Szerző Téma: Yashuhiro vs. Ai (Megtekintve 539 alkalommal)

Urufu Yashuhiro · « **Dátum:** 2016. Aug. 29, 21:36:23 »

Tudtam, hogy nem komoly, vérre menő a harc, minek elébe kellett nézzek, hanem csupán gyakorlás. Csupán technika parádé, amiben minden, akkori rendelkezésemre álló technikát be kellett mutatnom a kapitányomnak. Legyen az egyszerű vívó technika, shikai technika, vagy a Düh útja. Ez utóbbit nem szívesen használtam, nem tudtam, hogy képes leszek-e használata közben visszafognom magam, bár abban biztos voltam, hogy komoly ellenfele nem lehettem Kagami Ai-taichounak. S hiába voltam tudatában, hogy nem élet-halál harc, mégis éreztem a harcmező veszedelmének illatát, hallottam a veszély lüktetését, Viszont ez nem volt meglepő, hiszen egy erős kapitánnyal álltam szemközt, s csak mi ketten voltunk. S miért is álltunk egymással szemben?

Hívást kaptam, hogy jelenjek meg a kapitányi irodában. Arra gondoltam, hogy leszidást kapok, mert a büntető munkámmal lassan haladok, pedig már majdnem száz léleknek segítettem, vagy esetleg a kapitányom Yamasaki-fukutaichou által kiszabott büntetés mellé más büntetést is ki akart nekem osztani. Viszont legyen bármi is az oka mennem kellett, így mentem is. Viszont a szemfedőt most nem hordtam, csupán a ruhám öblében hagytam, nem éreztem szükségét, néha nem hordtam, olykor jó volt egyszerű szemmel nézni a világot, ekkor is úgy gondoltam.
- Urufu Yashuhiro negyedik tiszt szolgálatra jelentkezik. - Az ajtó és a kapitányi asztal félúton megálltam feszes tartásban, enyhén leszegett fejjel miután kopogtatás után bebocsátást nyertem.

A kapitány a képességeimre volt kíváncsi, én meg ragaszkodtam a titkos bemutatóhoz, mert a Düh útja nem volt az a képesség, amivel büszkélkedni lehetne, jobb szerettem, ha minél kevesebben tudnak róla. Igaz már korábban be kellett volna mutatnom a kapitányasszonyomnak, ez hiba lehetett, ahogy az is, hogyha nem koncentrálok eléggé, mert lehet, hogy nem halálosan komoly a harcunk, de a taichou és köztem nagy az erőkülönbség, mondhatni hatalmas.
- Jó harcot! - Hajoltam meg küzdőpartnerem felé, s miközben kiegyenesedtem már a lehetőségeimet latolgattam, hogy hogyan és mikkel támadjak. Azt tudtam, hogy a Düh útját addig fogom halogatni, amíg csak megtehetem, valamint a shikai-t, vagyis shikai-okat is csak később fogom feloldani. Szóval elhatároztam, hogy általam nem kedvelt technikákkal fogok kezdeni, főleg, mert azok alkalmazásában véthettem legkönnyebben hibát, s ilyent a harc elején szabad csak csinálni, akkor még van esély a javításra.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou no Sanjuuichi: Shakkahou¹! - Úgy gondoltam, hogy kettő kidouval kezdem, hogy minél hamarabb túl legyek az általam nem kedvelt tudományon. Szerencsére sikerült megidéznem a kidout, bár nem túl erősen, de legalább nem robbant az arcomba. Viszont tudtam, hogy ellenfelem számára ez annyi se, mint egy keresztbe tett bot, így nem késlekedtem a másik kidou megidézésével sem. - Bakudou no ichi: Sai²! - S ezzel a mocskos kidouk majdnem ki is merültek számomra, már csak egy ilyen izé maradt, viszont annak bemutatásához az kellett, hogy a kapitányom támadjon. Mivel az egy védekező technika, nem úgy, mint az előbbi kettő, amik egyáltalán nem okozhattak problémát a kapitányomnak.[/color]

(click to show/hide)

Kagami Ai · « **Válasz #1 Dátum:** 2016. Aug. 30, 12:57:30 »

