Monokróm

[Ichimaru Gin]

Küldetés típusa: magánküldetés
Résztvevők:
– Meiou Tokiya
– Shiroichi Anao

  Tokiya, édesapád a reggel folyamán magához hívat. Ismered már annyira, hogy tudd, általában akkor kéret magához ezekben a korai időpontokban, amikor a ház körüli teendőkkel kíván fárasztani. Mikor belépsz az ismerős szobába, Tenka már ott ült az asztala mögött. A körülötte sertepertélő szolgák meghajolnak előtted, majd távoznak érkezésed után.
  – Nem akarlak fárasztani, így rögtön a tárgyra térek. Egy előnyös üzletet kötöttünk a Shimizu-házzal a napokban, mely a Mizushimákat szolgálná. A ránk eső részt könnyű lesz teljesítenünk. A Shimizu-ház egy szűk összejövetelt szervezett a mai napra, ahol nekünk is képviseltetnünk kell magunkat. Ne érdekeljenek a részletek, neked csak a megszokott módon, jelen kell lenned a Meiou-házból. – Apád nem igazán tér ki az üzlet részleteire, ami akár zavarhat is, főleg amellett, hogy ilyesmikkel traktál téged. Hogyha megpróbálsz utána kérdezni, kikerüli a válaszadást. Közli, hogy később kitér rá, addig pedig csak az előkészületekkel kell foglalkoznod. Mondván: nem okozhatsz csalódást. Ebből tudod is, hogy hamarosan szolgálók fognak körülvenni, hogy felkészítsenek a fogadásra.
  – Nem öcséd lesz ezúttal a kísérőd – reagálja, ha esetleg utána kérdezel, hogy ikertestvéred, miért nincs itt. Hiszen gyakran ketten jelentek meg egy-egy összejövetelen, úgy kevésbé unalmasak az állófogadások. – És nem is Hotaru. – Tenka válaszait követően aggódhatsz, hogy ezúttal mégis kivel kell képviseltetned családodat, hogyha testvéreidet apád könnyedén kiejtette a felhozatalból.
  – Most menj készülődni, ha kész vagy, jövök tájékoztatni a többi információról is – egy könnyed intéssel jelezte, hogy távozhatsz. A szolgálók, mintha érezték volna, mikor kell belépniük a szobába, rögtön megjelentek, körülvettek, és az egyikük be nem álló szájjal folyamat mondta a magáét, hogy ezúttal milyen öltözetben kell megjelenned. Továbbá azt, hogy a többieknek mit, hogyan kell csinálniuk. Unalmas egy órás készülődésnek állsz elé.
  Már a fogadásra való felkészülés vége felénél tartasz, amikor váratlan látogató érkezik hozzád, kapitányod képében, ki állítja, üzenetet küldtél neki és ezért van itt. Természetesen, te nem emlékezel semmiféle üzenetre. Azonban hamar lehull a lepel, atyád képében, ki társalgásotok közepette lép be a szobába.
  – Én hívattalak ide – magyarázza meg szűkszavúan a helyzetet. Csettintésére újabb szolgálók jelennek meg, akik közrefogva a kapitányt, gyakorlott mozdulatokkal lefogva őt, átviszik a másik szobába. Úgy tűnik, előzetes parancsot teljesítenek. – Ő lesz a kísérőd – teszi hozzá holmi magyarázatként a miértjét az egész harcihőnek.
  – A Shimizu-házzal kötött egyezmény része. Shimizu Miyu-sannal az alábbiakat kell átbeszélned – Tenka átnyújt számodra egy kisebb tekercset, melyre fel vannak tüntetve a szempontok.
  Ha elolvasod, akkor az egyesség részéből kifolyólag láthatod, hogy a Shimizuk öt tucat halálisten illemtani oktatását vállalják a Meiou-házból, a Mizushima-ház részére. Fizetségül egy dolgot kérnek csupán, Shiroichi Anao megjelenésének biztosítását a mai napon megrendezett zártkörű rendezvényen, amelyre neked is el kell menned. Ők biztosítanak mindent számotokra, ruhát, ékszert, ami egy ilyen elit fogadásnál elengedhetetlen. Illetve az esetleges kellemetlenségekért is vállalják a felelősséget. Neked csupán annyi a dolgod, hogy Shimizu-ház vezetője előtt feltárod az összeszedett névsort, kiknek képzését óhajtjátok. A legtöbb név ismerősen cseng, kikkel hol futólag, hol pedig személyes találkozások révén tettél szert az ismeretségre.
  Bátran tehetsz fel kérdéseket apádnak, míg van lehetőséged. Habár a kommunikációtokat roppant megnehezíti a sikoltozás és jajveszékelés a túl szobából, mely úgy hangzik, mintha ölnének valakit. Emiatt Tenka egy másik, távolabbi szobába hívat az egyeztetések ügyében. Mely azzal zárul, hogy Anaot bekísérik a szolgálók, a fogadáshoz előkészített viseletben.

[Shiroichi Anao]

  – Hé, neked sikerült már megszólítanod? – hallom a kérdést a fehér üstökű lánytól a mai száraz meleg délután alkalmával sokadára. Számat elhúztam, szemeimet összeszorítottam, mintha csak próbálnám kizárni hangját fejemből. Ezzel egészen olyan képet adva, mintha nagyon összpontosítanék valamire. Végül egészen kisimult arccal, egy mélyről jövő sóhajjal felelem meg kérdését:
  – Hát, úgy semmi sem megy, ha folyamatosan a gondolatimba beszélsz. – Oldalamba érkező éles könyökütésre feljajdulok, odaszorítom kezeimet, a kíntól pár pillanatig görnyedek, végül nevetve fordulok hanyatt a puha fűben.
  – El kéne látogatnunk abba a cseppkőbarlangba, amiről Mikage-sensei beszélt – hozakodott elő a hahotázás után az ötlettel a lány, miközben ő is visszaterült a fűbe.
  – Eh… az északi 48.-as körzetben?
  – Igen Rangyokueibe. – Némán latolgatva néztem, ahogy a bárányfelhők elkúsznak az égen. Tudtam, hogyha éjszaka megint kilógunk a szálláshelyről és lebukunk, akkor ezúttal nem fogják olyan kedvesen elnézni a tanárok a kihágásunkat, mint ahogyan múltkor.
  – Végül is, miért ne? – vigyorodva adtam beleegyezésemet ebbe. Mint már sokszor, most is rájöttem, hogy szeretek rosszban sántikálni. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a rangyokuei-i cseppkőbarlangot még számtalanszor meg fogjuk látogatni.

  A szokatlan álom után nyúzottan ébredek fel. Mikor felnyitottam a szemeimet a telefon ébresztőhangjára még párat pislognom kellett, mire hozzászokott a szemem a fénykörülményekhez. Sokáig olyan volt, mintha még mindig abban a ragyogó kristályokkal teli barlangban állnék. Érdekelt, hogy vajon tényleg létezik ez a hely az északi 48.-as körzetben, amit folyamatosan látok álmaimban mostanában. Elgondolkodtam azon, hogy meglátogatom a helyet, de valahogy féltem nekivágni ennek a kalandnak.
  Amint sikerült rávennem magamat, hogy kikeljek az ágyból, igyekeztem derűsebben nézni a nap elé és nem a mostanában látott álmaimon merengeni. Való igaz, szokatlanok voltak, de mégiscsak álmok! Nem lehetek a többiekkel ilyen önző, hogy csak ezeknek a mondanivalójával foglalkozok. Ennek ellenére nagyon nehéz volt a gyakorlatokon koncentrálnom. Ma is átadtam Himmecchannak a stafétát, egyszerűen nem tudtam összpontosítani. Inkább visszavonultam a kapitányi irodába, ahol beleáshattam magamat a 12. osztag és a 7. osztag ellen vívott háborúkhoz készített tervrajzokba. De ezek se kötöttek le igazán.
  Mit ne mondjak, a nagy semmittevés közepette eléggé meglepett, de egyúttal meg is örültem a Pokollepkének, amit… Tokiyától kaptam? O.o Az üzenet tartalma rövid volt, de lényegre törő, azt írta, hogy sürgősen jelenjek meg a Meiou-ház birtokán. Nem részletezte, hogy pontosan miért. Nem is igazán érdekelt, hiszen elég komolynak tűnt az üzenet, Tokkinak valami miatt szüksége van rám! Mint A Nao, nem lehetek annyira befásulva, hogy ne reagáljak Tokki fontos üzenetére, mikor látni akar, még akkor sem, ha magam alatt vagyok.
  Mindez Hyozanryuuval kapcsolatos, mostanában újfent (vagy inkább még mindig) akadályokba ütközünk a sárkánnyal. Mondjuk, nem tehetek róla! Én próbáltam változni, de tényleg! Még ha egy icipicit ijesztő is a dolog. De Hyozanryuu mit csinál, hmm? Csak panaszkodik természetesen! Hát így legyen vele kedves vele Seireitei egy lelke is?! >.>
  Dúlva-fúlva mentem ki az irodából, holott eléggé aggódtam Tokki üzenete miatt. Mikor Miharu-chan furcsán pislogott rám és azt kérdezte „Minden rendben van?” – nem tudtam válaszolni neki. Hogy hányszor hallom én ezt mostanában! Még, hogy velem van-e minden rendben? Inkább nekik mi a bajuk?! Én nem csinálok semmit sem, nem értem min akadnak le folyton velem kapcsolatban! Nem is méltattam hosszabb válasszal, mint a lényeggel. Dolgom van, elmentem, Himmecchannak pedig üzenem, hogy tartsa a frontot a 10. osztagban, nehogy áttörjék az erőinket.
  Ezután villámtánccal vettem célba a Meiou-birtokot, picit elkeveredtem útközben, mivelhogy már régen jártam ott. Legalább háromszor kötöttem ki a Mizushima-ház körül és ezzel együtt Tsucchin nővérének csúnya nézése alatt! Azt hittem menten ott maradok az ötödik alkalommal! Aztán rádöbbentem, hogy legalább hét alkalommal voltam a Meiou-birtok bejárata előtt csak már a kapualjat is elfeledtem, hogyan néz ki. Alig voltam itt egyszer…? Ráadásul az is jó régen volt, emlékszem, zanjutsut gyakoroltunk Tokkival! Aztán többet soha, de soha nem jöttem ide. Homlokon is csaptam magamat a rádöbbenés során. Pár pillanatig meg is látszódott még tenyerem vöröslő körvonala, szerencsére frufrum eltakarta. Már rémlik is, hogy miért nem jöttem többet, mert itt mindenki tud fegyvert forgatni. Inkább hazamegyek… Nem, Nao, nem futamodhatsz most meg, Tokkinak szüksége van rád! Legalább azt is megtudhatom, hogy miért nem jött szolgálatba. Remélem, nem beteg!
  A bejárat előtt most akadok le igazán (hiszen most álltam meg végre alaposabban megfigyelni). Az ott álló őröktől mégis inkább megérdeklődtem, hogy biztosan jó helyen járok-e. Szerencsére helyeslő választ kaptam, így fel is vázoltam nekik, hogy mi ügyben érkeztem, és nem is tiltakoztak az ellen, hogy beengedjenek. Úgy néz ki, hogy Tokki már tett is azért, hogy akadály nélkül bejöhessek! Bízok abban, hogy nem neszelik meg különleges érzékelésükkel, hogy egy vívó analfabéta lépett be hozzájuk.
  Egészen letaglóz a látvány, ami odabent fogad, amikor megengedik, hogy átlépjem a birtok kapuját. Tátott szájjal nézek körül, nem leplezem, hogy mennyire lenyűgöz a hely. Elég rég voltam már itt, nem is így emlékeztem rá! Mikor az őr már sokadszorra szól hozzám, akkor kapok csak észbe, hogy össze kellene szednem magamat. Zavartan pislogok rá pár pillanatig, mire rájövök, hogy arra vár, hogy kövessem. Bugyuta vigyorral az arcomon vakarom meg a tarkómat.
  – Nahát, az a diófa még mindig megvan – beszélek, nagy zavartságom okán, heves gesztikulálással mutatva körbe kezeimmel. A leginkább kellemetlen dolog az ügyben az volt, hogy egy árva diófa nem volt a közelben. De úgy tűnik nem volt kíváncsi a részletekre, ugyanis némán folytatta az útját, ahogy meggyőződött róla, most már követem őt.
  Tekintetem folyamatosan másfelé járt, ahogy a sarkában loholtam az őrnek. Időnként annyira elbámultam, hogy győztem felzárkózni, vagy éppenséggel a kísérőm sarkára tapostam a figyelmetlenségem miatt. Szerintem negyed óra alatt nem kértem annyiszor bocsánatot, mint egész életemben! O.o
  – Tokki! – köszöntöttem óriási lelkesedéssel, amint bevezettek egy szobába és megpillantottam őt. – Ne haraguuuudj, hogy késtem! T_T Seireitei még mindig nagy, teljesen eltévedtem. Legközelebb térképet is küldj a Pokollepkével, jó? – mondom, miközben beljebb merészkedtem a szobába. Csak ekkor veszem észre, hogy szolgálók tesznek-vesznek körülötte. Nagyon szépen ki van öltözve, ha jól látom, most éppen haját készítik el.
  – Öhm, Tokki? – jegyzem meg egészen elbűvölve, amikor közelebb mentem és szemből is meg tudtam nézni. – Ugye nem jöttem rosszkor? – kérdezem szabadkozva, miközben az egyik szolgáló kérésére arrébb léptem, ugyanis véletlenül útban voltam neki. – Csak mert olyan volt az üzeneted, mintha azonnal meg kellett volna jelennem. O_O Ugye nem vagy beteg? Én tényleg nem akartam késni, bár idefelé jövet mikor megláttam a birtokot fel se ismertem! Tök sokszor elmentem előtte, nagyon ciki volt. ^^” Amúgy még mindig olyan, mint régen, nincs a bejáratnál diófa – hadartam el gyorsan, fejemben csak úgy özönlenek a gondolatok, amiket mind el szeretnék mondani neki. Bár, ahogy alaposan megfigyeltem, elég fancsali ábrázatot vág, mintha savanyú cukrot nyelt volna.
  Elképesztő, hogy a nemesek milyen csicsás rucikat tudnak felhúzni és milyen hivalkodó palotákban tudnak élni. Ha nem látnám őket, akkor nem is érteném egyáltalán. De amikor egy fényűző épület előtt állok rögtön megértem álláspontjukat. Ilyenkor azt gondolom, hogy a 10. osztagban is elkélne egy-két ilyen épület, de én a mostaniakat is nagyon otthonosnak találom, nem tudnám lecserélni őket. Meg aztán, elvenné a gyönyörű kertünkről a figyelmet, holott a nárciszültetvények, a cseresznyefák és immáron a datolyaszilvafák sokkal lényegesebbek! *_*
  – Én hívattalak ide. – Hallom az idegen hangot, mire megfordulok, hogy szembenézhessek az illetővel. Már éppen vettem a levegőt, hogy megkérdezzem, ki a búbánat ő, amikor… – Ő lesz a kísérőd – csettintésére egy-egy szolgáló fogott közre, akik megragadva a szomszédos szobába vittek.
  – Hé, állj, mi folyik itt! Tooookiiii~ TwT – rikoltom, kapálózva, ahogy próbálok szabadulni. Nem értem, mi történik itt? T.T
  Elvittek egy külön szobába, ahol egy roppant vastag göncöt akartak rám tukmálni, meg hozzá akartak érni a hajamhoz és, atyaég, na, azt már nem! Nem adom a haorimat, arra vigyáznom kell, és Hyozanryuut se adom. Segítsééég!

***

  Eléggé nyúzottan megyek be a szolgálók kíséretében abba a szobába, ahol Tokki és azaz idegen van, akihez most lenne egy-két keresetlen szavam.
  – Tokki, minek barátkozol ilyen könyörtelen emberekkel? – szalad ki a számon a kérdés azonnal. – Meg akart öletni! – böktem rá. Köptem arra, hogy nem illik másokra mutogatni. – Majdhogynem hatszor kinyomták a szememet egy ecsettel! – panaszkodtam arról, hogy miféle szörnyűségeket kellett átélnem. A nemesek világa ijesztő, miért kellett idejönnöm?

[Meiou Tokiya]

Ki nem állhatom, mikor az ikeröcsémmel töltött kellemes esti italozás után hajnalban ébreszt valamelyik szolgáló. Nem mintha nem keltem volna fel amúgy is a közeljövőben, hogy szolgálatra jelentkezzek kapitányom oldalán, csak nem éppen úgy képzeltem a felkelést, hogy valami nemesi szösz miatt még Oyajinál is lesz egy jelenésem. A rend kedvéért szolgálati egyenruhámban indulok a megszokott helyre, még a hadnagyi karszalagot is felteszem, csak hogy némi bűntudata lehessen, amiért fontos teendőimtől vonja meg az időmet. >.> Nem mintha Nao-chan mellett annyira meg kellene erőltetnem magam, de mindeddig kínosan ügyeltem, hogy a határidős papírok időben az 1. osztagosoknál legyenek, nehogy holmi ellenőrzéssel megzavarják a kapitányt a mumusűzésben.
Azért még ásítok egyet, mielőtt elhúzom az ajtót és belépek az öreg irodájába. Sosem értettem, minek ilyen korán kezdeni a napot... Ő már legalább két órája dolgozik, és akkor még sötétnek kellett lennie ebben az évszakban! A szolgálókról szinte csak akkor veszek tudomást, mikor távoznak. Az viszont meglep, hogy Oyaji máris belevág a közepébe és nem kertel, ilyenkor általában szokott lenni még egy bevezetés is... Mi a manó?
– Nem kéne esetleg az üzletet is ismernem, hogy megfelelően jelen lehessek? – vonom fel szemöldököm a szűkszavú ismertetőre, mely még annyi információt sem tartalmazott, mint egy 12. osztagos felvilágosítás kiküldetések előtt. Habár rossz hasonlat, azok tartalmaznak információt, méghozzá rengeteget! Amiből sok a fölösleges, mint általában a nemesi vackokkal kapcsolatban is, de nem ez a lényeg. Ha sok az infó, legalább van miből elfelejtenem és még akkor is kábé tudom, miről van szó. Ha nincs miből elfelejteni, az bajos lesz így... Felfigyelek viszont még egy igencsak fontos hiányra.
– Hol a másik felem? – természetesen Otoutora gondolok, ez oly mértékben alapismeret, hogy nem is vagyok hajlandó megmagyarázni szóhasználatomat. – Akkor... Imouto? Miért kínzod szegény lányt? – hördülök szinte azonnal, ám a tagadó válasz ezúttal teljesen tanácstalanul hagy. Kezdek élni a gyanúperrel, hogy az öreg tanult tőlünk szórakozás terén, és első kezdő, igencsak rossz tréfájának esek épp áldozatul. Nem értem, miért én vagyok az alany, köztudott, hogy a trükköket olyanokon kell kezdeni, akik nem számítanak rá, nem pedig azon, aki maga is profi a szakmában. Merem remélni, hogy nem az ábrándjaiban dédelgetett menyével óhajt küldeni vagy összeismertetni, mert annak a játéknak legutóbb is csúnya vége lett.
– Az remek lenne, mert eddig semmit nem mondtál – erre nem mulasztom el emlékeztetni. Nagy kár, hogy nem élvezhetem sokáig a fejet, amit vág, mert máris többen vesznek körül, mint szeretném. Ráadásul egyikük képtelen befogni a sushilesőjét, aminek hála igen hamar feladom az ellenkezést, miszerint én magam is meg tudok csinálni egyet-mást, inkább a meditatív semmittevést választom. Nincs is jobb, mint délelőtt még aludni, amit élveznék is, ha nem nyitott szemmel kellene űznöm az elfoglaltságot. Az előkészületek már mennek rutinból is, oda se kell figyelnem, mikor mit mondanak, azt ebben a félig alvó állapotban is tökéletesen meg tudom tenni.
Röpke szendergésemből ismerős hang ébreszt fel, pedig biztosan tudom, hogy még lenne néhány percem! De várjunk csak...
– Are? Taichou-chan? – pislogok értetlenül az előttem állóra, elvégre nem emlékszem, hogy vendégül látnánk ma, vagy én idehívtam volna. Milyen pokollepke és térkép? Heh? Miért kér tulajdonképpen bocsánatot, mikor nem késett sehonnan? Legalábbis olyan helyről nem, amiről én tudok, vagy nekem fontos lenne... – Lassíts, Nao-chan, kezdd az elejéről, kérlek. Milyen pokollepke? Én sms-t szoktam küldeni – fel is mutatnám a lélekmobilt, csak épp nincs nálam, mert ebbe a nemesi göncbe nem tudom kényelmesen elrakni. Egyébként is, mióta Yuko-chan kiakadt, hogy elpakolom a mobiljait, azóta becsületesen használom is az okosmobilt, amit legutóbb adott. Egy rossz szava sem lehet rám, az összes applikációját rekordidő alatt megtanultam kezelni, nehogy a végén még megsértődjön. Azóta nem is értem, minek használunk még pokollepkéket.
– Sosem jössz rosszkor, Taichou-chan, csak nem számítottam rád – közben azért odébb hessegetek egy képem előtt okvetlenkedő kacsót. Nincs semmi bajom azzal, ha a szolgálók végzik a dolgukat, de azért szeretem látni azt, akivel épp beszélgetek. – Nem-nem, beteg sem vagyok, bár ahogy vesszük. Látod, mibe kényszerítettek – adom elő az áldozatot, bár ami azt illeti, kevéssé kellett kényszeríteniük, kinőttem már abból a korból. Meg gyorsabban végzünk, ha nem akadékoskodok az összes előkészületi elemnél, ami egy fogadást jellemez. Bár van egy olyan érzésem, hogy szegény szolgálók munkája ismét kárba vész, amiért ikeröcsém odaadó támogatása nélkül valószínűleg nyitott szemmel fogom végigaludni az egészet. – Hm-hm, a diófa... Majd meglátom, mit tehetek az ügyben, rendben? – ennél jobbat sajnos pillanatnyilag nem tudok tenni az ügyben, bár az őszintén érdekelne, honnan szedte, hogy én pokollepkével iderendeltem. Annyira nem lehettem kómás reggel!
Oyaji belépője azonban megmagyarázza a helyzetet. Sejthettem volna! Elsőre mondjuk nem tiszta, miért hívta ide a kapitányom, mivel épp nem esek áldozatul nyilvános kínzásnak, aztán a folytatásra köpni-nyelni nem tudok. Ezt azért mondhatta volna, tök fölösleges ez az egész színjáték. Bocsánatkérőn nézek az elvonszolt Taichou-chan után. Sajnos nekem itt – még – nincs hatalmam. Miután a szolgálók velem végeztek, előveszem a nemesi kimonoból a sakura mintás legyezőt, hogy kicsit hűtsem a kedélyeket.
– Yare-yare... Ez nem volt szép, Oyaji. A kapitány-hadnagy kapcsolattal visszaélni olyan, mintha én és Aniki indokolatlanul kihasználnánk, hogy teljesen egyformán nézünk ki... – emelem arcom elé az eszközt, miközben átveszem az öregtől a papirost a tárgyalás részleteiről, és elővigyázatosságból hátrálok egy lépést. Természetesen én én vagyok, és nem Otouto, de sosem tudott minket megkülönböztetni, és már csak az arckifejezése miatt is megérte ezt elsütni. Remélem, nem másik felemen lesz leverve ez a kis tréfa, és ő is veszi majd a lapot, ha hazaér, mert nagy kár lenne, ha ezt az ábrázatot nem lenne esélye személyesen is látni!
Az alku és a névsor láttán kíváncsi leszek, mi lehet a fizetség részünkről. Olvasás közben azért követem az öregem a szomszéd szobába, bár szívem szerint Taichou-chant is kimenteném a nyúzásból. Én már csak tudom, hogy az előkészületek kellemetlenek tudnak lenni. A névsor böngészése közben azonban inkább a nevezettek iránt érzek sajnálatot. Szegény párák, némelyeknek valóban nem ártana tanulnia némi illemet, bár ezek alapján csak annak örülök, hogy mi magunk nem kerültünk a listára. Mivel elsőre nem találom, mit is kérnek a Shimizuk cserébe, visszavezetem a tekintetem a tekercs legelejére. Azonnal felvonom a szemöldököm ennek az üzletnek a láttán.
– Milyen perverziói vannak Miyu-channak, hogy Taichou-chant akarja kiöltöztetve? Aniki hadnagyi kötelezettségeit magamra vállalva feladatomnak érzem megmenteni Nao-chant az efféle leányvásároktól >.> – más kérdés, hogy kis híján elszóltam magam, de most már csak azért is fenntartom ezt a nem tervezett színjátékot, hogy az öreget megleckéztessem vele egy kicsit. Mert én ugyan sehova nem viszem a kapitányom, ahol nem tudom, hogy biztonságban is lesz. Az kéne még, hogy mindenféle perverzek kezére kerüljön! – Viccet félretéve, mi haszna van ebből az alkuból? – teszem fel a kérdést az olvasás végén, miközben végre összecsukom a legyezőt egy határozott mozdulattal. Azt tökéletesen értem, nekünk ez miért éri meg, de Miyu-chan csak terheket vállal magára. Ennyire nem kellhet neki egy kislány komolyabb ok nélkül!
– Ugyan, Taichou-chan, nagyon jól áll neked ez a viselet – próbálom azonnal nyugtatni a belépő Nao-chant, aztán persze az öreg felé fordulok, miközben ismét kinyitom és arcom elé emelem a legyezőt. – Ejnye, Oyaji, még csak be sem mutatkoztál? Lehet, hogy neked is rajta kellene lenned a listánkon? – emelem meg a tekercset a másik kezemmel, hogy egyértelmű legyen, miről is beszélek. Közben igyekszem takarni sunyi mosolyom, és tartani az ütéstávolságot, elvégre én most Otouto vagyok, így pedig nem shunpozhatok egy esetleges megtorlás elől. Nao-channal mondjuk talán mégsem fogom halálba unni ezt a mítinget.

