Szakébár

[Ayasegawa Yumichika]

Míg Kenpachi ivója tökéletes helyszín azoknak, akik gyorsan akarnak sokat inni, a szakébár inkább a minőségi ital és a kellemes esték híveit csalogatja. Ugyan árban veri a fent említett, konkurens italozót, mindez a nagyközönség számára is megfizethető, különösen a környezet és a tálalás miatt. A tipikusan japánosra berendezett bárban még sushit is felszolgálnak, valamint kellemes zene tesz róla, hogy a hely ha lehet, még hangulatosabb legyen.

<<ELŐZMÉNYEK

[Satoru Kazura]

Megkésett bemutatkozó

Kazura úgy döntött, kipróbál egy másik helyet, ahol szakéval mérgezheti magát. Semmi baja nem volt Kenpachi ivójával, sőt egy egészen jó helynek tartotta, remek árakkal. Most mégis miért ment máshova? Nem volt kedve a tömeghez, meg a hozzá tartozó hangzavarhoz, csak egy csendes, nyugodt estét szeretett volna, ami után könnyebben kipihenhette magát. Az igazat megvallva az is közrejátszott a váltásban, hogy erről a bárról csak most szerzett tudomást. Nem sok ideje volt szétnézni a városban, azt is Kenpachi-nál töltötte, így érthető is, hogy még a mai napig is talál újdonságokat.
Belépve a helyiségbe, az első, ami feltűnt a tisztnek a zene volt. Az a kellemes, lágy hangzás elöntötte a vággyal, hogy több időt töltsön itt, mint alapból tervezett, amit a hagyományos japán stílus csak tovább erősített. Nosztalgikus érzések kerítették hatalmukba, a régi szállásához közel is valami ehhez hasonló kocsmaszerűségbe járt, igaz, ott olcsóbb volt a pia, bár cseppet sem minőségi. Végignézett az árlapon, majd nyugtázta, hogy itt sem vészesen magas, úgy sem akart a prémiumnak számító italokból inni. Nem mintha aggódnia kellett volna a pénz miatt. A Rukongai-ban töltött idő alatt szinte éjjel-nappal csak dolgozott, sokkal többet takarított meg, mint amennyit el tudott inni, és habár távozásakor hagyott ott a családnak valamennyicskét, még így is egy kisebb vagyont tudhatott magáénak.
A szaké mellé rendelt egy kis sushit is, majd az egyik falat szinte azonnal a torkán akadt. Erősen verte a mellét, meg köhécselt, mire jobban érezte magát, és próbált láthatatlan lenni. A félrenyelés oka nem volt más, mint felfedezni vélte Kuchiki Hana-t, az osztagának a hadnagyát. Nem mintha menekülni akart volna előle, csak kicsit szégyellte magát, mert eddig nem mutatkozott be neki, ami több mint egy hónapos szolgálat után illő lett volna. Ez a késés nem igazán az ő hibája, hiszen az első napján nem találta a hadnagyot az irodájában, utána meg a szörnyű híresztelések miatt, mindig csak odázta a dolgot. Rengeteg pletykát hallott, a többségük arról szólt, hogy ő a nőegylet elnöknője, utálja a férfiakat, sőt minden ok nélkül felpofozza az előtte állót, ha úgy tartja a kedve. Természetes, ha próbálja a shinigami elkerülni a nézeteltéréseket a felettesével, meg rossz színben sem akarja beállítani magát, mondjuk a késésével ezt már úgyis elérhette. Erőt vett magán, úgy gondolta talán a szaké segítségével tudja szépíteni a dolgokat, hiszen a nemes kisasszony nagy fogyasztója hírében is állt.
- Jöjjön Kuchiki hadnagy, meghívom egy italra! – kiáltotta oda neki integetve, hogy biztosan észrevegye. Érezte, hogy ez egy hosszú este lesz, de felkészült a legrosszabbra is, legalább is úgy gondolta.

[Kuchiki Hana]

Megkésett bemutatkozó

Mai napra áthelyeztem telephelyem, mert ideje volt felmérni az egy négyzetméternyi kocsmára jutó dolgos halálisten férfiak számát. Még szorgalmasan gyűjtöttem az áldozataim, akarom gondolni jelöltjeim a nőegyleti elbeszélgetésekre, ahol igencsak komoly, hosszas és részletes statisztikát készítettem a hajadon, beazonosíthatatlan, párkapcsolatban, vagy éppen házasságban élő harcos pajtásokról. Tehát, nagyon komolyságos kutatómunkát végeztem jelenleg és semmi esetre sem a sake csodálatos illata csábított errefelé, vagy az Emberek világában zajló olimpiai mizéria. Bár lényegében a kettő összefüggött, hiszen, ahol sport, ott vannak hirtelen szakavatott sportrajongó shinigami-k is, ergo még ez sem olyan problémás részlet. Annyi a bömbi, hogy itt mindenféle újság, hír, pletyka és tizenkettedik osztagnak hála kábel tévé sugározta a közvetítést, ezért lelkesen fészkeltem be magam a kijelző elé, véletlen se maradjak le a feszülős mezben virító férfiak, vagy sajnálatomra nők látványáról, miközben próbálom követni az eredményeket.
Elmélyülten szemléltem az egyik úszó kidolgozott izomzatát, amikor valaki a messzi távlatokból nevet kiáltotta. Oda se sandítottam kicsoda, csak kézzel jeleztem, várjon pár pillanatot, mint tökéletesen kiélvezhetem a látványt. Mindössze addig kellett várnia, míg az édes vizi bucik eltűnnek a vízben. Akkor aztán lendületesen fordultam hátra és lőttem be GPS-szel a felém kalimpáló férfi embört. Hirtelenjében elképzelésem sem volt kicsoda, de szükségét érezte odameneteljek hozzá, még potya körre is meghívott, úgyhogy semmi akadályát nem láttam, ne veressek át hozzá.
- Jó esetét, jó szurkolást! Csak nem a sport szeretete vonzotta ide? – Vetődtem le az asztalához széles vigyorral. Nem kellett kétszer mondani, hogy szolgáljam ki magam, azonnal lecsaptam az ingyen körömre. Persze neveletlen hadnagy sem voltam, egyedül igyak, mint a szamarak, ha már van társaságon. Gondosan öntöttem neki is a kicsi üvegecskéből és tartottam felé a csészémet koccintásra.
A legfinomabb üdítő legurítását követően elégedett sóhajtással néztem a kiürült pohárkámat. Nem is lehet ennél a szerelemnél szebb dolog a világon! Persze a még mindig fogalmam sincs kicsoda halálistenről se felejtkeztem el, mert kutya legyek, hogy kicsoda, pedig már láttam. Na, meg valószínűleg ismerhetem, ha ő már ismerem engem. Kétlem a nem létező rajongó táborom jól titkoltan egyetlen tagja lenne.
- Nézze el nekem és a korai szenilitásomnak, de fogalmam sincs, honnan ismerjük egymást! Iszogattunk már együtt? – Dörgöltem az államat elmélyülten, vajon merrefelé lehet az igazság buktató rozsdás szege elásva. - Volt már szerencséje a nőegyleti elbeszélgetéshez? – Sandítottam felé gyanakvóan. Akkor se volt ismerős, pedig aztán mindegyik daliát megjegyeztem, akit eddig sikerült elrabolnom. Másrészt, nagyobb az esély elfut, mint az asztalához hív, ha már túlesett ezen a vallatáson.

