Szerző Téma: Vadászat hadnagy módra  (Megtekintve 2021 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Rosui-Genki Natsuki

Eltávozott karakterek

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 500 / 30 000

Hozzászólások: 109

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 32 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
fekete és sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#EEF51D#0ca9c0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #15 Dátum: 2017. Jún. 15, 22:47:58 »
Picit behúztam a nyakacskám, amikor Hayakawa… kun bácsi, elárulta, hogy hogy szabad hívnom. Örültem neki, hisz így megkönnyítette azt, amit magamtól nehéz lett volna eldöntenem, hogy most fiú, vagy bácsi. De volt valami a hangjában, amit még nem értettem, de úgy éreztem, hogy annak nem kéne ott lennie. Szomorú lett valamiért? Vagy valami ahhoz hasonló!
Azért megnyugodtam picit, amikor mondta, hogy ő nem érzi magát betegnek, vagy mumusosnak.
Az ismeretlen, mint utólag kiderült, tündérlányt jól megfigyeltem magamnak. Énekelt, és picit, mintha nem is teljesen figyelt volna ránk! De az éneke nagyon szépséges volt hai!
Igyekeztem mosolyogni boldogan, amikor Hana Mama mondta, hogy felveszik ezt az igazi Tündér országbeli mumusűző dalcsokát. Tényleg nagyon boldogocska voltam tőle!
   -Hana Mama szerint Natsuki majd meg tud egy ilyen tündér dalocskát maga is tanulni? - kérdeztem súgva tőle. Reméltem, hogy igen! Mert akkor meg tudnám Suzi~channak is tanítani hai! Ő is nagyon szokott az ilyeneknek örülni, ami jó dolog, mert olyankor sokat mosolyog. 
   -Tündérország előbirodalma… - döntöttem oldalra a fejecském ezt hallva. Még sosem hallottam Tündérország előbirodalmáról! Pedig, ha Tokiya Papa ezt mondta, akkor biztosan úgy volt! És akkor ez egy izgalmas és új felfedezés volt mindenképp!  -Tündérország hogy néz ki? Sok előbirodalma van? Ő is osztagokra van bontva? - támadtam le egyből a kérdéseimmel. 
Ahogy beértünk a néni útmutatása nyomán a városban valami furcsa dologra lettem figyelmes. Nem sikerült semmit sem megfognom hai! Sem megennem, pedig már kezdtem éheskés lenni. És ahogy megpróbáltam, hirtelen ketten is rám szóltak. Nem számoltam rá, és ijedtemben ugrottam egy picit, majd húztam össze magam. Nem mertem megszólalni, vagy megmozdulni, csak hatalmasra nyílt szemekkel néztem Hayakawa…-sanra meg Tokiya Papára. Aztán a kezeimre, mert ha minden igaz, ők is ludasak voltak, nem csak én, végül a szépséges gombára, amit meg szerettem volna kóstolni, de nem tudtam.
   -Kukacosak voltak? Natsuki nem látta hai! Köszöni, hogy szóltak neki! - Bele tudtak úgy bújni az ételbe, hogy még a szakácsok sem mindig látták meg őket hai!
Inkább behúzott nyakkal megpróbáltam én is egy kidou gömböt megidézni. Nem éreztem semmi furcsát.  A gömböcske is megjelent a kezecskémben.
   -Tündérország előbirodalma! - ismételtem el magamnak Tokki bácsi szavait újfent. - A kidouknál Natsuki nem érzett semmi furcsát! - árultam el végül, hogy mit tapasztaltam hai. Talán mert Lelkek Világa, és Tündérország szövetségesek voltak, és nekünk is volt közünk a tündérkékhez hai! Talán ezért tudtuk itt is használni az erőcskéinket. Erről egyelőre mélyen, és bölcsen hallgattam.
Hatalmas szemekkel néztem a sok idegen bácsit és nénit. Nagyon furcsa volt, hogy mintha láthatatlanná tévő sisakunk lett volna, senki sem látott minket Vajon ez tündér mágia lenne, vagy valami furcsaság.  Hana Mama is észre vette a titkos sisakocskánk, ezért igyekeztem megfogni a kezecskéjét, amikor kiderült, hogy ő ennek a szuper erőnek nem örült hai! Hátha ez picit megvigasztalja. Tokki Papa is ezen munkálkodott, és abból a nagyoknak való teácskából adott neki. A tea finom, Natsuki is szokott kapni eper teát!
Hayakawa…-san végül csak eljutott a megoldásra, hogy keressük meg a vezető tündér bácsit hai! De velük se jutottunk tovább, pedig egész sok bácsi nézett ki vezető bácsinak hai! Valami furcsa nevű tündért kerestek, és úgy tűnt, ebben kell majd segítenünk.
Arra nagyon igyekeztem meggyőző arcocskát vágni, amikor Tokki Papa mondta, hogy majd éhen halok. Hatalmas szemekkel néztem rá, csodálva, hisz most nem is mondtam, mégis tudta hai! Ez valami egész különleges tündér képesség lehetett nála! Vagy talán azért, mert ő is ketten volt, ahogy Natsuki is Naokival ikrek voltak, és ezért tudott ilyesmiket?
   -Ha Natsukiék ismernék ennek a furcsa tündér bácsinak a lélekenergiáját, akkor könnyebben meg lehetne találni… -sóhajtottam halkan egyet.
Ahogy elindultunk, először ki kellett menni a városból. Gondoltam, hogy talán még is meg kéne kérdezni a bácsikat és néniket… esetleg a mumus űző dalocskát éneklő lányt… de olyan ijesztően néztek a bácsik és a nénik… át rajtunk, hogy inkább megfogtam Mama és Papa kezét, és behúztam a nyakacskám. Egészen addig igyekeztem nem hangoskodni, míg ki nem értünk a városból. Kint viszont megint hatalmasra nyílt szemekkel lestem körbe. Nagyon szép volt a környék! Sok sok fű, és zöld, és sok érdekes növény, meg állat is biztos, amiket nem ismertem.  Voltak, amik világítottak, és még sosem láttam olyat! Nagyon sokat még nem láttam. Vajon Tündérország is ilyen lehet? Vagy ott se tudnánk semmit megérinteni?  Ahogy kevesebb tündér-ember lett körülöttünk, én is bátrabb lettem. Elengedtem Mama és Papa kezét, és tovább próbálkoztam. Ha az energia gömb működött, kíváncsi voltam, hogy vajon olyan, mint a kardocska nélküli emberekék világa, vagy olyan, mint otthon? Felugrottam, és megpróbáltam a lábam alá lélekenergiát gyűjteni. Ha nem sikerült megállnom a levegőben, akkor egy bukfenccel landoltam a puhácska fűben.  Gurultam még párat, majd visszasiettem Mamához és Papához. Ha viszont sikerült megállnom, akkor picivel a föld felett igyekeztem vissza hozzájuk.
Nagyon, de nagyon sokat kellett mennünk, még hegyet is másztunk, mikor végre megpillantottuk a sok sok bárányt. Reméltem, hogy a jó bárányokat hai! Nagyok voltak! Képekről kisebbeknek tűntek. Nagyok voltak, fura szaguk volt. Nagyon óvatosan lépkedtem a többiekkel a bárány vigyázó bácsihoz. Kérdés volt, hogy ő vajon szóba áll~e velünk, de szerencsére nem nézett át rajtunk! Bár öregesen beszélt, és bari szaga volt. Viszont játszani szeretett volna velünk! Talán ő egy igazi, álruhás tündér volt hai!
Ahogy kiadta a feladatot, igyekeztem segíteni én is, hogy be legyenek terelve az állatok a kerítéses helyre hai. A hozzám legközelebb állót be akartam cserkészni. Közel is mentem hozzá, majd ugrottam, és a földre pottyantam. Meglepetten kukkantottam fel rájuk.  Ez újabb próbáért kiáltott. Újból cserkésztem, majd ugrottam, és újfent az orromon landoltam.  Erre már –érzetem szerint legalábbis- összevont szemöldökkel próbáltam meg az egyik közelembe lévőt megböködni.  Pedig itt voltak, éreztem még a szagukat is hai! Vagyis, ha itt voltak, és kitartóan próbálkoztam. Sok orra bukás lett belőle, de nem adtam fel! Egész addig nem, míg egyszer csak magam is meglepődtem, hogy az egyik bari hátán fent maradtam! Mármint a hátán! Egyből rákapaszkodtam mind a két kezemmel és a lábammal a furcsán puha, kissé talán fura szagú, néhol mintha nedves lenne szőrébe! Nagyon nagyon vastag bundája volt hai! Vastag, és puha! Finom ringatással sétált, majd hirtelen megtorpant. Kíváncsian kukucskáltam le, miközben továbbra sem voltam hajlandó elengedni. Épp a furcsa, de nagyon szép füvecskét ette. Erre kordult fel hangosan a gyomrom. Ideje lett volna sietni.
   -Hana Mama, Tokki Papa, Hayakawa-sama! Natsuki mit csináljon, hogy a bárányka oda menjen, ahova mennie kell? –igyekeztem a hátára feltornázni magam ülő helyzetbe.  -Kapaszkodjon a szőrébe? Ugye nem kell a fülecskéjét meghúznia Natsukinak? - reméltem nem azzal kell kormányozni. Belesüppedtem a puha szőrébe közbe.  Hiába próbáltam noszogatni, nem volt hajlandó elindulni.  Közben próbáltam a többieknek is segíteni - Natsuki ismer kidou~t.  - be is mutattam. Narancsszínű szalag szerűség jelent meg a kezem körül, majd tűnt el. Ha kérte valaki a segítséget, szívesen segítettem vele. Akár barik kikötésére. - De Natsuki szaladhat és kiabálhat is, hátha akkor elkezdenek szaladni a barikák! Esetleg kidou pókhálócskákat idézhet, hogy beleragadjanak a barikák, bár után már Natsuki nem bírja őket róla leemelni hai! - jutott  újabb ötlet az eszecskémbe… bár a kiabálás annyira nem volt a szokásom, de a játékért megpróbálkoztam volna vele hai!


Karakterlap

Hayakawa Yuki Hajime

Eltávozott karakterek

Shinigami

1. Osztag

*

Ichibantai fukutaichou

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
26 500 / 30 000

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 11 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Fehér (jég elem típusú)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#03649b // #82d9f7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #16 Dátum: 2017. Jún. 17, 22:11:13 »
  Igyekeztem leplezni értetlenségemet, amit a furcsa rokoni szálak ébresztettek bennem. Eleinte még megpróbáltam követni a fantazmagóriát az idilli családi képről, végül feladtam visszavezetését. Cseppet sem volt számomra tiszta, hogy honnét merítették a kitalált rokoni kapcsolatokat. Meg hogy egyáltalán mi szükség van erre. Jobbnak láttam inkább annyiban hagyni az ügyet és bízni abban, hogy előbb-utóbb magamtól is rájövök a lényegére. Ameddig nem hátráltatta őket a küldetésben, addig nem is volt ezzel igazándiból probléma.
  A földes út eléggé nyitott terepnek tűnt, nem véltem úgy, hogy meg tudnának közelíteni bennünket anélkül, hogy ne venné észre valamelyikünk időben a veszélyt. Mindenesetre igazat adtam Kuchiki fukutaichounak. Főbb az óvatosság, mintsem az ördögöt a falra fessük és beüssön a baj. Hálás voltam, hogy fedezte a társaságot, bár őszintén reméltem, hogy nem kerülünk semmiféle összetűzésbe rögtön az expedíció elején.
  Bár úgy tűnt, hogy ez a veszély nem fenyeget bennünket, amiért alig akartak rólunk tudomást venni a helybéliek. Rendkívül kevesen reagáltak arra, hogy hozzájuk szóltunk. Leginkább az Emberek Világára emlékeztetett a dolog, hiszen ott sem látja mindenki a halálisteneket. Legalábbis nagyon igyekeztem megadni a bizalmat a helybélieknek és nem rögvest túlzott modortalanságra asszociálni, amiért nem feleltek nekünk.
  A falu vezetőjének megbízásának látványosan nem lelkesedtem. Jobban örültem volna annak, ha először sikerül információt szereznünk az eltűnt shinigamikról. 
  A feltételezésre, hogy vagy Kuchiki fukutaichounál vagy nálam kellene lennie zárnyitónak eléggé légből kapottnak tűnt. Zavartan tapogattam át azért zsebeimet, bár emlékeznék arra, ha bármiféle kulcsot a kezembe nyomtak volna indulás során. Legalábbis reméltem, hogy nem feledkeztek meg erről a küldetés koordinátorai.
  – Nálam sincs kulcs – ismertem be letörten. Ehelyett volt pár mázsányi fegyver nálam, amit el se tudtam képzelni, hogy voltak képesek odaát beletuszkolni egy hátizsákba. Bár szerintem már önmagában a tároló is komoly fegyvernek minősülhet a súlya miatt. Noha nem találnám illő harcmodornak ezt hajigálni, meg aztán a fél kézzel való emelgetése sem egyszerű.
  – Ne haragudjanak, hogy nem sikerült használható információt szereznem a helyi vezetőtől. – Megrökönyödve vizslattam, ahogy Kuchiki fukutaichou igyekezett levezetni feszültségét a helybélieken. Ebben a minutumban hálát adtam azért, hogy nem tudtunk semmit se megfogni. Mármint azokon kívül, amit egyenest a markunkba adtak. Eléggé furcsa ez a hely…
  Rémesen éreztem magamat, amiért egy pergamenen kívül mást nem sikerült szereznem a falu vezetőjétől. Se támpontot a bizonyos juhász megkereséséhez, sem pedig információt eltűnt társainkról. Azt hiszem, ez után a bukás után eléggé kevés jogom volt az ellen ágálni, hogy Rosui fukutaichout mielőbb valami ételhez jutassuk.
  – Szerintem nincs akadálya, amint kikeveredtünk innen. Van nálunk elemózsia? – kérdeztem Meiou fukutaichoutól.
  Tanácstalan voltam abban, hogy merre mehetnénk. Logikus lépés lett volna megkérdezni egy helybélit, csak hát éppenséggel nem szívesen válaszoltak nekünk. Viszont időpocsékolásnak tűnt körbejárni az egész megyét, annak ellenére is, hogy a falu felé vezető utat kihúzhatjuk a lehetőségek közül. Eszembe jutottak az őrök, kik készségesen útbaigazítottak az előbb. Egy próbát mindenképpen megért. Bátorkodtam megszólítani az egyik hozzánk közelebb eső strázsát, de egyre csak azt ismételgette, hogy keressük fel a falu vezetőjét. Hiába tájékoztattam arról, hogy már jártunk nála és ezúttal egy Tewyn nevű báránypásztort keresünk. Kétpercnyi hosszan tartó próbálkozás után csalódottan visszakullogtam a többiekhez.
  – Nagyon furcsák a helybéliek – jegyeztem meg. Ha nem lenne önmagában elég szokatlan, hogy semmihez sem tudunk hozzáérni.
  Felszusszantam Rosui fukutaichou megjegyzésére, egyetértettem azzal, ha ismernénk a kisugárzását az illetőnek, akkor hamar megtalálhatnánk. Bár jobban belegondolva… egy próbát mindenképpen megért.
  – Szerintem fogadjuk meg Rosui fukutaichou szavait és járjunk kiélezett figyelemmel. Talán lélekenergia alapján tényleg könnyebben megtalálhatjuk Tewynt. Vagy akár az eltűnt társainkat is érzékelhetjük… – hiú remény volt a részemről, de valóban bíztam ebben a lehetőségben.
  Összetekertem a pergament, majd a többiek által felvetett útirány felé indultam. Valóban érdemes volt az eddig be nem járt helyekre menni, nagyobb esélyünk volt, hogy felfedezzük arrafelé a juhászt. Meg így talán az eltűnt halálistenekről is találhatunk valamit… remélem. Bár őszintén bíztam abban, hogy a kulcs megszerzése után már társainkról is kaphatunk végre némi információt.
  Mikor kiértünk a város határához határozottan erősebben éreztem egy lélekenergiát, a dombon túlról. Megrökönyödve néztem farkasszemet az emelkedővel. Meggyötört arccal igazítottam vállamon csüngő táska pántján. Már most úgy éreztem, hogy menten leszakad a karom, de kaptatóra nem számítottam.
  – Afelől a falusiakhoz képest magasabb lélekenergiát érzek – mutattam a domb irányába. Nagyobb támpont volt, mint a semmi és a nagyvilágba menni abban bízva, hogy előbb-utóbb bárányokba ütközünk. Attól mondjuk nem tartottam, hogy veszélyt jelentene ránk nézve a kisugárzás tulajdonosa, hiszen erősen túlerőben voltunk jelenleg.
  Noha eléggé nehezen sikerült legyűrnöm a dombot a táska súlya miatt. Igyekeztem nem sereghajtóként menni a többiek nyomában, ha már afelé mentünk, amerre a falusiaknál nagyobb kisugárzást érzékeltem. Illet volna elől haladnom, számba vetve az esetleges veszélyeket, hiszen megannyi pajzstechnikát ismertem, amivel megvédhetném a többieket. De a puttony, amit cipelnem kellett eléggé megnehezítette ezt a szándékomat. Attól tartottam, ha a csapat élén is sikerülne haladnom az összpontosításom, hogy ne dőljek fel a jókora súllyal a vállamon jócskán lekötné a figyelmemet, és erősen valószínű, hogy későn reagálnék egy esetleges veszélyre. 
  Kissé meglepett, hogy a lélekenergia érzékelésem egy roppant idős emberhez vezetett minket. Bár a körülötte legelésző bárányok azt sugallták, talán ő az, akit keresünk.
  – Anou… Tewyn-san? – szólítottam meg tétován, miközben közelebb merészkedtem az idős úrhoz. – Ugye ön, Tewyn-san? – türelmesen megvártam a válaszát. Reménykedtem abban, hogy ő az, aki segíthet nekünk a kulccsal kapcsolatban. Bár kitudja, hogy még hány báránypásztor van a környéken.
  – Ne haragudjon a zavarásért – kezdtem bele. – Egy barátja: Seaghdh-san küldött minket. Ő úgy tájékoztatott, hogy Önnél van egy bizonyos kulcs, ami… – az Úr hirtelen örömére bennem ragadt további mondanivalóm. De legalább már biztos, hogy őt kerestük a zárnyitó miatt.
  – Természetesen segítünk! – bólintottam rá habozás nélkül. – Hány ilyen göndör fonatú báránya van? – Zavartan fordultam a többiek irányába, hiszen erről őket is illet volna megkérdeznem. – Persze, ha a Fukutaichou-tachiéknak nem probléma. Csak hát… nem lenne szép tőlünk, ha nem segítjük ki, hiszen mégiscsak szívességet kérünk tőle… – hoztam fel érvként. Igencsak nagy udvariatlanság lenne a részünkről, ha nem teljesítjük ezt az apró kérését. Bizonyára nem lesz nehéz feladat néhány bárányt beterelni a karámba.
  – De… hogy értette azt, hogy „tudja, merre lehet a kulcs”, nem Önnél van? – kérdeztem vissza bizonytalanul a zárnyitó felől. Melyre választ sajnos nem kaptam. Nem értettem, hogy miért nem, hiszen nem gondoltam volna meg magamat akkor sem, ha a kulcs nincs nála. Hiszen már felajánlottam a segítségemet és tartottam volna a szavamat. De azért jobb lett volna tudni, hogy valóban nála van-e a kulcs vagy sem.
  Mély szusszanással fordultam a bárányok felé. Ekkor láttam Rosui fukutaichout csúnyán elesni, amiért nem sikerült megfognia az egyik jószágot. Elsápadva siettem oda, hogy felsegítsem a földről. De mire odaértem már feltápászkodott és az újabb bárány felé vetette magát. Hát abba tényleg nem gondoltam bele, hogy semmihez se tudunk hozzáérni, így nehézkes lesz a bárányterelgetés… Viszont Rosui fukutaichounak sikerült az újabb állatot megragadnia.
  – Lehetséges, hogy azokat a bárányokat tudjuk megfogni, amiket be kell vinnünk a karámba és a többit nem? – vontam le a megállapítást Rosui fukutaichou próbálkozásai nyomán. Bár az még mindig problémás megoldásnak tűnt, hogy végigtapogassuk az összes jószágot azok után kutatva, amit meg is tudunk fogni. Főleg, hogy a bárányok szeretnek elcsámborogni. Meg ez esetben jó lenne valahogy elkülöníteni őket, mely alapján tudjuk, melyiket ellenőriztük már le és melyiket nem.
  – Nem tudjuk, hogy a Fushibire nem-e ragadna rá a többi bárány is, amelyeket nem kell a karámba vinnünk, attól még, hogy mi nem tudjuk megfogni őket. Meg azzal lehet, hogy megrongálnánk a bundájukat. Annak pedig Tewyn-san biztosan nem örülne – gondolkodtam el a felvetésen. – De azzal a kidou kötéllel megfoghatná Rosui fukutaichou ezt a bárányt, hogy addig se szaladjon el – pártoltam az ötletet, miközben arra a jószágra mutattam, melyen elücsörgött éppen. – Ennek segítségével be is tudná vezetni a karámba, ha hagyja magát... – néztem le bizonytalanul a bárányra. Nem tűnt ránézésre agresszív jószágnak, de kitudja, hogy reagál arra, ha be akarják zárni. Ahogy felmerültek bennem miként sülhetnek el balul a helyzetek, már nem is volt olyan jó ötlet Rosui fukutaichoura bízni ezt a feladatot. Mármint biztos, hogy nagyon ügyesen meg tudná idézni a varázslatot hozzá, de egy elszabadult bárány eléggé nagy felfordulást okozna. A végén még valami baja esik Rosui fukutaichounak.
  – M-majd én odaviszem inkább! – szólaltam fel hirtelen. – Mármint… anou… Rosui fukutaichou eléggé éhes – mutattam rá a tényre, hiszen az előbb is igencsak hangosan korgott a gyomra. – Meiou fukutaichou említett valami piknikezést… – néztem el az említett felé.
  – Ha valamivel egy helyben tudnánk tartani a bárányokat, akkor nem tudnának elfutni és egyesével átnézhetnénk őket, a Hourinnal pedig megfoghatnánk azokat, amelyeket a karámba kell vinni, ahogyan azt Rosui fukutaichou az előbb felvetette. Mivel többen vagyunk, egész hamar végig tudnánk járni őket. Csak nem tudom, mivel különítsük el azokat, amelyeket már megnéztük, hogy ne zavarodjunk bele. – vetettem fel a többieknek, miután sikerült elvinnem az elfogott bárányt a karámba.
  Amint begyűjtöttük a bárányokat és bevittük őket a karámba, ahogyan azt Tewyn-san kérte. Habozva mentem elé, hogy a kulcsról érdeklődjek, de ő felelet helyet valamiért a pergament kérte tőlünk. Tétován nyújtottam át neki a tekercset.
  – Szóval… anou… akkor most már beszélhetünk a kulcsról? Tewyn-san? – értetlenül álltam előtte. De egy szavamra se reagált, miután visszaadta nekünk a pergament. Zavartan vizslattam le a lapra, meglepődve fedeztem fel az újabb sort rajta. – „Vidd el a gyapjús kosarak Eilísh-hez! Mindig a pataknál mossa a ruhákat. – olvastam fel az újabb útmutatást a többieknek. – Milyen gyapjúval töltött kosarat? – néztem körül tanácstalanul. Nem értem, most nem kapjuk meg akkor tőle a kulcsot? – Látott valaki patakot a közelben mikor erre jöttünk? – érdeklődtem a többiektől. Szégyenszemre túlzottan lefoglalt a táska cipelése és a lélekenergia követése.
(click to show/hide)

Karakterlap

Kuchiki Hana

Eltávozott karakterek

Shinigami

6. Osztag

*

Kuchiki ház XXIX. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
37 500 / 45 000

Hozzászólások: 87

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 28 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
A sake jó. A sake finom. A sake különleges!

