ha akkor követeli magának, már talált mást. Az édesen nézelődő Setsuna chan-t, azonban senki sem akarta. Annyira szomorúnak látta, megesett rajta angyali szíve! Mély levegőt vett és egyenesen elé lépett.
- Setsu cha~n ~♥! – Fonta össze, némileg imádkozva kezeit. - Láttam, mily magányos lélekként mozgolódsz! Nem hagyhatom nemesien haragos személyes szenvedni! Légy a párom! Jöjj velem randevúra! ~♥– Nyújtotta felé karját. A kegyetlen visszautasításra erőtlenül esett térdre, majd vetődött előre, rámarkolhasson a szívtelen férfi lábára. Teljesen rácsavarodott karjaival, míg lábával fékezte az elfelé igyekvőt.
- Ne légy, ily fagyos, Setsu chan! Halld meg, ennek a megtépázott léleknek kérését, ki epekedve kér téged, adj még egy esélyt a bizonyításra! Engedd neki, hogy tettekkel mutassa be, méltó párod lehet! – Magyarázott minél hangosabban, lehetőleg nem csak a jelenlévők, de az esetlegesen odakint sétálók is tisztán hallják minden egyes szavát. A megtorpanásra üdvözült mosollyal folytatta a szavalást. - Kívánod, játszhatunk keményen! Az ostorom mindig feszes! – Kacsintott rá. Nem számolt vele a szavai ennyire heves reakciókat váltanak ki. Az elé lendített fa fegyverre, csak játékosan válaszolt azzal, kezében termett egy kicsiny gyermekeknek szánt balta, mellyel megpöckölte a szálfegyver végét.
- Te kis pajkos! – Legyintett felé szórakozottan. Az igazán szigorú megjegyzésre, vegyen magához rendes fegyvert, hangos hümmentéssel dobta el a baltát és lett helyette tenyerében egy szintén gyermekeknek szánt fakard. Nagyon büszkén tartotta maga elé az apró fegyvert, miközben hangos nevetéssel üdvözölte a szavakat, kicsikét sem lesz vele kegyes Setsuna chan. Nem is sejtette, milyen boldoggá tette! Örömét, kivételesen nem kívánta leplezni. Őrült kuncogással írt le nyolcasokat a kicsike karddal. Várta, ugyan mikor teljesíti kijelentését edző partnere.
Az indításnak szánt támadásra engedelmesen mozdította felfelé csuklóját a fakarddal egyetemben. Meglepett „hó”-val fogadta a mellkasa előtt megállított pengét. Enyhe sértődöttséggel fintorodott el. Felháborodottan kocogtatta meg Setsuna chan fegyverét.
- Hol az erő, hol a sérülés, hol a végzetem, Setsuna chan? – Magyarázta számon kérően ütögetve a pengét. Az érkező megjegyzésre, talán illenék ugyanollyal típusú fegyverrel harcolniuk, csak türelmetlenül megforgatta szemeit. Az addig kezében tartott fakard szempillantás alatt vátott formát. Finnyásan oldal irányba eltartotta magától. Türelmetlenül dobolt lábaival, mintha ő lenne felháborodva, amiért megvárakoztatják. A teljesen felesleges kérdésre, meggondolta mit tesz, jelen esetben inkább mit nem tesz, pusztán sértetten legyintett.
- Mond, Setsuna chan! Mióta lettél ily beszédes? Azt hittem a tettek embere vagy! Hát, hol marad a lehengerlő, magával sodró elemi erő? Teperj le! – Követelőzően dobbantott egyet lábával. Azt hitte ez sem lesz elegendő, de végre megindult felé az elkerülhetetlen vég. Legalábbis normál esetben. Jelenleg, mindössze néhány mesterien kivitelezett ütést zsebelt be. Szándékosan arra fordult, sőt belelépett a támadásokba. Némi motivációra volt szüksége, ha úgy vesszük, legalábbis valamivel magyarázza tettét. Igazából, annyiról szólt, élvezte az ütések sorát. Sestuna chan az ígéretéhez híven nem fogta vissza magát. Az érzéketlen testében zsibbadást tapasztalt. Mámorító, néhány tökéletesen irányított ütés, micsoda átütő erővel bírt! Lenyűgözte Setsuna chan hozzáértése!
Örömét a távolból felé lendülő vöröslő pipacsa tette még tökéletesebbé. A sorozat méltó zárásaként érkező ütésébe szó szerint beleborzongott. Vidáman rázkódott meg, mielőtt szánakozóan helyezte maga elé a fegyvert.