[Ichimaru Gin]

  Tenka majdnem megeszi családi rangját hirdető haorit, amikor meghallja fia szavait.
  – Toshizou! Ez egyszer túlléptetek egy határt. Erre az összejövetelre a bátyádnak kell elmennie – szinte izzik a haragtól, és lerí róla, hogy nem sok választja el, hogy mérgében tarkón üsse fiát. A kicsinosított viseletre való tekintettel és a szolgálók jelenléte miatt azonban türtőzteti magát. – Számtalanszor elmondtam, hogy egy nap a bátyád fogja átvenni a helyemet. Így meg kell tanulnia mindazon kötelezettségeket, mely ahhoz kell, hogy rendesen elirányítsa a ház körüli dolgokat és ne kerüljetek az utcára. Nem cserélgethetitek egymást örökké, hogy ezzel kitérjetek a felelősség alól! Mikor szándékoztok végre felnőni?! – enyhén szólva tombolt, amiért úgy vonta le, valóban az ikrek fiatalabbika áll előtte. Úgy tűnik, sikeresen tálaltad számára, hogy te nem te vagy, hanem az öcséd, s nem habozott ezt elhinni.
  – A hivatalos megszólítás Shimizu-san – halántékát masszírozta szavaidra. Azonnal felismered ezt a gesztust tőle, hiszen mindig így tesz, amikor gondolatait próbálja összeszedni válaszadáshoz. Ezzel is húzva az értékes perceket. – A pontos okát nem fejtette ki. Azonban diplomáciailag egy ilyen írásos szerződés után hiba lenne nem együttműködnünk. Vannak dolgok, amik apró áldozatokkal járnak, viszont a haszonért megéri.
  – Bízom abban, hogy Shiroichi taichou nem haragított magára senkit sem a nevesebb körökből. Ugyanis vannak dolgok, amit egy haori sem képes megoldani. Különben is, jelenleg egy kötelezettséged van, az pedig nem más, mint rendesen helytállni abban a feladatban, amit bátyádnak kellene megcsinálnia! Kitől örököltétek ezt a neveletlenséget, nem is értem – fejét rázza csalódottan.
  Amikor a szolgálók bekísérték a kapitányt a szobába Tenka komoly arccal hallgatta meg a fülébe súgott dolgokat, miközben Tokiya és Anao röpke párcsevejt folytatott.
  – Nem illik ujjal mutogatni Shiroichi taichou – korholta a fiatal lány viselkedését. Arcán némi aggodalom jelent meg. Úgy tűnik komolyan elgondolkodott azon, ha ilyen magaviselettel jelenik meg az összejövetelen, akkor az, nem csak a Meiou-háznak jelent gondot, hanem a Mizushima-háznak is.
  – Még egy ilyen pimasz szó és ikerbátyáddal együtt kerülsz fel a listára. Már bánom, hogy hallgattam anyátokra és nem írtalak fel titeket rá – szigorú szavak hagyják el ajkait fia felé, majd a kapitány irányába fordul. – Ami meg a kilétemet illeti, nem gondoltam volna, hogy megfeledkezik rólam, arról a napról. Meiou Tenka vagyok, Toshizou apja – mutatkozik be az emlegetett nap ellenére is. Mindeközben megrovó pillantásokat küldött fia irányába. Eléggé a szívére vette, hogy ismét a szerepcseréjük áldozata lett.
  – Arra szeretném kérni Shiroichi taichou, hogy kísérje el kisebbik fiamat egy diplomáciai találkozóra. A Meiou-ház hálás lesz önnek, amennyiben megteszi. Ebben biztosíthatom.
  Egy szolgáló lép be pár másodperccel később, hogy engedelmetekkel közölje: a hintó készen áll az indulásra. Tenka kikísér titeket az udvarra, ahol valóban ott várt titeket a szállítóeszköz.
  – Mellőzd a felesleges felhajtásokat. – adja a Meiou családfő utolsó intelmét a fiának, mielőtt beszállnátok a hintóba.

 

  Hosszúnak tűnik az út mire elértek a Shimizu-birtokra. A gyaloghintók egymás után érkeznek meg a kőfallal körülvett területre. Odabent a kacskaringós utakon emberek tesznek-vesznek, élik mindennapi életüket. A rutintevékenységeikben azonban még ők is megtorpannak és izgatottan súgnak össze, amikor egy-egy hintó elhalad előttük. Folynak a találgatások, hogy vajon ki(k) ülhetnek benne.
  Utatokat nem hátráltatja semmi sem, idebent már egészen hamar elértek a főépület bejáratáig, ahol tárt ajtó várja a vendégeket. Köztük titeket is. Mindenkit személyesen fogad egy-egy szolgáló, kinek arcát zöld kendő takarja. Kifinomult, csupán a lényegre koncentrált beszédük azonban így is tisztán érthető. Ruházatul egyszerű, szintén a zöld árnyalatiban tetsző kimonót viselnek. Ez egy központi viselet a birtokon, az összes szolgálón ilyet láthattok. Az elétek jött cseléd ugyan olyan volt, mint a többi. Alázkodóan meghajolt előtettek, miközben üdvözölt benneteket a birtokon, majd megkérte, hogy kövessétek őt.
  Egy tágas terembe vezetett titeket, ahol svédasztalok sokasága fogad benneteket. Rajtuk különböző ínycsiklandozó ételek, italok roskadoznak. A vendégek hol az asztaloknál ülve, hol pedig állva iszogatnak. Kisebb társaságokba tömörülten folytatnak különböző nemesi ügyekről értekezéseket. A zártkörű rendezvény ellenére jó páran itt vannak többen nevesebb familiáris családból is, hogy vezető házukat képviseltessék. Mielőtt a szolgáló magatokra hagyott volna titeket, még közölte, hogy beszél az úrnőjével az érkezésetekről, s rögtön értesíteni fog benneteket, hogyha fogadni tud a ház úrnője.
  Tokiya, eléd is jó páran odaállnak, hogy köszöntsenek, és pár szót váltsanak veled. Hosszadalmas és fárasztó rendezvény áll előtettek, ugyanakkor a házigazdát még ti magatok sem látjátok a teremben. Pedig azért nem olyan nagy a helység, ahova bevezettek titeket.
  Rajtatok áll, hogy az elétek tárult helyzettel mi tévők lesztek. Belevetitek magatokat az emberrengetegbe, vagy éppen félrevonultok, míg nem érkezik el a rendezvény fénypontja. Akárhogy is döntötök, nyugodalmatokat (már amennyi akad egy ilyen összeröffenésen), Tokiya számára ismerős, roppant idegesítő hang szólal meg. Nem is a hangszínével van a gond, hanem az előadásával. Azzal a csöpögő nyálassággal, mellyel átitatja.

  – Lám, lám, lám. A Meiou-házat is lehet látni ilyen rendezvényeken? Milyen meglepő – amikor szembefordultok az illetővel. Kichidayuu Osamu* személyesen áll előttetek. Szürkés szemeivel lenézően néz titeket. Habár ránézésre húszas évei elején jár, hanghordozása alapján eléggé el van telve magától. – Noha az ikreket ritkán látni egyedül. Mi történt, hogy ezúttal megkímélitek minket az ízetlen tréfáktól? – pimasz kérdését Tokiyának címezte. Az utóbbi időben rendszeresen megtalált benneteket, hogy piszkálódjon. Az lett volna meglepő, ha most nem futsz vele össze.
  – Bocsásson meg, hogy ilyen modortalan vagyok! A nevem Kichidayuu Osamu – mutatkozik be Anaonak, kisebb főhajtással, hogy megmutasson egy keveset jó modorából is. Noha elit viselkedését kevesen látják át, csak azoknak tűnik fel, akik maguk is színészkedve teszik, amit tesznek. Már pedig Kichidayuu nem csinál mást, mint túlzottan előadja magát. Ha Anao viszonozza az illemből adódó gesztust, Osamu igencsak csúnyán néz ezt követően a lányra. Ha tekintettel ölni tudna, minden bizonnyal megtette volna.
  – Mi dolga van amúgy a Meiou-háznak a Shimizu famíliával? – szurkálódva teszi fel a kérdést, visszakanyarodva eredeti „célpontjához”. A továbbiakban úgy tesz, mintha Anao jelen se lenne. – Már kicsit későiek az etika órák, kötve hiszem, hogy segítene rajtatok. Kichidayuu természetesen üzletet jött kötni, hamarosan négy tucat kiképzett szolgálót fogunk kapni. – A szám is soknak hangzik, többnek, mint amit egy feltörekvő nemesi család megengedhet magának. Ítélkezhettek afelől, hogy ez pénzügyileg mennyire nem előnyös, avagy meg is tarthatjátok véleményeteket. Rajtatok áll miként tesztek, mennyire merültök bele ebbe a párcsevejbe.
  Beszélgetéseteket az a szolgáló szakítja félbe, ki Tokiyát és Anaot kísérte be a terembe. Sűrű bocsánatkérése ellenére azonban Kichidayuu hangos nemtetszését nyilvánítja ki, a szolga nem törődöm viselkedéséről. Azzal vádolja, hogy nem kért engedélyt a megszólalásra. A kellemetlen közjátékot egy vékonykeretű szemüveget viselő férfi állítja meg. Fekete, vállán átvetett, szépen ápolt haja volt. Arcán halovány mosoly ült a szituáció ellenére is. Mintha nem lehetne kibillenteni béketűréséből. Hófehér kimonót viselt, melyet kék hullámmotívumok tarkítottak. Ez hirdette, hogy ő a Shimizuk rangosabb tagja. Tokiya fel is ismerheti benne Shimizu Rent, aki a ház vezetőasszonyának férje.
  – Elnézést a kellemetlenségért Kichidayuu-sama, Kato csupán az utasításomat követte – alázatosan hajol meg a fiatal fiú előtt. Majd üdvözlésképpen előttetek is. – Kato, kérlek, vezesd a vendégeket Shimizu-donohoz.
  A szolgáló engedelmesen hajolt meg, majd kérte meg ismét Tokiyát és Anaot, hogy kövessék őt. Úgy tűnik Ren lefoglalja számotokra Kichidayuut, míg a kísérőtöket követve távoztok a teremből.   

*Kichidayuu Osamu: A Kichidayuu család a Kichida familiáris ház megbuktatása után alakult, egyértelműen azt a célt szolgálva, hogy a Kichida név nyomdokaiba lépve egy nagyobb és sikeresebb életpályájú házat irányítsanak. Jelenleg független nemesek, noha céljuk egy főnemesi ház igazgatása alá bekerülni.
Olyasféle pletykák terjednek, hogy szándékukban áll bekerülni a főnemesi házak közé. Hogy egy nemesi család megbuktatásával, vagy szép lassan, eredményükkel kívánnak közéjük jutni, egyelőre kérdőjeles. Annyi bizonyos, hogy a ház hajdanán (még Kichidaként) nem rendelkezett elég erővel, hogy kibillentse a helyéről a Mizushima-ház vezetőjét. Tehát törekvéseik ez ügyben sikertelenek voltak.

[Shiroichi Anao]

  Tokki szavaira eltátottam a számat. Valóban! Tokki tényleg SMS-t szokott küldeni, ja és még chatelni és olvasni is tud. Szóval igaza van! De akkor mégis ki küldte a Pokollepkét, ha nem ő? Valaki tőrbe akar csalni minket? Tuti, hogy KatsuSa próbált meg kiszúrni velünk, Yukkocchan nem szereti a pillangókat, szóval ő tuti, hogy nem küldhette. Ha csak nem pontosan ez benne a rejtély. Valójában csak eljátssza, hogy piszkálja a csőrét a pokollepke és igazándiból le van bratyizva velük. Áh, tuti, hogy KatsuSa volt.
  – KatsuSa hamis pokollepke üzeneteket küldött ez zöldségleveket kíván! – ráznám meg Tokki ruháját a nyomatékosítás miatt, de a körülötte ugrabugrálók, ahogy látták, mit akarok tenni elhessegettek mellőle, hogy nem nyúlhatok hozzá, mert még nincs kész. Nem lepleztem az arcomra kiülő furcsálló grimaszt. Hová akarják csinosítani? Tokki szegény lassan úgy néz ki, mint egy kirakatba illő baba. De nem akartam ezzel Tokkit megijeszteni, hiszen jó értelemben értettem volna amúgy is és nem rosszból mondanám. Szóval megtartottam magamnak a megjegyzést.
  Szerettem volna még mondani neki, hogy helyesen teszi, mert a diófa fontos, már csak azért is, mert az őr előtt eléggé gáz volt, hogy nem volt ott diófa, amikor kellett volna.
  Azt hittem menten meghalok, ráadásul Hyozanryuuért is kisebb küzdelmet kellett levágnom. Nem villámtáncolok, hogy ne essen szét a hajam, cserébe pedig visszakapom a lélekölőkardomat. Egy másik helyzetben egyáltalán nem mentem volna bele ebbe az üzletbe. Hiszen csak belekényszerítettek és nem önszántamból vagyok itt!
  Reménykedtem abban, hogy Tokki némiképpen több magyarázattal fog szolgálni nekem, mint a szolgálók.
  – Köszönöm – váratlanul ér a dicséret. Habár mondták, hogy nézzem meg magamat a tükörben, de engem nem érdekelt. Főleg azért nem, mert láttam, mit műveltek a hajammal! Szóval úgy kimondottan nem tudom, hogyan nézek ki most. Főleg, hogy fájt a szemem, amiért több ecset volt benne, mint amennyinek kellett volna lennie. – Bár hihetetlenül melegem van, neked nincs? – piszkálom meg nyakamnál a ruhát, mire két szolgáló ugrott rám, hogy megigazítsák azt és közöljék, hogy nem szabad piszkálnom. Csoda, hogy levegőt még vehetek. >.>”
  Már kezdtem volna felháborodni Tokki Oyajijára, amikor is meghallom, hogy ez nem is Tokki, aki mellettem áll, hanem Tokki-ni! Bár elég furcsa a feltételezés, hiszen Tokki-ni nem tud SMS-t küldeni, tehát olvasni sem. Ez esetben a pokollepke érthető lenne… De Tokki-ni még a mobilszámomat se tudja! Hm… nem, mégsem, a pokollepke továbbra is egyértelműen KatsuSa műve lehet. Mindenesetre nem igazán tudom hová tenni, hogy Tokki miért is lenne Tokki-ni. Még akkor sem, hogy Tokki-nisen viselkedik. Ráadásul az a hír sokkal jobban lekötött, hogy Tokkiéknak van anyukája. Csillogó szemekkel néztem Tokki-nire.
  – Nem is tudtam, hogy van mamád! *_*
  Tokki-ni Oyajijára értetlenül pislogok, hogy mégis miféle napról beszél, próbálom felidézni, de egyszerűen… nem is tudom.
  Nem is tudod, hát persze, hogy nem is tudod! Ez meg mit gondol magáról, hogy csak így felemlegeti. Ostoba, képmutató fráter.
   – Adok én neked arról a napról néhány olyat, hogy még pár száz évig megemlegeted, te pojáca!
  Komoran néztem magam elé. Hol is tartottam? Hát persze, hogy nem is tudom, honnét kellene ismernem. Nem is értem, miért fontos ez. Mindegy, sokkal fontosabb, hogy csúnyán viselkedtem az előbb, Tokki-ni papájával és ezt nem hagyhatom annyiban.
  – Bocsánat Tokki-ni apukája, nem tudtam, nem akartam! T3T Nem is tudtam, hogy Tokki-ninek egyáltalán van papája – ismerem be, hiszen nem szándékosan vétkeztem! Ha tudtam volna, akkor nem tettem volna. Ez csak természetes, nem? >.<” Remélem, nem haragszik rám tovább. – Amúgy miért vagyunk itt Tokki-ni és mire kellenek ezek a ruhák és hová kísérlek majd és miért? Elég nagyok vagytok már ahhoz, hogy egyedül is elmenjetek nem? TwT
  Türelmesen megvártam Tokki-ni papájának a magyarázatát, amiből csak annyit értettem még mindig, hogy hát, el kell kísérnem Tokki-nit, mint anno régen Keo-báró-samát, meg valami biztosításról is hablatyolt.
  – Csalódást kell, hogy okozzak, de én már nem vagyok testőr, és nem is akarok többé az lenni, sajnálom. – Én csak Keo-báró-sama testőre vagyok, de rá már nem kell vigyáznom úgy, mint régen. – De ha Tokki-ni papája megbocsájt nekem, és mivel ilyen szépen kéri, elmegyek. De nincs több szemembe nyúlkálás az ecsettel, oksi?
  Részemről mehettünk nyugodtan, abban reménykedtem, hogy ha odaérünk, akárhová is megyünk, levehetem magamról ezt a göncöt. Nagyon kényelmetlen volt, nem is igazán értettem mi szükség van minderre.
  – Mikor vehetem le ezt az ízét, Tokki? – kérdezem tőle, miután beszálltunk a hintóba. A papájától nem mertem megkérdezni. Aki a mutogatásra is háklis, az a ruhákra is az. – Amúgy miért hívott téged folyamat Tokki-ninek? – én tudtam, hogy ő Tokki és nem Tokki-ni! Hiába próbált mindvégig Tokki-ni lenni. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni Tokkiék papáját azzal, hogy ezt elmondom, így belementem a színjátékba. De itt volt az ideje, hogy végre elmondja, hogy akkor most mi újság.
  – És mikor érünk már oda? – türelmetlenül teszem fel a kérdést. – Miért nem shunpózunk? Az gyorsabb lenne – Keo-báró-samával annakidején villámtáncoltunk gyakran ilyen összejövetelekre. Senki sem szólt meg minket érte.
  Mikor végre odaértünk elégedetten szálltam ki a hintóból.
  – Ennél kényelmetlenebb közlekedési mód talán nincs is a világon! Öhm… persze nem úgy értem, hogy nem végzitek jól a munkátokat – szabadkozom azoknak, akik egészen idáig elhoztak minket. Merthogy én tényleg nem sértésnek szántam. TwT Csak hát ez a hintós cucc nekem nagyon nem bejövős.
  Ez után szakítok időt arra, hogy körülnézzek, hová is érkeztünk. Az épület, mely fölénk magasodott nagyon szép volt. Egészen nosztalgikus hangulatom lett hirtelen, mintha jártam volna már itt. Próbáltam felidézni, hogy mégis mikor, de csak a fejem sajdult bele a próbálkozásba. Elhúzott szájjal masszíroztam meg a halántékomat, egy halk szisszenés keretei között. Figyelmemet ezután az elénk érkező szolgálóra vezettem, aki üdvözölt minket és megkért arra, hogy kövessük őt.
  – Tokki, miért van eltakarva az arca, ő most egy tolvaj? – halkan kérdeztem tőle, miután hátat fordított nekünk a fickó, hogy megmutassa az utat. A tolvajok szoktak kendőt hordani az arcuk előtt, legalábbis a filmekben. Szóval okkal gyanakodtam!
  Odabent elég kényelmetlenül érzem magamat, már régóta nem voltam ilyen fogadásokon, Keo-báró-sama általában megkímélt ezektől. Elég is ijesztően néz ki, mindenki eszik, iszik, csinos és beszélgetnek!
  – Nem is értem, hogy tudjátok ezeket kibírni – jegyzem meg Tokkinak, miközben jó alaposan körülnézek és legalább háromszor eléggé ciki helyzetbe kerültem idegenek előtt. Honnét kéne tudnom, hogy most hogyan illik és hogyan nem illik köszönni és beszélni? TwT – Azokból szabad venni? – bökök a süteményekre. Nagyon fincsinek tűntek, gondoltam egy kis cukor segítene túlvészelni az itt eltöltött időt.
  – A legjobb az lenne, ha eltűnnénk innét a szoba túl sarkában húzódó faliszőnyeg mögötti titkos ajtón.
  – Na, megyünk sütizni? – kérdezem Tokkitól, mert nem emlékeztem, hogy reagált volna erre. Én mindenképpen szerzek onnét valamit, hogyha nem baj, ha veszek belőle. Úgy tűnik nem probléma, senki sem szólt meg, amikor vettem azokból a fincsinek tűnő cseresznyés habos édességekből. Kettőt is méghozzá! Egyet magamnak, a másikat pedig a pocakomnak. Ezzel indokoltam Tokkinak is, ha megkérdezte mire kell nekem két sütemény. Pedig szerintem eléggé logikus!
  Éppen az egyiket majszoltam, mikor is egy idegen szólított meg minket. Zavartan fordultam vele szembe, az éppen eszegetett süti felét gyorsan számba toltam, hogy eltűntessem a nyomait. A másikat hátam mögé rejtettem. Miért nem hagyják a lelket nyugodtan sütizni egy ilyen helyen? TwT Ráadásul elég nevetségesen festhettem azzal a falattal a számban. Szóval igen érdekes képpel sikerült a fickóval szembe fordulnom, miközben Tokkihoz beszélt, ráadásul igen sértőket mondott. Lett volna hozzá egy-két szavam, ha ne lett volna tele a szám. De így is csak lopva tudtam megrágni a falatot, míg nem felém nézett az idegen. Már egészen rajta voltam az ügyön, hogy beszélhessek én is, amikor váratlanul bemutatkozott nekem. Döbbenten nyeltem le a maradék süteményt, megrágatlanul a számban. Arcomat gyorsan eltakarva köhögtem párat.
  – Kichidayuu? – ismétlem el nehézkesen, ahogy levegő után kapkodtam. Ismerek én már egy Kicsodát, és az is Osamu volt, és rosszban sántikált.
  – Én Anao vagyok, ízé… Shiroichi – mutatkoztam be én is. Habár nem értettem mire fel is kapom, ezt a csúnya nézést viszonzásul.
  Kényelmetlenül álltam a beszélgetésük előtt, nem is igazán értem, hogy miről van szó a cselédek körül és, hogy az mire fel ilyen jelentős. Örültem, amikor a szolgáló megjelent és közölte nekünk, hogy az, akihez jöttünk, végre tud fogadni minket. Már lelkesen indultam volna utána, mikor ez a Kicsoda-juj közbeszólt. Értetlenül pislogtam rá, mégis mi a búbánat baja van most.
  – De hát nem is beszéltél – teszem szóvá észrevételemet, de mintha falnak mondanám. Szerencsére megoldódik, a helyzet egy idegen bácsi közbeszól, hogy el tudjunk menni.
  – Hát ez a Kicsoda-juj hasonlított arra a Kicsodára, akivel egyszer már találkoztam. Az is egy ilyen hihetetlen fickó volt – meséltem el Tokkinak. – Amúgy láttad azt a bácsit? Mennyire hasonlított Simán Csak Keisuke-samára! Szerinted nem? És amúgy, ki az a Shimizu, akihez megyünk? – kérdezgetem Tokkitól, mikor is hirtelen felrémlik előttem a név.

