Azt fenemód tudnám értékelni, ha a tomboló nyárban nem kellene
Oyaji vezényszavai miatt már hajnalok hajnalán kiugranom az ágyból, merthogy neki segítségre lenne szüksége a dokumentációival. Én kértem, hogy hagyjon mindent az utolsó pillanatra? Nem. Lenne helyette határidős papírmunkám az osztagban, amit nem ártana
Nao-chan helyett is megcsinálnom? Lenne. Nem értem, mit nem lehet felfogni ezen az összefüggésen. Ráadásul ma még hűvös is van korán, mi meg a melegre való tekintettel igen sokáig beszélgettünk az este
Otoutoval. Szerintem ez azért a büntetés, hogy nem hívtuk meg
Oyajit az edzőmeccsünkre. Biztos vagyok benne. Csak azt nem vágom, miért én vagyok az egyetlen szenvedő alany.
Unottan pillantok fel a bereppenő pokollepkére. Meg mernék esküdni rá, ez is csak egy indok lesz az öregnek, még több papírt sózzon rám a tetemes halomból. Nem kicsit döbbenek meg, mikor a pillangó engem áll neki piszkálni, ugyan hallgassam már meg az üzenetet. Azonnal felpattanok nyújtózni egyet, majd sajnálkozok egy kört
Oyajinek amiért nem tudok tovább segítségére lenni, de engem bizony hív a kötelesség.
Azért elsőre nem az első osztag felé indulok, hanem a tizedikbe, hogy megkérjem
Hime-chant tartsa meg ma a zanjutsu edzést az osztagban, mert
Nao-chan biztosan megint el fogja bliccelni. Vagy irányítsa át a tiszteket a szomszédba,
Chiyo-chan biztosan örülne nekik.
Már éppen indulnék tovább, mikor meghallom az ismerős kis csilingelést. Azonnal körülnézek, merre találom
Hime-chan nagyobbik kislányát, és türelmesen megvárom, hogy Pöttöm Panna felbukkanjon előttem. Picit közelebb is araszolok, ne kelljen olyan sokat ugrándoznia.
– Hogy vagy, Natsuki-chan? – érdeklődöm Törpikétől, majd magyarázatát hallgatva leguggolok hozzá, mégse kelljen ennyire felfelé nézelődnie.
– És mit mondott a mumus pillangó, Natsuki-chan? Neked is az első osztagba kell menned? Pattanj fel, elviszlek – ajánlom a csöppségnek, mert már legutóbbi kalandunk során is jobbnak láttam, vigyázni a leányzóra. Minden gond nélkül veszem nyakamba a lánykát, és miközben felállok, már pötyögöm is az sms-t
Momo-channak, várjon meg a szállásánál és el ne induljon nélkülem. Már éppen indulnék is, hogy összeszedjük a másik leányzót – feltételezem, ha már két hadnagyot hívtak, akkor ő sem maradt le
Masa-jii listájáról – mikor kedves kis útitársam kifejezi aggályát a cicája miatt. Nem egészen értem, mi a fontossága az állatkának, de ez persze nem akadályozhat abban, hogy a gyereknek kényelmes legyen.
– Ha Cica fontos, visszamegyünk érte, csak mutasd az utat – kérem
Natsuki-chant az útbaigazításra, és némi shunpozással pillanatok alatt ott is vagyunk az útitársért. Egyenes háttal guggolok le érte és adom fel a leányzónak, majd baktatok tovább az osztagszállások felé. Inkább nem szaladok még egyszer, hátha a másik hadnagy lánykának kell némi idő, hogy elkészüljön. Az ajtó elé érve bekopogtatok és türelmesen megvárom, hogy valaki kinyissa. Már meg sem lepődök a gyereken, első pár alkalommal még furcsálltam a dolgot, aztán annyiban maradtam, büszke vagyok rájuk.
– Yo, Shouta-chan! Momo-channak szólnál, hogy megjöttünk érte? – intek vidám mosollyal a tisztemnek. Eszem ágában sincs siettetni, remélem, könnyen össze tudja szedni nekünk a leányzót.
