Szerző Téma: Kalandorok Könyve  (Megtekintve 427 alkalommal)

Description: Magánküldetés

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Mizushima Setsuko

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 050 / 15 000

Hozzászólások: 57

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 12 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Kékes

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Call me princes, and that'll be ur last word

Post szín:
508EA1 // b8860b


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Kalandorok Könyve
« Dátum: 2016. Okt. 19, 09:24:46 »
Résztvevők:
- Yruzza Alexander
- Nayara Tarin
- Lillitu de Speharial
- Aikawa Chiyo
- Ryuunosuke Zilberschlag

(click to show/hide)

Felügyelet: Shihouin Yoruichi

Hueco Mundo… sosem változik. A kezdeti izgalom kimúlt Yruzzából, pár nap leforgása alatt többnyire megunta Las Nochest is, így unott arckifejezése nem volt meglepő. Csendes volt a torony. Lillitu ujjai nem járták a zongora billentyűit, pedig ő igencsak kedvelte a lágy melódiát. Furcsán kihalt volt minden. Ryuunosuke és Lillitu könyveket bújtak, míg Yruzza szemei zsákmányt kerestek a homokdűnék között. Az ablakban ült, és figyelt. Füleit nem megszokott hang ütötte meg. Kezdetben nem tulajdonított neki fontosságot, ám nem hagyta nyugodni a dolog, miután ráeszmélt, hogy a hang tulajdonosa espadája társaságát képezi. Lepattant hát a leshelyéről, és a hang után indult. Finom léptei okán aligha hallhatták meg közeledését, ám esze ágában sem volt titokban maradnia. A homályos fénybe lépett, hogy mindkét nő jól láthassa. Vendégük alig maradt el magasságban Nayarától, és szépsége sem volt utolsó, mégis, furcsa teremtésnek tűnt. Yruzza felegyenesedett, ritka pillanatok egyikeként mindenki fölé magasodva, úgy hajolt közelebb az idegen jövevényhez.
- Ki vagy? - címezte kérdését az előtte álló lánynak. Arca kifejezéstelen maradt, szemei azonban csillogva vizsgálták a lány arcának minden pontját, majd a kék szemeken állapodott meg. Mélyre ható tekintete talán enyhített tolakodó modorán, érdeklődéssel figyelt a lány szavaira, ha ő hajlandóságot mutat a bemutatkozásra. Ezután úrnőjére pillantott. Szemeiben rosszallást keresett, maga sem tudja miért. Azt várta, megszidja, annak okán, hogy csak felé mutathat érdeklődést. Ha megtette, úgy elmosolyodott, halványan ugyan. Akár megtette azonban, akár nem, elhátrált a szőke nőtől, furcsán idegennek találta kisugárzását. Nem tudta, hova tegye ezen érzését, így Nayara mellé lépett, és a falnak támaszkodva jelezte, hogy a beszélgetés hallgatósága óhajt lenni. Úrnője talán már idegesen is készülhetett kizavarni Yruzzát, vagy bele is törődhetett jelenlétébe, amikor Ryuunosuke jelent meg, mint nem kívánatos személy. Yruzza szerint. Hangja izgatottsággal volt teli, ahogy a könyvtárhoz invitálta a másik hármat. Ő, ki eddig a falat támasztotta, nem tudta mire vélni a dolgot, ha nem épp Lillitu zongorázik, kevés más dolog tudná lekötni odafent figyelmét. Talán a nő párnái, azonban őt eltiltották azoktól, mondván, hogy szerezzen sajátokat. Végül neki sem volt maradása, hiszen Nayara és az idegen is a hírhozó után indult, neki pedig nem volt kedvére a magány.
- Mégis mi ennyire fontos? - kérdezte fagyosan. Ritkán szólt a másikhoz, még ritkábban normálisan. Társalgásuk többnyire veszekedésnek volt nevezhető, így ez a kérdés kimondottan elfogadható módon lett feltéve. Talán Nayara vendége előtt akart viselkedni, vagy csupán nem volt kedve újabb ellenségeskedéshez, ezt maga sem tudta, de nem is foglalkoztatta a dolog. Csak követte a többieket. Lilli már várta őket. Párna hegyeken ücsörgött törökülésben, kezében poros könyvet szorongatott. Yruzza arca kezdett eltorzulni.
“Ha ez valami tréfa….” - gondolt ezzel Ryuunosukera. Még talán a nő iránt is ellenszenvet kezdett érezni, pedig őt kedvelte is. Ő azonban fel sem véve a grimaszt, úgy fordult, hogy minden szem rá szegeződjön, úgy dugta mindenki orra alá a könyvet. Körbeülték. Még maga Yruzza is. Megtehette volna, hogy magányosan duzzog, ám kíváncsisága marasztalásra bírta, és különben sem szerette a magányt. Lilli belelapozott a könyvbe, majd egy oldalnál megállt. Egy térkép volt az. Régi, akárcsak a könyv. A lapjai megsárgultak és a széleik cakkozottak lettek, ahogy a kor elszállt felette. A lány keze azonban óvatos volt. Furcsa betűk tarkították a térképet, valamint egy nagyobb, kiemelt rajz, egy városról. Felette az állt, hogy “Atlantis”. A cirkalmas betűk közepette volt, hogy általa is olvasható szavakat látott, így egyre inkább érdekelni kezdte a dolog.
- Mi ez a térkép? - tette fel a kérdés, véletlenül sem a másik férfinak célozva, sejtvén, hogy ő többet tud nála. A lány válaszolt. Ez egy térkép volt, ahogy Lilli mesélte, amin a múlt nagy birodalmai voltak feltüntetve. Köztük van a legendás Atlantisz is. Yruzza érdeklődve figyelte a lány beszámolóját, majd ahogy végzett, a víz alatti várost ábrázoló rajz alá bökött. Furcsa betűk voltak oda írva, Lilli azonban el tudta őket olvasni. Hangosan tette meg. A betűk csillogni kezdtek az ujjai alatt, minden tekintet oda tapadt. A rajz, amely Atlantiszt ábrázolta, szintén fényleni kezdett, majd Yruzza szédülni kezdett. Ahogy végignézett a többieken, ők is ugyanezt tapasztalhatták meg. A tenger jellegzetes, sós illatát érezhették, lassan magát a vizet is, ahogy a könyv lapján nem normális jelenség zajlott. Megelevenedett. Egy aprócska örvény kavargott, körbe, és egyre csak nőtt. Hátrálni próbált, de képtelen volt megmozdulni. Vízcseppeket érzett az arcán és szelet. Hallották a tenger morajlását, ahogy feltámadtak a hullámok, majd lassan az örvény elnyelte egész testüket. Tehetetlenül hánykolódtak, forogtak, hogy lentebb kerüljenek, míg el nem nyelte őket a víz. A nagy felfordulásban Yruzza Nayarát kereste volna tekintetével, vagy bárki mást, még Ryuunosukét is szívesen látta volna most, de szemét marni kezdte a só, így képtelen volt bármit is látni. Szemeit összeszorítva, idegesen kapálódzott a remélt felszín felé rúgva magát a vízben. A friss levegő áldásként érte, kétségbeesetten kapkodott utána, majd vöröslő, könnyes szemekkel pislogott körbe, hogy mindenki meg van-e. A só igencsak kikezdte a szemét, nem szokott hozzá a tengerhez, hiszen Hueco Mundo nem bővelkedik ilyenekben. Miután mindenki megkerült, és lábuk újra talajt ért, észrevehették, hogy egy óriási barlangban vannak. Hatalmas, íves boltozatú üreg volt, minden bizonnyal a tenger alatt. Csupán ekkor érezték, mennyire ki vannak merülve. Mintha minden erejük elhagyta volna őket, akár a közönséges halandók… Utuk egy irányba haladhat csupán, egy távoli óriás kapu felé. Részletesen kidolgozott szoborművek díszítették. Hatalmas tengeri szörnyekkel harcoló embereket ábrázoltak, ahogy közrefogták az utat. Embereket pillantottak meg a biztos távolból, volt esélyük mérlegelni a helyzetet. Fegyveres katonák őrizték a kaput, szigonyokkal, dárdákkal és kardokkal ezüstben csillogó vértben. Épp egy férfit ellenőriztek, aki át akart kelni a kapun. Nem tehette meg. Nem élte meg azt. Bár a távolság nem engedte kihallani a beszélgetést, az látható volt, hogy heves vitából került ki vesztesen a férfi. Megrökönyödve hullott a porba, ahogy a katona kihúzta belőle a vértől megfestett dárdát. Egy kisgyermek felsikoltott. Sokan, és még többen vártak, hogy bebocsájtást nyerjenek. Az őröket megfigyelve Yruzza elhúzta a szája szélét.
- Most mi legyen?