[Meiou Tokiya]

Nao-chan gondolatmenetében szerintem valahol elvesztettem a fonalat, mert még mindig nem világos számomra, ki küldhette volna ide, ráadásul pokollepkével.
– Úgy érted, zöldségkatapultot? – kérdezek vissza már egy kicsit lelkesebben, bár meglehet, a szolgálók előtt viselkednem kéne, és nem beszállni a gyerekes játékokba. Pedig azok sokkal viccesebbek, mint a nemesi gyűlések, amikre épp kidekorálnak. Már ha ezt a sok réteget dekorálásnak lehet nevezni.
Oyaji kiakadását látva jobb is, hogy elhátráltam a lehetséges büntetés elől, bár nem értem, mit van úgy kiakadva. Mindig ott vagyok az általa kijelölt nemesi gyűléseken, legalábbis amit kötelezőnek ítélt.
– Hát ha előbb szólsz, nem mostanra időzítjük a szerepcserét... – persze ehhez hozzá tartozik, hogy akkor valószínűleg már két napja azon bosszankodnék, minek kell mennem és hova, így meg csak egy reggelem ment rá a dologra. Meg valószínűleg elgondolkodtunk volna a csere-opción is... Akkor is az ő sara, hogy nem előrelátó. A szokásos szentbeszéd közben a névsort igyekszem böngészni. Szinte érzem, ahogy szíven ütnek a szavai viselkedésünkkel kapcsolatban, hiszen a látszat ellenére én elsajátítottam mindig, amire épp oktatni igyekezett. Az egy teljesen másik kérdés, hogy amikor nem vagyok rákényszerítve, nem akaródzik alkalmazni őket. Sokkal kevésbé vicces, ha azt teszem amit mondanak, mint amikor a magam feje után megyek – és ezt egyelőre meg is tehetem. – Ugyan-ugyan, Oyaji, még pár száz évig velünk leszel, szóval minek sietni? – válaszolok végül, ártatlan képet vágva a dologhoz. A végén még a szívbajt hoznám rá, ha éppen most fedném fel, hogy az átverés valójában az, hogy én én vagyok. Meg akkor Otoutot is megfosztanám egy igencsak kellemes tréfától, most is legyezőmmel kell takarnom az arcomat, hogy Oyaji ne vegye észre a visszafojtott nevetésem tombolásai közepette.
– Azt én is értem, hogy nekünk mindez roppant előnyös, és hiba lett volna visszautasítani. A másik fél hasznát nem látom, és ez az, ami aggaszt – jegyzem meg szinte magamban morfondírozva. Nagyon nem díjaznám, ha valami rejtett apróbetűs rész lenne az, amibe sikerül belebotlanom tárgyalás közben. – Yare-yare, még te magad sem jöttél volna rá, hogy nem Aniki vagyok, ha nem mondom, Oyaji – kapok a szívemhez Otoutotól eltanult módon és gesztikulációval, hogy még hitelesebb legyen a színjáték. Még ha így is volna, soha senki nem jött még rá az átverésre. Leszámítva akkor egyszer a Kidoushuu kapitányát, de ott nem kommunikálnom kellett volna, hanem démonmágiát bemutatni, az pedig nem számít. Aljas trükk volt, amivel csőbe húztak! Otouto ugyanígy belebukott volna, ha shunpo technikát kell alkalmaznia a terepen.
– Meg lehet szokni, Taichou-chan – mivel a hétköznapi egyenruhám fölött is mindig van egy plusz réteg, engem már nem zavar ez a hagymaszerű viselet. Természetesen nem a szagára gondolok, az egy virágoskertnek is díszére válna, hanem a megannyi rétegre, ami ilyenkor rajtam van. – Mert Hahaue tudja, hogy mi igazából földre szállt angyalok vagyunk – felelek Oyaji megrovó kifakadására. Tudtam én, hogy gyanús, amiért nem vagyunk rajta, de biztosan égő lett volna felírnia a fiait, akiknek elméletileg ő maga már a fejébe verte az illemet. Ez így is van, de kihagyhatatlan műsort csapni, amikor feldobják a magaslabdát. És Oyaji mindig feldobja, vagy ha nem ő, akkor az aktuális tárgyaló partnere!
Nao-channak címzett megjegyzésére a csodálkozás az én arcomra is kiül. Nem egészen értem, miről van szó, mondhatni semennyire. Nagy hirtelen nem is tudok mit reagálni arra a rácsodálkozásra a Taichou-chan részéről, hogy Hahaue él és virul. Miért ne lenne így? O.o Mindenesetre a kifakadásra és a hirtelen visszaváltásra kapitányom részéről, csak pislogok egyikükről a másikukra. Miről maradtam én le?! Főleg azon vagyok fennakadva, hogy mindezek után Nao-chan ennyire természetesen beszél és kér bocsánatot az öregtől. Oi-oi, valami nincs egészen rendben a kapitányommal az utóbbi időben, és ez bizony egyre csak furcsább lesz.
– El tudunk, de valamiért nem engednek. Te érted ezt? – nézek tanácstalanul kapitányomra, legyezőm rejtekéből. Még szerencse, hogy a névsort tartalmazó papiros már nálam van, mert tartok tőle, Oyaji kezdi elveszteni a türelmét a szellemeskedésemet illetően. Pedig roppant szórakoztató vagyok, ezt Otouto is bármikor megerősítheti! – A viselet arra kell, hogy nemesnek tűnj te is, Taichou-chan – magyarázom az öltözet miértjét, bár szegény lány eléggé úgy néz ki ezzel, mint egy porcelánbaba. És aki ehhez nincs hozzászokva, azt nagyon tudja feszélyezni a dolog! Osen-chant úgy is feszélyezte, hogy ebben nőtt fel, és a húga sem arról híres, hogy az otthoni kimonoiban hesszelne össze-vissza.
Az öreget elnézve mindenesetre jobb is már indulni. Nao-chan ártatlan kérdéseitől szerintem lassan teljesen kikészül. Kár, hogy Otouto ezt nem láthatja! Biztosan nagyszerűen szórakozna ő is a műsoron.
– Are? Semmit nem szokásunk feleslegesen csinálni, Oyaji – jegyzem meg teljesen ártatlanul, mielőtt beszállnék a gyaloghintóba. Ezt igyekszem minél gyorsabban kivitelezni, nehogy a végén meggondolja magát a tasli kapcsán. Láttam én, hogy legszívesebben adott volna egyet, csak szerencsére nem voltam kézközelben.
– Sajnos azt csak akkor, ha végeztünk a jelenésünkkel, Nao-chan :/ – válaszolok őszinte részvéttel Taichou-channak. Látom rajta, hogy nagyon kellemetlen neki ez a viselet, de sajnos ebben az ügyben nekem is meg van kötve a kezem. Az írásos szerződés betartása az én érdekem is, főleg mert nem magamat képviselem, hanem a családomat. És Oni-chan famíliáját, bár előbb harapom le a nyelvem, mint hogy kimondjam, neki is szívességet teszek. >.> Az viszont meglep, hogy a korábbiak után Nao-chan rögtön a saját nevemen szólít, pláne azok után, amennyiszer Oyaji Otoutonak hívott. Amint sikerül magamhoz térni meglepetésemből, azonnal visszatér a vigyor a képemre. Lám-lám, akadt még valaki, aki meg tud különböztetni bennünket. – Csak egy kis tréfa, Nao-chan, amiért ezekbe a göncökbe kényszerített az öreg. De maradjon köztünk, nehogy Otoutonak ne jusson a mókából – kacsintok rá Taichou-chanra, hiszen ő biztosan partner lesz majd ebben a kérdésben.
– Még eltart egy ideig, de ott leszünk hamar. Shunpozás pedig sajnos ezekben az öltözetekben kivitelezhetetlen – tárom szét karjaim lemondóan, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha villámlépéssel szeretném megközelíteni a Shimizu birtokot, azonnal odalenne ez a remek kis mulatság, amit ikeröcsémnek előkészítettem odahaza. Ezt persze Nao-channak nem kell tudnia, éppen elég, hogy családon belül is annyian tudják, amennyien.
Érkezésünk után magam is kinyújtóztatom tagjaimat, persze csak kulturált keretek között, nehogy túlzottan feltűnő lehessen. A kapitány reakciójára felvonom a szemöldököm, és vállára teszem a kezem.
– Jól vagy, Nao-chan? – megértem én, hogy leterhelő ez az egész, meg kötelező, de nem szeretném, ha teljesen rosszul lenne. A szolgáló jelenlétét ezután az elvártaknak megfelelően fogadom, és kérésére bólintok. Természetesen követjük a fogadóterem felé. – Nem tolvaj, ez csak a helyi szokás – válaszolok Taichou-chan kérdésére, nehogy tudatlan maradjon. Minden nemesi háznak megvannak a maga tradíciói, amit a szolgálóktól is megkövetelnek. Mi sem természetesebb, mint hogy ezeket nem kérdőjelezzük meg.
Amint belépünk, egy mély sóhajtással veszem tudomásul, hogy ismét erőt kell vennem magamon, és nemesként viselkedni, ahogy azt az illem megkívánja. Így hát bármennyire is bűntudatom van Nao-chan miatt, a hozzám közeledőket én is üdvözlöm, és udvariasan eltársalgok velük. Noha mindezt igyekszem rövidre fogni, a kötelező köröket ettől még le kell futni. Tudom, hogy ez egy külsős számára cseppet sem szórakoztató, épp ezért próbálok hamar túl lenni rajta, hogy Taichou-channal is tudjak foglalkozni egy keveset.
– Hát ez egy remek kérdés, Nao-chan. Nem véletlen tesszük Otoutoval mindig felejthetetlenné az összejöveteleket, ahol megjelenünk – avatom be kedvenc kapitányom egy újabb titokba. Remélem, ez kárpótolja azért, hogy ilyen helyekre kell jönnie, akarata ellenére. Cseppet sem bánom, hogy nem Ane-san egy beosztottja jött velem, akkor esélyem sem lenne semmiféle szórakozásra. – Persze, hogy szabad, azért van. Vegyél, amennyi jól esik – kezemmel még mutatom is, hogy szívesen elkísérem odáig, nehogy egyedül kelljen maradnia. A következő megjegyzésre finoman szólva is ledöbbenek. – Hogy micsoda? Itt van olyan? – mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, vagy elfeledkezett volna korábbi mondandójáról, visszakanyarodtunk a süti-témához. Pár pislogás után csak bólintok, és odakísérem mai társaságomat a süteményekhez, hogy kiszolgálhassa magát. Néha olyan érzésem van, mintha még mindig újonc lenne az 5. osztagban, nem pedig a kapitányom. Ez kellemesen nosztalgikus gondolat, melyet egy roppantul irritáló hang zavar meg.
– Nahát, minő kellemes meglepetés! – fordulok az idegeimen citerázó hullámhossz tulajdonosa felé, miközben legyezőmet arcom elé emelem, hogy méltóképp köszönthessem. – Roppant sajnálatos, de fivéremnek az osztagában betöltött magas rangú pozíciója nem engedte meg, hogy a mai nap elkísérjen. Igen kellemetlen, hogy nincs alkalma velem lenni a sótlan események megszínesítésére – válaszolok a tőlem telhető legudvariasabb stílusban, holott legszívesebben föld körüli pályára állítanám a modortalan megjegyzéseiért. Ám ekkora társaság előtt ezt nem volna ildomos, és bár Oyaji nem igazán értékeli, azért én igyekszem ügyelni a családunk hírnevére. A kapitányom felé intézett tekintetét megjegyzem magamnak, bár egyelőre nem kommentálom. Nem tetszik nekem, ahogyan rá nézett, és biztos vagyok benne, hogy nem hagynám őket kettesben egy sötét sikátorban. Bár... Nao-chan minden bizonnyal ízekre szedné, ha valami csúnya dologgal próbálkozna, szóval nem szükséges ennyire aggódnom.
Azt nem egészen értem, miért kellene megosztanom vele a családom jelenlétének okait, főleg a kérdést követően elhangzó inzultáció után. Ha valakitől információt akarsz megtudni, oktondiság sértegetni, ezt minden magára valamit is adó nemes tudja.
– Vajon mi lehet egy nemesi látogatás oka, ha nem az üzlet, tudatlan barátom? Etika órára pedig köszönöm, nem óhajtom befizetni. Bár roppant kedves öntől, hogy megérdeklődte, de úgy vélem, ha szolgálóik közül ennyiek képzését finanszírozzák, akkor az ön modorának csiszolása sem okozhat gondot saját pénztárcából – reagálom le kedves mosollyal iménti szavait. Kichida-chan pontosan azok közé a személyek közé tartozik, akik csak úgy ontják magukból az ehhez hasonló magas labdákat, vétek lett volna nem visszapasszolni az ő térfelére. Az már más kérdés, hogy megnézném, honnan van minderre pénzük, de nincs túl sok kedvem ezzel az alakkal többet érintkezni, mint amit feltétlenül szükséges. Szerencsére már érkezik is a felmentő sereg, így nem is kell sokáig elviselnem.
– Yare-yare, de hiszen én jeleztem neki, hogy beszélhet, Kichidayuu-kun – természetesen csak egy bólintással és gesztusaimmal, de ettől még megadtam az engedélyt a szolgálónak a beszédre. Megint egy más kérdés, hogy akkor is ezt mondtam volna, ha ilyesmiről szó sincs, csak hogy a kellemetlen szúnyogcsípés még kínosabb helyzetbe kerüljön, mint eddig. Magának köszönheti, ő vágja maga alatt a fát. – Köszönjük a közbenjárását, Shimizu-san – jelzem a ház egyik vezetőjének, hogy hálás vagyok, amiért az ügy megoldására sietett, mielőtt Kichida-channak alkalma lett volna belevágnia egy kellemetlen vitába.
– Mert ugyanaz, csak a név változott, bár megjegyzem, nem túl kreatívan – adom meg az egyszerű választ Nao-channak a kullancs kilétét illetően, már a ház úrnőjéhez vezető úton. A Ren-chant illető megjegyzésre csak bólintok, valóban eléggé hasonlít a Juubantai korábbi hadnagyára, de az ő esetében nem merném csak így rávágni, hogy rokonok lennének. – Shimizu Miyu-san a Shimizu-ház jelenlegi feje. Üzleti ügyben találkozunk vele, külön kérése volt, hogy te kísérj a tárgyalásra. Szóval számítok rád, Taichou-chan – és persze, ha bármi olyasmi lenne készülőben, ami nem nyeri el egyikünk tetszését sem, akkor vigyázni fogok rá. Elvégre hadnagyként az a dolgom, hogy kisegítsem a kapitányt a szorult helyzetéből, és védjem a hátát, ha úgy adódna.

[Ichimaru Gin]

  Tokiya, sikerült apádat teljesen kiakasztanod. Eléggé valószínű, hogyha lett volna rá lehetősége, akkor tényleg fejbekólintott volna. Bölcsen döntöttél, amikor menekülőre fogtad és beszálltál inkább a hintóba. Tenka mindvégig neveletlenségedre hivatkozik, és csupán ismételni tudja, hogy mennyire dühíti, hogy felcseréltétek egymás szerepét. Megjegyezve: „Nem mentség az, hogy nem szólt előre. A nemesi házak vezetőjének habár van időbeosztása, de az is a legváratlanabb pillanatokban változhat.” – Úgy ítéli, hogy már éppen ideje, hogy mindketten megtanuljátok ezt.
  Igazán jól szórakozhatsz hegyi beszédei alatt produkált mimikái során. Főleg annak tudatában, hogy mennyire félreérti a helyzetet. S bár okkal tölt el aggodalommal a komolyabb feltétel nélküli szerződése, Tenka sem tudja megválaszolni, hogy mi lehet a konkrét mozgatórúgója a Shimizu-ház vezetőjének.
  Kichidayuu zaklatását sikerül gördülékenyen venned. Talán még apád is megtapsolt volna, amilyen kulturáltan lekezelted az ifjú nemest.
  Tokiya, mielőtt távozhatnátok roppant kellemetlen társaságából, Kichidayuu elkapja a karodat, ezzel megálljra kényszerítve.
  – Ne hidd azt, hogy ezzel annyi, Meiou. Lesz idő, amikor egész családoddal engem fogtok szolgálni – sziszegi füledbe, miután közel hajolt hozzád. Így bizonyossá téve, hogy csak te halld mondandóját. A kelleténél talán komolyabban szorította meg a felkarodat. Fenyegetését veheted újabb szurkálódásai egyikének, amiért ezúttal elvesztette ellened a szócsatát. Habár hanghordozása a kelleténél is hűvösebb volt és meglapult benne valami még a beképzeltség nagyfokú megnyilvánulása mellett. Kisebb tűnődés után pedig eljuthatsz arra a végkikövetkeztetésre, hogy mondandóit talán komolyan gondolja! Éppenséggel nevethetsz ezen, vagy akár bölcsen eljárva figyelmeztetésként is elraktározhatod magadban a nemesfiú gőgös szavait.

  A szolgáló által hosszú folyosókon mentek keresztül az épületegyüttesen belül. A folyosók szépen karban vannak tartva, gyakran faliképek díszítik. Festmények, szőnyegek, és egyéb drága ingóságok.
  Anao, téged a deja vu érzése kerget, ahogy egyre beljebb haladtok az épületben. Az egész hely olyan hangulattal tölt el téged, mintha otthon járnál. A képek némelyikére konkrétan emlékszel is. Nem egyről szórakoztató történetek jutnak eszedbe. Melyekről akár be is számolhatsz társadnak.
  Kísérőtők egy tágas szobába vezet titeket. Miután félrevonta előttetek a terembe nyíló széles rizspapírajtót és beléptettek, enyhén meghajolva csukta be ezután mögöttetek. Ő maga kint maradt, nem maradt bent veletek.
  Az ajtóval szemközti oldalon lépcsősor vezet fel egy emelvényre, amelyet vastag oszlopok szegélyeznek.  A pulpituson díszes, kétszemélyes szék foglal helyet. Hátában a Shimizu-ház címerével ellátott festmény, vagyis a kagyló mintázatba foglalt vizet imitáló hullámvonalak. Továbbá fátyolszerű kék és zöld árnyalataiban tetszelgő függönyök dekorálják még az emelvényre emelt „trónszék” környezetét. A széken egy díszes kimonóba bújt nő foglalt helyet. Hosszú, egyenes szálú, fekete hajzuhataga bonyolult ékszerekkel volt ékesítve. Bőre sápadt fehérnek tűnt. Vörösesbarna szemei áthatóan nézett titeket. Kezében tartott hosszúkás pipából mélyet szippant, mielőtt beszélni kezdene. A pipából áradó füst beteríti a szoba légkörét. A cseresznyés illatot roppantul kellemesnek találhatjátok osztagotok okán. Ugyanis az ott található cseresznyésfasorok virágzó illatát idézik fel bennetek, mely igencsak nosztalgikus lehet számotokra így, télvíz idején.

  – Üdvözlöm a Shimizu-házban Meiou-sama, remélem, jól érzi magát nálunk – kezdi formálisan a beszédét. Felállt a kényelmes székéből, hogy enyhe meghajlással köszöntsön téged. – És igazán köszönöm Önnek, hogy hazahozta a lányomat – tekintetét ezután Anaora szegezi. Mintha azt kívánná egyértelműsíteni, ki is a „lánya” a szobában, ha esetleg nem lenne eléggé egyértelmű anélkül is.
  – Shimizu Miyuki Anao, remélem komoly magyarázatod van arra, hogy miért nem tértél haza száz esztendőn át, kisasszony! – Megrovó szavakkal sétál elétek, hangsúlya is olyan, mint egy anya, ki számon kéri gyermekét.
  Különösebb felvezetés nélkül indított szavai meglephetnek mindkettőtöket.
  – Száz éve már, hogy a Lélektovábbképző Akadémia halálhíredről értesített minket. Ezek után gondolhatod, hogy Kisuke és Momiji elbeszélését alig hittem. Általuk mondottak alapján egyértelmű volt, hogy te vagy az. Nem is értem, hogy kerülhetted el szülőotthonodat ilyen sokáig. – Gyöngéden simítja végig szabad kezével arcod jobb oldalát. Tekintete szomorúságot tükröz, mintha nyomasztaná valami. Hitetlenkedésedből szőtt kételkedő szavakra komoran hátrál tőled egy lépést. 
  – Be tudom bizonyítani, hogy a lányom vagy. Itt a Shimizu-házban napi rendszerességgel képzünk ki halálisteneket és lelkeket az illem alapvető fortélyaira. Ha eljössz az óráimra, garantálom, hogy emlékezni fogsz mindenre. Mindezeket egyszer már te is végigcsináltad. Az amnézián pedig csak segít, ha olyan környezettel érintkezel, mellyel hajdanán. – Kísérel meg a bizalmatlan hozzáállásodra hatni és meggyőzni igazáról.
  – Elnézést a közjátékért Meiou-sama. Természetesen rátérhetünk az üzletre, hiszen a Meiou-ház teljesítette az egyezmény ráeső részét. – Figyelmét Tokiyára vezeti. Bocsánatkérő pillantást társít szavai mellé, amiért hosszasan elidőzött Anao jelenlétén.
  – Áttetszik tudni adni a listát, ha kérhetem? – nyújtja ki kezét, melybe, ha megkapja a papírt, rajta a névsorral, először gyorsan átfutja a feltüntetett személyek megszólításait. – Az édesapja igazán körültekintő, Meiou-sama, még azt is jelezte, hogy mikor lenne ideális az oktatásuk. Egy héten belül küldök üzentet önöknek, melyben a tanmeneti beosztásuk szerepel. Így amennyiben szeretnék, önök is nyomon követhetik, hogy mikor és hol folyik oktatásuk. – Informál az etikett tanítással kapcsolatban, melyre pórul járt ismerőseidnek kell jelenést tenniük.
  – Ha nincs kérdése bátran visszamehet a fogadásra. Kato szívesen visszakíséri Önt. Hamarosan lesz tűzijáték is – rajtad áll, hogy elfogadod az ajánlatát, avagy sem és inkább maradnál. Habár egyértelmű lehet számodra, már csupán az előbbi párbeszéd fültanújaként is, hogy alapos beszélgetés vár a hölgyekre.

 

[Shiroichi Anao]

  Egyem a nemesek türelmét ezekkel a ruhákkal kapcsolatban. Szép, szép, de attól még kényelmetlen! Alig tudom megállni a kényszert, hogy ne igazítsak rajta, mert a nyakamnál nagyon zavaró a ruhaanyag.
  – Ez kínzás – jegyeztem meg Tokkinak összefoglalva a véleményemet a giccses kimonókról. – Miért kéne nemesnek kinéznem, ha nem vagyok az? – Keo-báró-samát sokszor elkísértem ilyen-olyan összejövetelekre. Ő nem várta el, hogy más ruhát húzzak. Megfelelő volt neki egyszerű halálisten uniformisom.
  – Áh!! Értem – bólogatok arra, hogy Tokki természetesen számíthat rám, ha a papáját ezzel akarja megtréfálni. Habár úgy tűnt, Tokki apukáját inkább bosszantja a dolog, mintsem szórakoztatná. Igaz, nem ismerem olyan nagyon, szóval lehet, hogy ő így élvezi, ha viccelődnek vele. De Tokki-ni szórakozását természetesen nem rontanám el azzal, hogy lehúzom róluk a leplet! Nagy fiúk, majd megoldják. Nem vagyok én semmilyen játék elrontója.
  – Már, hogy ne lenne lehetséges! – legszívesebben kipróbálnám, hogyan is megy benne a villámtánc. De tartott a szavam a szolgálók felé, akik megígértették velem, hogy nem futkosok és ugrabugrálok, nehogy kár essen a ruhában. Nem értem, miért jó az a ruha, amiben minden meg van tiltva. – Majd… majd kipróbáljuk! Mi lenne, ha az egyik nap elhoznál egy ilyen ruhát a 10. osztagba és tesztelnénk? Lehet, hogy tökéletes lenne shunpo gyakorláshoz! *O* Legalább a többiek is átéreznék azt, amit most átélünk, mikor elmeséljük nekik – mondom lelkesen. Így most már nem is olyan rémes ez a ruha. Talán van valami haszna is!
  Mikor megtudom, hogy a tolvaj nem tolvaj, hanem csak egy szolgáló, eléggé fura arcot vágok. Nemesek és a furcsa szokásaik! Mindenesetre rájuk hagytam, ők tudják. Ha nekik az jó, hogy az emberek rablónak hiszik őket, akkor egészségükre! O.o”
  A rosszban azért akadt némi jó dolog is, például szabadon lehetett fogyasztani az édességekből! *.* Ami szerintem tök jó. Éppen majszoltam a süteményt, amikor Tokki kérdezett tőlem valamit, de nem igazán értettem, hogy mivel kapcsolatban. Ezért azt vontam le, valószínűleg nem is tőlem kérdezte, hanem valaki mástól, így nem foglalkoztam ezzel.
  – Szerintem mindjárt kettő ilyen órára is beiratkozhatna – szóltam közbe. – Mi az? Csak, hogy ragadjon rá valami – vonogatom a vállamat ártatlan megjegyzésemet követően. Azon pedig csak utólag gondolkodtam el, hogy Tokki miért Tokki-niskedik Kicsoda-juj előtt is. Mindenesetre rá hagytam, nem szóltam közbe, nem akartam elrontani semmit sem.
  Az a Kicsoda-juj figura nagyon idegesítő volt. De komolyan! Szegény tolvajmaszkos szolgáló csak bocsánatot tudott kérni tőle és hajolgatni. Pedig semmi rosszat nem csinált, Tokkinak csak helyeselni tudok, hogy igen, így van, ahogy ő mondja. Kicsoda-jujnak egyáltalán nem volt igaza!
  Mikor megtudtam, hogy Kicsoda-juj és Kicsoda között nem azért van hasonlóság, mert véletlen, hanem konkrétan van köztük valami, majdnem elesek saját lábamban meglepettségemben.
  – Hehe, tényleg? Hát ez, hát ez, ez… igazán. Igazán meglepő! *>*” – Így már azt hiszem értem, hogy miért viselkedett úgy, ahogy. Bár Kicsoda csak simán A Naoként ismert, nem pedig Shiroichi Anaoként, szóval lehet, hogy csak úgy amúgy viselkedett úgy, ahogyan. Szóval, azt hiszem nem is kell aggódnom amiatt, hogy netán ismer és esetleg haragszik rám.
  – Shimizu? – Tokki válaszára megtorpanok. Nagyon ismerős a név valahonnan. Csak pár pillanatig merengek azon, hogy mégis honnét rémlik, amikor felfedezem, hogy a folyosókon, amelyeken keresztül megyünk, telis-tele van képekkel. Csodálkozva nézegettem őket.

  – Láttad Mikage-sensei arcát? – kérdezi tőlem a lány, a nevetése miatt eléggé artikulálatlanul. Szavai megértése így sem okoztak nehézségeket.
  – Hát hogyne láttam volna! Nagyon ki volt akadva, amikor megmutattuk neki a zanpakutouinkat! – a jókedv hangjával feleltem érdeklődésére.
  – Szerintem sose gondolta volna, hogy sikerül megszólítanunk őket. Gyakorolnunk kellene valahol, de hol?
  – Menjünk el hozzánk, ott van elég hely és nem zavar senkit sem.
  – Biztos vagy benne, hogy Tsuyoshi-sant sem fogja zavarni?
  – Jiji nem mer majd ránk szólni, vagy ha megteszi, akkor összefirkálom a festményt, amit újonnan készítettek róla! – együtt nevettünk a gonosz fondorlatomon. Két nappal később az udvaron talált, fehéren fogó kövekkel dekoráltam ki Tsuyoshi-sanról az emlegetett képet. Jiji átkergetett a fél birtokon emiatt, mérgében pedig csak úgy vöröslött egész feje.

  – Úhhú, erre emlékszem! – állok meg hosszabb időt elidőzve az egyiknél, ami egy öreg bácsit ábrázolt. – Összefirkáltam krétaként fogó kavicsokkal, nézd Tokki, itt még látszik is! – lelkesen mesélem el, ahogy eszembe jutott a bácsi arca, aki a festményen is rajta van. Mennyire mérges volt, amiért bajszot rajzoltam az arcára és virágokat a háttérbe, hogy még vidámabb legyen. Szerintem csak jobb lett tőle! Ő bezzeg nem díjazta a kreativitásomat, de szerintem nagyon szórakoztató volt.
  – Uh? – tanácstalanul lépek hátrább a képtől. Megvakarom halántékomat, nem igazán tudtam, hogy miként azonosítottam be a képet, és miből szedtem, hogy én firkáltam össze. Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem az idegen képet. Lehetséges, hogy jártam volna itt korábban? De akkor miért nem emlékszem rá? Vagyis… miért csak a képre? Hát ez nagyon fura… 
  Belesajdul a fejem, miközben ezen merengek. Tokki hangjára térek csak úgy igazán észhez. Zavartan mosolygok rá és mondtam neki, hogy mehetünk, minden oké. Azt hiszem… persze a bizonytalan gondolataimat nem mellékeltem hozzá, nem akartam, hogy aggódjon. Szép is lenne itt helyben elmesélnem neki, hogy „Tokki, azaz igazság mostanában furcsa álmaim vannak olyan dolgokról, ami velem történtek, de még sem, merthogy egyáltalán nem emlékszem rájuk. Mindegy is, azért elmesélhetem őket?” – és akkor jöhetne egy egész estés rajzfilmmel vetekedő történet! Haha, még mit nem! Tokkinak így is van jobb dolga, ráadásul nem önszántából van itt, szóval inkább hanyagolom ezt a témát. Majd máskor talán elmondom, hogyha eszembe jut.

