Szerző Téma: Anselm Eberhard Lindhorst  (Megtekintve 751 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Anselm Eberhard Lindhorst

Hakase...

Eltávozott karakterek

Daitenshi

*

Tenshi

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
11 000 / 15 000

Hozzászólások: 128

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 26 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Asszem ez egy ilyen türkiz szín :D

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Nincs annál rosszabb, mint amikor egy bohóc kenguru terrorizál."

Post szín:
#22b822/#0b7938


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Anselm Eberhard Lindhorst
« Dátum: 2016. Máj. 15, 01:44:51 »
„Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle.”

~ Adatlap

 Név: Anselm Eberhard „Ael” Lindhorst
Nem: Férfi
Kaszt: Gemischt Quincy
Szül. ideje: 01. 18.
Kor: 17
~ Előtörténet

„Ebben nem tudok együttműködni.” Megfordultam, és ezt vágtam ’apám’ arcába. Nem lehet senki ezen a világon ilyen érzéketlen, gondolkodásra nem képes idióta. Ez az ember odaállít hozzám, a képembe vág dolgokat 16 év után, és még el is várja, hogy együttműködjek? Komolyan gondolta? Kétlem az ilyen létforma létezését. Ennyi ideig nem is jelent meg, nem is segített, és még csak hallani sem hallottam felőle, erre elvár tőlem akármit is. Mélyen a szemeibe néztem, mély levegőt vettem, és már ki is akartam mondani, de nem tudtam mit mondjak. Öreges arcával rám nézett, mélyen a szemembe, előtte valószínűleg a tarkómat nézte, lelógó bajszát igazgathatta, most meg nézett, könnybe lábadt szemekkel, és várt. Néztem tovább, szemüvegemet levettem az arcomról, és felemeltem a kezemet az arcom elé, és ökölbe szorított kezemet kinyitottam. Egy aprócska kereszt volt benne. Láncon lógott, és élénken csillogott egy erősen fehéres fénnyel. Néztem egy darabig, majd az ember mellkasához nyomtam, és kiengedtem markomból. Gyorsan fel nyúlt érte, nem hagyta, hogy a földre essen. Markába szorította, és könnycseppeket hullajtott rá. Megfordultam, hátranéztem, és vegyes érzelmekkel, de egyértelműen megmondtam neki:
„Én ember vagyok. Nem holmi Quincy.” És elindultam az emeleti öltözőbe.

