Szerző Téma: Utca  (Megtekintve 3810 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #45 Dátum: 2016. Okt. 11, 00:20:01 »
Álmomban már láttalak

Mindig irigyeltem azokat, akik megengedhették maguknak, hogy az érzelmeik ennyire kiüljenek az arcukra. S gyakran kívántam, bár ne tudnék olvasni belőlük, bár ne lennének ennyire a nyitott könyvekhez hasonlatosak. A könyvekhez, melyeket olyannyira szerettem, s oly sok mindenre tanítottak érzelemről, kötődésről, szépségről. A lelkek kevésbé irodalmiak, s mikor túl sokat látni belőlük, az számomra is fájdalmas lehet.
Ahogy felém lép és elkap, mintha egy kisgyermek lenne előttem, ki az anyját keresi. Talán valamelyest annak is tekint? Érzem, a hátamra szegeződő tekinteteket osztagom tagjaitól, s tudom, érzem, el kellene hátrálnom. Nem engedhetnék ily közvetlenséget egy idegennek, kivel talán egyszer találkoztam a múltban. Egy a sok közül. Még az évet sem tudnám megmondani, mikor járhattam utoljára hosszabb kiküldetésen az Emberek Világában. Épp készülnék megkérni, engedjen el, mikor meghallom kérdését. Három szó csupán, mégis, mintha bennem is egy világ omlana össze. S tudom, kifelé ez nem látszik. Engem még arra tanítottak, ne mutassam, ha valami fáj. Abban a másik, távoli, idegen életben nem éreznem kellett, csak szépnek lenni. Mindig és minden körülmények között. Sosem tudtam levetkőzni, mostanában is csak kezdem. S egyáltalán nem a gyengeségeim felé, azokat még mindig megtartom magamnak. Jobb is így, nem szükséges másnak látnia, ez a kérdés, ez a három szó miféle vihart kavar az éjjeli kertben, lelkem menedékében. Már-már azt hittem, kezdek a helyes ösvényen járni. Túlzottan közvetlen lettem volna? Hisz nem is ismerem, s mégsem tartom tökéletesen az illemet.
Mély levegőt veszek, ahogy elenged és távolabb lép. Látom a csalódottságát, s kicsit én is úgy érzem magam, mintha elfeledkeztem volna egy gyermekről, kiről nekem kellett volna gondoskodnom. Még akkor is, ha valójában sosem vágytam saját családra, vagy gyermekre. Talán a korom teszi, a tudat, hogy ugyanúgy ember volt valaha, mint én. Hisz ha én küldtem át, hozzám képest gyermek csupán. A mardosó bűntudat, melyet az elkeseredettség látványa okoz, számomra is szinte elviselhetetlen. Meglehet, ez az oka, hogy gondolkodás nélkül hívom meg egy italra. Ám arra nem számítottam, hogy ily lelkesen fogadná el. Hisz ismét átléptem egy határt a közvetlen és a tisztes távolság megtartása között. De hogyan tovább? Mit kérdezhetnék majd később? Hogyan kérdezzem meg, mikor találkoztunk, hogy közben meg se bántsam? Vagy mi történt vele azóta? Ám egyelőre ennél sürgetőbb feladataim is vannak, melyek megoldása nem tűrhet halasztást.
Számomra nem okoz gondot visszatérni a kötelességemhez. Eddig is hivatalos minőségemben voltam itt, ráadásul korábban említettem is, jelenleg épp szolgálatban vagyok. Nem egészen tudom hová tenni a komolyságot firtató kérdést, így csupán felvonom egyik szemöldököm, és várakozva pillantok rá. Türelmes vagyok, ha arról van szó, ám a jegyzőkönyvekkel és a papírmunkával nem szeretek várakozni. Teljesen felesleges a kelleténél tovább húzni elkészítésük, így nem is értem, miért ne lehetne komoly a kérdésem.
– Értem – bólintok a tanúvallomásra, miután lejegyeztem minden elhangzott információ lényegét. Ez egyelőre nem sok, de talán már lehet dolgozni vele. Noha közel sem szűkíti eléggé a kört. Pedig tényleg jó volna megkímélni Yoshida Sanseki-sant egy oly kutatástól, melyet mi magunk is meg tudnánk oldani. Nem kívánom bevonni a 12. osztagot egy egyszerű rongálási ügybe. – Esetleg jellegzetes harcmodor? Fegyvert használtak, vagy puszta kézzel küzdöttek? Esetleg démonmágiát alkalmaztak? Mennyire tűntek jártasnak a választott harcformában? – ha ezeket sikerülne megtudni, máris szűkíthető lenne az esetlegesen érintett osztagok köre, hisz legtöbbjüknek megvan a maga specialitása. A Juunibantai tagjairól például nehezen tudnám feltételezni, hogy ököllel esnének neki ellenfelüknek. A mágia esetükben valószínűbb, akárcsak lélekölő kardjuk feloldása – bár ez utóbbi Seireitei törvényeinek megsértésével járna több szinten, tehát nem túl valószínű alkalmazása. Ám ha tudjuk, mi okozta a fal sérülését, máris könnyebb lesz elindulnunk.
– Rendben, köszönöm a gyors válaszadást – hajolok meg finoman, amint választ kaptam a kérdéseimre. Egy pillanat türelmet kérek, majd visszafordulok osztagom jelenlévő tagjai felé. – Takeda-san, lenne szíves – intem magamhoz a tisztet és adom át neki az imént elkészített jegyzőkönyvet. – Kérem, folytassák a jegyzőkönyvek elkészítését. Amint végeztek, adják le Yamasaki fukutaichounak vagy nekem. Amennyiben nem találnak az irodában, Wang-sannak is nyugodt lélekkel odaadhatják – bízom unokafivérem ítélőképességében, biztosan tudom, hogy megfelelően iktatná a kapott iratokat. Bár jobban örülnék, ha magam végezhetném el a rám osztott feladatot, jelen pillanatban úgy érzem, tartozom annyival a mellettem álló fiatalembernek, hogy nem várakoztatom meg, vagy teszem közös teázásunkat egy későbbi időpontra, netán napra. Miután az osztagommal kapcsolatos feladatot sikerült kiosztanom, ismét Osaka-san felé fordulok.
– Elnézést kérek a közjátékért és nagyon köszönöm a türelmét. Amennyiben ráér, korábbi ajánlatom mostanra is érvényes – vagy én értelmeztem volna rosszul a helyzetet, és a meghívást nem mostanra értette, hanem pár nap múlvára? Nem tudom, mit kéne tennem... Pedig, ha jól belegondolok, ilyesmire felkészülhettem volna csaknem egy évszázadnyi ittlétem alatt.

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #46 Dátum: 2016. Okt. 11, 15:47:04 »