  – Beszéltem Meiou-senseiel. De ez olyan dolog, amit se ő, sem én nem tudok megállítani – a fekete hajú nő kihúzott háttal ült a pulpituson álló székben.
  – Ezek szerint… akkor tényleg harcolnunk kell egymással? – nehezen teszem fel a kérdést. – Ő a barátom, én nem vagyok rá képes! – ingerült szavak hagyják el ajkaimat. Tehetetlen haragomat az előttem ülő nőn vezetem le, holott nem ő tehet az egészről. – Akkor inkább nem akarok shinigami lenni, nem kell az a hülye egyenruha és zanpakutou! Bár csak ne is szólítottam volna meg! – könnyek gyűltek a szemembe.
  – Vigyázz mit beszélsz, Miyuki! A 46-ok Tanácsát én se tudom megmásítani.
  – De én nem ezért akartam halálisten lenni! – mérgesen toppantottam lábammal. Nem akartam hallani, amit mond. Nem akartam küzdeni, inkább most feladom, csak ne kelljen harcolnom ellene.
  Az arcomat érő ütés után döbbent pislogással néztem a fölém magasodó nőre. Arcom jobb oldala égett a pofon nyomától. Kezemet oda szorítottam, próbáltam kibogarászni szavait.
  – Shimizuként nem beszélhetsz így, Miyuki!
  – Akkor nem akarok többé Shimizu lenni! Különben is, sokkal jobb volt akkor, amikor nem voltunk azok! – kemény szavak hagyták el az ajkaimat. Mely után tombolva hagytam el a szobát, becsapva magam mögött a rizspapírajtót. Nem néztem vissza, nem kértem bocsánatot, nem köszöntem el, nem mondtam semmit. Pedig lehet, hogy az utolsó alkalom volt, hogy találkoztunk.

  Mikor odaértünk a szobába és először megláttam a nőt, megszédültem a képektől, melyek egy pillanat alatt peregtek le előttem. Homlokomat ráncolva néztem magam elé. Mégis mi volt ez? Gondolataim rendezésében pedig cseppet sem segítettek a nő szavai, ki a lányának nevezett. Mi folyik itt? Nem értem… T.T
  ~ Hazudik! A te anyád meghalt, amikor kicsi voltál. Alig emlékszel rá – hallom Hyozanryuu szavait. Megnyugtat, hogy mellettem van most, ebben a kísérteties helyzetben. A nő kezét elütöm arcomtól, jórészt az előbb látott képek hatására. Haragszom rá, holott nem is ismerem, de amiket az imént láttam magam előtt – még ha csak a gondolataimban is történt meg – nem tudok elvonatkoztatni tőle.
  – Sajnálom, de szerintem összekever valakivel. Az én nevem Shiroichi Anao és biztosan nem lehetek a lánya… Az én anyukám meghalt nagyon régen, amikor kicsi voltam. Nem is emlékszem rá igazán – szabadkozva léptem hátrébb tőle. Az előbbi mozdulatomat nem tudtam visszafogni. – Ráadásul én az Emberek Világában születtem, Rukongaiból kerültem az Akadémiára, szóval biztosan nincs a Shimizukhoz semmilyen közöm. Nekem egyetlen családom van és az a 10. osztag! – Tényleg nagyon sajnáltam, hogy elvesztette a lányát, biztos nagyon rossz érzés lehetett. Én is szívesen ismertem volna még egy Anaot magamon kívül, mert szeretem, ha névrokonokkal hoz össze a sors. De ez, hogy nem tágít egyáltalán és kitart amellett, hogy a lánya vagyok, nos, nagyon fura.
  – Tuti, hogy nincs amnéziám – mondtam bizonytalanul, behúzott nyakkal. Szívesen kijelentettem volna, hogy emlékeznék, ha lenne. De ilyesmire nem szoktak csak úgy, emlékezni, úgy hiszem. – Szóval erre nincs semmi szükség. De Kicsoda ju… Kichidayuunak elkélne egy kevés oktatás, szívesen felajánlom neki az én részemet is.
  – Tokki… – léptem mellé, meghúzogatom ruhájának ujját is, hogy rám figyeljen. – Mikor megyünk haza? – kérdeztem tőle, míg a nő a papírt nézegeti.
  Rosszul érzem magamat, nem értek semmit, haza akarok menni. T^T Hyozanryuu nyughatatlan, mióta itt vagyunk, már pedig ő nem szokott ok nélkül sápítozni. Nem is értem, Tokkinak miért kell ilyen fura emberekkel találkoznia.
  Mikor meghallom, hogy a nő elküldené Tokkit, kétségbeesetten vizslatok rá. Ugye nem hagy itt egyedül? Különben sem ér, hogy ő nézhet tűzijátékot, nekem pedig maradnom kell. Türelmetlenül, kiszáradt torokkal várom Tokki döntését, és ha esetleg mehetnéke van, azonnal megfogom ruháját, hogy ne hagyjon itt ezzel a vén boszorkával!

[Meiou Tokiya]

Az öreg igazán túlzásba viszi az aggódást, egyikünk sem olyan elesett, hogy ne vágná ki magát abból a helyzetből, amibe a másik helyett kényszerült. Arról nem is beszélve, hogy ha valóban szól, nincs az a fogadás, amivel ikeröcsémet ráveszem a helycserére... De várjunk, miért is gondolkodom én ezen? Hiszen nem Otouto megy valójában fogadásra, hanem én! Persze ez az a részlet, amiről Oyaji nem tud, és történetesen épp fáj neki, de legalább megtanulja, hogy jobban figyeljen a részletekre. Az már jobban aggaszt, hogy így vénségére már nem jár annyira utána egy üzletnek, mint én azt szeretném. Igencsak óvatlan lenne tőle, ha nagy mellénnyel belegyalogolt volna egy teljesíthetetlen részletbe, mert valamit nem olvasott el alaposan. Gyanús nekem ez az egész.
– Az tud lenni, valóban – bólintok rá kapitányom megjegyzésére az öltözettel kapcsolatosan. – Nem az én ötletem volt, ha ez vigasztal, Nao-chan. Azt kérték tőlünk, hogy te is legyél csinos, amikor velem tartasz – próbálom elmagyarázni neki a helyzetet. Sajnálatos módon nekem itt ugyanannyi hatalmam van, mint neki. Ha tehetném, én is egy egyszerű kimonoban és a haorimban mennék el a gyűlésre. Az lenne aztán a polgárpukkasztás! Oyaji nem is engedne haza egy évig, ha ezt el merném játszani. Bár nem mondom, hogy nem kacérkodtam ifjabb és ártatlanabb éveimben a gondolattal, de ennyire messzire azért még én sem mennék el. Mindenesetre megnyugtató, hogy Taichou-chanra valóban számíthatok titoktartás terén. Kár lenne, ha Otoutonak nem jutna a mai szórakozásból.
– Nem kísérleteznék vele. Ezekben a holmikban túl könnyű megbotlani, szétszakítani, aztán menekülhetsz a család elől, amiért a kényes göncnek baja lett – magyarázom kapitányomnak a shunpozás nehézségeit, amik persze most csak félig kifogások. Szívesen megpróbálnám, de ameddig az öreg látómezejében vagyok, ez nem tűnik épp ideális megoldásnak a közlekedésre. – Hm, nem ígérem, hogy használatban lévőt hozok, de csináltathatunk hasonlóan réteges holmikat edzés céljából – a helyzet az, hogy egy itthoni darab lenyúlásáért engem valószínűleg kicsinálnának, ha más nem, akkor Oyaji vagy Ane-san, de még Hahaue sem biztos, hogy jó néven venné a családi örökségek rongálását.
A Shimizuk fogadása még csak nem is lenne annyira borzalmas, mint előzetesen számítottam, ha régről ismert, roppant bosszantó vérszívó nem épp engem kívánna szórakoztatni mindennél jobban. Nao-chan közbeszólására elsőre csak pislogni tudok, végül elmosolyodom. Kedves tőle, hogy segíteni szeretne egy szócsatában, de nem biztos, hogy örülnék neki, ha a nemesek világa őt is beszippantaná. Taichou-chan jó úgy, ahogy van, és éppen ezért jobb, ha kimarad ezekből az ütközetekből. Szerencse, hogy a ház ura idejében közbeavatkozik, és a helyzetnek esélye sincs eldurvulni. Ezen a ponton kicsit sajnálom, hogy Kichida-chan részéről nem fajult tettlegességig a dolog, akkor minden okom meg lett volna elkenni a pimasz ábrázatát. Mikor távozóban még elkap, igyekszem olyan lesújtóan végigmérni, amennyire csak tudom. Yare-yare, az efféle alakok fenyegetései mindig annyira komolynak hangzanak, kár, hogy fabatkát sem érnek.
– Önnel is mindig öröm beszélgetni, Kichidayuu-kun, ám roppant sajnálatos, nem az esetem. Most ha megbocsát – hajlok meg még távozóban minimálisan a modortalan kölyök előtt. Végtére is, nemesek között nem válaszolhatok neki azzal, hogy ha a családomhoz mer érni, személyesen tekerem ki a nyakát. Ez amúgy még mindig nem fedi a valóságot, mert az ilyen férgek számára válogatott kínzásaim vannak tervben. Nem mintha valaha is odáig juthatna, hogy árthatna a Meiou-háznak. Elvégre Ane-san remekül végzi a dolgát, így ameddig Hahaue él, minket is védelmez a Tsukimisou Shineitai – őket pedig lélek legyen a talpán, aki ki tudja játszani!
Taichou-channak meglapogatom a vállát naiv kis megjegyzésére korábbi kullancs jellegű társaságunk személyazonosságát illetően. Nincs ezen semmi meglepő, mi több, rettentően átlátszó az egész hajcihő, amit művelnek a családjával. Mindazonáltal ameddig engem és testvéreimet megkímélnek minden ostobaságuktól, nincs okom az útjukba állni. Azt majd Oyaji úgyis eldönti, hogyan álljunk hozzájuk, ha zavarni kezdik.
– Igen, Shimizu. Etikett oktatásával foglalkozó kisnemesi ház. Biztosan hallottál már róluk te is – igyekszem egy picit jobban megmagyarázni, kikhez is jöttünk. Bár nem csodálnám, ha kicsi kapitányom érdeklődését mindez egyáltalán nem kötné le, a faliképek valóban némiképp szórakoztatóbbnak tűnnek, noha én már több ilyet láttam, mint szerettem volna. Túl sokat fordulok meg olyan nemesi birtokokon, ahol nem szeretnék. Otthon sokkal egyszerűbb, nagy a választék fegyverekben, bármelyiknek a forgatását el lehet sajátítani – legalább egy ember a birtokon úgyis ért hozzá annyira, hogy tanítson. És ha valami nem úgy jön össze, még mindig gyorsan kereket lehet oldani, mert közel van a biztos menedék.
– Taichou-chan? – vonom fel a szemöldököm, mikor megállunk az egyik kép előtt. Hogy emlékezhet rá, hiszen most jár itt először... nem? Ráadásul a hozzá kapcsolódó történet, amit elmesél – és a nyom valóban ott van, én is látom. Ha ez igaz, kicsi kapitányom több titkot rejteget, mint azt gondoltam volna. Pedig előttem igazán nem kellene szégyellnie a mókázásokat, amiket véghez vitt, noha legjobb tudomásom szerint nem nemesi származású, és Keo-chan előtt nem volt senki, aki berángatta volna ebbe a világba. Akkor hogyan? Végül úgy döntök, nem teszem szóvá különös viselkedését, és aggodalmamat is igyekszem leplezni, miközben a lassan elhátráló lányt figyelem.
– Minden rendben, Nao-chan? Lassan mennünk kellene tovább – emlékeztetem, miért is vagyunk itt. Minél előbb túl vagyunk ezen a tárgyaláson, annál hamarabb szabadulhatunk innen. Mindketten. Ráadásul nem gondolnám, hogy ez a hely jó hatással van a kislányra, így már csak miatta is szeretnék a lehető leggyorsabban végezni. Taichou-chan vállára teszem a kezem és rámosolygok, hogy tudja, nem kell aggódnia. A hadnagya vagyok, még ha nem is ő nevezett ki, akkor is vigyázni fogok rá. Ez a dolgom, mellettem nem lenne szabad félnie. Ugyan megjegyzendő, hogy nemesként vagyok itt, nem pedig shinigamiként, a kapitányomat viszont akarata ellenére rángatták bele ebbe az egészbe. Ez a kis tényecske pedig felülírja számomra a nemesi elvárásokat.
Amikor belépünk a ház fejének fogadótermébe, igyekszem visszavenni ebből a fajta magatartástól, és úgy viselkedni, ahogy az etikett megköveteli. Nem szeretném, ha Miyu-chan félreértené a helyzetet, mert netalántán túlzottan is védelmezném Nao-chant a jelenlétében. Az egyáltalán nem tenne jót az üzletnek, vagy annak, hogy kiderítsem, mit is akar igazából a nagylelkű ajánlatáért cserébe.
– Kifogástalan a vendéglátás, Shimizu-san, mint mindig – habár a vendégeket az ő helyében legközelebb alaposabban megszűrném, de Oyaji kivágna otthonról, ha a szemtelenkedésemmel elrontanék egy jó üzletet. Ezt követő megjegyzésére viszont reflexből emelem az arcom elé a legyezőmet, mert félek, tátva maradt szám túlzott modortalanságot tükrözne. Hogy a lánya? Nao-chan? Lehetetlen, még csak nem is egyezik a családnevük!
Nehezemre esik megállni a közbeavatkozást, mikor Taichou-chan elüti a ház úrnőjének kezét. Nem tudom hibáztatni érte, bár a két hölgyemény mondanivalója élesen eltér. Mintha teljesen másról beszélnének. Mégis... Ha Nao-chan valóban ennek a háznak a lánya, az megmagyarázná a célzását a titkos átjáróra odalenn, vagy a faliképpel kapcsolatos emlékeit. Igazából nem is tűnik logikátlannak ez a felállás, azonban ez olyasmi, amit Miyu-chan előtt nem fogok felemlegetni. Majd otthon, vagyis a 10. osztag területén, és szigorúan magunk között. Nem fogok ellene érvelni egy ilyen kényes szituációban, amibe beleszólásom se kellene, hogy legyen. Egyáltalán, minek vagyok én még itt? Hiába aggódok szegény lányért, a Kichida-chanra vonatkozó megjegyzésére ismét visszahúzom arcom elé a legyezőt, hogy elrejtsem a mosolyomat. Ebben a házban igazán nem volna szerencsés, ha egy másik nemesi ház tagját nyíltan kinevetném.
– Biztosíthatom, hogy emiatt nincs szükség bocsánatkérésre, Shimizu-san – felelem a nőnek, miközben előveszem a névsort és átnyújtom neki. Elvégre nem nekem okozott kellemetlenséget ezzel az egésszel, hanem a kapitányomnak. A helyzet ismeretében viszont úgy kellene viselkednem, hogy az a családomnak és Taichou-channak is jó legyen. Egyáltalán nem könnyítik meg a helyzetemet. És még Oyaji azt meri a fejemhez vágni, hogy éretlen vagyok, és nem tudok megfelelően viselkedni! Hát kérdem én, a jelenlegi szituációban ki lenne képes tökéletesen helytállni?! Együttérzőn nézek kicsi kapitányomra, mikor megszólít, és megnyugtatásként szabad kezemet az ő kézfejére helyezem. – Csak néhány perc, Nao-chan, ígérem – felelek halkan, noha egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy be tudom váltani ezt az ígéretet. Nem tudom, elengedik-e innen most, hogy a ház asszonya úgy ítéli, benne megtalálta a halottnak hitt lányát. Ami azt illeti, nem tudom vádolni ezért a viselkedésért, óhatatlanul is másfél évszázados emlékeket kavar fel ez a helyzet. :/ Emlékeket, melyeket nem akartam és nem is akarok felidézni.
– Ez igazán figyelmes, Shimizu-san, Chichiue bizonyára nagyra értékeli majd ezt a gesztust – vágom rá azonnal a listához fűzött megjegyzésre, amint túljutottam azon a fél másodpercnyi meglepetésemen, hogy a nő ismételten hozzám beszél. Ajánlatát hallva azonnal kapitányomra nézek, hogy vajon ő is arra gondol-e, amire én. Miután erről a sejtésemről meggyőződök, visszafordulok a nő felé. – Bocsásson meg a modortalanságomért, Shimizu-san. Kérdésem ugyan nincs, de Nao-chant nem szívesen hagynám most egyedül. Mint hadnagya, és mint a személy, aki ide hozta, kötelességemnek érzem, hogy e beszélgetés végéig mellette álljak.

[Ichimaru Gin]

  Miyut úgy tűnik, nem zavarja, hogy Tokiya a maradás mellett döntött. A biztonság kedvéért mégis felhívta a figyelmét arra, hogy a rájuk váró diskurálás valószínűleg nem a legélvezetesebb pillanat lesz az életében.
  – Ahogy gondolja Meiou-sama, de lehetséges, hogy untatni fogja önt a beszélgetésünk. Egyszerű társalgás lesz egy rég látott gyermek és egy anya között.
  Anao azonnali ágálásba kezd, mondván semmiféle rokoni kapcsolat nincs közöttük, és szerinte nincs szükség arra, hogy ezt ismételgetnie kelljen. Miyu némán hallgatja végig a lány szokatlanul vehemensre sikerült kifakadását, arcán mégsem mutatkoznak kiábrándulás jelei.
  – Nagyon figyelemre méltó, hogy egy lélek ennyit tud egy barátjáról. De azaz Anao meghalt, te Miyuki vagy, aki decemberben született és sose járt száz éves kora előtt az Emberek Világában. Miyuki, a Shimizu-ház sarja, az én vérszerinti gyermekem már 183 éve. Akár elhiszed, akár nem. Nem dédelgetheted magadat örökké ebben az álomvilágban. Tényleg nem emlékszel, hogy mi történt a Rangyokuei bejárata előtt? – Felmerült ágálásodat ez ellen újabb szavaival rekeszti be. Még éppen megállítva téged abban, hogy felhevült vérmérsékleteddel távozz a szobából.
  – Kössünk egy fogadást – kíváncsian fordulsz vissza erre a felvetésre. – Hogyha szükséged lesz rám egy héten belül bármilyen téren, akkor hazaköltözöl és alá kell vetned magadat a tanításnak. Hogyha nem szorulsz a segítségemre, akkor ígérem, soha többé nem hallasz felőlem. – Egyik részed kedvezőnek tekinti az ajánlatot, de közben hallani se akarsz efelől. Hirtelen jött emlékrohamból származó haragod után mondasz végül rá igent és távozol igencsak csapkodva, roppantul feldühödve a szobából. Az ajtót szinte kitéped a helyéről, és ahogy villámtánccal követhetetlenül elviharzol csupán csörömpölések hangja jelzi menetelésed irányát, melyet rémült sikolyok gazdagítanak.
  Tokiya, aggodalommal tölthet el kapitányod hirtelen jött fura viselkedése. S mikor utána indulnál, érzed, hogy kezedet vendéglátótok fogja meg, hogy visszatartson a távozásban.
  – Meiou-sama, ha valóban a hadnagya, akkor tudnia kell, hogy ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy kövesse. Nem bánom, hogyha kételkedik szavaimban, amit Miyukiról és rólam mondtam. De tudnia kell, hogy sosem jutna eszembe egy ártatlan lelket elvesztett gyermekem identitásával zaklatni. Nemesként bizonyosan tudja, hogy vannak határvonalak, melyeket tisztességből senki sem lép át. Szóval arra kérem Meiou-sama, hogy hagyjon egy kis időt neki. Az ő érdekében. 
  Rajtad áll, hogy betartod-e a Shimizu-ház vezetőjének tanácsát, vagy megpróbálsz kapitányod után iramodni. Azonban, amint kitérsz a birtok udvarára, csupán a sérült embereket és a ledöntött falakat látod. A közelben sehol sem érzed Anaot, mintha csak a föld nyelte volna el. A házad szolgálói járulnak eléd a hintóval, melyen idehoztak. Úgy tűnik, a károk miatt mindenkit hazaküldenek, köztük téged is. Amikor visszatekintesz az épület bejárata felé, ott láthatod Shimizu Miyut, miképpen téged néz és fejével nemet intve próbálja jelezni neked, hogy ne lovald bele magad semmi ostobaságba.
  A felpörgött események alatt a hintóval több lehetőség is rendelkezésedre áll. Hazatérsz és jelentést teszel apádnak, vagy a 10. osztagba igyekszel, hogy a kapitányod körmére nézz.

10. osztag jelenet:
  Keresésed az osztag területén hiábavaló próbálkozásokba fúlnak, Anaot sehol sem találod. Hogyha a tisztek között érdeklődsz, nem látták-e a kapitányt, mindenki tanácstalanul rázza meg a fejét. Utolsó információjuk, hogy valami üzenetre hivatkozva távozott és a helyettesítést Rosui Kagehimére bízta. Megfordulhatsz még egyszer az ismert helyeken, ahol gyakran eltölti a napjait, de sehol sem leled őt. Mintha nem is tartózkodna a Gotei 13-ban. Mikor áttérnél egy másik osztagba egy szolgáló jön eléd a Meiou-birtokról, értesítve téged, hogy rendkívül fontos lenne visszatérned a nemesi körökbe, vagyis otthonodba és ellátni kötelezettségeidet, mely nevedből fakad.
  (Hogyha először idejössz, vagy a nemesi teendőid között szakadsz el egy röpke időre, a szolgáló az értesítésével mindenképpen megjelenik.)
  Megkérheted az osztag bármely tagját, akár mindenkit is, hogy értesítsenek a kapitány visszatértéről, de hiába várod a Pokollepkét, vagy az egyéb módon elküldött üzeneteket, senki sem informál felőle a nap további részében.

Meiou-birtok jelenet:
  – Aniki~ köszönöm a csodás ajándékot <3 – lép eléd ikertestvéred, mikor beléptél a főépület előcsarnokába. – Roppantul jól szórakoztam, már vártam is, hogy hazatérj és megköszönhessem! – Hogyha úgy érzed, hogy itt valami nincs rendjén, sejtelmed lassacskán beigazolódni látszik. Méghozzá ikeröcséd elkövetkező szavaiban.
  – Oyaji kegyetlen módon rengeteg feladatot hagyott rád – testvéred tekintetébe bocsánatkérés lapult meg. Ezután legyezővel takart arccal hajolt közelebb hozzád, mintha csak ezzel is halkítani kívánná szavait. – Nem fogod tudni megúszni. Oyaji ugyanis lelépett küldetésre hivatkozva. Szerintem így próbál meg bosszút állni! Próbáltam kitartani, de kénytelen voltam színt vallani a Taichou-chan küldetésbe való behívása után. Bár elképzelésem sincs, hogy Oyaji mennyit hit el belőle. Tippjeim szerint semennyit, különben nem lenne díszkíséretem – maga mögé mutat. Apátok tanácsnokai ott sertepertélnek testvéred után, különböző még hátralévő-vagy el sem kezdett feladatokra hivatkozva.
  – Sajnálatos módon azonnal meg kell jelennem, így nem tudok többet segíteni. – Megértően veregette meg a válladat. – Majd hozok szuvenírt! Addig is tessék – egy vastag kötegnyi lefűzött papírköteget ad át neked ikeröcséd. – Yuko-chan küldte neked ezt a szerelmes levelet, csak kissé félrecímezte <3 – legyezőjével kísérelte leplezni mosolyát. Úgy tűnik, jól szórakozik az ábrázatodon, mely a hirtelen lerohanása okozott. 
  Óriási az a káosz, ami ikeröcséd távozásával fogad otthon. A szolgálók várták visszatértedet, apád tanácsnokai köréd sereglenek. Közlik, amit már testvéred is elmondott, hogy a ház fejét az 1. osztag kirendelte egy roppant fontos küldetésre. Talán a mai nap, késő este, vagy csak holnap reggel tér haza. Távolléte alatt pedig te fellelsz a teendőiért. A hirtelen nyakadba szakadt kötelességek alatt úgy érezheted, hogy menten összeroppansz. Felkészülni se volt időd, alig tértél vissza a birtokra, de már rögtön olyan dolgokat várnak el, hogy unalmas konferenciákat tarts, vagy meghallgasd néhány zsörtölődő kereskedő szavait. Illetve apád asztalán roskadozó papírhalmazok felének eltűntetése is csak terád vár. Tisztában vagy vele, hogy öreged sem kifejezetten rajong a papírmunkáért, de a határidővel a fejed felett nem tudsz várni azzal, hogy az orra alá dörgölhesd mulasztását, ha csak nem akarod kockáztatni házatok jónevét.
  Kifejezetten lazításként ér édesanyád látogatása, ki vacsorát hozat neked a szolgálókkal, miközben a papírok felett vagy kénytelen görnyedni.
  – Ne erőltesd meg magadat Tokiya. Kérlek, egyél valamit. Minden rendben ment a Shimizu-birtokon? – halkan kuncogott, hogyha afelől érdeklődnél, honnan tudja, hogy valóban te voltál el a fogadáson. Hiszen atyátok átverése sikeres volt, noha nem vagy abban bizonyos, hogy ikeröcséd színvallását nem hallotta-e édesanyátok. – Úgy gondolod, hogy nem tudom megkülönböztetni a fiaimat majdnem 400 év távlatában? – kedveskedve simogatja meg a hátadat.
  – Már csak ezek vannak vissza? – tekint az „alig” 20-25 darab papírra az asztalon. Az egyiket a kezébe veszi, hogy gyorsan átfutva tartalmát az alábbit ajánlja fel neked: – Ezeket majd én elintézem. Nem lehet belőle baj, ezeket gyakran megcsinálom Tenkának is – bíztató mosolyával igyekszik elhessegetni kételyeidet.
  – Tenka hazatért a bevetésről – kezd bele lassacskán édesanyád, miután sikerült rávennie, hogy hozzányúlj az ételhez. – Megsérült, de jól van. Itt volt Akira és ellátta a sebeit, de most pihen. Holnap viszont biztosan tudsz beszélni vele.
  Tokiya, édesanyád csak akkor hajlandó elengedni a szobából, ha rendesen ettél. Ezután szabályosan hesseget, hogy menj nyugodtan pihenni. Hogyha élsz a lehetőséggel, az egyik szolgálót, aki egész nap asszisztált melletted, sikerült elkapnod az egyik folyosón. Ő tájékoztat arról, hogy ikeröcséd még nem tért haza a kiküldetéséről. (Illetve, ha a 10. osztag tagjaitól elvártad, hogy üzenjenek, ezzel kapcsolatban is értesít, mondván még ők sem adtak jelzést a nyoma veszett kapitányról.)
  Ha visszavonulsz a szobádba, akkor asztalodon egy bontatlan szaké üveg vár, mely mellett egy kis cetlit találsz.