Post szín:
#0066ff


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #17 Dátum: 2017. Jún. 18, 18:09:56 »
Angyali virágszálam édesen fogta meg a kezét, ezért igyekeztem vissza fogni az indulataim. Néma puffogásokkal fogtam a szőke aranymoszatocskámat, mert, ha nem lenne itt visszafogjon, esküszöm a főkapitány sake gyűjteményére, hogy az összes páncélosról lekapnám a szőrt is egy bitang durva kidou-val! Örüljenek, van, aki megakadályoz ebben! Ezt pedig vehették néma fenyegetésnek! Nem, mintha bármilyen formában mutatták volna a riadalom, észre vétel, akármi jelét.
Édes, egyetlen, drágaságos, csodálatos, utánozhatatlan, megismételhetetlen férjemet nem véletlen választottam! Rögtön tudta mi kell a bánatom elűzéséhez! Felém tartotta a legszebb antidepresszánst az egész univerzum kerek egész - vagy legyen akármilyen alakú, felőlem pöttyös gumilabda is lehet – területén! Egyértelmű, hogy csillogó szemekkel csaptam le az orrom előtt elhúzott mézesmadzagra.
Nem voltam neveletlen, csak a mélységes szomorúságommal egyenértékű arányban ürítettem ki a flaskát. Arról igazán nem tehettem, ez olyan érzékenyen érintette lelkietlen szívemet, egyetlen húzásra eltűntettem az egész tartalmát! Elégedetten töröltem meg a fájdalomtól még lefelé görbülő számat. Ez a gyors beavatkozás arra éppen elegendőnek bizonyult, ténylegesen képes legyek foglalkozni a küldetés részleteivel. Mármint, annál eget rengetőbb kérdéssel, még, pedig, hogy a gyerekeket megetessük! Rögvest a nap felé kaptam fejem. Szemem elé pakolt tenyerem alól kémleltem a világító korongot. A hatás kedvéért, még jó felfedezőkhöz mérten felhajítottam egyik lábamat az alacsony kerítés tetejére. A melegen sütkérező nap állásából próbáltam belőni hány óra körül járhatunk.
- Ehhez kétség sem férhet, Tökki szívem! A biológiailag belém kódolt, anya tigris ösztöneim szerint, éppen ideje lenne uzsonnát adnunk a gyerekeknek! – Tartottam felé a tenyeremet csapjon bele, mert apai gondoskodásból csillagos ötösre vizsgázott. A rend kedvéért, azért Hajime chan-ra pillogtam, legyen ő is olyan édi-bédi-tündér-cukorbogyóka, hogy nem éheztet senkit! Ha már a küldetés elején elfogy az energia, akkor aztán szamárral vontathatjuk magunkat, amikor csetepatéra kerülne a sor. Az pedig nem éppen kifizetődő húzás lenne, ellenfél lábai elé ájulnánk.
Úgy látszódott a vajszívű vezetőnket sikeresen meggyőztük a helyes táplálkozás fontosságáról, főként fejlődő szervezetek esetében, ugyanis már lelkesen érdeklődött Tökki szívemnél, mit fogunk burkolni. Az édes kérdésére kedvesen, vagyis inkább fogadott anyai büszkeséggel bokszoltam bele a vállába! Kétség sem férhetett hozzá a mi fiúnk! Helyes, mint az apja és okos, mint az anyja!*-*
- A lélekenergia azért nem rossz kiindulási tipp, Natsu chan! – Simogattam meg a feje tetejét, mert, ha bátortalanul is, de azért okos dolgot mondott. - Valamivel erősebb volt annak a törpe, kobold, elf csipsza…ppan vezetőnek is a lélekenergiája? Talán, nem tér el ettől a barátja sem. Én is az okos fiúnk tanácsára szavazok! Próbáljuk ez alapján kiszűrni és bemérni az erősebb pacákat. – Vakartam meg igen komoly dilemmában a homlokomat. Egyikőnk sem volt rei analfabéta, így azt hiszem még együttes erővel is meg tudnánk idézni a Bolygó Kapitányát, hogy gigantikus nyilat varázsoljon a fickóhoz. Másrészt ezzel legalább célzottan tévedünk el és nem csak lepkefingként keringünk a hobbitok által lakott megyében. Tényleg, vajon tündék vannak itt?
A leadott voksok alapján megindult a Hófehérke menet a bányák helyett, mezők irányába. Szépen kikullogtunk a nyüzsgő városból és bevetettük magunkat a tekergőző, dimbes-dombos természetbe. Egész szép kis látkép volt, itt aztán lehetett lazítani! Ha nem kellett volna erőltetett menetben haladnunk a domb mögé tábort kiáltó Hajime chan után, egész biztosan buborékokat fújkálva rohangásztam volna körbe a mezőkön.
- Huhuuuu! – Dobtam le a gigantikus motyómat Natsu chan megmozdulására, hogy önkéntes futkorászással készült lebegni, vagy éppen fűbe vetődni. Hirtelen nem tudtam eldönteni, de nekem remek ötletem támadt! - HEMPERGŐZÉS! – Kaptam fel a visszafelé futó kicsike lányt és dobtam hasast a legalább bokáig érő, frissnek, üdének, puhának látszódó zöldesbe. Óriási csatakiáltással görögtem el Natsu chan mellett, hátha megjön a kedve követni. Nincs jobb móka egy kis fűben fetrengésnél a délutáni napsütésben! Egészen addig, míg Hajime chan baljós árnyéka nem telepszik feléd. Nagyon édesen próbált minket kérni, ne játszadozzunk, hanem haladjunk, amire az ölembe kapott Natsu chan-nal pillogtam felé, miről beszél.
- Na, de kérlek, Hajime chan! Ez egészségügyi eljárás! Ahhoz igazán alkalmazkodjunk a hely sajátosságaihoz, eggyé kell válnunk a természettel! – Tartottam fel bölcsen mutatóujjamat. - Inkább gyere te is! – Rebegtettem kérlelően a szempilláimat, de hajthatatlanul mondogatta, menni kéne. Azt hiszem már nagyon éhes lehetett, ezért akart ennyire a domb túloldalára érni!
Ha már ő vezetőnk, urunk és édes gyermekem, akkor anyjaként csodás példát kellett mutatnom. Felkaptam a motyómat, aztán haladtam tovább fel és le, le és fel, lassan már a Himalája megmászásának éreztem a monoton kutyagolást. Komolyan megkönnyebbültem, miután bárány bégetést hallottam, majd Natsu chan lelkesen jelezte, micsoda gyapjas állatokat látott meg a domboldalon legelészni. Engedtem a kíváncsi lánykát, had menjen felfedezni, Hajime chan had intézze a papírmunkát.
- Míg a gyerekek ténykednek, keressünk uzsi helyet? – Szemlélődtem merre van a közelben fa, bokor kóró, aminek az árnyékába húzódhatnánk. Nem messze akadt néhány érdekes növényke, úgyhogy arrafelé battyogtam és jelentőség teljes mozdulattal csűrtem alá a táskámat, hogy én bizony ide ütöttem le a Gotei zászlónkat. Szépen lehuppantam a méretes csomagok mellé, majd a vállam mozgatása közben figyeltem, mire jutnak a gyerekek. A kisebbik, éppen a bárányokra próbált felugrani, elég rossz arányban.
- Óvatosan, édesem! Meg ne üsd magad! Húzd össze magad gombócba! – Kiabáltam neki oda a biztonság kedvéért. Hozzá hasonlóan a nagyobbik fiúnk sem járt túlzott sikerrel. A gesztusai és arckifejezése alapján ez a vén bakkecske se lehetett segítőkészebb, mint a nyeszlett vezető cimborája. Egyelőre meg voltunk áldva a helybeliek szófukarságával. Lehet az előző shinigami-k is agybajt kaptak és igazából csak félőrült állapotban élnek remeteként valahol a környéken.
- Ha-ji-me chaaaan! – Integettem felé széles vigyorral, hogy jöjjön köreinkbe. Eléggé letaglózta a beszélgetés, ezért a Hime chan-tól kapott túlélő elemózsia csomagból nyújtottam neki egy szépséges almát, hátha az étel némi mosolyt csal az arcára. - Ugyan, ugyan, édesem! Nem a te hibád! – Paskoltam meg mellettem a füvet, huppanjon csak le hozzánk és engedje el a rossz kedvét.
- Még szép, hogy segítünk, édesem! Mutassuk csak meg az itteni fajankóknak, hogy mi sokkal segítőkészebbek, lelkesebbek, jobbak vagyunk náluk! – Kacsintottam rá megnyerő vigyorral a nagyobbacska fiúnkra. Arra a reakciójára, szinte azonnal a munkán pörgött, lemondó sóhajjal vakartam meg a fejem tetejét.
- Tudnám kitől örökölte ezt a túlzott munkamániáját…- Erősen kellett koncentrálnom, mit szeretnének pontosan a gyerekek megvalósítani bárány terelgetés címszó alatt, de egész remekül tartottam a vágtázási tempót.
- Elég nagy rá az esély, Hajime chan! Még a sörös korsót se tudtam megfogni a városban és kétlem azért, mert alkohol tiltó kötést tettek ránk a belépéskor…-
Tártam szét a karjaimat, hiszen elég aljas húzás lenne ilyen módszerekkel élni. A gyerekek miatt eleve ügyeltem a szesz égetési hányadosom egyenesen arányos mértékben viszonyuljon a józanságomhoz. Küldetésen sose kockáztatnám meg, abból lesz baj, mert felöntök a garatra. Ahhoz azért elég sok sake kéne…
Nem rágódtam a százalékok és számok világán tovább, hanem erősen dörzsöltem az államat Hajime chan felvetésére, miként kéne a galoppozó vattacukrokat begyűjtenünk. A kidou-t továbbra sem tartottam rossz ötletnek, ha már eddig működött, legalább ebben bízhattunk, remélhetőleg. Meg is kértem Natsu chan-t, hogy próbálja egyszerű sai-al megkötni a báránykát, amin éppen ücsörgött.
A kötéstől engedelmesen eldőlő barira széles vigyorral néztem. A megoldás adottnak látszódott. A gyerekek lekötik a gyapjasokat, mi pedig Tökkivel a karámba szállítjuk a nekünk kellő sózsákokat.
- Édes, aranyos, szívem bimbójának rózsa illatú puszedlis csokija! – Kaptam fel a mozdulatlan jószágot a vállamra. - Segítenél nekem elhordani a vatta pamacsokat? – Néztem hátra a feladaton igen komoly agyi munkálatokat folytató Hajime chan-ra. - Mit szólnál, ha Natsu chan-nal lekötnétek a barikat, mi pedig bevinnénk? A jelek szerint egész jól működik a sai! – Dobáltam meg kicsikét a vállamon kinyúlt gyapjas jószágot. Nem is volt annyira vészes a súlya. Rosszabbra számítottam. Azt már a gyerekek csavaros eszére bíztam, milyen módszerrel szeretnék kiválogatni a nekünk kellő bundásokat. Addig csócsáltam egy medve alakú piskótát, míg ránk került a sor Tökkivel.
Az utolsó gyapjas bezárása után pacsit és hátsó koccintást kezdeményeztem a muszkli Benő szülő társammal. Erre azért megérdemeltek a vének egy kiadós örömködést. Legalábbis, én teljesen szerénységgel merem állítani csudi klasszak voltunk. Igaz, tovább nem nagyon vigadhattunk, mert Hajime chan megtudakolta a vén bugristól, hogy nincs nála kulcs, hanem menjünk a szennyest mosogató akárkihez.
Felháborodottan horkantam egyet ezen a rendszeren, tényleg kergetnek minket mindenkihez, közben ingyen dolgoztatnak és még csak kulcsot se adnak hálájuk jeleként. Komolyan annyira kezdtem kijönni a tündéri hercegnő béketűrésemből ketté reccsent a tenyerem alatt kolbászoló kerítés léce. Én igyekeztem nagyon bájosan mosolyogni, amikor Hajime chan feltette az ártalmatlan kérdését, láttunk a közelben patakot.
- Egy pöti pillanat! – Tartottam fel a mutatóujjamat. Biztonságosnak ítélt távolságba shunpo-ztam majd bődületes üvöltéssel rúgtam bele egy fába, ami hangos reccsenéssel dőlt ki. A lelki békém viszonylagos megszerzésével zsebemben, tavaszi szellőként érkeztem vissza a kicsiny családom körébe.
- Hol is tartottunk? – Igazítottam meg enyhén szétzilálódott hajkoronámat. - Tehát, patakot kéne keresnünk! Azaz érzésem, marad a lélekenergia nyomolvasás. – Poroltam le a ruhámról némi fakérget és levelet.

Karakterlap

Meiou Tokiya

Eltávozott karakterek

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 40 000

Hozzászólások: 94

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 24 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
gálickék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Kivel áll kapcsolatban?:
Tudatalatti :|