- Életem értelmének édenkertje! – Hajolt oda vöröslő tubarózsájához. - Tán ismered taktikám? – Simított végig egy foglyul ejtett tincset széles mosollyal. Visszasétált kedvesnek semmi esetre sem nevezhető edzőpartneréhez, ám sokkal higgadtabban állt meg előtte. Kihúzta magát és megpörgette kezében a fegyvert. Meglehetősen tudálékos fejjel jelezte, folytassák tovább a gyakorlást. Túlzásba ebben az esetben sem vitte a mozgást. Némileg ugyan hátrébb csúsztatta bal lábát és maga elé emelte a lándzsát, ennél többet azonban nem tett. Oldal irányba, esetleg hátrébb lépett, muszáj volt behúzta hasát, elhajolt Setsuna chan támadásai elől, néhány a rend kedvéért azért begyűjtött, majd a legváratlanabb pillanatokban, egyszerű, ám gyors mozdulattal igyekezett fejére koppintani. Nem számított ehhez el kellett ütnie a Setsuna chan fegyverét, lentről, fentről, oldalról kellett lendítenie a lándzsát. Semmi mást nem célzott. Kizárólag az éj sötétjébe burkolózó hajkoronát támadta. Azzal nem foglalkozott mennyit védett ki, netán hány találatot ért el, esetleg ő mennyit szerzett. Egyetlen eredményért dolgozott, minél jobban felbosszantsa a vele szemben álló férfit. Kíváncsi volt, meddig bírja idegekkel szemtelenkedését és milyen eredménnyel jár, ha sikert ér el.

//Nagyon bocsánat ennyit késtem! Köszönöm a megvárást!//

[Aikawa Chiyo]

Fegyvertárs

Figyeltem az embereket, ahogy a feladatokat teljesítették. Persze nem csak én, a mozgásukról, az erőkifejtésükről pontos adatokat kértem a kis youkai~tól, aki észrevétlenül volt jelen. Ha valamit én elmulasztanék, arról is legyen feljegyzés, adat, amit aztán majd visszanézhetek. Pontosan tisztában akartam lenni a tisztjeim, embereim képességével. Nem a zanpakuto~jukkal első soron, hisz azt magamról tudtam, hogy szerettük titokban tartani, legalábbis lehettek ilyen személyek, akik nem szívesen fedték fel. Hanem a fizikai képességeikkel. A harcművészetükkel.  Magamról tudtam, hogy személy szerint én például kifejezetten ritkán kényszerültem rá, hogy ténylegesen használjam Gingitsune erejét. Általában sima kardforgatással, vagy pusztakezes harccal többnyire meg lehetett oldani a dolgokat. Szóval most arra fektettem magam is a hangsúlyt. Azt akartam, hogy ne szokjanak rá arra, hogy csak a lélekölőjük képességére támaszkodnak. Egy csapat voltak, mind a kettejüknek bele kellett adni a munkába, és ehhez az kellett, hogy néha külön gyakoroljanak. Nekem pedig az adatokra volt szükségem ezekről a gyakorlásokról, hogy mindenkinél láthassam, mik azok a területek, amikben gyengébben teljesítenek, mik azok, amik jobban, rosszabbul mennek.
Már a dojo~ba lépésnél volt mit figyelnem. Kinél hogy mentek a dolgok.  Sóhajtva vettem tudomásul, hogy Shino~chant megtalálták az ikrek. Sejtettem, nem a rosszindulat hajtotta őket, inkább csak a furcsa humoruk. Azért figyeltem arrafele, amennyire tudtam, hogy amennyiben nagyon elszaladna velük az a bizonyos paci, a buksijukra koppinthassak. Meg reménykedtem benne titkon, hogy Youko~san elő fogja a közeljövőben venni őket ez ügyben. Igyekeztem családi dolgokba nem belefolyni, de nem akartam, hogy Shino~chan, még ki sem alakult önbizalma kóstolgatásával az továbbiakban negatív hatással legyenek rá. Viszont nem jött hozzám, hogy segítséget kérjen. Még csak meg sem említette sosem előttem. Sóhajtva intettem magam türelemre. Visszafogtam magam, hogy bólintsak, amikor Setsu~chan az ikrek, na meg Eiji és a fiú közé állt. Más hatása volt így, mintha én tettem volna, a csoportra nézve is.  Shu~chanra pillantottam fél szemmel, ő sem mozdult. Inkább a környéket méregette bizalmatlanul. Morogtam az orrom alatt egy sort, majd sóhajtottam egyet. Mintha harapna a MayoiGa, amikor itt vagyok. Igaz, úgy tudták, hogy lélekölő képesség az Aréna, és nem egy youkai. Vajon még jobban aggódnának, ha tudnák, hogy kicsoda? Jobbnak láttam, ha ezt megtartom magamnak.
A bemelegítő feladatot mondtam inkább el. Már ez is informatív volt. Melyik tisztem milyen mozgáshoz van inkább szokva. Feljegyzés készült, ki hányszor látott neki a folyosónak. Eiji~chant persze fejbe kellett picit vernem, hogy komolyan vegye a feladatot, bár utána sem a nagy komolyságától volt néma csend a teremben. Setsu~channal pedig úgy döntöttem, hogy neki bizony külön óra szükségeltetik majd az ilyen fajta mozgásokból.
