Szerző Téma: Unohana és Ukitake Büfé  (Megtekintve 4837 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Raimaru Minashaku

Eltávozott karakterek

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 100 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 10 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#4343E0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #15 Dátum: 2015. Aug. 03, 13:31:33 »
Találkozás egy szétszórt lánnyal
(Avagy hogyan hívatnak meg magukkal ebédre :|)

Momo csak helyeselt, amire nem reagáltam többet egy alig észrevehető félmosolynál, nehogy úgy tűnjön, hogy úgy állok hozzá, hogy „persze, hogy igazam van, hogy is lenne másképp? Még jó, hogy igazam van!”. Téves infó lenne, és valószínűleg rosszul folytatódna az ismeretség kezdete, az pedig kinek jó? Állítására pedig bólintottam.
– Elállni eláll, az tény, az pedig egy másik, hogy nem lesz túl friss már, és én arra céloztam az előbb. Ki akarna meginni egy palacknyi kéthetes vizet? Most hagyjuk ki azt az esetet, amikor a sivatagokban kúszik-mászik valaki, és talál egyet valahogy. Képzeld csak el, milyen kellemetlen lehet, amikor egy olyan száraz, és tikkasztóan meleg helyen, mint a sivatagok, valaki a túléléséért kúszik, meglát egy kutat, felkiált: „VÍZ!”, és a kútból kiszól egy másik: „hol?”.
A mondat második felét egy viccből szedtem, nekem tetszett, úgyhogy gondoltam, elsütöm, baj csak nem lehet belőle. Majd rákérdezett a lenyalt hajú idiótára, amitől kétirányú érzések keletkeztek bennem. Egyrészt káröröm, hogy tovább ronthatom Lenyalt Haj hírnevét, másrészt egy kis keserűség, hogy fel kell hoznom ezeket, és mindkét érzelem világosan kiült az arcomra. Vettem egy mélyebb levegőt, és belekezdtem:
– Nem olyan különleges dolog. Egyszerűen az a pökhendi alak azt hiszi, hogy csak azért, mert nemes, jár neki minden, ő az atyaúristen, és neki nyalják ki a seggét, ez pedig nem tetszik nekem egyáltalán. Az se segít, hogy milyen elképesztően lekezelően viselkedik minden alárendeltjével. A szóban forgó kapitány amúgy Shihouin Yuuken, én általában Lenyalt Hajnak, vagy lenyalt hajú idiótának hívom, ha a teljes nevét akarom mondani.
Figyeltem a reakcióját, majd belekezdtem az újabb mondókámba, de közben mintha láttam volna beszélgetőpartneremen az ellenérzéseket. Mintegy bizonyítékként egy időre átvette az uralmat beszélgetésünk fölött a kínos csend, ami alatt én jobb tevékenység híján elővettem a második szendvicsemet, és ráharaptam. Én beszélni nem akartam, mert erőltetettnek is tűnhet a beszélgetés, és így csöndben eszegettünk, csak a tízóraim ízére koncentráltam.
Végül Momo volt az, aki megtörte a csendet. Miután befejezte a mondókáját, először rámosolyogtam.
– Ugyan, a remény hal meg utoljára, én se gondoltam addig a percig, amíg értem nem jött a kapitány. – Felnevettem. – Hogy teljesen őszinte legyek, mikor megjelent az ajtómban, úgy megijedtem, hogy rávágtam az ajtót, azt hittem, le akar szidni. – Befejeztem a mosolygást, és elgondolkodó arckifejezést vettem fel. – Ami a változásokat illeti, lehet, hogy igazad van, meg fogom fontolni. Ez az egész nagy mérföldkő az életemben, és nem szeretném elszúrni. És most, hogy így megemlíted, igen, talán rosszul is kijöhetek a dologból, csak fogalmam sincs, hogy másokkal hogy tudnám elfogadtatni ezt az izgága kölyköt, aki most vagyok. Az előző Kenpachi mondjuk összesen 11 éves volt, de abban az osztagban az erő számított úgyis. Itt más a helyzet, sőt még azt se tudom, hogy az új osztagomban, a nyolcadiknál mi a mérvadó…. áh, a retekbe is, majd lesz valahogy. Bocsi, hogy hangosan gondolkodom, de magamban mindig belezavarodom, bár ha kimondom, úgy tűnik, még inkább.
Vakartam zavart mosollyal a tarkómat. Megnyugodtam, hogy ezt a témát elhagytuk, és rátértünk a zanpakutou-ra, mert már kezdett kicsit kellemetlen lenni a szituáció.
– „Sajátos stílus” és „sajátos módszerek”…. az ilyenek általában nem sejtetnek jót. Bár az a fontos, hogy működjön az edzés, ha nem kellemes, nem kellemes, valamit valamiért. Kōri no mayu? Érdekesen hangzik, esetleg megmutatod evés után? Még van időm, belefér, háromnegyed óra múlva kell visszaérnem az irodába.
Csak bólintottam, amikor mondta, hogy ide született, a kíváncsiskodására pedig egy hosszú, lassú sóhajjal feleltem először, mert nem volt könnyű visszagondolni azokra az időkre.
– Igazság szerint átkerültem, azonban, ha lehet, nem kommentálnám, hogy milyen körülmények közül jöttem ide. Rukongai kellemesebb volt, mint az, ahonnan indultam, pedig Kusajishi-be érkeztem, bár nem töltöttem el ott túl sok időt. Ha nagyon szeretnéd, elmesélem, de hogy őszinte legyek, nem fűlik hozzá nagyon a fogam.
Mondtam, pedig titkon igenis el akartam mondani, végre valakinek kiönteni a gyerekkori fájdalmamat, de első találkozásnál ez nem feltétlen kifizetődő.


Karakterlap

Hatakeyama Momo

Eltávozott karakterek

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
20 000 / 30 000

Hozzászólások: 138

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 22 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Hideg rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Aoyama Shouta

Post szín:
#e25355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #16 Dátum: 2015. Aug. 06, 20:40:38 »
Találkozás egy hadnaggyal
(avagy hogyan hívassuk meg magunkat ebédre :roll:)

Hű, ez a srác még a vizes viccemből - mert amúgy félig-meddig annak szántam - is majdhogynem kész filozófia kifejtést csinál. Értem mit mond és bólogatok is, de valahogy ez nekem már durva túlmagyarázása egy dolognak. Azt pedig már inkább tényleg nem jegyzem meg, hogy a palackozott vizek, amiket amúgy itt is árulnak, akár több hónapon keresztül is a palackban állhatnak, mire valaki megveszi őket. Mondjuk az utolsó mondatán, ami egy kissé szakállas vicc befejező passzusa felnevetek. Ez valahogy a megunhatatlan viccek kategóriájába tartozik, mert szerintem az ember mindig nevet rajta, mikor meghallja.
Mikor a volt kapitányáról kérdezek olyan furcsa lesz az arc kifejezése, a szeme csillogása azt árulja el, hogy örül, amiért mesélhet róla, az arcára kiülő fintor viszont inkább szomorúságra enged következtetni. Érdekes párosítás ez a két érzés egyszerre. Mindenesetre meglep, amit mond, vagyis nem az lep meg, hanem az, ahogyan mondja. Nem tudom, hogy ez a fiú hogyan van vele, de én úgy hiszem, hogy nálunk magasabb rangú emberről így nem beszélünk. Még akkor sem, ha minden bizonnyal jól írja le. Igazából én nem sokat várok a nemesektől, főleg nem a főnemesektől. Mondjuk ismerni egy nemest se ismerek, de egyszer volt szerencsém egy olyanhoz, aki minden egyes sztereotípiát megvalósított, amit csak lehet. Azok után én már mindent elhiszek róluk.
- Kapitányról nem szabad ilyen tiszteletlenül beszélni - mondom határozottan a véleményem, bár ezt az arckifejezésemből már sejthette. - Még akkor sem, ha sejtem, hogy így van, mivel egy nemesről beszélünk - azt pedig inkább nem már teszem hozzá, hogy hadnagyként ez nem csak tiszteletlenség, hanem nem is olyan példamutató viselkedés, amit egy vezetőnek - vagyis vezető helyettesnek - nyújtania kéne. Legalábbis szerintem. Persze ki vagyok én, hogy ezt így hangosan kritizáljam? Senki, és még nem is vagyok itt olyan hosszú ideje, mint ő, szóval csak jobban tudja nálam a dolgokat.
Ezt követően egy hosszabb, kissé kínos csend áll be. Eleinte azon gondolkozom, hogy megtöröm és felhozok valami jó témát. Például megkérdezem, hogy mint frissen kinevezett hadnagy,mit gondol arról, hogy ki kéne táblázni Seireitei-t. Esetleg megkérdezem, hogy mit gondol a mumusokról, de végül csendben maradok. Úgy ítélem meg, hogy ez a leghasznosabb dolog, amit most tehetek. Végül ezt arra használom fel, hogy belekezdek a puncsos minyonom elfogyasztásába. Azt hiszem, hogy a kiválasztottak közül ezt a süteményt szeretem a legjobban.
Érdekes módon végül, annak ellenére hogy nem akartam én vagyok az, aki megtöri a kellemetlen csendet a - talán - lelkesítő mondókámmal, hogy legyen önmaga és a többi. Remélem, valamilyen szinten megérti a tanácsomat, vagy ha mást nem elgondolkozik rajta és a szerint fog cselekedni. Ha pedig nem, akkor mosom kezeimet, én mindent megtettem az ügy érdekében.
- Te rávágtad az ajtót egy kapitányra? - kérdezem hitetlenkedve, mert azt hiszem, hogy csak viccel, ám az arca nem erről árulkodik. - Öm… - próbálok mondani valamit, de nem megy, kitör belőlem a nevetés. Igazából nem őt nevetem ki, hanem a szituációt, bár a velem szemben ülő - akinek nem tudtam megjegyezni a nevét :| - is mosolyog, szóval akkora baj csak nem lesz ebből. Meg lássuk be; az emberek nem minden nap csapják be egy kapitány orra előtt az ajtót. Azt már nem is merem megkérdezni, hogy nőről vagy férfiről beszélünk-e. - Semmi baj, én is szoktam hangosan gondolkodni, megesik. Szerintem előbb derítsd ki, hogy mi a fontos az új osztagodnál, ismerkedj a tisztekkel és kerek-perec kérdezd meg a kapitányod, hogy mit vár el tőled, mint az osztag új hadnagyától. Bár, szerintem ő bízik a képességeidben, mivel ő nevezett ki, vagy tévednék? - vonom fel a szemöldököm. Azt hiszem, hogy tanultunk valami olyasmit, hogy a kapitány választja a hadnagyát. Bár ebben nem vagyok teljesen biztos, mert itt is voltak valami kivételek, meg speciális esetek, amik teljesen összezavartak >.>. - Mindenesetre, ha ő bízott annyira menned, hogy neked adja azt a szalagot - intek a keze felé -, akkor te is bízz magadban - zárom le a dolgot, mert azt hiszem, hogy ezt a témát már nem csak ki, hanem egyszerűen túltárgyaltuk.
A kardos téma kicsit, na jó, sokkal kellemesebb még úgy is, hogy jelen pillanatban azt tervezgetem, hogy kitépem Kawasemi tollait. Arra amit mond csak bólogatok, miközben iszok egy kicsit a kávémból.
- Szerintem mindenkinek van egy „speciális módszere”, mert mindenki más és más. Teszem azt, nekem hiába tartana valaki haladó kidou edzést, egy kukkot sem értenék belőle, maximum annyit, hogy hogyan robbanthatom fel magam a leggyorsabban. Na, szóval azt akarom mondani, hogy lényegében mindenkinek valami speciális módszerre van szüksége, főleg ha a kardjáról van szó - mondom, bár szerintem ezt ő is tudja. Mikor azt kérdezi, hogy ha végeztünk, megmutatom-e neki azt a technikát, amit most tanulok, vagyis tanultam. - Ha szeretnéd, szívesen, bár nem túl nagy szám és nem is túl látványos, szerintem csak akkor jó, ha az ember végszükségben el akar menekülni, vagy nagyon szorult helyzetben meg akarja lepni a támadóját - vonom meg a vállam.
~ Ugye ezzel most nem leszóltál engem?! Elvileg nem beszélek veled, de ezt nem hagyhatom szó nélkül ˘^˘ ~
Nem éppen, csak azt mondtam, hogy szerintem ezt mire lehet használni, nem mondtam róla se jót, se rosszat. De bármennyire is rosszban vagyunk, sosem kicsinyíteném le senki előtt a kardomat, már csak a saját büszkeségem miatt sem. Szóval emiatt igazán megnyugodhat. Valamint Kawasemi nagyon pöpecül néz ki shikai alakban, így még azzal is villoghatok majd 8).
~ Ha így akarsz kiengesztelni, nagyon jól haladsz. Dicsérj még, megengedem. ~
Nos, igazából nem ez volt a célom, még véletlenül sem. Előbb harapom le a nyelvem, mintsem szándékosan ki akarja engesztelni az enyhén egoista Madárkámat, ezt jobb, ha észben tartja ő is, meg mindenki más is.
Mikor azt mondja, hogy átkerült, de nem akar beszélni róla kissé keserűen elmosolyodom. Főleg azon, mert egy elég rossz környékre érkezett, de állítása szerint még az is jobb volt, mint a földön. Igazából el sem tudom képzelni, hogy akkor milyen körülmények lehett az életében.
- Sajnálom - teszem a kezem az övére, aztán rájövök, hogy igazából nem is ismerjük egymást, így talán ezt nem kéne, így gyorsan el is veszem onnan. - Én nem… vagyis… - dadogom kissé zavarban, bár nem is tudom, mit akarok mondani és hogy miért csinálom ezt >.>. - Egyébként, ha szeretnél beszélni a dologról, nekem nyugodtan elmondhatod, tudok titkot tartani és tapasztalatból mondom, hogy néha egy idegennel könnyebb ilyen rossz dolgokról, mint a barátokkal vagy a családdal - mosolygok rá biztatóan és ha jó a hallása, akkor érezheti a kissé keserű hangvételemből, hogy tényleg tapasztalatból beszélek.