  „Nézd csak mit találtam az Amatsuji-birtokon ma reggel! Úgy hiszem, a mai napod után megérdemled, ez ellen még Youko-neenek se lehet kifogása. Kitartást Aniki!

   

ui.: Hagyj nekem is egy keveset a végéből!
Toshizou”

  A Nobuyuki-bácsikátok féle szaké az utolsó üvegek egyike, mellyel most a napod fáradalmait elmoshatod. A sűrű teendők miatt nem volt időd még a paksamétát sem kinyitni, amit a 12. osztag sansekije küldött el neked. A lazító iszogatás közben azonban csupán kíváncsiságból lapozod fel a papírhalmot. A késő estig elhúzódó papírmunka miatt valójában ódzkodsz az olvasástól. Mégis érdekesnek tűnhetnek Yuko véleményeivel és különböző hivatkozásaival teletűzdelt, hivatalos hangnemben írt sorai, melyek Anao és lélekölőkardja közötti problémát taglalják. Az egyszerű szemlélődés közepette pedig bele is olvasol.
 
  „Meiou fukutaichou kötelezettségemnek láttam szólni arról, hogy kapitánya, Shiroichi Anao komoly összhangzavarral rendelkezik zanpakutoujával (ennek részletesebb kifejtését a 4. oldaltól kezdve olvashatja). Bizonyára Ön sem vak, így észrevehette szokatlan viselkedését különböző helyzetekben. Ez Ön és osztaga számára is komoly hátrányt jelent, ha nem kerül mielőbb kezelésre. Ez az ügy már régebb óta fent áll a Juubantai kapitányánál, hátrébb (22. oldalon) alátámasztásul mellékeltem képeket és hozzájuk tartozó szöveges dokumentumot is. De nem kell aggódnia, az olykor kiábrándító, örült viselkedése gyógyítható (sajnálatos módon), ennek módját a 32. oldaltól kezdődően olvashatja. […]”

  A képek és szöveges igazolások mind arról tanúskodnak, hogy kapitányod valóban elég régóta viselkedik furcsán, melyről többen is bejelentést tettek már. Viselkedésének kifordultsága pedig egyre csak súlyosbodott. S mindez zanpakutou szelleméhez köthető (a hirtelen hangulatingadozásai és gyakori furcsa viselkedése egyaránt). Amelyet Yuko azokkal a száz éves dokumentumokkal hoz összefüggésbe, melyeket igen keservesen sikerült megtalálnia. Melyeket szintén megtalálsz a papírkötegben. Yuko össze is hasonlította a két Lélektovábbképző Akadémiából származó iratot. Az Akadémisták, a külső hasonlatok mellett még részben megegyező keresztnéven is osztoznak. Roppantul minimális az eltérés közöttük, azonban még sem ugyan azok, két külön személyről van szó. De azonnal kiszúrhatod kapitányod Shimizu Miyuki személyében, ki halottként van feltüntetve a papíron. Ugyanakkor a másik „Shiroichi Anao” iratai között szerepelnek a különböző osztagokban tett szolgálatai, eredményei.
  Yuko leginkább a zanpakutou ügyére hívja fel a figyelmedet, amit problémaforrásként jelöl meg a továbbiakban. Továbbá DNS vizsgálatot is mellékelt Shimizu Miyuki Anao neve alá, amely igazolja, hogy a kapitány valóban a Shimizu-ház sarja.
  A papírköteg végén már csak a spekulálásokat írja le, ami Anao viselkedése és Hyozanryuu közötti dolgot ki lehetne küszöbölni. Továbbá zárójeles megjegyzések formájában többször megemlíti, hogy amennyiben valami szokatlant tapasztalsz vele kapcsolatban, ne felejtsd el róla értesíteni a vezetőséget, ugyanis a kiszámíthatatlansága veszélyt jelenthet a Gotei 13-ra nézve.

   

KÉP 1   KÉP 2

   

  Olvasásod, vagy az iratok tanulmányozásokba teljesen elfáradva bóbiskolásod igencsak sokáig tart. A fényként használt gyertyád is már szinte teljesen leégett. Az idő éjfél körül járhat. A Meiou-birtokon számodra régről ismert riadó hangja szólal fel. A fémes csengőszerű zsivajba kiáltozások és romba dőlő épületek hangja vegyül el.
  – Meiou-dono! – tárja fel az egyik szolgáló szobád ajtaját. – Megtámadtak minket! A szülei… veszélyben vannak! – hadarja két lélegzetvétel között. Látszik rajta, hogy nagyon sietett, hogy tájékoztathasson efelől. Ha kérdezed, mégis miféle veszélyről van szó, nem tudja leírni a probléma gyökerét. Ezután eléggé sápadt ábrázattal várja utasításodat.
  Csupán a hangokat hallod, de tudod, valóban óriási a felfordulás a birtokon.

Shiroichi Anao:
  Mihelyst Hyozanryuu miatt megtébolyodva elhagyod a Shimizu-ház területét, lelkedben lakozó sárkány tetteit még sikerül tudatoddal felülírnod azt, hogy a 10. osztagba menjen. Azonban így, ehelyett az emlékrohamokban látott Mikage-senseit indulsz felkeresni Rukongaiba. Ugyanis tisztában vagy azzal, hogy ez a Mikage ugyan az a roppantul bölcs lélek, akit a Kelet-Rukongai 17. körzetében ismertél meg Yasutomi Saisuke néven. Keresésed azonban haszontalannak tűnik, nem sikerül megtalálnod se ott, sem pedig a környező területeken. Sokat hátráltatnak az időnként rád törő emlékrohamok. A reménytelen keresgélésed során rád is esteledik.
  Mikor visszatérsz az osztagodba, már eléggé későre jár. Szobádban bár lefekszel, vonakodsz elaludni a rémálmok miatt, melyek mostanság szüntelenül üldöznek téged. Mégis, elnyom az álom, mely megint csak nem pihentető számodra. A múltad egy meghatározó pontját éled át újra, melynek jeleneteit már korábban többször láthattad. Ebből felriadva kelsz fel, mintha csak egy rémálom kínzott volna meg. Miközben próbálod eldönteni, hogy most mi lehet az igazság, amit eddig hittél, vagy amit az „álmodban” láttál. Kipillantva a résnyire nyitott ablakon, láthatod, hogy kint még sötét van.
  Kisasztalodon eközben látod meg a felcetlizett csomagot. Ahogy odamész, hogy a kezedbe vegyed azt és kibontsd, hogy láthasd tartalmát, egy, a két tenyeredbe tökéletesen illő fekete doboz néz vissza rád. A dobozkán különböző színű bazsarózsák, cseresznyefavirágok mintázata díszeleg.

  „Olyan gyorsan távoztál a birtokról, hogy nem volt lehetőségem odaadni. Kiskorodban nagyon szeretted, mindig meghallgattad lefekvés előtt. Kérlek, vigyázz rá!

 

Shimizu Miyu”

  A hozzá mellékelt cetlit elolvasva leginkább az aláírón dühödsz fel. Vonakodsz feltárni a dobozt, hogy megnézhesd a tartalmát, holott már a leírásból sejthető, hogy egy zenedobozról lehet szó. Könnyen nyílik, erőlködés nélkül nyitod fel tetejét, mely így kellemes és rettentően ismerős hangú melódiát kezd el játszani.
  Lelked másik fele legszívesebben üvöltene az emlékeidet látva, melyek felötlenek benned az apró doboz hatására. Lassacskán pedig elveszted az irányítást tested felet, Hyozanryuu utat tör magának, hogy véget vegyen ennek az egésznek egyszer s mindenkorra.

 

[Shiroichi Anao]

  Elhúztam a számat. Az a néhány perc egy örökkévalóságnak tűnt! Lopva pillantok csak a nőre, pedig ha szuggerálnám, biztosan meggyorsítaná a munkáját. Hyozanryuu azt suttogja, hogy inkább rá se hederítsek, ha nem muszáj. Most az egyszer pedig pártolná a jegesmedvékről, citromos süteményekről, kavicsokról és egyéb haditerveimről szóló gondolataimat. Csakhogy ne azon merengjek, amit a nő mondott. Furcsán viselkedett a sárkány, legalábbis szerintem és ez aggodalommal töltött el. Vagyis… persze, volt már fura jó párszor, de ez akkor is nagyon gyanús. >.>”
  Megkönnyebbültem, amikor Tokki úgy dönt, hogy itt marad velem és nem hagy itt a tűzijáték miatt. TwT Ha fordított lenne a helyzet, én lehet, hogy inkább a tűzijátékokat mennék megnézni. Sőt, igazából nagyon szívesen elmennék most a tűzijátékot meglesni, ha már lesz. Megütközve nézek a nőre, aki úgy sem ereszti a rokon témát, hogy szóról-szóra kifejtettem neki, hogy honnét is jöttem és mégis kiket tartok családomnak.
  ~ Hát sosem adja fel?! Kiscsillag, ne hagyd magad, ne hagyd magad becsapni, ő nem is ismer, semmit nem tud rólad, mondd el neki az igazat! Te Shiroichi Anao vagy, semmi közöd ehhez a Miyukihoz! ~
   – De hát már mondtam! Semmiféle rokoni kapcsolat nincs közöttünk! – felháborodva jelentem ki. Miért nem hisz nekem? Hiszen nem hazudok! – Shiroichi Anao, Rukongaiból, a Meiji-korban születtem június 15.-én az Emberek Világában! Nem emlékszem pontosan a halálom körülményeire, hogy miképpen kerültem át Rukongaiba, de akkor sem lehetek a lánya! – feszülten álltam a nő előtt, ki szavaimra rácáfolva meglepő dolgokat mondott. Hasonlóakat már mondott nekem Kisuke-nii-sama is, de azt hittem, hogy csak viccel, miután meséltem neki arról, hogy micsoda káosz uralkodik bennem, azután, hogy Hyozanryuuval kibékültem. Még a születésem napjában se voltam biztos akkor! Nagyon gáz volt… És most sem igazán tudom, hogy mi igaz és mi nem, ez a nő teljesen összezavar.
  – Rangyokuei? – ismételtem el a hely nevét, meredten nézve magam elé közben. Tényleg… mi történhetett ott? Az álomkép, amit az éjjel láttam most sokkal élénkebb volt.
  Az északi 48-as körzet… Rangyokuei… Hyozanryuu…

(Ez a visszaemlékezés Hyozanryuu cselekedeteivel párhuzamosan történik.)
  – Mikor mondod el végre, hogy hová megyünk? – kérdezem a lánytól. Előttem haladt, kezemnél fogva húznia kellett előre, amiért a lelkemet nyomasztó dolgok miatt élni is alig volt kedvem.
  – Rangyokueibe. Ott kezdődött az egész, az a logikus, hogy ott keresünk rá megoldást. – Mosolyogva fordította felém az arcát. Rossz érzésem van, nem akarok oda menni. Miért gondolom azt, hogy nem fogom többé látni ezt a vidám mosolyt? Miért fáj a mellkasom, ahogy rád nézek? Miért akarok sírni, amikor belegondolok, hogy mi történhet ott, Rangyokueinél?
  – Ne vágj ilyen fancsali képet Nao, minden rendben lesz! – Nem. Nem lesz, én tudom. Mégsem állítottalak meg.

  – Nincs időm ezt az ostobaságot hallgatni, Fenségességem ezennel távozik! – Nem tűrhetem ezt tovább! Elég volt ezekből a hazug látomásokból, ezek nem léteznek, nem történtek meg! Kiscsillag, miért nem hiszel nekem? Miért kételkedsz? Azt mondtad, sosem törölnél el, akkor most miért emlékezel? Mi szükséged van erre? Mire ezek a rémséges képek? Csak fáj és kínoz téged… Nem kell ez nekünk. Nem bírom tovább, elég volt!
  – Fogadást? – mégis mit tud ajánlani azon kívül, hogy békén hagy engem és Kiscsillagot mondjuk úgy… örökre? Megtisztelve érezheti magát, hogy hagytam neki, végigmondja, mégis miféle egyezmény fogant meg életem megkeserítőjének agyában. Végighallgatván őt hangosan felmorranok. Még hogy a segítsége, cöhh, még mit nem! Sosem sem lesz szükségünk rá!
  Kiszáradt torokkal álltam, letöröltem arcomat, hogy elrejtsem a könnyeket, amik engedélyem nélkül szöktek ki szemeimből. Ökölbe szorítottam kezemet, hogy ne legyen feltűnő mennyire remegek. Felzaklattak az előbb látott képek. Ki az a lány? Miért érzem azt, hogy fontos személy, akit elfelejtettem? Mi az igazság? Nem értek semmit.
  – Rendben – Miért is ne? Így többet nem kell idejönnünk! Azzal még Hyozarnyuu is elégedett lesz. Különben sem kell nekünk segítség, ha mégis, akkor ott van Tokki és a 10. osztag! Úgy szeretném érteni a dolgokat, de valamiért úgy érzem, hogy ezek semmi jót sem jelentenek. Félek tőlük.
  Nem is kell értened őket! Csak átvernek téged, hazudnak neked. Hát nem látod, hogy szórakozásuk tárgya lettél? Nincs miért itt maradnod, menjünk innét, menjünk el, vissza, ahol kezdődött az egész, felejtsük el ezt az egészet.
  Feltépem az ajtót, nincs tovább maradásunk, elindulunk ki, hogy minél hamarabb távozzunk az épületből. Utunkat nem állhatja senki és semmi. Ellököm azt, ami mégis megpróbálja, gyorsaságunkat használom ki távozásunkra. Nem követhet senki!
  Kiscsillag, ezt érted teszem, csak neked, a te érdekedért cselekszem.

  – Hová ilyen sietősen? – szívem nagyot dobban a kérdést hallva. Az előttem álló lányt is meglepte, hogy rajta kaptak minket a Seireiteiből való távozás során. Pedig még csak most léptük át az északi kaput.
  – Mikage-sensei… muszáj elmennünk… én tudom, hogy meg tudjuk oldani úgy, hogy ne kelljen harcolnunk!
  – Szóval Rangyokueibe igyekeztek. Nem lesz jó vége… Nem tehetitek meg. Hajnalban meg kell küzdenetek egymással.
  – Kérem Mikage-sensei, higgyen nekünk! – szinte könyörgött. Féltem, egész valómban. Nem akartam a hajnal eljövetelét, meg akartam állítani az időt. Már az öngyilkosság eshetőségét fontolgattam, csak ne álljak az előttem álló lány álmai elé.
  A sensei komoran nézett ránk. Ellépett előlünk.
  – Amit elvártok tőlem az árulás... Nem tudom, meddig fogom tudni őket feltartani.
  – Vállalom a felelősséget – lépek előrébb. A sensei csak megsimogatta a fejünket, mire elégedetlenül kaptunk mindketten fejünk irányába. Egyikünk sem szerette, ha összekócolják a haját. De ő csak mosolygott, mintha semmi vétket nem követett volna el. Most tisztábban láttam az arcát, mint eddig. Mikage-sensei… Rossz érzésem van, ne csináld, állíts meg minket, fordíts vissza bennünket Seireiteibe, tiltsd meg, hogy Rangyokueibe menjünk, vagy bármi! Csak ne hagyj elmenni minket oda.

  Mikage-sensei…
  Úton, a 10. osztag felé ért a felismerés, hogy én őt ismerem. Nem értettem, hogy kerültem Seireitei egy utcájára, hogy mit hagytam a hátam mögött. Reménykedtem abban, hogy Tokki megérti, de most egyedül kell utánajárnom ennek. Yasutomi Sanosuke, a Rukongai bölcs, kinek személyéről nem beszélhetek, ő valójában Mikage-sensei? Talán… talán meg tudná magyarázni ezeket a furcsa képeket, amiket látok?
  Reményekkel telve mentem el Kelet-Rukongai 17. körzetébe, ahol régebben többször találkoztunk, hogy segítsen a houhoum fejlesztésében. Mióta Masa-jii kinevezett kapitánnyá nem igazán volt lehetőségem felkeresni őt. Bíztam abban, hogy még mindig sűrűn jár ide. Azonban hiába jártam be az egész körzetet, szólítgattam, nem találtam őt sehol. Megpróbáltam elnézni a környező körzetekbe is, hátha.

  – Meggondoltam magamat, menjünk vissza – mondom a lánynak, félúton Rangyokuei felé.
  – Miért? Még Mikage-sensei is mellettünk áll! Nem hagyhatjuk őt cserben, ez komoly áldozat a részéről, ezt neked kéne tudnod a legjobban – morcosan reagál a mellettem haladó lány. Igaza volt, a sensei tényleg komoly árat fizet azért, hogy mi elmehessünk Rangyokueibe. De valóban megéri? Nem jó, amit érzek, de hogyan mondjam el neked?
  – Különben sem vagyunk már messze – szólalt fel kisebb csend után. Hagyott némi időt, hogy gondolkozzak. Némán bólintottam. Nem beszéltem, holott még volt rá lehetőségem.

  Hiába jártam be a környező területeket, a falvakban senki sem hallott Yasutomi Sanusukéről. Mindez idő alatt igyekeztem nem törődni Hyozanryuu ággálásával. Én válaszokat akartam, most. A ruha is csupán fél úton okozott kellemetlenségeket, mikor egy kissé elhagyatottabb községbe sikerült betérnem. Nem tetszett nekik, hogy „gazdag nemesként” erre járok. Holott semmi közöm nem volt a jómódú nevesebb famíliákhoz.
  Javában sötétedett, mikor Hyozanryuu fáradtságomra hivatkozva próbált meggyőzni, hogy térjek vissza a 10. osztagba. Te miért nem akarod megtudni, hogy mi az igazság, Gyémántsárkány?
  Konokan hallgatott kérdésem után… Olyan furcsán viselkedik a mai nap, nem igazán értem, hogy miért. Az álmaimban látott képek pedig egyre intenzívebben üldöznek, most már ébren is! Lehet, hogy fel kellene keresnem ezzel Tsucchint… De hogyan beszélhetnék erről bárkinek is? Akkor talán Tokkinak kéne elmondanom? Neeeeem… nem fáraszthatom őt ilyen butaságokkal! Neki van jobb dolga is, az Oyajija különben is eléggé vehemensnek látszott ma reggel, nem hiszem, hogy örülne neki, ha lopnám Tokki idejét azzal, hogy furcsa látomásokról beszélgetek vele. Különben is, hogy kezdhetnék bele?  ^^” 
  Egészen besötétedett már, mire visszatértem az osztagba. Mostanában eléggé hidegek az éjszakák, mikor levegőt veszek és kifújom azt, látom a fehér ködfelhőt tőle a számnál.
  Bemegyek a szobámba, nehezen hámozom ki magamat a ruhából. Gondoltam arra, hogy talán Hattacchant vagy Kincchant megkérem, hogy segítsenek levenni ezt a bonyolult hacukát, de a szobájukban sötét volt már, így nem akartam őket felkelteni ezért.
  Miután sikerült leszerelnem magamról a göncöt, uniformisomba bújtam, fölé még a haorimat is felvettem. Hideg volt az éj, szóval elkélt a plusz öltözet, a haori pedig meleg volt. Ráadásul, így legalább nem kell holnap azzal törődnöm, hogy felöltözzek, és amint felébredek, mehetek és folytathatom a keresést Rukongaiban, hátha megtalálom Sanosukét… Mikage-senseit.
  Próbáltam tessék-lássék módon letörölni az arcomról a sminket, mielőtt elterültem volna az ágyamon. Fejem fájdalmasan kezdett lüktetni, ahogy hanyatt feküdtem. Mindvégig a látomásokra tudtam gondolni és azzal a nemes nővel való beszélgetésre, aki az anyámnak vallotta magát. A fejemre húztam a takarót. Nem merek aludni, de nem is akarok ezekre gondolni. Ugye, ha most lehunyom a szememet, akkor nem fogok álmodni semmit? Elegem van ezekből a képekből, nem akarok belőlük többet látni, nem értem őket. Szeretném, ha ma este csak a sötétség lenne előttem…

  – Itt vagyunk – állt meg a barlang bejáratánál. A nyílás szája sötét volt, senki sem hinné el, ha picit beljebb merészkedik a lélek, akkor csodásan megvilágított cseppkövek díszelegnek odabent.
  Hajnalodott. Most lenne itt az idő. Az összecsapásunk pillanata. A szívem a torkomban vert. Nem mertem megmozdulni. Féltem.
  – Ne most gondold meg magad! Menjünk már – szavaival buzdítva, példát mutatva indult volna be a járatba. Azonban utunkat keresztezték a semmiből felbukkanó fekete öltözetbe bújt emberek. Megfordult körülöttem a világ, mikor tudatosult bennem, kik azok: Nibantai, Keigun.
  – Shiroichi Anao és Shimizu Miyuki Anao hatod éves Akadémisták, azonnal álljanak meg! – mindketten megdermedtünk a hang hallatán. –  A 46-ok Tanácsa parancsából kifolyólag, én, Meiou Tenka az Ichibantai kijelölt felelős tisztje közvetítem az utasításukat, miszerint itt és most kötelesek megküzdeni egymással, hogy ezáltal elváljék, ki Hyozanryuutachi jogos tulajdonosa. – Mindketten a férfi felé néztünk. Ott állt mellette Mikage-sensei, szomorú ábrázattal nézett ránk. Tehát nem tudta elterelni a figyelmüket... Elkéstünk. Tudtam, éreztem, hogy ez lesz! – A Zanpakutou azé lesz, aki győzedelmeskedik a harcban.
  A „feladat” sajnos adott volt. Féltem attól, hogy el fog jönni ez a nap. Nem akartam szembenézni vele, még nem álltam készen. Nem tudom megtenni!
  – Anao – kimérten szólított meg a lány, elém lépdelt, mikor szemtől-szemben álltunk egymással, kivonta kardját. – Én készen állok.
  – Én… – Tehetetlenek éreztem magamat. Végtagjaim elnehezültek, nem kaptam levegőt.  Hogy lehetsz ilyen átkozott nyugodt?! – Én nem vagyok erre képes, Ana – remegő hanggal kezdtem bele. – Nem vagyok hajlandó küzdeni ellened.
  – Ne nehezítsd meg a dolgot, Anao! Ne most mutass könyörületet. – Megindult felém. Ösztönből cselekedtem, tudtam, ha a penge elér úgy, hogy nem teszek semmit, úgy szalad át rajtam, mint kés a vajon. Levettem oldalamról a fegyvert. Kitartottam magam elé, a tokban lévő karddal hárítottam a támadást. Ana kardja beleremegett az erős tokkal való érintkezésbe, amivel védekeztem. Nem voltam olyan bátor, mint ő.
  Hyozanryuutachi feloldását látva földbegyökerezett lábakkal álltam. Mintha elfelejtettem volna vívni, esetlenül hárítottam Ana csapásait. Holott láttam… mozdulatait nyitottak, rengeteg sebezhető foltot hagyott, támadásaiba túl sok erőt fektet, sose volt erőssége a vívás. A tok, mellyel védekezni próbáltam megrepedt, mígnem teljesen letört róla.
  – Oldd fel! Ne szégyenítsd meg őket – Ana hangja parancsolónak tűnt, de szemei könnyesek voltak. Tudtam, ha nem teszem meg, azzal nem csak Anát, de Hyozanryuutachiékat is megsértem. Bizonytalanul oldottam fel a shikai alakot. A tok eltörése miatt csupán a kardra támaszkodhattam Ana masszív pajzsával és fegyverével szemben. Már most eldőltnek tetszett a küzdelem. De gyorsabban mozogtam, mint ő, így ezt a hasznomra fordíthattam volna. Mégis, volt valami baj a mozdulataimban, az a valami akadályozott, ami mindenkit képes hátráltatni, a nem akarás, a félelem egyvelege.
  Éles fájdalom nyílalt bal szemembe, amikor Ana kardja éle végigvágta arcomat. Odaszorítottam a kezemet, kénytelen voltam fél térdre ereszkedni. Milyen hosszú ideje csináljuk ezt? Mindketten kapkodjuk a levegőt, Ana elszánt, én viszont nem akarom ezt. Elég lenne csak eldobnom a kezemből a zanpakutout, hogy kérjem az utolsó csapást.
  – Támadj már! Ne játszadozz, sose bocsátom meg neked, ha szánalomból hagysz győzni – ordította felém. Ismert már, tudta, hogy mi járt át. Legyűrtem a torkomban lévő gombócot, felemeltem a fegyvert. Támadásba lendültem. Láttam a pontatlanságot a lépéseiben, azonban a pajzs miatt nehéz volt hozzáférkőznöm. Ha igazán akartam volna, azonban könnyedén eltáncolhattam volna mögé, hogy lesújtsak rá. Mégsem tettem.
  Hosszúnak tetszett a tánc, amit jártunk. S talán sokáig így is lett volna, ez a kölcsönös adok-kapok játszma, ha Ana nem botlik el, és a penge a kezemben nem szalad meg emiatt. Bal bordája alatt állt bele az általam forgatott kard. Rémületemben rögtön kihúztam azt, a fekete pengét vörös szín festette be.
  Elsápadtam… Én ezt nem akartam, én ezt… én nem.
  – Nao… nagyon fáj, kérlek – kétségbeesetten néztem körül. Tekintetemmel kerestem Mikage-senseit. Összeszorult gyomorral kiáltottam felé.
  – S-sensei, orvos kell, neki! – Szavaim mit sem értek. Sensei csak elfordította az arcát. Miért nem segítenek neki, hiszen… hiszen megsérült, nem tud felállni. Ana a fájdalom ellenére hörgő hangon felnevet. Kiszáradt torokkal állok előtte. Ő már tudja, én még nem…
  – Tedd meg, Nao…
  – Hogy micsoda? Ana, ezt még te se gondolhatod komolyan. Meg fogsz gyó… – nem tudtam végig mondani. Hangom elcsuklott, miközben a könnyek feltörtek belőlem. Fájt a bal szemem, de a mellkasomban érzett kín sokkal rosszabb volt ennél.
  – Nem áll jól nekik a vörös szín – hallom a lány elfúlt hangját. Remegő kezeimből kiesett a kard, melyet a vörös színárnyalat csúfított el. A hányinger kerülgetett. Vérző bal szememhez szorítottam a tenyeremet. Szédültem, miért kellett így lennie? Miért nem volt más megoldás? Én nem vagyok erre képes…
  A Keigun tagjai egyszerre indultak meg Ana felé, mit művelnek?!
  – Állj, ne! – előre lendültem volna, hogy megállítsam őket. Nem fogtam kezemben a vérrel szennyezett kardot. Puszta kézzel is bátorkodtam volna ellenük menni. De a sensei és az 1. osztagos tiszt visszafogtak. Nem akartam, nem hagyhatták, tehetetlenül vergődtem kezeik között, nem engedhetik nekik, hogy bántsák Anát! Tehetetlenül ismételgettem a barátnőm nevét. Én nem ezt akartam! Könnybe lábadt szemeim miatt alig látok, azonban Ana sikolya mindennél tisztább volt. Ahogy rá koncentráltam, láttam, miként véres teste ernyedten esik össze. Nem beszélt, nem mozgott, nem mosolygott úgy, ahogy régen. Ana…