Lemenő napsugarak tarkítják a sötét mahagóni asztalt. Néhány pergamen rendezett sorokban foglal helyet, amik még nem kerültek feldolgozásra. Vége az iroda nagy takarításának, a berendezések és tárgyak új helyre kerültek. S míg a munkálatok folytak, addig jó magam méltóságteljes léptekkel tartottam osztagszemlét. Az elvárt szintet a mai nap is teljesítették, a késő nyári munkálatok a lehető legnagyobb rendben zajlanak. Hamarosan az irattár és az épületek kitakarítása is készen lesz, s akkor neki láthatunk a további fejlesztési munkálatoknak. Reményeim szerint az új évet már a teljes rend eszményében indíthatjuk el, készen állhatunk az új tagok fogadására.
Jó ideje már, hogy a sanbantaiban nem történt tiszti rangú kinevezés; remélhetőleg a jövőben megtalálom azokat a shinigamikat, akik elég tettre készek ahhoz, hogy az oldalamon tudhassam őket. Szemlém végeztével az irodám felé veszem az irányt. Hűvös tekintetemmel sodrom félre a folyosón tétovázó halálisteneket, kik a hirtelen megjelenésem gyanánt elképzelni sem tudják, hogy miképpen illendő viselkedni. Nem veszem az ilyesmit olyannyira figyelembe, addig, amíg elérem az irodám ajtaját. Elhúzom a tolóajtót, majd belépek az irodámba. Magam mögött becsukom az ajtót, s majd behunyt szemekkel veszek egy mély levegőt. A térben enyhe citrusos illat terjeng, amit egy kihelyezett olajos illatosító nyújt. Mindehhez az összképhez a sötét mahagóni bútorok és a narancsos japán fejtések a falakon remek összképet nyújtanak. Egy cseppnyi megnyugvás mielőtt sort kerítenék egy rég halogatott dologra. Sorson lenne tán, hogy folyvást büntessem valamennyi tisztemet? Bárhogyan is, ez afféle személyes ügy is egyben, hiszen célom volt, hogy a yonsekit meginvitálom a mizuakariba. Csalódással és egyben büszkeséggel is elönt a döntés, melyet az Urufu klán nagyra becsült tagja meghozott, ám nem hunyhatok szemet a felett, hogy a kapitánya is vagyok egyben. A távolságtartást megértem, de a képességének a titkolásáért magyarázattal tartozik.
E kései délután tehát magamhoz invitálom a yonsekit, mígnem az elmaradt pergamenek elolvasásával foglalkozom. Néhány iratba belefoglalták a munkálatok költségeit, amit az osztag kereteiből vontak le. Mindent jó előre kiszámoltunk, így nem ér semmiféle meglepetés. Más pergamenek pedig jelentések bizonyos ügyeket érintően, amiket még jóvá kell hagynom, mielőtt az Ichibantaiba küldjük. Ezeket rövid mérlegelés után lepecsételem, s majd félre teszem, hogy a sansekink tehesse, amit tennie kell. Határozott koppanás követi az eseményeket, felemelem tekintetemet az asztalról.
- Kerülj beljebb! – Jelzem, hogy készen állok a fogadásra, bárki is legyen az. Meglepetésemre éppen a yonseki jelenik meg az irodámba. Későbbre vártam, de látva, hogy mára végeztem a kötelességeimmel, így nem bánom, hogy előbb érkezett. Komoly tekintetemet a shinigamira emelem.
- Üdvözlöm Yonseki! Álljon készen, átmegyünk az amfiteátrumba, ahol prezentálni fogja nekem a képességeit. – Ellentmondást nem tűrően emelkedem fel, majd hátrább lépek és magamhoz rögzítem Fuhaku Yashit. Különös alkalom ez a mostani, de nem tartozom magyarázattal, hogy miért készülök felmérni egy tisztem képességeit. Kapitányként ez csak természetes, hogy tudni szeretném, a hozzám közelállóknak hogy megy a fejlődés. Bár korábban volt már ebből valamiféle konfliktus is, de magam mögött hagytam a múltat. Át sétálunk tehát az amfiteátrumba, ahol még mindig gyakorlatozó shinigamikat látok elszórva.
- Pihenj! Mára elég lesz, hagyjátok el a területet. Aki belép a gyakorlótérre, azért nem vállalok felelősséget! – Kemény szavaknak köszönhetően viszonylag hamar kiürül az amfiteátrum. Eme épületkomplexumot azért építtetettem megboldogult húgom jóváhagyásával, hogy az általános környezeti károk helyett egy biztonságos, lélekenergiát elnyelő területen fejleszthessük képességeinket. Jó szolgálatot tett eddig is, ahogyan most is azt fog. Odébb állok a yonsekitől, majd intéssel jelzem, hogy neki láthatunk a prezentációnak. Jó kívánságára mit sem szólok, hiszen kissé abszordumnak ítélem a helyzetet. Nem tudhatom, hogy balgatagság vagy csupán a shinigami személyiségének ostobának vélt megnyilvánulása, de legyen, ahogy mondja. Első szavai mormolásakor felismerem a démonmágia jellegét és hatását is. Amennyiben nem megfelelő tudás és erő idézi meg, könnyedén berrobbanhat. Önmagában is nevezhetjük teljesítménynek, hogy sikeresen megidézi, amennyiben egy végzős akadémiai hallgatóról beszélünk.