Üdvözletem, Anselm Eberhard Lindhorst vagyok. Röviden, és barátaimnak Ael. 17 éve születtem erre a világra az osztrák Bécs városban. Születésem előtt apám elhagyta a családot, mert nem bírta elviselni, hogy gyereke született. Anyám szerint nem lett volna képes felnevelni. Ma már jobban tudom, hogy mi is az igazi oka. De ez majd később jön a történetemben. A lényeg, hogy gyermekkoromban Bécsben éltünk. Ott végeztem az általános iskolai tanulmányaimat, és itt is ismerkedtem meg a harcművészetek csodálatos világával. Ez utóbbi a lényegesebb. Egy külvárosi Dojo-t fedeztem fel, egy barátomnak, Alfrednek hála. Elkezdtem járni jujutsura, és mellette ninjutsura. Az előbbivel kevésbé foglalkoztam, az annyira nem tetszett. Rengeteg felesleges ordítás, és hülye mozgáskultúra (senkit sem akarok megsérteni, akinek ez tetszik, de én nem bírtam ki…). A ninjutsu volt az, ami viszont ott tartott sokáig. Egészen Sandan (3. Dan) fokozatig maradtam, amikor a senseiem szólt, hogy hamarosan egy nevesebb japán dojo-ból fog érkezni egy ottani dojo-chou (dojo tulajdonos). Ez az ember volt későbbi mesterem, Iburame Shin’ichi.
Szóval megjelent ez az ember, vállamig alig ért, kopasz, és görnyedt is volt. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is ki tudna állni akárki ellen… Nem vettem komolyan az öreget. Nem tudtam komolyan venni. Felemeltem a kezem, nem gondolkoztam előre, akkoriban nem nagyon tettem mondjuk, és megszólítottam a nagymestert:
„Mester, szeretném kihívni egy erődemonstrációra.” Határozottan a szemébe néztem. Ő vissza nézett rám. Tőle jobbra ültem, a dojo tatamizott részének  a bal oldalán az ajtó felől nézve. Először nem szólt semmit, csak nézett. Tudtam, hogy tud németül, de úgy éreztem, hogy nem jönnek szavak a szájára. Nos, a probléma nem ez volt. Egy jó fél percig engem nézett, aztán elnézett rólam, és folytatta azt, amit előtte mondott. Hosszasan beszélt a harci szellem fontosságáról. Majd nem sokkal később Egy technikáról beszélt. Azt mondta, ez egy olyan technika, ami csak akkor hajtható végre, ha az embernek a harci szelleme az egekben van. Egy olyan technikáról beszélt, ami akárkit legyőzhet, nem számít az erő, a kor, az időjárás, vagy a környezet. Ez a technika egy végső technika, de ezt használjuk először. Mindig ehhez kell fordulni először. Ez egy olyan technika, amit még egy kezdő is megtanulhat. Ezen a ponton minden Muukyuu-s (nulladik szintű tanuló) szeme felcsillant, és teljes figyelemmel bámultak az öregre, akár egy istenre. Majd a Mester egy aprócska mondattal fejezte be mondanivalóját, és kisétált a dojoból. Ez a mondat egy életre megváltoztatta a gondolkodásom. Ez a mondat, nem is, ez szó, amit kimondott olyan erővel bírt, ami hegyeket ledönt, folyókat fakaszt, tengereket önt ki a medrükből, és épületeket dönt le. Ez a szó a tisztelet volt. Ez a szó, amit előtte figyelembe nem nagyon vettem. Tehetséges voltam, abban, amit csináltam. Mindig, és mindig sikerrel jártam. Én voltam a legjobb mindenhol. Kézpénznek vettem mindent. Az életemet is. És ez a szó, ez az aprócska szó megváltoztatta mindezt. Felkeltem, és utána rohantam. Mielőtt kiléptem volna a dojoból meghajoltam a szentélynek, és kiléptem utána.
”Mester!” üvöltöttem utána, ”Mester, sajnálom!” Könny szökött a szemembe. Fel sem fogtam, hogy miket mondtam előtte. Fel sem fogtam, hogy az, amit mondtam mennyire volt átgondolatlan. Amint utolértem, ami mellesleg nem volt nehéz, mert csoszogott, letérdeltem, és meghajoltam, ahogy az illik. ”Mester, vegyen fel a tanítványának!”