[Satoru Kazura]

Megkésett bemutatkozó

- Szép jó estét! Sport? Jah, nem, nem szeretem nézni, bár a sport mangákat kedvelem, de annak meg ugyebár nem sok köze van a valósághoz. – mondta, mikor a hadnagy végre odaért hozzá. Igazából nem nagyon értette ezt a nagy sportőrületet, főleg, hogy egyetlen egy shinigami sem vett részt ezeken a versenyeken, akinek szurkolni lehetett. Talán azokat még úgy, ahogy meg is értette, akik emberi emlékeik miatt tudtak valamelyik országhoz kötődni, és szurkolni nekik, de olyanok is voltak itt, akik alapból Soul Society-ben születtek. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy tudnak izgulni teljesen idegen emberekért, és drukkolni nekik. Az vigasztalta, hogy nem ő volt az egyedüli, aki a tömegtől elkülönülve helyezkedett el, főleg, hogy őt még emberként sem érdekeltek az ilyen dolgok. – Engem a szaké szeretete vonzott ide, és tart is itt még egy darabig. – válaszolta mosolyogva, amit a hadnagy széles vigyora csalt elő belőle. Kazura észrevette, hogy Hana kisasszonyt nem kellett félteni, ha ivásról volt szó, egy szempillantás alatt megtelt az ő csészéje is, és asztaltársasága már koccintásra emelte sajátját, majd fel is hajtotta, mintha nem is lett volna.
Kazu is gyorsan legurította a torkán a nedűt, majd egy újabb sushit vett magához, közben le sem vette szemeit a hölgyeményről. Nem igazán tudta, hogyan is kellene hozzákezdnie a mondandójához, amit társasága megérezhetett, mert szinte rögtön a bemutatkozását „követelte”.
- Az igazat megvallva, eddig még nem iszogattunk együtt, sőt még csak nem is találkoztunk. A nevem Satoru Kazura, az Ön beosztottja vagyok, hát már több mint egy hónapja. Örülök a találkozásnak. – hajolt meg kissé, az arca teljesen elvörösödve a szégyentől, hiszen az ő dolga lett volna már korábban is felkeresnie a felettesét. A másik kérdés hatására viszont teljesen elfehéredet. Örülhettek a 6. osztagnál, nem sokan mondhatták el, hogy ilyen színváltós tisztjük lenne, nem mintha gyakran megesne az ilyen, vagy lenne bármilyen haszna. Magáról az elbeszélgetésről még nem érkeztek el hozzá a hírek, de semmi jóra nem számíthatott, ha már nőegyleti a dolog. Talán annyira szörnyű, hogy nem mertek beszélni róla? Azért sikerült erőt vennie magán, és félelmet nem mutatva válaszolt.
- Még nem volt szerencsém hozzá, ha mondhatom egyáltalán szerencsének, de gondolom, most sort kerítünk rá. Kuchiki hadnagy, ha lehet, azért legyen kíméletes velem. – mondta, miközben felvette a tokkuri-t és öntött a hadnagy csészéjébe, hátha sikerül eltéríteni a kínzástól. Bár ki tudja, lehet, hogy kellemes kis beszélgetés az egész. A hadnagy után azért magának is öntött, nem hagyhatja szárazon a saját csészéjét sem.

[Kuchiki Hana]