Post szín:
#F08080 // #DC143C


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #18 Dátum: 2017. Aug. 13, 17:47:18 »
El kell gondolkodnom picit édes egyetlen kisebbik nagylányom furmányos kérdésén.
– Hát, ha osztagokra nem is, mivel az shinigami találmány, azért nem lehet oda csak úgy hipp-hopp beflangálni, előbb át kell jutni a hétpróbás birodalmakon, méltó-e rá a lélek, hogy egy olyan tiszta helyre betegye a lábát – magyarázom meg korábbi érzékleteimet a gyereknek. Azt mégse mondhatom, szerintem ez valami elfuserált dimenzió, ahol minden bokorban veszély lapulhat. Felesleges a gyerekeket feleslegesen beparáztatni.
Az külön hozzáad az idillien abszurd és idegőrlő képlethez, hogy a helybéliek csak egy mantrát hajlandóak szajkózni, és a mennyei mannának beígért öreg is csak ferdíteni képes. Egy percig sem csodálkozom Életem Mézének kirohanásain, ez a helyzet már nekem is az agyamra kezdene menni, ha nem érezném koromból adódó kötelességemnek, hogy a józan eszem legalább félig megőrizve figyeljek oda az ifjúságra. Are? Úgy fest, komolyan öregszem, lassan kellene keresgélnem a tükör előtt az egyre valószínűbb ősz hajszálakat – bár reményeim szerint azok még pár évszázadig elkerülnek.
– Huh? Nincs semmi baj, Hajime-chan, nem a te hibád, hogy nehéz eset ez a banda. Szóval hogy is van ez a sorversenyes ámokfutás? – veregetem vállon a szabadkozó gyereket. Ő megpróbálta, én is hallottam. Igazán nem az ő hibája, még nem tud kellőképp erélyesen fellépni, bár a társaságot elnézve ezek még akkor sem lennének különösebben segítőkészek, ha egy kellőképp felpaprikázott Kalózkislányt eresztenék rájuk egy atombombával – szerintem képes és összerak egyet a sufniban.
– Szendvicsek, sütemény, és gyümölcslé is – bólintok a küldetés idejére fiamnak fogadott hadnagy kérdésére. – Hime-chantól csodás úti csomagot kaptunk, van benne elég mindenkinek – mosolyodok el biztatóan, hogy emiatt aztán tényleg ne kelljen idegeskednie senkinek. Ha már Háni drága is ily lelkes a gyerekek megetetésében.
– Tudtam, hogy bízhatok tévedhetetlen anyai ösztöneidben, Mézecském! – csapok bele a felém tartott tenyérbe. Azt hiszem, szülői kötelezettségekből mindeddig abszolúte ötösre vizsgáztunk. Az ötletelésbe, hogy merre is keressük road tripünk következő állomását, nem szólok bele, nélkülem is tökéletesen megoldják. Okos gyerekekkel vagyok körülvéve, tudom én, hogy megoldják nélkülem is, ameddig én távolról szemrevételezem a helybéliek fegyverzeteit. Némelyikről szívesen eldiskurálnék, vagy megvizsgálnám saját kezemben, de tekintettel arra, Hajime-channak sem voltak hajlandók semmi használhatót mondani, kétlem, majd pont a fegyverzetüket kiadnák a kezükből.
Így hát lelkesen bólogatok az irány kiválasztására, és besorolok a társaság mögé, hogy onnét vigyázhassak rájuk. Bízom abban, hogy shunpoval úgyis idejében be tudnék kerülni eléjük, ha szorulna a helyzet. Nem kerüli el a figyelmem fogadott fiam mozdulata a táskával. Egek, mekkora málhát sózhattak a gyerekre, ha én több táskát gond nélkül cipelek, neki meg már az az egy is problémát okoz? Fejemet csóválva sorolok be mögé, ha esetleg az előttünk tornyosuló dombon haladva megbillenne, vissza tudjam állítani egyenesbe, mielőtt hátrabukfencezik az emelkedő aljába. Meg remélhetőleg ha bármelyik leányzóval hasonló történne, őket is el fogom tudni kapni. Nekem alapvetően nincs bajom a túrázással, mindössze nem erre lettem sem kiképezve, sem kirendelve.
– Fogadok, a tudós bagázs imádná ezt a placcot. Sok ismeretlen növény, faj, lélekenergia. Tiszta Kánaán, nagy cink, pont az ő hadnagyuk szelelt el – jegyzem meg, miközben felfelé kaptatunk. Szinte látom magam előtt, Yuko-chan öt méterenként állna meg, hogy valamilyen mintát harácsoljon, majd idegbajt kapjon, amiért nem tud hozzányúlni semmihez. Nem is értem, miért nem őt és a beosztottjait zavarták át azon a bizonyos átjárón, szerintem totális melléfogás, hogy épp mi vagyunk itt. Oh, szóval ezért rendelték vissza mégis a társaság felét. Pazarlás lett volna a hadnagyok háromnegyedét kizavarni holmi eltévedt shinigamik után. Fogadni mernék, hogy ők is csak belekeveredtek ebbe a bolondériába a kincskereséssel és még mindig próbálnak végére járni a feladatoknak – nekem ne mondja senki, hogy nincs több feladat, túl hosszú volt az a papiros!
– Nyugodtan szaladj te is, Momo-chan, majd én viszem a táskád ^-^ – ajánlom fel nagyobbik szépséges kislányomnak, mikor a kis szőke tündérkém és Háni drága a dolmboldalban találnak hempergőzni lefelé menet. Háni kedves eldobott táskáját fel is kapom, nehogy itt maradjon a végén, és mikor felpattan, készségesen át is adom neki. A végén még panasszal találna élni, mint drágalátos barátnője, hogy elromlanak a felszerelések, mert túl sokat volt nálam a motyó. Nos, kikérném magamnak, de Életem Mézecskéjét nem úgy ismerem, mint aki alaptalanul vádaskodna irányomba holmi előzékenység okán.
– Nem hiszem, a mezőn rájuk ugrana egy fűcsomó, szóval ide nekünk a piknikhelyet – bólogatok mély egyetértésben egyetlen nejem indítványára és indulok meg megfelelő helyet keresni a várható pihenéshez. A nálam lévő málhát lepakolom Háni kedves cuccai mellé, nehogy szétszórjuk a holminkat az összes égtáj irányába, és az árnyékból tartom szemmel a kis családot. Majdnem lesápadok, ahogy látom a szöszi kis tündérünket a földre huppanni! Készülnék is szaladni, hogy alá vetődjek, mikor meghallom szülőtársam nyugost utasítását, hogyan hárítson a gyerek. Hát én lejövök az agyamról! És ha összetörik?! Kell vennem egy mély levegőt, nehogy megkérdőjelezzem szülőanyja döntését az ügyben, és bevárjam a lelombozottnak tűnő fiúgyerek érkezését.
– Hajime-chan, tedd csak le ide szépen azt a táskát. Biztos vagyok benne, barifogáshoz nem fog kelleni ^-^ – mutatok a többi táska melletti szabad területre, ha már anyukája volt oly lelkesen leleményes, az uzsis motyóból kiemeljen neki is valami kis apróságot. Már-már elérzékenyülten szemlélem párosukat, amiért ennyire családiasra sikerül vennünk a figurát. A feladatra rábólintok, ha már itt vagyunk, nincs mit tenni, és amúgy is jobban szeretnék ott lenni kicsiny hercegnőm mellett, hogy ha netán nagyon beütné magát, azonnal ott legyek, hogy fel tudjam kapni. Kész horror, innen kell néznem, ahogy beüti magát!
– Oyaji lesz a bűnös – felelek Háni drága költőinek is beillő kérdésére, mert ez a munkamánia tutira nem tőlünk származik. – Akkor birkanyírásra fel! – indulok meg a legelésző gyapjasok felé, segédkezhessek az elfogásukban. Csak az életem méze szájából elhangzó eretnekségre torpanok meg. Heh? Ismétlem, heh?! Miféle eszelős elmebeteg állatnak jutna eszébe olyasmit feltalálni, mint alkohol tiltó kötés. Kicsit meg kell piszkálnom a füleimet, biztos legyek abban, a hallásom remekül működik, mert az iméntieket kénytelen vagyok holmi félrehallásnak, kezdődő szenilitásnak betudni.
Így hát kissé megkésve érkezem meg a legelésző jószágokkal övezett placc szélére, hogy az ötletelést hallgassam.
– Ha valahogy elkapjátok őket, a szállítást rám bízhatjátok – teszem hozzá magam is a részem a leleményeskedéshez, mert sajnálatos módon nem tudok olyan technikát felajánlani, ami ne tenne kárt a bégető népségben. Nem hiszem, a pásztoruk díjazná, akkor sem, ha szerintem nagyot hall az öreg, azt azért biztos észrevenné, ha a rá bízott juhoknak valami baja esne. Ezt inkább nem kockáztatnám, bár a kidou használatát én is pártolnám. Arról legalább biztosra tudjuk, működik, bár atyai szívem szerintem most hagyott ki három ütemet, amiért Natsu-chant csak így hagyjuk a megátalkodott gyapjason barigolni. Mikor Háni kérésére a sai hatásának megfelelően a birka dőlni kezd, én elkapom a szőke hercegnőt és talpra állítom magam mellett, hogy megnézzem, nem sérült-e le az előbbi ugrándozástól. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy kutya baja.
– Máris, Mézecském! Átvegyem? – mivel az első birka elcipelését látványosan megoldja, pálya szélére állítom magam, ameddig a gyerekek megoldják a nekünk kellő gyapjasok kiütését. Az eldőlő juhokhoz egyesével sétálok oda, hogy a karámba cipeljem őket, már amelyikre nem csap le kedves Mézescsuprom azelőtt, hogy odaérnék hozzá.
Az utolsó birka biztonságba helyezése után azonnal pacsizok, miközben már veszem is elő az útra hozott alkoholos itókát az újabb koccintásra. Ezek után nekünk igazán kijár az ilyesmi. Úgyis eltüntetjük addig, ameddig fiacskánk a papírmunkát intézi. Kishíján kiköpöm a mennyei nedű utolsó kortyocskáját, mikor szembesít minket a ténnyel, nem volt itt semmiféle kulcs, hanem mehetünk a következőnek megjelölt személyhez.
– Idióta sorverseny. Én mondom, az eltűntek épp a huszadik állomásnál tépik a hajukat – sóhajtok fel fejemet fogva, miközben szülőtársam elsprintel valahova a távolba. A lehallatszó recsegés alapján a növányzeten vezette le a feszkót, legalábbis remélem, hogy ő okozza a zajokat, mert nem szeretném, ha még őt is ki kellene húzni holmi slamasztikából. Visszatértekor elhangzó szavalatára felemelem a kezem, jelezzem, nekem is volna mit szólnom az ügyhöz.
– Stop! Natsu-chan már mióta mondja, éhes. Amondó vagyok, a patakos mosogató meg fog várni minket. A barifogdosás után viszont ragaszkodom az uzsonnához. A gyerekekre ráfér. Utána nem bánom, radarozhatunk a lélekenergia után – terelem a társaságot a kinevezett törzshelyünk felé az árnyékban. Én addig egy tapodtat sem mozdulok innen, ameddig legalább a szőke tündérkirálylány nem evett meg minimum egy szendvicset és egy süteményt, nem döntött le egy gyümilevet, hogy pótolja az energiáit. És ameddig a gyerekek piknikeznek, én vígan indítványozom Hánit, idegnyugtató orvosságunkból vegyünk magunkhoz még egy adaggal. Bár Mina-chan nincs jelen, de az idegenek miatt ránk fér.
– Még valami! – szólok az uzsonnázó gyerekeknek. – Hajime-chan, mi motyót cserélünk. A te pakkodat innen én viszem, te válassz egyet az enyémekből – nem felejtettem el, hogy mennyire nehezen boldogult a csomagjával, és kétlem, ennek az lenne az oka, rosszabb edzésben van, mint én. Szerintem jócskán túlsúlyozták a gyereket, és hülyeség lenne, ha ezzel terhelnénk.


(click to show/hide)

Karakterlap

Abarai Renji

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 117

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 2 082 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #19 Dátum: 2017. Aug. 18, 21:53:27 »

A feladatot ugyan fenntartásokkal, de sikeresen végre hajtják. A két legfiatalabb démonmágia segítségével kötözi le a szükséges bárányokat, akiket a két erősebb hadnagy szállított be a karámba. Rövidesen mindegyik különleges bégető odabent éledezett a kötést követően, így a szótlan férfi megköszöni segítségüket és továbbirányítja őket a folyónál mosogató társához. Amennyiben a tekercsre néznek, szintén látják a következő állomásra utaló rövid bejegyzést. Úgy festett a pergamen szerint is teljesítették a feladatot. Ám, jobb, ha nem felejtkeznek el a gyapjúval teli kosárról.*
A helyszínhez több útvonalról eljuthatnak. Megkerülhetik a dombokat, hiszen mögötte folyik a patak, így egyenesen az erdőbe menetelnek. Dönthetnek úgy, követik a halványan érezhető lélekenergiát, mely egyenesen elvezeti őket valakihez. Ugyan a hölgy mosogat, ám nem Eilísh a neve. Választ nem ad arra a kérdésre, hogy merre találják, vagy ő kicsoda lenne. Láthatóan bizalmatlan velük szemben. Előbb azt kéri, hozzanak neki a faluból szappant. A szappanért cserébe megmondja, merre folytassák az útjukat.**
Utolsó lehetőség, hogy átvágnak a fennsíkon, mely szép lassan erdőbe torkollik. Nem rossz választás, hiszen a patakok körül gyakran burjánzik a növényzet. Ebben az esetben halk recsegés, ropogás érkezik mindenhonnan, majd hamarosan megszólítja őket egy fa. A törzsön vénséges arc formálódik. A kedves, ám annál bölcsebb szellem elárulná nekik, hogy sok idegen tér be mostanában az otthonába. Egyre többen keresik a bájos Eilísh-ét. Természetesen ő sem adja ingyen a hölgy tartózkodási helyét. A komisz erdei manóktól vissza kell szerezni a famaglók fuvoláit, hogy zenélhessen a tájnak. Ha nem teszi meg napnyugtát követően a természet fellázad és rátámad mindenre, ami mozog.***

(click to show/hide)

Határidő: 2017. Szeptember 8.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Aug. 18, 21:59:10 írta Abarai Renji »

Karakterlap

Rosui-Genki Natsuki

Eltávozott karakterek

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 500 / 30 000

Hozzászólások: 109

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 32 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
fekete és sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#EEF51D#0ca9c0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #20 Dátum: 2017. Szept. 07, 10:25:07 »
Hana Anya elhemperedett velem a magas tündér fűbe! Nagyon lelkesen utánoztam, amikor láttam, hogy mit csinál. Igyekeztem mindig abba az irányba görögni, amerre ő is gördült, jóól kinyújtózva hai! Nagyon jó érzés volt, hogy a pihi-puhi növényeken játszottunk hai. Arra húztam csak be a nyakacskámat, amikor Hayakawa bá... mármint Hayakawa~san megjelent melletünk! Csak úgy a semmiből. Oda görögtem Hana Anya mögé, és oda bújtam hozzá. Úgy kukuccsoltam azért fél szemmel kifele. Gyorsan végig gondolkodtam, hogy most valami rosszacskát csináltunk? De Hana Mama mosolygott, szóval olyan rossz nem igazán lehetett hai!  Azért amikor Mami felkelt, akkor én is igyekeztem nagyon tartani a lépést, és komoly kalóz lovagkisasszonyként menni velük. Úgy sejtettem, hogy ez lehetett a hét próba egyike! Végig sétálni a terepet. Márpedig már nagy lány voltam, szóval nagyon igyekeztem nem lemaradni! Ettől függetlenül igen csak megkönnyebbülve bólogattam, amikor a tízórai került terítékre. Legalábbis szóba. Hálás voltam érte, ugyanis már nagyon nagyon éhesecske voltam hai!
A bari keresésénél meg nagyon igyekeztem hai. Azért megkönnyebbültem, hogy a mágiácska, amit ismertem, hatott a barikra. Azt nem egészen értettem, hogy hogy működött ez, hogy némelyikre rá tudtam ugrani, másikakra meg nem. Hozzá se tudtam érni. De ez is biztos valami furcsa, és érdekes tündér varázslat lehetett, mert a többi bárányocska jobban féltek az idegenektől hai! Szívesen megtanultam volna, de nem mertem a bárányos bácsitól megkérdezni, hogy hogy csinálta hai! Olyan… furi volt  a szimata, és ő se beszélt sokat. Azt is Hayakawa bá… sannal! Így inkább nem merte megszólalni előtte. Biztonságosabb volt Hana mama, vagy Tokki papa mögött!  Ráadásul Tokki Papánál volt a kosaracska, amibe a gyapjacskát gyűjteni kellett! Gyapjacská… és gyűjteni. Kicsit tanácstalanul néztem körbe. Itt a sok bari, és a bácsi azt mondta, hogy ezeket a bárányocskákat akarja megnyírni akiket most elfogtunk Hayakawa bá…sannal. És mama meg papa bevittek a karámba. Vagy nekünk kell meg is nyírnunk a bárányokat? Még sosem nyírtam barikat.
   -Nekünk kell majd megnyírni a báránykákat, hogy a kosaracskába bárány nyiratot vigyünk? - rángattam meg óvatosan papa ruhájának az ujját.
Minden esetre igyekeztem segítkezni a gyapjacska szedésbe, a kellett szednünk.
A sok csomag, és még a kosárka is Tokki Papánál volt. Picit meghúzgáltam a ruhácskáját, hogy nézzen le rám.
   -Natsuki segít Tokki Apunak! Valamelyik csomagot viszi! - jelentettem ki nagyon elszánt pofival meg hanggal.  Tartottam a kacsómat, hogy tegye bátran bele valamelyik táskácskát hai! Neki is ugyanúgy sétálnia kellett, mégis sokkal de sokkal több táskácskát vitt hai!
   -Lélekenergiácska… - motyogtam halkan magam elé, amikor kiderült, hogy tovább indulhatunk. Meg mutattam abba az irányba, ahonnan érzékeltem valamit. Bár úgy hittem, a többiek is érezték pontosan ugyan úgy.  Ha Tokki papától kaptam táskácskát, azt igyekeztem a hátamra venni, és mind Tokki Papa, mind Hana Mama kezecskéjét megfogni, el ne vesszek. Igaz, hogy ez Tündérországocska előországocskája volt, a maga hét próbácskájával, de azért elveszni, mégis csak ijesztő, és főleg félelmetes lett volna hai! Ki tudja, miféle mumusocskák lehetnek errefele! Inkább kapaszkodtam, és így ők se vesztek el hai! Reméltem, hogy Hayakawa bá…sama is rájön erre és ő is megfogja a kezecskéjüket hai! De ha szerette volna, akkor az én egyik kezecskémet is megfoghatta, és a másik kezecskéjével Anyunak vagy Apunak a kezecskéjét, és úgy egészen biztos, hogy senki nem veszne el hai! Figyelmesen lestem, hogy hogy szeretné, egész biztos fel tudjam neki is kínálni a kezecském, ha látom, hogy szeretne közénk beálldogálgatni hai!
Nagyon nagyon érdekes helyeken mentünk keresztül. Nem volt egy elhúzós ajtajú házikó sem, és a virágocskák is furcsák voltak. Oldalra biccentett fejjel jöttem rá, hogy a Tündér országocska előszobácskája igen csak más, mint a Lelkek Világocskája hai!
Egy nénihez érkeztünk. Kíváncsian szimatoltam magam elé, hogy vajon tündérecske, vagy mumus lányka lehet. Nem tudtam eldönteni az illatból, mert nem éreztem az illatot. De mosott. És nekünk mosó mac… nénit kellett megtalálnunk. Elgondolkodtam egy pillanatra. Vajon Samu cica is itt lehet valamerre? Gyanakodva lestem körbe, hátha valamelyik faág valójában Samu!
Megszólítani nem mertem azért a nénit. Csak amikor már úgy láttam, hogy biztonságos, kucorodtam közelebb hozzá. Azért még úgy, hogy ne legyek vizecskés hai.
   -Pszt! A néni Samu? Nem kell félni, Natsu szereti ám Samut hai! - kérdeztem bizalmasan, és lestem igen lelkesen, hogy alakot váltson, mint legutóbb. -Mert ha Samu, akkor ez az álruhácska nagyon nagyon ügyeskésen sikerült ám! -bólogattam.  De csak nem változott át, az általam is ismert kaméleon Samuvá. Talán azért ijedt meg, mert nem Masaki bácsi aki nem bácsival voltam! Azt a másik néni nevet… Eli…Elle…Eilísh nem ismertem, így őt nem tudtam megkérdezni, hisz ha tényleg Samu, és azt hiszi, hogy azt az alakot kell felvennie, nem fogom tudni felismerni hai!
De nagyon megörültem neki, amikor végül csak megszólalt a néni Samu! Tudtam, hogy jelet fog adni, hogy ő az hai! Szappanocska kellett neki! De azt mi nem kaptunk, csak gyapjacskát. Igaz, anélkül tényleg nem moshatja ki a gyapjacskákat hai!
Vagyis közösen indultunk vissza a szappanocskáért.
   -Ne mozdulj Samu, Natsukiék mindjárt visszaérnek a szappankával hai! - súgtam még oda.  Utána siettem Tokki Papa és Hana Mama után. A városkába visszaérve, picit lassabb lettem megint.
   -Natsu kipróbálja, hogy most már, hogy a báránykákat is meg tudta fogni, vajon sikerül~e mást is! - próbálkoztam vele, hogy az utunkba kerülő kisebb tárgyakat felemeljem.  Ha ez nem sikerül, akkor hogy fogjuk a szappanocskát a mosólánynak elvinni?  Óvatosan sündörögtem Hana Mama mellé, amikor sikerült beszélniük a szappant áruló tündér nénivel, majd nyújtottam fel neki egy almácskát a táskámból.
   -Natsuki kincse! - jelentettem ki nagy komolyan… majd egy kis gondolkodás után mellé tettem egy alig bontott pocky csomagot.  -Szívesen oda adja a szappanocskáért cserébe! Pénzecskéje az sajnos nincs… - magyaráztam.
Annak nagyon örültem, ha végül sikerült a szappant megkapnunk, és indulhattunk vissza a mosós nénihez. Aki ha Samu volt, ha nem, annyira megörült a szappannak, hogy mire észbe kapott, már el is árulta a sok sok fontos dolgocskát. Még az utat is tudta, hogy hova kell tovább mennünk.
   -Talán ő a mosás tündére volt… -gondolkodtam hangosan. Biztos ezért volt olyan szomorú is szappan nélkül. Nem tudott olyan finom illatúan mosni hai!
Közelebb húzódtam a többiekhez, ahogy rájöttem, hogy valami nagyon nincs rendben. Végül sietnünk kellett, mert növények kergettek. Ilyet még Chiyo~neenál sem láttam!  Végül egy nagy fához értünk, aki nem akart minket bántan. De nem ám akármilyen fához, igazi varázs fához hai! Még beszélni is tudott, ám amíg a többiek szóval tartották, én kíváncsian óvakodtam közelebb. Jó közelről, gyanakodva néztem a kérgét. Nagyon okos tündér fácska volt. Még feladatot is kaptunk tőle is. Kis manócskákat kellett megkeresnünk. Tényleg az erdőbe voltak, ahogy a fa bácsi megmondta. Ám nagyon furcsán viselkedtek. Erre kedvet kaptam, és igyekeztem leutánozni a játékos tündérkék mozgását. Egyre furcsább táncocskát jártunk így. De biztos tündér táncocska lehetett hai! 
   -Hayakawa…-san - jutott végül eszembe, hogy miért is vagyunk ott - Natsuki talán el tudja árnyékkal csenni azt a fuvolást! - magyaráztam. - Csak el kell terelni a kis növény tündérecskék figyelmét! - suttogtam az ötletemet. -És Natsuki az árnyékocskájukkal elcsenegeti a fuvolácskájukat hai!