Hanyag mozdulattal emelem meg kezemet és tessékelem az oldalfalba a gyengének minősülő mágiát. Igazán jutányos módon, türelmesen kivárom a következő lépését, ami mintha csak a bőröm simogatásául szolgálna. A kötés olyannyira gyengének tűnik, hogy elég kevés lélekenergia „meglibbentésével” könnyedén újra szabaddá teszem végtagjaimat. Összehúzom szemeimet, majd eltűnök a szemei előtt a villámlépések ígéretével. Legközelebb mögötte jelenek meg, s majd elkapom a nyakát. Egyik lábamat a sarkához illesztem, majd finoman a föld felé (hátra) húzom a nyakánál fogva. Ennek köszönhetően a lábamnak köszönhetően elvesztheti egyensúlyát és elterülhet a földön.
- Nem az akadémián vagyunk, szedd össze magad shinigami! Hogy mersz yonseki létedre ilyen sokadrangúan gyenge kidouval elém járulni?! – Kihúzom a kardomat a hüvelyéből amilyen gyorsan csak képes vagyok rá, majdan egyenesen a feje mellé suhintok egyet. Amennyiben a földön hever, úgy a földbe mélyesztem. Mindenképpen a félelemkeltés jegyeként cselekszem, hogy még számára is kérdés legyen, hogy elvétettem volna, vagy szándékos precizitással intéztem.
- Amiért van benned elég bátorság, és értékelem a munkádat, nem fogok kidout alkalmazni ellened. Cserébe ne fogd vissza magad ellenem. – Hátrább shunpozok, majd rohamtempóban iradomok neki a katanámmal. Félúton átdobom másik kezembe a kardot, majd nyílegyenes, sorozatos szúrásokkal kezdek el rá nyomást gyakorolni. A képességeim megengedhetnék, hogy sokkal gyorsabb legyek, de ez egyelőre csak felmérés. Eddigi tudomásom szerint a kardpárbajokban sokkal jártasabb, mint bármelyik másik shinigami lehetőségben. Ha egy arrancarról lenne szó, egész biztosan nem volnék tisztességes a másik féllel szemben. Ő viszont egy shinigami, aki ráadásul az osztagom tagja. Ha megsérül, az csak is ostobaságának, vagy az én döntésemnek lesz köszönhető. Remélhetőleg nem kell a yonbantaiba küldenem ahhoz, hogy felfedje előttem a valódi képességeit.

Urufu Yashuhiro · « **Válasz #2 Dátum:** 2016. Szept. 04, 15:44:39 »

