Szerző Téma: Nagamori Keigetsu  (Megtekintve 993 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Nagamori Keigetsu

Kazegakami társulat vezetője

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 10

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 4 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ilyen csont színű

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"All the world's a stage, And all the men and women merely players"

Post szín:
#F0E68C ; #FFFAFA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Nagamori Keigetsu
« Dátum: 2016. Okt. 02, 15:57:56 »
Engedély: Megvan



ADATLAP

Név: Nagamori Keigetsu
Nem: Férfi
Kaszt: Fullbring
Szül. ideje:1996.06.08.
Kor: 20 év




ELŐTÖRTÉNET

„Ha gyönge a lelked; tompa a kardod éle”

- Anya. Ráérnél egy percre? – Álltam a mama elé, kezemben szorongatva a jegyzetfüzetem. Alig voltan tizenkettő, mikor ez történt.
- Sajnálom, kicsim, de most dolgom van. – Lehajtottam a fejem és elfordultam. A mamának mindig dolga volt, de talán majd legközelebb. Viszont nem adtam fel. Megkerestem aput, aki éppen valamit irkált. A lelkesedés új hullámától vezérelve szaladtam oda hozzá.
- Apa, apa! Elolvasod a...
- Ne most, fiam! Ezt be kell fejeznem még ma.
- Bocsánat. – Újabb kudarccal a tarsolyomban hagytam ott apámat. Nem értettem miért nem lehet öt percet rám szánni. Szomorúan vonultam be a szobámba és letettem a füzetem. Úgy döntöttem, ha a felnőttek nem akarnak velem foglalkozni, akkor majd játszom a húgommal egyet. Vidáman nyitottam be a szobájába. Azonban nem a megszokott széles mosollyal üdvözölt, hanem egy tőle teljesen idegen grimasszal.
- Szia, Yuki! Szeretnél játszani velem? – Erre sose mondott nemet, imádta, mikor foglalkoztam vele.
- Nyem! Moszt tejázok a babájimmal! – Majdnem leesett az állam. A kezem ökölbe szorult és mérgesen rohantam a szobámba, aminek az ajtaját már csak azért is bevágtam magam mögött, hogy mindenki tudtára adjam, hogy rossz napom van. Leültem az asztalomhoz és azt csináltam, amit mindig, mikor egyedül éreztem magam.
Írtam, meséket, történeteket. Ez volt az egyetlen dolog, ami meg tudott nyugtatni. Akkor is sikerült megnyugodnom és mire a mama vacsorázni hívott, már nem is éreztem magam rosszul. Mint mindig aznap is a vacsora közben beszéltük meg a nap eseményeit. Mikor már mindent megvitattunk megint megkíséreltem szóba hozni egy számomra nagyon is fontos dolgot.
- Anya! Emlékszel, hogy múltkor mondtam, hogy van ez a színjátszó kör...
- Szó sem lehet róla! – Vágott közbe apám, mire megfagyott bennem a vér.
- Miért? – Csúszott ki a számon a kérdés, mire haragos választ kaptam.
- Mert az én fiam nem fog magából bohócot csinálni!
- Ez nem bohóckodás! Ez művészet! – Tört mi belőlem szinte ordítva a véleményem.
- Szerintem se lenne okos dolog ez a színjátszás! – Elkerekedett a szemem, ahogy meghallottam, hogy a mama ezt mondja. Csalódtam benne, azt hittem legalább, ő mellettem áll. - Nem igazán azért, amit apád mondott. Sokkal inkább azért, mert rengeteg idődet elvenné. Neked még a tanulásra kell koncentrálni.
- Tudom, de...
- Semmi de! Nem fogsz arra a színjátszós bohóckodásra járni és téma lezárva. – Elpattant a húr. Mérgesen álltam fel az asztaltól, majd ökölbe szorult kézzel fordultam meg és indultam fel a szobámba.
- Mégis hova mész, fiam?
- Hagyj!
- Ne feleselj velem!
- Utállak! Komolyan néha azt kívánom, bár ne léteznétek! – Ordítottam könnyes szemmel. A következő percben apám szorítását éreztem a bal csuklómon.
- Erre neveltelek én téged? Feleselsz nekünk és ilyen ostobaságokat beszélsz? Most szépen visszaülsz az asztalhoz és befejezed a vacsorát, ha végeztünk, akkor pedig megbeszéljük a büntetésed.
- Nem! – Kiáltottam el magam. Eszem ágában sem volt velük maradni, mostanában mindannyian olyan gonoszak voltak velem. Erősebb lett a szorítás a csuklómon és akkor abban a percben azt kívántam, bár mindannyian halottak lennének. Bár ne ebben a családban kellene élnem.