– Sajnos csak annyira, mint neked Katsuo-chan, Natsuki-chan. Nem minden vörös hajú shinigami vérrokon, de ettől még szeretem őket – magyarázom kedvesen, miközben várakozunk egykori tisztemre. Az ismét nyíló ajtóra vezetem a pillantásomat, a nyúzott, nagyobbik kislányra. Elmosolyodom a látványon – valahogy erről a kettőről nem tudok semmi rosszat feltételezni.
– Jó reggelt, Csipkerózsika – vigyorgok kedvenc egykori tisztemre, és helyeslően bólogatok, miközben a pokollepkékről mondja a magáét. Ami azt illeti, engem megmentett a kis jószág, roppantul untam magam éppen, amikor elrebbent értem, így jelenleg akármivel is rukkolt elő a vén simlis, biztosan jobban fogok szórakozni, mint odahaza az íratok töltögetésével. Szándékomban állna megvárni, hogy a lányok kiörömködjék magukat egymásnak – vagy magukhoz térjenek a félálomból
- aztán indulnánk is tovább, ám ekkor ismerős becenév visszhangzása karistol végig a gerincemen. Lassú robotmozgással fordulok a hang irányába, de szerencsére kár a gőzért. Elvégre, amint megakad a szemem a segélykérőn, azonnal vigyorra húzom a számat. Ez roppant izgalmasnak ígérkezik.
– Nézzük meg, mit csinál Háni drága ennyire távol a gyűléstől – indítványozom kis csapatomnak, és igyekszem megnyugtatni
Natsuki-chant, nem kell tartania semmitől,
Hana-channak csak nagy a szája, de nem harap nagyot, ha nőnemű az illető.
Odaérve csak még inkább érzem a késztetést arra, hangos hahotában törjek ki a látványon, nagy pech, hogy a
Kuchiki-ház királynője megelőzi ezt a szándékomat. Ennek hiányában csak vigyorral a képemen kapom elő az osztagnak járó lélekmobilt és kérem meg
Hana-chant ugyan pózoljon már nekem egy képhez (csak így szolidan, szorult helyzetében). A műremeket azonnal át is küldöm
Otoutonak arra kérve, röhögjön egy jót helyettem is.
– Nem mondom, hogy nem üdítő a látvány, Háni drága, de próbáltad már azt, hogy kifújsz a tüdődből minden levegőt és úgy araszolsz kijjebb? – érdeklődöm csak úgy mellékesen, hiszen ebből a beragadásból én máshogy nem tudnám kirángatni. Legalábbis anélkül nem, hogy
Pöttöm Pannát veszélyeztetném, azért meg
Hime-chan nyelne le keresztben. Nem mintha ezt nem tudva megtenném, eleve azért vettem fel, hogy vigyázzak rá. Ezért aztán igyekszem annyira lejjebb ereszkedni,
Hana-chan meg tudja simizni a leányzót, és kedves baráti gesztusa mellett is azon vagyok, véletlen se huppanhasson hanyatt a kölyök.
– Majd ha nem kell sietnünk, iszunk egyet erre a nagy izgalomra, rendben? – kacsintok a nőre, elvégre
Masa-jii közelébe vétek elindulni jóféle alkohol nélkül, abból már odahaza sikeresen feltankoltam.
Hime-chan meg gondoskodott róla,
Natsuki-channak is legyen nálam minden jó, még valami ragtapaszt is emlegetett, ami a kis elsősegély-táskában volt. Ennek tudatában
Háni drága családos megjegyzése különösképp szíven ütő, már-már kezdem úgy érezni, tényleg a saját porontyommal készülök menni valahova, ha más nem, egy
Masa-jii féle teadélutánra.
– Apuci pici hercegnői még maradhatnának kicsit azok. Nem kell azonnal férjhez reppenni – adom elő a színházi műdrámát könnyes atyai szemekkel, miközben az asszonynak kinevezett
Hana-chanra pillantok a nagy faggatózásai kellős de közepén.