Bár semmi problémája nincs a szemeivel, kifejezetten vak teremtés. Ha valaki jobban ismeri az emberi természetet, jelzéseit, vagy éppen magát, az előtte álló shinigamit, sejthetne valamit a benne zajló dolgokról. Sajnos, Makiro egyik kategóriába sem tartozik bele, és még csak kicsit sem erőlteti meg magát. Emberi életében is hasonló volt, mindig is ő volt a középpontban és sosem nézett körül, mennyi pusztítást hagy maga körül. Nem a mindenki által ismert világra vak, sokkal inkább az apró világokra a körülötte lévő személyekben. Az pedig kicsit sem könnyíti meg a dolgát, Mei milyen mélyen rejtegeti a saját kis világát, belső értékeit. Fogalma sincs róla, hogy sikerült bármit is kicsalnia a másikból, nem tudja, mekkora bűntudatot okozott a csalódottságával. Pedig Mei nem tehet róla, hogy nem illeszkedett bele az álomvilágába, abba, amit az évek során elképzelt magának.
Hamar túllendíti magát a sértettségén, hogy elmesélje a nőnek, mit látott. A kérdéseire el kell gondolkoznia, de kettejük közül ő az emlékezés mestere, ezt már bizonyította. A legtöbb kérdésére kielégítő választ tud adni, egészen apró részletek is eszébe jutnak a történésekről, ahogy elmorfondírozik. Nem, ezúttal nem a képzelete színezi ki az ismeretek javát, hanem tényeket közöl. Van egy olyan érzése, hogy nagyon sok szemtanú nem maradhatott rajta kívül, révén senki nem akart bajba kerülni, na meg persze beköpni sem a bajtársakat. Az már más kérdés, hogy számára tökéletesen idegenek voltak, és tulajdonképpen borzasztó hazudozó. Akkor sem tudna egy hihető történetet így kitalálni, fejből, ha nagyon megerőltetné magát. Könnyedén felejti el, hogyan kezdte az egészet, na meg persze a részleteket is váltogatja közben, hogy még véletlen se lehessen hihető. Sajnos, túlságosan jó fiú, őszinte beszédben is, illetve önkifejezésben.
Pont ezért nem bírja magában tartani a sóhajt, amikor Mei ugyanabban a stílusban kezd el vele beszélgetni a személyes programjukról, mint amivel a jegyzőkönyvet felvette.
– Mindig így beszél? >.> – kérdezi végül, talán túlságosan is őszintén. Sokan kedvelik az „ami a szívükön, az a szájukon” embereket, viszont legalább annyi embert taszít ez a tulajdonság. Legalább ezúttal nem felejtette el magázni a shinigamit, pedig sokkal inkább a nyelvére állna a tegeződés. A környezete lassan hozzászokik, hogy nem erőssége a formalitás vagy az illem. Általában, ha odafigyel magára, akkor próbálkozik, de még abból is sülnek ki érdekes dolgok. Amikor pedig elengedi magát, akkor tud ám csak igazi arcátlan dolgokat alakítani.
– Remek! Úgysem terveztem mára semmi mást – válaszolja lelkesen, ilyen apró, kegyes hazugságokat megenged magának. Igaz, hogy tervezett némi borzalmasan unalmas papírmunkával birkózni, amit Masachika-san bízott rá büntetésből… de igazság szerint a legizgalmasabb küldetését is sutba dobná most, csak azért, hogy Mei-jel mehessen. Na meg persze, ott van a hosszú távú célja is, az ágyúk emelgetése fekvőtámasz közben, arra is edzenie kellene. Nem mintha amúgy akkora naplopó lenne, hogy ezek a legfontosabb feladatai, de… amúgy igen, akkora naplopó. Aprócska tény, amit majd elfelejt megemlíteni Wang-sannak.
Annak ellenére, milyen vehemenciával ment bele az egész találkozóba, most mégis kicsit tanácstalan, sőt, zavarban is van. Tipikusan az a helyzet, amikor ezer dologról mesélhetne, és akarna is, de semmi értelmes nem jut eszébe, egy szó sem akar kibuggyanni belőle, már egy jó ideje. Pedig amúgy nem egy csendes teremtés, de néha még neki is nehéz az érzelmeit szavakba sűrítenie. Főleg egy ilyen furcsa helyzetben. Úgy érzi magát, mint a kisgyermek, aki kihisztizte magának a figyelmet, és most fogalma sincs, mit kezdjen vele. Zavart nevetés közepette vakargatja meg a tarkóját.
– Szeretnék elnézést kérni az előbbiért, én, öhm, nem is tudom, mi ütött belém… – kezd bele a magyarázkodásba. Az egyetlen hasznos szociális skill, amit megtanult, az az, hogy a kínos csendet legkönnyebb egy bocsánatkéréssel megtörni. – Kissé elragadtattam magam, bár ez nem újdonság, elég gyakran megesik velem – vallja be, egy sóhaj következtében. Ha most jobban belegondol, sokkal többször kért már emiatt bocsánatot, mint olyan dolgokért, amiért a legtöbben szoktak. Kevesebbet lép rá másokra, okoz véletlen baleseteket, kellemetlenségeket, ásít anélkül, hogy a kezét a szája elé tenné, mint ahányszor elragadtatja magát. De most már lassan sikerül viszonylag normálisan viselkednie és átlátni a saját marhaságain, rossz szokásain.
– Szóval, merre is megyünk most? – teszi fel a kérdést érdeklődve, tekintve, hogy ő annyira el van még veszve, hogy még a második osztaghoz sem találna vissza könnyedén. Még innen sem. Még akkor sem, ha ez nem kifejezetten az első napja itt, a tájékozódás sosem volt az erőssége. Ahhoz jó dolgokra kellene használnia az agyát és a képességeit, az pedig jelenleg igazán messze áll tőle.

Karakterlap

Fon Kouhei

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Nibantai fukutaichou / Keiratai parancsnok

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
16 950 / 30 000

Hozzászólások: 93

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 16 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
Narancssárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Kivel áll kapcsolatban?:
Fon-ház

Mottó:
A róka rengeteg trükköt ismer, a sün csak egyet, de az hatásos.

Post szín:
#b9936c


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #47 Dátum: 2016. Okt. 16, 12:53:28 »
Hogyan ismerjük meg a kapitányt...

Valamiért azt a hiú ábrándot kergettem, hogy a kapitány nem fog lecseszni a pofátlan sake kérésemért, de tévednem kellett ugyanis egy aprócska tockossal jutalmazta majd utána mintha mi sem történt volna kitöltötte az isteni nedűt amit egyből a számhoz emeltem és kortyoltam egyet. Eközben mondta, hogy várni fogja a kihívásomat. Nos akkor arra még várhat ugyanis akár évszázadoknak is el kell telnie, hogy végül úgy érezzem, hogy alkalmas vagyok rá. Valamennyire meg is kellene ahhoz majd komolyodnom na meg persze jóval erősebbé kell válnom ha egy kapitányt le akarok győzni.
Figyelmesen követtem végig a beszámolóját, hogy Ő már emberi életében is szamuráj volt és a szamurájok etikettjeként éli meg a harcos útját. Nagyon tetszett ez a hozzáállása a dolgokhoz, ugyanis sokat olvastam a szamurájokról régebben ugyanis tetszik az egész életvitelük annyi kivétellel, hogy én ha szamuráj lehetnék biztos, hogy nem szabdalnám fel magamat.  Elmenekülni biztos nem menekülnék el meg igazából.. A vezetőt se árulnám el szóval igazából nem is kéne gyomron szúrni magamat így jobban belegondolva.
- Nagyon tetszik eme hozzáállás az élethez. Olvastam már a szamurájokról és megfogott a hozzáállásuk a dolgokhoz. – reagálom le a kis előadását az Ő harcos útjára majd arra lettem figyelmes, hogy a távolba pillanat majd felpattan azzal a szöveggel, hogy Őt keresik valami papírok miatt. Nos miért is nem lep meg, hogy keresik ha már itt sakezgat velem azzal a mondattal, hogy most nincsen szolgálatban. Viszont nagyon kedves volt ugyanis a saket rám hagyta és a papírok hollétének titkát is.
- Még találkozunk! – búcsúztam el ezzel a mondattal majd feltápászkodtam sakeval a kezemben és az úriemberekhez caflattam.
- Őszinte leszek. Nem tudom, hogy hol vagyok szóval lennének olyan szívesek és elkísérnének a 11. osztag területére? A pihenőbe talán még olyat is tudok adni majd ami miatt itt vannak –  mondom széles vigyorral az arcomon majd kortyoltam egyet a sakeból és átkaroltam mindkettőt és mivel választásuk nem igen volt ugyanis a kapitányt is szem elől tévesztették na meg persze az is érdekelte Őket, hogy mit is akarok én adni nekik elkísértek az osztagom területéhez és meglepő módon jóval közelebb voltunk mint ahogyan én az gondoltam. Intettem nekik, hogy kövessenek majd amikor megérkeztünk a pihenőhöz a kis kosárkához mentem ahol tényleg ott voltak a papírok. Magamhoz vettem az összeset majd visszamentem a két úriemberhez.
- Ezt a kapitány küldi önöknek én pedig fizetésképpen adom, hogy visszakísértek. Most pedig ha megbocsájtanak.. azt hiszem van más dolguk is. – mondtam majd kitessékeltem Őket majd elindultam a szobám felé, hogy leüljek iszogatni és ha esetleg kedvem szottyan majd lenézek edzeni is.

/Köszönöm szépen a játékot!/

"A bölcs ember tanul a hibáiból, az ostoba megismétli őket."

Karakterlap

Uzumi Kaori

Shinigami

1. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 48

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 14 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Reiatsu szín:
világoskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
"Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább..."