A kidou-im semmi gondot nem okoztak kapitányomnak. Ezt tudtam előre, mikor útnak indítottam a mihaszna technikákat, miknek használatában jártas egyáltalán nem voltam, jó pár akadémista bőven felülmúlhatott bennük. Viszont ez nem zavart, valahogy nem igazán éreztem szükségét ennek a képességnek, bár Kagami Kanata-taichou rámutatott, hogy nem felesleges tudomány. Viszont még mindig nem éreztem magaménak azt az utat, én a kard útján éreztem otthon magam.
Ahogy a kapitányom eltűnt a szemem elől azonnal tudtam, hogy mit kell tennem, shupno-val helyet változtatnom. Viszont tudtam, hogy mekkora az erőkülönbség köztünk, vagyis annak a tudatában is voltam, hogy gyorsabb volt nálam, így csupán egy technika, egy újabb nem teljesen elsajátított technika használatában bízhattam. Az utsusemi¹ által egy utóképet hagytam hátra, még az utolsó pillanatban, mivel alig egy fél métert ugrottam, de még mielőtt szembe fordulhattam volna kapitányommal érzékeltem jelenlétét, s mire láttam is, az utóképem nem volt sehol, csupán Kagami Ai-taichou szigorú tekintete, s szidalma.
- A parancsát követem, taichou. - Feleltem kérdésére teljes őszinteséggel, s a hangomban a harc hevével. Miután elgurultam a kardja elől némi jó reakció készséggel, s nem kevés szerencsével. Viszont az egyenruhám így is megsínylette, ahogy kettő ivócsészém is, amikről addig teljesen meg is feledkeztem, valamint talán a felkarom is meg lett borotválva. Úgy véltem, kisebb csoda, hogy sértetlenül megúsztam azt a villámgyors pengecsapást. - Prezentálom képességeimet.
Amúgy se hittem volna, hogyha sok esélyem lenne ebben a gyakorló harcban, hogyha visszafognám magam. Viszont az, és ahogy a kapitányom felszólított, hogy nehogy visszamerjem magam fogni arra adott következtetni, hogy legalább teljes erőbedobással kell vele szembe néznem, viszont még nem éreztem magam készen, hogy azt is alkalmazzam. Szégyennek éreztem, nem a kard útjára valónak, így amíg csak tehettem csupán teljes erőbedobással terveztem harcolni. Csakhogy jelenleg még nem voltam teljes harci készültségben, ahhoz fel kellett volna vennem azt az eszközt, s legalább a hamis shikai-t előhívnom, de erre még nem volt időm, kapitányom már rohamozott is. Valahogy némi időt kellett nyernem, ami kettő másik technika bevetését igényelte.
A rohamra első ízben csupán kardom előhúzásával tudtam reagálni, valamint természetesen azzal, hogy a gyors szúrások elől vagy kitértem, kihajoltam, vagy a kardommal félre vezettem. Minden tudásomra szükségem volt, hogy egy se találjon el, ami talán bosszantott is volna, ha nem vettem volna észre valamit. A kapitányom visszafogta magát, viszont az ő erejével nem annyira egyszerű megállnia, hogy számára kényelmesen, mondhatni természetesen mozogjon. Csupán a higgadt fejemnek köszönhettem, hogy ezt a nagyon, de nagyon apró, mégis számomra az esélyt jelentő rést. A felvett, megfeszített ritmusban folytattam a védekezést, s mikor ez a hajszálnyi rés újra elém került támadásba kezdtem. Jobban mondva kapitányom felé shunpoztam, hogy egypár shunpougrással olyan helyeken próbáljam meg vágni, amikkel egy időre mozgásképtelenné tegyem, vagyis a Kanashibari² technikát akartam a kapitányomon alkalmazni. Viszont tudtam, hogy vagy kivédi a technikát, vagy nincs rá hatással, esetleg nem elég időre, így amint a gyors csapásokkal végeztem egy újabb shunpoval gyorsított mozgással úgy helyezkedtem, hogy az amfiteátrum távolabbi részére reptethessem egy oni dekopin³-nal.
Hogyha minden jól ment, akkor kapitányom jó pár méterre volt tőlem bénultan, így megtehettem, hogy a kardom eltegyem, s a fejemre kössem a reiatsureeda⁴ nevű eszközömet, ami régebben a szemkötőm volt, s aztán a hamis shikai⁵-omat megidézhettem, s már teljes erőbedobással harcolhattam. Viszont, hogyha nem, akkor kissé bajban voltam, de nem tehetetlen.

(click to show/hide)

//Arra gondoltam, hogy a hamis shikai tényleges aktiválását majd csak a következő poszt elején írnám le, hiszen tőled, a te reakcióidtól függ, hogy tényleg sikerült időt nyernem, vagy sem.//

Kagami Ai · « **Válasz #3 Dátum:** 2016. Nov. 02, 22:05:23 »