– Natsuki-chan még sokáig velünk lesz, és sosem hagyna el minket véglegesen, nem igaz? – érdeklődöm a nyakamban utazó kicsi leánykától. Remélem, nem zavarja meg túlzottan a játék, és árul be minket
Hime-channak azzal a címszóval, hogy ellopjuk őt hazulról. Ez azért nem áll szándékunkban, de bármit akarjon
Masa-jii a nyakunkba varrni, őt bizony meg fogjuk védeni minden veszedelemtől. Akárcsak nagyobbik kislányommá kinevezett
Momo-chant, mert milyen dolog lenne, ha nem. Jót kuncogok azon, a lányok mennyire komolyan veszik kis játékunkat. Vétek lenne ezek után abbahagyni és megfosztani őket egy remek szórakozástól!
– Ejnye, anyjuk, hát ez milyen igaz! Mikor legyen az esküvő? – fordulok
Háni drága felé nagyobbik lánykánk teljesen jogos megjegyzése után. Ugyan eszemben sincs még nősülni, de a játék kedvéért miért ne mennénk bele az efféle szóváltásokba és ígéretekbe.
Masa-jii fogadótermében aztán újonnan szerzett kis családom körében várom, megérkezzen mindenki, akinek jobb dolga is lenne, mint az öregnél tenni jelentést. Esküszöm, ha a zoknijainak a színét óhajtja firtatni, nekem lövésem sincs ki tette és azt se tudtam, hogy rózsaszínek nem fehérek! És ugyanez vonatkozik a törölközőire és alsógatyáira is!
– Yo, Ichirouta-chan! – köszönök rá a 12. osztag betoppanó hadnagyára, elvégre elég sokat boldogítom a szomszédokat, hogy segíthessek a bűbájos kis sansekijüknek.
– Hogy van Yuko-chan? Nagyon szomorú, hogy az utóbbi pár hétben csak ritkán tudtam átnézni? – sajnos akadt pár dolgom odahaza, például
Katsuo-chant meggyőzni, hogy kiköltözhet a szekrényemből, amit valamiért szimpatikusnak ítélt az ott tartózkodásra. Remélem, nem fogják megölni egymást
Nao-channal vagy komoly kárt tenni magukban és a berendezésben, ameddig távol vagyok!
– Seiun-chan! Majd valamikor szívesen, ha Oyaji elereszt a papírjai mellől – ölelgetem meg kicsi unokahúgom, majd engedem is, hogy szaladjon tovább. Legyezőmet előkapva, annak rejtekéből intek egyet
Oni-channak is, legyen csak tisztában azzal, hogy én is itt vagyok és figyelek, na meg ki nem hagynám a komolytalan pillanatokban a boldogítását akár
Otouto helyett is. Kár lenne, ha unatkozna szegény, és belefásulna a munkájába így vénségére!
– Közel jársz, Momo-chan, unokatestvérek, ami majdnem ugyanaz – magyarázom nagylánykámnak a rokonaimmal kapcsolatos kérdésre. Mikor
Hana-chan közelebb hajol, ismét magam elé emelem a legyezőmet, nehogy mindenki lássa a sunyi kis mosolyt, ami megjelenik az ábrázatomon az ötletét hallgatva.
– Gyümölcslevet, természetesen, Hime-chantól rengeteget kaptunk – egészítem ki gyermekeim anyjának javaslatát, elvégre az ivászatból kár lenne kihagyni a gyerekeket, de alkoholt egyikük kezébe sem vagyok hajlandó adni. Mindketten kicsik még hozzá, főleg
Natsuki-chan de
Momo-channak sem mernék adni a sakéból.
– Zseni vagy, Háni drágám, de ez nem újdonság – paskolom meg a nőszemély vállát, ezzel is véleményezve az ötletét. Magam sem találhattam volna ki sem szebbet, sem jobbat. Közben megsimogatom
Momo-chan kobakját, ő bizonyára még nem hallott
Minashaku-chan egy-egy tettéről küldetésekben, nekem viszont volt alkalmam hallani ezt-azt innen-onnan. Fontosak a jó kapcsolatok, ugyebár.
