Találkozás egy hadnaggyal
(avagy hogyan hívassuk meg magunkat ebédre
) Mikor azt magyarázza, hogy hogyan is sérült meg, hevesen bólogatok, miközben bekapdosok egy-egy sütemény darabot. Komolyan olyan, mint a moziban. Bár van egy olyan érzésem, hogy némileg színesíti a történetet, de ez végül is nem baj. Az ember a saját cselekedeteit mindig kicsit felturbózva adja elő, még ha ez nem is szándékos. Mindenesetre örülök, hogy viszonylag épp bőrrel megúszta. Mondjuk nem lehetett kellemes az a dárdaszúrás, de talán az adott pillanatban nem is fájt annyira, csak utána. De ezen most kár is filozofálnom, ezt csak ő tudhatja, megkérdezni pedig nem akarom, mert nem hiszem, hogy szívesen visszagondolna rá.
- Négy hónapja vagyok shinigami, azt hiszem, de nem hallottam erről az esetről, bár az is lehet, hogy az olyan jelentéktelen tiszteket, mint én nem avatják be az ilyen fontos dolgokba - tűnődöm el hangosan. Mondjuk tényleg érdekes, hogy egy ilyen fontos és elég nagy kaliberűnek tűnő ügy nem jutott el hozzánk, de hát ez van, most nem omlok össze ettől a ténytől. Bár az is elképzelhető, hogy annyira nem is volt olyan nagy kaliberű, hogy a Tisztalelkek Városában mindenkinek elmondják.
- A mumus? - kérdezek vissza, majd kissé gonoszkás mosolyra húzom a szám. - A mumusok nagyon veszélyes szörnyetegek ám, akik az egész városban jelen vannak, mindenhol. Ők minden bajnak az okozói, szeretik átverni, megtéveszteni, megijeszteni és bántani az embereket, szóval nagyon vigyázz velük - mondom komolyan és kissé halkan, mintha ez valami őrületesen nagy titok lenne. Ezt követően tartok egy kis hatásszünetet, megvárom az arckifejezését, mellyel valószínűleg örültnek titulál és elgondolkozik azon, hogy nem a negyedik osztagtól szöktem-e. Mindenesetre miután véget ér a hatásszünet elnevetem magam, majd hátra dőlök a székemen. Persze a nevetésemben nincs gúny, vagy ilyesmi, csak színtiszta jókedv. - Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki, kíváncsi voltam arra, hogy mit fogsz szólni, ha előadom az előbbi történetet - szabadkozom. - Egyébként mumusok természetesen nem léteznek, ez csak egy tizedik osztag szavajárása. Akkor mondjuk, hogy ha valami rossz történik velünk, esetleg eltűnik valamink és hasonlók. Akkor azt mind, mind mumus cselekedetnek kiáltjuk ki. De persze tudjuk, hogy ez csak egy afféle játék - adom meg az igazi magyarázatot és tényleg remélem, hogy nem haragszik rám az előbbi miatt, mert igazán nem akartam megbántani, vagy gúnyt űzni belőle, ez csak egy ártatlan tréfa volt. Mondjuk azt nem tettem hozzá a fentebbi mondandómhoz, hogy remélem, mindenki tudja, hogy ez csak játék, mert őszintén: én néha kételkedem ebben.
Szerencsére egészen addig nem veszi észre, hogy elsírom magam, míg be nem fejezi a történetét. Ennek örülök, mert így nem zavarom meg. Mikor a kezembe temetem az arcom, hallom, hogy egy szék lábai megcsikordulnak a padlón, de ennek nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget egészen addig, míg valaki fel nem húz a székről és óvatosan meg nem ölel. Igazándiból annyira meglepődöm, hogy sírni is elfelejtek, bár azt érzem, hogy a könnyeim folynak lefelé. Az arcom ekkor már szabad, ugyanis mikor felállított elvettem onnan a kezeimet, hogy megnézzem ki és mit szeretne tőlem.
Mindenesetre a másodperc tört részéig csak állok meglepve, folyó könnyekkel, majd amennyire tudom én is megölelem, és a vállára hajtom a fejem. Igaz, nem vagyunk olyan viszonyban, ez most mégis jól esik, olyan megnyugtató az egész. Mondjuk ez nem tart sokáig, sőt az egész csak egy pillanatnak érződik, talán annyi is, nem tudom. Mikor hátralép pár kedves és nyugtató szót intéz felém, melyek jól esnek, bár az elrejtett „fekete viccen” nem tudok nem mosolyogni, persze azt is csak keserűen, még véletlenül sem vidáman.
- Ugyan nem rontottál el semmit - rázom meg a fejem, bár azt hiszem ezt még az ölelés előtt mondta, nem tudom biztosan, valahogy annyira összefolyik az egész -, csak így alakult. Ugyan, nem vagy halott, élsz, hiszen itt vagy előttem - mondom még mindig s könnyeimen keresztül, bár most már nem folynak olyan megállíthatatlanul, mint korábban. Ezek után megölel még egyszer - bár ez most nem olyan, mint az előző -, majd visszaül a helyére, ahogy én is, majd megtörlöm a könnyes szemem és kifújom az orrom egy szalvétába.
Mint kiderül jól láttam, valóban fehér a haja és azt is megtudom, hogy nem a kor tehet a dologról, hanem már születése óta ilyen és azért festi, mert nem szereti. Mondjuk ez egy teljesen logikus válasz, ha nekem nem tetszene a barna, vagy unalmasnak találnám - néha amúgy annak találom -, akkor szerintem én is befesteném.
- Értem - bólintok. - Szerintem nem állhat rosszul a fehér sem, bár nem nagyon tudlak vele elképzelni. Mindenesetre a szőke határozottan jó szín - felelem, arra pedig hogy nagyon jó a szemem nem mondok semmit, mert nem szeretném magam ajnározni azzal, hogy jó megfigyelő vagyok és hasonlók. Mikor bókol, érzem, hogy jobban elvörösödöm és egy kicsit oldalra is fordítom a fejem. Mondjuk szerencsére az előbbi dolgot nem biztos, hogy észreveszi, mivel a sírástól még mindig ki van vörösödve az arcom, legalábbis szerinte, ami most nem baj, mert az az pár árnyalat talán nem tűnik fel neki.
- Köszönöm, szépen - felelem arra, amit a szememre mondott és nem teszem hozzá, hogy én mindig teljesen átlagosnak látom a szemem. Valahogy a barna egy ilyen szín. Persze, ha zöld, vagy kék lenne, az sokkal jobban mutatna. Bár sokak szerint ez a barna is „különleges”. - És sajnálom, hogy összekönnyeztem velük az egyenruhádat - teszem hozzá.
Mikor ez után arra kér, hogy ne sírjak előtte többet meglepve fordítom felé a fejemet. Valahogy annyira más volt a hangja, annyira gyengéd, sőt, még ő maga is belepirult a mondatába, amit a kakaós sütije mögött próbált elrejteni.
- Megígérem - felelem, majd a következő szavak már maguktól buknak ki a számon, igazából nem is tudom megmondani, hogy milyen indíttatásból mondom őket -, de csak akkor, ha te is megígéred, hogy nem adsz rá okot. Oké? - mosolygok rá és már magam sem tudom, hogy mitől piros az arcom, a korábbi sírástól, vagy éppen a kimondott szavaimtól, de furcsa mód nem szívnám vissza őket. Úgy érzem, úgy vannak jól, ahogy kimondtam őket.