A bemelegítés után áttérhettünk a fegyveres harcokra. Izgalmas volt meglesnem, hogy milyen mozdulatokkal, és hogy küzdöttek. Sokat elmondott a harcosról ez a kis gyakorlat. A vérmérsékletükről, a taktikájukról, a jellemükről. Arról nem is beszélve, hogy elégedetten láttam, hogy igyekeztek egymást is segíteni edzés közben. Az osztag múltját, és hírét elnézve, ez komoly, és pozitív előre lépés volt! Örültem a látottaknak. Egy aprót bólintottam, az orrom alatt mormogva. Ezt egyelőre nem kötöttem az orrukra. A személyes teljesítményre koncentráltam, legalábbis hangosan. Úgy tűnt, hogy még az ikrek is inkább segíteni próbáltak a párjaiknak. Reméltem, hogy Shino~channak is sikerült fellélegeznie.  Egy szempillantás alatt vált semmisé elégedettségem, ahogy megláttam, hogy Eiji~chan mindennel ellentétben, épp nagyon lelkesen püfölteti magát.  Sóhajtottam, hisz mondhatni ismertem már ilyen téren. Így aztán oda siettem hozzájuk, hogy beszálljak a bunyóba. Ám minden várakozással ellentétben nem az ütlegelő felet, sokkal inkább az ütések el… a szenvedés nem jó szó attól tartok, szóval Eiji~chan kobakjára mértem méretes ütést, hogy végre kapja megint össze magát, és koncentráljon a feladatra.  És tényleg örült neki. Morcosan szusszanva bólintottam picit, meg perlekedtem vele halkan, hogy mással csak ne veresse magát, amikor edzés lenne a feladat.
Voltak, akik hevesebben láttak hozzá a fegyverük forgatásához, mások megfontoltabbak voltak. Mind a kettőt jól fel lehet használni harc közben.
Láthatatlan gongok jelezték az első kör végét. Elvégre ez a második körre a ráhangolódás volt, ha úgy vesszük. Ám most már koránt sem hagytam, hogy maguk válasszanak párt. Gyors kiosztottam, ki kivel kell, hogy a második körben kiálljon. A korábbi teljesítményeik alapján döntöttem.
   -A következő körben pár, és ezzel fegyvernem csere lesz! - szólaltam meg hangosan - Shino~chan, neked most a tőrrel Setsu~chan ellen kell kipróbálnod magad! -emlékeztem rá, hogy korábban is ügyesen tudtak együtt működni éles helyzetben. Úgy hittem, mind a kettejüknek javára válhat ez a beosztás. És talán picit Shino~chan is felenged végre. - Toshi~chan - érintettem meg a vállát finoman, hogy tudja, épp róla beszélek - Te Rin~channal leszel ebben a körben! - majd Tokiya fele fordultam -Te pedig Toshi~chan, most az ikreteket kapod meg! -mutattam Eiji irányába. Nem kerülte el a figyelmem a játékuk, aminek tudtam be, hogy Eiji most legalább olyan vörös üstökkel jelent meg, mint a Meiou ikreknek amilyen volt. Azért az oni irányába is oda mormogtam -Eiji~chan, ha kérhetlek, vedd komolyan, ne kelljen megint pofozkodnom! - azt már csak az orrom alatt tettem hozzá, átlagos shinigamik egész bizonyosan ne hallhassák meg, hogy most már harapni fogok, nem ütni!  Végül Shuu~chan irányába néztem, és elmosolyodtam. -Junko~chan, te Shuuichi~chant kapod meg most társnak! Aki most hosszú kardot (nodachi) kell, hogy használjon.- bólintottam végül. Úgy hittem, hogy Shuu~chan relaxált természete pont ki fogja súlyozni Junko~chan hihetetlen pörgő energiáit.
   - Mint látjátok, most már a párokkal kevertük a fegyvernemet is. Az előbb már említettem, valamennyi fegyvernemnek meg van a maga előnye, és hátránya. Most azért hoztam direkt ilyen helyzetet edzésre be, mert koránt sincs előírva, hogy ha kardot forgattok, akkor karddal fognak ellenetek harcolni. - Az én időmben még ennek bevett hagyománya volt, hogy többféle fegyvernem ellen ki kellett próbálnunk magunkat, küzdenünk kellett, ha ténylegesen el akartuk azt a stílust, iskolát sajátítani.  Úgy hittem, hogy többük már keveredett ilyen helyzetbe szóval pontosan tisztába voltak vele, hogy miért van erre szükség. Ettől még pár szóval igyekeztem felvázolni a dolgot.  -Ennek a körnek a lényege, hogy rájöjjetek, mit tehettek, ha más hosszúságú, vagy fajta fegyverrel kerültök szemben. Nem az a lényege, hogy a tatamiba döngöljétek egymást, hanem hogy tanuljatok egymástól a küzdelem, vagy küzdelmek során! - jelentettem ki magabiztosan. Előző körben is már megjegyeztem hasonlót. -A gong szóra kezdhetjük! - sétáltam le az útból, ne akadályozzak senkit. Ahogy leértem, megszólalt a gong.