(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2017. Febr. 24, 22:32:28 írta Abarai Renji »

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Kapitány

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
65 800 / 100 000

Hozzászólások: 464

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 20 250 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kalandorok Könyve
« Válasz #1 Dátum: 2016. Okt. 26, 12:42:05 »
Egyre nagyobb volt a Hold, és én mérhetetlenül unatkoztam. Már nem töltött el élvezettel, ha az emberekre ráhoztam a frászt azzal, hirtelen megjelentem előttük, vagy épp eltűntem előlük. Nem okozott izgalmat, ha kétségbe estek, mert tökéletes szellemjárást produkáltam nekik. Mióta Kazumival találkoztam, talán egy picit visszatért a reményem az emberi fajjal kapcsolatban. Csak egy icike picikét, és éppen hogy csak hangyányit, de ez is elég volt, hogy most unottan dőljek neki Kami~sama oltárának. Már épp végleg elcsüggedtem volna, átadva magam az unott tehetetlenség mocsarának, mikor hirtelen előugrottak a fülecskéim. Eszembe jutott  kedvenc lidércfajzék barátnőm.  Egyből izgatottan ugrottam fel, hisz az enyhén piromán leányzó sose szűnt meg szórakoztatni.  Táskát előkapva összepakoltam mindent, amit úgy éreztem, hogy szükséges lehet. Persze Gin~chanék is jöttek velem. Meg nem váltam a lélekölőmtől, még így sem. Viszont volt valami újdonságom is. Eddig még egyszer sem próbáltam ki a 12. osztagtól rendelt láncot. De most büszkén felkötöttem a nyakamba.
   - Na, hogy érzed? - néztem tüneményes madaramra.
   - Messziről bűzlesz - legyezgette a szárnyacskáját a csőre előtt Suza~chan.
   - Helyes helyes, az volt a célom! - bólintottam. - Ráadásul el kell tudnod viselni! - öltöttem ki játékosan rá a nyelvem. 
Jó kedvűen szedelőzködtem fel, és indultam meg. Ahogy kiléptem, és a Hold ezüstös fénye körbesimogatta a bőröm, teleszívtam a tüdőm a friss levegővel. Valami hihetetlen varázslat volt ez az éjszaka.  Főleg, hogy már meg volt a célom.
Halkan kuncogva indultam el vadászni. De oh, korántsem olyan céllal, mint általában. Látszólag nem volt fegyver nálam. De csak látszólag. És ezen nem is akartam változtatni. Suza~chan segített belőni az irányt. Merre is érzett „hasonlóan bűzölgő” egyedet, mint jelen pillanatban jómagam.  Egy kisebb lidérc lehetett. Legalábbis úgy sejtettem. Nem éreztem azt a mindent szétcsapó energia löketet, ami miatt én is el akartam volna engedni magam.  Ebből gondoltam, hogy nem lehet olyan erős. Illetőleg az olyan szintű lidércek már embereknek álcázzák magukat!  Megrezzent, mikor mellé lépkedtem. Vajon rájött, hogy shinigami szerű volnék? Vagy csak attól fél, hogy felfalom? Jó kérdés volt. Nem értem rá feltenni őket. Épp komoly feladatom volt. A karom a vállára tettem. Legalábbis oda, ahol a vállát sejtettem.
   - Egészen biztos, hogy ezt szeretnéd? Itt enni lelkeket, arról álmodva, hogy majd egyszer nagy és erős espada lesz belőled? - halkan felkuncogtam. Épp csak annyira, hogy megrezzenjen. - Azt hiszem az lesz a legjobb, ha ezt elnapolod!  Még pici vagy ahhoz, hogy az Élők Világában garázdálkodj! Menjünk haza! - indítottam el magam előtt. Természetes volt hát, hogy ő nyitott átjárót, amin aztán mind a ketten átléptünk.  Egy hatalmas sivatagba értünk. Kíváncsian lestem lopva körül. Hagytam, hogy a lidércecske megpattanjon a karom alól. Ha már átjárót nyitott nekem, ez volt a legkevesebb. Elindultam, de az volt az érzésem, hogy az emberi öltözék nem illik ehhez a környezethez.  Egy hasonló, bár lényegesen szolidabb szabású, hófehér ruha jelent meg rajtam, mint amilyet Naya~chanon láttam annak idején.  Egy intéssel, egy kisebb darab festetlen fehér noh mask  telepedett a halántékomra, a járomcsontomra benyúlva.  Nem shunpóztam. Suza~chan úgy tűnt, hogy még itt is tudta az utat. Mondjuk már ismerte a lány lélekenergiáját. Így is oda értem. Még sosem voltam ezelőtt a Lidércek Világában. Szóval újszerűen hatott a játék! A sivatagon szívem szerint mezitláb haladtam volna végig. Szerencsére nem sokat kellett kiállnom a történetet. A Lidérc nem messze tette le a várostól. Noha messzinek tűnt, meglepődtem, milyen gyorsan oda értem. A futó homok selymes puhaságát nem hittem el a cipő talpának. Muszáj volt az ujjaimmal is tapintanom. Suza~chan szerint mérgező lényeg szeretnek a homokban élni. Ezért nem vetettem le a cipőm egyedül.  Nem tudhattam, a lidérc méreg, már ha volt ilyen, miként hatott volna rám.  Egy ideig kíváncsian kutattam sivatagi rózsa után.  Végül csak beértem egy városba. Vagyis A városba. Meglepetten pislogtam körbe magam körül. Őszintén megmondva, nem épp ilyennek képzeltem el a lélekfalók otthonát. Még napot is eszkábáltak, csak a jó ég tudja, hogy miből. Ahogy néztem, az arrancaroknak is egy-egy fehér kard pihent az oldalukon. Gin~chant is az oldalamra bűvöltem, persze csont fehér formában. Szemmel láthatóan itt a fehérért rajongtak a népek. Ellentétben a shinigamikkal, akik meg a feketéért voltak oda. Micsoda szélsőséges bagázs…
Suza~chan lélekenergia alapján belőtte, hogy merre is lehet barátosném. Szóval kissé eszelős vigyorral a fejemen rontottam rá, a … torony szerű… otthonába.  Megfordult a fejemben, hogy szó szerint berobbanok, úgyis úgy érzékeltem, hogy a lány szerette a robbanásokat. Aztán az jutott az eszembe, hogy sokkal bosszantóbb, ha a semmiből, minden előzetes figyelemfelkeltő bummok nélkül egyszerűen a nyakába termek.  Így aztán mellőztem a látvány, és főleg a hangeffektet. Igaz mind a kettőt el tudtam volna tűntetni, hogy se ne lásság, se ne hallják, de úgy meg mi értelme az egésznek? Szóval ráfektettem a tenyeremet az ajtóra, miközben elrejtő bűbájjal* vontam körbe magam. Megkerestem a zárat, és átalakítottam, hogy szimplán az ajtó része legyen, míg besurrantam rajta. Most már segítséget kértem egy Tsukumogamimtól, tényleg hangtalan lehessek, még a legélesebb fülek számára is. Szimat alapján, magabiztosan indultam el Nayara felé. Amikor megláttam végül, felderült az arcom, és ténylegesen, shunpóval termettem a nyakába. Akkor tűntettem el minden bűbájt, mikor már biztos helyemről ölelgettem.