  – Ana! – zaklatottan vettem a levegőt, miközben szemem próbált hozzászokni a fényviszonyokhoz. Sötét van, még a Nap sem kelt fel. Letöröltem a homlokomon összegyűlt verejtékcseppeket. Bal szemem fájdalmasan lüktetett, mintha pár perce éltem volna át a hideg penge vágását, mely ezt a szememet sebezte meg. Vakságom okozója, de hát én csak egy véletlen balesetből vesztettem el a látásomat…
  A kisasztalomra vándorolt a tekintetem, amikor elvezettem azt az ablakról.
  – Az meg micsoda? – tettem fel magamnak a kérdést, ahogy összekaparom magamat, hogy odamehessek megnézni azt. A kezembe vettem az apró csomagot, majd kibontottam. Nagyon szép volt a benne lapuló fekete doboz. Forgattam a kezemben, hogy minden oldalról megnézhessem. Ekkor vettem észre rajta a cetlit, olyan könnyedén sikerült elolvasnom a ráírtakat, mintha nem is olyan rég kezdtem volna elsajátítani az írás és olvasás fortélyait.
  ~ Shimizu Miyu! Hát így tartod be az egyezményt?! Mégis mi ez, mit jelentsen ez?! ~
  Némiképpen feszülten nyitom fel a dobozkát. Nem volt nehéz, könnyedén sikerült kinyitnom a tetejét, mindennek hatására számomra rendkívül ismerős daljátékba kezdett. Visszafojtott lélegzetvétellel hallgattam a dalt. Ismerős emlékeket idézett fel bennem, tudtam, hogy az enyémek, mégsem értettem, hogy miért felejtettem el őket és miért nem akarom látni mindezt. Féltem a tartalmuktól, féltem tudni, hogy mi történt pontosan. Mégse hessegettem el őket magamtól, mert kíváncsi is voltam, amiért semmit sem értettem…
  Hyozanryuu, te tudod mi az igazság, miért nem válaszolsz nekem?

*A zenedoboz zenéje: https://www.youtube.com/watch?v=ZOEwxZh1I4Y *.*

  ELÉG! Ne tovább, nincs erre szükség, nem kell a múlt! Anao, téged nem ez tesz azzá, ami vagy. Nincs ezekre szükséged, nem emlékezhetsz, nem, nem és nem!
  Eldobom a dobozt a szoba másik sarkába, hogy a fület bántó dallamot berekesszem.
  Kiscsillag, majd én vigyázok rád, jobb, ha most visszavonulsz és rám bízod ezt. Csak higgy bennem, én elintézzem, nem kell aggódnod. Soha többé nem zavarja meg senki sem az álmaidat. S többé nem kell találkoznod azokkal, kik most felzaklattak téged. Mindenkit eltörlök, aki árthatna neked. Te csak pihenj, Kiscsillag, aludj, ha vége van ennek a rémálomnak, akkor felébresztelek.

[Meiou Tokiya]

Tartottam attól, hogy Miyu-chan majd elküld, mert négyszemközt szeretne tárgyalni a Taichou-channal. Ezt nem vettem volna túl jó néven, de szerencsére emiatt nem kell aggódnom. Annál zavaróbb a tény, hogy a történetek ennyire ellentétesek. Mégis mi lehet az, amiről nekem nincs tudomásom, Kiscsillag? Már teljesen kezdem elveszíteni a fonalat Shimizu Miyuki és Shiroichi Anao személyei között. Roppant mód bosszantó, pláne az a része, hogy nem tudom, melyiküknek higgyek. Szívem szerint kapitányom védelmére kelnék, de a józan ész mégsem az ő igazát látszik alátámasztani. Életemben nem voltam még ilyen kellemetlen helyzetben, talán csak akkor, amikor el kellett magyaráznom, miért nem én találkoztam a menyasszonyommal és ha már itt tartunk, hova lett a hölgyemény... Azért az az eset legalább minimálisan szórakoztató volt számomra, ez a mostani nem különösebben. Miyu-chan érvei több megfigyelésemmel állnának összhangban, de Nao-chanról meg nem feltételezném, hogy hazudik. Szóváltásuk pedig olyasmi, amibe nem szólhatok bele, legfeljebb lelki támaszt nyújthatok a kapitányomnak. :/ Ezért még lesz egy beszélgetésem Oyajivel, más családok viszálykodásaiba ne szóljunk legközelebb bele! >.> Mondjuk ez sem éppen viszálykodás, de akkor meg ne engem küldjön, hanem intézze személyesen.
Túl sok az érdekesnek ható talány, amit nem értek. Sejtem én, hogy itt idegen vagyok, akinek hallania sem kellene, de ha rébuszokban beszélnek, akkor abból Taichou-chan sem fog érteni semmi. Oyaji ugyanezt csinálta odahaza. Kezd bosszantóvá válni ez a dolog. Ráadásul kapitányomon is elcsodálkozom, ez a kirohanás nem igazán rá vall.
- Oi, Taichou-chan... – szólalok meg, mikor úgy érzem, kezdené elvetni a sulykot. Ekkor veszem csak észre a könnyeket a szemében, melyek teljesen ellentétesek a viselkedésével. Kiscsillag, mi van veled? És mi a frászkarika ütött belém?! Miért tétovázom, hogy megfogjam annak a szegény kislánynak a kezét, akit eleve miattam rángattak ide? Ráadásul mire rászánnám magam a cselekvésre már késő, és ahelyett, hogy én tartanék vissza valakit, engem kapnak el. Döbbenten nézek vissza Miyu-chanra, majd sóhajtok a szavait hallva. Lehetek vele őszinte a tulajdon felettesem, mi több, barátom rovására?
- Épp azért van mellette a helyem, mert a hadnagya vagyok, Shimizu-san. A hadnagy dolga pedig az, hogy a kapitánya támasza legyen. Ne aggódj, megvédem őt. Ha kell önmagától is – a nő vállára teszem a kezem. Nem akarom vádolni semmivel, nem vagyok rá dühös és tudom, nem érdemelte ki az ellenszenvem semmivel. - Shimizu-san, nem áll szándékomban ítélkezni. Azok alapján, amit láttam, magam sem tudom, mit higgyek. Engedelmével – húzom vissza a kezem és hajolok meg a nő előtt, hogy jelezzem: most már én is távoznék. Biztos vagyok benne, hogy jó szándék vezérelte, de most pont nem kellett volna megállítania. Így nem fogom tudni beérni a kapitányt. :/
Legszívesebben shunpoval mennék Nao-chan után, de az öreg ki is vágna otthonról, ha egy másik nemes otthonában engedély nélkül száguldoznék. Pedig azt kellene tennem, tudom. Döbbenten nézek szembe a romokkal, amik a távozó után maradnak, a gyaloghintót pedig nem is értem. Komolyan azt hiszik, hogy majd kényelmesen eltötyörészek, miközben minden darabokra esik körülöttem? >.> Teszek rá, hogy az lenne az elvárás! Még egyszer visszanézek az épületek felé, bátorítást remélve. Na persze a nő, aki ezt az egészet kiváltotta még engem int óvatosságra. Aha... majd megülök egy helyben ezek után. Összeszorítom a kezeimet, majd shunpora váltva megyek a 10. osztagba. Bár remélhetőleg nem sokakkal fogok találkozni, ez az öltözet a frászt hozná az osztagra. -_-”
A díszruhában való rohangálásnál már csak az a bosszantóbb, hogy a Taichou-chan nincs sehol. Ez kegyetlen, ennyire nem akartam megfutamítani. Oyaji, ezért kegyetlenül visszavágok majd, ha egyszer biztonságban tudom Nao-chant. >.> Mert ez bizony az ő hibája, minek kellett ilyenekbe belekényszeríteni szegény kislányt?! Aggasztó, hogy még a tisztek sem tudnak semmit a kapitány hollétéről, és hogy még a cseresznyésben sem találom, pedig az az egyik kedvenc helye az osztagban. Hol lehetsz, Kiscsillag? Már épp készülnék nekilódulni, hogy a várost is a nyakamba veszem, mikor megérkezik az a kellemetlenség, akit otthonról uszítottak rám. Most már aztán elég lehetne mára! Némi morgással és egy kedves kis gyilkos pillantással veszem tudomásul a kapott üzenetet, majd az első erre járó tisztnek a lelkére kötöm, hogy azonnal küldjenek üzenetet, amint a kapitány visszatért. Pillanatnyilag az sem érdekel, ha felgyújtanak valamit és füstjelekkel kommunikálnak.
Öregem, utálok ezzel a hiányérzettel hazamenni, de az a szerencsétlen küldönc rosszabb, mint Shiki-chan, amikor épp piócát játszik. Az itthoniak kegyetlenek tudnak lenni, ha valamit akarnak, borzalmas társaság. Az egyetlen kivétel pedig gyanúsan vigyorogva jön velem szembe, amint a korábbi társaságom sikerül lerázni és beérek az előcsarnokba. Egy pillanatnyi hatásszünet kell, hogy rájöjjek, mire is gondol kedves ikeröcsém, már el is felejtettem micsoda műsort adtam Oyajinak. Elvigyorodom a gondolatra.
- Nem volt elég büntetés ez a nemesi szösz? Ha tudnátok, milyen családi drámán mentem keresztül... Ráadásul kedvenc Kichida-chanunk is velem akart piócát játszani =_=” – mesélem fásultan Otouto tájékoztatását hallva. A mókában kiveszi a részét, bezzeg a feladataimból ő sem kér. Épp ezért mondtam Oyajinak, hogy ha szól, biztosan nem cseréltünk volna ma helyet! … De hisz nem is cseréltünk, csak ezt ő nem tudja. Ohó, nem ér engem büntetni azért, mert képtelen átlátni a trükkjeimen! Ez vért kíván! - Van valami ötleted visszavágásra, Otouto? – kérdezem tőle suttogva, miközben elpillantok a válla fölött a díszkíséretre. Ez nem tetszik. Engem itt szabotálnak a szórakozásomban és még pihenni sem hagynak! - Mondd csak, miért is a mi hibánk, hogy 400 éve tudjuk játszani ezt a fogócskát vele? – teszem fel a költői kérdést, szemöldököm felvonva. A shinigami azt gondolná, a tulajdon apja azért ennyi évszázad alatt megtanulja, melyik fia melyik, akkor is ha ikrek.
- Hai-hai, majd kitalálok valamit... – legyintek párat ikeröcsém szabadkozására, hogy ennyi volt a segítség. Pedig ketten jóval gyorsabban végeznénk azzal, amit Oyaji ránk sózott. Állítom, még szereti is, hogy időnként átlépjük a szabályokat és lepasszolhatja nekünk a munkáját arra hivatkozva, hogy felelőtlenek vagyunk. -_-” Gondolataimból eszmélve döbbenten veszem kézbe a papírstócot, elvégre épp egy olyan osztagtól jövök, ahol a legfontosabb papírügyeket el kell marnom a tisztek elől, mielőtt origami lesz belőlük. - Are? Ha valóban szerelmes levél lenne, kezdenék gyanakodni, hogy kicserélték egy idegenre – vigyorgok végül távozó ikeröcsém után. - Nos, akkor... – kezdenék gondolkodni azon, hogyan oldhatnék kereket, de sajnálatos módon levegőt venni sincs időm, mielőtt nekem esnének a tanácsadók. Hirtelenjében jobb ötlet híján az egyik fülemhez a papírköteget emelem oda hangszigetelőnek, a másikat ujjammal fogom be. - Oi, Aniki ott fut, nem engem kell traktálnotok! – védekezem, amint engednek szóhoz jutni, és a pillanatnyi zavart kihasználva eltűzök a családfő irodája felé, ahol feltételezéseim szerint a munka vár.
És még Oyaji azt meri mondani, hogy felelőtlen vagyok! Ránézett már mostanában az asztalára? Annyira elhanyagolta a papírmunkáját, hogy a felének holnapra meg kell lennie... Remek. =_=” És ha mindez nem lenne elég, még a különböző panaszokat is hallgathatom és oldhatom meg úgy, lehetőleg ne sérüljenek sem a kapcsolataink, sem a család hírneve. Jobban szórakoztatni nem is tudnának olyankor, mikor legszívesebben a kapitányom keresésével tölteném az időmet. Aggasztó, hogy egyetlen pokollepke vagy üzenet sem érkezik, és még ott van az a nyamvadt papírmunka is! Nem tudnák a problémáikat cizelláltabban kifejteni? Ehh, már nagyon unom ezeket a társalgásokat...
Kifejezetten üdítő, amikor végre egyedül maradok a kitöltendőkkel és megírandókkal. Ha más nem, legalább a csend haladás az eddigi idegbajhoz képest, noha nem mondanám, örülök annak, ennyi minden maradt az utolsó pillanatra. Amikor kinézek az ablakon, kicsit meglep a látvány, ugyanis én úgy saccoltam, már rég hajnalodik. Vagy eltelt még egy nap, miközben feleslegesen körmöltem, vagy az idő csiga lassúsággal vánszorog. Őszintén? Nem tudom, melyiket díjaznám jobban.
- Én ezt nem bírom... – borulok az íróasztalra, mikor konstatálom, mekkora halommal végeztem már, és még mindig van kitölteni való dokumentum. Valaki öljön meg, ha a fejembe veszem, hogy engedek Oyajinek és átveszem a család vezetését! … Álljunk meg egy szóra! Most is én csinálok mindent, szóval nyugodt lélekkel eltörölhető lenne a titulusomból az a „leendő” szó. A korábbi kérésemet ezennel visszavontam.
- Hah? Honnan tudod, hogy én intéztem azt is, Hahaue? – nézek fel a belépő nőre, mielőtt elgondolkodnék egyáltalán az ő kérdésén. A gyomrom amúgy is hangos kordulással jelzi, hogy az általa hozatott vacsora nagyon is időszerű most már. Válaszára elmosolyodom, miközben hátradőlök egy kicsit. - Igaz, téged sosem tudtunk átverni – legalább egy valaki van a családban, aki bármikor kiáll amellett, hogy én és Otouto olyan ártatlanok vagyunk, mint két kisangyal. Mély levegőt veszek, miközben a maradék papírmunkát fixírozom, és követem a lapok útvonalát, amiket Hahaue felemel. Az elhangzó ajánlat nagyon is csábító... Gondolkodás közben az asztallapra könyökölök és kezemmel támasztom a burámat, miközben felnézek édesanyánkra. Őszintén szólva próbálok nem kiakadni azon, hogy ő is az öreg helyett dolgozik. - Nem szükséges. Ha más csinálja meg helyettem, sose tanulom meg. Ha már egyszer Oyaji az én nyakamba varrta, ne foghassa rád, ha valami nem felel meg az ízlésének – nem gondolnám, hogy Hahaue munkájára bármi kifogása lehetne. De nem fogom megadni az öregnek azt az örömöt, hogy megfutamodom egy kis munkától! >.> Bár ha még annyi lenne vissza, mint mikor elkezdtem, lehetséges, hogy menekülőre fognám. Ez a pár papiros már semmi!
- Hai-hai, majd ha végeztem, vacsorázom – akarnék visszatérni a munkához, de Hahaue arckifejezését látva inkább visszahúzom a kezem a papírtól és magam elé veszem a tálcát a vacsorával. Jobb a békesség, a végén még tőle is büntetést kapok. Azt pedig már nem viselem el mára!
Így is kis híján félrenyelek, mikor hallom a hírt Oyaji hazatértéről. Némiképp köhögve igyekszem magamhoz térni, hogy kérdőre vonjam Hahauet, miért nem mondta előbb, de megelőz a válasszal. Ehh, pedig most szívesen megmondtam volna neki a magamét más családok magánügyeibe bekeveréssel. >.> Erről jut eszembe...
- Korábbi kérdésedre válaszolva az egyezség összejött, Hahaue. Egy héten belül tájékoztatást kapunk a tanmenetről is. Ami az alku ránk eső felét illeti, nem díjazom, hogy Oyaji előzetes utánajárás nélkül küldte el velem Nao-chant arra a birtokra. Gyanús, hogy sikerült belekeverednünk egy kisebb családi cirkuszba. Amint tudom megpróbálom lerendezni Taichou-channal – legyintek egyet, mielőtt feleslegesen aggódnia kellene. Ha bármi ellenvetése lenne, megpróbálom megnyugtatni. Nagyfiú vagyok, tudom kezelni a katasztrófákat, amikbe a családom belesodor. Azért szokásaimat tekintve elég kínos, hogy a legtöbb fejfájást nem magamnak okozom, hanem a rokonaim teszik meg nekem ezeket a kis szívességeket. És még én vagyok a felelőtlen és a gyerekes... =_=” - Hagyd csak, Hahaue, mindjárt befejezem – mosolygok a nőre, ha ismét megpróbálná elvenni tőlem a hátralévő papírmunkát, és visszateszem a kiürült tálcát az asztalra. Már nincs sok vissza, és ha ezzel végeztem, az öreg egy ideig az adósom lesz.
Valamivel később – ami óráknak érződött! – végre kinyújtózhatok, és mehetek dolgomra, amerre csak akarok. Sokkal jobban elment ezzel az időm, mint én azt gondoltam, de talán végre lesz időm átrágni magam a Yuko-chantól kapott papírstócon is. Csak remélni merem, hogy nem a legújabb dokumentáció a vélt (vagy valós) sérelmeiről. A szobám felé menet még pont el tudom kapni mai egyik piócámat, hogy egy gyors tájékoztatást kérjek tőle a kóbor macskáinkról. Kicsit szíven üt, hogy se Otouto, se Taichou-chan nem ért még vissza, utóbbi mondjuk aggasztóbb. De ha már így elkaptam, nem mulasztom el utasításba adni, hogy hozzanak némi teát a szobámba. Yuko-chan mérges lenne rám, ha nem olvasnám el az irományát, amint időm van rá. Az pedig most éppenséggel akad. Ez a napom hosszabb már nem nagyon lehet.
A nevezett helyiségben meglep, ami az asztalomon vár. Mindenek előtt leteszem a szerelmetes levelet kedvenc harmadik tisztemtől, és magam elé emelem a sakés üveg melletti cetlit. Otouto figyelmességén elvigyorodom. Ettől egészen meghatódtam. Most már előbb megvárom a teámat – ez pár percen belül úgyis itt lesz – az alkoholt kibontani azután is ráérek. Ehhez a mennyiségű olvasmányhoz szükségem lesz rá. De inkább a napkeltéig tartó olvasás, mint Yuko-chan haragja... a végén még kiderül, hogy holnap déli fellebbezési határidővel nyakamba varrt egy komolyabb költséget, amit pedig nem engedhetek! Mindennek van egy határa.
A teámat már a bevezető olvasása közben elkortyolom, s a papírhalommal a kezemben megyek oda az egyik szekrényhez, hogy leemeljem róla a csészét, melyből a későbbiekben az alkoholt szándékozom elfogyasztani. A megfogalmazás, amiben Yuko-chan írni képes felemás érzésekkel tölt el: egyrészt kínosan emlékeztet délutáni-esti elfoglaltságomra, másrészt olyan olvasni a sorait, mintha itt állna mellettem és kiselőadást tartana. Ez a gondolat megmosolyogtat. Ha kiselőadásba kezd, mindig látványos unatkozást szoktam rendezni mellette, de minden szavát vissza tudnám idézni. Csupáncsak roppant aranyos, amikor kiborul, amiért – szerinte – nem figyelek rá.
Mikor sikerül visszaülnöm az asztalomhoz, lapozok a dokumentumban, majd kibontom a sakét, és töltök magamnak, hogy azt kortyolgatva tanulmányozzam a kapott iratot. Eddig is roppant figyelemreméltó olvasmány volt, nem gondoltam, hogy képes lesz ennyire lekötni. Pláne ebben az órában és alkohol mellett. A két lány akadémiai dokumentumai a legfurcsábbak – a képek alapján Miyu-channak kell igazat adnom, és úgy tűnik, Yuko-chan is efelé hajlik (mondjuk az a rész nem teljesen világos, miért nem figyelmeztetett egyik személyes látogatásom során erre a kis problémára a zanpakutouval, de ez most mellékes). Az elemzés egyébként meglehetősen hosszú, a végére már a többedik pohár sakémnál járok, és ami azt illeti, akadnak bekezdések, amiket kétszer-háromszor kell átolvasnom, mert a késői óra miatt már nehezebben fogom fel a tartalmát. Az elmélet roppant érdekes, és a szerzőt ismerve úgy sejtem, helytálló is. Már csak azért is, mert a különös viselkedést jómagam is túl sokszor tapasztaltam a minap. A paksaméta végére érve szemeimet letakarva dőlök hátra. Egy darabig nem akarok hivatalos iratot látni. Akkor sem, ha ezt az utolsót saját jószántamból olvastam el, és azért, mert érdekelt. Az utolsó csésze alkoholomat már oda se nézve emelem a számhoz. Aztán csak nézem a plafont. Nincs erőm elvánszorogni az ágyamig, túl fárasztó nap volt.
Nem bánnám, ha már vége lenne, de a riadó hangjára azonnal felpattanok, hogy amikor érkezik valaki, aki tájékoztat a helyzetről, ne félig fekve találjon. Nem kell sokáig várnom, szinte azonnal érkezik a pánikba esett szolgáló. Miért kell mindjárt így kiborulni? =_=”
- Csak semmi pánik! Miféle támadás? Kik az elkövetők? Információkat, gyorsan! – szólok rá a szinte hiperventilláló személyre. Közben felkapom az asztal mellé fektetett fegyvereimet. Az értetlenkedő válaszokat már a folyosókon hallgatom végig, miközben a wakizasim és Ao Hououzát az obimba tűzöm. A hangok alapján nincs időnk totojázásra, remélem, nem várta, hogy majd ácsorogva várom meg a teljes jelentést és adom ki az utasításokat. Hol van ilyenkor az a semmirekellő Setsuna-chan, ha? Emlékszem ám, hogy az apja pont abban az időben volt akadémiai tanár, ahonnan a korábban olvasott dokumentumok származnak. >.>
- Mi ez a felfordulás?! Mindenki a helyére, egy-kettő! Szégyent akartok hozni a Meiou névre, összeszedetlen banda?! – ugrok át egy korláton, egyenesen az udvarra, hogy átvegyem az irányítást, mikor látok egy épületrészt kidőlni. Ha tényleg ennyire „összeszedett” itt mindenki, azonnali hatállyal elküldöm őket edzésre Ane-sanhoz, hogy gatyába rázza őket. Ez így nem állapot. - És valaki igazán felvilágosíthatna, mi a jó élet folyik itt!

[Ichimaru Gin]

Hyozanryuu:

#A kettős keresztbe foglalt résznél Anao tudata felülírja Hyozanryuuét. Ha nem kap elegendő időt az észheztéréshez, akkor nem tud kommunikálni a külvilággal.
Anao Hyozanryuu ténykedése alatt a kard Belső Világában van, ahol a másik Hyozanryuutól megtudhatja az igazságot. (Nem koptatnám a klaviatúrát, hogy mesét írjak hozzá, szóval ezt a részét automatikusa Anao postban fejteném ki. Ezeket a jeleneteket dőlt betűvel fogom szedni.)