Határidő November: 14

[Meiou Setsuna]

[[ Fegyvertárs – 2. kör]]

  Igen erősen türelmem határát pedzegette már a gyakorlópárbaj alatt Eiji, aki valóságos Akuma volt. Mintha csak az ikrek egyikével állnék szemben. Azon tűnődtem, ha Akumatachiék nem lennének, ez esetben is ilyen kergén viselkedne? A fejemre kapott ütésekből csak arra tudtam gondolni, hogy valószínűleg igen. Sőt, határozottan is igen!
  Az első gyakorlóharc végét jelző gongütésre légiesen megperdítettem jobbomban a botot, majd letámasztottam magam mellé. Mély szusszanással igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Műveletemet a hang után ért ütés szakította félbe. Míg nem figyeltem abban a röpke másodpercben, melyben elkényelmesedtem a harc „végével”, úgy Eiji meglepett egy újabb ütéssel. A szálfegyverét imitáló botja óriásit koppant fejemen. Azt már meg se kell, hogy említsem, totál szabálytalanul cselekedett. Felmorranva, némi vicsorgással fordultam felé, miközben balommal fejem tetejét dörzsölgettem.
  Kedvem lett volna kicakkozni az ülepét, de ez a gyakorlófegyverrel kivitelezhetetlen mutatványnak bizonyult. Morgolódva fordítottam inkább hátat neki, hogy ne lássam ostoba mosolyát és figyelmemet Chiyóra összpontosítottam, ki már azt pedzegette, hogy kivel kerülünk ezúttal párba. Mindeközben Eiji-akuma újfent hátulról indított csapásától újabbat csűrt fejemre. Bár koponyám nem törött be, büszkeségem darabokban hevert, mindezzel pedig türelmemet is elsöpörte.
  Megszorítottam kezemben tartott gyakorlófegyvert, miközben haraggal telten, lassan visszafordultam korábbi edzőpartnerem felé. Moto-Teikanként nem kimondottan modoros módon igyekeztem rendezni a helyzetet és viszonozni a korábbi fejbevágásokat. Amint láttam, hogy már jócskán ütésen kívül volt, futás helyett nem haboztam utána hajítani a markomban szorongatott gyakorlóbotot. Még magamat is megleptem tökéletes pontossággal sikerült becéloznom és sikeresen eltalálnom.
  – Yosh~! – önelégült mosoly mellé biggyesztettem lelkes megjegyzésemet. Majd szinte egy másodperc sem telt el, melyben lubickoltam sikeremben, Chiyo tett arról, hogy észbe kapjak. Tarkón vágása emlékeztetett arra, hogy dojóban vagyunk és viselkedésem nem éppen méltó az edzőteremhez. Képemről lehervadt vigyorral menten tettem mély bocsánatkérő meghajlást. Holott Chiyo már útban volt, hogy rendre vágja az addigra már három főre duzzadt hattyúk halálát alakító csapatot. Odalejtettem Shinobuhoz, kinek a vérét még mímelt holtjukban is szívták.
  – Chiyo azt mondta együtt gyakorolunk – jegyeztem meg a fiúnak a nyilvánvalót. Valamit mondani szándékoztam és nem tűnt ebben a pillanatban jó ötletnek azt a kérdést boncolgatni, ezúttal miért csavarodott rám a vörös ördögtrió miatt, mikor Chiyo most rakja rendbe őket.
  – Inkább menjünk – intettem az edzőterem távolabbi felére – és hagyjuk békében nyugodni Akumatachiékat.
  Amint összeszedtem eldobott gyakorlófegyveremet, szavaim szerint cselekedtem is. A kölyökkel együtt lejtettem át a dojó túl felére, ahol akadt még elég hely, hogy a szálfegyver imitáló gyakorlóbottal lehetőségem legyen kibontakozni.
  – Shinobu – szólaltam meg kisvártatva, miután elhangzott a gong jelzőhangja, hogy kezdhetjük a gyakorlást. – Ha rajtam lógsz továbbra is, úgy nem fogjuk tudni teljesíteni az edzésben elvártakat. – Nem lett volna túl okos ötlet Chiyo türelmével játszadozni a korábbiak után. Szóval reméltem leakaszkodik rólam és belekezdhetünk. Amint elengedett, pár lépéssel eltávolodtam tőle és felvettem az alapállást. Ismerve tapasztalatait hagytam, hogy ő kezdeményezzen.