Karakterlap

Raimaru Minashaku

Eltávozott karakterek

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 100 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 10 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#4343E0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #17 Dátum: 2015. Aug. 10, 22:03:09 »
Találkozás egy szétszórt lánnyal
(Avagy hogyan hívatnak meg magukkal ebédre :|)

Kicsit már kezdett sok lenni a beszédből, már láttam Momo-n, de azért még befejeztem a gondolataimat. Örültem, hogy a vicc tetszik neki, mert ha nem így lett volna, és csak lapos faviccnek találja, és akkor az első találkozásból megint csak rosszul fogok kijönni, szerencsére ez nem történt meg. Mondjuk ahogy magamat ismerem, egy „még” azért odafér a mondat végére. 
Lenyalt Haj bemutatása nem igazán tetszett neki, és ennek hangot is adott, én pedig igyekeztem nem felpaprikázva, hanem nyugodtabb hangnemben válaszolni neki.
– Teljes mértékben tisztában vagyok vele. Ez a személy az egyetlen, akivel szemben, és akivel kapcsolatban megengedek magamnak ilyen hangnemet, mert, ahogy te is mondtad, az embereket nem a rangjuk, hanem a cselekedeteik határozzák meg. Nos, őt a negatív irányba határozták meg számomra a tettei és viselkedése.
Zártam végül rövidre a mondatot, nem akartam jobban belemenni. Az ezt követő csöndes majszolgatás alatt csöndesen ettem a második szendvicsemet, és éppen nyúltam a csomagért, hogy végre nekikezdhessek az édesség részlegnek, amikor Momo-hoz eljutott az információ, hogy mit is csináltam hadnaggyá való kinevezésem előtt közvetlenül.
– Bizony, megcsináltam. De most képzeld el, éppen csak hazaérsz, miután több napig kezeltek egy harci sérülés miatt, rádöbbensz, hogy éhes vagy, és két mankóval a kezedben, abban a ruhában, amiben hazaküldtek a negyedik osztagtól, elindulsz, hogy keress egy kis ennivalót. Namármost, eddig még oké, de amint kinyitod az ajtót, szembetalálkozol egy kapitánnyal. Képzeld el azt a pánikot, ami rám tört, mikor kvázi kórházi ruhában, mankóval a kezedben, korgó gyomorral farkasszemet nézel egy ilyen magas rangú tiszttel. Abban a pillanatban pedig rájössz, hogy egy kapitánnyal nem találkozhatsz ilyen öltözékben, és muszáj átöltöznöd, amit persze nem nyitott ajtónál kéne megtenned. Na, körülbelül ez történt.
Szummáztam végül. Megköszöntem a tanácsait, hogy mit kellene csinálnom legközelebb, hogy a feladatomat rendesen láthassam el, így vagy úgy. Arra, hogy mennyire bízik bennem, csak egy hümmentéssel válaszoltam, nem feltétlenül kell tudnia, hogy mi is történt igazából, azonban arra, hogy bíznom kéne magamban, reagáltam.
– Azt hiszem, igazad van.
A zanpakutou-ját megvédte, sőt, azt hiszem, egyet is értünk, ami a kidoukat illeti. Annak is örültem, hogy megnézhetem az új technikáját, valahogy kíváncsi voltam az ilyenekre mindig. Miután elmeséltem érkezésünk körülményeit, kesernyés mosolyt eresztett meg, amiről arra következtettem volna, hogy tudja, miről beszélek, de nem tudhatja, hiszen ide született. A sajnálkozását egy érintéssel is nyomatékosította, amitől én ugyanúgy zavarba jöttem, mint ő, az arcom is teleszaladt vérrel. Szinte egyszerre húztuk el a kezünket, én zavart mosollyal vakargattam a tarkómat, miközben dadogva próbáltam biztosítani arról, hogy semmi gond nincs. Miután kicsit megnyugodtunk mindketten, felajánlotta, hogy elmesélhetem. Két másodperc csönd, és egy sóhaj után végül döntöttem, mivel kihallottam a hangjából, hogy ő tényleg megértheti, még akkor is, ha ideszületett.
– Köszönöm. Nos, igazából a családom szegény volt, nagyon szegény. Apám egy iszákos marha, anyámra nem is emlékszem, még a nevükre sem, csak arra, hogy apám sokat verte, mert őt okolta, hogy nincs pénzünk, pedig ő verte el mindig azt a kevés pénzt is, amit anyám keresett. Őt fiatalkoromban elvitte egy betegség, és én vettem át a helyét a családban (már a veréseket értve). Ezt én öt évig tűrtem, ami a körülményeket tekintve szerintem így is elég figyelemreméltó, azalatt apám rengeteget dolgoztatott. Tíz évesen úgy döntöttem, jobban járok, ha egyedül keresem a kenyeremet, és elmenekültem. Egy idős néni aztán felfogadott, és ételért és szállásért cserébe mindenben segítettem neki. De ez az idős néni hamarosan meghalt, és nekem nem volt hova mennem többé. Mivel nem volt mit ennem, elhatároztam, hogy lopásból fogok megélni. Mielőtt elvettem, ami kellett, mindig elgondolkoztam: talán mégsem kellene.  De hát muszáj volt. Utána pedig mindig furdalt a lelkiismeret, de a túlélési ösztön erős. Kezdett növekedni bennem a lélekenergia, bár akkor még nem tudtam, mi történik, csak annyit, hogy egyre több fura dolgot látok. Közben kétkezi munkát vállaltam, és a megszerzett pénzből végül elkezdtem iskolába járni. Rengeteget csúfoltak, amiért ennyi idősen jártam csak iskolába, de előbb nem tudtam. Találtam egy kis „lyukat”, amiben meghúzhattam magam, és végül egy lidérc ölt meg, miután egy másikat halántékon rúgtam, hogy levághassa egy shinigami, akivel küzdött. Végül ő küldött át, elég rossz helyre, azóta se találkoztam vele. Kusajishi-ben egy utcai harc kirobbantásával indítottam az ottlétemet, amiből végül én jöttem ki nyertesen, aztán jött egy másik shinigami, kérdezte, akarok-e harcolni. Mondom persze. Előzőt leütöttem, ez is menni fog, hát a citromos lótúrót. De végül ő ajánlott be az Akadémiára, amit relatíve jó eredménnyel zártam, így kerültem be a hatodik osztaghoz, ahonnan három év szolgálat után csábított át a nyolcadik osztag kapitánya hadnagynak. Hát, ennyi lenne a történetem.
Miközben beszéltem, egyre inkább felszabadultnak éreztem magam, olyan helyeken mosolyodtam el mesélés közben, ahol abszolút nem volt indokolt, de mégis boldog voltam, hogy kiönthetem végre valakinek. Aztán eszembe jutott, hogy annak a városnak számomra nem most ért véget a története. Újra borús arckifejezés lett úrrá rajtam.
– Az Akadémia elvégzése után nem sokkal elhívtak küldetésre, a szülővárosomba. Nos, gyakorlatilag egyben volt, viszont egy zombifészekké alakult át, innentől el tudod képzelni.
Apámat már nem akartam felhozni, mert végtére is eszünk. Benyúltam tehát végre a csomagomba, elővettem az egyik kakaós süteményt, elkezdtem rágcsálni, miközben figyeltem a reakcióját.


Karakterlap

Shiroichi Anao

Kavicskapitány

Eltávozott karakterek

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 11.

Lélekenergia:

60% Complete
58 500 / 65 000

Hozzászólások: 115

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 23 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
ametisztlila fekete csíkozással

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Kapcsolat cimke:
Eljegyezve

Kivel áll kapcsolatban?:
PonPon *O*

Post szín:
#8A5FB1 // #BC55C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #18 Dátum: 2015. Aug. 14, 15:17:22 »
Le akarsz kenyerezni, ugye?