   - NAYA~CHAN!!! - tudtam, hogy veszett dühös lesz, mert hozzá értem, belógtam az otthonába, és amúgy is, ilyen közvetlen megszólítást tuti nem fog szeretni. És ha már úgy is a bosszantására játszottam, ártatlan fejjel folytattam. Tudtam, hogy volt már egyszer szerencsétlensége ténylegesen dühösnek látni. Így őt nem téveszthettem meg könnyed, és bizalmaskodó modorommal. Tisztában volt vele, hogy egy emberbőrbe bújt fenevad volnék. Aki talán valamikor volt ember, bár ki tudja. Nem árultam el neki sose személyes információkat. - Minden éjjel kint kóboroltam az Emberek Világába, és egyszer sem jártál azóta alva…  teljes mértékben magányosnak éreztem magam, aztán jött az ihlet! Szóval eljöttem meglátogatni téged! - jelentettem ki szemmel látható büszkeséggel. Kíváncsian vártam, vajon mit fog erre reagálni. Nyakamra akasztja egész Lidérc Falvát? Hisz besétáltam a viperák barlangjába, egyes egyedül…  khm, majdnem egyes egyedül…  Ám a kíváncsiságomban egy ritka halk fiú arca akasztott meg. Ügyeltem rá, hogy ne ráncoljam a homlokom, amiért most ő mászott bele a személyes terembe, holott ez eddig az én privilégiumom volt.  Kíváncsi arcát fürkésztem egy darabig, majd rejtélyes mosoly terült el a képemen, miközben szép nyugodtan felemeltem a kacsómat a homlokáig, és megpöcköltem.** Igaz, egy kis ördöngősséget is csempésztem a dologba, minek következtében a fiú pár métert hátra csusszant. És mintha ott se lenne, fordultam vissza a lány irányába.
   - Nem is tudtam, hogy családos arrancar volnál! - jegyeztem meg mosolyogva. Ténylegesen új volt az információ. Olyannyira, hogy még én is kicsit komolyabb hangnemre váltottam, mielőtt észbe kaphattam volna. Nem tartott sokáig a komolykodás. Talán, ha egy percig, utána újfent arra az idegesítő vigyorra váltottam. Kíváncsi voltam. Nayara nem tűnt első találkozásunkkor túl… szociális személynek. Meg másodiknál sem. Erre most kiderült, hogy nem is csak egy személlyel lakott együtt. Kíváncsi lettem ezekre a személyekre. A kis fogas fiút már volt alkalmam egész közelről megszemlélni, de mint menet közben kiderült – ugyanis valami rejtélyes oknál fogva felbolydultak a jelenlévők, és lehangolóan nem én voltam az oka a zavargásnak, pont ezért le se maradhattam volna – nem csak ő nevezhette otthonának Nayara hajlékát. Két másik alak is előbukkant egy különös könyvtár szobában. Csillogó szemekkel lestem végig a sok könyvet. Azon gondolkodtam, lehet egyszer még ide belógok, mikor senki nem vesz észre, és bele olvasgatok az itt lévő tekercsekbe, könyvekbe. Annyira nem is volt nehéz átlógni, mint otthon, ahogy beharangozták a dolgot. Volt egy olyan sanda gyanúm, csak a saját teljesítményüket akarták fényezni azzal, ennyire lehetetlennek írták le az átjutást Lidérc Világba. Eddig jutottam a gondolatba, míg meg nem láttam a másik Lidérc Fiú szemeit. Kezdtem megérteni a dolgokat. Az indokolatlanul magas gyerkőc szemei is különlegesek voltak, ahogy ennek  a fiúnak is. A heterokrómiája a lehető leglehetetlenebb színkombinációt adta. Szóval kíváncsian lestem a nő szemeit. Az övé sem volt hétköznapi árnyalat. Kék szemei, enyhén lilás árnyalatúak voltak. Mintha küzdött volna nála is a két szín, a kék és a vörös, hogy melyik legyen a dominánsabb árnyalatú.  Sokat tudó vigyorral lestem a fehérhajú lányra. Eddig se volt titok, hogy rajong a különleges szemekért. De hogy ennyire, ez most vált világossá a számomra. Hagytam, hogy a szemeim nekem is a jól ismert ezüst árnyalatot vegyék fel.
Az elénk tartott térképre én is abbahagytam a más fele figyelést. Nem mintha annyira sokat tudtam volna egy térképhez hozzá tenni. Köztudottan nagyon nem értettem semmilyen formájához a tájékozódásnak. ellentétben Suza~channal, aki a ruhám rejtekéből érdemben is megszemlélte a papírost. Kíváncsian hallgattam az elmesélt történetet. Csak arra kaptam fel a kezem, hogy fel akarták olvasni a leírtakat.
   - Szerintem nem ké… - elkéstem. Sóhajtottam egy hatalmasat. Lélekenergiával bíró személyek, jelen esetben lélekfalók. És csak úgy meggondolatlanul olvasnak fel, ráadásul fennhangon ősi szövegeket.  Úgy sejtettem, nem lehetnek túl öreg lelkek. Másképp készülhettek volna erre. A tenger illatára, nem ringattam magam ábrándokba. Hatalmas levegőt vettem, meg dugtam a két pöttömkémet Táskába, ne ázzanak le. Pont behúztam a táskám száját, ellepett minket a víz. Leállítottam a tüdőmet, de egyelőre nem formáltam kopoltyúkat magamnak. Ellazítottam a testem, hagytam, hogy a víz kényére kedvére játsszon velem.  Nem kellett olyan rémesen sok idő, hogy újfent szárazföldön találjam magam… magunk. Ez a kis futam jobban kifárasztott, mint vártam. Ennek ellenére a Picikéket újfent elrejtettem a ruhámba. Táskában ők se sokáig húzták volna.  Körbe pillantottam magunk körül. A közelben lévő kaput szemmel láthatóan erősen őrizték.
A kérdezőre pillantottam.
   - Úgy hiszem van több lehetőség is. Az első rögtön az, hogy beállunk a sorba. A második, hogy előre megyünk, levágjuk a kapuőröket, és beengedjük magunkat. A harmadik, hogy átmászunk a városfalon. A negyedik, megnézzük, be tudjuk~e kaparni magunkat. Az ötödik… - egy pillanatra elgondolkodtam - Az ötödik az már sokadik terv, szóval hagyjuk is. Ha majd szükség lesz rá, szívesen kidolgozom. Esetleg elvegyülhetünk, ha szeretnétek. Katonáknak? A köznépet annyira nem szeretik - mutattam a hátam mögé enyhe fintorral - valakinek valami ötlet, hogy hogyan?- akarattal felejtettem ki magam ebből a történetből. Nem tudták, hogy mi vagyok. És ezt egyelőre nem is akartam felfedni előttük. Kíváncsian vártam, hogy ki milyen megoldással fog előrukkolni.