Post szín:
#4D84C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #48 Dátum: 2016. Okt. 19, 15:13:28 »

A válaszára csak kedvesen elmosolyodom. Végül is teljesen érhető, hogy mióta itt van, nem számít neki az idő, hiszen ami korábban soknak számított az kevés lett. Hat év gondolom úgy elrepült neki, hogy az ég világon nem változott semmit. Nem ebbe született bele, nem élt még át veszteséget, nem tudja milyen évtizedeken át gyászolni, figyelni, ahogyan gyerekeid 30-40 év alatt teljesen felnőnek és hasonlók, számunkra általános dolgok.
- Az, hogy az idő lassan telik, nem jelenti azt, hogy nem csinál semmit. Szóval azért annyira ne legyen mindegy, inkább élvezze és használja ki, ahogy csak tudja - tanácsolom, bár hogy megfogadja-e az az ő dolga. Ha nem, akkor majd pár száz év múlva rájön, hogy mire is gondoltam. Van időnk, csak akkor már elpazarol a sajátjából egy keveset :o.
A kérdésére nem válaszolok egyből inkább feltekintek a kék égboltra és elgondolkozom. Hány éve is volt az első napom? Háromszáz? Háromszázhúsz? Magam sem tudom már, csak azt tudom, hogy régen volt. Talán annyira, hogy ha ezt mondanám neki meglepődne, nem is kicsit. A túloldalról idekerültek eleinte nehezen tudnak megbirkózni azzal, hogy egyes halálisten társaik akár tízszer olyan idősek is lehetnek, mint ők, annak ellenére, hogy kinézetre alig néznek ki többnek harmincnál.
- Egy picit izgultam, de volt ismerősöm a kezdő osztagomnál - meg amúgy sem nagyon érdekelt az egész halálistenkedés. Anya és apa szorgalmazták nagyon, hogy végezzem el az Akadémiát és szolgáljak a Gotei kötelékében, mert szerintük a hasznomra válna. Hát… nem tudom, hogy igazuk lett-e. Azt azonban mégsem mondhatom egy fiatal tisztnek, hogy engem annak idején hidegen hagyott a dolog, sokkal jobban érdekelt, hogy mikor folytathatom a megkezdett testőri kiképzést. - Mindenesetre nem hiszem, hogy aggódnia kéne, az új tisztekkel, illetve a kapitányával kapcsolatban, a legtöbb osztagban kedvesek - az első napon néha talán egy picit túlságosan is. Utána jön csak az igazi belerázódás a dolgokba, edzések, küldetések és hasonlók, de nem hiszem, hogy egy újat ezzel kéne riogatni, ők még olyan rózsaszínben látják a világot.
A kérdésemre adott válasza meg is erősíti bennem a feltevést, hogy milyen színű is jelen pillanatban a világba, csak ehhez még hozzáadom azt is, hogy valószínűleg ötszáz méterrel a felhők felett jár. Ami persze nem baj, hiszen egyszer fiatal a lélek. Azonban az a mosoly, ami most megjelenik az arcán sokkal valósabbnak tűnik, mint az, amit akkor mutatott felém, mint amikor leszólított. Ez így egyből sokkal jobban fest így ^-^.
- Ez jól hangzik - lapogatom meg a feje tetejét, magam sem tudom, hogy miért. Meglep ez a gesztus, pedig én intéztem felé, nem pedig fordítva. No mindegy. Visszavonni, vagy változtatni nem tudok rajta, szóval pörögnöm is felesleges lenne a dolgon.
A magyarázatomra való válasz nevetését nem értem, valószínűleg pontosan olyan értetlenül nézhetek rá, mint ahogy ő nézett rám korábban. Bár… azt hiszem az ő reakcióját kevésbé értem. A magyarázata sem elégít ki. Nem tetszik, hogy ennyire lebecsüli magát. Ugyan nem emlékszem arra, hogy milyen eredményeket szerzett, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem a sereg hajtók között volt, már csak azért sem, mert akkor biztosan nem a második osztagba soroltam volna be.
- Higgye el, nem volt olyan tragédia, mint amilyennek most gondolja ^-^, a nevére csak azért emlékeztem, mert érdekes csengése volt - és mert a kinézete alapján egy pillanat azt hittem, hogy köze lehet a Mizushima családhoz :| -, nem pedig azért, mert valami említésre méltót láttam volna az aktájában, esetleg az akadémiai eredményeiben - mondom, bár sejtelmem sincs, hogy minek fogja ezt venni, hiszen nem volt sem bók, sem pedig sértés, vagy lehet mind a kettő volt egy mondaton belül. Ez már csak az ő lelkivilágától és érzékenységétől függ.
- Nem, ez egy hülyeség, a türelem semmit nem csinál, csak jó ha van. “Rózsát” a kitartás és a kemény munka terem - felelek neki egyszerűen. Nem kívánok és korábban se kívántam nevetséges, az emberek világából származó közhelyekkel dobálózni. Elég szánalomra méltó lennék, ha azt tenném legalábbis szerintem. Inkább vagyok őszinte és kissé kegyetlen.
Azt hittem elég egyértelmű, hogy itt születtem, de ezek szerit mégsem volt az, mindenesetre szóra nem méltatom a kérdést, mert felesleges lenne, csak nemet intek a fejemmel, hogy sosem éltem az emberek világában. Bár… akár élhettem volna is, hiszen Shuuichi-dono is itt született, mégis vagy kétszáz évet élt le a túloldalon, miközben felnevelt egy gyereket.
- Igen az voltam… bár, nem tudom, hogy akkor is úgy össze volt-e már olvadva, mint mostanság. Elég régen volt már az. De a lényeg, hogy ha nem is annak, de a második osztanak mindenképpen a tagja voltam. - Egy ideig Shikivel együtt is, aki most is ott tölt be szolgálatot, vagyis nem pont ott, de ez kicsit komplikált, legalábbis számomra mindenképpen. De majd megkérdezem tőle, hogy hogyan is volt ez, ő talán még emlékszik rá.
- Rossz berögződések? - vonom fel csodálkozva a szemöldököm. - Ezzel azt akarja mondani, hogy a maga volt világában a nők nem harcolhatnak, vagy adott esetben védhetik meg magukat? - kérdezem puszta kíváncsiságból, hiszen én csak futólag járok át egyszer-egyszer, azonban ott nem ezt tapasztaltam, Osaka-san reakciói mégis erre engednek következtetni. Azt hiszem, hogy kicsit összezavarodtam :S

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #49 Dátum: 2016. Okt. 20, 00:24:18 »
Álmomban már láttalak

Őszintén szólva kellemesen csalódom az Osaka-santól kapott információk mennyiségét és minőségét tekintve. Ennyi már talán elég lesz ahhoz, hogy ne kelljen indokolatlanul zaklatnom egy másik osztagot a mindennapi munkájukban. Az azonosítás viszont már a többiek dolga. Ennyivel előrébb vannak, a kapott információkkal már nekik kell kezdeniük valamit. Jól képzett shinigamik, és Kagami taichou alatt sem először végeznek kárfelmérést. Biztos vagyok benne, hogy mindent megoldanak innentől kezdve egyedül is.
- Általában - billentem oldalra a fejem a kérdésre. Tulajdonképpen csak Shizuka-channal és fivéremmel szemben használok közvetlenebb hangnemet. Esetleg ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor Shiroichi taichouval, de vele nem állok napi szintű kapcsolatban. Ő egyszerűen csak ragaszkodik az ilyenekhez. Ám a kérdést valójában nem tudom hova tenni, hiába válaszoltam rá. Talán kezdenék túlzottan régimódi lenni? Itt a száz év nem érződik száz évnek. Az embereknél viszont rengeteg. Még valamennyire emlékszem, mennyit is jelentett akkoriban akár egyetlen esztendő is. S mennyit változhatott az alatt az ember. Ők másként működnek, mint mi. Más az életük tempója, hisz jó eséllyel sokkal kevesebb adatott meg nekik, mint nekünk.
- Ezt örömmel hallom. Ez esetben tartson velem ^^ - invitálom magammal a fiút, vissza a 3. osztag barakkjai felé. Bár meg kell valljam, kissé bűntudatom van, amiért csak így itt hagyom a többieket, de ha nem boldogulnak egy ilyen feladattal egyedül, akkor azt hiszem, el kellene irányítanom őket Shizuka-chanhoz egy kiadós edzésre. Reményeim szerint nem lesz szükséges ilyen szélsőséges módszerekhez folyamodnom. Osaka-san zavart nevetésére már út közben kapom fel a fejem. Nem értem a bocsánatkérés okát, hiszen nincs miért. Legalábbis nem hinném, hogy van. Meglehet, belépője és szavai furcsán hatottak, de számomra sem kellett volna, hogy ily letaglózó legyen a jelensége. Hisz van ilyen, s jól belegondolva én magam és a mai napig felismerném a shinigamit, aki annak idején megmentett. Talán nem azonnal, de kis idő után minden bizonnyal.
- Emiatt igazán ne eméssze magát. A lelkesedés csodálatos tulajdonság. Ámbár szolgálatban nem árt vigyázni vele. Meg aztán, jómagam is felkészületlen voltam ^^” - ezzel a vallomással igazán tartozom. Azt hiszem, nem az ő hibája, hogy nem számítottam régi feladatok viszontlátására. Bár ez elég degradáló megfogalmazás. De hát ismerősnek mégsem nevezhetem, elvégre nem ismerjük egymást. Legfeljebb látásból. Mint egy ekkora szervezetben a legtöbbekkel. Voltaképpen elég kicsi volt az esélye a viszontlátásnak. Ez már-már csodaszámba menő. Mégsem vagyok biztos benne, hogy tökéletesen tudná értékelni bármelyikünk is. Pedig saját példámon okulva én azért látom, mekkora szerencséje van azzal, hogy megtalálta azt, aki ide irányította. Hogy pont én vagyok az illető? Ezt már nem tartom szerencsének. Leginkább az ő számára.
- A harmadik osztag barakkjaihoz. Ígértem egy teát és egy beszélgetést. Szeretném megtartani mindkettőt - nem hibáztatom, hogy nem tudja az irányból azonnal megmondani, merre is tartunk. Elvégre az osztagok elrendezése és területe a térképen sem éppen szabályszerű. Itt viszont megáll a tudományom. Hiába ismerem ki magam a Tiszta Lelkek Városában, és találom meg az utamat tévedhetetlenül a saját osztagomhoz, egy egyszerű beszélgetés kifog rajtam. Talán sosem volt másképp. Mégsem igazán tudom, mit kezdhetnék ezzel a különös helyzettel.
- Ameddig odaérünk, mesélne arról, mi minden történt, mióta… nos, átkerült Soul Society-be? Bocsássa meg a kíváncsiskodást, kérem, nem mostanában voltam utoljára hosszabb ideig az Emberek Világában ^^” - minden bizonnyal kezdhettem volna sokkal finomabban. Vagy egy kicsit specifikusabban. Emlékszem az Akadémia időtartamára - hacsak nem kivételes tehetség, Osaka-sannak is ideát kell lennie már legalább hat esztendeje. Ez alatt nem csak egy iskolai képzés történhetett vele... Vajon mindössze ennyiből állt volna az élete? Vagy ennél sokkal többről van szó? Veszek egy mély levegőt. Talán szép lassan feloldódik ez a feszültség, és kevésbé érzem majd kínosnak a hallgatást. Vagy valaki megsúgja, mit is mondhatnék a fiúnak.