Nem voltam egy éve sem Karakurában az új Mesteremnél. Tizenhatodik életévemet értem el éppen. Születésnap. És persze esik aznapra edzés. Mondjuk, hogy ne esne? A dojo mögötti kis fabódéban sikerült berendezkednem ideiglenesen, hat hónapon keresztül. Kényelmes volt azért… Megkaptam a saját két négyzetméter tatamimat, amin aludhattam, volt egy íróasztalom, egy szekrényem, és a dojoban volt zuhany meg wc. Nem mondom, hogy álmaim otthona, de szabadon voltam. És mindig rendet is tartottam. Nem birtokoltam semmit. Mindent a Mestertől kaptam, úgyhogy vigyáztam rájuk. Beiratkoztam egy Karakurai iskolába, ez a Karakura High School volt. Európailag Harmadikos gimnazista voltam ekkoriban, ez ott Nagyjából a Második osztály a az utolsó részéből az iskolának (Secondary Education – High School). Nem volt érdekes a hely, sokan jártak oda. Házik jóval egyszerűbbek voltak, mint az osztrák feladatok, de az iskolarendszert nehéz megszokni… No meg azok a fejek: Úristen! Külföldi! – Ez jött mindenhonnan. Meg lehetett szokni igazából… Nem jártam el iskola után sehova, nem csináltam semmit, csak tanultam, és edzettem a Mesterem szoros napirendje alatt. Elvárta a jó tanulóságomat, és azt is, hogy nála is jól teljesítsek. Nem volt más tervem az ittlétemre, úgyhogy elfogadtam. Csináltam, amit kért, és nem voltak problémák egyszer sem. Szóval, aznap reggel felkeltem, ez egy pénteki nap volt, nem volt valami könnyű mondjuk az ébredés, de sikerült. Kitápászkodtam az ágyamból, és ránéztem az órámra. Öt óra huszonhét perc volt. Három perccel korábban keltem, mint kellett volna. Kitápászkodtam az ágyamból, és átmásztam az asztalomhoz, ahonnan felvettem a szemüvegem. Ránéztem a telefonomra, és tényleg annyi volt az idő. Három perc annyit tesz, hogy átfutok a dojoba, lezuhanyzom, és elmegyek futni. Szóval, ezt gyorsan betervezve el is kezdtem megvalósítani. Előkerestem a törölközőmet, egy tiszta alsót, jogging nadrágot, és egy trikót. Átballagtam a fürdőhelységbe, megengedtem a zuhanyt, és kitettem magam egy két perces meleg zuhanynak. A két perc leteltével viszont áttekertem a csapot a másik irányba, és egy jeges víz öntött le. Minden reggel ezt teszem, mert egy fél perces zuhanytól annyira felkelek, mint mások három kávétól se. A fél perc leteltével gyors szappan, mosás, sampon, mosás ciklus jött. Ezt lezárva felöltöttem a futóruhámat, és lefutottam három tömbkört cirka tíz perc alatt, ez körülbelül egy kilométer volt. Nem kapkodtam. Ez csak kocogás volt. Miután ezt lezavartam, bementem a dojoba, és a külön öltözőben, ami a Mesternek és nekem volt fenntartva átöltöztem edző felszerelésbe, és átgyakoroltam az előző napi formákat. Néhány ütés, rúgás, kaiten (gurulás) és oten (cigánykerék). Alap gyakorlatok. Ezt körülbelül hat órakor hagytam abba. Kimentem, visszavettem a futó ruhámat, és visszabattyogtam a kuckómba. Előkaptam a szekrényemből az uniformisom, és visszamentem lezuhanyozni. Megint, szokásos menetben lezuhanyoztam még egyszer, és utána visszafutottam a házikómba, immáron másodszor, és kiraktam száradni a ruháimat, amit majd délután kimosok. Felkaptam az iskolatáskámat, és háromnegyed hétkor elindultam az iskola felé. Útközben beugrottam egy kisboltba, hogy felkapjak egy almát reggeli gyanánt, és egy üveg vizet a napra. Nos, maga a nap nem volt túl érdekes egészen hazaérésemig, úgyhogy odaugornék egyből.
Szóval délután suli után edzésünk volt. Szokásosan. Továbbra is a Sandanos helyemet foglaltam el, a Mester jobbján, a terem baloldalán. Edzésünk alatt több dolog szemléltetésére is engem szokott kihívni, és ez aznap délután sem volt másképp… Hozzá vágott a földhöz, többször is, és rendesen megsegítette a beleim szét mozdulását is. A csontokról nem is beszélve. De ezt élvezte. És, ami vicces, hogy én is. Jót szórakoztam mindig. Ez az a dolog, amit valaki, aki sosem tanult harcművészeteket nem fog megérteni. Hogy lehet azt élvezni, hogy szétvernek, és fáj? Erre nem tudok választ adni. Meg kell próbálni, és élvezni. Az edzés után levonultam a földszintre, mert tudniillik, a dojo két emeletes, és az edző felület a másodikon van.  A földszint az ilyen fogadó helyiség, és wck. Sok ember ült lenn. Éppen megnézték az edzést. Végig beszélgettem az összessel, és megkérdeztem tőlük, hogy hogy tetszett az edzés, majd útjukra bocsájtottam őket. A legvégére egy alacsony, európainak kinéző férfi maradt. Öreges, szomorkás arca volt, és hosszú, lógó bajsza alatt elégedetten mosolygott. Hozzá is odamentem, nagy mosollyal, és vállára tett kézzel kérdeztem meg tőle, hogy hogy tetszett neki az edzés, és hogy várható e még később. Végigmért, láthatóan, és szeme jó darabig az oldalamon, az övembe helyezett bokkenen időzött. Vissza felnézett rám, majd nagy mosollyal szólt hozzám:
”Örülök, és büszke vagyok. Örülök, hogy ilyen jó helyen lehetsz, és büszke vagyok, hogy megtaláltad a helyed nélkülem is, Fiam.” Végtelen mosollyal az arcán nézett rám. Látszott, hogy komolyan gondolja, amit mond. Én meg, mint egy idióta álltam, arcomra fagyott mosollyal. Ránéztem az előttem ülő férfira, aki fiának nevezett, és nem tudtam mit mondani. Felemelte a kezét, leakasztott róla egy láncot, és a kezembe adta. Megfogtam, és csak néztem a karkötőt. Egy egyszerű kis ezüstlánc volt, amin egy kereszt volt dísznek. Ökölbe szorítottam a kezem, és erőt vettem magamon, hogy megszólaljak.