Karakterlap

Hayakawa Yuki Hajime

Eltávozott karakterek

Shinigami

1. Osztag

*

Ichibantai fukutaichou

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
26 500 / 30 000

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 11 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Fehér (jég elem típusú)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#03649b // #82d9f7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #21 Dátum: 2017. Okt. 12, 22:40:24 »
  – Abakura fukutaichou okkal ment vissza! Raimaru fukutaichout kísérte el – keltem a 12. osztag hadnagyának a védelmébe Meiou fukutaichou megjegyzése miatt. És őszintén, egyetértettem ezzel a döntéssel. Raimaru fukutaichou, ha valóban annyira rosszul érezte magát, akkor hátráltathatta volna a misszió menetét. Noha abban egyet kellett értenem, hogy Yoriko egységének tagjai valószínűleg élveznék ezt a helyet, főleg, ha meg lehetne érinteni a dolgokat. Sajnáltam, hogy végül vissza kellett térnie Abakura fukutaichounak Seireiteibe. – Ha nem lettünk volna időszűkében, valószínűleg örömmel visszatért volna köreinkbe – fűztem hozzá korábbi elhamarkodott kijelentésemhez.
  A fűben való játszadozást nem helyeseltem, lényegét sem igazán értettem. Azon kívül, hogy elpazaroljuk az időnket, melyet az eltűnt halálisten társaink felkutatására fordíthatnánk. Kuchiki fukutaichou érvét nem tudtam komolyan venni, szóval igyekeztem szépen elismételni még kétszer a kérésemet legyenek szívesek ők is tovább jönni és nem lemaradni. Engem nem vonzott a tevékenység és nem csak a hátamon cipelt hihetetlen súlyú táska miatt éreztem ellenvetést hozzá.
  Noha Tewyn-san megtaláltuk a kulcshoz nem jutottunk hozzá olyan könnyedén, ráadásul társainkról sem tudtam érdeklődni tőle. Pedig talán rendelkezhet róluk némi információval. Elhatároztam, ha összegyűjtöttük kérése szerint a bárányokat, akkor a kulccsal egyetemben ezt is meg fogom kérdezni. Egy próbát mindenképpen megért. Szerencsére a többiek egészen jól fogatták sikertelenségemet Tewyn-sannal való konzultációm után.
  Éppen szerettem volna kijavítani Kuchiki fukutaichou által nevemhez használt jelzőt, hogy emlékeztessem, szolgálatban vagyunk, és én preferálnám, ha hadnagynak szólítana ez idő alatt, a keresztnevemet mellőzve. De a felém nyújtott alma belém fojtotta ezt a szándékomat. Igencsak meglepett a gyümölccsel. Bár nem voltam éhes, rögtön emlékeztettem magamat, hogy ételt nem illik visszautasítani.
  – Köszönöm – hebegtem. – Anou… Ugye nem haragszik meg Kuchiki fukutaichou, hogyha csak azután fogyasztom el, amint megoldottuk Tewyn-san bárányainak az ügyét? – hajoltam meg egy kicsikét felé, hogy ne úgy érezze, udvariatlanságból teszem ezt. Ilyen meg sem fordult a fejemben!
  – Valahogy rá kellene jönnünk, hogy miért nem tudunk hozzáérni semmihez. Nehogy a későbbiekben emiatt gondba ütközzünk. – Kínos lenne, hogyha váratlanul megtámadnának minket és ennek okán nem állna módunkban megvédeni magunkat.
  – Hogy tessék? – zavartan fordultam Meiou fukutaichou felé. Mikor elismételte szavait, hogy pakoljam le a táskát, egy biccentés kíséretében vonakodva, de éltem az ajánlattal. Kellemes volt kicsit megszabadulni a csomagtól. A megkönnyebbüléstől véletlenül nagyobb lendülettel sikerült lepakolnom a hátitáskát a földre (valójában roppant kellemetlen módon kicsúszott a kezemből a pántja, mert nem bírtam tovább tartani). Emiatt nagyot fémesen csattant egyet, szájánál pedig ki is potyogott néhány dolog. Meghökkentett, hogy pár dobócsillag és egy tőr esett ki belőle. Nem tudtam, hogy ilyesfélék vannak a csomagban. Azt pedig végképp nem értettem, hogy mi célt szolgálhatnak majd nekünk a küldetés alatt. De igyekeztem mielőbb visszapakolni azokat a táskába.
  A bárányfogást az osztott csapatmunkával szerencsére könnyedén el tudtuk végezni. Annak már kevésbé lelkesedtem, hogy Tewyn-san a segítség ellenére sem volt valami bőbeszédű. Nem szándékoztam kihasználni, de azért néhány feleletnek igazán örültem volna a neki tett szívességért cserébe.
  – Ne haragudjanak, hogy nem volt lehetőségem többet megtudni a kulcsról… és az eltűnt társainkról – megrökönyödve kértem elnézést fukutaichoutachiéktól. Nem is volt merszem a szemükbe tekinteni, csak a pergament szuggeráltam. Kuchiki fukutaichou bár diszkréten igyekezett kifejezni nem repes azért, hogy újabb megálló felé küldtek minket. Holott egyetlen kérdést kellene megválaszolniuk: hol vannak az ideát elveszett társaink. Én is fölöslegesnek éreztem a kitérőket, roppantul örültem volna végre egy egyenes feleletnek. – De… anou… legközelebb ígérem, hogy erélyesebb leszek! – ígértem, miután visszatért Kuchiki fukutaichou is a köreinkbe. Reménykedtem, hogy Meiou fukutaichounak nincs igaza és az eltűnt tisztek nem ugyanígy jártak, mint most mi, mikor csak az átjáró mibenlétéről kellett volna néhány információt szerezniük…
  Mivel korábban egyetértettem, hogy szakítsunk időt a táplálkozásra, így nem ágáltam Meiou fukutaichou felszólalása ellen. Amúgy sem szándékoztam megsérteni Kuchiki fukutaichout azzal, hogy nem eszem meg a nekem adott gyümölcsöt. A kis szünet ideje alatt legalább szánhattam időt az elmélkedésre, hogyan is indítsam majd az Eilísh-nek nevezett illetőnél a beszédet, hogy ezúttal remélhetőleg konkrét válaszokhoz is jussunk.
  – Anou… köszönöm az ajánlatát Meiou fukutaichou, de elboldogulok a csomaggal – zavartan tiltakoztam az ellen, hogy táskát cseréljünk. Akadt már így is elég csomag Meiou fukutaichounál. Nem akartam ezzel a különösen nehéz táskával terhelni őt. Megjegyzésem azonban süket fülekre talált és azelőtt elszedte a korábbi csomagomat Meiou fukutaichou, hogy magamhoz vehettem volna. Végül fejet hajtottam ez előtt, de ragaszkodtam ahhoz, hogy két a korábbihoz sokkal könnyebb csomagot vegyek magamhoz a felhozatalból. Tényleg nem akartam, hogy Meiou fukutaichou vigyen mindent, főleg, hogy most már egy gyapjúval megrakott kosarat is magunkkal kellett vinnünk…
  A sokkal könnyebb csomaggal a hátamon legalább komolyabban el tudtam látni a rám bízott kötelességeket és az élen haladhattam. Az előbbi módszerhez folyamodtam és lélekenergia érzékeléssel próbáltam megkeresni a papíron feltüntetett név tulajdonosát. A lélekenergia keresgélés megkezdésekor döbbentem rá, hogy ezzel a módszerrel akár halálisten társainkat is megkereshetnénk. Mivel Rosui fukutaichounak is ment a reiatsu alapján való kutatás, így megkíséreltem szabadon kísérletezni ezzel. Nem jelentettem be a többieknek, mivel nem volt garantált, hogy sikerülhet innen érzékelnem az eltűnt tiszteket. De azért megpróbálkoztam kiterjeszteni érzékelésemet és bíztam abban, hogy talán valahonnét érzékelhetem valamerről az elveszett halálisteneket.
  A tevékenységem alatt tűnt fel, hogy a többieket kissé lehagytam. Ahogy hátra pillantottam érdeklődve lestem fukutaichoutachiék felé. Rosui fukutaichou kérése előtt zavarodottan álltam.
  – Anou… Szerintem nem valami megfontolt haladási módszer – jegyeztem meg habozva. Azt már meg sem mertem említeni, hogy nem illik csak úgy a másik kezét megfogni. Próbáltam inkább arra rámutatni, hogyha bármi meglepne minket így eléggé megkésve reagálhatnánk. Tudom, hogy emiatt úgy hathat, mindenben a bajt látom. Viszont egy ismeretlen helyen semmiképpen sem tartottam jó ötletnek efféle játékosságokkal elbízni magunkat. – Én inkább elől haladnék – fűztem hozzá, visszautasítva az ajánlatot. Fukutaichoutachiékra hagytam végül a dolgot. Parancsba mégsem adhattam, hogy ne fogják meg Rosui fukutaichou kezét, ha nekik nem volt ellene kifogásuk. Majd én résen leszek, ha bármi is történne.
  Meglepődtem, hogy kifejezetten hamar sikerült megtalálnunk a pataknál tevékenykedőt.
  – Anou… üdvözlöm. Elnézést, hogy megzavarjuk a munkában. De esetleg Eilísh-sanhoz van szerencsénk? – szólítottam meg. A feleletül kapott határozott nem után elbizonytalanodtam. Pedig konkrét elképzeléseim voltak arról, hogy miket szeretnék Eilísh-sannak mondani. – Nem? – ismételtem el határozatlanul a korábban kapott válaszát. – És az esetleg meg tudná mondani, hogy merre találjuk? – érdeklődtem. Mire megbízott minket azzal, hogy hozzunk neki szappant. Megrökönyödtem, ahogy ezek után hallgatagon folytatta a munkáját. Még eltűnt halálisten társainkról sem tudtam érdeklődni. Legszívesebben belevetettem volna magamat a patakba. Mégis, milyen vezető vagyok?
  – Sajnálom – préseltem ki magamból csüggedten az újabb rosszul sikerült információszerzés után. Noha tisztában voltam vele, a bocsánatkérésem itt nem segíthet. Azért reméltem, hogy fukutaichoutachiék nem fognak így annyira haragudni.
  Viszont nem emészthettem sokáig magamat, célszerű volt mielőbb visszatérni a városba, majd szappanostul idejönni, hogy némi információkhoz juthassunk.
  A városban merült csak fel bennem, hogy miképpen fogjuk vajon beszerezni a szükséges szappant, ha nem rendelkezünk helyi fizetőeszközzel? A gondolattól, hogy esetleg itt újabb különleges dolog véghezvitelét kérik tőlünk, már előre beleszédültem. Az azt jelentené, hogy valóban beleestünk valami végelláthatatlan körbe. Szerencsére az eladó semmi ilyesmivel nem hozakodott elő, sőt meglepő módon a cserekereskedelemtől se riadt vissza.
  – A táskában, amit hoztam… rengeteg fegyver van belepakolva. Nem hiszem, hogy hatalmas szükségünk lenne tőrökre és dobócsillagokra. De legalábbis egy részüket biztosan felajánlhatnák – vetettem fel a többieknek. – Persze, ha valaki igényt tart valamelyikre, akkor kitalálhatunk valami mást. De szerintem az ételt nem lenne bölcs erre pazarolnunk. Tekintve, hogy perpillanat semmihez sem tudunk hozzáérni. – Beszédem során tűnt fel Rosui fukutaichou tevékenysége. Menten odaléptem mellé, hogy megakadályozzam, az ételt adja oda az eladónak. Helyette kikerestem valamit az egyik táskából, ami semmiképpen sem táplálék volt. Így került terítékre elhamarkodott lépésem miatt egy kötszer a csomagból, mint egy ajánlat a szappanért cserébe.
  Hálás voltam a két tapasztaltabb hadnagy jelenlétének, mert azt hiszem képtelen lettem volna megfelelően kezelni a csereberés szituációt. Szerencsére sikerült megkapnunk a szappant, mellyel visszatérhettünk a víznél mosó hölgyhöz. Bátorkodtam ismét kérdéseket feltenni, de hiába hoztam fel eltűnt társainkat, nem felelte meg a kérdést, hogy látott volna hozzánk hasonló személyeket erre járni. Összességében nem különösebben érte meg a kitérőnk, mert Eilísh-sanhoz előbb-utóbb eljutnánk mindenképp. Szükségtelen volt útbaigazítania. Legalábbis a folyó mentén való további haladás nem kifejezetten volt konkrét.
  – Remélem Eilísh-san sokáig van a folyóparton és még ott találjuk, amikor odaérünk – jegyeztem meg. Rendkívül kínos lenne, ha éppen elkerülnénk egymást.
  A névtelen illető tanácsát követve nem gondoltam volna, hogy egyenest csapdába sétálhatunk. Pedig igazán felmerülhetett volna bennem, mint lehetőség. Az önálló életre kelt növényzetre viszont egyáltalán nem számítottam. Varázslattal való lángra lobbantásuk, bár kétségtelen hatékony lett volna, viszont nem biztos, hogy kezelni tudtunk volna egy erdőtüzet. De még abban sem voltam bizonyos, hogy működik rajtuk bárminemű mágia. 
  – Talán az erdőben lehagyhatjuk őket – vetettem fel, és reméltem, hogy a fákat nem kelti életre ez a furcsa varázslat, ami a víz mellett növényzetet megbolondította. Bár a szokatlanul viselkedő zöldeket, úgy tűnik hátra sikerült hagynunk az erdőnek köszönhetően.
  Noha a rengeteg is tartogatott magában meglepetéseket. A hirtelenjében felcsendülő recsegésre már éppen korábbi baljós gondolataimat véltem beigazolódni, hogy a fák is mozgásba lendülnek és nekünk esnek. Energiáimat már egy pajzs megidézésre összpontosítottam, mikor valaki megszólított minket. Értetlenül néztem körbe, mert kételkedtem abban, hogy ez valóban a fatörzs felől hangzódott volna.
  Megilletődve léptem hátrább pár lépést a fától, mely mindez idő alatt arcot növesztett, majd Nuallán néven bemutatkozott nekünk.
  – Elnézést, hogy így, váratlanul betörtünk az ön által védelmezett erdőbe Nuallán-san. De éppen eltűnt shinigami társainkat keressük. Azonban, hogy információhoz jussunk ahhoz meg kell találnunk Eilísh-sant. Egy korábbi ismertetésünk szerint a folyó haladását kellett volna követnünk, mikor hirtelen önálló életre kélt növényzetek törtek ránk – vezettem be némi habozással ittlétünk okát.
  – Ön esetleg nem látott néhány shinigamit errefelé? – az idős fa tanácstalanságát látva bátorkodtam körülírni. – Halálistenek. Hozzánk hasonló egyenruhát viselnek, kard is bizonyosan volt náluk. – Noha nem volt túl sok információ, határozottan több volt annál, mint amit korábban kaptunk. Nuallán-san látta őket és Eilísh-sant keresték! Igen nagy örömmel töltött el az eltűnt halálistenekkel kapcsolatos adat. Végre valahára nyomon vagyunk!
  – Anou… Nuallán-san esetleg el tudná árulni nekünk, hol találjuk Eilísh-sant? Attól tartok az eredeti útvonalat nem követhetjük. – Ha visszamennénk, ott csak eszeveszett növényzetbe botlanánk és így is alig tudtunk elmenekülni előlük.
  Nuallán-san felhozott feladatára halk sóhaj tör fel belőlem. Habár eddig tőle tudtuk meg voltaképpen a legtöbbet. Nem láttam akadályát annak, hogy segítséget nyújtsunk neki.
  – Rendben. Visszaszerezzük őket, Nuallán-san el tudna mondani néhány információt ezekről a famaglókról? – kérdeztem rá óvatosan. – Még nem láttunk ezelőtt ilyesmit… anou… vagy tévedek? – fordultam zavartan a többiek felé. Magamból indultam ki, holott lehet ők már találkoztak korábban ilyesféle lénnyel. Mindenesetre örültem minden információnak, amit Nuallán-san elárult nekünk. Bár mintha az kimaradt volna a leírásukból, hogy roppant kis idegesítő apróságok. Cseppem sem volt egyszerű megfogni őket, vagyis nekem egyáltalán nem sikerült. Amikor megkíséreltem azt a famaglót elkapni, amelyiknél a fuvola volt, könnyedén elslisszolt előlem, ráadásul, ahogy utána mozdultam volna, apró gallyakat zúdított rám, hogy visszatartson.
  Ezután villámtánccal kíséreltem meg a nyomába eredni. Ez alkalommal viszont lábam elé emelt gyökérzettel gáncsolt ki. Nem tudtam idejében reagálni, így csak az esés tompításának köszönhettem, hogy nem törtem ki a nyakamat a hirtelen megszakított lendülettől. Noha nem értek komolyabban a famaglók mimikáihoz, de meg mertem volna esküdni, hogy néhány efféle lény a jobb szélen éppen engem nevetett ki.
  – Rendben Rosui fukutaichou, tegyen egy próbát – bólintottam rá az akcióra. – Mi pedig Kuchiki és Meiou fukutaichouval eltereljük a figyelmüket – ajánlottam fel, bízva abban, hogy a többiek is elő tudnak hozakodni valami személyes ötlettel. Jómagam megkíséreltem egy Tenran és egy Soueigeki kombinálásával lefagyasztani a fürge famaglók egy részét.
  Ha sikerül a varázslat összegyúrása, remélhetőleg egy fagyasztó hatású légörvényt tudok a famaglókra irányítani. Mivel különösebben nem célom, hogy ártsak nekik, ezért igyekezni fogok csak a lábaikra célozni, hogy ne tudjanak Rosui fukutaichou közelébe menni, miközben ötlete végrehajtásán tevékenykedik.

// Elnézést, hogy ilyen sokáig kellett várni rám! T-T" //
(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Kuchiki Hana

Eltávozott karakterek

Shinigami

6. Osztag

*

Kuchiki ház XXIX. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
37 500 / 45 000

Hozzászólások: 87

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 28 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
A sake jó. A sake finom. A sake különleges!

