Unottan lapozok egyet az aktuális kutatásomhoz használt könyvben. Az a szakdolgozat nem írja meg magát, de a szentélyekig nem ér el a wifi és konnektor sincs, hogy esetleg mobilnettel online böngészhessek. Szar ügy. Az eső kellemes szürkeséget varázsol a tájra, Tsukiyomi szentélye is meglehetősen nyugodt aurát áraszt. Látogatók híján kissé még pazarlásnak is érezném a hagyományos öltözetet és a vállaimra terített kendőt, ha nem érezném ennyire otthonosan magam a szentély bejáratánál heverészve. Normál esetben bosszankodnék, hogy nem vagyok beosztva a másik munkahelyemen, de ezen a helyen egyszerűen elképzelhetetlen ilyesmi. Szeretem az itteni békét, sokkal könnyebb koncentrálnom bármire. Még az ilyen unalmas szövegekre is. Bár az esetek többségében fogalmam sincs, mi vonz ide, amikor tanulni akarok, gyakran mire észbe kapok, már itt ülök, a templomnak ezen a szegletén. Ami idegenforgalmi szempontból jobb napjainkon nem feltétlenül előnyös. Ezt előbb-utóbb meg kellene fejtenem, nehogy egy előadás alkalmával is éppen itt ücsörögjek, mikor Hidari-san mellett lenne jelenésem.
Mély sóhajjal lapozok ismét a könyvben. Érdekes, itt mindig mennyire jól megy a multitasking, a ház más pontjain meg folyamatosan elszakadnak a gondolataim a kötelezőktől, de úgy teljesen. Itt meg simán megmarad az olvasott szöveg is, és a jegyzeteim sincsenek tele a random gondolatokkal, amik olvasás közben eszembe jutnak. Mindig rá kell jönnöm, hogy tiszta haszon itt tanulni.
– Igen, csak befejezem ezt a fejezetet és ott vagyok. Várj! – szólok még Aoi-chan után, mielőtt nagyon elszaladna. – Nem tudom, te ettél-e már ma, de csapj hozzá egy tábla csokit és egy chipset is a cucchoz – úgyis lomolunk, el fog férni ott két termékcsomagolás is. Ha nem tudja, merre találja őket, részletes útmutatót adok neki, melyik fiókban találja a szobámban a titkos dugikészletet. Azt hiszem, az ő kedvencéből is van ott egy kevés, szóval csak talál kedvére valót ő is. Szerintem a házimunkához is mindig jól esik, ha van némi plusz üzemanyag kéznél, ebben a témában nem vagyok hajlandó vitatkozni.
Ahogy megígértem, a fejezet befejezése után becsukom a könyvet és a füzetet, összepakolom a dolgaim és visszamegyek a házhoz. Ezeket jobb lenne nem kidobni, de ott csak leteszem az asztalra, hogy a raktárban nekikezdhessünk a munkának. Ami engem illet, a csokival kezdek, közben felmérem a terepet. Már jártam itt Hidari-sannal is, a fegyverek közül rengeteget rendbe is hoztunk azóta de ez... ez még mindig kolosszális káosz. Nem csodálom, hogy eljött a rendrakás ideje hivatalosan is. Erre pedig tényleg nincs jobb időpont.
– Na lássunk hozzá, minél előbb végzünk, annál előbb szórakozhatunk – mert hogy én ezek után nem térek vissza a szakdogámhoz azonnal, az hót ziher. A-a, inkább keresünk valami közös elfoglaltságot, tök mindegy, mit. Akár azzal is megelégszem, ha lemegyünk a templomból és megeszünk valami édességet a környéken. Hm, ez nem is rossz ötlet. Az ilyenek tartanak életben, amikor azt kell kisakkoznom, vajon az aktuális kacat tényleg csak kacat-e, vagy a szentélyhez köthető ereklye. Csak azt merem kidobandónak mondani, amiről egyértelmű, hogy bóvli ócskaság.
– Gondolod, Ojii-chan annyi időt töltött itt, hogy a porcicák mesélhessenek? – teszem fel a nagy kérdést. A ház deszkái biztos tudnának érdekes dolgokat sztorizni, de ebben az épületben nem vagyok biztos. – Ez a hely olyan, mintha évszázadok óta nem látott volna felmosórongyot, szerintem féltek, hogy egy tüsszentéstől rájuk omlik a múlt minden pora – kuncogok halkan a panaszra. Nos igen, remélem, nem azért lett ránk sózva a takarítás, mert a lányok ügyesebbek a takarításban. Mondjuk nincs okom panaszra, a lakhatásért nem kell fizetnem egy petákot sem, az meg amúgy is tök természetes, hogy kiveszem a részem a házimunkákból.
– Bemehetünk – bólintok szinte azonnal. – Csak legalább érjünk el látványos haladást ezzel, ne foghassák ránk, hogy lazsáltunk. Mihez lenne kedved amúgy? – én egy cukrászdát mindenképp szeretnék beiktatni a programba. Ezek után tényleg kelleni fog az a süti, tényleg emberkínzás ezt kettesben takarítani. Úgy érzem, itt fogok megőszülni, pedig még igen távol vagyok attól a kortól, ahol ez normális lenne!