Hajdanán megannyi csatának szereplője voltam. E csaták jelentették a hosszú utamon való pillanatnyi megállást, mely visszatekintésre késztetett. Folyvást tükörképet alkottak számomra az ilyen olyan küldetések, melynek segítsége nélkül eme hosszú úton Fuhaku Yashival nem kerülhettünk volna ennyire közel egymáshoz. Azt hiszem, hálás lehetek a 46-ok tanácsának, társaimnak, hogy bizalmukkal, támogatásukkal és nem utolsó sorban az okozott nehézségeikkel előrébb juthattam. Döntéseimnek sosem szabtam csak éppen elegendő mennyiségű gátat. Manapság mondhatni, mintha eltompult volna a kardom éle. Olybá tűnik a hatalom és erő melyért megküzdöttem, a nem várt céllá alakult. Hiszen míg van küzdeni valód, addig az út válik fontossá s észre sem veszed, már máris révbe értél. Nagyjából így történt ez jó magamnál is. Arra kellett ráeszmélnem, hogy a lélekenergiám már oly’ tetemes mértékű, hogy az eddig komoly küzdelmeknek számított harcokból nem lett egyéb, csak egy gyenge gyakorlás.
Yashuhirora pillantva, eszembe jut osztagom jelenlegi, magasabb rangú tisztjei. Jobban belegondolva, rajtam kívül egyenként is megállnák a helyüket bármely csatatéren. Bankai, senbankai.. minő elképesztő teljesítmény ez mindazon shinigamiktól, kik gyakorta a nemesség küszöbét sem látták! Talán csak egy kósza megérzés csupán, de talán manapság mintha kiveszett volna a kezünkből az irányítás.
Rohamtámadásaim közepette a figyelmem három oldalúvá válik. Amennyiben ellenségem közel olyan erős lenne, mint én, meglehet nem volnék elég hatásos, sőt! Már ideje korán súlyosabb sérüléseket elnyerhettem volna, de jelen esetben az „ellenségemmel” nem így állok. Egyszerűen szólva, Yashuhirot még csak komolyan sem tudom venni. Éppen ezért elmém saját belső gondolataimon, a támadásomon és visszafogottságomon jár. Nem egyszerű dolog visszafogni kardom „élességét” és nem bevetni olyan speciális mozdulatokat, szintemhez mérhető gyorsasággal, amelyek alkalmasak lennének a harcképtelenség tételére. Ez a csata ugyanis nem erről szól. Eme harcot azért találtam jó ötletnek, hogy osztagom egy becses tagjának képességeit felmérjem. Úgy tűnik ugyanis, hogy sokukat utolérte a személyiségem egy jegye. Világ életemben rejtegettem ugyanis a képességeimet. Kardomat csupán a végső esetekben használtam, s mondhatni a nemesi befolyásomat is igyekeztem háttérbe szorítani a shinigami teendőim javára. Mostanra pedig ott járok, hogy míg én a saját dolgommal törődtem, addig a mögöttem levő halálistenek bizony megváltoztak. Észre sem vettem, de a sanbantai tagjai igen csak megerősödtek. Mondhatni csendben, mondhatni egyedül.
Néhány percnyi roham támadásaim éppen a „rossz kapitány” gondolatára csappan meg. Az érzelmeim nyitják meg gyengeségem kapuját csak egy pillanatra, amely éppen elég a Yonsekinek, hogy kitörjön pengéimnek sújtása alól. A kanashibari technikája majdnem célt talál, de szememnek egyáltalán nem láthatatlan mindaz, amit véghez szeretne vinni ezáltal. Úgy fordulok, hogy támadó pengéjét kardom tompa felével védjem ki. Végre egy kicsit koncentrálnom kell arra, hogy minden vágásával foglalkozni tudjak. Mindezek után pedig a következő hakuda technikája elől elszaltózom, megfelelő távolságot létre hozva kettőnk között. Arcomra egy finom mosoly ívelődik, amikor érzékelem, hogy kardját ezúttal másképpen húzta elő, nem beszélve az eszközről amit magára húzott. Nem lehet jelenleg kivenni, hogy a szánalom, vagy a büszkeség mosolya; egy bizonyos, eme jelenség igazán ritka. Nem kis meglepettséget okozhat a férfiban, hiszen talán az évek alatt még egyszer sem láthatott így. Mégis valamiképpen előtör bennem egy fajta hangulatnövekedés, mikor feloldja a shikai szintet. Jó darabig csak nézem őt, mondhatni elveszek ama látványban, hogy a Yonseki mégis mekkora erővel rendelkezik. Büszke lehetek azt hiszem az osztagom tagjaira, ámbár a büszkeség mégsem mutatkozik meg arcomon. A somolygás vonalai hamar elhalványulnak.