Post szín:
#0066ff


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #22 Dátum: 2017. Dec. 27, 22:22:44 »
Az idegeimet nyugtató és lelkemet simogató frissítőt követően, újult erővel veselkedtem neki a távnak, hogy most aztán, de nagyon kiszedem abból a Ailis…agilis…jódlis lányból a kulcsot, vagy már micsodát! Annyira kezdtek ezzel a hallgatással összefelé zavarni, lassan már a nevemet se tudtam volna megmondani! Lehet, erre ment ki a játék! Úgy bekavarnak itt mindenféle idétlenkedéssel, hogy a végén az ideg eleszi azt az árválkodó agysejtemet is, ami még képes önálló gondolatokat megfogalmazni! Egyet kellett értenem Tokki észlény kijelentésével, hogy szerencsétlen idecsődült halálistenek is valahol a feladatok teljesítése alatt bolondultak meg, aztán csak itt kóvályognak, mint libafos a frizsiderben, mert már több nem megy, azon kívül a kulcs szót emlegetik.
Ettől a szörnyen ketyós jövőképtől, amiben egyetlen helyes hím adonisz sem szerepelt, hiszen Töki életem a férjem, őt kizárólag ünnepnapokon bámulom meg, drága fiammal szemben meg akkor sem támadnak pajzán gondolataim, – ha bizonyíthatóan – ő lenne az utolsó férfi a Föld nevezetű bolygón! Elvonulhatnák apácának! Megalapíthatnám itt a néma hősök birodalmában a magányos zárdámat! Egyszerűen oly csodálatos lenne, mint meteor esőben kempingezni Hueco Mundo sivatagában.
Fájdalmas képpel pillantottam drága életem szerelme, Tokki ruhája alól kikandikáló flaska felé, hátha a segélykérő pillogásomra kezembe teleportál. Ez a hihetetlen csoda elmaradt, viszont az én kicsiny szőke királylányom, praclim fogásával öntött elgyötört szívembe erőt, tovább kutyagoljak ezen az átkozott vidéken. Azt nem pontosan értettem még, merre lesz arra az uzsonna kitérőt követően, de okos szösziként és még betyárosabb testvérkéje a lélekenergiáról dünnyögtek, vagyis arra az eszméletlen bonyolult következtetésre jutottam, követjük a távoli pacákat, valamelyik csak ahhoz az éléskamrához, vagy micsoda nevű szolgáló lányhoz vezet.
A nagy legény óhajára, engedelmesen széttárt karokkal maradtunk hátra. Ennyire ragaszkodott hozzá ő vezesse a csapatunk, akkor nem akadályoztam meg az érvényesülésében. Arra is biztatóan intettem neki, amikor ráakadtunk egy mosogató nőszemélyre. Egész aranyos teremtésnek látszódott, Hajime chan pedig lassan abban a bizonyos korban van, amikor a hormonok megszólítják és engedelmes pudliként menetel minden csinosabb hölgyemény után, tehát nem árt gyakorolnia a csevegést velük. Nincs azzal baj, ha kőkori módszerrel leüti és elviszi, de az ő kifinomult stílusához tökéletesen passzolna a bókokkal bugyi levarázsolás! Meg is mondom majd Tökki egyetlenemnek adjon néhány tuti tippet a gyereknek, nehogy már nekem kelljen átadnom a csábítás csínját-bínját! Az én időm majdan elérkezik, ha tündéri szöszi hercegnőnket arra kell nevelnem, milyen válogatott verbális és derék alatti ütésekkel utasítsa vissza a kérőit.
A szülői teendők teljesen lekötöttek, így arra kaptam észbe, vagyis ész nélkül a fejemhez, hogy Hajime chan azt magyarázta, se kulcs, se ignis! Kénytelen voltam gyermekem, vérem, első szülött fiam karját megragadni és kérni, ismételje el! Bolondként reméltem, csak csengett a fülem, nagyot hallok, de nem, nem lett igazam! Szívem csücskös virágos kertje ugyanazt hajtogatta: be kell mennünk a városba és nyamvadt szappant kunyerálni, hogy ez az élősködő némber bármit elárulhasson. Esküszöm a magasságos lelkek királyára, ha nincs itt a két gyermekem az összes haja szálától megfosztom ezt a bestiát! Így beértem annyival ököllel szétütöttem a mellettem rakásba halmozott kő törmeléket és csikorgó fogakkal meneteltem az unalmas város felé. A fejemből egész biztos csinos, egyáltalán nem szívecske formájú füst pamacsok távoztak! Az sem érdekelt, hogy Hajime chan újra elől szeretett volna mendegélni! Felkaptam annyi táskát, amennyit értem, aztán csak mentem egyenest előre, mindenen keresztül gázolva! Ha jött velem szembe egy páncélos kókler felrúgtam! Ha elém került egy fa, kidöntöttem. A kerítésen átgyalogoltam!
Vérben forgó szemekkel, gőzmozdonyként fújtatva döntöttem be a csehó ajtaját, ahonnan azt a nyamvadt szappant kellett begyűjtenünk. A küszöbön átlépve mindent ledobtam a kezemből, majd felmásztam a vegyesbolt pultjára.
- SZAPPANT, DE ÍZIBEN! – Hajolta bele az unott képpel ücsörgő eladó arcába. Kedvem lett volna vészkijáratot ütni a randa, kövér testével, de angyali lányom lelkére gondolva, csak hátra pillantottam, miután az összes tudománya kimerült abban, adjunk érte fizetséget. - Legyen hát! Tudja, nagyon kivételesen rakománnyal érkeztünk a távoli földekről! Megannyi értékes kincs van nálunk! –Az öklömet már készítettem ajándékba neki tündérien bájos mosolyom kíséretében, hiszen ez aztán nyolc napon túli luxus ellátást jelentene a legközelebbi kórház intenzív osztályán, azonban gyönyörű gyermekeim önzetlensége meggyőzött róla, ne engedjem szabadon a barbár amazont, hanem kászálódjak le a pultról és engedjem nekik, megoldják a gondot.
- Mint például ez a ritka, luxus édesség a…Mikado agrár faluból! – Húztam el orra előtt a pocky-s dobozkát. - Mennyei finomság! Kívül omlós, belül ropogós! Igazi ínyencség! – Tartottam fel egy rudat a levegőben sűrűn szimatolva, elvégre most totális házaló ügynökként kéne eladnom ezt a vackot. Erre még a motyókkal bíbelődő Hajime chan is rádobott egy lapáttal, ugyanis elkezdte sorolni, miket látott benne. Kezdtem aggódni vérszemet kap az eladó, úgyhogy befogtam a motyó száját és kedvesen súgtam oda fénylő kapitányunknak, ne táplálja a mohóság tüzét!
A többit szerencsére Tökki alkusz király megoldotta, tehát minimális veszteséggel és azzal a nyomorult és még büdös szappannal távozhattunk a boltból. Innen egyenes út vezetett vissza a folyóhoz, ahol ugyanúgy mosogatott az a szerencsétlen lány. Lehet, szólnunk kéne a munkaügynek, vagy gyermekvédelemnek, mert elképzelhető kezdek becsavarodni, de pont ugyanolyannak tűnik minden!
Csendesen emésztgettem a meglátásaimat, mivel Ágnes asszony hollétéről végre egyértelmű információkat kaptunk. Lelkesen ügettem a csapat után, bár egyre jobban bökdösött a maró igazság, ami reméltem nem csak nekem ütötte ki a szivárványhártyámat.
- Nem mondom, igazán makacs folttal küzdött szegény teremtés! Nem akarok vészmadár varjú lenni, de esküszöm, ez a lány ugyanazt a tunikát mosta, ugyanott, ugyanolyan unottan és a folt se fakult semmit! Higgyetek nekem! Anyuka vagyok! Láttam már éppen elég piszkos ruhát! Ha az nem a felső mintája, akkor kimoshatatlan tinta…– Túrtam bele hajamba, minél tökéletesebb őrült professzor benyomását kelthessem. A megjelenésemre az elragadó mosolyommal együtt magasról tettek, vagyis elengedhettem magam, persze normál keretek között, hiszen gyermekeimre is tekintettel kellett lennem. Az már igazán nem tudott rontani helyzetemen valaki egyre intenzívebben bökdösött, lökdösött, végén már a karomat molesztálta. Ingerülten fordultam hátra, ahol aztán az életre kelő növényekkel találtam szemben magam.
- Az anyátok úristenit! Nem tanított titeket illemre?! – Ráztam lefelé a szemtelenkedő gyökeret, meg tűrtem felfelé a láthatatlan ingujjamat, most aztán odapörkölök ennek a világnak. Pont eléggé a bögyömben volt már! Ekkor azonban a reszkető lányomra pillantottam és összeszorult szívem. Felkaptam a kis hercegnőnket és teljes gőzzel megindultam előre. Oda se figyeltem sikeresen túlgyújtottam a rakétákat, vagyis shunpo-val repesztek. Már jócskán az erdő sűrűjében jártunk, amikor behúztam a kézi féket, aztán bevártuk a többieket.
- Upszika! Az anyai ösztönök…- Vakartam a fejemet kínos cseppecskével a homlokomon. Nem igazán találhattam volna szebb magyarázatot, miért száguldottam el az egyik hadnaggyal a kezeim között. Gondoltam, hogy eltereljem a figyelmet, fel akartam tenni a bűvös kérdést, merre tovább, azonban az egyik fa megszólalt mögöttük. Rögtön, de azonnal védekező pozícióban készültem lekaszálni a fejét, de látva a vén kérges apót, némileg lazítottam a megfeszült tagjaimon.
A Nutella nevezetű fa szövegelésére, csak fájdalmasan felsóhajtottam. Ennyit a szappanról, Elvis-ről, meg a kulcsról. Kezdtem erősen beletörődni, ezerszer rosszabb, ha idegenekkel találkozunk, mert mindegyik vakvágányra küld minket.
- Nem lennének itt a gyerekek, kugligolyóként gyalultam volna le ezt a vidéket és sorban kötözöm mindegyik néma díszpintyet a fákhoz, hátha az éheztetés meghozza a hangjukat! – Ekkor megragadtam egyetlen férjem karját. - Szent krizantém! Ez a hely kihozza belőlem az ősembert, Tökki! – Nem, mintha akkora kihívás lenne, vagy ne élvezném a domina szerepét, de viselkednem muszáj, vagyis az ördög szarvaimat elhessegettem és visszabiggyesztettem a többszörösen ragasztott glóriámat. Amíg ezzel foglalatoskodtam a tündéri nagy fiam megbeszélte a fával, hogy valamiféle famagoktól kéne megmenteni az életét. Örvendtem az újabb kitérőnek, most éppen a vén kérgesnek kell testőrködnünk.
- Szappan nem jó ellenük? – Vágtam közbe angyali mosollyal, bár a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam tüzelőnek. - Ne nézz rám, gyönyörűm! Eddigi kalandos életem során egyetlen ilyen nevű lénnyel sem találkoztam. – Tártam szét a karjaimat és biztattam, kérdezze csak a recsegős apókát, ugyan mire kéne számítanunk a famanók személyében. Az már meg sem lepett kész élettörténetet rittyentett, kivéve a lényeget, mennyire akarnak belőlünk komposztot gyártani a barátocskái.
Az utolsó kérdésemre hamar választ kaptunk, mivel a neveletlen, izgága, égetni valóan rossz famicsodák ránk támadtak. Ha nem a fejemet kellett védenem a makkoktól, tobozoktól, akkor a gyökerekben, ágakban akartam hasra esni. A menekülésben az sem segített, igyekeztem gyorsabb lenni náluk. Mire befékeztem kezdődött minden előről. A kis piszkok mindezek tetejében még utánozni kezdtek. Odaszóltam, dobbantottam, akkor bemutatták mekkora hisztis hercegnő vagyok. Ez igazán fájt, bár ennél jobban azzal forgattak ki a béketűrésemből, el merészelték csenni az annyira dugi flaskámat, magam is elfelejtettem nálam van! Erre az aljas, sunyi, gerinctelen húzásra tikkelő szemekkel bikáztam bele az előttem álló fába. Óriási reccsenésekkel rázkódott meg a fa és potyogtak le tetejéről a toboz bombákkal szórakozó maki majmok. Azt a három kekeckedő kis félnótást próbáltam lefogni a karomra tekert szalagok segítségével*, de a háttérből működő fuvolás ügyesen tekergette a növényzetet és megakadályozta elkaphassam a grabancukat.
Messzire nem kavarodtam a gyerekektől, így anyai szívem örömre lelhetett az összedolgozás hangjaiban. A picike királylányunk felajánlotta az árnyékokkal elkapja a fanyüvőket, amihez arra kérte Hajime chan-t, terelje el a figyelmüket. Még sem engedhette szülői büszkeségem a fiatalok mentsék meg életem, míg fotelben hátra dőlve élvezem a semmittevést – bár határozottan csábító ajánlatnak tűnt, ezért shunpo-val pattantam melléjük.
- A csalit bízzátok anyura! – Kacsintottam a gyönyörűségesen okos, talpraesett szépségeimre. Villámtánccal annyi makkot, tobozt, gallyat, gesztenyét kaptam fel, amennyit képes voltam a kiráncigált kimono felsőmbe, kosár funkcióban halmozni, majd az egészet feldobtam, vettem egy hatalmas lendületet és shunpo-rúgás kombinációval csűrtem meg feléjük ollózó mozdulattal az egész tárat. Igazi gyorstüzelő focistaként bukfenceztem a levegőben, majd a szalagok segítségével iparkodtam zavarni a még kóborló és Hajime chan fagyasztását elkerült fanyüvőket.
Egyik apró bajkeverőt sem akartam bántani, mert nagy volt a kísértés kiszorongassam kicsinyke tüdejükből a levegőt, de Nutella azt állította nem rosszak, csak a sok turista kapatta el a potya kajával. Tisztára, mint Maci Laci a Yellowstone parkban. Lehet náluk is működne, hogy kidobunk csaliként elemózsiás, vagyis kincses ládát. Ha nem sikerült volna még dűlőre jutnunk, akkor a boltban megkezdett táskához vetődnék. Gyorsan kibogoznám a száját és elegáns mozdulattal a földre borítanám, hogy némileg kiömöljön belőle a sok érdekesség. Ha ezek tényleg kleptomán törpék, akkor rákapnak a csalira.
- Oh, a macska rúgna belé! A sok, értékes, drága felszerelésünk…jaj-jaj! – Magyaráztam nagyon kétségbe esetten, miközben szépen arrébb húzódtam. - Natsu szívem! Várd meg, hogy köré gyűljenek! – Adtam le a drótot a legkisebb ugri fülesnek.

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2017. Dec. 29, 00:09:21 írta Kuchiki Hana »

Karakterlap

Meiou Tokiya

Eltávozott karakterek

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 40 000

Hozzászólások: 94

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 24 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
gálickék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Kivel áll kapcsolatban?:
Tudatalatti :|

Post szín:
#F08080 // #DC143C


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #23 Dátum: 2018. Febr. 25, 23:52:03 »
Egyet kell értenem a nagy legény némileg baljóslatú felvetésével: valahogy ki kellene deríteni, mi alapján működik, hogy valamit letapizhatunk, valamit meg nem. Nem mintha taperolással kapcsolatos gondolataim olyan nagyon lehetnének, elvégre ittlévő Életem Méze alaposan felügyel, odahaza meg egy Kalózkislány tekerné ki a nyakam, bármi – szerinte – illetlen dolgot művelnék itt ebben az elfuserált világban. Visszatérve a problémára, kifejezetten érdekes, hogy amire szükségünk van, azt mindig meg tudjuk fogni, de semmi mást. Ez a barifogásban például még segít is, csak aztán nehogy valami támadó alakokkal szemben ne működjön ilyen szépen a műsor.
– Nem ajánlat volt, Hajime-chan. Táskát cserélünk, erről nem vitatkozom – reagálom le a gyerek szabadkozását. Láttam én, miféle holmik potyogtak ki abból a valamiből, és nyakamat rá, hogy ennek Oni-channál lett volna a helye. Csak azt nem értem, miért sózták rá a kölyökre. Szerencsére a gyapjas kosár is itt van mellettünk, így egy kicsit nehezebb megfeledkezni róla. Azért táborbontásnál külön odafigyelek rá, még azelőtt elmarhassam a horgonyként is alkalmazható súlyzót, mielőtt valamelyik gyerekhez keveredhetne. Arra már csak sóhajtok, mindkét gyerek plusz motyót szeretne. Mindkettőnek meglegyen az öröme, kis hercegnőmnek adom a gyapjas kosarat, az nem olyan kegyetlenül nehéz, hogy ne tudja cipelni, ha meg mégsem, akkor úgyis kisegítem majd.
Meg is fogom a tündéri leánygyermek kezecskéjét, még véletlenül se keveredhessen el ezen a placcon. Bár előbb-utóbb szerintem mind bele fogunk őrülni ebbe a kerengésbe.
– Amúgy mennyi hely van még azon a fecnin, Hajime-chan? Hátha abból meg tudjuk saccolni, még mennyi állomása van ennek a furi játéknak, amit a helyiek űznek – kérdezek előre, ha már az anyukájára hasonlító fiúgyermek inkább maga szeretne haladni kis családunk élén. Ennek semmi akadálya, ameddig szem előtt marad, és segít megfejteni ezt a roppant fontos kérdést. Nem árt tudnom, mivel számoljak, hány nap alatt keveredek haza másik felemhez. Remélhetőleg nem napokról beszélünk, mert a végén Oyaji jobb híján ikremre testálja az én munkáimat is. Szegény Otouto! Okvetlenül meg kell mentenem, akár ennek a cirkusznak a felpörgetése árán is.
Észre sem veszem, hogy máris a gyerekek által emlegetett lélekenergiához érkezünk, és hogy nagyobbik csemeténk máris a tettek mezejére lép. El is morzsolnék egy büszke atyai könnycseppet a látványra, ilyen könnyedén szólítja le a mosogató kisasszonyt. Csak a visszatértekor hangoztatott infó, az az ami nem tetszik, de úgy látom, ez Életem Mézének sem.
– Háni, drága, ne a gyereken vezesd le, hogy a helyiek azt hiszik, Katsuo-chan valamelyik videojátékában vannak – próbálom kedvesen nyugtatni szülőtársam, és amint kicsit visszahátrál, felajánlok neki egy üveg nyugtatószert. Vagyis csak ajánlanék, mert úgy tűnik, eme vérmes nőszemély, ki mára párommá avanzsált, abszolút a padlóra nyomta azt a bizonyos gázpedált.
– Gyertek, menjünk anyátok után, mielőtt olyat tesz, amit maga is megbán ^^” – emelem fel kezeim ártatlanul, hisz erről a fertelemről nem én tehetek, és – kivételesen – semmi közöm nincs is hozzá. Natsuki-chant kézen fogva indulok meg tempósan a veszedelmesbe váltott mézes fúria után. Amennyiben kicsi lányom nem tudja tartani az iramot, örömmel nyakamba veszem az út további részére. Szerencsére azért nem keveredtünk még mérföldekre a falutól, de a romok alapján amúgy sem lett volna nehéz belőni Mézesmadzagom irányvonalát.
– Drága Törökmézem, és a szülői példamutatás? – érdeklődöm immár a boltba érkezve, amikor meglátom a pulton pofozkodni készülő ivócimborámat. Na a fizetség komoly probléma, ugyanis a helyi fizetőeszközt egyikünk sem ismeri, nem csoda hát, hogy egyikünk sem tart belőle. Mielőtt úgy igazán komolyan végiggondolhatnám a helyzetet, a gyerekek máris a kezükbe veszik az irányítást. – Nem biztos, hogy azzal kéne seftelnünk, amiből nincs másik készlet, Hajime-chan – súgok oda a fiatal hadnagynak, majd ugrok is szívem legkedvesebb hölgyeményeihez, megakadályozzam, hogy élelmiszert ajándékozzanak holmi szappanokért cserébe. Nem tudhatjuk meddig leszünk itt, szükség lehet az extra uzsonnára, mert azért a terüljcsomagocskánk tartalma is véges. Végül sikerül közösen rábeszélnünk az eladót, egy kötélért, meg valami táskából előkotort, sok példányban meglévő vacakért odaadja azt a nyomorult mosószert.
Most már nagyon remélem, sikerül majd előrébb jutnunk, legalább egy információmorzsával az útirányt illetően. Nem mulasztottam ám el azt az aprócska tényt, még nem jutottunk előrébb az új feladatunk megoldásában, de máris mennyit pepecskedtünk teljesen feleslegesen. Szerencsére a mosólányt is még a helyén sikerül találnunk, nem unta meg idő közben a robotmelót.
– Nem kizárt, Natsuki-chan – bólogattam okos nagylányunknak, amikor a leányzó személyazonosságán gondolkodik. Háni kedves kifakadására csak a kezébe nyomok egy nyugtató hatású flaskát, hátha szüksége van rá. – A helyiek egészen olyanok, mint a megszállottak. Ha nem lenne lehetetlen, már-már élnék a gyanúperrel, drága Yuko-chan beküldött minket a gyerekek egyik videojátékába és azért nem közlékeny senki – tárom szét a karjaim teljesen tanácstalanul. Lehetséges, a fiúk a heteseknél jobban élveznék ezt a műsort. Számomra már kezd nagyon unalmassa válni a felesleges kutyagolás. Egyáltalán bizakodhatunk még abban, az Elis nevezetű mosótündér még mindig a pataknál van? Azért a biztonság kedvéért ellenőrzöm a kosarunkat, biztosan meglegyenek még a gyapjak, nehogy azért vissza kelljen követni az eddigi utunkat, mert elhagytuk valahol azt a nyomorult pakkot. Menten megfojtom az első jöttmentet, ha ilyesmi ballépést sikerült elkövetnünk.
Az már mindennek a teteje, mindezek után még a parti növényzet is úgy dönt, támadásba lendül. Eleinte nem is veszem komolyan, Életem Mézével ellentétben, akit mintha kilőttek volna az ágyúból, száguld el kicsinyke Királylánnyal. Ha semmihez nem tudtunk eddig hozzáérni, miért kéne félnünk a növényektől? Nevetséges. Csakhogy ezek tényleg tudnak támadni.
– Egyetértek! – reagálok azonnal Hajime-chan indítványára, és miután felnyalábolom a gyapjas kosarat, magam is nagyobb sebességi fokozatra váltva spurizok a Háni által hagyományozott kondenzcsík irányába. Talán így sikerül kikerülnünk az eleven őserdőből. Pedig egészen otthonos volt! A 12. osztagból ki is nézek hasonlót, láttam már egy-két alkotásukat. Példának okáért a legutóbbi szimulációs kísérlete kedves Kalózkislánynak nem volt semmi műsor. Tényleg el kellene gondolkodnunk lassan, hogy biztosan másik világban vagyunk-e, nem valami kolosszális kísérletben.
– Értem én, Háni kedves, de miért csak az egyik gyereket vitted? – kérem számon Életem Értelmét, ugyan az ügyes-okos nagyfiút miért hagyta hátra a megvadul dzsindzsásban? Értem én, ő már abban a korban van, hogy tudjon vigyázni magára, de akkor is jobban örülnék, ha nem kellene olyasmin aggodalmaskodnom a nagy pucolások kellős de közepén, vajon melyik gyerekem van az anyjával és melyiknek a lelécelésére kell vércseként figyelnem. Egek! Kezdek szimpatizálni Oyajivel! Mentőt ide, de iziben!
– El kell keserítselek, Háni drága: ami nem támad, hanem csak van, ahhoz úgy fest, nem tudunk hozzáérni és azok sem hozzánk. Így elég nehéz tankot játszani az ősdzsumbujban – lapogatom meg együttérzőn Mézescsuprom vállát, majd vigasztalásként felé kínálok egy újabb kisebb flaska alkoholt. Neki most nagyobb szüksége van rá, mint nekem, pedig aztán Oyajivel szemben feléledő szimpátiám miatt nekem is erősen javallott lenne egy-két dózis. Orvosilag, persze! De lassan fogyóban van a pia, ami azért nem kifejezetten kellemes szitu. – Ilyen lényről még nem hallottam, pedig egészségtelenül sokat lógok a tizenkettesekkel – válaszolok Hajime-channak, ő ugyan nem téved, amikor azt mondja, azokkal a famagló micsodákkal még nem volt dolgunk.
– Elnézést a kérdésért, Nuallán, de megkérhetjük, hogy ameddig a hangszerekre kincsvadászunk, vigyázzon nekünk erre a kedves kis kosárkára? – pakolom le a beszélő fa törzse mellé a gyapjas pakkot. Nem szeretném még azt is felügyelni a leírás alapján is kleptomán kobold bagázsia felségterületén. Az aztán abszolút nem hiányzik már sorversenyes quest-jeinkből. Hm, vajon ezt a fő quest-nek neveznék a srácok, vagy egy side-questnek? Majd megkérdezem tőlük, amint visszaértünk innen és előástuk az elcseszett akarom mondani, elátkozott erdőből az itt elveszett shinigamikat.
A fura bestiák által uralt területet ezek után igazán nem nehéz belőni. Totális káosz, mozduló gyökerek. Mondtam, mintha otthon lennék. Azért az Oni-chanra méretezett málhával a hátamon nekem is okoz némi problémát kitérni és elugrálni. Már kardot is rántok ahhoz, hogy elrettentsem egy kicsit ezeket a számításaimnál azért nagyobb lényeket. Ha kell, akár meg is nyesem a felém irányított vegetációt, mielőtt ebből a pakkból kilopkodnának ezt-azt. Pontosan amiatt nem hagytam ezt is a faszenttel, nehogy onnan elcsaklizódjon. A gyapjú még egy dolog, az ellenünk fordítható arzenál meg egy másik.
A gyerekek ötletelésére torpanok meg a mutatványban. Ha a nagyon okos nagylányomnak akad valami haditerve, akkor vigyázó apjaként az én dolgom, hogy segítsek rajta.
– Fedezünk, Natsuki-chan, csak ügyesen – helyeselek szülőtársam megnyilvánulására. Bár nekem csak olyan technikám van, amivel felgyűjthatnám a fél őserdőt, ami azért nem lenne szerencsés. – Kezdem nagyon unni, hogy csak az tud hozzánk érni, ami ártani akar, amihez pedig mi szeretnénk, az átlényegül nem létezővé – jegyzem meg az elterelések között. Amikor valamelyik manó még ki is figurázza a grimaszaimat, akkor telik be végleg a pohár. Hát legyen, ha harc, hát legyen harc. Meglátjuk, vajon a lélekenergia is ugyanúgy működik-e errefelé, mint odahaza. Úgyhogy jobb ötlet híján egy kicsit több reiatsut engedek szabadon, mint feltétlen szükséges lenne – ég áldja a csapatot, amiért nem pakolták ránk azt a nyomorult pecsétet –, és ezt egészen addig folytatom, ameddig legalább az én közelemben lévő komisz kis vakarcsok kidőlnek. Nem tervezem elporlasztani őket, csak örülnék, ha egy kicsit elájulnának, addig is nyugton lennének, és Hercegnőnek könnyebb dolga lenne a zeneszerszámok megszerzésével.