Megkésett bemutatkozó

Minden erőmmel arra koncentráltam ne forduljak túlságosan feltűnően a kijelző irányába. Még a végén, teljességgel joggal sütötték volna rám, hogy nem érdekel a kedvesnek látszódó fiatalember társasága, csak nyálamat, véremet áldoznám a feszes mezekben futkorászó férfiak oltárán. Ezzel sosem szállnék vitába, hiszen, ami szép és jó, azt feltétlen muszáj megcsodálni, de most pitiszkálta az oldalamat, ugyan merről fújta hozzám a kocsmai áporodott levegő ezt a jó madarat és pontosan mit szeretne.
A kedves megjegyzésére nem kifejezetten sportrajongó, csak legyintettem, mert nincs az a férfi, aki nem nézne meg egy női tenisz meccset, amiben irdatlan rövid szoknyácskában terpesztenek a csodálatos hölgyikék. Mondjuk, néha nem árt a hangerőt letekerni, mert bizonyos decibel után már kétlem nekik is izgatóan cirógatná hallójáratukat az a szintű nyögés, ami elhagyja torkukat.
- Igazán, hogy tényleg, de tutira? Azért, gondolom, rendesen dagadnak az izmok, meg kerekednek a természeti adottságok a hölgyikéknél. – Bólogattam nagyon bőszen, miközben közelebb hajoltam hozzá. - Bármilyen jellegű ajánlatot szívesen fogadok! Igazán szívesen nézegetek ilyen szépen kidolgozott képektől hemzsegő olvasni valót! Melyikkel érdemes kezdenem? –
Túl sokat nem konyítottam a képregényekhez. Sokat láttam már a zsenge shinigami palánták kezei között, miközben nagyon szolgálatot teljesítettek. Azok tök szépen meg voltak rajzolva, vagyis azt feltételezném, hogy a sportos formációk sem vesztenek a minőségből. Aztán meg ki tudja, mennyire lövöldözöm mellé.
A nyughatatlan zsongásomnak hála bekebelezett bemutatkozásra, hatalmas lendülettel csaptam az asztalra. Elképedtem meresztettem a szemeimet, mert hittem a fülemnek, pedig biztosan jól hallottam, amit mondott.
- AZT A RÉZFÁNFÜTYÜLŐ RÉZANGYALÁT! Hogy a ménykűbe nem találkoztunk még kerek, egész, bődületesen hosszú harminc nap alatt?! –
Járattam az agyamat ez még is miként lehetséges, de nem emlékeztem hosszabb ideig lettem volna betegszabin, vagy kiutaltak volna Dubai-ba privát küldetésre. Egészen tuti, hogy itt, méghozzá az osztag környékén randalíroztam, amikor épp nem az első osztagnál leskelődtem, vagy Setsu chan után nyomoztam. Rá is pillantottam gyanakvóan, mi lelte, mire azzal találtam magam szembe előbb vörös, aztán fehér, végül már talán az ájulás is kerülgeti. Hirtelen fel is ötlött bennem a rosszulléte megoldása.
- Azt ne mond, hogy Kenicchi bezárt az irattárba, hogy tegyél rendet! – Szorítottam meg a vállát kétségbe esetten. Az a hely maga a poklok pokla, ahova senkinek, de senkinek nem ajánlatos a belépés, mert eltávozik azonnali pormérgezésben, vagy a sokkban micsoda kupi van, vagy a méretes felhőkarcoló halmok látványán, amik időtlen idők óta várakoznak arra, hogy valaki végre a megfelelő helyre halmozza. Oda még az ellenségem sem száműzném, kivéve, ha azt merészeli mondani, hogy Setsu chan-t üldözni nem szép dolog. Akkor elgondolkozom a dolgon…
- Tehetek érted valamit? Kérsz inni, enni, inhalálni? – Tapogattam a homlokát, vajon mennyire szívta le az életerejét a bezártság. Már lelkesen kerestem szememmel a tulajdonost, hozza gyorsan az életmentő extra fűszeres sake-ját, mert ez a szegény shinigami azonnali infúzióra szorul.
Az sem zökkentett ki a szorgalmas ölelgetéséből, hogy megemlítette önkéntesen vállalkozik a nőegyleti kihallgatásra. Éppen lefoglalt megvédjem és véletlen se engedjem a semmiből felbukkanó Kenicchi gerilla, visszahurcolja az irattárba.
- Ugyan-ugyan! Azzal még ráérünk, bár, ha akad bármilyen információt Meiou "Setsu" Setsuna-ról, azt szívesen fogadom! Akármilyen apróságnak örül kicsiny szívem és talán el tudja cserébe intézni, hogy kapj extra szabadnapot a héten! –
Bájosan mosolyogtam, mert akármennyire megvesztegetésnek hangzott, én mindössze a segítőkészségét kívántam meghálálni.

[Mizushima Seiun]

- Alkohollal árnyalt alku...? -

Elszánt, erőteljes léptekkel szeltem át az utcákat, többször is visszafordulva, miközben a lehető legalaposabban próbáltam átrágni gondolataimat és megtalálni a pontot, ahol épelméjűségem megbomlott. Mert, hogy egy értelmes ember nem talál ki ilyesmit az éjjel kellős közepén, az teljesen bizonyos. Megtorpanva hevesen emelkedő-süllyedő mellkasomra tapasztottam kezemet és mélyebb levegővételekkel igyekeztem megnyugtatni kalapáló szívemet. Az óra még épp, hogy csak tízet ütött, én mégis teljesen kipihenve kapkodtam nyugalmam után. Meg-megremegő ujjakkal simítottam derekamat súroló vörös tincseimet fülem mögé és balommal kardom markolatát fogtam meg. Másodpercnyi pihenő után mégis tovább indultam a bár felé, úgy éreztem, szükségem van egy pohár italra és a társaságra. Az olyasféle társaságra, ami nem nyomakodik keresztül, kellemetlenkedő módon a magam köré emelt vastag falon; csupán a háttérben zsibongva balzsamozza zaklatott lelkemet. Hogy még ha nem is teljesen helytálló, de még én sem vagyok teljesen egyedül.
- Hah… - Fújtam ki a visszatartott levegőt és az ajtóban toporogva végül nekidőltem az épület falának, rendszerezni kívánván gondolataimat. Mégsem lenne illő főnemesként, félőrült módjára robbanni be a vendéglátó helyiségbe… Bár abba jelenleg jobb, ha bele sem gondolok, illő-e egyáltalán nő létemre betennem ide a lábamat. Mégis, ha egy perccel is tovább kellett volna a lakásomban maradnom, minden bizonnyal előtört volna rajtam a pánik. Tudatában vagyok, hogy mindössze egy álom volt, de a szokottnál is valóságosabb és rémisztőbb. Megszoktam már, hogy az éjjeleim jelentős része forgolódásokkal, gyakori felriadásokkal telik. A mételyező képeket sem vettem már a szívemre, de a ma délutáni álmom jelenetei kísértettek, mint valami lidérc. Ajkaim pengevékonyságúakká préselődtek, ahogyan összeszorítottam a számat és beléptem az ajtón. Lélektükreimet körbehordoztam a bent uralkodó életteli és alkoholmámoros tömegen- eltartott egy ideig, mire ráébredtem, minek köszönhető a jelenlévők számot tévő részvétele. A napokban utalták el a fizetéseket… így még azok is tiszteletüket tehették az ilyesfajta krimókban, akik alapesetben évente egyszer, ha betévednek. Kezeimet tördelve kerülgettem a megtántorodó vagy éppen csak siető halálisteneket. Nekem sosem kellett az anyagiak miatt aggódnom. Egészen a legelső magánküldetésemig igazából fogalmam sem volt, mit jelent éhesen álomra hajtani a fejet. Az elméletekkel persze tisztában voltam- gyengül a test, tompul a lélek, kicsorbul a kard éle. Mióta visszatértem, minden szemernyi energiámat az edzésekbe öltem, mániákus módon. Egyedül azonban képtelen leszek elérni, amit akarok. Valahol ott volt bennem, rezgett, kitörésre készen, én mégsem voltam képes elérni! Bosszantott… és megrémített. Meg akartam szerezni, hogy megvédjem a szeretteimet. A saját életem nem volt oly' becses, mint Tenkai, Tomoe, Naomi-san vagy az unokaöcsém… húgom? élete. Kifújtam a levegőt, fejemet felszegve kerestem szabad helyet, de sehol sem találtam; kivétel a fehér hajú férfi mellett, akit régebben egy-két nemesi gyűlésen láttam megjelenni… Pontosan tudtam, ki is ő. A Kagami-házba nősült be, és ami nekem értékesebb információ: erős volt. Harcolni ugyan még sosem láttam, de a szóbeszédből és a hírnökök információiból merített tájékoztatás elegendőnek bizonyult. Arra viszont nem számítottam, ennyire könnyedén utamba sodorja az élet.
- Anou… Egy kancsó szakét kérnék. - Emeltem fel jobbomat és vártam, amíg kiszolgálnak- majd az itallal szlalomozva céloztam meg a férfit. Teljesen elképzelhető, hogy ez egy álom, vagy túl sok komlót kevertem a teába és hallucinálok…? Megráztam fejemet, sötétkék íriszeimmel zavartalanul fürkésztem az alak arcélét, torkomat köszörülve elé léptem.
- Tamachi-dono. - Fontosnak tartottam a magázást, sokszor még akkor is ösztönösen magáztam, amikor már többször felszólítottak ennek elengedésére. - Zavarhatom? Megkínálhatom egy pohárkával? - Mosolyodtam el zavarodottan, ujjperceim egészen kifehéredni látszottak, úgy kapaszkodtam az agyagedény fülébe. Válasza után - csak ha igenlő volt persze.-, közelebb léptem és öntöttem mindkettőnknek. Helyet foglaltam, lábaimon ülve elmélyülten simítottam el fehér ruhám gyűrődéseit, nehezen törve meg a csöndet. - Nem jellemző ez a csapongó viselkedés, vagy hogy hirtelen támadjak le valakit. De azt hiszem, pontosan az ön segítségére lenne szükségem. - Kékjeim belekapaszkodtak sárgáiba.