*Görbült fény
**Oni Dekopin
(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2016. Okt. 26, 13:43:04 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Ryuunosuke Zilberschlag

Privaron Espada

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 7

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 1 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nayara Tarin fracciónja

Reiatsu szín:
halványkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Nayara Tarin

Post szín:
DodgerBlue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kalandorok Könyve
« Válasz #2 Dátum: 2016. Nov. 01, 11:37:25 »
Sajnos Nayarával töltött idilli kapcsolatunk lassacskán úgy érzem semmivé foszlik, hiszen maga mellé fogadott két újabb arrancart, kik közül az egyik igencsak kevéssé szimpatikus a számomra. Hogy úgy mondjam túl csendes, s ebből adódóan akár veszélyes is lehet. Sose kedveltem az efféle teremtményeket, azonban igyekeztem nem foglalkozni vele. Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az, akire az én Espadamnak szüksége van, nem holmi neveletlen ifjoncokra, akik még azt se tudják mi az a tisztelet. Másik újdonsült társam társaságában azonban igencsak kedvemet leltem, elvégre egy fiatal, elbűvölő hölgyről van szó. Szerintem nyugodtan állíthatom, hogy Lillitu kisasszony igazán páratlan teremtés, akin bármely férfi ember szívesen pihentetné szemeit, azonban be kell valljam - hiába elbűvölő és titokzatos teremtés - az én Nayarám nyomába se léphet. Ez persze nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyom az egyetlen női fraccion társam. Szívesen töltöm vele szabadidőm, s ha az alkalom úgy hozza, közösen látogatjuk a kis könyvtárunkat, ahol rengeteg igazán izgalmas művet találhat bárki, aki némi időt áldoz megtalálásukra. Ma se történt máshogy, hiszen jelen pillanatban az izgalmasabbnál izgalmasabb könyveket lapozzuk fel, hiszen más időtöltés nem igazán adatik ebben a kopár, unalmas várban.
Könyveink bújása közben egy igen érdekes térképet, s mellette valami furcsa nyelven íródott szöveget sikerült találnunk. Jómagam sose értettem az ősi nyelvekhez, azonban - mint az kiderült - Lillitu kisasszonynak nem esik nehezére értelmezni a szöveget.
- Bocsáss meg, kedves, de úgy gondolom, hogy erről nem ártana értesíteni a többieket is. Valami azt súgja, hogy ezt nekik is hallaniuk kell. - közlöm némi izgatottsággal hangomban, s már indulok is a társaság másik feléhez.
Megérkezésemkor látom csak, hogy vendégünk akad, s szemlátomást nem is akármilyen. Kedvesen mosolygok a jövevényre, s meghajolva mutatkozom be neki, elvégre így ildomos. Néhány pillanatra sikerül érkezésem valódi okáról is megfelednem, s szinte elveszek az ismeretlen hölgy tekintetében.
- A nevem Ryuunosuke Thorbjörn Zilberschlag. Én lennék a 104. arrancar, s egyben Nayara Tarin kisasszony fracciónja is. Igazán örvendek a találkozásnak.
Ha engedi, egy pillanatra megfogom kezét, s halvány kis csókot lehelek rá üdvözlés gyanánt. Kiegyenesedve bocsánatkérőn pillantok egyetlen Nayarámra, kit remélem nem bántottam meg ezzel az apró közjátékkal, elvégre neki is fontos, hogy fracciónjairól csak jót gondoljanak. Nem lehetek olyan barbár, mint ez az Yruzza, aki még csak azt se hagyja, hogy a hölgyek nyugodtan csevegjenek. Fontos ám, hogy a kisasszonyok megbeszélhessék apró-cseprő gondjaikat, hogy megvitathassák melyik férfit tartják a legfontosabbnak, legbátrabbnak és legmegfelelőbbnek.
Torkomat megköszörülve jelzem, hogy valamit közölni szeretnék, majd hangomban ismét megjelennek az izgatottság jelei:
- Drága kisasszonyok, és… Yruzza… Lenne valami igazán fontos dolog, amit szeretnénk megmutatni Lillitu kisasszonnyal. Valami… igazán… furcsa dolgot találtunk az egyik könyvben.
Hölgyeket előre engedve indultam én is a könyvtár felé, Yruzza társaságában. Minden bizonnyal ő is kíváncsi arra, mi is lehet ennyire fontos. Vagy mégsem…
- Nem ártana némi türelmet tanulnod. Hamarosan megtudod. - válaszoltam hasonlóan fagyos hangnemben, mint ahogy ő feltette nekem a kérdést.
Ha akárcsak egy kevéske lehetőségem akadna, hogy móresre tanítsam ezt a szemtelen fiút, megtenném, azonban szerencséje, hogy úriember vagyok, s emellett nem szívesen kezdek ki nálam gyengébbel. Lehet, hogy Las Noches lakóinak nagy része barbár állat, én azonban nem kívánok e tekintetben közéjük tartozni. Számomra sokkal fontosabb a békesség, a nyugalom megtartása, valamint ha mégis sor kerül a küzdelemre fontos, hogy azt kulturált élőlényekhez méltóan vigyük végbe.
Lillitu kisasszony igencsak elbűvölően festett párnái között. Persze… Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne elbűvölő más... helyzetekben is. Sietve léptem a párna halmazhoz, s kínáltam hellyel a velem együtt érkezőket, hogy körbe ülhessük a könyvet tartó kisasszonyt. Érzem, hogy valami igazán furcsa és izgalmas dolgot sikerült találni, ami talán egy újabb kaland kezdete lehet, így izgatottan helyeztem magam kényelembe a társaság többi tagjával.
Yruzza kérdésére sajnos csak Lillitu kisasszony tud választ adni, hiszen neki sikerült lefordítania azt a szöveget, mely a térkép mellett helyezkedik el. Egyet azonban magamtól is sikerült megfejtenem. Az írás valószínűleg egy Atlantisz nevű helyről szólhat, melyről mintha már hallottam volna kisebb mendemondákat. Ha ismereteim nem tévesek, egy víz alatti városról lehet szó, melyet számunkra idegen lények lakhatnak, s már nem egy ember próbálta megtalálni ezt az igencsak eldugott várost.
Kíváncsian hallgatom végig Lillitu kisasszonyt, ahogy engem igazolva meséli el, amit tud. Ezek után nem marad más hátra, minthogy a szöveg is felolvasásra kerüljön. Ahogy egymás után hangoznak el e furcsa nyelv szavai, a betűk a kisasszony ujja nyomán halvány derengésben kezdenek még inkább kirajzolódni. Sejtettem, hogy valami turpisság lehet mindezzel kapcsolatban, azonban arra sosem számítottam, hogy valamiféle mágikus ereje lehet ennek a szövegnek. Úgy érzem, mintha forogna velem a világ, azonban a tenger kellemes, sós illata, mintha nyugtatóan hatna rám. Mindig is szerettem a hatalmas sétákat, melyeket a tengerparton tehettem. Sose értettem, hogy mitől is lehet ez a nagy vonzalom, azonban kivételesen kellemes érzés volt számomra akárhányszor sétáltam a kellemesen nedves, hűvös homokban. Ám nem ez az egyetlen furcsaság… A könyv lapjain mintha valamiféle örvény kezdene előtünedezni, mely úgy érzem magába akar szippantani. Társaimra pillantva egyértelművé válik számomra, hogy ők is hasonlóképp éreznek, így arra jutok, hagyom, hogy magába szippantson a könyv. Szemeim lehunyva adtam át magam a könyvnek, majd az érzésnek, mely magával ragadott. Nem ellenkezem, hisz felesleges lenne ezzel az erővel szemben, mely úgy ragadott magával, mintha csak valamiféle könnyű tollpihe lennék.
Megérkezvén ismét talajt érzek magam alatt, ami igencsak megnyugtat akárcsak az, hogy körbe pillantva társaságunk tagjait is sikerül mind egy szálig megtalálnom. Az, hogy Nayarát is sértetlenül láthatom, csak még inkább tetőzi boldogságom. Annak persze jobban örülnék, ha Yruzza valamiféle rejtélyes okokból kifolyólag érkezési pontunktól jó messzire ért volna földet. Annak pedig még inkább, ha egyáltalán nem is került volna elő.
- Igazán csodálatos ez a hely - nézek körbe érdeklődőn a barlangban, majd megpillantom a távolban a hatalmas kaput. - Mivel más irányba nem tudunk menni, így javaslom, hogy utunk afelé a kapu felé vezessen. Talán ott tudnak segíteni abban is, hogy merre is vagyunk és hogyan juthatunk haza - teszem fel a javaslatot.
Az új kisasszony felől érkező választási lehetőségek közül csupán egy szimpatikus. Álljunk be a sorba. Személy szerint ezt választanám, azonban nem biztos, hogy ez lenne számunkra a legbiztonságosabb. Ha harcba bocsátkoznánk, nem biztos, hogy mi járnánk jól, főleg hogy nem  érzem magam annyira erőm teljében, mióta megérkeztünk.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Nov. 23, 19:52:08 írta Shihouin Yoruichi »