  Helyeselve bólogatok arra, hogy például a sav tökéletes lenne annak a célnak, hogy robotokat állítsunk meg vele. Habár Yukkocchanból még azt is kinézem, hogy valami rozsdamentes acélból tákolta össze őket. Létező dolog, egy időutazó kocsit is ebből készítettek, valami Lorean volt… Áh, nem biztos, hogy nem! Vagy mégis? Nem? De Lorean volt, már emlékszem!
  Gondolataimra csak bólogatni tudok, ahogy levezettem ezt magamban, de nem akarom Tankcchin örömáradatát ezzel kapcsolatban lelohasztani. Inkább adok neki egy esélyt.
  – Akkor próbáld ki, és ha sikerül, szólj róla és a többit majd én intézem a 10. osztagosokkal. Mit szólsz? – vetem fel az alábbit.
  – Poszter? Mármint állatokról? Madarokról is lehet? Ezek nem repülnek el? – kérdezem fellelkesülve. Poszterek még nem láttam, pedig sokat járok én az Emberek Világába! Vagyis jártam, mióta kapitány vagyok, azóta elég régóta nem fordultam meg arra. Nem bánom, mert egy remek osztag vesz körül, de egy picit hiányzik. Látni szeretném Disney Landet, és repülőt is szeretnék egyszer vezetni, meg állatkertbe is akarok menni! Hallottam, hogy van egy csudi jó állatkert Karakurában, nagyon meg szeretném nézni. Állítólag jegesmacik is vannak közöttük. 
  – Oké, megértem, Killer mellett nem mered kimondani, rá se ránts, tudom, hogy imádod a jegesmacikat te is :3 – legyintek rá, hiszen annyira nem is fontos, hogy Tankcchin beismerje ezt. Egy pillanatra megingott a hitem a jegesmedvékben, mikor Killer eladta magát, de hamar meggyőztem magam, hogy tény, Killer édes, de a jegesmacik, akkor is jegesmacik!
  – Igen a lányom, mi ezen a meglepő? – billentem oldalra a fejemet, hiszen ezen semmi csodálnivaló nincs, szerintem. Vagy mégis?
  – Hogy mi? Minek nézel engem Tankcchin? Naná, hogy nem szoktam akárkivel, csak is kizárólag PonPonnal természetesen! O.o – csodálkozva nézek Tankcchinre. Nem is értem, hogy most mire gondol. Alvásnál csúnya dolgok? Mármint rémálmok? Urgh, volt már párhoz szerencsém, igen.
  – A fagyit ki kell élvezni, nem szoktam gyorsan megenni! – húzom fel az orromat még feltételezésre is, közben megvakarom ölemben alvó Killer pocakját. – A fagyival amúgy se lehet elcsapni a hasadat, mert egészséges – újságolom el ezt a lényeges információt Tankchinnek. Simán Csak Keisuke-sama állította, hogy így van, amikor még a Gotei 13 tagja volt ő is. Nem láttam okát megkérdőjelezni, hiszen olyan sok mindent tudod, biztos voltam benne, hogy így van.
  Krokodilkönnyeket hullajtok Tankcchin szavaira. Nem helyeslem, amit haorijával művel, de a hajam megvédésére éppen kapóra jött.
  – Hát pont akkora az orra, hogy jó erőset lehessen rá pöccinteni, nem? – hozom fel picit elgondolkodva a kérdésen. Masa-jiinek amúgy is óriási a nózija.   
  – Mondták már neked, hogy nagyon szép beszédet tudsz tartani? T^T – kérdezem két szipogás között, kikukucskálva a haori alól.
  – Igen, én is dúl-fúlnék, ha Micchan lányomról lenne szó – adok igazat Tankchinnek az édesanyák kérdésében.   
  – Ez egy megszeghetetlen eskü! Szóval be kell tartanod, így erősebb az ígéret – magyarázom határozott kisujjrázásomat. Nem akartam, hogy elkallódjon az ígéret. Ez nekem ugyanis nagyon fontos.
  Én igazán örülnék, ha többször benéznének, nem csak hétvégén. De azért mégis az osztag az első, így nem várom el tőlük a napi látogatást. Tudom, hogy milyen egy egész egység tisztjeire figyelni, vigyázni rájuk és kényelmüket megteremteni, hogy jól érezzék magukat és ezzel jobb teljesítményt nyújthassanak. Néha elbizonytalanodok magamban, hogy jól csinálom-e, mert egyedül picit nehéznek tűnik a dolog.
  – De-de úgy lenne közös, hogyha együtt adunk bele mindent, de ha mégis csak egyedül te fizeted, akkor is együtt díszítene a két osztag, ugye? Meg együtt készítenénk elő a dolgokat, mert csak úgy lenne közös a rendezvény. Bár… akkor se jó, ha csak te adsz bele ebbe anyagi dolgokat, mert akkor úgy nem éreznénk miénknek, ha mindent kifizetsz – vágom rá szinte azonnal, hiszen nem vállalhat magára mindent! Nagyon kedves lenne tőle, de akkor oda lenne a csapatépítő munka meg minden. – Lehetne két hét múlva az első, mit szólsz? Vagy inkább távolabbi időpont legyen, sőt inkább közelebbi? *.* Hm-hm? Mit gondolsz? – kérdezem fellelkesülve, el is felejtettem, hogy öt perce még haragudtam mindenre és mindenkire és könnyeket hullajtottam.
  – Mármint hova veszel fel sok lelket. Dolgozni? Miért kell ehhez a kapitányok beleegyezése? Miért nem önkéntes alapon csinálnád, hogyha amúgy sem számítana az anyagi része? :o – kérdezem kicsit értetlenül a felhozott témát illetően, miközben jólesően falatozok a fagyimből. Persze először lenyelem a falatot, mert az előbb teliszájal beszéltem, pedig azt nem illik. – Tulajdonképpen azt szeretnéd, hogy más kapitányokat meggyőzzek erről? Vagy hogyan érted? Mesélnél róla egy picit részletesebben? Mert így nem nagyon értem mire gondolsz… – vakarom meg tarkómat zavartan. Lehet picit túl sok volt az információ a lefagyasztott agyamnak így egyszerre. ^^” Pedig nagyon is figyeltem Tankcchin szavaira!

Karakterlap

Hatakeyama Momo

Eltávozott karakterek

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
20 000 / 30 000

Hozzászólások: 138

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 22 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Hideg rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Aoyama Shouta

Post szín:
#e25355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #19 Dátum: 2015. Aug. 15, 14:31:32 »
Találkozás egy hadnaggyal
(avagy hogyan hívassuk meg magunkat ebédre :roll:)

Meglep, hogy a magyarázatában, azt hozza fel ellenem, amit én mondtam neki korábban. Oké, talán van benne valami, elvégre nem ismerem ezt a Yuuken nevű alakot, így nagyon véleményt sem tudok alkotni róla. De akkor sem tetszik, hogy ilyen hangnemet üt meg, mikor róla beszél. Talán most egy kicsit önellentmondásba keveredek, de én hiszek abban, hogy a kapitányok csináltak korábban valami olyasmit, amiért kiérdemelték a haorit és rangot. Valamint nem hiszem, hogy olyan világban élnénk, ahol kapitányi rangot lehet vásárolni pénzen. Szóval elképzelhető, hogy nem jó ember, nemes és a stílusa is hagy maga után némi kívánnivalót, de úgy gondolom, egy minimális tiszteletet még igy megérdemel. Pont annyit, hogy egy hadnagy nem beszél így róla úgy, ahogy a velem szemben ülő tette. Persze lehet, hogy ez csak az én nézőpontom a neveltetésemnek köszönhetően, ami egészen jól a fejembe verte a világunk hierarchiáját, melytől akaratlanul ugyan, de sokszor nem tudok elvonatkoztatni >.>.
- Értem - bólintok komolyan. - Azonban mennyire ismered te Shihouin kapitány életét? Mert azt látod, hogy most mit tesz, és hogyan viselkedik, de azt sose felejtsd el, hogy mindennek oka van. Lehet nem volt olyan egyszerű élete, mint azt egy nemestől gondolnánk. Bár az is lehet, hogy egyszerűen ilyennek nevelték, ezért viselkedik így - vonom meg a vállam. Igazándiból nem tudom, hogy melyik variáció lehet a jó. Ha tippelnem kéne, akkor a másodikat mondanám, azonban az is biztos, hogy sosem szabad elhamarkodottan ítélni, főleg nem embereket. Példának okáért, én sem az alapján az egy találkozás alapján fogom megítélni az előttem ülőt. Bár… mennyi az esélye annak, hogy mi még összefutunk? Más osztag és érezhetően más beosztás. Mondjuk kitudja, furcsa dolgokat tud produkálni az élet. Legalábbis anya mindig valami ilyesmit mondogatott, szóval gondolom ez most itt is helyt álló.
- Több napig? Miért mi történt veled? - kérdezem talán kissé ijedten, mikor a kérdésem hatására elmeséli, hogy miért is csapta be az ajtót egy kapitány előtt. Oké, tudom, hogy halálistennek lenni nem móka és kacagás, azzal is tisztában vagyok, hogy én is bármikor egy súlyosabb, talán halálos sérüléssel a negyedik osztaghoz kerülhetek. Azonban hallani egészen más, legalábbis nekem. Ilyenkor bárkiről is legyen, szó megugrik egy kicsit a pulzusom, mert a bátyám jut eszembe és az, hogy talán ő is ott érte utol a végzet. - Mondjuk, ha belegondolok a dolgokba, akkor tényleg nagy sokk lehetett - mosolyodom el újra, mikor végigpörgetem a fejemben a korábbi szavait. Nem hétköznapi történet, az biztos. - Ha megnyugtat, akkor valószínűleg én sem reagáltam volna jobban. Minden bizonnyal a mumusok művének hiszem a dolgot - bár azt továbbra sem tudom, hogy ők tudnak-e felvenni bármilyen kézzel fogható alakot, erről meg kéne kérdeznem Naot :o -, vagy egyszerűen csak a képzeletem játékának hiszem  - vakarom meg a tarkóm elgondolkozva, miközben megpróbálom beleélni magam az adott szituációba. Elég nehezen akar sikerülni, de szerintem egészen jól teljesítem a feladatot, bár olyanokat nem teszek hozzá, hogy szerintem még a saját lábamban is elesnék, mikor a közlik velem, hogy ez nem az elmém, vagy a mumusok szüleménye az előttem álló személy. Mindenesetre azt tisztán tudom, hogy én visszautasítanék minden ilyesféle ajánlatot. Én a tizedik osztag tagja vagyok, és nem hagynám ott semmilyen rangért és előléptetésért. Még akkor sem, ha ez fizetésemeléssel járna :roll:.
Amikor azt mondja, hogy igazam van, csak bólintok, mert szerintem is  így van, és örülök, hogy ezt ő is belátta. Végül is én vagyok az idősebb kettőnk közül, bár bölcsebbnek nem igen mondanám magam, talán csak annyi, hogy van egy kis élettapasztalatom. Úgy 95 évnyi, bár nagyon nem szeretném reklámozni előtte a koromat, mert… mert nem hiszem, hogy idősebb lehet nálam, már csak a kinézete alapján sem. Emberi években olyan 20-25-nek saccolnám, és szerintem biztosan nincs annak 75 éve, hogy shinigami lett. Szóval jobb, ha nem feszegetjük azt a témát, hogy ki hány éves :|. Meg amúgy is, egy hölgytől nem illik ilyet kérdezni ˘^˘.
Láthatóan nem csak engem lep meg az, hogy megfogom a kezét, hanem őt is. Bár ezért egyáltalán nem hibáztatom. Biztos én is meglepődtem volna fordított helyzetben, sőt, talán még zaklatónak is kikiáltottam volna. Mondjuk nincs olyan feje, de az ember sosem lehet elég óvatos *>*”.
Úgy fest, hogy sikerült meggyőznöm arról, hogy beszéljen nekem a múltjáról, aminek örülök, elvégre így talán kicsit könnyebb lesz neki. Arra nem is gondolok, hogy esetleg nehezebb lesz nekem egészen addig, míg meg nem hallom az első mondatokat. Sajnos vizuális típus vagyok, így egyből megjelennek a szemeim előtt a szereplők. Ugyan nem ismerem az lőttem ülő fiú szüleit, de az édesanyja a képzeletemben egy alacsony, törékeny, fehér bőrű nő, akinek olyan szőke haja van, mint az fiának. Az apja pedig egy nagyon magas, feketehajú, nagydarab férfi, akitől a szemét örökölte. Ahogy mesél a verésről és a szegénységről és mindenről, egyre erősebben elevenednek meg előttem a képek, érzem, hogy könnyen gyűlnek a szemembe. Próbálom visszatartani őket, komolyan nagyon próbálom, de valahogy már nem megy. Így csak bőszen törölgetem őket, miközben hallgatom a meséjét. Mondjuk az furcsa, hogy néha irreális helyeken mosolyodik el, de végül is ez már a múlt, nem tud rajta változtatni, vagy ilyesmi T-T. Mikor befejezi az egészet, a zombi városossal együtt továbbra is a könnyeimen keresztül nézek rá, mert bár maga a történet végül is olyan semleges kicsengésű, elvégre a város rosszul járt, de ő itt van, mégsem tudok vidáman tekinteni a dolgokra.
- Én… én… sajnálom… az édesanyád és… és mindent - mondom, bár a vége már inkább hangzik egy macska nyöszörgésének, mint egy ember hangjának. Mindenesetre gyorsan a kezeimbe temetem az arcomat, hogy ne lássa, ahogy bőgök. Mondjuk a vállaim rázkódnak, szóval egy kis ésszel könnyen rájöhet a dologra.  A francba már! Teljesen hülyét csinálok magamból. Nem mintha nem lennék profi ebben a sportban, de akkor is milyen dolog már, hogy valami olyan miatt bőgök, ami nem velem történt meg, amiről nem tehetek. Valamint az előttem ülő hadnagyot sem ismerem olyan régen - maximum tizenöt perce - mégis bőgök miatta. Eh… azt hiszem sikerült remek benyomást tennem. És ami rosszabb, késztetést érzek arra, hogy megöleljem, bár ez elsősorban nem neki szólna, hanem annak a kisfiúnak, aki egykor volt, de nem állok fel és nem megyek oda, mert lássuk be, az még a furcsábbnál is furcsább lenne.
- Jól vagyok, tényleg - törölgetem meg a szemem, miközben ráemelem a tekintetem. - Sajnálom ezt a kis kirohanást vagy mit, túlságosan vizuális típus vagyok és elképzeltem a verést és mindent. Tényleg, ne haragudj - mentegetőzöm tovább, mert úgy érzem, hogy szükség van rá. - Egyébként... - kezdem, bár magam se tudom, hogy hogyan akarom befejezni a mondatot, így kissé zavartan nézelődöm, mikor is valami érdekeset veszek észre.  - Te tényleg fested a hajad, vagy csak a fények miatt tűnik a töve kicsit fehérnek? - kérdezem igazán érdeklődve, mivel még nem találkoztam festett hajú shinigamival, valamint egy kis reménykedést is felfedezhet a hangomban, ami igazándiból annak szól, hogy ejtjük a témát és vidámabb vizekre evezünk. Persze benne van a pakliban, hogy ő is rákérdez az én életemre és múltamra. Mindenesetre, visszatérve a estésre, nem is tudtam, hogy itthon is vannak ilyen dolgok, arra meg főleg nem gondoltam, hogy egy férfi él vele. De hát ha ilyen korán öregszik őszül és nem tetszik neki a fehér, akkor nem baj ha befesti.