[Tamachi Kagami Yukezo]

Alkohollal árnyalt alku

Az éjszaka leple sok mindent el tud ám takarni. És ha bebújunk ezen takaró alá, akkor mit találhatunk? Titkokat, gyilkosokat, cselszövőket és nem ritkán fájdalmat. Olyat, amit mindenki inkább véka alá rejt, és mikor nem látja senki, akkor elbúcsúzik minden olyasmitől, amit büszkeségnek hív, csak hogy megmerítkezhessen az elfojtott haragban, félelemben és… gyászban. Kezeimben fogok egy levelet, amin kislányom keze írása látható. Még az iskolában írta, amolyan levélkezdemény a családnak. Nekem címezte, és azóta is szívem egyik legkedvesebb szegletében tárolom. Ez is csupán emlékké lett mára. Jobb lesz valaha? Az idő, azt mondják begyógyíthat sebeket, de ez már nem seb. Ez egy lassú halált ígérő szilánk, ami a szív felé igyekszik minden egyes pillanatban. Talán jobb volna tényleg, ha én már nem is élnék. Azonban ezt nem tehetem meg. Az életemet én már elvesztettem, már nem az enyém többé, így halálom sem lehet birtokomban. Kötelességek halmaival borítom be magam, hogy ne kelljen örökké azon gondolkodnom, hogy vajon létezésem értelme elérheti e a jogosultságot is arra, hogy az élők között legyek. Rám a Pokol vár. Lepillantok a csuklómon lazán fekvő bilincsre, és a láncokra, amik azt az ígéretet tették nekem, hogy amint véget ér itt az életem, elkezdődik egy olyan élet, amit az örök kín vezérel. Démon lennék, és a fájdalom éltetne. Elmerülni mindenben, ami pusztulásomat sietteti, olyan egyszerű és könnyed lenne. Talán sosem szabadulhatok meg ezektől. Szárazra sírt szemeim már nem tudnak könnyezni, a só apró barázdákat mart szemeim alá, de nem zavart. Egy fájdalom, amit már nem tudnak a könnyek sem kifejezni. Mit tartogat számomra még az élet? Megtehetem, hogy eltűnök most már örökre, és a megváltást keresve elveszítek mindent, amim most van, hogy valami egészen újba kezdhessek. Az is lehetőség lenne, hogy felfedjem magam, és börtönbe vonuljak. Seiran biztos értékelné. Sok mindenkit magammal vinnék az is biztos. Erre a gondolatra kuncogtam egyet, majd megjelenik egy szolgálóm, aki azt az információt hozta el nekem, amire kíváncsi vagyok már hónapok óta. Ki az, aki ellopja a Tamachi-ház segélyeit, és saját maga szórakoztatására használja. A Kagami-ház jobb ha kimarad ebből, mert amire én most készülök, azt lehet, hogy nem kellene a főnemesi család történelmére felróni. Én is csak egy apró széljegyzet leszek benne, maradjon ez így. Talán úgy a legjobb. Felbontom a borítékot, ahol csak egy név, egy fénykép és egy tartózkodási hely van megadva. Ennél többre nincs is szükségem, az informátorom megérte a pénzét. ~ Megölted őt is, persze, hogy megérte a pénzét!~ szólal meg egy hang a fejemben, amire én csak felnevetek. Való igaz. Felsejlik lelki szemeim előtt a pillanat, hogy miután átadta a levelet a küldöncnek, rögtön utána valaki felolvasta neki az árulása bizonyítékait, és végül csak a fejét vették elégtétel gyanánt. Jobb, ha senki sem tudja most már meg, hogy pontosan miért is kerestem fel. Tönkretett pár ártatlant Rokungaiban, és sajnos ott voltam, hogy összegyűjtsem a bizonyítékokat. Veszélyes velem üzletet kötni, ki tudja, hogy mivel fogsz pontosan fizetni érte.