”Uram, elnézést, de azthiszem összekever valakivel. Apám elhagyta a családom több, mint…”
”Több, mint tizenhat éve igaz? Meg sem születtél, és már nem voltam veled.” Maga elé nézett, mélyen le a földre. Meg mertem volna esküdni, hogy a szeme könnybe lábadt, de mikor visszanézett rám, ennek semmi nyomát nem lehetett már látni. ”Sajnálom, Fiam. Bolond voltam akkor még. Ifjabb Quincy voltam akkoriban, és féltem, hogy nem fogadnak el, ha félvér gyermekem születik. Nagyon nem tettem jól. Megijedtem, és elfutottam. Sajnálom…” Fordult könnybe a szeme. Továbbra is nézett, és várt választ. Nem tudtam erre mit mondani. nem tudtam miről beszél. Nem tudtam mi az a Quincy amiről beszél, és főleg nem értettem, hogy mi az a félvér Quincy. Odébb léptem, mire ő felkelt, és újra elkezdett beszélni hozzám:
”Fiam, hallgass meg. Odaadom neked a keresztet, ami a kezedben van. Megtanítalak kezelni. Az egy íj. Egy olyan íj, amit csak mi Quincyk tudunk használni. Megtanítok mindent neked, csak kérlek engedd, hadd hozzam helyre, amit elrontottam anno.”
„Ebben nem tudok együttműködni.” Megfordultam, és ezt vágtam ’apám’ arcába. Nem lehet senki ezen a világon ilyen érzéketlen, gondolkodásra nem képes idióta. Ez az ember odaállít hozzám, a képembe vág dolgokat 16 év után, és még el is várja, hogy együttműködjek? Komolyan gondolta? Kétlem az ilyen létforma létezését. Ennyi ideig nem is jelent meg, nem is segített, és még csak hallani sem hallottam felőle, erre elvár tőlem akármit is. Mélyen a szemeibe néztem, mély levegőt vettem, és már ki is akartam mondani, de nem tudtam mit mondjak. Öreges arcával rám nézett, mélyen a szemembe, előtte valószínűleg a tarkómat nézte, lelógó bajszát igazgathatta, most meg nézett, könnybe lábadt szemekkel, és várt. Néztem tovább, szemüvegemet levettem az arcomról, és felemeltem a kezemet az arcom elé, és ökölbe szorított kezemet kinyitottam. Néztem egy darabig a keresztet, majd az ember mellkasához nyomtam, és kiengedtem markomból. Gyorsan fel nyúlt érte, nem hagyta, hogy a földre essen. Markába szorította, és könnycseppeket hullajtott rá. Megfordultam, hátranéztem, és vegyes érzelmekkel, de egyértelműen megmondtam neki:
„Én ember vagyok. Nem holmi Quincy.” És elindultam az emeleti öltözőbe. Felmentem, de a lépcsőfordulóban Mesterem állított meg. Egy szót sem kellett szólnia, hogy tudjam mit akart mondani. Megint elkövettem azt a hibát, amit fél éve. Megfordultam, és könnybe lábadt szemekkel futottam megint. Le az előszobába, majd ki a hideg, szeles Karakurai utcára. Látszódott a kisházam hátul a kertben, és sok autó ment el a másik irányban az úton. Futottam előre, de apámat nem láttam. Vagyis de, csak későn: Egy magas férfi előtt feküdt a járdán. keze előrenyúlt, és láttam benne csillogni a karkötőt. Az előtte álló férfi egy kék, vibráló íjat tartott a kezében. Láttam, ahogy ugyanilyen anyag állt ki apám hátából is, és még jobban elkezdtem futni felé. Bokkenemet kirántottam az övem szorításából, és Felugrottam. Több mint tíz méternyire voltam az incidenstől, mégis olyan volt, mintha egy másodperc alatt értem volna oda. De közben nem értem le a földre az ugrásból. Eddig a percig képtelen voltam négy méternél hosszabban ugrani, most meg átugrottam tízet is. A férfi meglepődött, de ideje nem volt reagálni. Bokkenemmel hatalmasat sújtottam nyakára, amiből hatalmas reccsenést hallottam. Éreztem, ahogy a fa-penge belehatol a férfi nyakába, és félig a vállába. Csontok ropogtak, bőr szakadt, hús zúzódott. Majd éreztem, ahogy egy meleg, vörös lé repül az arcomba. Ennek a vérnek az íze keserű volt. Keserű, de kegyetlenül keserű. De a legmélyén egy édes érzés is volt. Édes bosszú íz. Olyan íz, amit senkinek sem kívánnék, mert ezt nem lehet utánozni még egyszer, és az ember rá tud függni. Olyan édes, hogy az kegyetlen keserű. A következő pillanatban a férfi mögött egy méterrel álltam, és egy hangos puffanást hallottam mögöttem. A férfi összeroskadt. És én is.
Másnap délelőtt, egy kellemetlen szombat reggelen két gödröt ástam. Egyet egy arctalan embernek, egy fejetlen, és kegyetlen embernek, egyet pedig egy síró, öreg arcú bajszos embernek. Délben elföldeltük mindkettőt, és egyiküknek kőhalmot raktam sírkőnek. Emlékeznem kell rá. És nem csak az a karperec lesz a módom rá, ami most már az én kezemen volt, hanem a kőhalom is, és Mesterem, aki mint elmondta aznap, szintúgy Gemischt Quincy, mint én. És megígérte, hogy megtanít Egy s másra. Gyorsan közlekedni már tudtam hirenkyakuval, arra ráéreztem, és az íjamat is ki tudtam húzni. Azóta egy év telt el. Mesterem nem csak ninjutsut oktatott nekem, amiből ugyan elértem a Yondan (4. dan) szintet, de még a Quincy lét fortélyaiba is beavatott, és az egyéb természetfeletti lények jelenlétébe is bevezetett.  Varrattam egy fehér ruhát is, Mesterem leírása alapján a Quincyk ilyet hordanak.
Ma? Ma pedig őt is eltemettem oda, a dojo mögötti sírhalomba, és megörököltem a dojot is, és minden megmaradt quincy eszközét is.
Szombat, január tizennyolc.
Egy év telt el.