Karakterlap

Raimaru Minashaku

Eltávozott karakterek

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 100 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 10 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#4343E0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #20 Dátum: 2015. Aug. 15, 19:10:34 »
Találkozás egy szétszórt lánnyal
(Avagy hogyan hívatnak meg magukkal ebédre :|)

Igazából kicsit megszeppentem azon, hogy mennyire nem tetszik Momonak, hogy hogy vélekszem Yuukenről, nem tudtam elképzelni, hogy milyen indíttatása lehet erre. Aztán rádöbbentem, hiszen csak rá kellett néznem, és láttam, hogy igazából milyen jó neveltetésű lehet, ami nekem igazából soha nem jutott, de ezen is igyekeztem javítani. Nem akartam erre válaszolni egy zavart szemlesütésnél többet, mert nem szándékoztam rontani a helyzeten, szóval ezt a témát kitárgyaltnak tekintettem. Amikor a sérülésemnek kérdezett utána kicsit ijedten, egy részem elégedett volt, hogy dicsekedhetek egy harci sérüléssel.
– Nem tudom igazából, hogy mikor lettél shinigami. Úgy három-négy hete – már nem tudom – jött valami elmebeteg, aki közölte, hogy kvázi szektát alapít, hogy meghódítsa Soul Societyt, vagy valami hasonló, háborúzni akart, na. Az első ütközetben a támadó ék tagja voltam – vagyis az az alakulat, akik először utat törnek az ellenségen keresztül –, és egyszer szerencsétlenül léptem. Annyira szerencsétlenül, hogy egy hajítódárda útjába került a lábam, ami jól odaszögezett a földhöz. végül levágtam a nyelét, és kiléptem belőle, majd azzal a csonkkal hadonásztam még egy ideig a zanpakutoum mellett, mielőtt odaértem a negyedik osztaghoz. Szerencsére a csatát, és kvázi a háborút is megnyertük, mert léghajókkal is jöttek, és egy lelőtt léghajón volt a vezérük.
Némiképp büszkén álltam hozzá a végkimenetelhez, holott én magam sokat nem tettem hozzá a végkimenetelhez, mert annyira sokat nem tettem hozzá, bár mégis volt benne valami a részemről. A kapitányos történetet szerencsére pozitívan reagálja le, azonban megragadja a figyelmemet egy furcsa szó, amit még nem hallottam.
– Mumus? Az meg micsoda/kicsoda? :o
Tényleg érdekelt, hogy mire érti, hiszen én úgy tudtam, hogy valami mesebeli szörny, aki gyerekeket ijesztget, vagy valami hasonló, Momo pedig nagylány volt már ahhoz, hogy az ilyenekben higgyen, hátha csak valami saját elnevezésű dologról van szó.
Amikor a beszámolóm végére értem, és kiemeltem a nagy halomból egy kakaós süteményt, akkor láttam, hogy Momot nagyon megérintette a történet, elsírta magát rajta, ami egyrészről nagyon jól esett, mert éreztem, hogy valaki tényleg megért, másrészről meg rossz ovlt a tudat, hogy egy ebédszünetet így el kell rontanom. Nem gondolkodtam, leraktam a süteményt, és miközben hebegve, gombóccal a torkában sajnálkozott, felálltam, odamentem hozzá, felemeltem lágyan magamhoz öleltem, és olyan gyengéden, ahogyan csak kitelt tőlem, azt mondtam:
– Semmi baj, jól van, ne sírj. Egy lánynak se állnak jól a könnyek, pláne nem egy ilyen szépnek. Ne haragudj rám, hogy így elrontottam az ebédet, tényleg sajnálom.
Próbáltam egy kis bókkal megvigasztalni, és két-három másodperc után elengedtem, és rámosolyogtam.
– Tényleg nincs semmi baj. Egyáltalán nem tehetsz róla, hogy velem ez történt, és látod, itt vagyok, kicsit már halottan, de az már amúgy se a múltam miatt van közvetlenül. igazán nem kell sírnod, nem éri meg.
Még egyszer megöleltem, és elengedtem, majd visszatértem a helyemre. Még vörös volt a szeme, mikor a hajamról kérdezett. Elpirulva túrtam bele, és zavartan mondtam:
– Háááát, igen. Fehér, mióta az eszemet tudtam, de nem tetszett igazán. Egyébként azután a bizonyos küldetés után festtettem be, hogy a múltam minél több részét rázzam le magamról. Szerintem mondjuk nem volt teljesen rossz döntés. Nagyon jó szemed van, hogy észrevetted!
Dicsérem meg, kis szünet után még egy bókot is hozzátettem, hogy biztos jobb kedvre derüljön. Elvégre melyik lány nem szereti, ha bókolnak neki?
– Nagyon jó, és nagyon szép is egyébként, habár ez a kis vörös most a könnyek miatt betesz az összképbe egy kissé. Megígéred nekem, hogy többet nem sírsz, ha velem vagy?
A lehető legtöbb kedvességet, és gyengédséget próbáltam belevinni a hangomba, de a végén már én is zavarba jöttem, úgyhogy gyanúsan gyorsan beleharaptam a magam előtt hagyott kakaós sütibe, és amögül pironkodtam. Mit is csinálok most tulajdonképpen? Én se tudom….


Karakterlap

Hatakeyama Momo

Eltávozott karakterek

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
20 000 / 30 000

Hozzászólások: 138

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 22 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Hideg rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Aoyama Shouta

Post szín:
#e25355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #21 Dátum: 2015. Aug. 15, 23:29:35 »
Találkozás egy hadnaggyal
(avagy hogyan hívassuk meg magunkat ebédre :roll:)

Mikor azt magyarázza, hogy hogyan is sérült meg, hevesen bólogatok, miközben bekapdosok egy-egy sütemény darabot. Komolyan olyan, mint a moziban. Bár van egy olyan érzésem, hogy némileg színesíti a történetet, de ez végül is nem baj. Az ember a saját cselekedeteit mindig kicsit felturbózva adja elő, még ha ez nem is szándékos. Mindenesetre örülök, hogy viszonylag épp bőrrel megúszta. Mondjuk nem lehetett kellemes az a dárdaszúrás, de talán az adott pillanatban nem is fájt annyira, csak utána. De ezen most kár is filozofálnom, ezt csak ő tudhatja, megkérdezni pedig nem akarom, mert nem hiszem, hogy szívesen visszagondolna rá.
- Négy hónapja vagyok shinigami, azt hiszem, de nem hallottam erről az esetről, bár az is lehet, hogy az olyan jelentéktelen tiszteket, mint én nem avatják be az ilyen fontos dolgokba - tűnődöm el hangosan. Mondjuk tényleg érdekes, hogy egy ilyen fontos és elég nagy kaliberűnek tűnő ügy nem jutott el hozzánk, de hát ez van, most nem omlok össze ettől a ténytől. Bár az is elképzelhető, hogy annyira nem is volt olyan nagy kaliberű, hogy a Tisztalelkek Városában mindenkinek elmondják.
- A mumus? - kérdezek vissza, majd kissé gonoszkás mosolyra húzom a szám. - A mumusok nagyon veszélyes szörnyetegek ám, akik az egész városban jelen vannak, mindenhol. Ők minden bajnak az okozói, szeretik átverni, megtéveszteni, megijeszteni és bántani az embereket, szóval nagyon vigyázz velük - mondom komolyan és kissé halkan, mintha ez valami őrületesen nagy titok lenne. Ezt követően tartok egy kis hatásszünetet, megvárom az arckifejezését, mellyel valószínűleg örültnek titulál és elgondolkozik azon, hogy nem a negyedik osztagtól szöktem-e. Mindenesetre miután véget ér a hatásszünet elnevetem magam, majd hátra dőlök a székemen. Persze a nevetésemben nincs gúny, vagy ilyesmi, csak színtiszta jókedv. - Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki, kíváncsi voltam arra, hogy mit fogsz szólni, ha előadom az előbbi történetet - szabadkozom. - Egyébként mumusok természetesen nem léteznek, ez csak egy tizedik osztag szavajárása. Akkor mondjuk, hogy ha valami rossz történik velünk, esetleg eltűnik valamink és hasonlók. Akkor azt mind, mind mumus cselekedetnek kiáltjuk ki. De persze tudjuk, hogy ez csak egy afféle játék - adom meg az igazi magyarázatot és tényleg remélem, hogy nem haragszik rám az előbbi miatt, mert igazán nem akartam megbántani, vagy gúnyt űzni belőle, ez csak egy ártatlan tréfa volt. Mondjuk azt nem tettem hozzá a fentebbi mondandómhoz, hogy remélem, mindenki tudja, hogy ez csak játék, mert őszintén: én néha kételkedem ebben.
Szerencsére egészen addig nem veszi észre, hogy elsírom magam, míg be nem fejezi a történetét. Ennek örülök, mert így nem zavarom meg. Mikor a kezembe temetem az arcom, hallom, hogy egy szék lábai megcsikordulnak a padlón, de ennek nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget egészen addig, míg valaki fel nem húz a székről és óvatosan meg nem ölel. Igazándiból annyira meglepődöm, hogy sírni is elfelejtek, bár azt érzem, hogy a könnyeim folynak lefelé. Az arcom ekkor már szabad, ugyanis mikor felállított elvettem onnan a kezeimet, hogy megnézzem ki és mit szeretne tőlem.
Mindenesetre a másodperc tört részéig csak állok meglepve, folyó könnyekkel, majd amennyire tudom én is megölelem, és a vállára hajtom a fejem. Igaz, nem vagyunk olyan viszonyban, ez most mégis jól esik, olyan megnyugtató az egész. Mondjuk ez nem tart sokáig, sőt az egész csak egy pillanatnak érződik, talán annyi is, nem tudom. Mikor hátralép pár kedves és nyugtató szót intéz felém, melyek jól esnek, bár az elrejtett „fekete viccen” nem tudok nem mosolyogni, persze azt is csak keserűen, még véletlenül sem vidáman.
- Ugyan nem rontottál el semmit - rázom meg a fejem, bár azt hiszem ezt még az ölelés előtt mondta, nem tudom biztosan, valahogy annyira összefolyik az egész -, csak így alakult. Ugyan, nem vagy halott, élsz, hiszen itt vagy előttem - mondom még mindig s könnyeimen keresztül, bár most már nem folynak olyan megállíthatatlanul, mint korábban. Ezek után megölel még egyszer - bár ez most nem olyan, mint az előző -, majd visszaül a helyére, ahogy én is, majd megtörlöm a könnyes szemem és kifújom az orrom egy szalvétába.
Mint kiderül jól láttam, valóban fehér a haja és azt is megtudom, hogy nem a kor tehet a dologról, hanem már születése óta ilyen és azért festi, mert nem szereti. Mondjuk ez egy teljesen logikus válasz, ha nekem nem tetszene a barna, vagy unalmasnak találnám - néha amúgy annak találom -, akkor szerintem én is befesteném.
- Értem - bólintok. - Szerintem nem állhat rosszul a fehér sem, bár nem nagyon tudlak vele elképzelni. Mindenesetre a szőke határozottan jó szín - felelem, arra pedig hogy nagyon jó a szemem nem mondok semmit, mert nem szeretném magam ajnározni azzal, hogy jó megfigyelő vagyok és hasonlók. Mikor bókol, érzem, hogy jobban elvörösödöm és egy kicsit oldalra is fordítom a fejem. Mondjuk szerencsére az előbbi dolgot nem biztos, hogy észreveszi, mivel a sírástól még mindig ki van vörösödve az arcom, legalábbis szerinte, ami most nem baj, mert az az pár árnyalat talán nem tűnik fel neki.
- Köszönöm, szépen - felelem arra, amit a szememre mondott és nem teszem hozzá, hogy én mindig teljesen átlagosnak látom a szemem. Valahogy a barna egy ilyen szín. Persze, ha zöld, vagy kék lenne, az sokkal jobban mutatna. Bár sokak szerint ez a barna is „különleges”. - És sajnálom, hogy összekönnyeztem velük az egyenruhádat - teszem hozzá.
Mikor ez után arra kér, hogy ne sírjak előtte többet meglepve fordítom felé a fejemet. Valahogy annyira más volt a hangja, annyira gyengéd, sőt, még ő maga is belepirult a mondatába, amit a kakaós sütije mögött próbált elrejteni.
- Megígérem - felelem, majd a következő szavak már maguktól buknak ki a számon, igazából nem is tudom megmondani, hogy milyen indíttatásból mondom őket -, de csak akkor, ha te is megígéred, hogy nem adsz rá okot. Oké?  - mosolygok rá és már magam sem tudom, hogy mitől piros az arcom, a korábbi sírástól, vagy éppen a kimondott szavaimtól, de furcsa mód nem szívnám vissza őket. Úgy érzem, úgy vannak jól, ahogy kimondtam őket.