- Elégedett lehetek, mert eddig eljutottál shinigami; de úgy tartom ez még mindig kevés. Mintha csak nem a juuichibantaiból érkeztél volna! – Hirtelen indíttatásból jelenek meg előtte, majd enyhén lehajolva vágom úgy hasfalon, hogy zárt tenyerem oldala érhesse. Az erőmet csak éppen annyira használom, hogy méterekre zúdíthassam és a teste megismerhesse milyen egy igazán összerogyasztó fájdalom. Ha időben vette észre, akkor még elkerülheti a belső vérzéseket, de ezzel én már olyannyira nem foglalkozom.
- Az aggodalmad, a paranoiád egyszerűen arcátlanság, shinigami! Az idők megváltoztatják ugyan az egyént, de jó magam megvetem az ilyen kibúvókat. Az osztagom tagjait méltóságra, tartásra tanítottam minden körülmények között. Hová a büszkeséged? Eszközökre cserélted ne tán a tiszta küzdelmet?! Byakurai! – Először csupán szavakkal idézem meg eme alacsonyrendűnek számító hadout, de még jó néhányszor néma idézéssel is sarokba kívánom szorítani. A fájdalmai ellenére muszáj lesz kitérnie, vagy kitalálnia, hogy mit tegyen. Ezáltal fogom a kitartását és fizikai képességeit tesztelni.
- Gyenge vagy Yashuhiro. Gyenge jellemed pedig egyszer vesztedet fogja okozni, így talán kötelességemnek érzem, hogy megszabadítsalak oktondi korlátaidtól. Bűvös eszköz? Hamis erő? Ezekkel érzed igazán igaznak egy győzelmet? Hogy vagy képes tiszta lelkiismerettel Sakura szemébe nézni mond?! - Idézem fel emlékeimben a nőnek a nevét, ki vele karöltve érkezett hajdanán a vezetésembe. Fiatalok voltak, akiket megtört valami számomra nem éppen nyílt dolog. éppen itt az ideje, hogy őszintén beszéljünk egymással arról, hogy mégis miképpen jutott el idáig. Tehát egy kicsit megállok a harctér kellős közepén.
- Egy valamire való shinigami, akiben ott a tartás, sosem adná a fejét ilyen olcsóságokra. Megértem, hogy rejtegetnéd a képességeidet, de ennek létezik más módja is. A harcot tisztelni kell, yonseki. Úgy hiszem, hogy ezt már meg kellett tanulnod a Juuichibantaiban is, és ugyanezt megkövetelem jó magam is. Amikor azt mondom, hogy ne fogd vissza magad, akkor elvárom, hogy így is tégy. Csak nem arról lenne szó, hogy alábecsülöd kapitányi szavam? De ha másképpen szeretnéd, megközelítem a dolgot. Az Urufu klán csupán egy család, még csak nemesi ranggal sem rendelkeztek Soul Societyn belül. Tudhatnád, hogy a személyem komoly politikai veszélyt jelenthetne neked, amennyiben megsértenél. – Arcomon a hűvös arrogancia jelei mutatkoznak meg. Jelen esetben úgy hiszem, kissé megharagudtam rá, amiért tiszteletlenül bánt velem. Éppen ezért még kimondok néhány dolgot.
- Egy vagy a néhány shinigami közül, akiket hagytam fejlődni ebben a rohanó világban. S mi lenne a te válaszod? Becstelen módszerrel fordulsz irányomba, mikor bizalmat szavazok. A bankaiom ismerete nem éppen adatik meg sokaknak, ahogyan az osztagon belül belépéskor sem adok magas tiszti rangot. De láttam benned a lehetőséget, így hát felkaroltalak, hogy több lehetőséged legyen. tisztalappal indíthattad az életed, de eddig és ne tovább! Utoljára szólítalak fel arra, hogy velem szemben ezt nem teheted. Amennyiben mégis folytatnád ezt, úgy nem lesz kötelességem, csupán egy döntésem arról, hogy miképpen használom fel a bennem nyugvó erőt. – Felkapom kardomat, s hirtelen elé shunpozok szinte láthatatlan tempóban. Egyszerűen homlokon pöccintem a férfit.
- Ne légy ostoba, szedd össze magad, shinigami..