Az utam tehát a szakébárba vezetett, ahová sötét ruhákat vettem magamra. A shinigami kimono még a többiekénél is feketébb volt, hiszen Perwollal… izé, szóval mágiával szőttem. Elnyelt minden fényt, mintha a tökéletes feketét viselném. Egy sötétebb sarokba ültem, és ugyan fehér üstököm bárkinek szemet szúrhatott, azt szerettem volna, hogy az a féreg meglásson, és akkor tudni fogja, hogy már nem menekülhet sehová sem. Ahogy betérek a bárba, a pulthoz fáradok, és megmutatom a fickó képét.
- Persze, ma este is el fog jönni. De miért keresi Tamachi-dono?- persze, hogy információk kellenek neki is. Hiszen egy kis plusz juttatásért bárkinek bármit elmond. Hazudtam neki. Ilyenkor mindig azt kell.
- Ha egy mód van rá, ne említse neki, hogy itt vagyok. Azt szeretném, hogy maga jöjjön rá, hogy itt vagyok- és a diszkréciót is kifizettem a pohárka víz mellé. Vizet iszom, mi mást innék egy szakébárban? Helyet foglaltam egy sötétebb sarokba, és vártam. Hosszú órákat vártam. Talán mégsem jön el? Az nem lehet. Fizetésnap van, ezért a ma a tökéletes. Hát még, hogy a segélyek megdézsmálása után ne lenne képe ide lejönni? Tekintetemet az egyre inkább leépülő shinigamikon legeltetem, és valahol még talán jókedvre is derülök a látottakon. Azok, akik a halál szolgálatában állnak, és életükben bármikor eljöhet értük a Végzet, most azért kiélik azt, hogy ez a pillanat még nem érkezett el. Ekkor megjelent valaki, akire nem számítottam. Egy másik főnemes. Az, hogy Mizushima, az legalább annyira kiáltott róla, mint rólam, hogy Tamachi vagyok. Találkoztam már párukkal, megjósolhatatlanok a következmények. Csak úgy, mint nálam, ezért egy apró mosolyt megengedek magamnak. Nem mellesleg a vérükben megjelenő szépség rajta is kiütközött, nem mintha kifejezetten meghatna. Az azonban mégis csak érdekelne, hogy miért jelent meg. Füttyögések nem kísérik, mert felismerik, hogy ez most nem a megfelelő alkalom volna kifejezni ünnepi nőtlenségüket. Kuncogtam erre a gondolatomra is, majd balszerencsémre odajött hozzám, és én nem fogadtam meleg, üdvözlő tekintettel. Mit akar mégis tőlem? Pont tőlem, mikor halálosan kívánok megfenyegetni valakit, amit persze idővel végre is hajtanék, de persze akkor nem fizetné meg a tartozását. A bizalom és a félelem között nagyon vékony a határvonal, szinte rokonfogalmak, pláne az én értelmezésem szerint. A különbséget ott látom, hogy a félelmet nem lehet elárulni. Illedelmesen hellyel kínálom, bár azért egészen máshogy gondoltam a mai estémet. Sárgás szemeimmel végigpásztázom viseletét, és megpróbálom terveit kikövetkeztetni. Szavak nélkül jeleztem számára, hogy nincs szükségem alkoholra. Nem igazán iszom belőle, mióta józanul sem a valóságot mutatja az elmém. ~ Azért jött, hogy elcsábítson!~ suttogta egy kéjes női hang, amire én csak mocorogtam egy kicsit az ülésemben, hogy utána újra elkényelmesedjek. A segítségemre volna szüksége? Hangosan felnevetek erre a kijelentésére, majd a zsebemből előveszek egy kártyapaklit. Kiterítem a lapokat képpel lefelé úgy, hogy egy körívet írjanak ki. Kihúzok egyet, és megmutatom neki. Egy fehér hajú pikk király volt.
- Sokan úgy gondolják, hogy kezükben van a sorsuk, és ha eljön a pillanat, akkor döntéseik sorozata megmenti őket a Gonosztól- kuncogtam, és lefordítva elé tettem. Ezután egy újabb lapot vettem elő, egy kör dámát, ami vörös hajú volt, csakugyan, mint ő, még az arca is hasonlított rá - Ha másik család is az, ami egy asszonyt királynővé nevel, azért mégis inkább hasonlítanak egymásra- ködös szavaim kíséretében ezt a lapot is odateszem elé, de ezt képpel felfelé, hogy jól lássa. Összekevertem utána a lapokat, majd folytattam - Ne feledd, hogy míg a Királyon van mindenkinek a szeme, elfelejtik a legfontosabbat - azzal megfordítottam neki az előtte lévő lefordított lapot, ami eddig egy pikk király volt. Meglepetésére egy kalapos Joker röhögött raja, és gúnyosan nyelvét nyújtotta a nőre - A Bolond az, aki a végén kineveti a királyt és királynőt egyaránt- azzal megfordítottam a paklit, és képpel felfelé kiterítettem. Mindegyik Joker volt, és ugyanúgy röhögtek.
- Bolond vagy, ha azt hiszed a segítségemre szorulsz, vagy hogy egyáltalán szükséged van segítségre. Ne feledd, hiába születtünk nemesként, szolgálók vagyunk, és olyasvalaki a mi urunk, akit nem szolgál senki- kuncogok, majd eltakarítom a lapokat, és egy hirtelen mozdulattal az egész pakli eltűnik- Az ember sosem tudja meg milyen erős, amíg nem marad az az egyetlen egy lehetősége, hogy erős maradjon- ezután mélyen a szemeibe nézek - Ennek fejében jól gondold át mégegyszer… Mi az, amiért idejöttél?- kuncogok a végén, majd hátradőlök, és meghallgatom a reakcióját.

[Mizushima Seiun]