Karakterlap

Raimaru Minashaku

Eltávozott karakterek

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 100 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 10 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#4343E0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #22 Dátum: 2015. Aug. 16, 16:48:16 »
Találkozás egy szétszórt lánnyal
(Avagy hogyan hívatnak meg magukkal ebédre :|)

Egy vállvonással válaszoltam arra, hogy nem tudott erről a Luxos mizériáról, bár elég egyértelműen eljutott mindenkihez az üzenet. Nem tudtam eldönteni, hogy most mi akart akkor ez lenni, hogy neki sikerült-e tényleg átaludni azt az éjszakát, és tényleg figyelmen kívül hagyta-e az összes furcsaságot, ami azzal járt.
– Semmi gond, nem lehet mindenki mindig mindenről teljes mértékben informált.
A bal szemöldökömet felvontam kissé, amikor éppen azt kezdte el mondani, amitől féltem kicsit, hogy fogja, márpedig a mesebeli mumusok firtatását. Többet nem csináltam, bár fogalmaztam magamban egy kis valamit, amivel nem is tudtam volna mit csinálni, de szerencsére nem nyúlt túl hosszúra a csönd, hiszen elnevette magát, és az igazi magyarázat is előkerült. Kisimult a homlokom, és vele nevettem a dolgon. Egyrészt azon, hogy hogy adta elő az egészet, másrészt azon, hogy milyen könnyű engem ilyenekkel rászedni. Pedig azért már kicsit idős….. na jó, papíron kicsit idős vagyok már, hogy az ilyeneket bevegyem.
A kis „akcióm” úgy tűnik, bizonyos mértékben sikeresnek bizonyult, hiszen a meglepődés bizonyára elfeledtette vele az okot, amiért sír, hacsak egy pillanatra is. Az én meglepődésemre viszont viszonozta az ölelést, amire egyáltalán nem számítottam, egy egyoldalú vigasztaló akciónak szántam, de úgy tűnt, ő magának is kényelmesebbé tette a helyzetet. Egyáltalán nem volt ellene kifogásom, csak egy kicsit zavarba hozott. A viccemet talán nem kellett volna elsütni, mert habár mosolyt kaptam érte, nem egészen olyat, amilyet ki akartam csikarni.
– Bizony, itt vagyok, és itt is leszek még egy ideig.
Próbáltam minél jobban elfeledtetni a szörnyűségeket, amik ennyire megviselték Momo-t, mielőtt visszaültem. A hajamra tett megjegyzésére csak egy zavart „köszönöm” volt a válasz, nem nagyon tudtam rá mit mondani ezen kívül, nem volt célom belemenni a hajszínekbe.
– Ugyan, ne törődj vele. A könnyen hamarabb felszáradnak, minthogy a lelki sebek begyógyuljanak, ennyi igazán nem számít, ha ettől jobban érzed magad, az a lényeg, nem az egyenruhám. Nem megy tönkre, és ha mégis, van másik, belőled pedig csak egy van, úgyhogy nem számít.
Reagálok a szabadkozására, hogy összekönnyezte az egyenruhámat, mintha annyit számítana egy kis folt. Meglepetésemre elég jól reagált a kérésemre, én pedig szintén mosolyogva válaszoltam neki:
– Neked okot adni a sírásra? A világért sem!
Mondtam határozottan, a vidám mosoly még mindig rajtam volt. Nem is tudtam volna más arckifejezést most felvenni, meg egyébként is tele volt már vérrel az arcom, bár azt láttam, hogy ezzel ő sincs másként, mondjuk nem tudtam, hogy még a sírástól, vagy azért, mert neki ugyanolyan zavarba ejtő volt a szituáció, mint nekem. Reméltem, hogy az utóbbi, mert akkor legalább tényleg elfeledkezhet már a sírás okáról, és nem lesz több könny. Ha rajtam múlik, biztos nem.
Hirtelen nem volt már étvágyam, pedig éreztem, hogy tudnék még enni, de mintha valami elfoglalta volna a maradék, kajának kijelölt helyet. Azért nem akartam gyengének tűnni, és legyömöszöltem a sütimaradékot, de nem nagyon kívántam, viszont ezt igyekeztem nem kimutatni. Az utolsó falat után nyújtózkodtam egy kicsit, hogy ezzel is időt nyerjek valami tématerelés kitalálására, eszembe is jutott.
– Akkor megmutatod nekem a technikát, amit tanultál? Tényleg kíváncsi vagyok rá. Ha úgy kényelmesebb, felajánlom magam, mint szemléltető eszközt. Már amennyiben nem túl mozgásigényes, mert evés után nem feltétlen kifizetődő rögtön ugrálni, vagy ilyesmit csinálni. Ha nincs kedved most bemutatózni, azt is elfogadom, majd máskor.
Mondtam, az utolsó mondattal világosan leszögezve, hogy szeretnék még vele találkozni, kellemes társaságnak gondoltam, ráadásul olyannak, akinek mindent el lehet mondani, bár ígéretemhez híven az ilyen fájdalmas dolgoktól kímélni fogom. Ha majd esetleg utánakérdez apámnak, akkor muszáj lesz vagy kitérni, vagy teljes mértékben nyugodt környezetben elmondani, hogy mi volt, mert a könnyek nem szívesen látott vendégek.


Karakterlap

Hatakeyama Momo

Eltávozott karakterek

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
20 000 / 30 000

Hozzászólások: 138

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 22 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Hideg rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Aoyama Shouta

Post szín:
#e25355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #23 Dátum: 2015. Aug. 16, 19:15:48 »
Találkozás egy hadnaggyal
(avagy hogyan hívassuk meg magunkat ebédre :roll:)