~ Kinézet


Hogy is fogalmazzak… Anselm egy igazán tetszetős fiatalember. Teste kellően izmos, és vonzónak is mondható. A száznyolcvannégy centiméter magasságával igazán nem volt kitűnő Ausztriában, ám ahogy Japánba költözött, hirtelen az évfolyam legmagasabbika lett. Közepesen hosszú barna haja van, és éppen ezért nem kifejezetten üt el az átlagtól. Legalább ez segíti a beilleszkedését Karakura-chou-ban. Zöldeskék szeme kifejezetten jól lát még a sötétben is, edzéseiken gyakran sötétséget csináltak, hogy erre edzhessenek. Ruházatot illetően nem hord különösebb ruhákat mint a sima köznapi farmert, pólót, ingeket, pulóvereket, és cipőket. Edzéshez gi-t hord, és hozzá a megfelelő felszereléseket. Csuklyát nem használ, kényelmetlen, és kitakarja a perifériákat. Bal csuklóján quincy karkötő lóg, rajta a megfelelő kereszttel. Ezt sosem veszi le, mindig az apja jut róla eszébe. Ha úgymond quincyskedik, akkor egy
(click to show/hide)
hord. Iskolában Karakura High School egyenruhájában megy, de egy Seele Schneider-t mindig visz magával, eshetőségre. Szemüveges, de edzésekhez nem hordja, fél, hogy esetleg eltöri.