Mint egy válaszként néma kiáltásomra, a jobb csuklómon lévő bőrből font karkötő - amit Yuki csinált nekem, még tavaly születésnapomra - elkezdett izzani. Majd hirtelen a padlón kötött ki. Hófehér és csillogó ezüst indák jelentek meg körülöttem, egyre feljebb és feljebb kúszva a semmin a plafon felé.
Apám elengedett és abban a pillanatban az indák eltűntek. Helyüket pedig hatalmas kezek vették át. Lehet, hogy nem férfihoz illő viselkedés volt, de sikítottam. Még mikor akkora voltam, mint Yuki, olyan 5 éveske, akkor volt egy borzalmas rémálmom, amiben a földből kiálló hatalmas kezek fojtogattak.
Aznap ezt a rémálmot láttam, ébren, de a kezek nem engem fojtogattak, hanem a családomat. Segíteni akartam nekik, de nem mertem megmozdulni. A haragom, félelemmé vált, majd mikor a húgom felsikított elsötétült körülöttem a világ.
Mikor észhez tértem egy kórteremben feküdtem. A karomból egy cső állt ki és mindenem sajgott. Sőt, ha ez nem lett volna elég hamarosan az orvos is belépett, aki ridegen, kimérten, minden érzelem nélkül közölte, hogy betörés áldozatai voltunk és, hogy a dulakodást az egész családomból csak én éltem túl.
Nem hittem a fülemnek, sírni kezdtem. Fájt a tudat, hogy úgy kellett meghalniuk, hogy olyan csúnya dolgokat mondtam rájuk. Legalább bocsánatot kérhettem volna. Abban a pillanatban, viszont gondolkodásom megakadt egy bizonyos ponton.
- Betörés? – Kérdeztem remegő hangon. Az orvos elképedve vette tudomásul, hogy nem emlékszem rá, de hamar elkönyvelte, hogy biztos a sokk miatt volt. Elmondta azt is, hogy a rendőrök szerint csak egy ékszert vittek el, ami be volt jelentve. Egy ezüst nyakláncot.
Tudtam melyikről beszél, az volt anya kedvence, minden ünnepnapon azt hordta. Viszont valami nem hagyott nyugodni, az az élő rémálom. A jobb csuklómra néztem, amin ott pihent a húgomtól kapott ajándékom. Az is csak hallucináció lett volna?
Sok időm volt ezután gondolkodni a dolgokon, amik velem történtek. Azonban hamarosan elhalványultak ezek a kételyek. Hiszen nem kellett sok idő a felépülésem után, hogy nevelőszülőkhöz kerüljek.
Számomra teljesen természetes volt, hogy nem beszéltem velük. Persze ők próbáltak nyitni felém, de én csak az iskolában voltam hajlandó megszólalni. Nem a nevelőszüleimmel volt bajom, csak szimplán nem volt kedvem beszélgetni.
Viszont ők nem adták fel és egy év múlva már sikerült megtörniük. Szerencsére nem bántam meg, hogy beszélgettem velük. A nevelőapám például odáig volt a történeteimért, amikben láthatatlan szörnyek támadtak meg emberek, hogy aztán végül egy villanás társaságában a semmibe tűnjenek el.
Azt nem mondtam el neki, hogy ezek az írások nem teljesen az én agyszüleményeim, hiszen nem értette volna. Nekem viszont már nagyon rég óta normális volt, hogy olyan dolgokat látok, amit mások nem. Szörnyeket és szellemeket, bár az esetek többségében igyekeztem átnézni rajtuk, ahogy mindenki tette mellettem.
Legnagyobb örömömre az új családom támogatta az álmaimat, így művészeti középiskolába kerültem, ahol igyekeztem minél többet foglalkozni a színészettel. Már csak két évem volt hátra a suliból, mikor megint egy katasztrófa árnyéka lengte be az életemet.
Talán nem meglepő, hogy ennek is én voltam az oka. Igen, mert az előzőnek is én voltam, ebben biztos voltam. Nem tudom, hogy csináltam, de én csináltam. Bár másodjára nem a harag váltotta ki belőlem ezt a furcsa izét. Mert nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mi is volt ez.
Az viszont biztos, hogy mikor a nevelőszüleimmel történt a baleset, akkor pont, hogy szörnyen boldog voltam. Ugyanis az iskolai színtársulat vezetője felajánlotta nekem, hogy ha keményen dolgozok, akkor beléphetek az ő társulatába. Ezt pedig sikerült is elérnem, de aznap mikor elújságoltam örömöm a családomnak, megint azt a furcsa izzást éreztem a csuklómon.