- Alkohollal árnyalt alku...? -

Feszült voltam. Aki vak, az is könnyedén leolvashatta volna arcomról-, de ha ez mégsem sikerült volna, az alakomat körülleng sötét hangulat egyértelmű bizonyítéka volt állapotomnak. A görcsös szorítás, amivel a kancsó fülébe kapaszkodtam, akkor enyhült, amikor a férfi nemleges válaszát tapasztaltam. Egyszerű mozdulattal tettem le egy szomszédos asztalra az italt és jó egészséget kívántam hozzá a társaságnak, akik meglepődve, de annál nagyobb örömmel fogadták a rögtönzött ajándékot. Leültem a férfival szemben és szemöldökeim megrezdültek, homlokom közepéig emelkedtek nevetését látva. Elég erőteljes kezdés ez részéről is, bár én magam sem szégyenkezhetem ilyen téren. Kékjeimmel figyeltem mozdulatait, ahogyan egymás után pakolgatta ki az asztal felületére a kártyalapokat. Én magam nem vonzódtam az ilyesmihez, még csak nem is hittem benne. Az ezotéria, jóslás és egyebek teljesen hidegen hagytak. Rá-rápillantottam arcára és sárga szemeire, ezalatt igyekeztem előkaparni mindent, amit valaha hallottam róla. A pletykákat, amik az elméjének állapotáról szóltak. A nehézségeket, amiket a feleségével együtt éltek meg és az utat, amit bejárt. Azt az utat, amit vér és halál kövezett ki neki. Torkomat megköszörülve dőltem hátra a széken és fontam keresztbe karjaimat.
- Tartson bolondnak, ha úgy kívánja. - Szavaira elmosolyodtam. Pontosan ezért vagyok itt.- Nem járható út másra támaszkodni, mert előbb-utóbb elárulnak. Így nem marad más, mint hogy erősebbé váljak, nem igaz? - A nevető lapokra szegeztem tekintetemet. Maga a közjáték el kell ismernem, impozáns volt. Csupán engem nem érintett meg olyan mélyen, mint kellett volna. még akkor sem, ha homállyal átitatott kijelentéseinek értelmét nehezen, de megfejtettem. Az asztal lapjára helyeztem ujjaimat és egy étlap szélét babráltam suta mozdulatokkal. Számomra mi más lenne az út? A férjem a karjaimban halt meg, a lányom pedig a szemeim láttára. Élettelenül vált ki a testemből, s az ő halálukkal én magam lettem az ő élő sírkövük. - Ne aggódjon, sosem felejtettem el, hogy a titulusunk csupán egy címke. - Ami azt illeti, nem tulajdonítottam származásomnak nagyobb jelentőséget, mint a katonai rangsorban egykor vagy jelenleg betöltött szerepemnek. Tettem, amit parancsba adtak… Ami sajnálatos módon egyre többször ellenkezett azzal, amit helyesnek hittem. Balomat nyakamra helyezve húztam végig merev izmaimon ujjaimat, enyhe erőt kifejtve, ösztönözve az izmokat, lazuljanak el.
- Amit akarok, az az, hogy segítsen elérni nekem a Bankai állapotát. - Miért ne mondtam volna ki egyenesen, amit akarok? Éreztem, hogy itt lüktet bennem valami és már csak nyújtózom, elszántan, kétségbeesetten… Egyedül mégis képtelen vagyok elérni. Mintha valami megakadályozna abban, hogy áthidaljam az utolsó centimétereket és elérjem a hőn áhított fényt. Hosszan fújtam ki a levegőt és mintha könnyebbé vált volna mellkasom, enyhült volna a rajta nyugvó súlyos teher. - Tisztában vagyok vele, hogy a Daitenshi szervezetében Sierashi Yuusukevel tehetséges lelkeket képeztek ki. Még ha a szervezet egykori fénye tompulni is látszik, maga az eszme, amit képviselt tiszta és igaz. Ezért… fordult meg a fejemben, hogy felkeressem és mentorommá invitáljam. - Végérvényesen letettem a lapot, majd az asztalra helyezett csemege felé nyúlva elvettem egy szem mogyorót és elropogtattam. - Ne vágjon, ilyen arcot kérem, a helyzetünket tekintve egyikünknek sem nehéz információkhoz hozzájutni. - Mosolyodtam el. - Arra szeretném kérni, hogy tanítson. - Halkan koppantak közöttünk a szavak, kékjeimmel vázát vizslattam, majd arcán állapodott meg hűvös pillantásom. Vérnyomásom a fülemben zúgott, tompítva az alkoholmámoros alapzajt, ami a helyiségben uralkodott. Mi lesz a válasza? A hallottakból kiindulva nem lepődnék meg azon sem, ha itt és most rám támadna a férfi, vagy újra kinevetne. Bár azt ezúttal már zokon venném- akármennyire is igyekszem lojális, diplomatikus lenni, nekem is van önérzetem és egyáltalán nem viccnek szántam szavaimat. Meg akarom védeni a családomat, akik mindennél többet jelentenek számomra. Én akarok lenni a fal, ami körbeöleli őket, hogy a fájdalom ne érhesse el őket. Felrémlett előttem Tomoe arca és elsápadva megborítottam egy üres poharat az asztalon, amiért gyorsan kapva felállítottam és hogy ne kelljen magyarázkodnom, félig öntöttem vízzel, amit nagy kortyokkal tüntettem el. Előszeretettel igyekeztem gondolataimat elterelni, ha eszembe jutott az ifjú, de nem feltétlen jártam sikerrel. Ez pedig egyre többször ismétlődött meg az utóbbi időben. Nyeltem egyet és keresztbe fontam karjaimat magam előtt, védekezőn. Ha most elé kellene állnom, meg merném-e tenni? Rám zúdítaná-e méltatlankodva indulatait, amiért ennyi időre eltűntem ismét, egyetlen szót sem hagyva? Ajkaimat alig észrevehetően préseltem összébb és megingattam fejemet, vissza akartam terelni figyelmemet Yukezo felé. Némán néztem fehér tincseit, míg vártam, szóljon valamit.

[Tamachi Kagami Yukezo]

Alkohollal árnyalt alku

A helyzet kicsit sem vált kényelmessé, vagy kedvezőbbé. Itt ül velem szemben egy nő, a főnemesi házak berkein belül. Nem nehéz elképzelnem azt, hogy pletykák kelnek szárnyra a mai estét illetően. Hát még az, hogy arra kér, több időt töltsek vele. Bárcsak össze tudnám szedni a róla tudható információkat, de pillanatnyilag most nem vagyok valami nagyon felkészült. Én ma büntetni jöttem erre a környékre, nem pedig ismerkedni. Kicsit mogorván pillantok rá, hogy a Daitenshit is felemlegette, hát még azt, hogy milyen tehetséges növendékeim voltak. Azt azért nem mondanám, hogy tehetségesek voltak. Miután meglobogtatja az informátorait, azért odaszúrom neki halkan.
- És azt nem suttogták el kegyednek, hogy minden tanítványom halott?- húztam félmosolyra a számat, majd hátradőltem. Nos tehát Bankait szeretne a kisasszony. Egy picit most az asztalra bambultam, magam elé, eképpen gondolkodtam. ~ Gondolj arra, mit szólna Ai, ha megtudná, hogy a Mizushima-házat fogod szolgálni~ mintha Eisukét hallottam volna, ezért gondolatban elátkoztam őt egy párszor. Szolgálni? Ez nem szolgálat! Segítséget kér tőlem, hogy közelebb kerülhessen ahhoz a hatalomhoz, amire oly nagyon vágyik. A kocsmazaj visszhangozni kezdett a fülemben, majd minden sötétebb lett. Apró forgó fénypontok jelentek meg a periférikus látásomban, majd egy kicsit megnyúltak az ujjaim is. Ahogyan felemelem a kezemet, kockák potyogtak ki ruhaujjamból, és mintha egy nagy folyam lenne, végigpergett az asztalon, majd ahogy leestek, nem értek földet. Megdörzsölöm a homlokomat, és mikor ismét kinyitom a szememet, azt látom, hogy arctalan emberek ülnek mindenhol, de mintha mind engem figyelne. Egy kicsit ettől frusztrált lettem, majd a kocsmapultot kerestem tekintetemmel, ahol egy akasztott ember törölgette a csészéket, és poharakat. Meg kellett törnöm a csendet.
- Miért ne segíthetnék?- kérdeztem a hangoktól, de szerencsére ez úgy tűnhetett, mintha csak hangosan gondolkoznék, pedig a kérdés valós volt, és a válasz sem maradt el. ~ Tedd próbára igen! Állítsd őt a te szolgálatodba!~ na ezek a gondolatok már sokkal szimpatikusabbnak tűntek nekem. A szemeibe pillantottam. Hiszen ha segítek neki elérni a bankait, akkor sokkal könnyebben hozzáférhetek, a szellemi lényének belsőbb forrásaihoz. Talán belepillanthatok a szívébe, ezzel pedig talán bővíthetem a lehetőségeimet a Mizushima-házzal szemben.
- Igen, úgy lesz- válaszoltam a hangoknak, és persze a nőnek is. Visszatérve a valóságba, megpróbáltam megnézni mégis kicsoda ül most előttem. A szemei nem igazán tükrözik vissza azt a szándékot, amivel egy Bankait el lehet érni, szóval azt hiszem sok dolgom lesz vele. Szóval akkor felteszem számára A Kérdést.
- Tegyük fel, hogy a Mizushima-ház támogatásokat juttat el olyan Rokungai beli területekre, amiből a bűnözést lehetne visszafogni azzal, hogy a fiataloknak nincs szükségük arra, hogy valamelyik szervezethez álljanak be. Ezzel kicsalogatod a bűnszervezet vezetőit, hibázásra kényszeríted őket, majd a begyűjtött bizonyítékokat felmutatva elsöpörni a nyomor egyik fő bankárát az útból. Namost tegyük fel, hogy akit megbízol ennek a támogatásnak az eljuttatásával, mondjuk úgy erőteljesen lecsippent belőle, majd elhíreszteli, hogy a Mizushima-ház, csak a saját fényét akarta tovább emelni ezzel, de közben a kivitelezés mégsem olyan bőkezű, mint ahogyan azt ígérték. Aztán kapsz egy fülest arról, hogy hol fog tartózkodni az illető, és neked lehetőséged van arra, hogy beszélgess vele esetleg a protokoll mezőkön kívül is. Te, mint Főnemes, mit tennél?- vázoltam fel neki a helyzetet, és persze kíváncsian várom, hogy miként reagál, de ami a legfontosabb, azt szeretném, hogy döntsön, és persze én végrehajtom majd a döntést, de erről jobb ha nem tud. Eléggé specifikus dolgokat írtam le, talán rájön, hogy nem most találtam ki, de az is egy információ, ha nem jön rá. Ismerkedni szeretne, úgyhogy most majd jól megismerkedem