Karakterlap

Nayara Tarin

Espada

*

Octava Espada

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
44 400 / 45 000

Hozzászólások: 76

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CCACF2


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kalandorok Könyve
« Válasz #3 Dátum: 2016. Nov. 18, 10:36:39 »
Felettébb fájón üres volt a csend. Hiába tettem meg mindent, azt elkergessem, még három másik sem volt képes megtölteni azt minden percben. Nem tudtam volna megnevezni a pillanatot, mely meghatározta, a sokszor oly vágyott néma csend mikor lett az ellenségem. Jobb dolgom nem lévén kergettem az időt mosttól visszafele, megleljem. Kóbor röptű porszem útját lesve az alig fényben kerestem választ e butácska kérdésre.
Végtelenbe vesző merengésemből kéretlen-váratlan érintés rántott vissza a piszkosszürke, félhomályos valóságba. S ha ez nem, úgy idegeimet csikorgató fennhangú köszöntés - bizonyára nevem kigúnyolását annak szánta - biztos sikert aratott, lusta, békés merengésem meg-, sőt, ripityára törje. Erre még egy szellem is kiugrott volna ijedtében a lepedő alól. Nem várt, nem kedves vendégem meglepetésszerű, túlontúl bizalmas felbukkanása legszelídebb házigazda énemet hívta életre. Tenyerem előtt minden kérdést megelőzve gyűlt vörösen izzó energiagömb, alig egy arasznyira a betolakodó arcától. A felismerés másodpercekkel vonszolta magát reflexeim után. Épp csak nem annyival, hogy egy félkész ceroval kínáljam meg. Hangos morranással ráztam le a szőkeség ölelését, magam elé tartott, kinyújtott kézzel parancsolva megálljt, tartsa a lépésnyi távolságot. Néhány nagyobb lélegzetvétel után még a születőfélben levő cero is szertefoszlott. Benne kárt úgy se tehettem volna... Már egészen higgadtnak tűnhettem, mire megszólalni is összeszedtem magam.
- Hogy? Miért? Mi a francot keresel Te itt?! - hangom nem árulkodott hidegvérről, mivel ámítani kívántam magam, megszokottnál egy fokkal magasabb és akaratlanul is hangosabb volt. Elé tolt tenyerem összezárva már csupán egyetlen, árva mutatóujjam intette türelemre, hárpiaságom felismerésére még egy keveset rá kellett meditálnom a helyzetre, ténylegesen ne úgy fessek, mint ki mentem nekiugrik mérgében. Ha eléggé nem is, annyira és ezt már ismerhettem - épp bosszantásom lett volna célja. Kevés sikerrel, ám erősen próbálkoztam fogcsikorgatós vicsort, neki szántat mosolyba rejteni. Erre hasztalan igyekvésem többé-kevésbé kifejezéstelen álarcra váltottam, egyedül tekintetem, mi ölt volna, ha erre képes. Tekintve, kérdésem felé továbbra is mind ugyanaz maradt, nem tettem fel újra. S hogy el sem porladt nézésemtől, magyarázatot vártam ittlétére. Ahogy tőle megszokhattam volna csekélyke - ám végtelen időnek tetsző - ismeretségünk alatt, valódi választ most sem kaptam. Üres fecsegése közben lettem figyelmes eleddig fel sem ismert tényre. Személyéhez még sosem társított lélekenergiát árasztott. Se nem volt shinigami, se nem az ismeretlen bestia. Közülünk valónak érződött. Jobban megnézve, ahogy már vörös köd mögül átlátva szemügyre vettem, majdhogy úgy is festett.
- Mi...? - teljes értetlenséggel néztem végig rajta, nem egyszer, butácska meséje erre ugyanis nem adott magyarázatot. Feleslegesnek láttam feltenni a kérdést, mikor ment el ennyire az esze. A válasz, már jóval azelőtti lehetett, hogy egyáltalán megismertem. Szűkebbre véve karnyújtásnyi körünket jártam körbe. Minden bizonnyal ez lett volna célja húzott maskarájával - minden figyelmem megkapta. Pimaszságát ugyan eddig sem titkolta, szemtelensége ezúttal mindenen túl volt. Nem teljesen óvatlan, mindenképp ostobán tört be a mi világunkba. Nem gondolhatta komolyan, rejtegetem, s ha kell, védelmére kelek. Csak egy volt azok közül kikkel egyelőre, ha akartam volna se végezhetek. Ám a lista élén volt, kétségtelen.
Yruzza kíváncsisága állt közénk, mikor épp feszegetni kívántam volna a kérdést - mit szólna, nyakára záródna a fenevad álkapcsa, melynek szájába bedugta a fejét? Tisztában voltam az erejével, ám akadtak itt nála is erősebbek. Fracciónom, szerencsétlenségére nem közülük való volt. Nem figyelmeztethettem, meglepetésként ért legkevésbé elegáns röpte, mellyel eltávolították szemtelenségét. Nem siettem felnyalábolni a fal mellől, ránézésre úgy tűnt, nem esett komolyabb baja.
- Ne érezd otthon magad... - sziszegtem rá a betolakodóra. Helytállóbb lett volna akképp, mindenki a saját kutyáját nevelje, ám sajátjaimat sértegetni nem láttam értelmét. Ugyanakkor, ahogy kezet az övéire én sem emeltem, neki sem volt joga ehhez. Pedig szívességet is tettem volna, néhányak igencsak ostobák, koloncnak se jók voltak. S ha az előbbi nem lett volna elég, Ryuunosuke is a jövevényre kíváncsian szegődött közénk. Bemutatkozását követő mozdulatát jól ismerve, azt megtörve csaptam félre kezét, mint torkos kisgyereknek, ki tiltás ellen menve is megdézsmálni készült volna a desszertet.
- Mit akarsz? - ezúttal legkevésbé sem hatott meg bocsánatkérő pillantása, azon keresztül néztem rá sértődötten. Szerencséje volt, nem csupán udvarolni jött. A fiúk közti röpke szóváltás, máskor titkon kedvemre való gyerekes versengésük most hidegen hagyott. Rájuk bíztam, egymás közti rendet ezúttal maguk leljék meg.
- Ne fogdoss össze semmit - hagytam meg a lánynak, kiváltképp a két másikra célozva, mielőtt sarkon fordulva a könyvtár felé indultam volna. Hogy ne kövessen, vagy akár, tűnjön el, hiába is mondtam volna - ismerve már, elméje miképp fordít bizonyos dolgokat -, csupán felkérésnek érzi a maradásra. Butácska játékaihoz most nem volt kedvem, a legtöbb, mit tehettem, hogy levegőnek nézem. A lépcsőhöz haladva, elmenőben még alaposan szemügyre vettem a félrepöcköltet. Százszorta dühödtebben ért volna, kárt tesz bármelyik kedvencemben. Szerencsére úgy tűnt, nevelő szándékú röptetése legfeljebb Yruzza büszkeségén ejtett sebet. 
Lillitut látva fel nem foghattam, mi lehet olyan érdekes a kezében tartottban, azt velünk is meg kell ossza. Nem voltam meggyőzve, pár ócska, poros papírlap rejthet bármi különlegest. Egy esélyt adva a történetnek mégis mellé telepedtem, belelessek lelt kincsébe. Nem lettem okosabb.
- Mit találtál? - egyedül Lillitu személye volt valamelyest meggyőző az egészben, még ha nem is hittem benne, egy könyv, avagy annak tartalma említésre méltó lehet. Felesleges ostobasággal nem kéretne fel, tudva, mennyire nem érdekelnek. Nem véletlen hagytam rá az addig érintetlen kis könyvtár egészét, melyet még egy valamikori elődöm örökített ránk a toronnyal együtt. Csak, ahogy mindenki - még hívatlan vendégünk is - elhelyezkedett fogott bele a mesébe. Nem kívántam magyarázkodásba fogni, avagy bemutatni őt a társaságnak. Reméltem, nem marad velünk annyi ideig, hogy számítson, ki is volna. Igyekeztem helyette, főképp általa hurcolt örökös bosszúságom helyett Lillitu szavaira figyelni.