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #50 Dátum: 2016. Okt. 21, 00:17:47 »

– Ugyan már, ezt úgy mondja, mintha valami ezeréves lélek lenne. A legrosszabb, ami történhet velem, az, hogy meghalok. Az is csak addig ijesztő, amíg ismeretlen, utána már nem nagy cucc – kacsint egyet, majd megvonja a vállát. Akkor is azt hitte, hogy vége van mindennek, a halál után nincs más, és a legtöbb ember mai napig ebben a hitben él. Honnan tudhatnák a shinigamik, pontosan mi várja őket a halál után? Ő azt is el tudja képzelni, hogy van egy harmadik esély, még egy lehetőség, hogy újrakezdje és valamit tanuljon az előzőből. Most már komolyan kezd abban is hinni, hogy a macskáknak kilenc élete van… és tulajdonképpen még irigyeli is őket. És itt ki is ütközik az alapvető különbség Kaori és Makiro mentalitásában. Míg a fiatal shinigami érdektelen, úgy gondolja, carpe diem, és semmi más nem számít, addig a nő előretekintő és megfontolt, hova tovább, igen bölcs dolgokat próbál a gyermek fejébe tömni – igen kevés sikerrel.
– Ismerőse a második osztagban? Kicsoda? – kérdezi érdeklődve, hátha máris lesz majd valaki, akivel lesz egy közös ismerősük. Az pedig egy remek kis indok a kapcsolatfelvételre, ismerkedésre. Nem mintha úgy gondolná, hogy az egész osztagot a legjobb barátjának akarja tudni, de természetesen van benne némi feszültség a dologgal kapcsolatban. Mint minden alkalommal, amikor valaki egy új csoportba próbál majd beilleszkedni. Főleg, ha tudja, hogy jelentős időt kell majd ott töltenie. – Nem annyira aggódok emiatt – vallja be, és tulajdonképpen igazat mond. De azért van benne egy aprócska torzítás, hogy azért megőrizze a laza, „enyémavilágésnemféleksemmitől” attitűdjét.
Ezt abban a pillanatban veszíti el, és érzi lealacsonyítónak, amikor Kaori meglapogatja a fejét, mintha valami elkalandozott gyerek volna. Pedig ő éppen az érzéseiről mesélt, és olyan furcsán mély dologról, amiről a legtöbben nem tudnak, illetve nem is akarnak beszélni. Ő viszont sosem volt tisztában ezekkel a szociális normákkal, mondjuk, hogy nem öntjük ki a lelkünk valakinek, akit csak tíz perce ismerünk. Minden esetre a reakció egy eléggé látványos, wtf-fejet vált ki belőle, de hamar igyekszik túllendülni rajta. Mondjuk jót nevet azon, hogy Kaori volt az a szerencsétlen, akinek el kellett őt helyeznie egy osztagban.
 – És, ha már lehetőségem nyílt a kérdezősködésre, miért pont a második osztag…? – kérdezi, és tudja, hogy nagyon is fogós kérdés. Tulajdonképpen kizárólag a fizikai harcban voltak kiemelkedőbb eredményei. Hogy hova nem kerül biztosan, könnyebb volt eldönteni, ugyanis a démonmágiához mai napig a legkevésbé sem konyít. Alap szinten, amennyit belevertek a fejébe erőszakkal, de még ezeket a technikákat sem tudja magabiztosan alkalmazni… vagy inkább egyáltalán nem.
Amikor meghallja Kaori véleményét az ősrégi, és agyonunt mondásról, jóízűen elneveti magát. Nagyon viccesnek tartja, hogy a másik csak így előhozakodott egy egyedi értelmezéssel. Egészen úgy hangzik, mintha ő gyártotta volna.
– Na, akkor mázlim van! Ezekből pont akad egy kevés bennem – vigyorog a másikra, miközben bólint egyet. Nem tudna túl sok erényt felsorolni, ha valaki azt kérné tőle, hogy mesélje el a legjobb tulajdonságait, de abban egészen biztos, hogy kitartó és mindenért megdolgozik. Soha, semmi nem hullott csak úgy az ölébe az életben, és valószínűleg, ha egyszer megtörténne, borzasztóan nem tudná, mihez kezdjen a helyzettel. Egy dolgot biztosan nem tud elképzelni magáról: ha elhatároz valamit, akkor egy ponton feladja, nem olyan fából faragták őt.
A bólintásra csak nyugtázza az információt, hogy igen, sosem élt még az emberek világában. Ez számára annyira csodálatos és lenyűgöző. Tudja, hogy azok vannak többen, akik lélekként élték az életüket végig, de még fél lábbal az emberi életében él. Tulajdonképpen túlságosan is ragaszkodik hozzá, rossz nagyítón át szemléli a világot, a körülötte folyó eseményeket. Pontosan ezért kérdezősködik finoman a nő korábbi pozícióiról, dolgairól, mert érdekli a dolog. Számára ez egy egészen… nos, új perspektíva. Sokkal kevésbé szexista, vagy diszkriminatív, és mindenképpen új.
– Nocsak, már megfakultak az emlékek? – kérdezi nevetgélve, mert azért akármilyen kedves a nő, csak nem bírja ki, hogy ne cukkolja egy kicsit. – De akkor ezek szerint van tapasztalata másban is, az aktakukacságon kívül – összegzi a helyzetet, legfőképpen magának, és bólint egyet közben.
A következő kérdésre azonban ismét egy kis hebegéssel és őzéssel nyer időt, hogy összeszedje a gondolatait. És mondjuk ne legyen kifejezetten sértő a nőkre nézve, amit válaszolni fog.
– De, vannak, csak… ez ritkább. Illetve, az én világomban az erő gyakran szoros összefüggésben van a termettel és a kinézettel – magyarázza, mert nehezen tudná megmondani, hogy az ő alkatával rendelkező nők általánosságban labdába sem rúghatnak mellette. Vagy bármelyik másik edzettebb férfi mellett, hiszen a legtöbb ember nem tudja használni a lélekenergiáját, nincsenek különleges képességeik. Azt pedig, hogy még nem engedte el az emberek világát, semmi nem példázza jobban, mint az, hogy még mindig a saját világának tartja. Nem a volt világának. Könnyű dolog meghalni, nem nagy kaland – feldolgozni már annál kevésbé megy könnyedén.
– Mondjuk, mint utólag megtudtam, ott vannak a quincy-k, meg ilyesmik… utólag visszagondolva nagyon furcsa, hogy tulajdonképpen egy lidércekkel, különleges személyekkel teli világban éltem. Anélkül, hogy bármi fogalmam lett volna róla. Mintha egész életemben csukott szemmel jártam volna – neveti el magát a végén, mert ez nem csak erről szól. Tényleg csukott szemmel járt, de nem csak a lidérceket nem látta. Olyan dolgokat sem látott, amit a legtöbb, szerencsés ember igen: azt, mennyi pusztítást is hagyott maga után, és mennyi kárt tett saját magában az életvitelével. És még most sem látja igazán, ennek milyen súlyos nyomai maradtak a lelkén. De talán, majd egyszer, egy szép napon végre kitisztul a látása…