Csak bólogatok a szavaira, mi szerint nem lehet mindenki teljesen informált, mert ez így is van. Egyébként továbbra is fent tartom az előbbi állításom, miszerint az olyan jelentéktelen tisztek, mint én nem kapnak értesülést ilyen fontos dolgokról, vagy ha mégis, akkor csak jóval utána. Bár most, hogy belegondolok, lehet azért nem szóltak, mert a tömeghisztériát akarták elkerülni. Ehh… mindegy is, ezen teljesen felesleges rágódnom, mert úgysem tudom meg a választ.
A mumusos történetem azt a hatást váltja ki, amire számítottam, úgy néz rám, mintha teljesem őrült lennék. Annak pedig örülök, hogy velem együtt nevet, bár ez igazándiból nem tudom, hogy minek szól, a poénnek, vagy annak, hogy hirtelenjében bevette a dolgot. Ez utóbbit pedig hiába tagadná, a szeme és a meglepetéstől tág pupillái mindent elárultak. Mondjuk, ez azt bizonyítja, hogy meglehetősen jó színésznő vagyok, talán ha ember lennék, akkor ezt a szakmát választanám magamnak. De nem vagyok az, lélek vagyok, szóval kár is ilyeneken agyalnom. Bár, már hallottam olyat, hogy valakinek menekülnie kellett itthonról és odaát telepedett le, egy gigaiban, szóval semmi sem biztos.
- Helyes - bólintok még mindig kicsit könnyes szemekkel, de már sokkal vidámabban. Mondjuk, mindenki azt tervezi, hogy hosszú élete lesz, aztán ki tudja, hogy hogyan alakulnak a dolgok.
- Rendben, ha te mondod - bár mondjuk, azt én is tudom, hogy több egyenruhánk van, mivel még nekem is van pár a szekrényemben, talán kicsit több is a kelleténél, de hát ki tudja mikor kell átöltöznöm,
Eleinte nem tudom, hogy mit fog szólni, mikor azt kérem, hogy ne adjon több okot a sírásra, bár alapjaiban furcsa ezt mondani egy idegennek, én most, ebben a helyzetben nem érzem annak. Sőt, kifejezetten úgy gondolom, hogy helye volt, van és lesz itt ennek a mondatnak. Meg aztán, ha ezután valamikor sérülten, vagy betegen látnám biztosan rosszul érintene a dolog, nem is kicsit :|. Nem szeretem, ha emberek sérülnek meg ><, főleg nem olyanok, akiket ismerek.
- Rendben, akkor megegyeztünk - bólintok lelkesen, majd ránézek a halomból az utolsó megmaradt süteményemre. Furcsamód már nem vagyok annyira éhes, mint korábban, de azért még belém fér, meg ételt sem illik meghagyni. Mindenesetre, ahogy előre nézek, látom, hogy nem csak én vagyok így, ugyanis még neki is maradt süteménye, pedig ő kevesebbet vett, mint én. Bár, gondolom ő reggelizett is rendesen, nem pedig délben kelt. De hát ez van, főleg, ha az ember éjszakai őrjáratot teljesített korábban.
- Persze, szívesen megmutatom. Hát, másképpen nem is fog működni, csak ha felajánlod magad, mert… mert majd meglátod - mondom kissé rejtélyesen, miközben megiszom a jegeskávém maradékát. - De ne aggódj, nem kell hozzá ugrálunk, elég ha csak állsz és… és ennyi - teszem hozzá.
Ez kifejezetten az a pillanat, mikor szívesen olvasnék az emberek fejében, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy az elmondottak alapján milyen technikára gondolhat most. Talán elmondja kifelé menet, talán nem. Mindenesetre a kis megjegyzésem után, visszaviszem a poharat és a tálcát a pulthoz, míg a szemetemet kidobom, mert ezt így illik. No meg nem vagyok olyan, aki elvárja, hogy egy ilyen helyen utána takarítsanak. Mikor ezzel megvagyok, elköszönök, majd - gondolom - a fiúval a nyomomban elhagyom a büfét. Szerencsére a büfé előtt van egy kis füves rész, egy fával és pár paddal, gondolom azért, hogy ha valaki nem bent szeretne enni, akkor kint fogyaszthassa el az ételt. Nem olyan nagy, mint a park, de azért jól mutat,
- Nos, kérlek állj velem szembe, olyan fél méterrel előrébb - mutatok nem sokkal magam elé. Amíg ő ezt csinálja, addig a kardom markolatára teszem a kezem, majd kifújok egy kis levegőt. MajdVégül megszorítom a markolatot és előhúzom a tokjából a fegyvert. -  Maiagare Kawasemi! - szólítom a kardom, melynek hatására nem történik igazándiból semmi látványos, csak annyi, hogy egy hófehér szalag jelenik meg a markolat végén. Bár ennek ellenére engem mindig elbűvöl ez a látvány, így most is csillogó szemekkel nézem, hogy a szalag szabadon szál egy ideig.
~ Igen, tudom én, hogy csodálatos vagyok, nem is kell mondanod ~ hallom meg a fentnevezett hangját, ám most kivételesen csak bólintok, mert egyetértek vele. Nem tudom, hogy a szemben álló fiú ezt minek tudja be, de most nem is foglalkoztat. Na, akkor show time!
- Ezt fog meg - mozdítom úgy a csuklómat, hogy a szalag egyenesen előtte szálljon el. Amint ez megvan, barátságosan rámosolygok, majd kimondom a technika nevét. - Kōri no mayu!
Ennek hatására most minden bizonnyal ledermed - szó szerint - úgy öt másodpercre, ha jól emlékszem, akkor ennyi ideig tudom jelenleg fent tartani. Nem egy nagy időtartam, de arra elég, hogy valakinek behúzzak egyet úgy, hogy biztosan nem üt vissza. - Szóval ennyi lenne. Így mondjuk nem nagy szám, de hála Kawaseminek tudom, hogy mikor és hogyan kellene majd használnom - mondom neki az után, miután letelik a fentebb említett idő. - De azért még van hová gyakorolni, mivel bizonyára érezted, hogy még nem tudom túl sokáig megtartani. Mindenesetre azért remélem, lehűtött kicsit ebben a melegben - teszem el a kardot. - Legközelebb, ha találkozunk te is megmutatod nekem az egyik technikád? - kérdezem, mivel szerintem így tisztességes, és így mondhatni tartozik nekem, tehát lesz még „legközelebb”, legalábbis szerintem.
- De most azt hiszem ideje mennünk, ugyanis lassan letelik az egy órád és nem lenne jó, ha elkésnél. Szóval, viszlát legközelebb! - nézek rá, majd elindulok a tizedik osztag irányába… vagyis arra, amerre azt vélem, hogy van. Remélem, azért szól, ha esetleg rossz irányba indulok :S. Eh… valamit igazán kezdhetnék a tájékozódási képességemmel.

(click to show/hide)


// Köszönöm a játékot, nagyon élveztem *w* //

Karakterlap

Raimaru Minashaku

Eltávozott karakterek

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 100 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 10 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#4343E0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #24 Dátum: 2015. Aug. 16, 22:47:14 »
Találkozás egy szétszórt lánnyal
(Avagy hogyan hívatnak meg magukkal ebédre :|)

Örömmel hallottam, hogy ő se akar halottan látni, határozottan vidáman jelezte, hogy nincs ellenére a tény, miszerint nem tervezek meghalni egy ideig. Ennek örültem, és egy mosollyal válaszoltam. Egy beletörődősnek tűnő választ kaptam arra, hogy tulajdonképpen miért is nem baj, hogy összekönnyezte az egyenruhámat. Arra viszont megkönnyebbülésemre szinte gyermeki lelkesedéssel reagált, amit mondtam, szerencsémre a kicsit furcsa megfogalmazás nem hagyott benne észrevehető benyomást.
– Valaki nagyon rejtélyes!
Mondtam sunyi vigyorral, miközben Momo ivott. Az ő példáját követve kidobtam a szemetemet, és visszavittem a tálcámat. Csak amikor kértem a maradékaimnak egy papírzacskót, és ránéztem az előttem álló fehér hajú kapitányra, jutott eszembe, hogy vajon mit gondolhatott, amikor látta a jelenetet, de megkérdezni nem akartam, inkább csak megköszöntem a finom ételt, és elköszöntem, majd Momo után siettem. Nem bonyolódtam hangos találgatásba az iránt, hogy végül is miről szólhat a technika, mert rögtön valami 18+-os jelenet jutott eszembe, amit inkább nem kívántam közölni vele is.
Kellemes, és nem túl messzi helyre vezetett, pontosabban a büfé előkertjébe, ahol a papírzacskót letettem egy ottani padra, hogy a hangyák ne találhassák meg a túrós sütimet még véletlenül se, majd követtem az utasításokat.
– Szép kardod van.
Jegyeztem meg, amikor előhívta a zanpakutou-ját. A parancsnak megfelelően megfogtam a szalagot, abban a pillanatban pedig ledermedtem. ~ Mondtam, hogy ez valami 18+ lesz o.O~ Gondoltam magamban, bár azt nem akartam sehogyan se megemlíteni, hogy egy erősebb ellenfél – mint például én is – egy nagyobb lélekenergia-kiengedéssel valószínűleg gond nélkül ti tudna törni a technika fogságából. Látszólag Momo nagyon büszke volt, hogy ilyet is tud csinálni, és abból, amit mondott, leszűrtem, hogy nem is kellene neki mondani, hogy mit gondoltam én.
– Hát, ha tényleg megtanított, hogy mikor, hogyan, akkor valóban nem kell tartani attól, hogy a kardod módszerei nem válnak be. A hűvös valóban jól esett, köszönöm.
Mondtam illedelmesen, arra a kérésére, hogy én is mutassak valamit, kicsit felnevettem.
– Melyiket szeretnéd majd? Van három, egy nagyon látványos, egy, amire rá kell koncentrálni, hogy lásd, mi történik, egy pedig, amit nem fogok megmutatni, maximum, hogyha majd látsz ellenféllel harcolni, ugyanis az fáj, ha eltalál.
Mondtam, és nem lódítottam egy csöppet se. A Rai Makihige volt a látványosabb fajta, ki ne nézne szájtátva három hét méteres villámot, amik a kardom végéből jönnek ki, és ott is maradnak, ráadásul azt rajzolok velük, amit akarok. A Kaminari Chensou valóban csak odafigyeléssel volt látható, hiszen közvetlen a kard élén rohangált eszeveszetten egy rahedli villámrészecske, amik még kicsit világítottak is. Az Eikaku pedig igazából csak akkor válik aktívvá, amikor kimondom a nevét, de az jellemzően azelőtt történik meg, hogy megtámadom az ellenfelet, és külső jele nagyon nincs, úgyhogy nem jó bemutatásra. A leírásomra azért voltam büszke, amit Momonak adtam, mert ebből még nem jöhetett rá, hogy milyen típusú a kardom, így meghagyhattam neki az „örömet”, hogy demonstrálásig törhette a fejét, vajon miféle karddal rendelkezem.
Az órámra nézve észrevettem, hogy igazából még van bő fél órám, amíg vissza kell érnem, de ezt nem nagyon akartam közölni, nehogy rosszul vegye le, így inkább egyetértettem vele.
– Ó, tényleg, igazad van. Viszlát! Majd valamikor találkozunk még. Ugyanitt, vagy esetleg máshol?
Kockáztattam meg a kérdést, majd válasza után felkaptam a papírzacskót, amit a padon hagytam, és jókedvűen visszaindultam az irodába. Végül is, az is valami, hogy előbb kezdem újra a munkát, így előbb mehetek haza. Visszafele végiggondoltam az egész ebédre, és ahogy a végére értem, megint belepirultam. Mi a fene van?

//Én is köszönöm, nekem is tetszett :) Jöhet még :D //


Karakterlap

Xidoumao Wen Shing

Eltávozott karakterek

8. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 000 / 10 000

Hozzászólások: 22

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#00A86B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #25 Dátum: 2015. Dec. 28, 21:56:58 »
Kibouzukin-találka

Mivel a minap ígéretet tettem néhány szép hölgynek, hogy előkerítem kedves ismerősömet, így botorság lenne fényes nappal, ráadásul barátom nélkül visszatérnem az üzletbe. Igazán sajnálatos, roppant szemrevaló kisasszonyok voltak, s bizonyára Setsu-xiōng is tudná értékelni a társaságukat, ha elő tudnám keríteni. Persze, nem volna teljesen őszinte azt állítanom, hogy sejtelmem sincs, merrefelé találhatom a férfit, azonban jelenlegi tartózkodási helye nem olyan közeg, ahova csak úgy könnyedén belejthetnék a nap bármely órájában. Ahhoz előbb meg kéne ismernem feletteseit, mind az osztagában, mind a testőrségben. A Táiduān bizonyára szintén figyelemre méltó hölgyemény lehet, legalábbis nem hallottam még senkit arról panaszkodni, hogy nem volna tetszetős egyéniség. Azonban a testőrség vezetőjének kiléte számomra rejtély. Be kell vallanom, örülök, hogy immár nem a korábban emlegetett férfi áll a szervezet élén. Bár külcsín tekintetében úgy hallom, rá sem lehet panasz, azért a magamfajta jóképű fiatalemberek egy nővel könnyebben szót tudnak érteni. :roll:
Hol is tartottam? Áh igen, hogy fiatal még az idő, és kellene egy esztétikus társaság a mai ebédemhez. Na persze ezt mondani könnyebb, mint kivitelezni, a szép hölgyemények között ugyanis ma nem igazán látok olyat, akinek társaságra lenne szüksége, vagy túlzott elveszettségében megmentésre szorulna. Már épp vállat is vonnék, hogy ilyen az én szerencsém, mikor ismerős kisasszonyt látok elrohanni magam előtt. Megtorpanok és pislogok egyet, majd az útkereszteződésbe lépek, hogy a rég látott vörös üstök után tekinthessek.
- Diànxià! – kiáltok a lány után és még intek is egyet, hogy ha esetleg hátrafordulna, ő maga is láthasson engem. Az persze kimaradt a képletből, hogy holmi robusztus barbár letaroljon hátulról. Még ilyet, hát nem tudnak tekintettel lenni másokra? Még szerencse, hogy nem buktam orra e kevéssé megnyerő alak ballépésétől. Nem mintha törődni óhajtana velem, azonnal menne is tovább, szavaiból ítélve kedves kis Hercegnőm nyakon csípése ürügyén. Midőn megérdeklődöm tőle, mi okból, és valami teljesen értelmetlen válasz mellett még fenyegetőzik is, egy sóhajtással veszem tudomásul, hogy ez az alak nem adja fel ameddig a kis Hercegnőt el nem kapja, és ezért akár harcolni is óhajt. Sajnálatos módon saját filozófiám nem engedi, hogy egy ilyen alakot szép kisasszonyok közelébe engedjek, „nyúzási” célzattal, ezért magam állom útját. Csupán néhány perc és pár meggyőző rúgás kell romos küllemű barátunknak, hogy inkább a saját gondolatait csodálja és kellemes pihenést vegyen az utcakövön.
– Nos, Diànxià kedves, megtudhatom, mi ez az egész? ^^ – fordulok a kishölgyhöz, majd ezt követően meghajlok felé. Nem sokat változott, mióta nem láttam, bár tény, hogy elevenebb, mint legutóbb. Ha jól tudom, adódott némi büntetése, de vitalitásából ítélve azt már sikeresen megoldotta, így kíváncsian várom, mibe keveredhetett ezúttal? Ettől még biztosan neki van igaza, mert mindenki tudja, hogy a hölgyeknek mindig igaza van, különösen ilyen ormótlan férfiakkal szemben. Mindenesetre közelebb megyek hozzá és igyekszem átkarolni, hogy elterelhessem innen. – Hagyjuk is, az ilyen alakokkal kár foglalkoznod. Inkább mesélj ténykedéseidről kedves Diànxià, ha már a minap sikerült elkerülnünk egymást odahaza. Hogy megy sorod a Tiszta Lelkek Városában? És miért nem kerestél még? Tárt ajtókkal vártalak volna, hogy ne kelljen magányosan éldegélned errefelé... – mosolygok egyetlen szépséges Hercegnőmre, miközben a város éttermekkel és vendéglátókkal teli negyede felé kísérem mai társaságom. Ha már így összefutottunk, nem fogom ebéd nélkül elengedni, még a végén elfogy nekem, amilyen fizetést egyes osztagok adni tudnak. Persze nem volna úriemberhez méltó, ha csak úgy bevinném valahová akarata ellenére, így út közben azért megkérdezem:
– Mondd csak, ebédeltél már? Ha még nem, szívesen meghívnálak valamire. Mihez lenne kedved, drága Diànxià? Közben elmesélhetnéd, mivel töltöd a hétköznapjaid.