Hiszen, a karkötőmtől nem voltam képes megválni, azonban arra a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy az életem egyik legvidámabb pillanatát beárnyékolja újra az, ami tizenkét évesen. Csakhogy ebben az esetben sok minden máshogy történt, mint először.
Az indák ugyanúgy megjelentek és eltűntek, de nem kezek vették át a helyüket, hanem a semmiben lebegő fegyverek. Akkor már éreztem, hogy nagy baj lesz. Meg akartam állítani a fegyvereket, arról azonban fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan is vitelezzem ki. Végül pedig minden fegyver elsült.
Elfeketedett a világ körülöttem, viszont mikor kinyitottam a szemem nem a kórházban voltam, hanem otthon és egy mentős ébresztgetett. Körülöttem minden romokban hevert. Pisztoly golyók fúródtak a falba, összetört poharak pihentek a földön. A nevelőszüleim pedig élettelenül feküdtek a földön.
Azonnal tudtam, hogy ezt is én tettem, de nem tudtam hogyan, meg miért, mikor nem volt semmi bajom velük, sőt szerettem őket. A rendőrök és a mentők is a szomszédok hívására jöttek ki, de mikor ideértek már csak a hullákat, meg engem találtak. A rendőrségnek fogalma sem volt róla, mi történt, viszont nyomozásuk sem hozta meg a kívánt eredményt. Se tettest, se indítékot nem találtak.
Így történt, hogy az ügy hamarosan elcsendesedett, az élet ment tovább. Nem lepődtem meg, hogy senki sem akart örökbe fogadni, már én sem akartam, hogy ez történjen. Különben is ki akart volna olyan gyereket, aki vonzza a halálos eseteket. Fájdalmamban a színházba temetkeztem és a karrierem az iskola mellett egyre feljebb ívelt.
Annyira, hogy végzős évemben a társulat nyugdíjba vonuló vezetője felajánlotta nekem, hogy ha befejeztem az iskolát átadja nekem a helyét. Mivel nem csak ő, hanem az egész társulat úgy látta, hogy alkalmas leszek erre a feladatra. Nem kellett kétszer mondania, hogy belemenjek.
Így történt, hogy aznap mikor kezembe fogtam a bizonyítványom, egyúttal a szerződésem is a kezembe kaptam. Az események felgyorsultak körülöttem. A már jól ismert társulatommal és pár új, frissen végzett taggal létrehoztuk első előadásunk a Pinochio-t. Mindenki legnagyobb örömére zajos sikert arattunk vele. Annyira, hogy a Hanabira társulat rendezője is meglátogatott minket és közölte, hogy bármelyik színészem szívesen látja.
Arra viszont nem számítottam, hogy ajánlatát alig egy hónapon belül igénybe KELL vennem. Igen kellett és pedig nem másért, mint a jó tündérünk miatt. Felfedeztem, hogy veszélyesen közeledik felém. Ezt pedig nem hagyhattam, a végén még őt is bántottam volna. Tehát azon a bizonyos napon behívtam az irodámba.
- Jó, hogy hívtál Keigetsu! Szerettem volna neked elmondani valamit.
- Ülj le, Maria! Mit szerettél volna? – Kérdeztem, előre is rettegve a választól.
- Tudod, én... Nekem... Én nagyon kedvellek... – A ketrec bezáródott. Elsötétült a tekintetem és pár percig néma csend vett minket körül, amit én törtem meg.
- Áthelyezlek a Hanabira társulatba! – Mondtam végül úgy döntve, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom, amit ő mondott.
- Mi? Miért? Pont most, de? Nem is érdekel, amit mondtam? – Szinte már hisztérikusan beszélt hozzám, de tisztában voltam vele, hogy azért kicsit rájátszik a dologra. Végül is színésznő.
- Pontosan az az egyik oka annak, hogy beajánlottalak nekik. A másik pedig, hogy kitűnő színészi képességeid vannak és fényes jövő áll előtted.
- Nem fogadom el. Akkor is itt maradok! A közeledben akarok lenni! Ha annyira zavar, hogy kedvellek, akkor azt mondd, és majd igyekszem, nem kimutatni.
- Attól a probléma még adott lesz. – Válaszoltam, annélkül, hogy a belső fájdalmamból bármit is kimutattam volna.
- Akkor is maradok! Talán majd idővel...