Mondandója valójában alig, ahogy a könyvben lelt rég elveszett, talán soha nem is volt birodalmakról, kiváltképp egyről mesélt, még engem is megfogott. Ha hozzám kerül elsőként e vénséges, kopott kötet, aligha vált ki belőlem bármi érdeklődést. A lány mégis érdekessé tette. A város, melyről beszélt, hallomásból ismerős volt, sok mindenhez kötni azonban aligha tudtam volna. Ha egykor tudtam is, az sok egyéb mással együtt elveszett, így minden újszerű volt, mit Atlantiszról mesélt. S noha halvány sejtelmem sem volt, mi célja az egésszel, mi az, mi érdekelhet minket ebben a történetben, nem szakítottam félbe.
Megpróbálta azt helyettem a szőkeség megtenni, így is elkésve. Lillitu mesés szavai nyomán, érintése alatt életre kelni látszott, nem csak megelevenedő fantáziánk a hallottaktól, maga a könyv is. Az felfénylő ősi írás önmagában alig töltött volna el rossz érzéssel, ám az erő, mi magához vonzott, már határozottan nem tetszett. Hiába, tenni ellene mégis képtelen voltam. Túlságosan elevenre sikerült a mese. Hiába bíztam benne, ha már elkerülhetetlen, a szédítő érzés, a sós víz illata mind csupán elmém szülte játék, nagyon is valódi lett a következő pillanatban. A lapokon életre kelt, kavargó örvény mintha csak direkt cáfolni kívánna, közönyömön, hitetlenségemen bosszút állva tehetetlenül rántott magával. Az első, hírnökül érkező vízcseppekre, tenger felett ismerősen zúgó szélre önkéntelenül becsuktam a szemem, még ha pontosan nem is tudtam, sejtettem, mi következhet.
Pocsék érzés volt valami nálam sokkalta erősebbnek kiszolgáltatva lenni, tudva, nem tehetek ellene semmit. Már-már nevetséges volt belegondolni, a víz lesz a vesztem. Volt időm, az végtelen hosszúnak tetszett, mit az örvény fogságában tölthettem. Nem próbáltam szabadulni belőle, miután elnyelt, tudva, felesleges, s hamarabb szabadulok, ha nem küzdök ellene. Fogalmam se volt, honnan szakadt rám ez a tudás, de nem is számított abban a percben. Igyekeztem nem túlgondolni azon, mi van az örvény után. Alig pánik kezdett kerülgetni, ahogy mégis megtettem - hiszen úszni nem tudtam, ez pedig, tengernyi víz mélyén meglehetősen erős hiányosság volt.
Mire épp fulladás általi halál vízióm beteljesült volna, valamiképp vége is lett az egésznek. Nevetséges. Sejtelmem sem volt, miképp kerültünk szárazföldre, a percben valahogy nem is érdekelt. A többieknél úgy éreztem, valamiképp megviseltebbnek tűnhettem. Mintha rajtuk nem fogott volna, talán sose keverednek ki a tenger mélyéről. Meglehetősen nyomorultul is éreztem magam, mintha a nem küzdés is annyi energiát vett volna ki belőlem, mintha órák óta harcoltam volna ellene. Mindenekelőtt létszámellenőrzést tartva megkönnyebbülten felsóhajtottam. Még többen is voltunk a kelleténél, jelenleg ez volt a legkisebb gondom.
- Mind jól vagytok? - sosem hallott aggodalmat éreztem kicsengeni hangomból, nem szándékosat. Erre eszmélten megütközve fordultam el tőlük, válaszukat sem várva meg fordítottam hátat már-már kínosnak ható gondoskodásom tárgyainak. Még hogy...! Hajammal zavartan babrálva, vizet csavargatva belőle vettem csak szemügyre a helyet, ahova érkeztünk. Nem osztottam Szépszemű véleményét a barlanggal kapcsolatban, a könyvtárszoba látványa most sokkal felemelőbb lett volna. Nem is szándékoztam sokáig itt maradni, elsőként, bár nem sok reményt fűztem hozzá, Gargantát próbáltam nyitni. Karjaimat csalódottan fontam össze magam előtt. Hát persze, ha ilyen egyszerű lenne... Ennek híján lehetőségeink elég korlátozottak voltak, csak egy irányba mehettünk.
- Olvastál netán valami hasznosat is? - nem szándékosan, mégis enyhe gúnnyal sikerült feltenni Lillitunak szánt kérdésem. Nem ellene, még csak nem is könyvek iránti szeretetének, csupán a helynek és helyzetünknek szólt nemtetszésem. Tekintetünket vezető egyirányú út végén a távolban érdekes jelenet játszódott, minden valódisága és drámaisága ellenére mégsem hatott meg. Viszont elgondolkoztatott, kétségtelen. Yruzza hogyan tovább érdeklődésére nem volt azonnali válaszom, még a látottakat emésztgettem. Igyekeztem megállni, Ryuunosuke nyilvánvaló iránymutatására - tekintve, másfele nem mehettünk - ne szúrjak oda valami bántót. Tudva, ahogy előbb Lillinek, ez sem neki szólt volna, így ezúttal sikerült magamban tartani. Szőkesége által soroltakat végigjátszva magamban egyikre-másikra megint csak tömény gúnnyal válaszoltam volna. Úgy tűnt, nekem csak ez maradt. Még jó darabig inkább nem szóltam, mélyen, legbelül jól tudva - az, hogy velünk van és ezzel együtt talán ő most a legjobb rossz, ami velünk történhet.
- Nem fogadnék rá, a sor bármelyik részén való ácsorgás kifizetődő lenne. Én nem engedném be magunkat, ha rajtam múlna, bármilyen türelmesen is várjuk ki, hogy bebocsássanak - talán ezzel csak én voltam így, felesleges időpazarlás lett volna, ha végül tényleg nekem lenne igazam. A társaságot elnézve pedig nem tűntünk bárhol szívesen látott vendégnek. A mászást, ásást, mint ötletet válaszra se méltattam, jóval alantasabbnak találva, mint amilyen hasznosnak. Még ha ezzel a véleménnyel egyedül is voltam.
- Mennyi az esélye annak, az őrök megvehetők volnának? Esetleg elcsábíthatóak... - játszottam hangosan a gondolattal, noha kimondva máris eleve kudarcra ítéltnek éreztem bármely hasonló kísérletet. Egy ilyen város őrizetét bizonyára nem bízták lefizethető, vagy az első csábos mosolyban elvesző mihaszna példányokra. Semmire sem alapozhattunk ezekre ismeretlenül.
- Ha képesek volnánk átverekedni rajtuk... - nem folytattam. A magam elé képzelt végkifejlet csírájában fojtotta meg az ötletet. - Akkor bizonyára még több őrrel találnánk szembe magunkat - hangulatomhoz semmiképp sem illett, még ha be is jutnánk, az egész városon átkergessenek minket. Fogócskához, bújócskához nem igen volt kedvem. Fogalmunk sem volt, mi lehet odabenn. Lemondó sóhajjal vetettem el a legszimpatikusabb ötleteket. Szemernyivel több erőt érzek magamban, helyben hagyni bárkit, ki az utunkba állhatna, nem lett volna kérdés, ezt válasszam. Ám figyelembe véve, ezúttal nem csupán magamért kellett feleljek, nem lehettem óvatlan. Egyik, immár hozzám tartozót sem szívesen veszítettem volna el. Még ha ezt nyíltan nem is vallom be egyiknek sem.
- Talán mégis az elvegyülés volna a legkifizetődőbb - kedvetlenül jutottam végül, meglehet, nem is a legjobb döntésre. Közülünk legolvasottabbra és a másik, álcázásban jártasabbra, a lányokra pillantva feléjük intéztem a következő kérdésem.
- Nos, hogyan váljunk arrancarból helybélivé? - nem feltétlen bebocsátást váró idegenként gondoltam magunkra, kiknek talán útja a kapun kívül ér véget, mint az imént kivégzettnek. - Ha volna módja, kerülném a tortúrát, mivel a kívülállókat válogatják - sejtve, a döntés nem feltétlen szólna a javunkra, már úgy kellett érkeznünk, mintha mindig is a városban lett volna a helyünk.