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #51 Dátum: 2016. Okt. 29, 17:34:44 »


– Elég furcsa – vallja be, bár igazából nem állt szándékában ezt hangosan megjegyezni. Egy gondolatnak indult csupán, aztán kicsusszant a száján. Persze, a legtöbb shinigami itt jóval idősebb nála, legalábbis eddig így vette észre. Hozzászokott már a régies stílusú beszédhez, ahhoz, amit Wang-san művel… nos, ahhoz még nem igazán sikerült. Főleg neki, aki még csak a hivatalos megszólításokra sem nagyon tudja rávenni magát. Na meg persze nem tiszteli mások személyes terét, az illendő viselkedéshez pedig igenis meg kell erőltetnie magát, akkor megy neki.
– Hai – válaszolja, viszonylag csendesen (önmagához képest), bólint is hozzá, és követi a nőt. Kezd egészen kényelmesen hozzászokni, hogy neki semmit sem kell tudnia, mi, merre van. Lassan már nem is érzi motivációját, hogy kiismerje magát Seireiteiben, ugyanis a legtöbb esetben akad egy csinos, idősebb, tapasztaltabb shinigami, aki majd szépen kísérgeti a gyereket. A pótanyukák csak úgy sorakoznak minden sarkon, csak egy-két jó ürügy kell hozzá, hogy levadássza őket ^-^.
Sőt, még össze is szedi magát, hogy bocsánatot kérjen a viselkedése miatt. Nem mintha olyan sok szégyellnivaló lenne benne. Inkább csak a megfogalmazás módja bántja, ahogy tálalta az egészet. Így egy kisebb kő esik le a szívéről, amikor Mei megbocsájtja neki.
– Hát, lelkesedésből kijutott, az biztos – neveti el magát, ezúttal sokkal őszintébben és felszabadultabban. Természetesen ő az a személy, aki saját magát sem veszi komolyan, és bármikor képes a saját gyengeségein, hülyeségein jót nevetni. Kivéve, amikor másnak is sikerül galibát okoznia. Az egy dolog, hogy saját magának árt a hülyeségével, és a bolondok szerencséjével általában megússza, de nagyon is igyekszik elkerülni, hogy az ő bolondsága miatt mások szenvedjenek.
– Hüm-hüm – válaszolja, két apró bólintás közben, mintha lett volna bármi fogalma arról, éppen merre tartanak. Még a karjait is összefonja mellkasán, jó szokása szerint, lehunyja hozzá szemeit is. Nem mintha olyan okos ötlet lenne lehunyt szemmel sétálni, bár a lélektestének legalább minden egyéb érzéke ép. Kellemes csalódás volt az elmúlt 16 évben újra illatokat, szagokat érezni, az emberi világban már kezdtek hiányozni nekik. Valahogy minden étel olyan sótlan-ízetlen is volt, rossz érzéssel gondol vissza azokra az időkre. Szereti a szaglását, és intenzíven használja is azóta, amikor csak ideje van rá.
Makiro nem érzi a csendet kínosnak, pont ezért nem is érzi a kényszert, hogy hamar megtörje. Ellentétben úgy tűnik, Mei-chan egészen máshogy értelmezi a helyzetet, és gyorsan keresgél valami beszédtéma iránt. Akkor nyitja ki az egyik szemét, pillant le a nő felé, amikor belekezd a kissé esetlennek tűnő kérdezősködésbe. Maki pedig képtelen magában tartani egy apró, jóleső kacajt, a vigyort pedig meg sem próbálja visszafogni.
– Ez nagyon édes volt *-* – magyarázza meg gyorsan a jókedve okát, mielőtt még a shinigami félreértené. Nem kinevette, éppen ellenkezőleg, nagyon is aranyosnak találja, ahogy beszélgetni próbál, és érezhetően próbálja úgy megfogalmazni a mondanivalóját, hogy véletlen se legyen sértő a számára. Arról már fogalma sincs, hogy az idióta nem olyan nebántsvirág, mint amilyennek elsőre tűnt, csak nagyon érzékeny, heves, és könnyedén belelovallja magát olyasmikbe is, amiket csak elképzelt. Van egy olyan érzése, hogy ezek után abszolút nem kell majd bemutatnia magát a másiknak.
– Megérkeztem Rukongai-ba, ott egy nagyon kedves családhoz kerültem ^-^kezd bele a történetbe, és abban a pillanatban hallani, hogy megváltozik a hangszíne. A harsány, erős, határozott hang helyett valami sokkal melegebb, szeretetteljesebb hangszínt vesz fel mindig, amikor a második családjáról mesél. Nagyon sokat köszönhet azoknak a lelkeknek. – Aztán nem sokkal érkezésem után éhséget éreztem, felvételt akartam nyerni a Lélektovábbképző Akadémiára, de nem sikerült, a reiatsu használatával mai napig eléggé hadilábon állok – vallja meg egyből gyengeségét, amit szégyell ugyan, de nem a rossz módon. Sokkal inkább látja ezt úgy, mint egy újabb feladatot, ahol még van bőven mit fejlődnie. A legegyszerűbb kidou-kkal is meggyűlik a baja, noha a fizikai erejének erősítésére már egészen jól használja a lélekenergiát. El is gondolkozik ezen pár pillanatot, aztán folytatja a történetet:
– Tíz év kemény munka után sikerült felvételt nyertem, hat év alatt elvégeztem… tulajdonképpen még csak pár napja vagyok shinigami – vallja meg a nagy bűnét, miközben megvakargatja a tarkóját, és zavartan nevetgél. Na ez az, amire nem annyira büszke, mert ebben a percben biztos, hogy a nő másként fog rá tekinteni. Noha rossz megfigyelő, egy dologra nagyon érzékeny mások viselkedésében: a lenézésre. Nem kevésszer találkozott vele az akadémiai évek alatt, tekintve, hogy emberi lélek volt, na meg persze jó ideig minden területen az évfolyam legutolsójaként kullogott, a szája is nagy volt, és mindig próbálta kivívni mások elismerését, keményen küzdött, bármit is próbáltak felhasználni ellene. A megtörhetetlenség jellemezte lélekként is, és ez sok iskolatársának szemet szúrt. Féltékenyek voltak, vagy csak túl beképzeltek, arról fogalma sincs, de… nem túl sok baráttal gyarapodott az ismeretségi köre az Akadémián töltött évek alatt. :|
Ennek ellenére, most, hogy itt van, Mei mellett sétál, az életéről mesél, mégis furcsán könnyednek érzi magát. Egészen furcsa, széles mosoly is kiül az ajkaira, nagyot szusszant, kifújja a levegőt.
– Olyan boldog vagyok! Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet… – mereng el a dolgon, de nem is nagyon foglalkozik vele. Inkább szeretné megélni az érzést, és valahogy most háttérbe szorul mindenféle más érzés. A tanácstalanság, hogyan tovább, a félelem a zanpakutojától és saját magától, az összes, rejtett bizonytalansága messze repült egy szellőt meglovagolva, abban a pillanatban, amikor Mei megjelent a látóterében és felismerte. Nagyon-nagyon élvezi ezt a gondtalan érzést, pontosan ezért érzi úgy, hogy teljesen normális megosztania a másikkal.

Karakterlap

Uzumi Kaori

Shinigami

1. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 48

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 14 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Reiatsu szín:
világoskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
"Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább..."