Karakterlap

Miyazawa Sanju Ren

Eltávozott karakterek

13. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 10 000

Hozzászólások: 20

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 8 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Lávavörös (elemi tűz)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#D3471E // #9EE8D9


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #26 Dátum: 2015. Dec. 29, 17:21:56 »
[[ Kibouzukin-találka ]]

   Kedves Hak!
  Úgy néz ki, hogy ezentúl nélkülem kell boldogulnotok, ugyanis egész Seireitei tele van kapzsi és önző alakokkal, kik sajnálják odaadni a pénzt a rászorulóknak!
– Valahogy így fogom kezdeni az este a megírásra szánt levelet Haknak, feltéve, ha ezt túléljük Rihitoval!
  Éles kanyarral fordultam ki a tigrissel a szűk utcából, hogy a tömegbe vessük magunkat, annak reményében, hogy úgy talán nem követnek minket.
  Ma megpróbáltam elvenni a tehetősektől a pénzt, mert mégiscsak megengedhetik maguknak, hogy némi adományt nyújtsanak a szegényeknek a szűkösebb időkben. Végtére is, mire kell nekik 20 pár cipő és 40-50 darab díszkimonó, amikor egy is sok belőle? Mindenesetre ez nem tetszett nekik, Rihito és én pedig nagy slamasztikába kerültünk! Nem is kicsit! Különben miért kiabálnának utánunk olyanokat, hogy „megnyúznak” vagy, hogy… „kitekerik a nyakunkat”. A nyaktekerést még csak-csak kivitelezik rajtam, de közülünk itt csak egy valaki rendelkezik értékes bundával és az pedig Rihito
  Amikor ismerős hangot hallunk Rihitoval a nagytigris áll meg először rá. Én még csak fejemet forgatom az Anigo kísértethangra, miközben a „Szégyen a futás, de hasznos!” – elvvel (ezt még Tou-chantól tanultam) spuriztam előre. De nem számítottam arra, hogy Rihito megtorpan, én pedig átesek benne. Üldözőnk így túl közel ért hozzánk én pedig azon voltam, hogy a nagymacskát (aki jelenleg kismacska), lenyugtassam, nehogy átváltozzon itt az utca kellős, de közepén.
  Mindketten jócskán elcsodálkozunk azon, hogy Anigo valóban itt van és nem csak képzelődtünk. Rihito persze máris szeretetteljesen fogadta, én azonban nem hagyhattam annyiban, majdnem egy éve nem láttam, nem hiszem el, hogy szinte semmit sem változott! Pár pillanatig még nagyokat pislogtam, majd felálltam, hogy megnézzem valóban ő az. Egy precíz rúgást indítottam felé, ha ő tényleg Anigo és nem csak úgy néz ki és úgy beszél (ez lehet Suke trükkje is), akkor tuti elkerüli. Mégiscsak tőle tanultam ezt, szóval azt is tudnia kell, hogyan kell kitérni előle!
  – Tényleg te vagy az Anigo? Miért nem jöttél haza? Hol voltál? – kérdésrohamom alatt nem számítottam arra, hogy megtudakolja mit is keresünk itt Rihitoval.
  Elpillantok mellette, hogy megnézzem a mögötte lévő fickót. Csupán elővigyázatosságból, sose lehet tudni! Szerencsére nem mozog, nem kell aggódni amiatt, hogy felkel, de egy picikét mégis bennem van a félsz, végtére is meg akarta nyúzni Rihitot!
  – Olyan fukarok a gazdagok, elmentünk Rihitoval egy kis kölcsönt kérni és rögtön nekünk estek! Hát érted ezt? :S Ő például azzal fenyegetőzött, hogy kitöri a nyakunkat – bökök a fickóra. Még ki is öltöm rá a nyelvemet, míg ártalmatlanul fekszik a poros földön. Megérdemelte!
  – Amúgy mit csinálsz itt? Hogy érted azt, hogy elkerültük egymást? – meglepetten pislogok rá. Nekem nem is mondták! – Hiszen már egy éve haza se jöttél! T^T – panaszkodom. – Te miért nem kerestél? >3> – felfújt arccal hárítom el a kérdését. Jobb inkább tudni, mielőtt butaságokat mondok. Én azt hittem haragszik ránk valamiért és ezért nem jár haza. Szóval tudnom kell az igazat minél előbb!
  – Nem még nem… T-T – az étel gondolatára megkordul a pocakom. A meghívást hallva felcsillannak a szemeim, ezek után hogyan is utasíthatnánk el a meghívást? – Ú!! Hallod Rihito? Igen, jövünk!! Ennyi rohanás után akár egy egész szarvast is képes lennék most megenni – jelentem ki lelkesen. – Nekünk mostanában spórolnunk kell… képzeld új Taishou van a 13. osztagban és csak akkor tekinti Rihitot teljes értékű tiszttagnak, ha van egyenruhája. Az egyenruha meg drága! Persze a Taishou egy szalaggal is megelégedne… de senki sem szeretne a nyakában egy szalaggal rohangálni! – mesélem el neki felháborodottan a Taishouval megejtett beszélgetésem emlékeit.
  – Amúgy rengeteg dolgot csinálunk Rihitoval! Múlt héten például Karakurában voltunk. Képzeld, olyan jópofa az Emberek Világa! Te már jártál ott többször is, nem? Hoztam egy csomó csokit! Sajnos már nincs nálam egy se, mert szétosztottam otthon… :/ Meg holnap lesz egylettevékenység, már nagyon várom! – hirtelen megtorpanok, amikor meglátom, hogy Anigo hová akar bekísérni minket.
  – Ez a hely nem jó, Anigo – jelentem ki. – Menjünk inkább oda – mutatok az utca túl felén lévő büfére. Ott rendes a 13. osztag előző Taishouja, nem tiltottak ki minket Rihito miatt. :/ – Csak... csak nem jó, olyan gonoszak ott – magyarázom, ha esetleg Anigo megkérdezné, miért nem akarok oda bemenni. – De az a Büfé király, Rihitoval gyakran megfordulunk ott, még olcsó is! :3
  Most mi vezettük Anigot a büféhez, ahol rögtön üdvözöltük a főnököket, kik kiszolgálják az érkezőket. Nagyon kellemes hely, szeretünk idejönni Rihitoval, amikor megengedhetjük magunknak.
  – Látod? Megmondtam, hogy ez egy jó hely! – ülök le a kedvenc helyünkre, miután Rihito is mellém telepedett, megvakarom füle tövét a nagymacskának. – És te most hol is szolgálsz amúgy, Anigo?

Karakterlap

Xidoumao Wen Shing

Eltávozott karakterek

8. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 000 / 10 000

Hozzászólások: 22

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#00A86B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #27 Dátum: 2015. Dec. 31, 13:37:54 »
Kibouzukin-találka

Nocsak, kapcsolatunk imádott kis Hercegnőmmel valóban mélypontra kerülhetett, ha nevét hallva nem fordul hátra azonnal, és csak hűséges társa megtorpanására sikerül felém néznie. Ráadásul ekkor sincs esélyünk örülni a viszontlátásnak, ugyanis még egy otromba fráterrel kell töltenem értékes perceket, melyekben Diànxiàval is lehetnék! Hát micsoda aljas dolog ez, kérem szépen? Egyetlen vigaszom, hogy édes kis Tündérhercegnőm megvárja, ameddig úriember módjára eldiskurálok ezzel az alakkal, és ráérek vele is foglalkozni. Elmondhatatlan büszkeséggel tölt el, mikor látom a tőlem tanult rúgást bemutatni. *.* Azonban nem volna illő dolog, ha hasonló lábmunkával védeném ki az üdvözlő támadást, így csak felemelem a kezem abban a helyzetben, ahogy a leghatékonyabban és leginkább fájdalommentesen kaphatom el végtagját – éppen úgy, mint gyakorlásaink alatt, amikor rajtam kellett bemutatnia ezt a fogást.
– Az edzést hagyjuk későbbre, Diànxià, de ha szeretnéd, boldogan tanítalak majd tovább egy kellemesebb helyen. Mostanában túl sok az ócska lábtörlő errefelé ^^ – igyekszem máris elterelgetni a hátam mögött kifektetett egyéntől. Micsoda nagyszerű közös program lenne, ha ismét tanítgathatnám neki a wushu egyik ágának fogásait! Addig is tudnám, merre jár, és a kishölggyel való foglalkozás vinne bizonyos állandóságot találkáinkba.
– Ejnye, Diànxià, a kölcsön nem jó dolog, azt vissza is kell fizetni, kamatostul. Sose keveredj adósságba, inkább oldjuk meg családon belül, ha pénzszűkében vagy – ajánlom azonnal a leányzónak, amint meghallom, hogy holmi kölcsönökért óhajtott volna folyamodni. Bár ha otthoni társaságunk módszereivel óhajtott élni, az meg errefelé sajnálatos módon büntetendő, pedig a szegények valóban jobban rászorulnának arra a pénzre és természetesen minden tőlem telhetővel támogatnám is a jótékonysági tevékenységet, azonban a törvényhozók errefelé büntetendőnek tekintik, ha felszabadítjuk mások vagyontárgyait, hogy a jobban rászorulóknak juttassuk... Ki érti ezt?
– Hogy én? Ebédelni indultam, természetesen, mivel ebben az órában azt szokás... – kezdek picit elveszni a szóáradatban, főleg a következő kérdést hallva. Kell egy pár pillanat és persze a következő megjegyzés, hogy értsem a problémáját. Meglapogatom kobakját aggodalmas arcát látva. – Kedves Diànxià, alig két napja voltam odahaza, ahol is arról tájékoztattak, hogy te éppen 3 nappal korábban látogattad meg őket. Csodálkoztak is, hogy nem együtt mentünk, ami az elmúlt egy évben teljesen normális volt a büntetésed mellett, de most már meglepő. Mondd, kedvesem, miért nem írtál nekem is? Hak-dì* tájékoztatott arról is, hogy egyáltalán megbüntettek – leplezni sem tudnám, mennyire letör a tudat, hogy velem egyáltalán nem kommunikált shinigamivá válása óta, miközben odahaza rendszeresen küldött leveleket. Ez borzalmas, mintha nem is én lennék a testvére, aki gondját viselte egész ifjúsága alatt. T.T
Ezek után nem is érhetne nagyobb öröm, mint hogy elfogadja ebédmeghívásomat, legalább az én vágyam is teljesül, hogy egy bájos tünemény társaságában töltsem ezt az órát. Bár a szarvas talán kicsit túlzás. ^^” Azért remélhetőleg nem éheztették szegény kislányt annyira, hogy ilyen horrorisztikus ételmennyiséget kelljen magához vennie, mert én fogok elbeszélgetni azzal a Huīxiàval* arról, mit is kell előírni a tiszteknek.
– Hm, pedig a tisztek egyenruhájáról sem egyértelmű, melyik osztaghoz tartoznak... Rihito bundájában pedig akad fekete, ami a shinigamikhoz kösse, nemde bár? ^^ – nem értem, miért kellene egy macskára szalagot kötni, biztosan nem díjazná szegény jószág, a leláncolás pedig a szépséggel ellentétes fogalom. Főleg ha ezt a szép élőlényt el kell rejteni, az igazán nem volna tisztességes a természet csodáival szemben.
– Áh, az Emberek Világa! Érdekes hely, és többet kapsz ott a pénzedért, mint idehaza. Érdemes ott bevásárolni, ha haza viszel ellátmányt – osztok meg egy kis kulisszatitkot kedves kis Hercegnőmmel, elvégre jobb ha tudja, merrefelé érdemes elköltenie szerény kis fizetését. – Nocsak, miféle egylet keltette fel az érdeklődésedet Diànxià? – érdeklődöm mindennapi ténykedéséről. Úgy hallom, nagyon is megtalálta a helyét ebben a városban, ami számomra külön öröm. Csak azt sajnálom, hogy lemaradtam róla, pedig szívesen figyeltem volna, ahogy nap mint nap tevékenykedik. T.T Biztosan kevesebb bajba kerülhetett volna, ha rajta tarthatom a szemem, ahogy azt elhunyt mesterem is elvárná!
– Ahogy kívánod, te választasz, én csak fizetek ^^ – engedek azonnal Hercegnő választásának az étkezdét illetően, és követem őt a büfé felé, majd az üzleten belül az általa kiszemelt asztalhoz. Egész otthonosan mozog, mintha ismerné a járást. Bár ha kísérőjével együtt valóban gyakorta megfordulnak itt, akkor ez nem is csoda, engem pedig megnyugtat a tudat, hogy azért mégsem megy rosszul a sora egyedül a nagyvárosban. A hely tulajdonosait magam is üdvözlöm, majd helyet is foglalok kis Hercegnőmmel szemben.
– Jómagam a Hachibantaiban volnék. De inkább mesélj te, kedves Diànxià! Milyen volt a büntetésed? Kinél kell panaszt benyújtanom, amiért így elbántak veled? – ezek most sokkal fontosabbak! Nem is hallottam róla semmi konkrétat, csak amit Hak-dì megmutatott levelezésükből. Az pedig édeskevés! Közben azért szemügyre veszem a menüt is, hogy tudjam, milyen lehetőségeim vannak. Úgy sejtem, édes kis Hercegnőm már tudja is, mit szeretne enni, így neki nem okoz majd gondot rendelni, ha odáig jutnánk. ^^