[Mizushima Seiun]

- Alkohollal árnyalt alku...? -

Igyekszem rezzenéstelen arccal ülni a férfival szemben, bár úgy hiszem, nem tökéletes a sikerem. Az utóbbi időben egyre jobban alkalmazom a merev, üres, érzelemmentes maszk fenntartását arcomon, de még így is, olykor-olykor kiülnek őszinte gondolataim vonásaimra. Látom, mennyire nem nyerte el tetszését mindaz, amit felhoztam neki- az ő helyében én magam sem mosolyognék boldogan, ha felemlegetnék életem nehéz pillanatait. Tekintetemmel arcát vizslatom, ujjaimmal végül elengedem az eddig gyűrögetett itallapot és magam elé fektetem. Ha nem lenne bennem némi félelem, minden bizonnyal rendelnék magamnak egy csésze fekete teát- abban is biztos vagyok, hogy elkészítenék nekem, hiszen Mizushima vagyok. De mégsem nyitom szólásra ajkaimat, helyette feszülten várom, mit fog mondani a férfi.
- De igen. - Felelem nehézkesen, ujjaimmal vörös tincseimbe túrok. - Én azonban nem félek a haláltól, Yukezo-kun. Eléggé tehetséges vagyok abban, hogy elkerüljem azt. Tartanom kellene tőle? Hiszen előbb-utóbb mindenkit utolér. - Ezúttal az én ajkaim húzódnak mosolyra. Keserűre, sötétre, olyan mosolyra, mely sejteti a mögötte megbúvó sötétséget. Ha választhattam volna, lett volna egy nap, amikor meghaltam volna. Nem voltam annyira naiv, hogy abba a hitbe ringassam magamat, az sorsnak még terve van velem- egyszerűen csak nem voltam eléggé szerencsés ahhoz, hogy akkor meghaljak.  Hátrébb dőlve összekulcsoltam ujjaimat és kezeimet ölembe fektettem, némán figyeltem a színjátékot, amit Yukezo varázsolt elém. Hallomásból értesültem a hóbortjairól és bár nem zavart különösebben, szükségem volt néhány pillanatra ahhoz, hogy rendezni tudjam gondolataimat és elvonatkoztassak az asztalon végigguruló kockákról. Kérdésére sárga íriszeire pillantottam, ajkaim szólásra nyíltak, de nem jött ki hang a torkomon. Volt egy afféle érzésem, nem nekem szánta a kérdést- arckifejezéséből ítélve nem itt járt jelenleg. A mellkasomat szorító érzés nem akart enyhülni, őrlődése közepette csupán erősödött. Lélektükreimmel az asztal megviselt lapjának sérüléseit tanulmányoztam, s csupán beleegyező szavaira kaptam fel fejemet. Nehezen hiszem el, hogy ilyen könnyedén megnyertem volna magamnak a segítségét- aggódva mértem végig őt. Szavaira szemöldökeimet összébb vontam, homlokomat ráncolva nyúltam az üres pohárért, amibe vizet öntöttem, és amíg a választ fontolgattam, szomjamat oltottam.
- Én magam járnék az ügy végére és nem tűrném, hogy bárki is beleavatkozzon, hiszen az én felelősségem lenne az, hogy az árulót elfogjam. - Kékjeim elsötétedtek, ahogyan beszéltem, sárgáiba tekintettem és a pult felé pillantottam, mielőtt folytattam volna. - Elfognám a tolvajt és bíróság elé állítanám. Ha pedig ellenállást tanúsítana, vagy mások életét veszélyeztetve kívánna egérutat nyerni… megölném. - Az utolsó szó szinte koppant kettőnk között. Kisimítottam a szemembe hulló tincset és kihúztam magamat ültő helyemben. Nem éreztem helytelennek a válaszomat, még akkor sem, ha hibás volt. Nem kedvelem az igazságtalanságot és meglehet, nehezemre esik a gyilkolás, vannak helyzetek, amikor gyenge lelkűségemet félretéve hideg fejjel kell döntenem. A közelmúltban megtanultam, mi történik akkor, ha nem így cselekszem- csupán még több fájdalmat és szenvedést okozok.
- Nos? Elbuktam? - Kérdezem szenvtelenül és végül mégis kérek egy teát magamnak- amennyiben Yukezo igennel felel kérdésemre, neki is. Fülemben továbbra is elemi erővel tombolt pulzusom, torkomat kissé kaparta az erős testszaggal kevert alkohol és dohányillat, így néhány torokköszörülés után szemernyivel erőteljesebb hangon szólaltam meg.
- Ha úgy dönt, segít nekem... Mi lesz az ár, amit kér érte? - Nem akartam sértő lenni, de ez pusztán üzlet. Felnőttem annyira, tapasztaltam eleget ahhoz, hogy tudjam: nem csupa szívjóságból tanítana engem egy olyan ember, mint ő. Olyan egyességet azonban nem akartam kötni, aminek már a kezdetén kudarcot vallanék és még csak esélyem sem lenne megfelelni neki.