  – Támadsz? – tettem felé a kérdést, mivel egy perc leteltével sem csinált még semmit. Habozására felvontam a szemöldökömet. – Mit nem tudsz? – érdeklődtem le tőle, mikor megosztotta velem, noha nem valami érthetően, hogy miért nem ügyködik semmit sem. – Korábban Aku… Toshizou-akumával gyakoroltál, mit mondott neked, mit csináltatok? Próbáld meg azt esetleg. – kérdeztem utána. Feltételezem nem csak álltak egymással szemben és várták a sült galambot.
  Amint megosztotta velem mit alkottak, rögtön egyértelművé vált számomra máshogy kell megközelíttetnem vele a dolgokat. A szálfegyverekkel nem kimondottan lehet ilyesmiket művelni. Az a technika pedig kifejezetten rövid fegyverekre lett kitalálva.
  – Ez esetben indulj ki abból, amit Chiyo mondott. Emlékszel arra, amit Minami-sannal mutattak be? Hogy mik voltak hozzá Chiyo hasznos gondolatai? Határozott előnybe keveredhetsz egy rövidebb pengével, ha sikerül túljutnod a szálfegyver hatótávján. Vagyis számodra az lenne előnyös azzal a fegyverrel, ha a fürgeségedre támaszkodnál. – Emlékeztem, hogy velem ellentétben neki a bemelegítő gyakorlat könnyen ment. Így úgy hiszem, ez nem lesz számára kihívás. 
  – Ha én támadok, akkor egy bizonyos pont után már nem tudom módosítani a fegyver haladását. Túl hosszú hozzá, hogy gyors, váratlan helyzetekre is fel tudjak készülni vele. – Arra egyelőre nem tértem ki, hogy egy szálfegyvernél általában kijátszásra megyünk, kiprovokáljuk a másik támadását, hogy ahhoz mérten tudjunk cselekedni. Úgy éreztem ezzel most csak összezavarnám. Így bemutatásul csináltam oldalsó irányba egy vágást, hogy prezentáljam, mikor csinálok egy vágást a fegyverrel, az mégis mekkora távot ölel fel. Ezután megismételtem a támadást, de ezúttal módosítottam az irányát. Ez után oldalra vezettem a fegyvert először jobbra, aztán balra, hogy félkört írjak le vele. – A fegyver hatótávja. Ha kikerülöd a pengém csapását és belépsz a védelmi zónámon belülre, hiába vagyok gyors, ennél jobban nem tudom a fegyvert úgy forgatni, hogy árthassak neked – fél szemmel figyeltem a fiút. Eléggé elveszetnek látszott. Felszusszantam.
  – Próbáljunk meg először egy egyszerűbbnél maradni, rendben? A fejedre fogok célozni – lassan mutattam be az ütést, természetesen egyelőre oldal irányba, amit kivitelezni fogok a gyakorlás további felében. – Neked az lesz a célod, hogy jobb oldalra való kitéréssel elkerüld a csapásomat, majd megtámadj azelőtt, hogy visszahúzhatnám a fegyvert magamhoz, hogy védekezzek. Mit gondolsz, menni fog? – kérdeztem, bár ha ágál is ellene azt mondanám, hogy kezdjük. Ha folyton vonakodik, abból nem fog fejlődni.
  Felvettem az alapállást, megvártam, míg ő is elhelyezkedik, majd ahogy ígértem támadtam. A gyakorlófegyvert pár centire feje felett állítottam meg. Nem mozdult semerre, de nem is ezt találtam most a legnagyobb problémának.
  – Ne csukd be a szemedet! Lehet ijesztő, hogy fegyverrel támadok rád, de egy hollow sem fog habozni. Tartsd nyitva a szemedet! – közöltem az első dolgot, amire a következőben oda kellene figyelnie. – Újra támadok. Most lassabban, hogy el tudj lépni időben. – Mikor jelezte, kezdhetjük, ígéretem szerint lassabban támadtam. Bár most kilépett, sőt a szúrással is megpróbálkozott, viszont eléggé előrebillent. Lábmunkáján látva pedig alig tudtam visszafogni magamat, hogy ne sírjak fel. Megköszörültem a torkomat.
  – A tataminon nem lépkedünk, hanem csúszunk – szavaim nyomán bemutattam, mit is értek ezalatt. Tettem hátrafelé két lépést, majd vissza előre. Lábaimmal nem lépkedtem, mint normál esetben, hanem valóban csúszást imitáltam. – Így könnyebb haladni. A súlypontodat nem veszíted el, hanem egyszerűen módosíthatod. És ha már a tartásnál tartunk – mögé léptem, majd a szálfegyver végével megütögettem bal vádliját. Nem erősen, csak intésnek szántam. – Elég a kisebb terpesz, mert különben könnyedén kibillenhetsz – belőttem a nagyjából megfelelő lábtávolságot. – Ennyi bőven elegendő. Kicsit rogyaszd be őket, a térdeidet, ne, ne ennyire, nem leülnöd kell, csak egy kicsit. – Elé sétáltam, hogy szemügyre vegyem tartását. – Jobb lábad legyen mindig elől és nézzen arra, amerre mozdulni szeretnél. Most próbálj meg csúszni – hagytam, hogy elismételje a mozdulatot néhányszor. Ha kellett kijavítottam, mielőtt rosszul rögzül benne a dolog.