- Ennyire meg akarsz halni? Mindenki meghal, aki a követlen közelembe kerül! – Tört ki belőlem a harag egy pillanat alatt. Bal kezem azonnal a karkötőmre szorult. Ez addigra már megszokott mozdulat lett nálam, ha ideges voltam. Igazából csak azért csináltam, mert azt reméltem, hogy akkor nem fog megint előjönni az az izé.
- Mi?
- Ne is foglalkozz vele! Tudod, milyen vagyok. - Engedem le a kezemet és még a szememet is lehunyom, hogy visszafogjam a haragom. - Holnaptól a Hanabira társulathoz tartozol. Most, elmehetsz!
Azzal hátat fordítottam neki és megvártam, míg elment. Másnap mindenki azzal fogadott, hogy milyen szemét vagyok már, hogy őket nem ajánlottam be a társulathoz. Persze, mind csak feljebb akartak lépni. Én csak vonogattam a vállamat és elkezdtem a következő előadáson gondolkodni.
Hamar rá kellett azonban ébrednem, hogy ezzel a csapattal nem fogok sokra menni. Főleg nem a mostani összetételével. Este fel is hívtam a társulat korábbi vezetőjét tanácsért. Azt ajánlotta, hogy frissítsek a csapaton és valami olyan előadást csináljunk, ami már régen nem volt műsoron. Még akkor is ezen filozofáltam, mikor hazafelé tartottam. Immár a saját lakásomra.
A megszokott úton mentem, a megszokott sebességemmel és szokásomhoz híven magamban beszéltem. Egészen addig, amíg valami sötét meg nem jelent a látómezőm szélén. Azonnal kiestem a ritmusból és abba az irányba fordítottam a fejemet. Megijedtem. Már jó ideje nem láttam ezeket a szörnyeket. Arról pedig halvány fogalmam sem volt, hogy mit lehet ellenük tenni.
Ilyenkor persze nem jön elő az az izé. A szörny egyre közelebb ért hozzám, én pedig jobb híján magam elé emeltem a kezemet és hirtelen éreztem. A karkötő izzott, ezután alig egy perccel megjelentek az indák, majd a fegyverek, amik ugyanúgy elsültek, mint legutóbb.
Elájultam, most viszont arra keltem, hogy valaki pofozgatott. Hirtelen ültem fel és az arcomhoz kaptam. Zsibogott, jobban, mint addig bármikor. Mérges tekintettel kerestem meg az embert, akinek az arcomban lévő fájdalmat köszönhettem. Mellettem térdelt és nevetett, majd megrázta a fejét és még mindig nevetve megszólalt.
- Ejnye, öcskös! Nem illik elvenni mások játékát!
- Mit tetszik? – Kérdeztem az arcomat fogva és értetlen képet vágva.
- Hallottad, nem? Az a lidérc az én célpontom volt! Te meg elvetted tőlem, öcskös!
- Megtenné, hogy nem hív öcskösnek? Különben meg, mi a fenéről beszél? – Kérdeztem, már kicsit sem kedves hangon.
- Arról a szörnyről, ami megtámadott! Viszont, ha mindig így kidőlsz, mikor fullbringet használsz, akkor nagy bajban leszel! A másikra visszatérve pedig... Nem! Miért ne hívjalak öcskösnek, ha az öcsém vagy?
- Parancsol? Ebből egy árva szót sem értettem.
- Istenem, hülyébb vagy, mint hittem. Na, mindegy majd megérted, ha elmagyarázom. Gyere, öcskös! Gondolom, nem akarsz egész este ott ülni!
Azzal felállt és elindult abba az irányba, amerről jöttem. Tudtam, hogy rossz ötlet, de a kíváncsiságom nem hagyta, hogy ne kövessem őt. Így utána mentem. Egy barátságos kis lakásba vezetett. Ahol hellyel kínált, majd elkezdett magyarázni. Igaz a felét nem értettem, a másik felét meg szimplán nem hittem el, de valamiért mégis meghallgattam.
Elmesélte, hogy belőle hogy tört elő először az erő, hogy egyszerűen szénné égette az akkori lakásunk, aztán mikor másodszorra is előjött belőle az ereje elszökött otthonról, hogy nekünk ne legyen bajunk. Azóta pedig már megtanulta, hogyan kezelje ezt a fullbring izét. Elmagyarázta, hogy min alapszik az erőnk és, hogy ha akarom nekem is meg tudja tanítani, mint egy bocsánatkérésként, azért amiért otthagyott minket.
Őszintén mondom egyetlen egy szavát se hittem el, de mikor megmutatta az ő képességét gondolkodóba estem. Végül pedig úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget. Lehet, hogy igazából nem a bátyám és csak egy félőrült, de az tény, hogy olyan dolgokról tudott, amikről én nem. Neki köszönhetően esélyem nyílt, hogy megtanuljam kezelni a fullbringem, ahogy ő nevezte azt az izét. Márpedig ez nagyon kapóra jött.