  Hyozanryuu, miután teljesen átvette Anao teste felett az irányítást, a fejébe vett elhatározás szerint a Meiou-birtokra igyekezett. Titokzatos árnyéként szelte át Seireiteit a nemesi kúriáig. Könnyedén behatárolta, hol van az általa keresett személy, hogy az épület mely részében találja.
  Az elsőt, kin minden áron bosszút akart állni.
  Szinte bombaként robbant be a tetőn keresztül a helységbe.
  Meiou Tenka a sérülései végett ágyhoz volt kötve. Noha felriadt a zsivajra, a gyógyszerek miatt még enyhén kábult volt, nem különösen tudott cselekedni, ebből adódóan védekezni sem. Ráadásul a sárkány által irányított test nem törődött a célpont tehetetlenségével. Határozott mozdulattal sújtott volna le rá a jobbjához kövesedett karddal, amikor is erős széllöket csapta őt az ágy mellett húzódó falnak. Kóvályogva tudott csak feltápászkodni, mely után azonnal szemügyre vette a környezetében tartózkodókat. Csalódott mikor tudatosult benne: nincsenek egyedül.
  A szobában további négy személy volt jelen Tenkán kívül. De csak egyet tudott beazonosítani közülük. Méghozzá a legyezőt szorongató illetőt, ki a sárkány halállistáján a második helyet töltötte be éppen*. Az ő arcán pedig őszinte meglepettség futott át, amikor a támadó alakját szemtől szemben látta.
  – Are, Taichou-chan? – Toshizou döbbenete csak egy pillanat tört részéig tartott. Komoran követte a vörös hajú nő cselekedetét, ki az érkezésükkor még mellette állt. Ő a sérült Tenkához lépett a körülötte legyeskedő veszély ellenére is. # Kétségbeesetten nézett farkasszemet a kapitányba bújt dühödt lénnyel, ki az előbbi határozott fellépése ellenére most tétovázott. Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, egy belső erő nemet mondott neki, míg maga Hyozanryuu viszont cselekedni akart. #
  – Majd én lefoglalom, te vidd ki őket! – A szobában tartózkodó fekete hajú férfi határozottan ragadta bal kezébe a falnak támasztott Hsu Quandaót. Rendkívül elevenen tudta le a pár lépésnyi távolságot, hogy a fegyverrel a szokatlanul viselkedő Anao felé csapjon. Nem hagyta elszalasztani a kapitány tétovázása által felkínált alkalmat. 
  – De Setsuna, a kezed! – A helység végében meghúzódó kék hajú nő kétségbeesetten lépett közelebb a sérült férfihoz. Setsuna jobb karja a nyakába volt kötve, ki volt merevítve. Egyértelműen kartörése lehetett, bár ez sem tartotta vissza a cselekvésben.
  – Legyen, tiéd lehet a party. Így enyém a szebb társaság <3 – lépett közelebb Toshizou a kék hajú nőhöz. – Setsu-chan nagyfiú Kasumi-chan bízd csak rá a dolgot. – Noha igyekezett nyugalmat sugározni a külvilág felé, miközben felkanalazta a kissé szétcsúszott családfőt az ágyról, hogy aztán a női társaság segítségével kivigyék a szobából. De valójában komolyan töprengett a támadó kiléte miatt. Így amikor kiértek a folyosóra, az első szembejövőt habozás nélkül ragadta meg, hogy mielőbb értesítse a kényes helyzetről Tokiyát.
  – Ide a naginatámal, tudok harcolni! – szólalt fel kissé kótyagosan az ház sérült főnöke, miközben a kézbesítő a kellő információkkal továbbállt. 
  – Hai-hai Oyaji… – Toshizou megveregette az öreg vállát, ki halkan sziszegett alatta.
  Toshizou a biztonság kedvéért – nem mintha különösebb akadály lenne a szokatlanul viselkedő kapitánnyal szemben – behúzta maguk mögött az ajtót. A plusz cselekedet mindenképpen megérte. Setsuna ugyanis Toshizou szavai miatt kicsit haragosabban sújtott le Anaora, amikor az furcsa szédelgős léptekkel megpróbált a távozók után haladni. A fegyver által generált légáramlat telibe kapta a szoba oldalát és magát a célpontként befogott „kapitányt” is. A törmelékek pedig szabadon szállingóztak össze-vissza. Viszont az ajtó némileg felfogta a technika okozta rombolás utóhatásait.
  A hadakozás alatt Hyozanryuu sem hagyta magát. Könnyedén vetette be a kard egyik képességét: az Ékkőpor tűzijátékot**. A porszemeknek pedig nem kellett különösebben sok ahhoz, hogy a sárkány haragjából táplálkozva feltöltődjenek. Az épületrész magukra robbantása abban a minutumban a sárkány szemszögéből logikus lépésnek tűnt.
  A robbanás elültével mindketten odakint az udvaron ébredeztek. Hyozanryuu rettentő nagy haragra gerjedt, amikor megpillantja a tőle pár méterrel távolabb az eszméletlen Setsunát. A fejében tárolt likvidálandó személyek listáján előre ugrott az őt gáncsoló személy. Most mindenekelőtt őt akarta kiiktatni, s miután végzett vele csak utána tervezett áttérni a további egyénekre.
  A fejét érő erős ütésekre, viszont kirángatták ábrándozásából, melyben további terveit szövögette. Egy ideig tűrte csupán, mire hajlandó volt a forrás felé fordulni.

*A sárkány nem tudja megkülönböztetni Toshizout Tokiyától.
**Ékkőpor Tűzijáték: Apró színes csillámló kristálytörmelékek fedik be a kard pengéjét. Ha így ad le támadásokat, a felületről a porszemek rátapadnak a célzott dologra. Eközben az ökölméretű kristály, amely a zanpakutou markolatának a végéből jön ki, feltöltődik. Mindeközben porszemcsék ötszirmú virággá állnak össze a rögzült felületen. Amikor a nagy kristály felragyog, úgy a mintázattá összeállt kristálydarabok is ekképpen tesznek. Majd egy nagy robbanás kíséretében leválnak a felszínről.
Ha a használója ideges, akkor gyorsabban feltöltődnek a kristályok, viszont kisebbet robbannak.

Meiou Tokiya:
  – Felkészületlenül ért minket! A szemtanúk szerint egyedül van, valamiféle tomboló szörnyeteg… ami a 10. osztag haoriját viseli – hadarja a szolgáló, ki győz lépést tartani veled. – Én nem találkoztam vele, csak kézbesítőként küldtek! – magyarázza, eléggé hisztérikusan, miért csak ilyen csekély információval szolgál számodra.
  Az udvaron cikázók igyekeznek parancsodnak eleget tenni. A felfegyverkezettek köréd csoportosulnak. Akinek még nincs a kezében támadóeszköz, azok igyekeznek pótolni a hiányosságukat. A többiek pedig a kíváncsi fiatalokat, illetve az idősebbeket és a sérülteket a ház másik végébe terelik.
  Amennyiben az összedőlt épülethez merészkedsz, már a távolban megláthatsz két ismerőst. Setsuna öccsei ugyanis rendkívül elevenen kihasználják a romokban heverő házrész maradványait. Minden kezükbe akadt kisebb, vagy éppen nagyobb törmelékeket egy fehérbe bugyolált, kövesedett valami felé hajigálják. Miképpen közelebb érsz, rendkívül férfias figyelemfelkeltő szövegüket is hallhatod. Mindemellett közelebbről megszemlélheted az egyszemélyes támadó sereget, ki éppen az enyhén leharcolt Setsuna fölé magasodik. 
  – Hé, rémpofa, ide nézz, itt vagyunk! – A sötét üstökű fiú gunyorosan dobálta szőke társával a valóban 10. osztag haoriját viselő „lényt”.
  Tenmagad akkor láthatod kapitányod kifordult valóját, amikor amaz a köveket hajigálók felé fordult. Vörösen izzó szemei dühösen csillogtak a Hold fényében. Végtagjait fekete és méregzöld színű kristálytömbök óvták a külső behatásoktól, de a hátán tömörülő kőtömbök, mely szárnyat alkotott szintén ezekben a színekben virított. Jobbjában rákövesedve ott volt a bankai állapotba feloldott lélekölőkard. A szokottaktól eltérően a penge közepén húzódó fehéres fény most zöldesen ragyogott. Ruhája meg volt csépelve, itt-ott véres is volt, lerítt róla, hogy már valakivel hadakozhatott. Az égésfoltok a kristályok alól kibújó testének darabjain kikövetkeztetheted, hogy valami köze lehetett a lerombolt, lángokban álló épület sorsához.
  – Oké, most mi legyen? – tette fel a kérdést a sötét hajú fiú, fél lépést hátrálva, miután társával elérték a kívánt hatást.
  – Nem tudom, ennél tovább én se gondoltam! Futás! – a szőkeség felvidult, amikor szembefordultak veled. A sietős távozást mégsem rekesztették be azzal, hogy vidáman üdvözöljenek téged. Viszont lelkesen integettek neked, miközben elfutottak melletted.
  – Átadjuk a terepet Anija*, sok sikert! – dalolták kórusban ösztönző szavaikat. Utóbbi el is kelhet, mivel a szokatlanul viselkedő Anao nem tűnt úgy, mint aki örül, hogy téged lát. Szóbeli üdvözlés helyett gyors helyváltoztatás kíséretében tér eléd, hogy egy íves kardcsapással köszöntsön téged. Meglephet a vágásba vezetett erő, hiszen elég régóta ismered és tudod, hogy sosem jeleskedett a kard-kard elleni küzdelemben, most mégis különösen megtáltosodott. Kíméletlenül sorjázta rád az újabb és újabb kardcsapásokat. Egészen úgy érezhetted magadat ettől, mint egy vérre menő vívógyakorlaton. Noha összességében a nagy fizikai erőn kívül semmi különlegeset nem vegyített a kardcsapásokba. Nem volt stílus, amit követett volna, spontán a nyers erejére hagyatkozott. Egyértelmű fegyvernek tűnhetett ellene a technikázás, csupán esélyt alig adott a kibontakozásra, mi megnehezíthette a küzdelmet ellene. Ráadásul nem úgy tűnt, hogy beszélgetős kedvében lenne, mindenre csupán sértetten morgott vagy egy újabb kardcsapásban fejezte ki „válaszát”.
  A hadakozás alatt te magad is észrevehetted, hogy a sárkányszerű viselkedéssel keresztezett kapitányod még idegesebb lett, ahogy elnézett vállad felett az egyik csapásánál. Ha követed a tekintetét, láthatod, hogy Setsuna öccsei tértek vissza a harctérre, hogy bátyjukat kimenekítsék veszélyzónából.
  – Hát ez hihetetlen! Ostoba Shinigamik! Miért nem tudtok várni a sorotokra? – torz hangon érkezett a számonkérés a kapitányod felől. Hátrább húzódott, majd lábával port kavarva a szemedbe igyekezett megnehezíteni a látásodat. Ezt követően felöklelt téged, hogy akadálytalanul megiramodhasson a fiatal ikerpár és Setsuna irányába.
  – Megállni! – hörögte erélyesen. A hatást elérte: felfigyeltek rá.
  – Oké, van egy kis gond – fedezte fel a sötétebb hajú a feléjük közeledő kapitányt.
  – Szerinted a futás hadművelet másodszorra is beválik?
  – Anikivel a hátunkon? – horkant fel a sötét üstökű, aggódó tekintettel vizslatva fivérükre.
  – Are? Jól hallom, Setsu-chan felszedett néhány kilót? – Toshizou váratlan, bár jól időzített belépőjével feldöntötte a megkergült Taichou számításait. A szélpenge, amivel köszöntötte kellő meglepetést okozott számára. Míg az éles penge elleni védekezésre összpontosított, lehetőség nyílt számodra, hogy te is meglepd valamivel megkergült felettesedet.
  – Ne haragudj, hogy késtem Aniki – somolyogva nézett feléd ikeröcséd. – Azért remélem, még beszállhatok – húzta elő tokjából másik kezével Umihebizát. – Mi a terv?
  A megtekeredett kapitány viselkedéséből ítélve kezdte megelégelni, hogy akadályozzátok abban, hogy kárt tegyen másokban. Hamar összeszedte magát, hogy helyt tudjon állni kombinált támadásaitoknak. Meglehetősen szemfüles ellenfélként ügyeskedett ellenetek, nagyjából az ötödik kombinációra sikerült kiismernie magát az általatok mímelt harcmodorban és az eddigi védekezés, melyre kényszerült lassan a másik irányba fordult. Azt veheted észre, hogy ezúttal már ti védekeztek.
  – Ti tehettek róla! Minden rendben volt, de fölkavartátok. Hiba volt – dühödten köpte a szavakat felétek. Karján a kard vége zöldes masszává vált, mely, ahogy a földre csöpögött szúrós szagot hagyott maga után, szétmarva a talaj azon pontját, ahova lecseppent.
  – A monologizálás is az – vonta el a figyelmét ikertestvéred, hogy tiszta cél legyen számodra a kapitány, kit így, lesből kivitelezett támadással könnyedén kiüthetsz. #
  Mielőtt komolyabb tanácskozásba kezdhetnél ikeröcséddel, hogyan legyen tovább Anaót illetően. A földre rogyott kapitány mozgolódni kezdett.
  – Áú – mikor felnézett, a vörös szempár eltűnt, a tekintete ismét Anaoé volt. – Tokki? – rekedt hangon szólított meg. Szabad kezét remegve szorította a fegyverforgató csuklójára. – Hyozanryuu… csapda… nem tudom irányítani. #
  – Elég! – hörgő hangon, idegesen emelte fel a kezét Anao, melyre rá volt kövesedve a kard. Szemei ismét vörös árnyalatot vettek fel. A kettőtök közül Toshizou reagált gyorsabban, mikor Anao a zöldes pengéjű karddal feléd szúrt. Ikeröcséd zanpakutoujával hárította a támadást, pengéjét elkezdte marni a szokatlan anyag, amely rákerült az élére. Toshizou ezzel szembesülve a legyezővel keltett erős széllöketet, mivel kissé hátrább taszította a kapitányt.
  Az újabb kardpárbaj, melybe a sárkány uralta kapitány irányított titeket, sokkal hevesebb küzdelem volt az előzőnél. Valami idegesítette és emiatt nem óvatoskodott. A maró hatást előidéző egyveleg pedig megnehezítette számotokra a közelharcot.
  Egyik alkalommal pedig Toshizou túl lassú volt. A sokáig elhúzódó küzdelem kifárasztotta és érzékei emiatt tompultak. Későn hárította a kapitány egyik támadását. Az ez úton lábát ért vágás nyomán testére kerülő maró anyag óriási kínokat okozott neki. Noha igyekezett uralni fájdalmát, de nyilvánvalóan lassította ikeröcsédet. A kilátástalannak tetsző helyzetben pedig pont jókor jöhetett a család veteránjának a színrelépése.
  – Látom, elkél a segítség – mély dörmögő hanggal hívta fel magára a figyelmet. Szavai nyomán íjászok lőttek a kapitány felé, akit a felé szálló nyílvesszőkkel eltérítettek. Ezzel lehetőséget adva neked, hogy Toshizout a védelmi vonal mögé tud vinni.
  – A korod ellenére azért megnyugtató, hogy tudsz időzíteni Jiji. – Toshizou humorizálással próbálta elvonni figyelmét a lábából sugárzó fájdalomtól.
  – Hányszor mondjam, hogy Ohjinak** hívjatok, neveletlen kölykök?! – csattant fel idegesen, majd arcmimikái ismét visszaálltak nyugodt ábrázatába. – Hoztam némi erősítést – közölte neked, majd a kapitány felé nézett. Őt éppen több tucat, felfegyverkezett harcos vette körbe. Mely miatt idegesen kapkodta a tekintetét a köré verbuválódó csoport tagjai között, kik már csak a parancsodra vártak.
  – Ne… ne most! – a kapitány váratlanul szokatlanul kezdett viselkedni a kör közepén. Mintha nem is a túlerőre reagálna. Bal kezét a fejére tapasztotta, időnként megrázkódott, mintha küzdene valami ellen. A köré gyűlt társaság kiélezett figyelemmel kísérték a nem behatárolható viselkedést, azonban egyikük sem számított arra, ami ez után következett.
  – NEM! – az energia váratlanul robbant ki belőle, csupán halk csilingelésként lehetett hallani a kristálykarkötő darabjait, miként a földre hullnak.
  A reiatsu mennyiség úgy tűnt hosszú percekig tette próbára a körülötte levők állóképességét, köztük a tiédet is. Noha hatványozottan jobban bírtad, mint társaid, kik sorra ájultak el a vállukra nehezedő sűrű lélekenergiától. Toshizout különösen megviselte ez a fajta megpróbáltatás a sérülése mellett.
  – Volt erősítés – dörmögte feszülten a melletted álló idős róka. Nem állt most se túl jól a szénátok, már csak ti ketten voltatok talpon, és csupán a számbéli fölényt sorolhattátok a javatokra. Ezt a Hyonzaryuu által uralt kapitánnyal szemben pedig aligha nevezhetted előnynek. Már ingerülten lendült volna felétek, mikor váratlanul kidou parancsok szelték át a levegőt.
  – Bakudou 63: Sajou Sabaku! Hyapporankan!
  A sárgás színű béklyót öt energiából álló rúd követte, mely az irányítás alatt álló kapitányt a talajra szegezte, ezzel megóvva benneteket az újabb támadási hullámától.
  – Fogadja bocsánatkérésemet Miyuki viselkedéséért, Meiou-sama – kezében egy tachit szorongatva lépett melléd a Shimizu-ház vezetője. Ugyan, ahelyett, hogy ittlétét taglalta volna, elkendőzte azt Anao szokatlan viselkedésével. Igaz, meglehetősen szerencsésen időzített.
  A kapitány dühödten vergődött a béklyók alatt, ahogy próbált szabadulni a mágiák alól. Mikor a rudak meg-megmozdultak te magad is sejthetted, hogy nincs túl sok időtök a trécselésre.

*Anija: idősebb fiútestvér
**Ohji: nagyapa

 

[Shiroichi Anao]

  A lépcsőzetes piramis kísértetiesen magasodott fölém. A Hold nem ragyogott az égen, a szentjánosbogárként fénylő csillagok sem tündököltek az égbolton. Teljes sötétség honolt az erdő szegleténél. A víz tükre pedig sötéten fodrozódott lábam előtt, gusztustalan masszává állt össze, melytől a rosszullét kerülgetett. A földet itt-ott kristálytöredékek tarkították. Hátborzongató zöldes derengésük olyan hatást keltett, mintha valami betegség pusztítana Hyozanryuu birodalmában.
  Megborzongtam a gondolatra. Szokatlan volt szembesülnöm azzal, hogy a sárkány nem fogadott itt. Így hát logikusnak tűnt először a magasba nyúló kőépítményben keresnem. A sötét erdő, amúgy se volt olyan barátságos, hogy felfedező út címszóval a mélyébe vessem magam…
  A piramisban a megszokottaktól eltérően a kristályok nem a megnyugtató világos derengést tükrözték vissza a felszíneikről. Ezek is aggasztó zöldes árnyalatot vettek fel, hátborzongató fényük elrettentett. Igyekeztem meríteni bensőmben túláradó kíváncsiságból, ez hajtott előre. Lassacskán pedig, a rémisztő folyosón átvágva megérkeztem a tágas csarnokba, ahol Hyozanryuu szokott lustálkodni.
  – Állj! 
  Még mielőtt beléphettem volna a kristálytisztára csiszolt padlóra, melyen tökéletesen láttam tükörképemet (a világban uralkodó káoszhoz képest elég hihetetlen volt a fényesre csiszolt talapzat), a teremben visszhangzó szó megtorpantott. Sőt, az idegen hangot hallva még levegőt is elfelejtettem venni. Értetlenül pislogtam fel a hangforrás irányába. A kristályokból kirakott trónusban jóízűen terpeszkedett a fehér ruhába bújt idegen.
  – Miért lesel rám ily’ ostobán? Be ne merj lépni azokkal a koszos talpakkal! – magyarázta értetlenségemet látva. Arcomra még inkább kiült az elképedés. Vonakodva halásztam le talpamról a cipőt, hogy zokniban merészkedjek közelebb hozzá.
  – Mi az ott a fejeden? – tanácstalanul emeltem jobbomat kobakom tetejére. Óvatosan tapogattam körbe, hátha a kezem ügyébe kerül az, amiről beszél. – Igen az, amit ott fogdosol.
  – A hajamra gondolsz? – makogtam. A felismerés, hogy mire gondolhat, elképesztő érzés volt.
  – Az, rettenetesen fest! – Enyhe szemrángatózás keretében vizslattam az idegenre. Én is örülök, hogy megismerhetlek… – futott át a fejemen a gondolat. Bár nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy valóban örülök-e ennek.
  Az idegen férfi aranyszínben játszó szempárja fürkészően vizsgált. Mintha csak újabb hibát keresne rajtam. Néha már úgy éreztem, hogy röntgen szemekkel szuggerál és ez a gondolat nagyon ijesztő volt!
  – Szóval… ki vagy te? – tettem fel a kérdést, miközben rendezetten leraktam a cipőimet az ajtóba.
  – Hyozanryuu – könnyed feleletére majdhogynem orra buktam a műveletem során.
  – Én pedig a Lelkek Királynője vagyok… – mormogtam, csak úgy magamnak. Ezzel kifejezve véleményemet annak kapcsán, hogy kinek is tartja magát.
  – És gazdag vagy? – ragyogó szemekkel ült fel, kíváncsian lesett felém. Eltartott egy darabig, mire koppant, hogy az előbbi halk megjegyzésemet gondolhatta komolyan. Nem igazán tudtam erre a kérdésre választ adni. Bár gondolom, ha valaki a lelkek ura, akkor sok-sok pénze lehet, de ez csak feltételezés! Nem jelenthetem ki meggyőződve, hogy igen… Különben is, abban sem vagyok biztos, hogy van-e felesége! Szóval ez eléggé gonosz kérdés volt tőle. Mindent összevetve, nem is kell rá válaszolnom!
  – Hát te rettenetesen buta vagy – hozom le róla véleményemet, mire sértetten heverészett tovább székében.
  – Hát ezt vitatnám, Csillagom!
  – Háh, lebuktál, biztos nem vagy Hyozanryuu! Ő Kiscsillagnak hívna! – szembesítettem a tényekkel. Legalább nem próbálkozik tényleg előadni, hogy ő Gyémántsárkány. Ha meg ez volt a szándéka, akkor ritka rosszul alakítja. Bár az egója egészen a helyén van!
  – Ne is hasonlíts ahhoz a pöffeszkedő hólyaghoz! – prüszkölve fordította oldalra fejét.