  – Rendben, most megint támadni fogok. – Amint elhelyezkedett, ismét felvettem a távolságot és felvettem az alapállást. Megvártam, míg felkészült, aztán mímeltem egy feje felé mért ütést. Nem kapkodtam, direkt lassan csinálta, hogy tudjon reagálni. Az oldalra mozdulással ezúttal nem is volt gond. Az előre lépés, ahogy a csúszással igyekezett, az már haladás volt. Viszont a fegyverrel való támadása még mindig nem volt rendben.
  – Ez a gyakorlat egy bizalomjáték. Nem támadunk komolyan, viszont megbízunk annyira a másikban, hogy tudja, mit csinál és nem is fog komolyan bántani minket. Vagy éppen magát. Ezzel a fegyvertartással előbb árthatnál magadnak, mint az ellenfelednek. – Megigazítottam a kezében a tantout. – A másik padig, amikor szúrsz, ne dőlj előre a törzseddel, mert csak orra esel. Ha kevesled a távolságot, akkor lépj közelebb. De a szúrásnál… Elkérhetem a gyakorlófegyveredet? Könnyebb, ha megmutatom – ha átadta, megkértem arra, hogy fogja meg addig a szálfegyvert, hogy megmutathassam az általa választott gyakorlófegyverrel egy helyesen kivitelezett szúrást.
  Felvettem az alapállást és végeztem egy szúrást a levegőbe. Szándékosan nem egyhelyben állva mutattam be. Szerettem volna, hogy lássa, mozgásban miképpen is fest a dolog. Szóval mikor előreléptem, felsőtestemmel nem mozdultam a tantou után, hogy növeljem a távolságot. A nyújtott kéz adott volt. A gyakorlópenge éle viszont nem felfelé állt, hanem követte karom vonalát.
  – A másik pedig a támadható pontok. Egy éles helyzetben arra törekszel, hogy mozgásképtelenné tedd az ellenfeledet. Így ha már egyszer bekerültél az ellenfél védelmi zónájába, mindenképpen olyan szúrást, vágást célszerű végrehajtani, amivel ellehetetleníted számára a mozgást. Ilyenek a nyak, hónalj alatti rész, a bordák alatti lágyrészek, térdhajlat, comb – lépésről-lépésre megmutattam rajta a pontokat, amiket érdemes támadni. Nyaknál centikre előtte húztam el a tantou élét, hogy lássa, ez inkább vágás, mintsem szúrás. A hónalj alatti részhez felemeltem a kezét, hogy bemutassam ott miféle vágó mozdulat lehet előnyös, megjegyezve mellé, ha ezt helyesen tudja végrehajtani, akkor voltaképpen ellehetetleníti, hogy a másik fél tovább folytathassa a fegyveres harcot, hiszen a jobb karja ezzel használhatatlanná válik. A combnál és az oldalnál pedig egy-egy szúrást mutattam be.
  – Most te jössz. Addig gyakoroljuk ezt, míg nem tudsz megtámadni. – Visszaadtam neki a tantout, majd átvettem tőle az általam választott fegyvert, hogy elölről kezdhessük a gyakorlást. A továbbiakban csak akkor szóltam rá, ha valamit nagyon elrontott. A célom az volt, hogy sikerüljön viszonylag helyesen végrehajtania a támadást. Ráérezzen a tantou alkalmazására és mindezt, ha lehetséges, felgyorsítsuk, mivel a való életben senki sem lesz olyan kegyes, hogy csigalassúságban támadjon rá.
  Következő alkalmakkor kezdett ráérezni ízére, bár a hihetetlen akrobatizálást én magam sem igazán értettem. Ténybe tény, simán belejtett a védelmi zónámba, így már csak azon volt a sor, hogy megtámadjon, amit valamiért nem ejtett meg.
  – Mellőzd a felesleges mozdulatokat. Törekedj, arra minél előbb közelembe kerülj és megtámadhass. Ne várj ennyi ideig, mert ez idő alatt minimum hat féle módon támadhatnálak meg. Szóval ne hagyd le a legfontosabb tényezőt: a támadást – intettem neki, hogy menjen vissza a helyére és ismételje meg a mozdulatot, miután támadtam rá.
  Mondanom se kell, eléggé meglepett, mikor váratlanul mögém keveredett. Azt hittem célja van ezzel, de láthatóan el volt veszve. Szusszantam egyet, majd sarkon fordultam és oktatólag rákoppintottam feje tetejére, hogy érzékelje, itt vagyok mögötte. Úgy tűnt ez nélkül nem igazán talált volna meg.