(click to show/hide)

Karakterlap

Abarai Renji

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 117

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 2 082 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #24 Dátum: 2018. Márc. 25, 14:49:49 »

A pataknál mosogató hölgy, akit Natsuki tévesen Samu-nak hisz, szappanért cserébe hajlandó elárulni, merre keressék Eilísh-t. Közös megegyezés alapján, visszatérnek a faluba, ahol lehengerlő ajánlattal állnak elő. Fény derül rá, hogy a náluk lévő tárgyak csere, vagy éppen fizetőeszközként szolgálnak. Ezt a jövőben is bátran bevethetik, míg a zsákok ki nem ürülnek. Illetve, faluból kiérve azzal is szembesülhetnek, elvétve, halványan derengő tárgyak találhatóak, amiket felvehetnek.*
A szappanért cserébe megkapják az útba igazítást, így kerülnek a famaglók területére. Az idős faent, Nuallán kéri itt segítségüket. A növényeket irányító fuvolákat kell visszaszerezni a komisz famaglóktól, mielőtt kárt tesznek az erdőben.
A csapat bizalmat szavaz a vidék eddig egyetlen beszédes lényének, így a famaglók után erednek. Hamar rájuk bukkannak, ahol közös erővel, csapatként veszik fel velük a harcot. Natsuki javaslatára, mindenki igyekszik lekötni a fürge rosszcsontok figyelmét, hogy az aprócska hadnagynak lehetősége nyilhasson zanpakutou-ja képességével megkaparintani a fuvolákat. Ennek megfelelően Hayakawa fuku-taichou kidou kombinációval igyekezte lassítani, vagy épp lefagyasztani a lényeket. A sikert Kuchiki fuku-taichou makk, gally, levél és lehullott termés bombákkal fokozta, majd az egyéni technikájával megidézett szalagokkal fogta be az elszökni készülő famaglókat. Valamint, csaliként ledobta az egyik táskát, hátha a kíváncsi társaságot odavonzza. Velük szemben, Meiou fuku-taichou rögtön gyors megoldás után nyúl. Lélekenergiája fokozatos növelésével kábítja el a fogságba esett és körülöttük bújkáló famaglókat.
A komisz tolvajoknak bajuk nem esik. Mindössze elgyengülten szédelegnek az energia hatásától. Ennek következtében Natsuki könnyedén megszerezheti a fuvolákat, amiket visszavihetnek Nuallan-nak.
A faent arca rögtön felvirul a fuvolákat látva. Nem győz hálálkodni. Amennyiben nincs több kérdés hozzá, jutalomban részesíti a csapatot. Némileg megremeg alattuk a talaj. Gravitáció szinte a puha fűhöz szegezi őket, miközben Nuallan kérges törzséből fény tör elő. Levelek hullanak alá, melyek forgószélként veszik körbe a halálisteneket. Egyre gyorsabban pörögnek, majd vakító fényesség támad. Néhány másodpercig tart a jelenség, mely következtében addig ismeretlen tisztáson találják magukat. Körülöttük madarak csicseregnek. Mindent betölt a finom virágállat. Közvetlen előttük pedig a csörgedező patak kristálytiszta vize köszön rájuk. A kövekkel szegélyezett parton, rémült lány álldogál. Egyenesen az érkező csapatra mered. Egytől egyik végignéz rajtuk. Láthatóan meg van illetődve. Beszélgetést nem kezdeményez. Megvárja, míg a vendégek szólítják meg.
Az első szavakra láthatóan felenged. Széles mosollyal lép el a kosárba halmozott ruhától. A neki küldött gyapjúval megtömött kosarat örömmel fogadja. Megköszöni a segítséget, majd óvatosan szétnéz. A körülötte lévő fákat kémleli, mintha tartana valamitől. Közelebb hajol a halálistenekhez. Hezitál, meg merjen szólalni, végül elhatározza magát. A halálistenek felé tartja csuklóját, amelyen halványan kirajzolódik egy bilincs és hozzá kapcsolódó hosszú fémlánc körvonala.
- Meneküljetek, amíg lehet! – Jegyzi meg szomorúan. - Ez a hely mindenkit röghöz köt! Itt ragadtok örökre, ha nem siettek! – A tekercs felé mutat, hogy nézzenek rá. - A kulcsot ne vigyétek a városba! Wapasha mágust keressétek a Fuilcnoc vidéken! Ő kivihet titeket innen! – Fájdalom tükröződik arcán. Karját, melyen az előbb megmutatott, bilincsnél fogva lefelé rántja egy láthatatlan erő. Eilísh kétségbe esetten tiltakozik, ám semmit sem ér. A föld egyszerűen elnyeli, akár a futóhomok. Utolsó leheletével, még futásra ösztönzi a halálisteneket. Nem árt, ha hallgatnak a szerencsétlenül járt lányra. A föld ugyanis hatalmas morajlással kezd el beszakadni alattuk. A sötét, beláthatatlan mélységbe zuhannak a nehéz földtömbök. Nem tudják, merre vezethet, de jobb lenne nem kockáztatniuk. A gravitáció ereje megsokszorozódik, így a mozgást nehezíti. Minden valószínűség szerint csapatmunkára lesz szükségük a kijutáshoz.
A tisztás területéről a dombos mezők biztonságot jelentenek. A talaj újra normális, miként a gravitáció is. Visszatekintenek, láthatják a tisztás négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre újra felépül. A csörgedező patakhoz, pedig újabb lány sétál.
Dönthetnek úgy, hogy követik Eilísh utasításait, vagy a tekercs lépései szerint haladnak. Mindenesetre a tekercsen egy újabb bejegyzés szerepel, valamint egy Quest nevezetű fül. Ha hozzáérnek halványan kiíródik a spoiler-ben található szöveg:

Tudás kulcsa
1. Keresd Taewyn-t!
A bolondos vénember mindig Pegeen mezőin sétáltatja bárányait.
2. Vidd el a gyapjús kosarat Eilísh-hez!
Mindig a pataknál mossa a ruhákat!

3. Vidd a tiszta ruhákat Glandae telepére!
Pegeen mezőin túl terül el a hatalmas textil feldolgozó!

(click to show/hide)

*A kijelölt dolgok, teljesen hétköznapi, használati tárgyak, mint kötél, kulcs, csavar, lámpa, cipő, kulacs, stb. Zöldövezetben, önmagukban elég feltűnőek, ha nem veszik hozzá a halvány derengést, ami felhívja rájuk a figyelmet. A tárgyakat nem kötelező felvenni. Arra sincs limit, mennyit gyűjthetnek össze. Akár figyelmen kívül is hagyhatják őket. Ezeken kívül mást, továbbra sem tudnak megérinteni.

Határidő: 2018. Április 22.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Márc. 25, 14:55:45 írta Abarai Renji »

Karakterlap

Rosui-Genki Natsuki

Eltávozott karakterek

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 500 / 30 000

Hozzászólások: 109

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 32 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
fekete és sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#EEF51D#0ca9c0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #25 Dátum: 2018. Ápr. 10, 00:24:59 »
Megkönnyebbültem, hogy sikerült végül szappanocskát kapnunk. Meg hatalmas szemekkel figyeltem, hogy Hana Mama hogyan beszélte rá a bácsikat és a néniket a csereberére. Nagyon ügyeske volt benne hai! És még a rágcsák is megmaradtak hai! Főleg boldogan kerestem meg Hana Mama és Tokki Papa kezecskéjét, el ne vesszek menet közbe! Még megkérdezni se tudnám, hogy merre menjek tovább, hisz nem beszéltek velünk a bácsik meg a nénik hai!
Egészen eddig, míg valami furcsán világítóra nem leszek figyelmes.
   -Natsuki lát valami furcsát! -rángattam meg Anyu meg Apu kezecskéjét picit, hogy figyeljenek odafele. Világított, mint Cica szokott, amikor mumusocskát észlel a környéken hai. -Natsuki szeretné megnézni őket! -kértem szépen. Ha engedték, akkor oda siettem az egyik ilyen furcsasághoz. Leguggoltam mellé, és egy ujjal megböktem. Magam is szinte meglepődtem, amikor megmozdult.
   -Natsuki hozzá ért ehhez a kötélkéhez! Hozzá tudott érni!  -lelkesedtem hirtelen. Még ha nem is látszódott, azért igyekeztem kimutatni, örültem a felfedezésnek. Fel is álltam, a csillogó kígyócskának kinéző madzaggal a kezemben.  -Ezekkel vajon legközelebb szabad csereberélni? -kérdeztem óvatosan. Akkor megint nem az ételecskét kellene oda adni, de még a kincses táskácskát sem! Ha szabad volt, kíváncsian a többi fénylő furcsaságot is megnéztem magamocskának. Hátha találok valami érdekesecskét hai. Egy kulacs ragadta meg a figyelmemet. Egy kulacs, ami fénylett… mintha csillagvizecske lett volna benne! Lelkesen vittem is Hana mamának, hogy milyen szépet találtam!
Izgatott kíváncsisággal tartottam megint a kezecském a nagyokacskáknak, hogy indulhassak velük.
A nagy erdőcskébe aztán igazán csoda dolgokat láttunk hai! Fa tündérkék, akik mumusocskásat játszottak.  De csak játszottak, így ténylegesen nem bántottak minket. Mint kiderült, fuvolácskával kellett megszerzőset játszanunk. Annak örültem, hogy megengedték, hogy megpróbálkozzak Mamori bácsival megszerezni közösen a hangszerecskét. Valahogy egyből nyugodtabb voltam, ahogy Mamori bácsi, ha szellemecskésen is, de megjelent mögöttem. Szívesen hozzá bújtam volna, vagy felkéretőztem volna, de most a feladatra kellett koncentrálnom. Nagyon figyelgettem, hogy pontosan megtaláljam, hogy hol vannak a fuvolácskák. Egyszerre akartam őket elcsenni. Óvatosan megpróbálgattam őket körbe csavargatni az árnyékocskákból kikígyózó szalagocskákkal. Nagyon finoman kellett, nehogy összeroppantsam véletlen velük a törékeny hangszerecskéket. Így aztán nem is figyeltem a többiekre az összpontosítás közben. Teljesen rábíztam magam a társaimra, na meg Mamori bácsira. Szép óvatosan táncoltattam a fuvolácskákat oda magamhoz, hogy aztán nagy lelkesen adjam oda Mamának és Papának őket. Azért nem engedtem el a ruhácskájuk szárát, de nem szerettem volna oda menni a fa bácsihoz egyedül, ha nem muszáj. Tündérecske lehetett, de nem tűnt olyan lovagocskás tündérecskének! Ennek ellenére hatalmasra nyílt szemekkel pislogtam, hogy biztosan semmit el ne szalasszak a tündér mágiácskából, ahogy megéreztem, hogy valami történik. Mintha szélvihar táncolt volna minket körbe, magával ragadva a levelecskéket. Épp csak hozzánk nem ért hozzánk. Ráadásul úgy felfénylett, mintha Cica csinálta volna! Ez csak végképp megerősített abban, hogy Cica igazi tündéri cicácska! Hát tündér varázslatocskát szokott művelni hai! Igaz szél nélkül, meg levelek nélkül, de a fény az meg szokott lenni hai! Ahogy Naoki kardocskájánál is! Ennek a felfedezésnek nagyon örültem. Mármint eddig is sejtettem, de most Tündérországocska előkapujában voltunk hai!  Ennek mint egy megerősítéseként, keveredtünk egy nagyon finom mezőcskére. Az illat.. mézecske jutott róla az eszembe. És egy nagyon szép néni volt rajta hai! Meg szép virágok, sok sok virág! Kíváncsian forgattam a fejekémet, minél többet megjegyezhessek a látottakból. Ez a néni is mosott, mint a korábbi. Ez furcsa volt. Itt eddig szinte minden néni mosott.
   -Tündér hagyomány a mosás? -kérdeztem halkan Hana Mamát. Azért nem mentem oda a nénihez, ha nem volt muszáj. Nem tudtam, mit lehetne neki mondani. Ráadásul Hajime-cha… mármint Hayakawa-sama akart az előző nénivel is szót érteni. Az viszont még nekemecskén is feltűnt, hogy a néni sokkal közvetlenebb, és aranyosabb volt, mint a többi néni vagy bácsi eddig. Ők mintha betanult beszédeket ismételgettek volna mindig, és már nagyon unogatták volna. A mondandója sem olyan volt! Arra meg végképp elkerekedtek a szemecskéim, ahogy megmutogatta a láncocskákat. Picit talán belekapaszkodtam Tokki Papa ruhaujjacskájának az anyagába. Elkezdtek a kezecskéim fájdogálni, pedig nem is az én kacsómon voltak a láncocskák.
   -Ezeket a láncokat meg lehet valahogy törni? -kérdeztem csendesen, de azért reméltem, hogy hallhatóan. Nem mintha lett volna ideje beszélgetni. Egyszerűen elnyelte a Föld. De nem hirtelen, hogy ott volt, aztán nincs. Beszippantotta a szó legszorosabb értelmébe. Megijedtem, de nem úgy, mint amikor rám huhognak valamelyik kanyar mögül. Inkább úgy, mint mikor aludni szoktam. folyamatosan járta át valamennyi tagomat a jeges, bénító félelem. Nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mitől féltem. A földtől, ami kezdte kitátani a nagy fekete száját, vagy a láncoktól a szegény néni kezein. Úgy sejtettem, hogy a földben Mamori bácsi meg tudott volna védeni, hogy túléljem. De ott akkor mégis olyan érzésem volt, mintha korom fekete, pikkelyes karok ragadtak volna torkon. Nem kaptam rendesen levegőt. Próbáltam minél nagyobbat lélegezni, minél kisebb feltűnéssel. Ott tombolt bennem, az éjszakánként oly jól ismert érzés. Nem vehetnek észre! Mintha megállt volna az idő. Láttam magam körül a többieket, de olyan távolinak tűntek hirtelen. Ahhoz hasonlított, mint mikor az ablakon keresztül néztem, hogy a többiek kint szaladgáltak, de én nem akartam Naoki~t ott hagyni a szobácskában egyedül. Mintha egy másik világban lettünk volna, pedig láttuk a többiekkel egymást. MI legalábbis láttuk őket.  Láttam, hogy a többiek a beszakadó talaj elől menekülni kezdtek. Tudtam, hogy nekem is kellene, de mintha nagyon nehéz súlyok lettek volna a tagjaimon, vagy mindegyiket egy-egy nagyon nehéz mumus fogta volna le, hogy ne bírjam őket mozdítani. Kívülre, szinte már nem meglepő módon, ebből mi sem látszódott. Épp csak annyi, hogy furcsán vettem a levegőt, és hogy nem mozdultam. Még akkor sem bírtam, egy jó ideig, mikkor már biztonságba voltunk. Már amennyire biztonságban voltunk itt bármerre is. Kezdtem arra gyanakodni, hogy ha ez Tündérország, akkor vagy megszállták ezt a részét a mumusok, vagy ez valami védelmezési történet lehetett. De Tündérországban nem lehetnének láncok, meg bilincsek hai!
Ahogy elkezdtem végre gondolkodni, a pikkelyes szorítás is szépen csökkent, majd abba maradt. Meg tudtam mozdulni. Most vetten csak észre, hogy két kézzel kapaszkodtam Tokki Papa ruhájába. Óvatosan elengedtem, majd lekászálódtam.
   -Natsuki köszöni szépen, hogy Tokki Papa elhozta onnan! picit megköszörültem a torkocskám, hogy ne legyen olyan fura a hangocskám. Meg igazából szégyelltem is magamacskát, hisz küldetés közben ilyesmi történt. Meghajoltam, meg húztam befele a nyakacskám. Teljesen megértettem, ha leszidtak érte hai!  -És Natsuki bocsánatot kér, hogy hozni kellett -kértem azért bocsánatot. Anya már megtanított rá, hogy ha valamit elrontunk, azért illik bocsánatot kérni! És nekem ez most eszecskémbe is jutott hai! 
   -Az a néni beszélt! -szólaltam meg utána -Mármint tényleg beszélt, nem csak felmondta a megtanult szöveget! Mint ahogy az emberek szoktak beszélni! És láncocskái voltak! -tettem hozzá. Majd elgondolkodva oldalra döntöttem a fejecském. -Akkor itt mindenki fogoly? -tettem fel végül a nagy kérdést. -Csak a többi néni meg bácsi nem mutatták meg a láncaikat? Vagy meg van, hogy miket mondhatnak nekünk? És azért nem válaszolnak, ha mást kérdezünk? - és ha véletlen nem azt mondják, amit kellene, akkor elnyeli őket a homok?  Ez végképp nem tűnt tündér rendszernek! Sokkal inkább volt mumus elnyomás. Vajon a mumusok lehettek mindezek mögött? És innen mi a helyes lépés? -A lányra kell hallgatni, vagy a tekercsre? -én egymagam nem tudtam volna dönteni. Egészen biztos, ha egyedül lettem volna most, Mamori bácsit is megkérdeztem volna. Így azonban a felnőttek, na meg Hajime~cha… Hayakawa~sama fele pislogtam várakozóan. Meg megpróbálkoztam vele, hogy vajon tudunk~e még lélekenergiát gyűjteni a talpunk alá. A korábbiak fényében nem voltam benne olyan biztos. És lehet, még szükség lesz rá hai!