Megegyeztünk, hogy a színházi munkám után esténként edzeni fogunk, hogy képes legyek kiaknázni a képességemben rejlő lehetőségeket. Nem nagyon értettem, hogy ezt hogyan akarja kivitelezni, de nem is volt erőm ezen gondolkodni. Mikor végre hazaértem csak örültem, hogy eldőlhetek az ágyamban és alhatok egy nagyot.
Másnap mentorom tanácsának eleget téve kirúgtam a fél társulatom, a maradékkal pedig összedugtuk a fejünk, hogy mihez kellene kezdenünk. Abban állapodtunk meg, hogy új tagokat fogunk toborozni és, hogy nevet változtatunk. A Karakura Társulatból, Kazegakami Társulat lettünk. Ezt pedig szinte azonnal papírra is vetettük.
A délutánunk azzal töltöttük, hogy az általunk ismert hasznosnak ítélt embereket felkerestük, hogy akarnak-e nekünk segíteni. Szerencsénkre hamar összeszedtünk néhány kivételes háttérmunkást. Így már, ha kis létszámmal is, de elkezdődhetett a következő előadásunk szervezése. Este nevetve váltunk el egymástól, én pedig kicsit morcosan mentem el ahhoz az idiótához, aki bátyámnak nevezi magát.
A napjaim innentől kezdve elég egyhangúak lettek, de folyamatosan fejlődtem. Mind a színház vezetésben, mind pedig a képességem uralásában. Lassan, de biztosan beletanultam a lidérces erőm kontrolálásába. Megtanultam, hogyan hívhatom elő, vagy tűntethetem el, hogyan befolyásolhatom a megjelenő rémálmokat. Sőt azt is, hogy hogyan érezhetem a tárgyak lelkét. Hamarosan már együtt jártunk a lidércek ellen, de természetesen, én mindig sokkal hamarabb kifáradtam, mint ő.
Feszegettem a határaimat, amiket az idő múlásával jól megismertem. A társulatomtól is elvártam a kemény munkát, mindenkinek a maximumot kellett kihoznia magából, ha benn akart maradni. Ebből nem adtam lejjebb. Viszont munkánknak a gyümölcse édes lett, hiszen szinte mindig teltházzal volt dolgunk és mindig boldogan mentek ki a vendégek egy-egy előadás után. Így telt el egy hosszú év.
Amikor is újfent minden a feje tetejére állt. Kifejezetten boldog tizenkilencedik születésnapom volt a szó ironikus értelmében. Azzal kezdődött az egész napom, hogy a társulatom háromnegyede ok nélkül felmondott, aztán pedig sikerült majdnem a maradékot is elűznöm, úgy kiakadtam. Szerencsémre legalább a megmaradt csapatom tartotta bennem a lelket, hogy majd megoldjuk valahogy a dolgokat. Ismertek már annyira, hogy tudják, hogy könnyen dühbe gurulok.
Az estém sem volt fényesebb. Már teljesen megszoktam, hogy a napom azzal fejeződik be, hogy a néha idegtépő poénokat bevágó bátyámmal edzek. Viszont mikor este elmentem hozzá a lakását üresen találtam. Minden szó nélkül eltűnt. Először azt hittem, hogy csak egy időre ment el, de mikor még egy hét múlva sem jött vissza, rájöttem, hogy nem ez a helyzet.
Megint egyedül maradtam. A színházam volt az egyetlen mentsváram, de sajnos nem alakult valami fényesen az évadunk. Persze voltak nagyon jó előadásaink, de olyanok is, amik után majdhogy nem rohant kifelé a közönség. Lassan elkezdtem megint magamba fordulni. Ez azonban megváltozott. Nem is olyan régen.
Azt hiszem egy hete volt, hogy az egyik tagunk feldobta az ötletet, hogy tartsunk meghallgatásokat. Hátha találunk jó színészeket. Egy másik tag pedig felvetette az ötletet, hogy lehetne megint iskolákból is toborozni buzgó gyerekeket próbaelőadásokra. Nem is kellett több, hogy újra feléledjen a lelkesedésem, még ha ezt csak azok vették is észre, akik már régen ismertek.
Azon a hétvégén felkerestem a kedvenc rajzolómat, akivel megterveztük a plakátot ehhez a merőben újfajta meghallgatáshoz. Azóta pedig szinte minden nap érkeznek hozzánk jelentkezők, hogy egy előadás erejéig szeretnék kipróbálni milyen is színésznek lenni. Vagy éppen háttérmunkásnak lenni, ugyanis kiderült, hogy az emberek erre is vevők. Mi meg csak örülünk a nyüzsgésnek, az amúgy csendes színház falai közt.