Urufu Yashuhiro · « **Válasz #4 Dátum:** 2016. Nov. 07, 16:06:20 »

Nem sikerült egyik technikám se, ami csupán annyit bizonyított, hogy mekkora is a szakadék kettőnk között. Ezek a technikák használatában már jártas voltam, igaz nem én voltam a legnagyobb mesterük, de nem kellett szégyenkezve használnom, míg a kidou technikákat igen. Így az, hogy kapitányom ki védte ezeket számomra nem szégyen volt, csupán egy jel, mi mutatja, hogy még mindig van hova fejlődnöm.
- Hanto shiro, Ohkamiotoko! - Idéztem meg a shikaiom hamis alakját, mert bár az Oni Dekopinnal nem sikerült messzire repítenem Kagami Ait, viszont így is elegendően nagy távolság keletkezett közöttünk, hogy a szemkötőt felkössem, s erőm egy részét feloldjam.
Pillanatok sok minden múlik rajtuk, s van, hogy perceknek tűnhetnek. Harc közben van, hogy felgyorsulnak érzékeink, így egy-egy pillanatot könnyebb kihasználni. Viszont van, hogy tudjuk, hogy mit kellene tenni, de valami miatt benne ragad elménk egy pillanatban. Minél tapasztaltabb valaki, annál ritkább esetben lepheti meg valami annyira, hogy elméje leblokkolja, még hogyha csak egy pillanatra is. Kapitányom arcán mosoly jelent meg, igaz nem ismerem elég régen, de ez a mimika mégis váratlanul és meglepően ért. Egy pillanatig nem is tudtam hova tenni.
Szavai végképp visszazökkentenek, szerencsére. Igen, szerencsére, ez az illékony képesség, amit a harcosok külön késégnek kell, hogy tekintsenek, most velem volt, nekem kedvezett. Így szavaiból kivehettem, hogy elégedetlen még mindig velem. Fel is készültem, hogy az utsusemi¹ technikával még jobban megnöveljem a köztünk lévő távolságot, de alig, hogy megkezdtem a technikát használni, vagyis az utókép már létrejött, s én ugrottam is már hátra. Kapitányom mind az utóképet, mind engem hasfalon ütött. Végül is a távolság létre jött, csakhogy én nem fájó hassal, s vért köpve képzeltem el. Előre tudtam, hogy Airisu nem fog örülni az állapotomnak, de így jár, aki a kapitányával harcol, még hogyha nem is véresen komolyan, vagyis... nem egészen, de volt egy sejtésem, hogy lassan annak fogja tekinteni.
Aggodalmam, paranoiám, még szép, hogy van, akinek van családja, annak kötelező, hogy legyen, no meg azon shinigamiknak is, kik nem csak zanpakutou által biztosított erővel rendelkezik, főleg, hogyha szégyenletes, s gyalázatos, mint az enyém. A Düh útja! Kibúvó? Nem, én ezt indoknak használtam, hogy elfogadjam az áthelyeztetésemet a tizenegyedik osztagból. Már újra talpon voltam, görnyedten, de talpon. Az esetleges horzsolásokat nem éreztem, Kagami Ai tett róla, hogy csak egy fájdalmat érezzen a testem. Büszkeség? Hogyha jól tudtam, éppen főzőcskézett ekkor. Tiszta küzdelem? A csata forgatagában nincs olyan, hogy tiszta küzdelem, ezt a halálom már megtanította, viszont ez az eszköz a szememen nem volt tisztességtelen, csupán egy mankó volt, hiszen a démonmágiához jóformán mit sem értettem.
- Tagadom! - Kiáltottam miközben a megidézett kidou nyaláb elől félre shunpoztam. Éreztem, hogy mozgás közben a bőröm nem úgy mozog, hogy apró, de kellemetlen horzsolásokat szereztem esés közben, viszont a hasam fájdalma kellemetlenebb, s élénkebb volt. Emellett rendesen ki se tudtam húzni magam, még. Kapitányom nem úgy tűnt, hogy egyetlen egy hadouval megelégedne, így fájdalom ide, kellemetlen helyváltoztatás oda, nem maradhattam egy helyben. Shunpoval cikáztam balra-jobbra hol kisebbet, hol nagyobbat, de mind távolodva, s néha kétszer egy irányba. Nem tudom, hogy kapitányasszonyom célzott-e direkt rosszul valamiért, esetleg megint mellém szegődött a harcosok szerencséje, vagy netán én mozogtam volna elég jól, de akár valami más, vagy mind a három egyszerre a bőrömön nem keletkezett több sebhely, csupán az egyenruhám szellőzött ott is, ahol nem kellett volna.
Kissé zihálva én is megállok, mikor ő is megállt, s újabb véreset köpök. Már biztos, hogy az ütést nem úsztam meg egyszerű zúzódással, vagy csak elharaptam volna a számat, amit nem éreztem meg? Nem tudtam, a hasam eléggé fájt, hogy más fájdalmat ne nagyon érezzek. Gyenge lennék? Lehet, viszont kapitányom a nevemen szólított, szóval mégis valamire való gyengeség voltam.