Karakterlap

Mizushima Setsuko

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 050 / 15 000

Hozzászólások: 57

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 12 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Kékes

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Call me princes, and that'll be ur last word

Post szín:
508EA1 // b8860b


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kalandorok Könyve
« Válasz #4 Dátum: 2016. Nov. 26, 10:59:36 »
~ Ez történt eddig…


-Ha így érzel, bátran keresd meg őket.- mosolyogta, szemei azonban egyre csak a könyv lapjait falták. Míg Ryuunosuke a többiek felkutatásával, és útbaigazításával foglalkozott, Lillitu átlapozgatta a könyvet, és a legfontosabb információkat memorizálta magának. Mire a szépszemű visszatért, már párnákat is helyezett el, ám meglepődve konstatálta, hogy eggyel többen jöttek a kelleténél, így számára gyorsan odadobott egyet, amit maga mellől vett ki.
- Érdekes. Nayara ritkán tűr meg vendégeket… élve. Új testvér, vagy csupán szerencsés? Bájos személyem Lillitu de Sepharial. - biccentett, majd ismét a könyvért nyúlt, a többiek felé mutatva, hogy azok jól láthassák.
- Mint látjátok, ez egy térkép… amely civilizációk letűnt birodalmait jeleníti meg. Ami felkeltette az érdeklődésem, az Atlantisz. A könyv szerint egykoron a birodalom hatalmas volt, és… a királyi család birtokolt egy ékkövet, amelynek ereje vetekszik a Hogyokuéval… mi több, egészen hasonló eredményeket képes produkálni.
Itt megállt, hatásszünetet tartva, és haloványan, de elmosolyodott. A reakciókat figyelte, bár Yruzzáét figyelve lassan sírni támadt kedve. Tudta jól, az arrancarnak fogalma sincs arról, mi az a Hogyoku, ő saját erejéből lett arrancar… mégis, legalább valamiféle érdeklődést várt el a férfitól… kissé késve kapva meg. Kíváncsian vizsgálgatta a régi betűket, majd értetlenül ráncolta össze szemöldökét.
- Messze visz utunk, messze a végtelenbe… és a tengerbe.- olvasta fel Lilli a szöveget, melynek hatására a varázslat megtörtént. A könyv örvényként nyelte magába a kis csapatot, hiába próbált volna a nő szabadulni, látta, a többiek sem tesznek komolyabb szabadulási kísérleteket, így hagyta, hogy elsodorja az ár. Víz volt mindenhol, ám a legtöbben képesek voltak a felszínre bukkanni. Yruzza azonban nem látta kit legjobban keresett… Nayarát. Visszabukott a víz alá, nem törődve szemének fájdalmával, kutatta a nőt, és ahogy meglelte, már úszott is vele fel, a felszínre. Karjaiban tartva lépett ki a szárazföldre, és csupán ekkor vette észre, milyen törékeny alkata is van espadájának. Ahogy kinyitotta Nayara a szemét, Yruzza hagyta, hogy ismét saját lábaira léphessen a nő, s csupán utána kezdte dörzsölgetni szemét. A só kegyetlen fájdalmat okozott neki, Lilli azonnal oda is lépett, hogy segítsen fracción társán. Friss vízzel mosta ki szemét, így lassan helyre állt minden, ám ha valaki még hasonló gondokkal küzdött, úgy Lillitu ott is azonnal segített.
- A feljegyzések szerint a város veszélyes. Jelenleg akkora a belső feszengés a megjelent diktatúra alatt, hogy polgárháborús helyzet áll fent. Emellett tudomásom szerint a kő, mely Atlantisz ereklyéje, tartja fent a zsarnoki uralkodó hatalmát, mint egykoron Aizenét. Sajnálom… de az olvasatom csupán idáig terjed ki, Nayara…


~ Jelenleg...



- Te naív… szépszemű… - és bár tudta volna folytatni, nem szerette volna megbántani Ryuunosukét.
- Ne gondold, hogy segíteni fognak.- lépett hozzá egészen közel, majd elmosolyodott a lány, hogy minden szava élét eltompítsa. Yruzza csak figyelte, ahogy a leszúrt hulla még vergődik, hörög fájdalmában, majd a hosszú-hosszú sorra pillantott.
- Beállni a sorba? Látjátok, hol a vége? Mert én nem… senki nem lesz olyan kedves, hogy csak úgy maguk elé enged… -de nem tudta befelyezni. Lilli mosolyogva tette vállára a kezét, úgy vigyorogva, amitől a legártatlanabb ember is zavarba jött volna.

- Bízzátok csak rám. Én szerzek magunknak ruhát és helyet.
Yruzza értetlenül figyelte a lányt, bár ő maga is zavarba jött, pusztán nem tudta mitől… a többiek azonban akár érthették is, miféle módszereket fog bevetni Lillitu. Hiszen minden adottsága megvolt hozzá. Ha Nayara is beleegyezett, úgy már ott sem volt, egyből gazdag szekerek körül somfordált, és férfiak, sőt, nők is egyre több figyelmet fordítottak felé. Mindezt oly ügyesen, hogy az őröktől legmesszebb igyekezett akcióba lépni, és alig fél óra után egy rakat ruhával tért vissza.
- Elnézést a késedelemért, valaki nem adta magát olyan könnyen.- nyalta meg a szája szélét.
- Cserébe sikerült helyet is szereznem magunknak, szóval a ruhákat felöltve akár velem is tarthattok.
Yruzza úgy döntött, utána megy… látszólag senki nem tervezett önálló akcióba lépni, ám ha mégis, Lilli sem, és Yruzza sem szólt utána. Felöltötték a ruhát, megvárták akik velük tartanak, majd a szekérhez léptek. Vérszag csapta meg Yruzza orrát, belül egy hulla feküdt, kinek feje hiányzott a nyakáról. A nő vállat vonva válaszolta meg a fel nem tett kérdésre a választ.
- Az volt a feltételem, hogy én leszek az utolsó nő az életében. Tudtam, hogy hazudik, mikor beleegyezett, de én kedves vagyok, segítettem neki megtartani a szavát.
Hátul még két nő jutott hasonló sorsra, akik meztelen hevertek, megcsonkítva. Lilli nem végzett félmunkát, hangtalan ölte meg áldozatait, miután kijátszotta magát. Talán pont emiatt kissé félte a nőt Yru, mégis kedvelte.
- Mégis hogy érted… hogy te voltál az utolsó nő az életében?- nézett értetlen, de nem kapott választ. Megsimogatta az arcát a férfinak, majd elmosolyodott, és kényelmesen elhelyezkedett.