 



KINÉZET


Korához képest igencsak gyerekes kinézete van, gyakran nem hiszik el róla, hogy húsz éves, hiszen alig néz ki tizennyolcnak. Viszont ezt a genetikájának köszönheti a szülei is fiatalabbnak néztek ki, mint amilyen idősek igazából voltak. Barna haja és vörösesbarna szeme van. Kicsit véznának mondaná az ember, de a látszat csal, ahogy a korával kapcsolatban is. Hiszen a színházban kell a jó erőlét, gyakran szokott segíteni a díszletek összerakásánál és mozgatásánál, így nem csoda, hogy a fizikuma tökéletes állapotban van. Ami a ruházatát illeti az kétféle képpen néz ki. "A" jelű kinézet az, ahogy akkor öltözik, mikor dolgozik. Egy egyszerű melegítő, egy edzőcipő, meg egy atlétatrikó, esetleg lenge póló hűvösebb időkre. "B" jelű kinézet, ahogy a színház falain kívül és akkor néz ki, ha előadás után találkoznia kell a nézőkkel. Ez pedig nem más, mint egy farmernadrág, általában barnás vagy zöldes inggel és a kedvenc barna bőrkabátjával és a fekete bakancsával. Hidegebb időkre, vagy mikor nincs kedve átöltözni a színházban, felveszi a térdig érő sötétbarna ballonkabátját. Mondhatnánk, hogy ruházatának egyszínűsége visszatükröződik az arcán, mivel hogy általában csak két, legfeljebb három érzelmet lát rajta az ember. Konkrétan az egykedvűséget, a haragot és a színházon kívül csak ritkább esetekben, ott nem olyan ritkán, a boldogságot.