Post szín:
#4D84C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #52 Dátum: 2016. Nov. 12, 14:04:04 »

Túl könnyen veszi a halált. Bár, végül is Ő már átélte egyszer. Ez azonban más, ha ebben az életében, avagy formájában meghal, akkor nem születik újjá egy harmadik életben, legalábbis mi nem így tudjuk. Mi azt tanultuk - valószínűleg ő is -, hogy ha meghalunk, akkor az emberek világában születünk újra, egy csecsemőként, minden emlékünk nélkül.
- Hát, azért éltem már egy kicsit és hidd el, még ha önnek második lehetőség is, nem biztos, hogy lesz egy harmadik, hiszen senki sem létezhet örökké - fejtem ki a véleményem óvatosan. Nem szeretném letörni a lelkesedését és az életbe vetett hitét, hiszen most még mind ez dúl benne, láthatólag. Azt hitte, hogy meghal, de mégsem, mert tulajdonképpen újrakezdhette. De majd lenyugszik. Pár évtized kelleni fog hozzá, de így lesz. Legalábbis az ő érdekében merem remélni, mert ha nem, ezzel az „Élj a mának” hozzáállással hamar fűbe haraphat… ismét :|.
Nem számítok arra, hogy rákérdez kit, vagyis adott esetben kiket ismerek a második osztagban. A kérdésre a válasz meglehetősen bonyolult, hiszen másfél emberről van szó. No, nem arról, hogy félbevágtak valakit, hanem arról, hogy bár Shiki nem a második osztag tagja, mégis ott teljesít szolgálatot az alegység tagjaként. Tehát annyira nem egyértelmű a dolog :/. Kell pár, számomra hosszúnak tűnő pillanat, míg rendbe teszem a fejemben lévő kavart.
- A lányom - felelem végül, mert úgy hiszem, nagyobb a valószínűsége, hogy a fiatalabb gyermekemmel találkozik előbb, mint a másodunokahúgommal. - A fiatalabb lányom teljesít szolgálatot ott, lassan egy éve - mosolyodom el büszkén, hiszen bármilyen kapcsolatunk is van, vagy éppen nincs Renával attól még én szültem, én próbáltam nevelni még akkor is, ha nehéz volt azokban az időkben. Szóval mindent félretéve büszke vagyok rá és az eredményekre, amiket ért el ^-^. - Az jó, akkor nem lehet baj - kommentálom, mi szerint nem fél. Nem hiszem, hogy ez teljesen igaz lenne, hiszen alapvető emberi érzelem, hogy félünk, ha új társaságba kerülünk, azonban ezt nem teszem szóvá neki. Osaka-san akármennyire is fiatalnak és bohókásnak tűnik, mégis csak férfiből van, akinek nem különösebben szeretnék bele gyalogolni, avagy gázolni az önbecsülésébe, avagy az egójába. Úgyis lesz más, aki megteszi helyettem.
Láthatóan nem veszi jó néven az apró simogatást, amit kiosztok neki. Hoppá! ^//////^ Én is tudom, hogy ezt talán nem kellett volna, hiszen alig ismerjük egymást tíz, tizenöt perce, de reflex volt és valahogy nem tudtam megállítani időben. Így jár az a nő, akinek két - és fél :roll: - gyereke van és néha túltengenek benne az anyai ösztönök, már ha azok tehetnek egyáltalán olyat.
- Sajnálom ^^” - mondom neki nem kicsit zavarban, hiszen láthatóan nem tudja hová tenni a dolgot, a helyében szerintem én sem tudnám. Magyarázkodni azonban nem fogok, ha érdekli a miértje, akkor rákérdez, ha nem, akkor nem. Ennyi a történet. Kérdést mindenesetre kapok is, bár nem a korábbi esettel kapcsolatban, hanem mással. A kérdés elhangzása után felemelem a kezem, jelezve, hogy várjon egy pillanatot, majd komolyan elgondolkozom. Annyi diákot osztottam be, hogy hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak neki. A neve és az arcra rémlett az aktájából, ám más nem ^^”. Így most össze kell kaparnom gyorsan egy épkézláb indokot, ami hihetőnek és elfogadhatónak hangzik, mind ezt úgy, hogy nem hazudok. Nem lenne tisztességes.
- A képességei miatt - válaszolok végül diplomatikusan, hiszen végül is ez alapján osztom be a diákokat. - A képességeit a vizsgái és az eredményei alapján alkalmasnak találtam arra, hogy a második osztag tagja lehessen. Én azonban csak javaslatot teszek a kapitányoknak, a végső szó az övék. Ők hagyják jóvá, hogy kit szeretnének az osztagukba - nem dönthetek önkényesen, csak kevés esetben. Például akkor, ha az egy divízió kapitánya nem jelez vissza, ilyen azonban eddig szerencsére nem történt.
- Akkor lesz „Rózsája” - bólintok, hiszen mi mást mondhatnék, hiszen halálistenre jellemzőek ezek a tulajdonságok. Lévén célokkal érkeznek ide, amiket meg szeretnének valósítani. Ezek a célok mindig mások, van aki csak megszeretné védeni az embereket és a lelkeket és olyanok is vannak, akik csak feljebb szeretnének jutni.
- Igen meg - bólintok a kérdésre, bár nem különösebben értem, hogy miért kell erre rákérdeznie, mikor tulajdonképpen az előbb ugyan ezt mondtam. A következő kijelentésére felvonom a szemöldököm és nem tudom hová tenni, avagy értelmezni, hogy mire gondol, mert valami mögöttest tartalma biztosan van a dolognak. Csak mi? Őszintén remélem, hogy a harcra gondol és nem arra, amire én először asszociáltam :|. - Mire gondol, miben van még tapasztalatom ^-^? - kérdezem és az ő kedvéért reménykedem a lehető legjobb válaszban.
A nőkkel kapcsolatos kérdésemre, csak hebegést, habogást kapok válaszul. Hoppá, lehet, hogy érzékeny pontra tapintottam :roll:. Mindenesetre sikerül megszülnie, hogy az emberek világában ez nem annyira gyakori. Mit ne mondjak, ez igen sajnálatos. A termetes és kinézetes megjegyzését csak félig, meddig értem, nem értem az erő miért lenne összefüggésben a testalkattal, de ha ő mondja, akkor biztosan úgy van, de akkor sem teljesen világos :S. Ha még a gyorsasággal példálózott volna, de így :o!
- Igen, sok minden van ott, amiről az átlagemberek nem tudnak. De talán jobb is így, hiszen ha ezekről mind tudomása lenne mindenkinek, akinek nincs ereje, félelemben élnék le az életüket. Nem így gondolja? - kérdezem óvatosan, hiszen csak találgatni tudok, hogy milyen is lehet egy embernek. - Egyébként vannak páran, akik látják a shinigamikat és lidérceket, azok, akik nagyobb lélekenergiával születnek. Elméletileg elég kevés van belőlük, de valamiért Karakurában úton, útfélen ilyenekkel találkozik az ember :/. - mondom végül, majd megállok egy nagyobb bejárat előtt. - Nos itt is lennénk. Itt tud bemenni, a többi pedig már magán múlik ^-^. Sok sikert! - eresztek meg felé egy kedves mosolyt, majd búcsút intek neki és elindulok a saját dolgomra. Érdekesek ezek az újoncok, az biztos.

// Köszönöm a játékot *w*//
« Utoljára szerkesztve: 2017. Febr. 01, 20:25:06 írta Uzumi Kaori »

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #53 Dátum: 2017. Jún. 30, 23:45:08 »
Álmomban már láttalak