  # Már megütközve válaszoltam volna a kontárnak, amikor hirtelen rettenetesen kezdtem érezni magam. Szédültem és hányingerem volt. Szemeim előtt elmosódva láttam a dolgokat. A szobában ismerős és ismeretlen arcok egyaránt voltak. Nem értettem, mit keresek Tokki Oyajija mellett és miért néz rám úgy Tokki-ni, mintha rémeket látna.
  A fejem pedig lüktetett a fájdalomtól. Ijedten szembesültem jobbomra kövesedett karddal. Mikor oldottam Bankait? – Ahogy ezen töprengtem, azzal kellett szembesülnöm, hogy egyáltalán nem emlékeztem erre. És mi történt a fegyverrel?
  Meg akartam kérdezni Tokki-nitől, hogy mégis mi folyik itt, mit jelentsen ez az egész. Viszont alig tudtam mozogni, mintha nem lennék ura testemnek. Valami lesújtott előttem, ösztönösen ugrottam hátra… #

  Nagyot nyekkentem a talajon. Sajgó könyökömet szorongattam, miközben felültem. Még szerencse, hogy az évtizedek során belém ívódott a helyes esés módja! Nem lett volna kellemes, ha ezzel a tömény kristály talapzattal közelebbi ismeretséget tett volna a kobakom.
  – Mi volt ez? – értetlenül néztem a férfire, ki Hyozanryuunak vallotta magát.
  – A hazugságod? Száz évig hitegettet magad ostoba ábrándokban, mit gondoltál, hogy örökké tart? Csillagom, ideje lenne felébredned. – Lassan emelkedett fel székéből. Ráérősen sétált elém, hogy ne csak szavaival, hanem magasságával is érzékeltesse fölényét. – Az a Hyozanryuu, aki odakint van, aki testedet bitorolja egy hamis kép. A veszteségedet pótolandó. Az űrt betöltő anyag, melyre már nincs szükséged. Elmúlt a hazugság áriája, a valóság, amivel szembe kell nézned a lelked azon fele, ami nem hajlandó a változásra.
  – Én féltem… félek a változástól.
  – Kezded kapizsgálni. Míg nem lépsz túl a félelmeden, addig nem tudod legyőzni, ami odakint van.
  – Miért kellene legyőznöm? Hiszen ő is Hyozanryuu…
  – ÉN vagyok Hyozanryuu.
  – Nem értem ezt az egészet – értetlen tekintettel néztem magam elé. – Akkor miért csak most jelentél meg előttem?
  – Ez kegyetlen. Már száz éve, hogy megszólítottál, viszont AZZAL együtt próbáltál elfelejteni! Most pedig, amikor segítségemet ajánlom neked, ilyen könyörtelen dolgokat mondasz… – felettébb látványos módon kezdet mély agonizálásba. Igyekeztem mielőbb beszüntetni a depresszív megnyilvánulásait.
  – Oké, oké, lépjünk túl ezen! Szóval bökd ki, hogy mit kell csinálnom! – láttam arcán, hogy nem tetszett neki, miként félbeszakítottam. De attól tartottam, hogy több órányi kiselőadást tartana arról, hogy milyen mélyen megbántódott, amennyiben hagyom. Kellőképpen össze voltam már zavarodva így is, szóval nem hiányzott erre még egy lapát önsajnáltatás. Amúgy se értettem igazán miért állítja magáról azt: ő Hyozanryuu és, hogy a másikat miért tartja hamisnak. Egészen deja vu érzésem volt ettől. Mintha ezt egyszer már letárgyaltuk volna…
  – Üss meg! – kezében méretes fehér kristályból álló pajzs materializálódott. Egyszerre voltam lenyűgözve a mutatványától és tanácstalan a kérésétől.
  – Tessék?
  – Jól hallottad, üss meg! – utasított. – De siess, nincs kedvem ítéletnapig itt ácsorogni – fűzte hozzá türelmetlenül. Tétován néztem rá, persze a kérése egyszerű volt: üssem meg. Ez nem hangzott különösebben nehéznek. De, hogy ököltusába bocsátkozzak vele? Ez azért túlzásnak tűnt, főleg, hogy az a Hyozanryuu, akit én ismerek, az utolsó ki ilyesmire fanyalodna. Akkora káosz uralkodott a fejemben, ahogy próbáltam kigubózni a Hyozanryuuval kapcsolatos dolgokat, hogy a kobakom már egészen belesajdult. A fickó, ki állította magáról, hogy ő Gyémántsárkány újból sürgetett, hogy mozduljak már. Nos, ha valamiben valóban megegyeznek, az a türelmetlenségük. Egyéb hasonlatot alig találtam eddig bennük.
  – Oké, de aztán ne nekem nyafogj, hogy fáj – megigazítottam ruhám ujját, majd megiramodtam felé. Nem cifráztam túl, egyszerű jobb egyenesbe fektettem az erőmet. Utólag belátom merő ostobaság volt. A pajzsot, amit megidézett ugyanis behúzta elém, a lendületemet pedig már nem tudtam visszafogni, szabályosan felkenődtem a kristálytömegre. Hangos nyekkenéssel landoltam a földön.
  – Hát mi volt ez? Ezt nevezed te ütésnek? Szégyenletes – elszörnyedve véleményezte próbálkozásomat. Sértetten kényszerítettem magamat álló helyzetbe. – Mégis miért próbáltál megütni? – tekintetemből újból az értetlenség sugárzott. Most szórakozik velem?
  – Hát, azt mondtad, hogy üsselek meg?
  – Igen. De mi vezérelt közben?
  – Hát, csak azt mondtad, én meg…
  – Ezzel a hozzáállással nem csodálom, hogy ilyen könnyedén megbabonázott – csalódottan temette tenyerébe az arcát.
  – Kicsoda?
  – AZ, akit te jogtalanul Hyozanryuunak nevezel! – Szavaira nehéz lélegzet hagyta el ajkaimat. Kezdett idegesíteni hozzáállása, hogy magát tartja Gyémántsárkánynak, holott nem ő az, nem lehet.
  – Figyelj, nem értem, hogy ki vagy te, mert akárki is vagy, biztosan nem vagy Hyozanryuu. Szóval nagyon hálás lennék, ha abbahagynád a társam kritizálását.
  – Társ? HAH! Az a csaló sok minden, csak éppenséggel nem a társad.
  – De az! Mindig számíthattam rá, és ha bántottad, jobb lesz, ha felkötöd a gatyádat! 
  – Akit te társadnak nevezel, éppen a kinti világban árt azoknak, akiket barátaidnak tartasz – mutatott rá a tényre. Zavarodottan néztem magam elé, ösztönösen ugrott be a kép korábbról, amikor ott álltam, Tokki-nivel szemben.
   – Nem! Ő nem tenne ilyet… – megráztam fejemet, hogy elkergessem az emlékfoszlányokat.
  – Valóban? Végtére is egy célból született csak meg, hogy megöljön egy barátot. Még néhány már igazán nem számottevő. Vagy már nem is emlékszel arra, hogy szólítottad meg őt, hátrahagyva engem?
  – Nem értem mire célzol. Hyozanryuut az Akadémián szólítottam meg, mint minden más shinigami a zanpakutouját… Hyozanryuu... Hyozanryuu nem bántana senkit sem!
  – Hát, ha nem hiszel nekem, akkor higgy a saját szemednek.

  # – Áú – sajgó fejjel tápászkodtam fel. Kissé homályosan láttam, ráadásul duplán. Legalábbis meg mertem volna esküdni, hogy két Tokkit láttam magam előtt. Összeszűkült szemekkel koncentráltam, minek hála szembesültem vele nem a szememmel van a probléma.
  – Tokki? – rekedt hangon szólítottam meg. Tanácstalanul pislogtam rájuk, alig tudtam mozogni, mintha valami más próbálna irányítani. Rögtön felidéztem Belső Világomból az alak szavait. Hyozanryuu bitorolja a testemet és bántani akarja Tokkiékat. De én nem akarom, miért teszi ezt? Remegve szorítottam rá szabad kezemmel az alkaromra, melyre rá volt kövesedve a fegyver. Próbáltam ellene lenni a mozdulatnak. Nem túl sok sikerrel.
  – Hyozanryuu… csapda… nem tudom irányítani – próbáltam figyelmeztetni őket, mielőtt a lelkem világa ismét bekebelezett. #

  Döbbenten néztem farkasszemet a fickóval, ki Hyozanryuunak állította magát. Megrökönyödtem a gondolatra, hogy társam odakint bántja Tokkiékat. Meg akartam állítani, de el se tudtam képzelni hogyan kivitelezhetném.
  – Mit kell tennem, hogy megállítsam Hyozanryuut, mielőtt másoknak árt? Valami nincs rendben vele, segíteni akarok neki…
  – Nos, ezek szerint már hiszel nekem. Akkor most, hogy rendeztük a kételyeidet, akkor játsszunk egy kicsit – indult meg nyugodt léptekkel felém. Idegesen ráncoltam a homlokomat, nem volt alkalmas a pillanat a szórakozásra, ezt ő maga is beláthatná! – Szeretsz játszani nem? Nevezzük akkor ezt kirakósnak, meg is adom az első elemet belőle: Rangyokuei.
  Meg se várta, hogy kifejtsem ezzel kapcsolatban a véleményemet. Az emlékroham lavinaként zúdult rám. Az emlékeim, melyek zord homályban éltek eddig bennem egyszeriben kezdtek kitisztulni. Az igazsággal szembesülni pedig cseppet sem volt kellemes.

  … Éppen a jinzen gyakorlatból ébredtem fel. Mikor felnéztem és tekintetem találkozott Anáéval, elmosolyodtam. Felemeltem a kardot, mire ő is így tett.
  – Hyozanryuutachinak hívják! – jelentettük be kórusban. Először meghökkentünk, majd hangos nevetésben törtünk ki. Sikerült megszólítanunk a lélekölőkardunk szellemeit, ráadásul egyformák! …
  … – Oldd fel! Ne szégyenítsd meg őket! – Ana parancsoló hangja megremegett, miközben a könnyeivel küzdött. Hyozanryuutachiék tokja törötten hevert a földön. Shiro Hyozanryuut megszemélyesítő tok használhatatlanná vált. Mióta eltörött a hangját sem hallom. Néma lett. Csak a rozsdás, ütött-kopott penge pihent a kezemben.
  Nem bocsájtom meg neked, ha csak így, küzdelem nélkül itt hagyod a fogadat. Szólíts meg, Kiscsillag, szólíts csak engem! Én segítek neked.
  Igaza volt, most csupán egy Hyozanryuura támaszkodhatok.
  … Nem áll jól nekik a vörös szín. …
  … Hyozanryuutachi? Nem. Csak Hyozanryuu van, nincs szükségem több társra. …
 
  A döbbenettől letaglózva álltam és néztem farkasszemet a csiszolt padlózatban tükröződő önarcképemmel. Megannyi év után illene nevén szólítanom az előttem állót, de képtelen voltam felfogni, hogy ő is lényem egy része. Egészen idáig úgy tudtam Hyozanryuu és én vagyunk. Semmi jelét nem láttam annak, hogy többen lennének. Hihetetlennek tartottam, hogy így képes voltam megfeledkezni róla, megfeledkezni valós önmagamról, arról a lényeges küzdelemről, egy fontos barátról.
  Ahogy mindezek tudatosultak bennem mellkasom egyre csak elnehezedett, mintha belülről marcangolnának.
  Rettenetes érzés volt.
  – Most, hogy láttad ezeket, megbízol bennem? – ügyetlenül bólintottam a kérdésére. – Készen állsz arra, hogy megállítsuk az ámokfutását?
  – Hogyan tudjuk megállítani? – lassan emeltem rá a tekintetemet.
  – Ezúttal tarts énvelem és megmutatom.

[Meiou Tokiya]

Kissé befékezek erre az infóra. A tomboló szörnyeteg és a 10. osztag haorija egyazon összefüggésben nagyon nem kóser. Mindenesetre visszafogok egy facepalmot és inkább arrafelé veszem az irányt, amerről a csatazajok, a káosz és zűrzavar hallatszik. Komolyan, az öreg nincs itthon, máris mindenki elfelejti, hogyan kell csatarendbe állni, vagy tüzet oltani az épületben? Egyáltalán, miért nem kapott még mindenki fegyverre? Jó, azt nem bánom, Kiscsillag nincs megsorozva egy adag dárdával, de bármely más helyzetben igen komolyan aggódnék. Most sem vagyok benne teljesen biztos, ő áll a dolog hátterében. Yuko-chan információja alapján igen komoly aggályaim vannak az ügyben.
Még szerencse, hogy azért az én irányításomnak is hajlandó a háznép eleget tenni. Úgy tűnik, azért kezd rendeződni az itteni helyzet. Kell is. Nagyon nem tetszik, melyik épületrész van romokban, úgyhogy a mellém sereglőket most figyelmen kívül hagyom és inkább begyújtom a rakétákat, mielőbb ott legyek, ahol a legnagyobb a szükség.
A két ördögfiókát nem nehéz kiszúrni. Derék gyerekek, bár még sokat kell tanulniuk, hogy megközelítsék a mi szintünket Otoutoval, de nem hiszem, hogy most a megfelelő súlycsoporttal kezdtek. Amint meglátom az ellenfelüket, és hogy kit terített ki, azt hiszem, sikeresen beszerzem az első ősz hajszálaimat. Are? Régen rossz, ha ennyibe beleőszülök. Bár mikor Nao-chan, vagy kedves zanpakutoja felénk fordul, kedvem lenne felüvölteni. Elborzasztó! Yuko-chan, kedves, legközelebb szólhatnál korábban! Ráadásul a belőle áradó energiából arra következtetek, az ott nem egyszerű shikai feloldás, plusz ahogy kinéz, és amilyen állapotban van mellette az épület, úgy sejtem, akad némi kapcsolat a kettő között. Ebbe jelenleg nem igazán szeretnék belegondolni. Taichou-chan, mibe keveredtél? Miért engeded a saját fegyverednek, hogy így eluraljon? Ez így nagyon-nagyon nem oké!
Nincs időm tökölni a jelenet csodálásával, inkább Ao Hououzát előhúzva indulok tovább, mielőtt még Taichou-chan a két kölyökben is kárt tenne. Pedig jó gyerekek, csak még képzetlenek, egy kapitány pedig akkor is nagy falat nekik, ha adott kapitány épp magánál van.
– Spuri és fedezék, srácok! – adom ki a srácoknak az ukázt, ha már okos gyerekekhez mérten úgy döntöttek, átadják a terepet. – Yare-yare, Taichou-chan, a zöld nem a te színed – jegyzem meg összevont szemöldökkel. Én esküszöm, hogy nem sértésnek szántam, de úgy fest, ő annak vette. Alig van időm magam elé kapni Ao Hououzát a védekezéshez! Még ilyet! Pedig mindketten tudjuk, hogy inkább lila párti. Fenntartom tehát, hogy nem kéne ennyire mellre szívni. Ráadásul meglepően nagy erő volt abban a csapásban, sőt, még rá is tesz pár lapáttal! Nahát-nahát, ha lenne benne némi tanultság, még a végén azt kellene feltételeznem, hogy valaha oktatták vívásra.
– Ejj, Taichou-chan, sír a kezedben a penge! Hát hogy lehet így hadonászni? – kommentálom a mindenféle stílust nélkülöző mutatványt. Az egyetlen, ok, hogy nem tudok rendesen visszatámadni, hogy a csapások gyors egymásutánban követik egymást. Pedig az erőn kívül nincs benne semmi! Még egy kezdő Meiou-gyerek is látja, hogy ez csak nagy erejű hadonászás. Ezzel a „stílussal” egy bunkósbottal többet érne el, mint katanával. Szívesen tanítanám is, ha nem lenne ennyire szorult a helyzetem. Bár nem kell túlzottan megerőltetnem magam a védésekhez, csak az erő az, ami váratlan az egészben. Kiszámítható, unalmas, gyakorlatlan... Pedig ha valóban a zanpakutouja szelleme irányítja, a shinigami azt gondolná, legalább ő tudja, hogyan kell használnia saját magát. – Vagy Hyozanryuu-chanhoz van szerencsém? Ez esetben szívesen felírlak különórára – ajánlom egy könnyed mosollyal, miközben ismét egy támadást védek. Az artikulálatlan morgásról nem veszek tudomást, egyáltalán nem illik Nao-chan arcához és személyiségéhez. Ettől még ez a legjobb módszer arra, hogy kitapasztaljam, hogyan működik harc közben ez az új változat. Tudom-tudom, a játszadozás az ellenféllel nem feltétlenül kifizetődő, de ha egy mód van rá, én nem szeretném komolyan bántani.
Egy ponton kénytelen vagyok követni a pillantását valahova a hátam mögé. Zöldfülű hiba, de annyira odakoncentrált, már-már aggódni kezdtem rokonaim épségéért – egyébként nem alaptalanul. Yare-yare... ha ennek vége, okvetlenül el kell majd beszélgetnem a családi safety protokollról az öreggel... Nao-chantól érkező hörgésre fókuszálok vissza a párbajra. Amint távolodik, meg is próbálnék támadni, de a szemembe érkező por ebben kissé megzavar. Amilyen könnyű normál esetben, most annyi erő van az öklelésében.
– El onnan! – üvöltök a kölykök felé, mert nyakamat rá, őket pécézte ki magának. Egy ilyen csel után, ha akarta volna, már réges-rég átszúrta volna nemes hátsómat. Igyekszem hát mielőbb kipislogni képemből a miazmát és talpra pattanni, már csak azért is, mert ez a kiszolgáltatottság egyáltalán nincs ínyemre. Pont jókor jön Otouto belépése a történetbe. Ha már így kedvesen kisegített, én se teketóriázok és minden jobb belátásom ellenére megindítok egy Chigiri-t Taichou-chan irányába. Ez még egy olyan technikám, amivel talán nem ártok neki súlyosan.
– Lemaradtál az első felvonásról, Otouto! – jelzem a távolmaradás hátrányait, de ő is tudja, mindig örülök, ha látom. – Terv? A terv a károk minimalizálása és kedves Hyozanryuu-chan mozgásképtelenné tétele – utálnék a fél birtokról jegyzőkönyvet felvenni Oyaji helyett. Pedig ez a helyzet is az ő hibája. – Azért lehetőleg Taichou-chant nem kellene atomjaira szedni – világítok rá eddigi fő problémámra ikremnek is, de biztos vagyok benne, hogy magától is rájött már a galibára, nem hiába a másik felem.
A kis küzdelem során sokszor adok hálát annak, hogy Otouto már-már képes a gondolataimban olvasni, ha küzdelemről van szó. Tökéletesen ki tudja egészíteni az én támadásaimat, így kommunikáció nélkül is tudunk egymásnak lehetőséget teremteni egy-egy komolyabb támadásra. Csak az a baj, hogy Hyozanryuu-chan sokkal tanulékonyabb a kardvívás művészetében, mint kedves Nao-chan. Valaki igazán elmagyarázhatná, miért és mikor is kezdett el megfordulni a helyzet, és kavarodtunk a támadóról a védekező oldalra! Mondjuk egy kapitány ellen valahol meg is érteném, ha amúgy járatos lenne ebben a harcmodorban, de jelen pillanatban a nyers erőre támaszkodik és semmi másra!
Nem egészen értem a zanpakutou szellem panaszkodását, de már épp készülném megjegyezni, amit Otouto nagy lelkesen kimond. Nem agonizálok azon, ellopták a szövegem, inkább shunpot használva térek a lány mögé, hogy egy tarkóra mért ütéssel reményeim szerint egy kis időre harcképtelenné tegyem. Csak addig, ameddig kitalálom, mivel tudom lekötözni és riadóztatni a tudós bagázsiát némi segítségét. Nagyon nem tetszik, amit az a zanpakutou művel. A mardosás az én reszortom lenne.
– Javaslat? – nézek másik felemre, hátha neki van némi tippje lekötésre. Sajnos én elsősorban offenzívában jelezkedem, a lekötő mágiákkal soha nem kellett foglalkoznom, mivel másik felem sokkal jobban értett ehhez a harcterülethez. Hangsúly a múltidőn. Lehet, lassan el kellene gondolkodnom az életemen, mert nem lenne jó még egyszer felkészületlenül ilyen helyzetbe kerülni.
A gondolataimban megakadok, amikor Taichou-chan hangját meghallom. Figyelmemet teljesen rá szegezem, jobbomban megszorítom Ao Hououza markolatát. Ha ez egy trükk, nem szeretném, ha felkészületlenül érne. De ahogy rám néz, most egészen tiszta a tekintete. Bár a mondandóját nem egészen értem jelenleg. Ettől még már lépnék is felé, hogy segítsek rajta, amikor a hang ismét megváltozik. Ezúttal a reakcióimat jobban leköti, hogy ne kerüljek túlzottan közel a pengéjéhez, így kénytelen vagyok Otoutora hagyni a hárítást. Csak pár másodpercem van felmérni a helyzetet, és nem egy támadó tűzlabda mellett teszem le a voksom.
- Shoukyaku shiro anata no reiki honoh, Ao Hououza! – szavalom el gyorsan kedvenc tollas boszorkányom hívó szavát, hogy szálfegyverre cseréljem a katanát. Ha tényleg maró hatása van az ellenfél zanpakutoujának, akkor ebben a formában legalább az én fegyveremnek nem árthat. Legalábbis elég hülyén nézne ki, ha a saját lángja nem marja el, az ellenfélből csöpögő miazma meg igen. – Bírni fogod, Otouto? – kérdezem halkan másik felemtől, miközben ellenfelünk még a széllöket miatt kicsit távolabb van tőlünk. Nem mintha őt különösebben érdekelné bármelyikünk egészségügyi állapota, de ha egy mód van rá, nem küldeném egyikünket sem Akira-chanhoz egy kontrollra.
– Yare-yare, a vörös sem Taichou-chan színe – jegyzem meg mosolyogva, miközben a támadónak szegezem a fegyverem. Akármilyen lendületesen ugrik nekünk, ezúttal legalább részemről kiegyenlítettek lesznek azok a viszonyok. Nos, amennyire lehetséges. Én nem félek attól, ami marhat, kezeltem elég ilyesmit már életemben. Köztük Ao Hououzával. Érzem, ahogy a tollas boszorkány elégedetten duruzsol, amiért végre harcba is magamhoz szólítottam, és kipróbálhatja magát egy másik penge ellen. Ráadásul nem egy gyenge penge ellen. Értékelem a lelkesedését, de jelenleg jobban lefoglal, hogy megfelelően tudjak védekezni, és ha lehetséges, ikremnek biztosítani egy-egy támadási felületet. Én is megpróbálok kihasználni minden nyitányt, bár a szálfegyver miatt ezúttal nagyobb távolságot kell tartanom a hatékonyság érdekében. Egy ponton bal kézzel előrántom a wakizashit is, hogy ha nem tudnék időben hátrálni se maradjak teljesen védtelen, bár lélekben sírok a penge épségéért. Sajnos élet-halál kérdésben nem tökölhetek azon, vajon a fegyveremnek baja esik-e. Kivéve, ha a fegyver Ao Hououza, de őt ezúttal nem kell féltenem.
Arra nem számítottam, hogy a nagy lendület után Otouto-t viszont kellene. Felhördülök az őt érő sérülésre, esküszöm, még fantomfájást is érzek tőle. A szálfegyver köríves lendítésével próbálok olyan erőt vinni a támadásomba, hogy Hyozanryuu-chant messzebbre küldjem másik felemtől, bár azt még nem terveztem el, innentől hogyan tovább. De úgy fest, egyedül kellene folytatnom, nincs mese.
Az ismerős hangot hallva már van annyi rutinom, hogy hátra ugorjak, vissza arrafelé, amerre ikeröcsémet hagytam és amerről a vénség hangját hallottam. A becsapódó nyílvesszőkre elégedetten füttyentek, és miközben elteszem a jobb bánásmódra érdemes wakizashit, Otouto mellé orientálódok, hogy felsegítsem és shunpoval vigyem a fedezékbe.
– Nagy vagy, Jiji – kommentálom az öreg jelentését, és megkísérlem elengedni ikeröcsémet, hátha megáll a saját lábán is. Ha letelepszik nézni a műsort, részemről az is teljesen rendben van. Én ugrásra készen figyelem a csapat felfejlődését. Nem vagyok biztos benne, hogy a kapitányt rájuk uszítani nem lenne-e túlzottan is komoly büntetés számukra. Ezt a küzdelmet nekem kellene megvívnom, mielőtt még mások fegyvereiben beláthatatlan kár keletkezik. – Semmi hirtelenkedés, mindenki készül! – adom ki azért az utasítást, csak hogy tisztázzuk a viszonyokat. Tudom, hogy nem kellene időt húznom, de még pár másodpercet adnom kell annak, hogy igazán átláthassam a helyzetet. Már csak Taichou-chan megváltozott viselkedése miatt is.
– Vissza! – kiáltok az utolsó utáni pillanatban. Még szinte be sem fejezem, amikor képen csap és helyhez szögez a kirobbanó lélekenergia. Hát, mondhatjuk, hogy Nao-chan ezzel most átütő sikert aratott. A többiek azért sokkal rosszabbul bírják, de azért még én is inkább letérdelek, nehogy tántorognom kelljen, ha ez egy kicsit csillapodik. Otoutonak ez egészen biztosan nem tesz jót. Azért ahogy megszokom a terhelést, felállok és Ao Hououzával kezemben felveszek egy alapállást.
– Hát Jiji, akkor kénytelenek leszünk kettesben megoldani – válaszolok a nagyöregnek, ha már neki sikerült nem beájulnia ettől az energia mennyiségtől. A wakizashit is kézbe veszem megint, hogy felkészüljek a támadásra. Mármint Hyozanryuu-chan támadására. Sajnos az a mi oldalunkon durván védelmi pozíciót takar. És ha Otoutoval se sikerült győztesen kijönnünk a bunyóból, kétlem, hogy a mi oldalunkon valóban túlerőt jelentene az, hogy ketten vagyunk. Már teljesen bekészülök a hárításra, amikor az érkező kidou teljesen bezavarja a rendszert. Are? Megint kihagytak volna valami fontosból? A wakizashit eltéve nézek körül, hogy vajon kinek köszönhetem a közbelépést. A bemutatkozóra azért belőlem is kikívánkozik egy megkönnyebbült sóhaj.
– Helyzetünket elnézve azt hiszem, eltekintek attól, hogyan is jutott be birtokunkra, Shimizu-san, és inkább megköszönöm szíves segítségét – hajbókolok az illetéktelen behatolónak, aki sajnálatos módon épp kihúzott egy igen-igen komoly csávából. Mondjuk azok után, hogy előidézte ezt a katasztrófát, azt hiszem, ez lenne a minimum. Ettől még örülök, hogy látom, és nem egyedül kell kitalálnom, hogyan tovább.

(click to show/hide)

Chigiri
Magyar név: Talajhasítás
Leírás: A használó a kardját nagy erővel a földhöz csapva energiát szabadít fel, mely feltépi a talajt. A szanaszét repülő méretes kövek, föld-, esetleg aszfaltdarabok elsősorban az ellenfél megzavarására valók, ám a megfelelő talajon akár sérülést is okozhat a felszakított törmelék.
Fegyveres harc: 3 pont

Zanpakutou passzív
A pengéket körülvevő kék tűz alapvető, jellegzetes képessége, hogy máshoz hozzáérve nem forróságával éget, hőt igen kevéssé termel, viszont maró hatású. Fedetlen testtel érintkezve a tűz elkezdi lemarni a húst a csontról. Ha ruhán okoz vágást, akkor a ruhán keletkezett lyuk szélei marhatják a bőrt, ugyan nem annyira, mint ha maga a tűz érintkezett volna a bőrfelülettel – ugyan képes mind bőrt, mind textíliát meggyújtani, ez a hagyományos módon eloltható, ha valakit zavar a maró, szinte savas hatás (mivel hőt nem termel, de kegyetlenül marja a felületeket, amikhez ért, ez a „zavaró” hatás szinte azonnal fennáll, amint az idegrendszer jelezte a fájdalmat). 
Fegyverekkel érintkezve a kék láng korrodálja a másik fémet. Ez a hatás nála alacsonyabb zanpakuto-ponttal rendelkezőknél azonnal jelentkezni kezd, egy-két rozsdásodó folt, apró hajszálrepedés, vagy akár felhólyagzás formájában. A vele azonos pontszámmal rendelkezőknél ugyanehhez az eredményhez a fegyvereknek 2-3 alkalommal össze kell érniük, míg a nála magasabb pontszámmal rendelkezők esetében a hatás megjelenéséhez 5-6 érintkezés szükséges (utóbbi esetben a korrózió értelemszerűen csak nagyon lassan terjed).