 

JELLEM


Fagyos. Így lehet legjobban körülírni, ha az alap természetére kíváncsi az ember. Nem a szoros kapcsolatok híve, ezért képes mindenkinek az orra alá dörgölni, hogy mi róla a véleménye. Teszi ezt olyan stílusban, hogy attól az ember hátán feláll a szőr. Mivel lehet, hogy maga a megjegyzés gúnyos, de a tekintet, amit mellé társít jeges és ellenséges. Ez a fagyos maszk, csak akkor olvad meg egy kicsit, ha szeretett színházának falai közt lehet. Olyankor kicsit oldottabb, még viccelődik is a maga különc módján. Céltudatos egyén, aki mindent elkövet a céljaiért. Nagy hibája viszont, hogy nagyon értsd, NAGYON hamar fel tudja kapni a vizet a legapróbb dolgokon és képes műsort rendezni az miatt, hogy valaki szanaszét hagyta az egyik kelléket a színpadon. Mindenkit meghallgat, minden ötletre vevő, de megmondja, ha szerinte ostobaság az egész. Ha mélyebbre ásunk, a fagyos maszk mögött rájövünk, hogy még mindig az a kisfiú, aki duzzogva rohan a szobájába, ha nem akarja senki sem meghallgatni. Az a gyerek, aki vágyik az elismerésre és arra, hogy szeressék. Az, akinek a kíváncsisága határtalan és minden újba beleveti magát, akit még nem rontott meg a képessége miatta félelem.




Fullbring

Neve: Nightmare / Rémálom
Típusa:Illúzió
Fókusztárgy kinézete: Fonott karperec
Kinézete: Fehér és barna bőrcsíkokból font karperec, ami a fullbring aktiválásakor leolvad a csuklójáról. A bőrszalagokból, a földből az ég felé kúszó ezüst és fehér indák keletkeznek. A képesség fenntartása során ezek az indák alakulnak át az adott rémálommá. Amit már Keigetsu szab meg nekik.
Leírás:Ahogy a neve is mutatja ez a képesség rémálmokon alapszik. Jobban mondva nem is akárki rémálmain, csakis a sajátjain. Az összes valaha látott vagy elképzelt rémálmát valósággá tudja változtatni. A képességét kezdeti állapotában csak is az őt közvetlenül körülvevő 15 méteres körben tudja alkalmazni. A megidézés utáni pillanatokban a fullbring hatása csak az ellenfél elméjére hat. Csak az elméje festi elé a rémálom képét, bár Keigetsu számára, már ilyenkor is szinte tapintható valóság a rémkép. Ám ilyenkor még ártalmatlan, legfeljebb az lehet idegesítő az ellenfélnek, hogy ébren álmodik, és hogy álmában ez a mihaszna gyereknek kinéző felnőtt kezdemény is benne van. Elegendő koncentrációval, vagy felfokozott érzelmi állapotban a képességgel akár ölni is lehet. Ez az a szint, amikor már megtestesül a rémálom, mint egy félresikerült előadáson, ahol véletlen nem vaktöltényt használtak, úgy válik valóságossá az ő képessége is. Az áldozat még fel sem fogja, hogy halott, mikor összeesik a lábai előtt, de a fiú addigra már pontosan tudja, hogy a másik nem él. A képességgel nem tud változtatni a fizikai világon, csak elkendőzni azt. Tehát hibába képzel tengert maga köré, az a fizikai világban nem fog megjelenni, csak az ellenségei fejében. Azonban tárgyakat meg tud idézni, de csak tízet összesen, hiszen ennyi bőrszalagból van fonva a karkötője. A tárgyak azonban csak olyan dolgok lehetnek, amelyeknek felépítését vagy legalább működési mechanizmusát ismeri, azt pedig tudni kell, hogy nem egy műszaki zseni, tehát senki se várjon tőle gránátokat, meg taposóaknákat. A fizikai világban a tárgyak, amiket meg tud idézni nem nagyobbak, mint egy hinta ló, bár a rémálomban fel tudja őket nagyítani, de csak is az eredeti méret egy és félszeresre. Ezeket a tárgyakat kedve szerint mozgathatja a 15 méteres körben. Képességét egyszerre legfeljebb 6 személyre tudja kiterjeszteni, de ezek közül is legjobban arra, akit éppen figyel. A másik háromnak van esélye, hogy rájöjjön, hogy álomban van és nem valóság, amit lát. Egymás után kétszer nem tudja ugyanazon a személyen használni a képességet, csak akkor, hogyha a két használat között már eltelt egy teljes nap.
Szintezés:
Első szinten: 15 méterre tudja kiterjeszteni a képességet, egyszerre három emberre. Fenntartani a képességet 4 kör erejéig tudja. Kivéve, ha hirtelen felindulásból használja, akkor csak 2 körig képes fenn tartani. A képesség hatása alá ezen a szinten csak 3 személyt tud bevonni.
Második szinten (6000LP-től): 30 méterre ér el a képesség. Összesen 6 körig tudja fenntartani, ha érzelemből cselekszik, akkor csak 3-ig. Ezen a szinten már a maximális 6 személyt képes bevonni a képesség hatásába.
Mind két szintre igaz: Egy nap legfeljebb kétszer tudja használni, de a két használat között negyed órának (játékban két körnek) el kell telnie. Ugyanazon a személyen azonban egymás után csak egy nap kihagyással képes használni. Ha az ellenség rájön, hogy álomban van, kisebb erőfeszítések árán képes megszabadulni a hatás alól. Ez nem igaz arra, akit éppen figyel, mivel annak a személynek a legélénkebb a rémálom és arra koncentrál, így folyamatosan hatása alatt tartja. Védekezni lehet a képesség hatása alatt is, ha Keigetsu kiesik a koncentrációs folyamatból, a rémálom azonnal képlékennyé válik, és könnyen át lehet rajta látni. Ugyanúgy meg lehet szabadulni a hatás alól, ha kívül kerül az alany a hatótávolságon. Igaz akkor az ellenfelet fejfájás kapja el, hiszen valamilyen szinten még mindig a hatás alatt áll, egészen addig, amíg a fullbring hatása meg nem szűnik, ekkor azonban a fejfájásuk is köddé lesz. A kellemetlen utóhatást Keigetsu sem kerülheti el, ha nem sikerül azonnal lepihennie a használat után, hasogatni kezd a feje. Egy idő után már annyira, hogy nem tud gondolkodni sem.