[Tamachi Kagami Yukezo]

Alkohollal árnyalt alku

A nagy kérdésre adott válaszára kicsit összehúzom a szememet. Ilyen egyszerű volna? Egészen unalmas. Azt hiszem Ai adta volna rá a leghivatalosabb választ, bár ettől én most eltekintek. Ahogy megpillantom az úriembert, én csak elmosolyodom, és a hölgyre nézek.
- Elbukott? Azt majd meglátjuk hogy tetszik - kuncogtam, majd felálltam az asztaltól. Egyelőre még nem méltattam válaszra az árazást illetően, de tulajdonképpen még nincs is rá szükség. Először elvégzem azt, amiért idejöttem. A pulthoz sietett, hogy rendeljen valami igazán drágát, hogy ha már sikerült ismét belenyúlnia a mézes csuporba. Nem is tudom elképzelni, hogy miből gondolják azt, hogy így egyszerűen csak lopnak, és nem lesz úgyse semmilyen következménye, mert a nemesség ugyan mit foglalkozna azzal, hogy a pénz valóban eljutott e oda, ahova kellett. No persze én nem ugyanaz a fajta nemes vagyok, ami úgy általánosságban uralkodik. Odamentem hozzá, gondosan a fülébe suttogtam valamit, amire elfagyott a mosolya. Hisztérikusan menekülni próbált, majd elkapott egy fiatal lányt, akinek a hangos sikolya minden szemet magukra vont. Kialakult egy kis tér. Elővette a zanpakutouját, majd a lány torkához szegezte.
- Shinigami vagy!- kiáltottam rá - Ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettél volna. Nézz körbe. Itt most ha mindenki rád ugrik, akkor neked véged. Ha megölöd azt a lányt, a képzeleteden túlról hozom el számodra az iszonyatos halált- hangom lassú, és kimért volt, arckifejezésemre nem ült ki semmilyen érzelem - Mind tudjuk, hogy sokkal gyorsabb és erősebb vagyok, mint itt a környéken bárki- ő pedig felszisszent, és szólt a barátjainak, hogy álljanak neki falat. Persze a lojalitás, és a közelmúlt dorbézolásai mozdulatra ébresztette őket, de én csak hangosan, és harsányan felnevettem. Megköszörülte a torkát a pult másik oldaláról a tisztelt tulajdonos, és megpróbálta tudtomra adni, hogy ne itt intézzük el a problémánkat, mert neki ez sokba kerülhet. Én ügyet se vetettem rá. Seiunra mutattam, majd a hangomban nem kevés gúnnyal közöltem a következőket.
- Ő azt mondta az imént, hogy ha másokat veszélybe sodorsz, akkor megölne! Hát miért tennék én másképp? Meneküljetek! Már láttam az arcotokat. Vele együtt fogtok a Tamachi-ház bírái elé állni- majd kuncogtam egyet - Hiszen az én vagyok!- majd felnevettem. Ekkor a lányt magával cipelve megpróbált kiosonni az épületből, majd én a kacagásom hirtelen abbamaradt. Hirtelen eltűntem szem elől, majd egy szűk másodperc múlva egy kard fúrta át a falat, a bejárattól pusztán pár méterre. A kardról kövér cseppekben hullott le a vér. Ha Seiun visszanéz az asztala túloldalára, akkor már ott is voltam, hogy kaján vigyorral, nem kevés izgatottsággal a hangomban mondhassam el a véleményemet.
- Én jól szórakoztam- kuncogtam végül - No? Átmentél?- kacagtam fel ismét. Mulattató volt számomra ez a jelent, tényleg jól éreztem magam. Ahogy abbamarad a nevetés, félrefordított fejjel, és szúrós tekintettel néztem.
- Mindenki fél a haláltól!- ezután egy gyors mozdulattal homlokon pöcköltem, ezzel vért kenve a két szeme közé - Ha nem a sajátjától, hát másétól. Mindig itt van velünk, és hiába mi vagyunk a halál istenei, ő egyként uralkodik mindünk felett - ezután elvettem a teás csészéjét, és persze megittam a teáját. Tűzforró volt, mégsem látszódott, hogy kifejezetten zavarna ez engem. Ezután felállok, majd szenvtelenül nézek rá.
- Ez volt az ára! - nevetem el magam - Segítek elérni a Bankai szintjét, de készüljön fel arra, hogy ha úgy látszik nincs rá egy pár évtizede, akkor közben rettegni fog! Mostantól készüljön úgy, hogy az élete múlik a bankai elérésén. Éppen ezért holnap hajnalban jelenjen meg a Tamachi-palotánál- megforgattam a szemeimet, majd a pulthoz fáradtam, és egy tetemes összeget letettem neki a javításokra, és az egyéb kellemetlenségekre. Ezután kiviharzottam a bárból, hiszen itt már nem volt más dolgom, azonban az előbbi mutatványom némi magyarázatra szorult még. Azért siettem, mert még így élve elkaptam a tolvajomat. A zanpakutoumat olyan helyre szúrtam, ahol nem találok létfontosságú szervet. Megdöbbenve tapasztalhatta, hogy köztünk akkora a különbség, hogy meg se bírta mozdítani Paragont. Különben is elvérzett volna. Vihogva állok elé. Akit túszul elragadott most magyarázkodik, hogy mi is történt pontosan, az éppen ügyeleteseknek, és próbálta megértetni velük, hogy itt most igazság szolgáltatása történt.
- Ő az enyém- sziszegtem oda a negyedik osztag számára, akik azon merengtek hogyan operálják ki belőle úgy a kardomat, hogy közben ne haljon meg. Engem ez annyira nem izgatott, ezért egyszerűen csak kihúztam a fegyvert, majd a grabancánál fogva húztam el. Mielőtt odahaza a pincébe vetettem volna, még annyit odasuttogtam neki.
- És most megmutatom a képzeleted határait