Számomra is megkönnyebbülést jelent, hogy keserűségek nélkül jutunk túl találkozásunk első döccenőin és megpróbáltatásain, melynek nagyja még csak nem is a kommunikáció, hanem az én felkészületlenségem okán ért bennünket. Örömmel veszem, hogy lelkesedését ért dicséretemet is könnyedén veszi, s meghívásom ily hirtelensége sem jelent számára problémát. Legalábbis élek a reménnyel, hogy nem csak azért nem utasít vissza, mert nem kíván megbántani, hisz itt én volnék az, aki némi kárpótlással tartozik, amiért csalódást okozott. Biztos vagyok benne, hogy nem oly kép élt róla „megmentőjéről”, mint amilyen én volnék. Sok dolog van még, mely száz év elteltével is problémát okoz számomra, túlzottan is sok. Példának okáért megfelelő téma felvetése, mellyel beszélgetést kezdeményezhetnék. Hisz nem tudhatom, ismeretleneknél hol tapintok oly pontokra, melyeket nem szívesen fednének fel idegenek előtt. Újoncok esetében mindig más volt a helyzet, hadnagyként kötelességem volt jobban megismerni őket a várható közös munka okán, s úgy hiszem, ők sem vették zokon kérdéseimet soha. Ám egy idegen osztag idegen tisztje teljesen más kategória, még akkor is, ha akad egy közös „kalandunk” - hisz számomra csupán rutinfeladat volt. Jelentéktelen kötelezettség, melyet a parancsaimnak megfelelően teljesítettem, legjobb tudásom szerint, valamikor a múltban. Még csak azt sem tudom, közeli vagy távoli múltban, noha erre valamennyi tippem lehet az ifjú beszéde alapján.
Bátortalan kezdeményezésemre kapott reakción tagadhatatlanul ledöbbenek. Mit ne mondjak, nem igazán erre számítottam, így magyarázatát hallva csak egy zavart mosolyra futja tőlem.
– Köszönöm a bókot, azt hiszem ^^” – teszem hozzá halkan, bár nem vagyok benne teljességgel bizonyos, hogy így kellene értelmeznem szavait. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy nem tapintottam fájó sebekre kérdezősködésemmel. Beszámolójának kezdete bennem is megpengeti a nosztalgia húrjait. Azt hiszem, közülünk sokan köszönhetik jelenlegi életüket egy befogadó családnak Rukongaiban. Én magam is mindig szeretettel gondolok vissza rájuk. Azokra, kik utamat egyengették, és kik nélkül nem lennék ma az, aki. S Osaka-san jelenléte ad némi visszacsatolást is: tán vannak lelkek, akik nélkülem nem ezen az oldalon lennének. Szeretném hinni, hogy a shinigamiként eltöltött éveim jelentettek valamennyit ennek a világnak, a lelkek életének körforgásában. Vagy mindez csak naiv ábránd, s ha nem én, ott lett volna valaki más? Megengedhetem magamnak, hogy csupán néhány percre elhiggyem, többet érek valaki életében, mintha nem lettem volna jelen, s másra nem gondolnának úgy, mint rám? Hisz néhány perccel ezelőttig bele sem mertem volna gondolni, hogy létezik valaki ebben a városban, kinek jelen voltam az életében, hacsak néhány percre is, s a találkozás emlékét így őrzi. Nem, meglehet nincs is más, ki emlékezne rám.
– Mindenkinek más az erőssége, Osaka-san. Ám ha gondolja, egyszer majd szívesen segítek a lélekenergia kontrolljának gyakorlásában – ajánlom fel a történetet hallva. A magam részéről kifejezetten becsülöm a kemény munkát és kitartást, amivel valaki a céljai felé menetel töretlen. Valamelyest még lenyűgözni is képes, hogy a mellettem haladó ifjú is rendelkezik eme tulajdonsággal. Kedves mosollyal várom, mesél-e még valamit, ám úgy fest, összefoglalója igen rövidre sikeredett. Megértem. Van, hogy nincs miről mesélni, nincs kaland, vagy csak nem kalandnak éljük meg életünk történetének azt a fejezetét, mely épp a szóban forog.
– Ezt öröm hallani ^^ – teszem hozzá, mikor kifejezi boldogságát. Engem is némiképp megnyugtat, enyhít meglévő feszültségemen, hogy ezek a szavak elhangzottak. Így már sokkal könnyedebben lépem át osztagom barakkjainak határát, s vezetem Osaka-sant a társalgó irányába. Remélem, egy tea mellett a maradék feszélyezettségem is eltűnik majd a békés belenyugvásban és beszélgetésben.

// Köszönöm a játékot! *-* //

Karakterlap

Mizushima Seiun

Kapitány

Shinigami

3. Osztag

*

Sanbantai taichou

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 800 / 35 000

Hozzászólások: 94

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 1 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #54 Dátum: 2018. Márc. 19, 00:36:22 »
Tadaima, I'm back!



Rugalmas léptekkel szeltem át a nappalit és csatoltam fel oldalamra a hosszú pengéjű tőrt, türelmes mozdulatokkal simítottam el dresszem gyűrődésének ráncait. Még szoknom kellett a kissé megváltozott egyenruhámat, idegenül hatott a szokásos lenge fekete öltözet alatt lapuló testre tapadó, bőrszerű anyag feszessége. Ámbár, praktikusnak találtam jelenlétét-, ha nem tisztelném olyan elszántan a tradícióinkat, felmerülne bennem a gondolat, hogy mennyire visszavesz az ember mozgásából a tágas uniformis. Fél szemmel sandítottam az órára és csöndes, beletörődött sóhajt hallattam.
Talán két napja annak, hogy visszatértem a végtelenül hosszúra nyúló küldetésről, aminek sikerességét kezdetekben én magam is kétségbe vontam. Ha azt a rengeteg kárba veszett életet figyelem, összeszorul a gyomrom. Mégis… Milyen szempontból nevezhető sikeresnek mindaz, ami történt? Csupán azért, mert a célpontok likvidálásával megelőztem a további károkat, nem keltettem életre a számos elhunytat. Ajkaim összepréselődnek, tehetetlen haragomban a kelleténél erősebben rögzítem csuklómon a zanpakutout, de jelen pillanatban nem tud zavarni a fájdalom. Feszült morranással indulok az ajtó felé és minden eddiginél hosszabb, kusza tincseimbe túrok. Még volt pár órám, míg jelentkeznem kell az új osztagom hadnagyánál. A fennmaradó üres idő eltöltésére pedig tökéletesnek tűnt a céltalan bolyongás- minden esetre jobb ötletnek láttam, mint hogy kitartóan folytassam a lakás falainak bámulását. Kiábrándítóan szánalmasnak éreztem magamat jelenleg, emberek közé sem akartam menni… De egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy egy kudarc után elszigeteltem a külvilágtól magamat. Az önostorozással senkin sem fogok segíteni. Az egyetlen, amit tehetek az az, hogy erősebbé válok. Eléggé erőssé ahhoz, hogy megvédjem az ártatlanokat. Idealista gondolat… de még mindig jobb a semminél. Shunpora váltva tűnök el a járókelők szeme elől és igyekezetem lélekenergiám lehető legtökéletesebb elrejtését elérni; több-kevesebb sikerrel. Volt még hová fejlődnöm, de úgy gondolom, ezzel is haladtam valamennyit. Végül is, ha nem lennék ebben tűrhető, a fejem régen a porba hullott volna.
Összehúzott szemekkel pislogtam, míg lélektükreim megszokták a fényviszonyokat és megropogtattam elgémberedett nyakamat. Az egyik félreesőbb tér parányi kertjénél álltam meg, leguggolva szemléltem a kora tavaszi levegőben szirmaikat bontogató növényeket. Hangyányi béke áradt szét bennem- jobbomat kinyújtva cirógattam meg a hűvös növényzetet és igyekeztem kiüríteni a fejemből minden gondolatot. Irigyeltem azokat, akik képesek voltak kikapcsolni és csupán gépiesen tenni a dolgukat. Én ehhez még nem haltam meg eléggé. Szarkasztikus mosollyal szám szélén felegyenesedtem és az ismerős lélekenergia irányába fordultam. Nem számítottam rá, hogy máris keresztezik útjaink egymáséit-, amiben biztos voltam, az a fiú haragja volt. Egyik napról a másikra, mindenféle nyom hagyása nélkül tűntem el. De ha valaki, Tomoe képes lesz megérteni a miérteket. Elsősorban katonák vagyunk, és csak ezután következnek az olyan titulusok, mint hogy nemes, vagy családtag. Jobbomat integetésre emeltem és sápadt, borongós arcomon is átsuhant egy őszintének szánt mosoly.
- Szervusz, Tomoe. - Mélyült a hangom. Vagy, csupán idegenül hatott még számomra is, hogy beszéltem. Megköszörültem hát, hátha beleivódik némi erő. - Rég találkoztunk. Hogy megy sorod? - Sétáltam felé ütemesen, belepillantottam kékjeibe és azon tűnődtem, mit gondolhat. Mellé érve keresztbe fontam karjaimat és vázát szemlélve konstatáltam, hogy mennyivel másabbnak tűnik. - Én osztagot váltottam. - Bár sejtem, neki is feltűnt a hadnagyi karszalag hiánya. Kicsit összeszorult a szívem, amikor a Kidoushuura gondoltam, de ez nem az én döntésem volt. Egy osztag nem maradhat hadnagy nélkül több, mint egy évig…

Karakterlap

Murasaki Yumiko

Akadémista

*

Szint: 0.