SZERET-NEM SZERET

+ színjátszás
+ írás
+ zene
+ karamellás tej
+ nézni a holdat

- ha lenézik
- nagyképűséget
- kókuszos fagyit
- ha a magánéletéről vagy a múltjáról kérdezik
- hideget




FELSZERELÉS

 Bőr karkötő, amit a húgától kapott. Jegyzetfüzet és egy ceruza, a kabátjának a belső zsebében, mert az ihlet bárhol és bármikor megszállhatja az embert.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Okt. 02, 22:30:47 írta Nagamori Keigetsu »

Karakterlap

Hirako Shinji

A Yuuniverzum ura

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 80

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 3 459 950 ryou

Technikatár
Ajándék küldése



  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nagamori Keigetsu
« Válasz #1 Dátum: 2016. Okt. 02, 22:14:40 »
Üdv!

Néhány kósza elgépeléstől és furcsa mondatszerkezettől eltekintve nem találtam a történetben kivetnivalót. A képességet is átengedem, azonban megkérlek rá, hogy pontosítsd milyen dolgokat képes illúzióként létrehozni, hiszen akár tíz darab tankot vagy atomrakétát is tudna álmodni, ami pedig lássuk be eléggé kellemetlen helyzetbe hozna bármilyen ellenfelet vagy éppen mesélőt! Az egyszerűbb tárgyak, teszem azt kardok, megidézésével nincs gond, de aminek nem ismeri pontosan a működési elvét, olyat ne is tudjon létrehozni. Ha ez a módosítás megtörtént, akkor ELFOGADOM az előtörténeted!
Szint
1

Lélekenergia pont
5000

Vagyon
4000 ryou

Képzettségeid:
  • Fegyveres harc
  • Pusztakezes harc
  • Lélekmanipulálás
  • Bringer Light
  • Fullbring
Minden képzettségedre kapsz automatikusan 1 pontot, kivéve a Fullbringre, amire 5 jár, ezen kívül további 10 pontot oszthatsz szét közöttük. Részletekért ide kattints.

Mihelyst kitöltötted a profilodat és bejelentetted a pontelosztásod, hozzákezdhetsz a játékhoz. További jó szórakozást karaktered kijátszásához! ;)