  – Shinobu, csináld azt, amit megbeszéltünk és ne magánakciózz! Egyelőre törekedj a tisztességes támadást kivitelezésére, utána esetleg rátérhetünk a mozdulatsor színesítésére. De ha önkényeskedsz, azzal azt sugallod, hogy nem vagy megbízható és vehetem úgy, nem akarsz tovább gyakorolni. Én pedig védekezni fogok, mert nem szeretnék megsérülni. – Megvártam, míg megemészti mondandómat, hogy kicsit nagyobb odafigyeléssel legyen a következő alkalmaknál. Igaz jobb, ha ezeket az apróságokat nálam ejti meg, mint mással szemben. De az volt a célom ezeket megtanulja, hogy legközelebb tudja, és másokkal ne játssza el ezt, mert nem mindenki kezeli türelmesen az ilyesmit.

*IC egyeztetve! :3 Köszönöm hozzá a segítséget!

[Kurosawa Rin]

Fegyvertárs

Mikor még éltem nagyon szerettem tanulni, s tovább fejleszteni a képességeimet. Hisz, csak ez és a testvérem maradt nekem. A tudás egy olyan pont volt számomra, mely nyugalmat adott nekem. El tudtam merülni a gondolataimban, míg a szavak tengerét figyeltem. Igaz volt olyan mikor elkalandozott a figyelmem a tanulásról, de ez hamar elmúlt. Ösztöndíjas diákok voltunk, így mindig csak az információkat kellett magamba szívnom. Ezáltal egy kis pénzhez jutottunk. S mivel nem voltak szüleink, így minden egyes fillér segített nekünk. Persze voltak rokonaink, de ők se foglalkoztak velünk kellően. Annyiban segített az egyik, hogy ,,magához” vett minket, hogy ne kelljen árvaházba mennünk. Havonta ránk nézet egyszer és ennyi. Ebből csak a tanulás és a munka volt a kiút.
Pont ezért szeretek edzeni, mert ideje alatt egy kis nyugalomra lelek. A küldetéseket is élvezem, mert mindig valami váratlan helyzetbe keveredik az ember, melyen el kell gondolkoznia.
Még jó, hogy jött ez az edzés. Az eleje is elég frappáns feladat volt, de ezt a kört élveztem a legjobban. Mégpedig a kardforgatást. Nem volt eleinte párom, de majd Shuu-san odaszökkent hozzám.
-Ohh Shuu-san, nem vagy te olyan öreg. -megnevettem a kijelentését, majd udvariasan én is meghajoltam előtte.
Így lett Shuu-san a párom. Örültem neki, mert tanulás szempontjából biztos jó lehet. Igaz sokkal erősebb nálam, de nem szeretném, hogy visszafogja magát.
Az avantgárd kifejezésén jót röhögtem. Előtört minden, amit tanultam az iskolában. Sajnos nem bírtam megállni, hogy ki ne mondjam.
-Tudod Shuu-san ez nem azt jelenti. -megnevettem a dolgot majd elmagyaráztam neki.
-A franciai avant-garde műszóból ered. S képzőművészeti és irodalmi irányzat neve, mely a 20.században jelentkezett. -mosolyogva súgtam a fülébe miután lehívtam az én szintemre.
Nehéz lenne a 150 centimmel felkapaszkodnom, így inkább lehívtam a hobbit szintre.
Láttam rajta, hogy nem vesz komolyan. Lehet azért, mert lány vagyok? Igazából mindegy volt az oka, de rosszul esett, míg a beállást végeztem.
Egy szúrást intézett felém, melyet a boken sík felére fordításával kivédtem, s majd ellökve fegyverét támadtam rá. Próbáltam olyan felületet szúrni, ahol kevés eséllyel éri el. Most inkább a hasára próbáltam bevinni egy szúrást, ha tudtam. A következő támadását várva megszólalt Shuu-san, hogy használjam ki a méreteimet, hisz sokkal kisebb vagyok nála. Igen mivel egy hobbit vagyok.
-Hai, sensei~ -majd védelmemet leengedve vettem észre egy támadást.
Lentről indító íves vágást próbált bevinni, melyet úgy próbáltam kivédeni, hogy felugorva ráléptem a bokenjére, s a hasára vittem be egy ütést. Ha sikerült akkor szerencsésen vittem be egy ütést, ha nem sikerült az előző mozdulatot megtennem, akkor csak arrébb ugortam és az oldalába próbáltam bevinni egy szúrást.
Shuu-sanon látszott, hogy nem figurázza túl a mozdulatokat. Persze ettől nem lesz epic a harc, de attól még lehet élvezhető. Én nagyon jól szórakoztam közben. Ha támadt oldalra, hátra léptem vagy a bokennel hárítottam. Utána persze én sem hagytam magam. Én is támadtam védekezés után. Eddig egyetlen egy ütés nem kaptam be, de persze voltak nehéz esetek is, hisz ő sokkal erősebb és tapasztaltabb nálam.