Tényleg azt hittem, még holnap sem fogunk eljutni a második emeletig. Ezért a haladásért mindenképpen hálát kell majd adnom Tsukiyominak, csak érjünk egyszer a végére!
– Kitartás, Aoi-chan, vacsora időben befejezzük mára és leülünk megnézni az animéket – ígérem húgomnak, majd ha újult erővel nem is, de belevetem magam a munkába. A polcok okozta nehézségre nem igazán számítottam első ránézésre, de nem fognak ki rajtunk és a csapatmunkán! Legalábbis minden műsorban az szerepel, hogy a csapatmunka a megoldás, szóval gondolom, nekünk is felgyorsítja majd a munkát. Ezért kérem meg Aoi-chant, hogy segítsen nekem, és pakolja a két kupacba a holmikat, amiket leadogatok a polcról. Itt azért már több olyasmi is akad, amikről hallottam Kunihiro-santól történeteket, így ezeket jóval nagyobb tisztelettel emelem le a helyükről, mint a többit, amiről fogalmam sincs, micsoda.
– Azt a pokrócra, Aoi-chan, és óvatosan vele! – szólok rá, mielőtt lendületének megfelelően a korábban leadott ládika a kidobandók közé kerülhetne. Bár kész vagyok leugrani a létráról, hogy elkapjam a dobozt, ha kell, de jobban örülnék, ha nem kéne. Nem vagyok olyan atletikus alkat. A kérdés mindenesetre jó, miért is? Mert az a legenda jutott róla eszembe? A leírás mindenesetre passzolt. – Egyszer régen egy rendkívül erős, gonosz onit zártak abba a ládába. Levehetetlen ofudák őrzik, hogy soha ne szabadulhasson ki. Elmeséljem a teljes történetet? – kérdezem, sejtelmes mosollyal. A szentélyhez és a három fivérhez köthető legendákban már igazi pro vagyok, bár még mindig van pár, amiről még nem hallottam. Erről pont igen, úgyhogy ha Aoi-chan kéri, elmesélem az egész legendát, addig is pihenünk egy kicsit.
– Lehet, de én nem kísérteném a sorsot. Azok a kanjik elég régiesek, manapság már nem használják őket – ezzel együtt nem állítom meg Aoi-chant, én is kíváncsi vagyok, mi lehet a ládában. Még akkor is, ha csak szemfényvesztés, valaminek lennie kell benne. Egy üres dobozkát lelakatolni tök snassz lenne. – Aoi-chan! – ugrok azonnal mellé a létráról, mikor az egyik cetli lángra kap, és kissé magamhoz húzom, hogy megnézzem a kezeit. – Nem égetted meg magad? – az most kicsit kevésbé érdekel, hogyan kapott lángra az ofuda. Hacsak nem az oni égette meg, mely így kiszabadult a dobozkából. De a legtöbb oni, amit eddig láttam, nem éget random tárgyakat. Nem mondom, a múltkori jelzőlámpa aztán tényleg több volt a soknál, de azért a saját házunkban spontán öngyulladásnak nem kéne történnie.
A kinyíló dobozból kiáramló sötét masszára csak ezután nézek rá. Talán lassan el kellene gondolkodnom a szellemíj használatán, de egész eddig jobban lekötött, Aoi-chan kezén el kell-e látni égési sérülést vagy sem. Szerencsére úgy fest – eddig legalábbis – hogy időben eldobta a dobozt. Csak épp a kihömpölygő takarítani való nem nyeri el a tetszésemet. A belőle előbukkanó, régi festményekre hajazó oni-alaktól már aztán tényleg hideglelést kapok.
– Csak szellemíjat tudok, ilyen vizuális effektet nem – vizuális effekt...Tudtommal ide nincs bekötve semmilyen olyan eszköz, ami ilyesmit csinálhatna, de Hidari-san mellett ezt sosem lehet tudni. Néha a legváratlanabb kütyüket tudja előrántani, a fegyverarzenáljába meg inkább nem akarok belegondolni, egy párszor már padlót fogtam miatta.
– Nem hiszem, hogy ismerném, max festményen láttam hasonlót. Hidari-san sem mondta, hogy reklámot akarna ma forgatni. Gondolod, főpróbát tart, mert hallotta a legendát? – a kérdést már csak suttogva teszem fel, hogy amennyiben így van, véletlen se rontsam el a próbálkozást. Ettől még a legendabeli onin kívül nincs jobb ötletem a fickó kilétére. Könyörgöm, egy dobozból mászott elő! Ilyenre talán még Hidari-san sem képes, bár eléggé otthon van a hollywoodi trükkökben. Vajon most is ő húzott elő egy olyat, és igazából Hidari-san ijesztget minket. – Az mondjuk nem lenne fair, mi takarítunk, ő meg szórakozik... – csóválom kissé a fejem erre az elképzelésre. Az bizony bosszút követelne, méghozzá merényletet a duginasija ellen, ami lássuk be, igazán övön aluli lenne.