Karakterlap

Hayakawa Yuki Hajime

Eltávozott karakterek

Shinigami

1. Osztag

*

Ichibantai fukutaichou

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
26 500 / 30 000

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 11 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Fehér (jég elem típusú)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#03649b // #82d9f7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #26 Dátum: 2018. Ápr. 15, 23:22:45 »
  Meiou fukutaichou kérdésére letekintettem a papírosra, melyen a feladataink listája szerepelt. Próbáltam az eddig megjelent írás alapján meghatározni, hogy mennyi férhet még ki esetleg a papírra. De úgy éreztem, nem szolgálhatok jó hírrel: a pergamenen bőven akadt még hely. Ha esetleg hadnagytársamat is érdekelte, odanyújtottam neki a papírt, hogy megtekinthesse a szomorú valóságot.
  – Ráadásul a pergamen az imént még rövidebbnek tűnt – jegyeztem meg, miközben türelmesen megvártam, hogy Meiou fukutaichou szemrevételezze a papírost, amennyiben igényt tartott rá.
  A rossz hír után rendkívül pozitív fordulatnak tűnt Rosui fukutaichou által lelt tárgy. Amit ráadásul meg is tudott fogni! Nagyon megörültem a felfedezésnek, de utána rögtön aggodalom tört rám. Mi van akkor, ha ez valakinek a birtokában áll? Nem vallana jó modorra, ha engedély nélkül eltulajdonítanánk. 
  – Nem kellene itt hagynunk? Lehet, hogy elhagyta valaki – jegyeztem meg tétován. – Ráadásul nálunk is van rengeteg dolog, amiről megtudtuk, hogy alkalmasak a cserekereskedelemre. – Ha a többiek ennek ellenére is ragaszkodtak hozza, nem ellenkeztem, de nem igazán találtam jó ötletnek eltenni a talált tárgyat. Rendkívül zavart a tudat, hogy ezt elhagyta valaki és keresheti a jövőben és miattunk már nem lesz itt. A helyiek zárkózottságát tapasztalva pedig biztosan nem lehet egyszerű egy újat beszerezni.
  Sokkal jobban örültem volna, ha végre Eilísh-sanba futhatnánk, ha már a szappant kérő hölgy nem szolgált nekünk bővebb információkkal. Örültem, hogy Nuallan-san sokkal készségesebb volt és mindössze egy szívességet kért tőlünk. Ráadásul a famaglók sem bizonyultak az életre keltett növényzetnél rosszabb ellenfélnek. Szerencsére sikerült visszaszereznünk tőlük az elcsent fuvolákat. Csak bízni tudtam abban, hogy mindezek után nem úgy járunk Nuallan-sannal, mint korábban a vízfolyamnál mosó hölggyel. Ő roppant keveset árult el Eilísh-sanról.
  – Nem szükséges hálálkodnia, Nuallan-san – hajoltam meg felé a sok köszönöm hallatán. Hiszen ő segített nekünk! Beszélt a társainkról, neki köszönhetően tudtuk, hogy merre mentek. – De… anou… akkor eltetszik tudni árulni nekünk, hogy merre találjuk Eilísh-sant? – kérdeztem meg tőle habozva. Nem igazán akartam félbeszakítani, de elég fontos volt megtudnunk, hogy mielőbb társaink nyomára bukkanhassunk és visszatérhessünk Seireiteibe. 
  A földmozgás miatt bizonytalanul néztem körül, hogy mi válthatta ki ezt. Mindez alatt ösztönösen fogtam rá Yuki~onna markolatára, miközben kardkivonásra kész állást vettem fel. Azonban Nuallan-sanból előtörő fénylés lekötötte a figyelmemet. A falevelek szokatlan viselkedése mögött varázslatot véltem, noha ismeretlen volt számomra a halovány lélekenergia foszlány, amit felőle érzékeltem. Viszont nem volt lehetőségem szemmel kísérni a végkifejletet, a vakító fény miatt le kellett csuknom a szememet.
  Eléggé meghökkentett a furcsa varázslat után kibontakozó látkép, mellyel szembesülhettünk a fényesség elmúlásával. Nem értettem hová kerülhettünk, de Nuallan-san hiánya azt sejtette, hogy eléggé messze lehettünk a községtől, melyet először sikerült felfedeznünk. Lassan vezettem körbe a tekintetemet, figyelmem a pataknál álló hölgyön ragadt meg. Elengedtem Yuki~onnát, hogy ne keltsek rossz benyomást.
  – Nézzétek, a pataknál – szóltam a többieknek is, mielőtt megközelítettem volna a nőt. – Üdvözlöm. Ne haragudjon, nem akartuk megijeszteni. De talán Eilísh-sanhoz van szerencsénk? – kérdeztem. Mikor helyeselt megkönnyebbültem. Végre megtaláltuk! Örültem, hogy Nuallan-san betartotta a szavát, bár igazán elmondhatta volna, hogy Eilísh-sanhoz küld minket.
  – Már kerestük Önt! Pegeen megyéből jöttünk, ahol úgy tájékoztattak minket, hogy Eilísh-sant keresték hozzánk hasonló fekete ruhás, kardot viselő halálistenek. Ami azt illeti, őket keressük, meg tudná esetleg mondani nekünk, hogy merre mentek? Mit csináltak itt? – kicsit bűntudatom volt, hogy így lerohantam a minket érintő ügyekkel. De annyira égető kérdés volt társaink mibenléte, hogy nem akartam tovább várni. Megilletődtem a tömör, nehézkes válaszokon, amiket alig tudott kipréselni magából eltűnt shinigami társainkat illetően. Cseppet sem volt üdítő válasza.
  – Hogy érti azt, hogy elvitték őket? Kik vitték el? Hová? – sorra feltett kérdéseimre Eilísh-san csak a fejét rázta és nem felelt. Halkan szusszantam fel a furcsa viselkedését látva. Nem értettem miért félt beszélni erről. Megilletődtem Eilísh-san karját lekötő bilincsek láttán. Valóban nagyon előre rohantam… hogy nem vettem észre eddig ezt a részletet?
  – Wapasha? – ismételtem el értetlenül a mágus nevét, amikor hirtelenjében kifejtette jobb lenne távoznunk innét. Holott még számtalan kérdésem volt! – Várjon! Jöjjön velünk, nem kell itt maradnia – ajánlottam fel azonnal a segítségemet. Egy bilincs egyáltalán nem volt akadály a shinigamik számára. Mikor érzékeltem, hogy a föld megpróbálja elnyelni Eilísh-sant, azonnal érte nyúltam, hogy visszahúzzam. De minden erőfeszítés ellenére is az életre kélt talaj nyert.
  A környezet egy cseppnyi időt se hagyott nekünk. Hangos morajlás kíséretében kezdett repedezni alattunk a föld, majd sorra tűntek el le-letörő darabkái a talpunk alatt nyíló végtelen mélységbe. Nem gondolkodtam vagy hagytam időt a kétségbeesésnek. Nem akartam megtapasztalni milyen mélységekbe vezethet a végelláthatatlannak tetszelgő szakadék, mielőbb el akartam keveredni onnét. Segítségül hívtam a Touketsu Ashinami technikámat a művelethez, hogy minél előbb eltávolodhassak a veszélyes zónából. Az alattunk nyíló mélység látványa felébresztette bennem a rettegést, mely még inkább sietségre kényszerített, amennyire ez lehetséges volt a hihetetlen nyomás mellett, mely a vállaimra nehezedett.
  – Kuchiki fukutaichou? – megilletődve vizslattam hátra menet közben a sarkamban feltűnő hadnagyra. Arra bíztatott siessek. Nem igazán tudtam eldönteni valóban ösztönzően hatott vagy sem. Mivel Kuchiki fukutaichou eszembe jutatta, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy csapatért tartozom felelősséggel!
  – Meiou fukutaichounak és Rosui fukutaichounak is sikerült időben elindulniuk? Nem maradtak ott? – tettem fel a kérdést hirtelen. Szégyelltem magam a figyelmetlenségem miatt. Egyáltalán nem voltam méltó ezzel a viselkedéssel az első osztag karszalagjára.
  Berekesztettem a villámtáncot, mikor már nem érzékeltem úgy, hogy az erőteljes nyomás hatást gyakorolna rám. Hevesen kalapáló szívvel, levegőért kapkodva kerestem tekintetemmel Rosui és Meiou fukutaichout. Ez alatt csupán egy pillanatnyi időt engedtem meg magamnak arra, hogy felfogjam a korábban széthullott tisztás visszaállását eredeti formájába, ahol egy másik illetőt láttam sétálgatni. Az alábbi részlet eltörpült a korábbi hanyagságom mellett.
  – Ne haragudjanak! Olyan hirtelen történt az egész, teljesen megfeledkeztem a kötelességemről! – hajoltam meg mélyen hadnagytársaim felé. Csak remélni tudtam, hogy elfogadják bocsánatkérésemet (noha egyáltalán nem érdemlem meg).
  Ezt követően vettem elő a pergament, melyen eddig is megjelentek feladataink. Mint ahogy számítottam, most is újabb sor fogadott, természetesen szöges ellentéte volt annak, mint amit Eilísh-san mondott.
  – Tudom, hogy engem tettek meg a csoport koordinálására. De Önök régebb óta szolgálnak a Gotei 13 kötelékében – kezdtem bele lassan, ahogy felnéztem az útmutatásokat sorjázó pergamenről. Feléjük nyújtottam a papírost, hogy vehessenek rá egy pillantást. Direkt igyekeztem olyan magasságban, hogy Rosui fukutaichou is kényelmesen ráláthasson. – Anou… Szükségem lenne a segítségükre. Mit javasolnak? Kövessük Eilísh-san útmutatásait? Vagy haladjunk a pergamen szerint? A térkép beszerzését mindenképpen előrébb helyezném, hogy tudjunk tájékozódni ebben az ismeretlen világban. De utána mi tévők legyünk? Ha Eilísh-san szavait veszem alapul, és társainkat valóban elkapták, akkor talán ezen a pergamenen szereplő helyen találhatjuk őket. Hiszen ettől próbált minket óvni Eilísh-san is. De a mágus, Wapasha, ami őt illető, vele kapcsolatban is bizonytalan vagyok, meg merjük szavazni neki a bizalmat? Hiszen nem a kijutás az elsődleges célunk, hanem az eltűnt társaink felkutatása! 
  Vázoltam fel nagyvonalakban, hogy viszonyulok az ügyhöz. Nem éreztem úgy, hogy vaktában kellene döntést hoznom. Általában szégyelltem tanácsot vagy segítséget kérni, most viszont mégis kínosnak éreztem. Sosem voltam még ilyen szituációban, ekkora kötelességgel, a Kidoushuu nem vértezett fel ilyen tapasztalatokkal. Kegyetlen volt szembesülnöm az érzéssel, hogy ebben a szituációban nem vagyok több kezdő halálistennél.
  – Anou… Rosui fukutaichou, az Ön véleménye is érdekel természetesen! – fordultam felé, ahogy tudatosult bennem, hogy szavaim úgy hangozhattak, csak Kuchiki és Meiou fukutaichou meglátása érdekelne. Cseppet sem így volt! Rosui fukutaichou nézőpontja is egyaránt fontos volt, annak ellenére is, hogy valószínűleg hozzám hasonlóan eltörpült a tapasztalata a két nemes mellett.
  – A távcsövek keresésénél én azt javaslom, hogy kettesével menjünk. Így több irányba talán többet találhatunk. És törekedhetnénk arra, hogy még érzékeljük egymást. Nem szívesen veszítenék el még több shinigamit ezen a furcsa helyen. – Noha sokban megkönnyítette volna a dolgunkat, ha az átküldött halálistenek csak az átjáró mibenlétével foglalkoznak, és nem kezdenek túrázni egy ismeretlen helyen. Vagy ha elvesztek, akkor legalább egy helyben maradhattak volna. Úgy könnyebben a nyomukra akadhatnánk.
(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Kuchiki Hana

Eltávozott karakterek

Shinigami

6. Osztag

*

Kuchiki ház XXIX. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
37 500 / 45 000

Hozzászólások: 87

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 28 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
A sake jó. A sake finom. A sake különleges!

Post szín:
#0066ff


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #27 Dátum: 2018. Ápr. 17, 20:55:35 »
Anyai szívem fellegekben járt, mily ügyes kicsiny családom! Egyik gyermek remekebb ötletekkel állt elő, mint a másik! Hát, majd a szívemhez kapva borultam el, mily kegyes a természet, hülyeségemmel egyenes arányban örököltek észt! Vagy, éppen erőt, drágaságos apjuktól! Nem érdekelt a helyzet állása, sem a nyüves fuvolával ugráló maki majmok incselkedése! Rögtön befékeztem, hogy a lélekenergia deltáit düllesztő férjecskémnek éles füttyszóval jelezzem tetszésemet! Ennyit bőven megért a semmiből képembe kapott termés szőnyegbombázás. Legalábbis, míg végeztem! Utána már dagadó érrel homlokomon bokszoltam bele a fába, manókkal egyetemben boruljon fel. Magukra vessenek! Miért nem tudtak várni kicsikét?! Majd szépen elkönyveljük járulékos veszteségnek Nuallan számláján. Ez az egy fa még belefért!
A családfő megmozdulására már a koboldok is beadták a kulacsot! Szép sorban aléltak el Tökki férfiasan tökéletes sármjától! A végeredményen, pedig elégedetten húztam ki magam. Peckesen végigsétáltam a csetepaté helyén, miközben lesepertem a vállamra hullott képzeletbeli porcicákat. Semmi nem volt ez a felhajtás a mi kicsiny, ám annál fantasztikusabb családunknak! Urai voltunk a helyzetnek és egyetlen, édes, pótolhatatlan alfája családunknak, pillanatok alatt eldöntötte a balhé kimenetelét!
- Hitvesi gratulációmat képzeld ahova gondolom, vagy gondolod, de mondani biztosan nem fogom, mert a gyerelek ártatlan lelkét nem tiprom szándékosan! – Dobtam csókot édes uramnak, mielőtt felkaptam a széthagyott batyukat, nyugodtan indulhassunk vissza a beszélő kéreg apóhoz.
A legkisebb ugrifüles, tündérien édes kislányunk hozta a fuvolákat, ám érthető módon és nagyon helyesen nem bízott a fura kinézetű, öreg figurában. Mögénk bújva reptette kezünkbe a hangszereket, legyünk kedvesek, mint rangidős és felelősségteljes szülők odaadni a tulajdonosuknak, aki nem mellékesen, legalább tíz évet fiatalodott tőle. Elgondolkoztam az eshetőségen, vajon reánk, lelkek világabeli létformákra is hatna ez a csoda. Akkor előfordulhatna, véletlen, esetlen, talán, ötletem sincs miként, egyik fuvola beleugrana a kimono felsőmbe, aztán óriási bizniszt csinálnék belőle SS-ben! Elvégre, valamiből el kellett tartanom a családomat!
Erősen vártam az alkalomra utána puhatolózzak az örök élet, ránctalanító, botox, fatestápoló kezelés forradalmi megoldásának, de egyetlen röpke szünet sem maradt, amikor kitérhettem volna az engem érintő részletre. Mire feltartottam kezemet, szeretnék hihetetlen fontos dologról kérdezi, már Hajime chan jóvoltából, na jó, ez túlzás, hisz a gyermek semmi rosszat sem tett, csak teljesen jogosan érdeklődött, végre eljutunk ahhoz a mosogató hölgyikéhez, avagy Lufthansa! Tehát, mire kissé félénk, ám annál okosabb csemeténk kinyitotta száját, már elkapott minket a drogos ábránd! Remegett a föld, villódzott Nuallan, millió levél forgott körülöttünk, már nem tudtam eldönteni velük cakkoztunk mi is, vagy szimplán becsavarodtam, aztán pukk, teljesen máshol kóvályogtunk. Azért a totális hányinger közepette sem felejtkeztem el tyúkanyó funkcióimról, így mindkét gyermeket beöleltem, na meg az egyetlen jelenlévő férfit is odahúztam, véletlen se kavarodjon el.
Éppen azzal foglalatosodtam kirángassam az egyik kötelet és élő láncot gyártsak magunkból. Meséltek arról a tornádós filmről! Emlékszem ám, hogy abban összekötötték egymást és valamilyen tárgyhoz erősítették magukat. Gondoltam az majd lesz a lávalámpaként szikrázó Nuallan, csak, hogy addig se jutottam kötél, már teljesen új helyszínen voltunk. Bambán néztem körbe a virágokkal övezett patak parton. Egy dekoratív hölgyike serénykedett a kellemesen csobogó víznél.
Nem tudtam, hogy tényleg az, amit látok, vagy a drog utóhatásától szenvedek. Biztonság kedvéért belecsíptem Tökki életem karjába. A felém címezett háborgásra, csak megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet.
- Hála a magasságos Mózes kosár túlélési rátájának… - Persze az aljas rágalomra, mely tökéletesen elmeháborodott jellemét érte, még tartozott egy kellően finom és nőies kézfej tockossal. - Miket beszélsz?! Sose voltam eszemnél! – Kérem ki mélységes felháborodással. Immár kezdtem megnyugodni a keresett leányzó is ténylegesen előttünk rémüldözik, amire némileg paprikás hangulatban csaptam csípőre a karjaimat. Azt a leborult réz fán fütyülő rézangyalát! Mióta keressük, miken mentünk keresztül és hány értelmi fogyatékossal kellett értekeznünk, hogy eljussunk idáig, aztán semmi köszönés, harapni való, frissítő itóka, tanfolyam elvégzését igazoló oklevél?! Mélyen a lelkembe gázoltak! Nem véletlen, hogy szigorú tekintetem vetült a leányra, míg édes fiacskám meg nem enyhítette házi sárkány ösztöneim. A kissé bátortalan, ám annál illendőbb megszólítására, csak széles mosollyal böktem oldalba Tökki uraságomat, látja, amit látok, milyen esetlenül, de annál tündéribben udvarol csemeténk!
- Láttál már piszkos tündérkét, egyetlenem? – Kacsintottam a félénk apró lánykánkra, aki újfent hátunk mögül vette szemügyre az idegent. Ez a kicsiny távolság nem zavart, legalább hagytam teret kibontakozni Hajime cukorfalatnak. A fejem még úgy is kavargott az előbbi űrpilóta kiképzéstől, ráadásul érzékenyen érintett a felismerés, elúsztam a fiatalító fuvola pakolás receptjétől.
Fájdalmas sóhajjal itattam az egereket lelkem konyakmeggyes bonbonnal kibélelt szegletében, amikor megütötte fülemet az Esmeralda nevű leány kifejezetten folyékonyan, értelmesen társalgott velünk, vagyis fiúnkkal! Nem kicsit tátottam el a számat, micsoda átütő sikerrel járt lekváros buktánk, azonban a feltartott csuklói és azon megjelenő láncok rögtön megkongatták a vészharangokat! Anyai ösztöneim vörös kód szirénázással vettek rá, hogy ugrásra készen terpesszek be piciny lányunk előtt.
- Tökki! - Csapkodtam kinyújtott kezemmel felé. - Készülj, mert itt pillanatokon belül, de tuti, hogy valami fog történni, mert ez nagyon nem normális és riasztanak a női megérzéseim! Szemed a lányon, én vetődöm Casanova-ra! – Hadartam egyetlen szusszanásra. Azt a kissé eldugult fülemmel nem hallottam, éppen miről tárgyaltak a kislányunkkal, de szégyen szemre nem tudtam problémázni a nagyothallásomon, mert Esperanza alatt beszakadt a föld. Nekem se kellett több, hogy ágyúból kilőtt hiénaként vetődjek a lány után hadonászó fiúnk után. Persze, mire odaértem az ügyes gyermek már elfelé szelelt. Nagyon helyesnek találtam a kikosarazás gyors feldolgozását, bár én sem táthattam sokáig a számat. Éppen annyit időztem, ellenőrizzem Tökki és a kicsike lány megindult. Túlságosan gyorsan töredezett végig a talaj, majd szakadozott be az egész tisztás alatt. Ez volt az a pont, ahol már nem cécózhattam, hanem begyújtottam a shunpo rakétákat. Gyors fordulással kaptam fel minden széthagyott, elhagyott holminkat és lendültem a biztonságos területek felé tartó csapat után.
- Ne a szád, lábad járjon, életem! – Mutogattam a gyermekünknek, arccal előre és iszkiri! - Tökki hozza a lányt, ne aggódj! – Végig a sarkában loholtam, hogy szükség esetén anyai fészek elhagyó lökéssel segítsem rá az eredményes menekülésre. Még sem száguldhattam el mellettük! Anyai kötelességem vigyázni rájuk, ráadásul, ha kellett volna még tolhattam a fogaton. Nem közlekedtem maximális sebességgel és egy feltüzelt anyatigrisen nem fog ki a fizika törvénye! Meg úgy semmi sem, mert én azt mondtam és kész! Nincs az a kulcs, mágus, meg idétlenül szöveget ismételgető lakosság, ami kifoghatna rajtam! Egészen biztos nem itt fogok jobb létre szenderülni!
Teljes nőiességemmel, akár kecses erdei nimfa – vérben forgó szemekkel, dühtől eltorzult arccal – dobtam hátra csodálatos hajkoronámat – vérengző állatként szegi hátra fejét -, miután újra biztonságos talajon kötöttünk ki. Véletlenül sem felajzott bikafújtatással csikorgattam a fogaimat a hirtelen visszaváltozó tisztás láttán. Erre a látványra már komoly idegnyugtatóra volt szükségem, ezért Tökki életem vettem elő.
- Édes, egyetlen, pótolhatatlan, tökéletes férjem! – Markoltam bele vállába, hogy uralkodhassak nemesi származásomat megszégyenítő káromkodási kényszeremen. - Lennél, tűzoltója szívem hevének azzal, hogy gyógyelixírt szolgáltatsz torkomnak, mielőtt oly szavak reppennének ki rajta, amiért távolságtartást kérnél a gyerekekre? – Rebegtettem szempilláimat inkább rémisztő, mint bájos fokozatban.
A jelzésemet tökéletesen lefordította, így hatalmas korttyal torkomban lebegtem békésebb hangulatba, mielőtt veszett perszónaként cincálom miszlikbe az egész vidéket és őrült nevetéssel pózolok a lángokba boruló házak előtt. Már maga ez a látkép is némileg csillapított a gyülekező klimax hullámaimon. Sőt, egyenesen megtisztította az érzékeimet, hogy láthassam a két gyermeket körbe ölelő depresszív aurát, amit hathatós anyai mellbedobással hessegettem el. Szépen hónom alá kaptam nagy fiamat és lábamhoz húztam aprócska lányocskámat.
- Mindannyian egyben vagyunk, gyerekek! Ez számít, nem az, hogy ki felejtette el lekapcsolni a rezsót otthon! – Köszörültem meg torkomat, mert ez nem éppen a legjobban követhető hasonlat volt. - Senki sem hibás semmiért! Mi sem vagyunk tökéletesek, de azért vagyunk ennyien, hogy figyeljünk egymásra és javítsuk a másik baklövéseit! Én se, Tökki sem, látjátok ez a hely sem tökéletes! – Horkantam fel, mert újfent édesen cirógatta lelkemet a napalmbot használata. - Drágám! Attól, hogy vezető vagy, még nem neked kell mindent megoldanod! A csapat azt jelenti, hogy közösen, együtt dolgozunk! – Húzta közelebb magához nagyra nőtt fiacskáját. - Kicsikém! Félni nem bűn! Legközelebb, mibe fogadunk, te mented meg valamelyikőnket? – Simogattam meg a kicsike lány vállát. Még néhány pillanatig kiélveztem a szülői büszkeség minden morzsáját, aztán hagytam a gyermekeket kibontakozni az eddigi élmények tekintetében. Valahogy sejtettem lesz bőven megjegyzés. Kezdetnek picike lányunk állt elő észrevételeivel, amikre sűrű hümmentésekkel vakargattam elmélyülten az államat.
- Nem hinném, hogy Eleonora volt az egyetlen, akit láncra vertek. Nem hinném mindenki, elvégre mi is szabadon mozgunk…még. – Ráztam meg a fejemet, ne okozzak riadalmat a megbeszélés alatt. - Érzékeltetek bármit a láncok irányából? – Néztem felváltva a kupaktanácshoz híven, körbe gyűlt családtagokra. - Illúzió, vagy mágia lenne a legkézenfekvőbb válasz az előbbi jelenetre. Bár ahogy nézem, leváltották a hölgyikét! – Mutattam a pataknál mosogató újabb kulcs állomás jelöltre. - Meg ez a Weszmaszmisz mágus! – Csettintgettem a levegőben, mert az égre se jutott eszembe a neve. - Miért egy mágus tudna innen kijuttatni minket? –
Vakartam meg a tarkómat tanácstalanul. Nem volt ínyemre ez a játék, még úgy sem, hogy némi emberi reakciót kaptunk, mit lenne jó, ha tennénk. Az ellen, viszont nem volt kifogásom, együtt tanulmányozzuk át a pergament.
- Csss! – Legyintgettem a nagyfiú magyarázatára. - Még egy utalás a koromra és biz isten kukoricán fogsz térdepelni fiacskám! – Lóbáltam meg előtte szigorúan a mutatóujjamat. - Nevezzük csapatmunkának! – Jelentettem ki hihetetlen bölcsességem tudatában, mielőtt belevetettem magam a sorok bújásába, amiben semmi újdonság nem fogadott. Bár azaz új q-eset nevezetű részecske elgondolkoztatott. A fuvola hajtóvadászat előtt kicsike lányunk már felvett a földről tárgyakat, vagyis úgy tűnt már akadt olyasmi, amiket megfoghattunk. Ezzel a résszel talán nem lenne gondunk. Az is a tárgykeresést tette szimpatikusabbá az a személy javasolta, aki a legnormálisabb volt messze ezen a vidéken és azt hintette el, kit keressünk.
- Abban egyet értek veled, hogy ne szavazzunk bizalmat ennek a vape hókuszpóknak. Viszont, ha tényleg mágus, akkor hatalmában állhat azaz erő, amivel a társainkra akadhatunk, vagy megmondja, hol találjuk őket. – Böködtem a második küldetésre. - Akárhonnan nézem, több információt nyerhetünk Óztól, mint a gyárlátogatástól. Én arra szavaznék, menjünk távcsövet gyűjteni! –
Tartottam fel a kezemet, hogy tegyem még így, akinek ez a lehetőség szimpatikusabb. Nem sértődtem meg, látványosan, ha nem érkezett mellém szavazat, bár úgy festett, hogy a családnak is ez a feladat tűnt hasznosabbnak.
- Remek ötlet, de ne kavarogjunk túl messzire! Maximum egy órát bolyongjunk! Nem számít, mennyi távcsövet gyűjtünk addig! Legfeljebb újabb óráig keresünk. Nem akarom sokáig legyünk egymástól távol, mert ez a hely láthatóan szereti magát felülírni! Nem lenne szerencsés a vidék két végére kerülnénk egymástól. – Fancsali képpel nyösszentem fel. Akkor aztán biztos, hogy felrobbantanám az egész kócerájt!
- Hogyan csoportosuljunk? – Tökki uram ötletére helyeslően bólogattam. Teljesen egyet értettem vele, hogy mi két külön bandában szálljuk meg a vidéket. - Akkor irány a bevásárló körút! Ideje az én édes cukorborsómnak megtanítani, hogyan kell elkölteni leendő férjének minden vagyonát egy gyors pláza látogatással! – Kaptam fel a kicsike lányunkat az ölembe és pördültem vele néhányat. - Még valami hiánycikk! Csapatdrukk! – Húztam ki magamat és tettem be a kör közepébe kezemet, tegyék rá a többiek. - Hozzuk el az összes távcsövet! Hajrá, legkirályabb hadnagy csapat! – Ráztam meg a kezemet néhányszor, majd emeltem a levegőbe. Némi bátorítás és komolytalanság kellett, mielőtt a gyerekek megint elvesznek a sötét gondolataikban. Túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy önmagukat hibáztassák!
- Merre legyen az arra, Natsuki kapitány? - Kaptam fel a rám hagyományozott táskákat. Jelen helyzetben nem volt tétje az iránynak, meg ötlet sem kóricált a fejemben, így mehettünk a vakszerencse után.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Ápr. 17, 20:58:45 írta Kuchiki Hana »