Majd szépen megszólalt megint a láthatatlan gong szó. Meghajolva Shuu-san előtt köszöntem meg neki. Jött a következő kör. Úgy látszik megint pár csere lesz. Kiderült, hogy Toshi-san lesz velem együtt. Ő nem első egységbe való? Akkor nála tőr van most. Persze így most egy tőr ellen kell küzdenem. Harcoltam már tőrrel, hisz a mostohaapám megtanította velem a testvéreimmel. Sok fajta fegyverrel kellett megtanulnom edzeni, harcolni. S nem csak vele, de ellene is meg kellett tanulnom. Hisz, nem biztos, hogy egy küldetés során csak Csonttörővel fogok lenni.
-Hello Toshi-san~ -majd utána meghajolva vártam a gong szót.
Jobb kezemben fogva a bokent vártam az első csapást. Célom az volt, hogy a támadásait kivédjem, s pár szúrást, vágást bevigyek. Ha támadni készült akkor a fegyveremmel hárítottam. Vagy hátra, oldalra léptem vagy lebuktam. S ha sikerült, vágást indítottam a szabad területekre. El is kezdődött a meccs kettőnk között. Kíváncsian vártam, hogy vajon, milyen harcstílusa is van ellenfelemnek. Nem nagyon volt még szerencsém szemtől-szembe edzeni vele, de most szerencsére alkalmam nyílt rá. Tervem kezdett szemet szúrni neki. Gondolom furcsának tűnt az, hogy egy kézzel fogom fegyverem, de amint támadni készült felém, visszaváltva két kézre erősen védekeztem. Legalább egy kicsit meghökkentette őt. Butaság lett volna, ha az egész küzdelem alatt, így próbáltam volna harcolni, hisz előbb vagy utóbb kiütötte volna a kezemből. Míg én felülről való csapást mértem ő kilépve oldalra kezelte a helyzetet. Mikor ezt észrevettem gyorsan visszarántottam a bokenemet. Ilyen pillanatokban jó, hogy állandóan a gyors reakciót gyakoroltatják velem otthon. Majd belépett  a területemre. Sajnos eléggé nehéz helyzetbe kerültem, mivel ő könnyebben tud mozogni, mint én. S, majd mikor a hozzám ért elsőnek hátra lépve próbáltam védeni a helyzetet.
Közben Toshi-san a nyílt pontjaimra indított vágásokat, melyet közben figyeltem mozgásából. Minden lépését, porcikáját meglestem. A csukló tartását, a bokáját és az arc mimikáját. Ezek mind információk voltak számomra, így jobb volt őket megjegyeznem. Majd lehajoltam egy támadása elől, de nem volt jó ötlet. Megkerülve engem próbált kigáncsolni, mely ellen úgy védekeztem, hogy helyzetemből hátraugrottam, s lábára mértem egy ütést. Ezzel elkerültem a földdel való találkozásomat. Gyorsan felpattanva próbáltam nem engedni a közelembe. Fürgeségével már nem próbáltam meg versenyezni, de attól független a gyors reakció időmet meghagytam számomra. Majd észrevettem Toshi-san jelzését, miszerint én kezdjek. Nem volt okos ötlet csak úgy rárontani, hisz ha meg is tenném ő kikerülné és gyorsan támadna. S, majd mikor hozzá léptem vágást is indítottam. Ő viszont nem lépett oldalra, hanem a fegyverével el akarta vezetni, így megfeszítve minden izmomat nem engedtem neki, s majd a lábára mértem ütést, mivel úgy vettem észre, hogy mozdulni készülődött vele, mikor hárított. Már persze ha sikerült is a tervem, ha nem eltértem az ütéstől hátraugorva. Egy kis idő elteltével újonnan  megragadta a ruhámat, hogy eltereljen egy másik irányba, melyet persze nem engedtem. Nyakára mértem egy gyors, s erős ütést, mely nehézkesen védhetett ki úgy, hogy mindkét keze foglalt volt, ha mégis sikerült neki, akkor hasba rúgtam, s ezzel távolságot alakítottam ki.
-Tudod Toshi-san engedély nélkül nőről nem veszünk le ruhát.-közben próbáltam a támadásait hárítani, s utána támadni.
Nem voltam olyan könnyű ellenfél számára, de azért nem is hagytam magam olyan könnyen. Ha támadt hátra lépve védekeztem, majd kihasználtam a bokenem hosszúságát, s úgy támadtam. Nem akartam újból azt, hogy hozzám férkőzzön. A gong szó hamarosan jött, de egy támadásra volt még időm. Neki is kezdtem, de elém lépve csuklómra támadt. Gyors kört írtam le vele, hogy elkerüljem azt. Majd utána hasba vágtam. A meccs véget ért. Meghajolva előtte köszöntem el tőle, s megköszöntem a meccset. Nagyon élvezetes volt, de azért a vetkőztetős részt nem kedveltem.

*IC egyeztetve*