  ~ Jellem


Tisztaszívű ifjú. Nem szereti a kihágásokat, nem szereti az óramulasztást, és nem szeret feleselni. Sőt, nem is tudja elképzelni ezeknek a létezését. A parancs az feltétlen. Nem képes felfogni a szabályszegők gondolkodását, és ezért nem is szokott velük foglalkozni. Minimális esély van rá, hogy ha valami ütközik a nézeteivel, hogy mégis ellentmond valakinek, de ez nem gyakori. Mondhatni dojoban nőtt fel, úgyhogy neki a fegyelem és a figyelem a két alapelv. Szobája is tükrözi ezt, mint minden más, ami körül veszi, sőt, még az öltözködése is: rend van mindenhol. Vallásra shintoista, de annyira nem követi a hitet. Újévkor eljár szentélyhez, de nem érzi kötelességének, vagy felelősségének ezt.
Egy fontosabb, de meglepő személyiségjegye viszont az, hogy megőrül mindenért, ami bolyhos. Elképzelhetetlen egy ilyen rendszerető, és összeszedett embernél, hogy kisnyulak után futkorásszon a mezőn, de ő erre teljesen képes, és vevő is. Teljesen fanatikus minden pihe-puha lénnyel kapcsolatosan, és egy másodperc alatt el is veszti a harci szellemét, ha ilyet talál. Talán ez a legnagyobb gyengéje. Akármi ami bolyhos legyőzheti őt.

  ~ Szeret-nem szeret

  • Szeret:
    • Rendet
    • Szertartást
    • Nyugalomat
    • Harcot
    • Tisztességességet
    • Mindent ami bolyhos ^^

  • Nem szeret:
    • Káoszt
    • Behatárolhatatlanságot
    • Hollow-okat
    • Természetfeletti lények fölényeskedését
    • Szűk látókörű Quincy-ket
    • Hazugságokat
~ Felszerelés(ek)

  • Seele Schneider x2
  • (click to show/hide)
  • (click to show/hide)
    -> Edzésekhez
  • Fekete öv – Sandan szint. -> Edzésekhez
  • (click to show/hide)
    – Ez mind Quincyként üzemelve, mind edzéseken használja.
  • (click to show/hide)
    – Csak „akcióban” használja
  • Karakura High School egyenruha
« Utoljára szerkesztve: 2016. Máj. 15, 22:47:40 írta Anselm Eberhard Lindhorst »

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 203

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 722 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Anselm Eberhard Lindhorst
« Válasz #1 Dátum: 2016. Máj. 15, 23:21:05 »
Jó estét! :3

"Anselm egy igazán tetszetős fiatalember." Nos, nem csupán ő, az elénk vázolt rövidke életének jelentősebb eseményei is azok. Szerettem volna kérésednek megfelelően még valamibe belekötni, :roll: de nincs mibe, így az előtörténetedet elfogadom! ^-^


Szint: 1. szint
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 8000 ryou


A pontozást már ismered: Indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, (kivéve a Hirenkyaku, az 4 pontról indul) ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 11 pontot (az LP-d után, és Karakura High School-hoz tartozás végett) a képzettségeiden, amik a következők:
  • Fegyverhasználat
  • Pusztakezes harc
  • Gintou technikák
  • Hirenkyaku
  • Íjhasználat
Elosztott pontjaidat itt jelentsd le!
Kellemes játékot! ^-^

« Utoljára szerkesztve: 2016. Máj. 15, 23:26:41 írta Neliel Tu Oderschvank »