Karakterlap

Meiou Tokiya

Eltávozott karakterek

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 40 000

Hozzászólások: 94

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 24 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
gálickék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Kivel áll kapcsolatban?:
Tudatalatti :|

Post szín:
#F08080 // #DC143C


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #28 Dátum: 2018. Ápr. 22, 22:55:19 »
Az átvett papiros mellé érkező megjegyzés hallatán, miszerint eddig rövidebb volt, kezdek komoly késztetést érezni osztagom gyakorlatának alkalmazására. Vajon mennyire hinné el a csapat, ha a tekercs spontán öngyulladásban kimúlna és a saját fejünk után felfedezőznénk a továbbiakban? A gyújtogatás és hajtépkedés helyett inkább visszaszolgáltatom a bosszantó papirost Hajime-channak, mielőtt hirtelen dühömben eltüntetem az egyetlen nyomunkat. Pedig kedvem lenne hozzá.
– Hagyd csak, Hajime-chan. Ha valaki elhagyta, miközben világít, akkor biztosan nem kell neki. Nekünk viszont jól jöhet még cserekereskedelemben, ha nem átkozott – legyintgetek párat, amikor édes kicsi lányunk felvesz valamit a földről. Ha egyszer nem hiányzik senkinek, nekünk még hasznos lehet.
Kifejezetten örülök, nem kell gyújtogatáshoz folyamodnom a komisz erdei törpök ellen sem, és a lélekenergia működik ilyen szempontból is, nem csak érzékelés ügyileg. Azért így mégiscsak egyszerűbb kiütni az ellent, mint azokkal a kedves kis tűzlabdákkal.
– Ugyan, Édes Mézem, hát mire mennék én nélküled, egyetlen hitvesem? – hajbókolok egyetlen Háninak, majd végigtekintek aprajafalván, biztos meglegyen mind a két gyerek, lehetőleg épen és egyben.
Kicsi hercegnőtől átveszem a megszerzett csodaszert, bár hogy miért épp muzsika kell a fáknak, azt nem értem. Mindazonáltal javasolni fogom Nao-channak, odahaza az enterdővel kizárólag Mozartot, Beethovent és egyéb klasszikusokat hallgattassunk, amik lehetőleg nem csak egyetlen hangszerre fókuszálnak. Hátha itt is az volt a baj, unta a növényzet az egyhangú daljátékot. Noha elsődleges probléma jelenleg a nálunk lévő hangszer leszállítása a fa apónak. Remélem, megőrizte a motyónkat és nem adta át azoknak az apró koboldoknak!
A zeneszerszám leszállítása után felpakolom a korábban itt hagyott kosarat, hogy ismételten felmálházzak vele. Végülis a hangszer helyett pont elfér a kezemben. Teljesen jó. Nagy és okos fiacskánk kérésére hevesen bólogatva jelzem egyetértésem. Valóban jó lenne most már egy hasznos útbaigazítást kapni arról, merre is találjuk ezt az Ellát, ha már mindenki azt kéri, őt keressük meg.
Na de arról semmilyen utazási prospektusban nem volt szó, felkap minket a forgószél, vagy legalábbis nagyon próbálkozik vele ezzel az orkáni szélviharral! Háni kedves invitálása nélkül is a kis család közelébe orientálódok, mielőtt még elveszik valaki ebben az Ózból szalajtott időjárásban. Hogy mindezek közepette a gyapjas kosárkánkhoz miért ragaszkodom, arra már akkor se tudnék válaszolni, ha kínvallatással próbálnák kideríteni, ugyanis halovány lila gőzöm nincs, miért szorongatom az átokverte kosárkát. Azon az aprócska tényen kívül, túl sokat melóztunk azért, hogy elhagyjuk. Na de mégis minek?!
Az új helyszínen engem érő orvtámadásra azonnal a bűnös hitves felé fordulok.
– Háni asszony, eszednél vagy?! – háborgok, miközben befogom a kicsi lány fülecskéjét. Nem kell neki a szülői vitatkozásnak fültanújává válnia. Főleg miközben a találékony nagyfiú máris a kisasszonyka felé araszolna. Győzök a kislányt kézen fogva utána loholni, végre leadhassuk a gyapjas pakkot a mosó Másának, ha már egyszer miatta caplattunk ezzel a plusz csomaggal végig a fél vidéken. Életem Mézének válaszára hajbókolva kérek elnézést, természetesen nem észre, hanem a gyógyitalunkra gondoltam, mely az itteni elmebaj mellett lassan vér helyett kering az ereinkben.
Elsőre a szeszes ital hatásának tudnám be azt is, minek hatására egyik kezemmel a fülemet kell megsegítenem a helyes hallásban, vagyis hogy ezúttal a keserítésünkre rendelt hölgyike értelmes társalgást is folytat velünk. Méghozzá gyanúsan értelmeset, amennyiben legrosszabb balsejtelmeim alátámasztását annak vehetjük – és miért ne vennénk annak, ha már egyszer volt annyi eszem, hogy tévedésből a 12. osztagba is bepakoljanak 50 évre? 8) A lényeg, hogy Elátkozott/Leláncolt Ellácska válaszai egyáltalán nem tetszenek, így hát kénytelen vagyok helyeslően bólogatni egyetlen pótolhatatlan hitvesem megérzését hallva, hogy fél szemem a kicsi hercegnőn legyen ebben a helyzetben.
A földindulásra első, belém kódolt reakcióként ellenőrzöm, mindkét gyerek megindult-e, és mikor észlelem Natsuki-chan leragadását, kérdés nélkül kapom fel a gyereket és gyújtom be a shunpo-rakétákat, minél előbb kikerüljünk a vészhelyzet kellős de közepéből. Ha odahaza lennénk, már élnék a gyanúperrel, a 12. osztag nyitott egy fekete lyukat alattunk, de sajnos ismeretlen eredetű rendszerhiba elől kell loholnunk az életünkért. Kész szerencse, Háni kedves sem teketóriázik, és ösztökéli a gyereket igazi bámulatos anyatigrisként. De persze, nyilván nem véletlen vettem volna el, ha elvettem volna, de hát ugye mind tudjuk, ez a részlet csak fabula.
Mikor végre biztos távban vagyunk a vésztől, és nem akar alattunk magába omlani a föld, valamint már biztosan toppantottam is rajta párat, na akkor vagyok hajlandó lehelyezni a biztosnak látszó talajra a kicsi hercegnőt, nehogy úgy érezze, korlátozom a mozgásában. Most hogy végre biztosra tudom, senkinek nem esett baja, visszanézek, hogy lássam, mekkora pusztítást végeztek amiatt a szerencsétlen lány miatt. A látványra a szám is tátva marad, és hitvesi együttérzéssel paskolom meg Háni kedves vállamba maró kacsóját.
– Soha nem kérnék ellened távoltartást, Életem Egyetlen Édesítője, mindazonáltal a gyógyelixír fogyasztását mindkettőnk szíve el fogja bírni, mielőtt a 4. osztaghoz kell bennünket szállítani heveny infarktus vagy idegösszeomlás gyanújával – veszem elő a vészesen fogyó aranytartalék két kicsinyke adagját, hogy egy gyors koccintás után a gyomromba küldjem az egyiket. Ha ez a gyerekek egy játéka lenne, simán ráfognám, bug volt a programban, csak éppenséggel átélni nem éppen tuti, főleg úgy, hogy még csak nem is azzal a VR-szemüveg nevű csodasággal csináljuk.
Az italozás után csatlakozom egyetlen páromhoz a gyerekek beölelésében és vigasztalásában.
– Ahogy anyátok mondja. Hibát bárki elkövethet. Pont azért jöttünk csapatban, kihúzzuk egymást a bajból, ha valamit ő néz be, vagy a hely tréfálja meg – teszem hozzá egyetlen szülőtársam nagyszerű beszédéhez. Egy csapat vagyunk, és eddig abban a szent hitben éltem, úgy is viselkedünk az akció során, azért a családhangulat. Nehogy épp most árulja el nekem valamelyik gyerek, ők bizony egyáltalán nem így gondolták a játszadozást, hanem csak unaloműzésnek.
Azért a csoportölelés után is állok rendelkezésre, ha bármelyik gyereknek ölelésre lenne szüksége. Szerencsére anyukájuk rendkívül okosan válaszolgat a nagylány kérdéseire, és elég jó gondolatai vannak a megoldással kapcsolatosan is. Az én büszkeségem!
– A mágiát mi is kezdetektől tudtuk használni. Még logikus megoldás is lehet, hogy az vezessen ki minket. A bökkenő csupán az, hogy mi nem ismerjük a világ rendszerét – folytatom kedves szülőtársam gondolatmenetét. Azért az elmúlt pár rövidke évszázadomban ragadt rám valami a koszon és bajkeverési tehetségen kívül. Most rendkívül örülnék egy pontos kapcsolatnak odahaza a tizenkettesekkel. Lehet, hogy ők jobban tudnák elemezni és értelmezni ezt a helyet. Nagy kár, hogy Abukara visszament a tudományos kis csomagocskájával, és ezt mi magunk nem tehetjük meg, pedig biztosan segítene a felszerelésnek az a része.
A nagy komolyságban nagyon igyekszem nem elröhögni magam Háni kedves tapasztalatra vonatkozó értelmezésén. Ha nem lenne ennyire kínkeserves a helyzetünk, még meg is fontolnék egy hisztérikus kacagást az egészen. DE! Gyerekekkel vagyok, nekem kéne az összeszedett felnőttnek lennem. Már az egyiknek. Arról nem is beszélve, a mellékelt ábra szerint a tekercsünk is kiegészült egy kicsit.
– Ha ez a Waskarika varázsló a lányka szerint elég erős, hogy kijuttasson, talán abban is tud segíteni, hogy összeszedjük az eltűnteket. Én is a távcsőkajtatás mellett vagyok. Az sincs ellenemre, szétváljunk. De! – emelem fel az egyik ujjam, hogy jelezzem, most fontos atyai tanács érkezik és nincs ellentmondás. – Amint azt Hajime-chan megjegyezte, legrégebb óta Háni és én vagyunk shinigamik. A tapasztalat nem jó, ha egy helyre csoportosul, ráadásul érzékelésben eddig is Natsuki-chan és Hajime-chan voltak a jobbak. Könnyebben megleljük egymást, ha Hana és én nem egy csapatban vagyunk. Minden szempontból igazságosabban osztjuk így az erőviszonyokat – adok azért indokot is, hogy mindenkinek érthető legyen a javaslat lényege. Örülök, Háni kedves azonnal meg is veszi a felvázolt ötletet és már választ is magának egyet a két tüneményes és szuper tökéletes gyerekből. – Azért csak úgy tanítsd, Egyetlenem, ne fossza ki a kis Hercegnő teljesen az urát, a végén még nem marad finomságokra – emlékeztetem kis családom nőtagjait a legfontosabb intelemre. Hiszen az én édes kicsi lányom eddig is a hasa után ment, a végén még a legfontosabb dologra nem maradna pénze leendő hercegének... Micsoda?! Na, az asszony mellett inkább nem háborgok, máris kiházasítaná a lányunkat, de biztos lehet benne, semmilyen frigyre nem adom áldásom még legalább 200 évig. De meglehet, növelni fogok az időtartamon, ki tudja?
Csopikiáltás után hátba veregetem a velem maradó gyereket.
– Merre tovább, Hajime-chan? Hana azt mondta, egy óra. Ha távcső lennél, te hová bújnál? – ami engem illet, én az irodámban lévőt szívesen magammal hoznám a kereséshez, de hát ez sajnos nem opció. Úgyhogy a legjobb, ha a lányokkal ellentétes irányban indulunk meg összeszedni azokat a látásjavító kiegészítőket, hogy megszerezhessük a nyomorult térképet.


(click to show/hide)

Karakterlap

Abarai Renji

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 117

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 2 082 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vadászat hadnagy módra
« Válasz #29 Dátum: 2018. Máj. 05, 18:21:13 »

A kicsiny Natsuki kíváncsiságának engedve, megbizonyosodtak róla, akadnak tárgyak, amikhez hozzáférnek.* Felfedezésük nem sokkal később hasznosnak bizonyult. Hallgattak Eilish jó tanácsára, mely szerint: Wapasha mágust keressék.
A hozzá vezető útat egy térkép formájában remélték megtalálni. Ehhez azonban az említett tárgyat kellett elnyerniük. A kulcs megtalálásához kapott tekercs sietett segítségükre. Újabb feladatot jelölt ki. A leírás alapján, távcsöveket kellett gyűjtenük a vidéken. A tárgyakért cserébe hozzájuthattak a térképhez.
A csapatot vezető Hajime megvitatta társaival a lehetőségeket. Induljanak a kulcs nyomában tovább, vagy kanyarodjanak el a térkép felé. Az utóbbi mellett tették le voksukat. A kutatást ketté válva tervezték végrehajtani, méghozzá nemek szerint. Mindkét kutató csoport a fiatalabbra bízta az útirány választását.
(click to show/hide)
A távcsövek keresése látszólag nem ütközik akadályokba.  Semmi sem gátolja, szétváljanak. Ellenség sem bukkan fel, nehezítse a tárgyak megszerzését. Az egyetlen gyanús hang az első távcsó felvételekor hallatszik. Erőteljes kattanó hang járja be a teret, mintha valaki épp felpattintotta volna egy dobozka zárát. A föld finoman megremeg alattuk, majd hirtelen éjszaka lesz.
Egyéb változást nem tapasztalnak. Az égen három darab, ellenkező méretű Hold, valamint a földön található, halványan derengő tárgyak és növények szolgáltatnak fényt. Egyáltalán nem zavaró a napszak cseréje. Tökéletesen lehet tájékozódni, bár az érzékelés horizontja némileg csökken. A távolabb eső dolgoknak mindössze köralakjai emelkednek ki az egységes háttérszínből. Kiváncsiságuktól vezérelve, ha rápillantanának a tekercse, meglepetten tapasztalhatnák, hogy színe teljesen megváltozott. A papír megsárgult, néhol elrojtosodott és félő volt, erőteljesebb mozdulatra szétporlad. Tartalma is átalakult. Fekete tintával, kéziírással, angol nyelven szerepelt rajta a választott küldetés eddigi szövegezése.**
Újabb váratlan fordulat nem történik. A többi tárgyat zavartalanul vehetik birtokba. Abban a pillanatban mind az öt kezükbe kerül, valamint újra egyesül a kettévált csapat, arra lehetnek figyelmesek, kellemes fénnyel világít a tekercsük. A rajta szereplő szöveg szabályos körbe rendeződne a papír közepén:

„Bátor kalandor! Üdvözöllek Niall birodalmában! Utad folytatásához, helyezd Aine öt ékkövét a világ origójára és négy végpontjára!”

A kezükben tartott távcsövek szabályos formájú drágakővé porladnak.  Méretük teljesen megegyezik. Mindössze színűkben különböznek – türkiz, borostyán, orgona lila, hófehér, barackvirág -. Elhelyezésük sorrendje véletlen, kizárólag helyük van megszabva.*** Próbálkozni korlátlan mennyiségben lehet. A tekercs nem jelzi, ha egyetlen kő van helyén. Akkor ragyog fel vakító fénnyel, ha mindegyik helyére kerül. A szemekre kissé kellemetlen jelenséget követően a tekercs eltűnik. Helyét egy teljesen átlagosnak kinéző tájoló veszi át. Kinyitják a négy égtájat, számokat és a mozgó tűt látják, valamint a fedőlap belsején egy rövidke utasítást: „Mond az úticélt!”.
Ha megneveznétek az Eilish-től kapott varázslót a tájoló rázkódni kezdene, miközben a tű eszeveszettül pörögne. Fokozatosan lassulna vissza, majd mutatna határozottan egyetlen irányba. Mindez nem lenne épp eleggé szokatlan, mély, kissé unott közönnyel még fel is szólal a tájoló.
- Keresztül kell vágnotok Muir Robur haragos vizén! – Némi szünetet követően, mely alatt túleshetnek döbbenetükön még hozzáfűzi. - Ela világítótornya hidat nyithat fölé! – Újabb rögtönzött csend után folytatja beszédét. - Gyűlölöm a vizet! Jobb felette, higgyetek nekem! Nem akartok azon a borzalmas vízen közlekedni! – Az iránytű apró mértékben változik az eddigiek képest. - Arra kéne indulni! –

(click to show/hide)

*Tokiya jóváhagyására elteszik a kötelet.
**Valamilyen különleges oknál fogva mindannyian értik, még, ha a nyelvet nem is beszélik. A hadnagyok agya automatikusan fordítja a szöveget. Folyékonyan olvassák.
***Középre: hófehér, Északra: borostyán, Délre: barackvirág, Nyugatra: türkiz, Keletre: orgona lila.


Határidő: 2018.06.05.