Lélekenergia:

60% Complete
3 500 / 15 000

Hozzászólások: 6

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 4 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Indigo

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
A fájdalomtól lesznek valóságosak az emlékek.

Post szín:
#DDDDF9


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #55 Dátum: 2019. Febr. 19, 21:02:58 »
A helyes út

Szokásos sétámat ejtettem meg a 4. osztaghoz. Nos, szokás szerint most sem tudtak csinálni semmit a szememmel. Csak azt tudják mondani, hogy a probléma mélyebben gyökerezik, mint egy egyszerű fizikai sérülés, és hogy a gyógyuláshoz a lelkemben kell feloldanom azt az ellentmondást, ami gátolja a teljes felépülést. Micsoda marhaság! Orvosi segítségért mentem, nem azért, hogy pszichológust játszva a fejemben kutakodjanak. Legalább kaptam friss kötszert, amiket a vállamon lévő táskában viszek, illetve fájdalomcsillapítót, bár utóbbit, ha csak lehet, nem szoktam bevenni. Magamtól el sem mentem volna első alkalommal, ha nem kaptam volna Yumetől egy üzenetet, hogy van egy ismerőse, aki talán segíthet. Még most sem tudom, hogy hálás legyek-e ezért, mert törődik velem a maga módján, vagy pedig dühös, mert továbbra is azt hiszi, hogy szükségem van a segítségére. Már éppen hazafelé igyekeztem a városon keresztül a délutáni órákban, mikor ezek a gondolatok járnak a fejemben. Fejben számolom a lépéseimet és fordulókat, ahogy visszafelé követem az utat az Akadémiáig, ám egyszer csak falat tapintok magam előtt ott, ahol befordulva egy utcának kellene lennie emlékeim szerint. Biztosan csak pár méterrel téveszthettem el. Körbejárom hát a kérdéses területet, de csupán egy egyenes szakasznak tűnik. Amatőr hibát vétettem, hagytam, hogy elterelődjenek a gondolataim. Vállat vonok és elindulok hát akkor arra. Végül is, amíg csak arra figyelek, hogy égtáj szerint megfelelő irányba haladjak, előbb utóbb csak kilyukadok a megfelelő helyre, legalábbis ezt gondolom először. Néhány óra barangolás után azonban kezdem kevésbé derűsen látni a helyzetet. Lehet, hogy elhaladtam mellette? Most már végképp nem tudom, hol lehetek. Meg kellett volna kérdezzem attól a csapat shinigamitól, akik egy tíz perce futhattak el mellettem, de már nem érném őket utol. Fenébe is! Csapok dühösen az utca falába, hogy levezessem a felgyülemlő feszültséget. Természetesen nekem fájt jobban. Még annyi erőm sincs, hogy utat törjek magamnak. Ekkor leszek figyelmes egy lélekenergia jelenlétre a közelemben. Vajon mióta lehet itt? Gyorsan összekapom magam, majd igyekszek tovább állni, mintha mi sem történt volna, de mégis merre szándékozok menni? Megtorpanok, amint a kérdés átfut az agyamon. Még mindig fogalmam sincs, hol vagyok. Visszafordulok tehát, majd enyhén meghajolva köszönésképp az idegenhez fordulok.
- Elnézést, meg tudná mondani, merre van az Akadémia?
Igyekszek a körülményekhez képest határozott hanglejtéssel megszólalni, hátha még nem késő ahhoz, hogy ne tűnjek úgy, mint aki elveszett. Ki tudja, milyen alakba botlottam.
« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 16, 00:49:01 írta Murasaki Yumiko »

Karakterlap

Kira Daisuke

Hanamori

Shinigami

1. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 000 / 15 000

Hozzászólások: 10

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 7 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Aranysárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Hűség és kötelességtudat mindenek felett!

Post szín:
Gold


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Utca
« Válasz #56 Dátum: 2019. Márc. 03, 13:48:39 »
A helyes út

Katonás, tempós lépésekkel igyekezett vissza az Ichibantai felé. Ugyan még csak kora délután van, akadt dolga bőven, bár nem munkával kapcsolatos. Szabadnapja van, egyik munkahelyén sem kell megjelennie, noha szíve szerint most is ott szorgoskodna vagy a Shiranui-birtokon, vagy pedig saját osztagában. Kissé bűntudatosan gondol arra, hogy míg Ő lopja a napot, addig társai keményen dolgoznak, teszik a kötelességüket. Emiatt persze dupla annyi időt töltött edzéssel reggel, mint máskor, és a szokásoshoz képest még jobban meghajtotta magát, ha ez egyeltalán lehetséges. Csak az edzés után vette észre, hogy lakhelye tartalékai fogyóban vannak, ezért jobbnak látta elmenni és beszerezni ezt-azt, mielőtt teljesen kifogyna. Bár leginkább az osztagnál szokott étkezni, s otthon csak kevés ételt, finomságot tart, vannak dolgok, amiket nem tudott nélkülözni. Ezeket ment most beszerezni, s miután ezzel megvolt, sietett vissza az első osztaghoz, mert közeledett szokásos délutáni meditációjának ideje. Nem szerette a semmittevést. Kifejezetten zavarta, ha napjaiban akár csak egy félórányi "üresjárat" is volt. Mindig igyekezett úgy felépíteni napjait, hogy mindennek legyen célja, semmi se legyen értelmetlen. Nem tehetett róla, Ő ilyen volt, s szerinte nem volt ebben semmi kivetnivaló. Mottója "amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!", s Ő ezt a maximálisan be is tartotta, sőt, volt hogy már a másnapra szánt teendőkből is még aznap nekilátott valaminek, ha úgy látta szükségét.
Nem volt ez másként ma sem. A legszükségesebb ételeket, hozzávalókat beszerezte, és már indult is haza, ám útközben elhaladt egy utcai árusnál, s orrát megcsapta a jellegzetes japán utcai ételek ínycsiklandozó illata. Nem tehetett mást, minthogy beszerzett magának egy jó nagy adag Takoyakit, amint annak rendje és módja szerint továbbhaladta után meg is kóstolt. Ennyi kilengést igazán megengedhetett magának, ha már egyszer szabadnapja van. Persze az ebből származó plusz kalóriáknak meglesz a helye, lefekvés előtt majd beiktat egy plusz edzést.
Egy darab Takoyakit majszolva halad az egyik hosszú utcán, mikor elhalad egy fiatal Lány mellett, aki megszólítja. Valószínűleg észre sem veszi, ha a Nő nem kezdeményez, hisz nem szokott másokkal foglalkozni nagyon.
- Persze, nagyon szívesen! ^-^ De nem lesz egy rövid út, jócskán letért az Intézményhez vezető legrövidebb útról, Hölgyem. - válaszol udvariasan a megszólításra.
Feltűnik neki, hogy az ifjú Hölgy akadémista egyenruhát hord, így már egyértelművé válik, hogy miért is keresi az akadémiát. Az azonban nem, hogy mit keres itt, ennyire messze az intézménytől, ráadásul nem is kimondottan a legrövidebb úton haladt. Persze feltűnik neki, hogy a lila hajú Lány szemei be vannak kötve, de tapintatosságból nem hozza ezt fel, illetve nincs is semmi köze hozzá, nyilván eltévedt, bárkivel előfordulhat ilyesmi. Azonban kötelességtudata nem hagyja nyugodni, égető késztetést érez, hogy segítsen, ha a helyzet úgy adódik, benne van a vérében.
- Szívesen elkísérem Kegyedet az úton, ha gondolja. Van a közelben egy gyakorlótér, s oda van, hogy nem a legudvariasabb shinigamik járnak, hogy úgy mondjam. Biztosíthatom, hogy nem fog bántódása esni, magam fogok felelni a biztonságáért a visszaúton! Kira Daisuke, Ichibantai, Gosekushon, szolgálatára! - fogalmaz szelíden, illetve mutatkozik be, de nyilvánvaló, hogy mire gondol. A tudat, hogy esetleg bármi atrocitás érhet egy fiatal, ráadásul láthatólag hátrányos helyzetben lévő Nőt, nem hagyja nyugodni, úgy érzi, segítenie KELL.
- Nos, indulhatunk? - kérdi udvariasan a Hölgytől, s megvárja, míg a Másik egyltalán jóváűhagyja a segítségének felajánlását. Nem akarja ráerőltetni, mindenkinek joga van hozzá, hogy belátása szerint tegyen, bár nem tagadja, hogy zavarná a tudat, hogy ha az Ifjonc egyedül próbálna visszatalálni az Akadémiára.
« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 03, 15:57:35 írta Kira Daisuke »