- Egy sánta, ha mankót használ, tán gyenge? Nem hiszem, de azt tudom, hogy mióta meghaltam Sakura szemébe tiszta lelkiismerettel sose nézhettem. Egy halott akadémista kezéből vettem el a kardját, s azt forgatom a mai napig! - Hasam fájdalma tompult, de nem azért, mert hirtelen gyógyulni kezdett, nem. Egyáltalán nem, hanem a dühöm forrni kezdett, éreztem, ahogy egész testemet átjárja a tompító melege, így teljesen kihúztam magam. Viszont, hogy kire voltam dühös azt nem tudtam, talán egy kicsit a kapitányomra, hogy ezeket az eszembe juttatta, magamra, mert mocsokkal teli a múltam, hiába bocsátott meg Sakura, mert megöltem a bátyát.
Valamire való shinigami... ilyen olcsóságot. Rejtegetem a képességemet? Az átkomat, mivel magam átkoztam el maga? Igen! Tisztelni a harcot... a juuichibantaiban már megtanultam? Lehet, nemigazán emlékszem. Egy kapitányt alábecsülni? Sosem. Tűrni, hogy fenyegessék a családom?! NEM!
- Kuichigire, Ohkamiotoko!² - Kiáltottam shikaiom igazi hívását, mire a nodachi, mi eddig volt kettéhasította a fegyverforgató karom, hogy véremben megmártózva vérből alkotva kerüljön a kezembe, mit Ohkamiotoko összeforrasztott, mintha nem is lett volna ketté vágva.
Felkarolt. Mégis rosszal fenyeget, vagy éppen ez a célja? Lényegtelen, mivel már határoztam, én a becstelen yonseki. Ha ennyire akarja, hát legyen megmutatom, mi az, amivel nem dicsekszem, mert semmi dicső nincs benne, és semmi shinigami, ez máshonnan ered. A bűn ága, mi a düh útját elérhetővé teszi a youkai őseimhez több köze van.
- Minden erőmet összeszedtem, kapitány! - Néztem dühben égő szemmel a homlokomat megpöccintő személy lélektükrébe, s az erőm jelenlegi határát is feloldottam. - To no Kyoran hokou shiro!³ - Éreztem, ahogy égetett a düh, ahogy mindenemet átjárta az ereje, a Kyousei no Kyoran³. Jómagam is éreztem azt a sötét, kellemetlen kisugárzást, mi belőlem áradt. A vörös ködöt is érzékeltem a szemem előtt, de most képes voltam uralni, még képes voltam, nem talán nem még. Úgy tűnt, hogy így, shikaiban könnyebben úrrá tudtam lenni a képességen.
- Ezt rejtegettem, ezt titkoltam, meg mutattam volna, csak később, de hogyha már ennyire akarod, örvendj! - Haragtól torzult volt a hangom, ahogy úgymond bemutattam, hogy mire volt kíváncsi. Ezzel a védekezési taktikámnak agresszív formáját használtam, vagyis támadtam. Erőteljes csapások sorozatát zúdítottam kapitányomra nem törődve azzal, hogy találnak-e vagy sem. Hármas sorozatokban - balfentről haránt irányban, jobb fentről haránt irányban, fej fölöttről fejre célozva - csaptam, folyamatosan ezeket ismételve, hogy mikor negyedjére ismételném meg a sorozatot, akkor biztos lehessek abban, hogy annak kezdő csapását ugyan úgy védeni, akarja, csakhogy amint emeltem a kardom a csapáshoz a Geneiketsueki² technikával a pengét ellágyítottam annyira, hogy a védekezésre felemelt kardon könnyen átcsúszhasson, hogy utána ugyan ezzel a technikával megszilárdítsam a pengémet, hogy amint az élét felfelé fordítottam, és a pengét felfelé húztam sérülést okozhasson. Ezzel a csellel nem lefelé csapva akartam sebezni, így ekkor a test mellett húztam el a pengét, s azt felhúzva állt szándékomban sebzést mérni kapitányomra.
A támadásom akár sikerült akár nem hátrébb ugrottam, hogy a következő rohamhoz egyrészt erőt, másrészt lendületet szerezzek. Valamint ellenfelem állapotát is felmérjem, miközben a hasam fájdalma enyhén újra kezdett a fejembe férkőzni. Nem voltam benne biztos, hogy akár csak a ruháját megvághattam, de hogyha már meg lephettem, már az is egyfajta győzelemnek számított, hiszen erős kapitány volt a kapitányunk, én meg csupán egy yonseki, egy sérült shinigami.

(click to show/hide)

Gyorslinkek

Kövess minket!

Adminok

Szerző Téma: Yashuhiro vs. Ai (Megtekintve 539 alkalommal)

Karakterlap

Urufu Yashuhiro

Infó

Yashuhiro vs. Ai

Karakterlap

Kagami Ai

Infó

Re:Yashuhiro vs. Ai

Karakterlap

Urufu Yashuhiro

Infó

Re:Yashuhiro vs. Ai

Karakterlap

Kagami Ai

Infó

Re:Yashuhiro vs. Ai

Karakterlap

Urufu Yashuhiro

Infó

Re:Yashuhiro vs. Ai