Masa-jii kiselőadásának végét hallva, vagyis amikor kinevezi a vezetőt, még inkább arcom elé kell emelnem a legyezőmet, nehogy elnevessem magam, mert azért aztán kapok a fejemre a mellettem álló főnemes nőszemélytől. Nincs kedvem egy esetleges monoklit magyarázni odahaza. A nevezett reakcióját elnézve már legszívesebben combomat csapkodva röhögnék, de hadnagyok és a főkapitány előtt vagyunk, így csak diszkréten vigyorgok a legyező rejtekében, majd amint erőt veszek magamon, összecsukom a rejtőkelléket és rámosolygok mai napra kinevezett hitvesemre.
– Gondjaidra bízom magam, Drágám – bármit kapok ezért a megjegyzésért, tutira megérte. Most már csak egy darabban kell eljutni odáig, ahol felmotyózhatunk az úticsomaggal, amit
Masa-jiitől kapunk a kis piknikünkhoz. Hát nem kedves tőle? Mondjuk biztos vagyok benne, hogy a
Hime-chantól kapott csomagok hasznosabbak lesznek, ha ellátmányról van szó, de remélhetőleg egy-két csomagban akad néhány használható holmi is. Az egyik hátizsákot segítek feladni
Natsuki-channak, majd megkérem, hogy kapaszkodjon egy kicsit, ameddig felveszem a nekem kiosztottat.
– Te meg akarsz ölni, anyjuk? – nézek háborogva
Háni drágára mikor visszafog az átjáró felé menet a baljós ígéret után. Ha nekem kell megírnom a jelentéseinket, majd véletlen összekeverem a tábortűzbe dobandó papírokkal. Sosem fogják rám bizonyítani, hogy szánt szándékkal tettem.
Az átjáró cseppet sem kellemes, remélem, a nyakamban ülő
Pöttöm Panna nem fog megfázni tőle, mert a valódi mamája kinyír engem, ha a gyereknek baja esik. Igyekszem minél gyorsabban átvágni ezen a nyavalyás átjárón, nehogy a kelleténél tovább kelljen a gyereknek itt időznie.
– Tyű, Masa-jii tényleg piknikezni küldött minket. Valaki nézze meg, hogy kockás pokrócot is adott-e a csomagokban – jegyzem meg a tájat szemlélve, miközben várom
Hana-chan utasításait a folytatással kapcsolatban. Hiszen ő a főnök, hagyni kell kibontakozni a karszalagos különítmény élén.
– Mondd csak, Natsuki-chan, neked mi az erősséged azokból, amiket Háni anyu felsorolt? – érdeklődöm le nyakamban ülő szemem fényétől, és mikor meghallom, hogy a szuperkúlos lélekenergiaérzékeléses társaságba tartozik, könnyes búcsú vételére készülök fel lelkiekben.
– Akkor most egy kicsit odaadlak Háni maminak, rendben? Itt leszek előttetek és vigyázok rátok a kardos különítménnyel – ígérem a lánykának, miközben leveszem a nyakamból és
Hana-chan mellé terelem.
– Vigyázz kisebbik szemünk fényére, Drágám, engem előre szólít a kötelesség, de ígérem, hogy nem megyek messzire – mikor a könnyes csoportosztással megvagyunk, beszállingózok eléjük, a szöszke hadnagy és
Seiun-chan mögé. Bár előbbinél kicsit elcsodálkozom a pályatévesztésen. Úgy tudom, egykori yonbantaiosként és jelenlegi kidous hadnagyként inkább a mágiázásra kellett volna ráfeküdnie, de hát akadnak még meglepetések a világban.
– Én támogatom ügyes és okos nagylányaink ötleteit, Háni. Ha más nem, akkor megtudjuk, merrefelé csavargunk és látták-e az erre áttévedőket – adom le a drótot hátrafordulva, hiszen nem másztam én olyannyira messzire, ne halljam, amit lyánykáim sutyorognak mögöttem.
– Nem kell aggódni, Ichirouta-chan, vigyázunk rád is, a dobozodra is és egymásra is, nem lesz ebből semmiféle probléma – emelem az aggódó 12. osztagos felé feltartott hüvelykujjam. Egy bolyban megyünk, nem kilométerekre egymástól, nem lesz annyira feltűnő a sok kidous között, hogy ő rajta van a 100 pontos célkereszt a különleges dobozkájával.
*Hime-chantól kapott felszerelés: üdítő, süti, uzsonna, sebtapasz (cicás)