(click to show/hide)

Karakterlap

Miyazawa Sanju Ren

Eltávozott karakterek

13. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 10 000

Hozzászólások: 20

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 8 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Lávavörös (elemi tűz)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#D3471E // #9EE8D9


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #28 Dátum: 2016. Máj. 31, 21:02:08 »
[[ Kibouzukin-találka ]]

  – Tényleg tovább tanítanál? – szemeim felragyognak a boldog gondolatra. – Sokat gyakoroltam ám’ a régi mozdulatokat, amiket mutattál! – Hogy bemutassam neki, hogy tudásom nem kopott meg az idő alatt és ugyanolyan hatékonysággal tudom végrehajtani, mint amikor megtanította – ha nem még jobban a gyakorlásnak köszönhetően –, így felugrottam és rúgtam egyet a magasba! Persze, odafigyeltem én a környezetemre, nehogy véletlenül megüssek valakit.
  – Hogy mi? Vissza kell fizetni? – teljesen elképedek a hallottakon. Ezt senki sem mondta! Nem mintha terveztem volna ilyesmihez tartani magamat. A Kibouzukin sosem kölcsönöz semmit sem visszafizetősen. – Még a tehetősebbeknek is vissza kell fizetni? – suttogva teszem fel a kérdést Anigonak. Nekem nem ezt tanították anno. Zavartan dörzsölöm meg orromat, miközben válaszát várom.
  – Én csak nem tudtam, hogy melyik osztagnál vagy… – vakarom meg tarkómat. Egy kósza pillantást teszek a nyújtózkodó Rihito felé. Csak most döbbentem rá, hogy remek szaglását felhasználva megkereshettük volna Anigot. Hogy ez előbb nem jutott eszembe! De már úgy is mindegy, hiszen Anigo itt áll előttünk teljes valójában, így nincs szükségünk keresgélni őt. Viszont nem róhatja fel azt nekem, hogy ajándékot nem küldtem neki, mert biza én postáztam haza mindig valamit, mindenkinek! Szóval neki is. ˇoˇ
Megtorpanok a menetelésben, amikor Anigo egy igazán használható dolgot mond Rihitoval kapcsolatban, mármint tényleg! Egyáltalán nem butaság, igaza van!
  – Ezt a Taishounak is elő kellene adni! Taishou ugyanis nincs tekintettel arra, hogy Rihito ugyanolyan elszántan végzi a shinigami feladatokat, mint ő, te vagy én! Az előző Taishoutól nem volt kedves, hogy nem értette meg azt, hogy nem szeretem, ha követnek… De legalább elfogadta Rihitot úgy, ahogy van. Nem kért ilyen butaságokat, oké, Rihito, akkor nem számított tisztnek, de nem is kényszerített rá semmit se! Nem is értem a mostani Taishou nézeteit, miért pont a ruha tenné a shinigamit? – simogatom meg a cica fejét, ugyanis tudta ő, hogy róla van szó. Kíváncsian kuksizott ránk, miközben a helyzetét taglaltam Anigonak.
  – Igen, és sokkal több édességük van! – teszem hozzá a saját észrevételemet is az Emberek Világához. – Kóstoltad már őket?
Amikor Anigo az egyletről kérdezett nem is tudtam, hogy hol kezdjek bele. Nem akartam azon lovagolni, hogy nem sikerült elég szavazót gyűjtenem, hogy én legyek a helyettes és ezzel ellenőrizhessem Yoshit. Csak a biztonság kedvéért, hiszen sose lehet tudni!
  – Az a neve, hogy gyerekegylet, és kalózkodunk – kezdek bele a sztorizgatásba. – Tudod a kalózok olyan Rowok, akik rumbát isznak – fűzöm hozzá, mert először én se tudtam, hogy micsodák. De most már igen, és nagyon tetszenek! 8) – Meg színes monitoron, olyan TV ízén nézünk meséket – mellékelem hozzá a másik nagy élményt az egészhez. Halomnyi érdekességet láttam már az egyletnek köszönhetően. Kár, hogy Hak nem jöhet ide, mert tuti, hogy ő is élvezné.
Megörülök, amikor meghallom, hogy magunk választhatunk az étlapról. Ez már két héten belül a második! *o* Összenézek Rihitoval, majd egy bólintással pakoltam a magasba mancsomat, hogy jelezzem a Moto-taishounak kívánságunkat: a szokásosat kérem – címzéssel. Ehhez csak akkor jutunk hozzá, ha kapunk hónap elején fizetést. Már pedig a többségét hazaviszem, hogy legyen otthonra tartalék. De egy hónapot nyitó nagy ebéd mindig belefér!
  – Nem létezik jó büntetés Anigo! ToT Már azon gondolkodtam, hogy hazamegyek és többé vissza se jövök a Gotei 13-ba. :S – panaszkodom. – A 12. osztag nagyon félelmetes volt, Hida folyton fel akarta boncolni Rihitot, Suke pedig beavatott az osztag rémséges oldalába. Amikre mostanában Yoshi sokszor állította az ellenkezőjét. Szóval most már én se vagyok biztos semmiben. Szóval utána fogok járni! – jelentem ki határozottan. – Várj, azt mondtad panaszt benyújtani? Ilyet lehetne? Mert akkor csináljunk panaszlevelet, mert Rihito nagyon sokat szenvedett!
A nagymacska (aki jelenleg kicsi) elfeküdt mellettem, hogy előadja az áldozatot. Az állapot nem tartott túl sokáig, mert közben felszolgálták nekünk a nagy adag húsit, rizzsel és szaftos körettel! *O*


(click to show/hide)

Karakterlap

Fuchida Ayumi

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
18 000 / 30 000

Hozzászólások: 46

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 7 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#7d7d7d || #e1d1b8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Unohana és Ukitake Büfé
« Válasz #29 Dátum: 2016. Szept. 02, 19:16:37 »
Vadásszunk házinyúlra?


Most már magában Seireitei-ben is jobban mozgok és mozoghatok, ezért is döntöttem úgy, hogy ellátogatok egy helyre. Ódákat zengtek erről a helyről, és egyre inkább azt gondoltam, hogy vétek lenne nem kipróbálnom. Inkább egy cukrászda, mint sem büfé, de ezen igyekszem nem fenn akadni. Az Unohana és Ukitake Büfébe vezet az utam, vagyis inkább a kíváncsiságom. Belépve elámultam, mert tényleg szép és különleges aurát áraszt a hely. Jó időben érkezhettem, mert nincsenek olyan vészesen sokan. Egy karamellás és csokoládés Capuchino különlegességet kértem és egy számra szimpatikus süteményt. Mert azt hallottam mindegy, hogy melyik süteményt választom, az csakis finom lehet. Gyorsan ki is kapom, kifizetem, majd egy üres asztalhoz leülök. Kicsit bajban vagyok, hogy előbb a süteménybe kóstoljak bele vagy inkább a Capuchino-t ízleljem meg. Inkább az előbbit választom. Nagyon finom. Nagyi süteményeit szeretem a legjobban, mert azokban tényleg érződik az a fajta szeretet, amit tényleg beletesz. Ezt viszont teljesen máshogy kell kezelni, másképp kell hozzá viszonyulni. Kicsit úgy érzem, mintha egy másik dimenzióból származna ez a sütemény, és olyan íz világa van, amit még nem is éreztem. Isteni ez a sütemény. A Capuchino-val is teljesen ezt éreztem. Még sosem ittam ehhez hasonlót, ugyanis nálunk a különféle gyógyteák a népszerűek, amit nagyon is szeretek, de ez az ital teljesen más. Egy napon nem lehetne említeni őket, mert nem lehet őket összehasonlítani. Úgy gondolom később is be fogok még ide térni, mert ez tényleg egy különleges hely. Én is majd azok közé fogok tartozni, akik áradoznak róla. Már ki is szemeltem a következő Capuchino különlegességet, amit majd meg szeretnék kóstolni. Egy nem túl távoli asztalhoz vitte a szemrevaló italt egy fiú, az ott ülő lánynak. Tényleg az is nagyon jól nézett ki.
Éppen vágtam a következő falatot a süteményemből, mikor is ismerős arcot pillantottam meg. Amaya volt, akinek egyből elkezdtem integetni. Remélem, csatlakozik hozzám, így nem leszek olyan egyedül. Lehet, hogy ő is gyakori vendége a helynek? Az nem lenne rossz, mert akkor együtt eljöhetnénk ide, amikor van egy kis időnk. Amaya-ra mosolyogtam a tőlem már megszokott, kicsit haloványnak tűnő, de mögötte sokkal több érzelmet rejtő mosolyommal. Vajon lesz asztaltársaságom? Kíváncsi vagyok, vajon még hányan szoktak ide jönni szabadidejükben?