- Majd egyszer megtudod Yru.
A szekér lassan araszolt, így volt idő a beszélgetésre, terv kidolgozására.
- Nos? Bejutunk a városba… hogyan tovább?
Körbenézve a társaságon, először ő állt elő ötlettel. Az övé egyszerű volt. A polgárháborús helyzetre alapozva ki kell azt robbantani, mert a visszajutásuk kulcsa, és az ékkő minden bizonnyal valahol az uralkodó kezében van.
- A könyv írt hozzánk hasonló utazókról, ám egy embernek sikerült eddig hazajutnia… s az egy itteni király fejébe került. Minden bizonnyal a haza jutásunk úgy lehetséges, ha eljutunk a királyi palotába. Ezt pedig a polgárháború alatt könnyebben tudjuk végrehajtani.
Yruzza csendes maradt. Nem volt használható ötlete, ő inkább kifele leskelődött, figyelve a barlang szépségeit, és az óriási kaput. Hatalmas falak bejárata volt, két óriási szobor őrizte, s megannyi katona. A szekér hirtelen megállt. Hangos ordibálások törték meg a csendet? És hamarosan fegyveres emberek csoportja tűnt fel a kígyózó sor mögül. Mindenki menekülni kezdett, így hát Lilli is felpattant.
- Itt az esély. Elvegyülve a tömegben, most tudunk bejutni! - azzal kézen ragadta Ryuunosuket, és megindult, remélve, hogy a többiek követik. Yruzza utána indult, és ő is tett egy próbát a kézen fogással, hátha úrnője elfogadja. Hírtelen, ahogyan a kapu felé futottak a jajveszékelő tömegben, a föld is megremegett. Az eddig mozdulatlan szobrok megmozdultak, és megindultak a támadók felé, miközben a katonák igyekeztek minden ártatlant betessékelni a kapun. A csata, és annak a zaja a falakon kívül maradt, s hamarosan véget ért. Fájdalmas felismerést jelentett, ahogy Yruzza nem látta testvéreit, mégis megnyugodott, hogy espadája viszont vele van. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a katonák fegyverekkel kezdték meg az ellenőrzést a beengedetteken, és sikolyokat hallva, vannak, kiket lelepleztek. Lillituék sem jártak másként, egy őr lépett hozzájuk, és fegyvert Ryuunosuke felé villogtatta.
- Kik vagytok, és mi járatban?
Lilli gyorsabb volt, akár a villám. Belékarolt az másik arrancarba, és sírni kezdett.
- Uram… a támadok… mindenünket elvették. Mi… mi csak boldogságot akartunk, szerelmet. Ehhez a nagyszerű férfihoz akartam menni, de semmink se maradt.
A színjáték bevált, és ahogy az őr egy szalagot adott nekik, már tovább is lépett. Ezen szalag jelezte, hogy ők beléphetnek a városba. A nő mosolyogva kötötte karcsú derekára, majd a másikhoz fordult.
- Vajon hol vannak a többiek?
Míg Lilliék a sikeresen elintézték bejutásukat, Yruzzáékhoz is egy őr lépett.
- Kik maguk, mit akarnak itt? - förmedt rájuk. Yruzza hírtelen nem tudta mit tegyen, így a nőre nézett, majd egy másik, közeledő őrre. Annak a tekintete mintha ismerős lenne neki. A z őket faggató kezdett ideges lenni.
- Utoljára kérdezem! Kik maguk? Mit akarnak?
« Utoljára szerkesztve: 2016. Nov. 26, 13:48:24 írta Yruzza Alexander »

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Kapitány

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
65 800 / 100 000

Hozzászólások: 464

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 20 250 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kalandorok Könyve
« Válasz #5 Dátum: 2016. Dec. 08, 01:00:28 »
Azt kell, hogy mondjam, osztatlan sikert aratott az ötletelésem. A helyzet komolysága ellenére is elvigyorodtam Nayara~chan kommentjén.
   - Akkor vegyüljünk! - bólintottam felettébb elégedett buksival. Ám még mielőtt komolyabban a tettek mezejére kellett volna lépnem, a másik hölgy megtette helyettem. Igaz, lényegesen más féle módszereket használt. Sokat látott kitsune lelkem ellenére lestem rá hatalmasra nyílt szemekkel egy pillanat erejéig. Csak, hogy aztán oda oldalogjak Naya~chan mellé. Sunyi mód, még mindig nem vettem le a tekintetem a lányról.
   - Mindig így tolja a dolgot? - érdeklődtem le, egy szolid torokköszörülés kíséretében - Mert ha igen, legközelebb mögéd bújok előle… csak előre szólok! - jegyeztem meg neki, majdnem komoly hangon. A nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, hogy vajon tőle tanulta~e a lány a technikát. Az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, és maradtam inkább még is csendben. - Nem mondom, hogy nem hatásos… de nem is tudom - folytattam oktalan okfejtésem a fehér hajú lánynak - valami hiányzik belőle… - mutogattam az egyik kezemmel. - Talán csak simán nem az én stílusom… - ráztam meg a fejem rosszallóan. Persze, én nem szólhattam egy szót sem. Emlékeztem még tisztán, hogy Daji annak idején miket művelt… vagy mondjuk Mae~chan….  Az apró észrevételre Kei~chan egyből sunnyogni kezdett a lelkemben. Holott nem róttam fel neki a kegyetlenkedéseit, ahogy a lidérc lánynak sem. Egyszerűen, az én japán lelkemnek cseppet más volt az ízlése. Levágott fej, ilyen drasztikus kegyetlenkedés. Látványos nyoma az itt jártunknak. 
   - Csak én érzem úgy, hogy a leányzó nem ért az igazi sunnyogáshoz? - kérdeztem meg Naya~chantól újfent - ha észrevétlenek akarunk maradni, fölöslegesen nem érdemes ilyen látványos nyomokat hagyni magunk után… - mutattam a test irányába - Fölöslegesen fogjuk őket nyomra vezetni, ha netalán valaki utánunk eredne, amire lássuk be, főleg ha így folytatjuk, minden esélyünk meg is van. - sóhajtottam.- Amíg ti öltöztök, meg próbálom rendbe hozni. De több ilyet azért ne engedj meg nekik, ha kérhetem… -  mormogtam a végét. Nem szerettem fölöslegesen játszani az erőmmel. Sokkal jobban élveztem, hogy Naya~chan nem tudott pontosan beazonosítani. Így mindig sajnáltam, ha valami olyat kellett előtte felfednem, ami közelebb vitte a személyem körüli rejtélyek megoldásához. Akkor csoszogtam be a lány után, ahogy elfordultak. Egy-egy tűzgolyócskát küldtem a gyomrukba, majd mentem volna vissza hozzájuk, ám addigra nekik se hírük, se hamvuk. Holott a hullákból akartam port és hamut gyártani. Mármint, ez nem akadályozott meg a történetben. A két kis lángocskám már csendes észrevétlenül munkálkodni kezdett a tetemekben, és egyszer csak teljesen elemésztette őket. Vagyis, mire mi már messze jártunk, felgyulladt a terhelő bizonyíték.
Ideje volt megkeresnem őket. A barlang egyik sötét részébe húzódtam. Épp csak annyira, hogy jótékonyan elfedjen az árnyék, míg én átalakultam. Nem csináltam semmi látványosat. Egyszerűen felvettem a korábban látott őr alakját. Teljesen új formámban léptem ki újfent a sor irányába. Ám nem mentem közel hozzájuk. Körbe néztem, majd magabiztos léptekkel indultam el, vissza a városba. Mintha a többiek ott se lettek volna. Elnyomtam egy mosolyt, mikor arra érkeztem oda, hogy épp Yru~chanék vesződnek egy őrrel, mert nem akarja őket beengedni.
   - Nekik velem kell jönniük! - vetem oda a másik őrnek, miközben meg se nagyon torpanok. Csak a kezemmel intek nekik, hogy váljanak ki a tömegből, és kövessenek. Az őr szerencsére nem kérdezősködött sokat, így gond nélkül vittem be őket is Naya~channal a városba.  - Lilitu~san, egyelőre nincs több felesleges gyilkolás, sem csábítás! - mormogtam, miközben körbe vontam magam láthatatlansággal, míg visszaformáltam a testem a megszokottra. Mire újra megjelentem, már a korábbi, szinte jól ismert formámban voltam. - Innen merre? Olyan szalagot lehet nem véletlen adtak… talán nekünk is kéne szerezni egyet-egyet..- néztem a másik két szalagtalanra.



(click to show/hide)

Karakterlap

Abarai Renji

Moderátor

*

Hozzászólások: 83

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 2 224 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kalandorok Könyve
« Válasz #6 Dátum: 2017. Febr. 24, 22:31:56 »
Jelzésetekre a küldit lezárom! Sajnálom, mert szép post-ok születtek! :3 Biztos izgalmas lett volna, ahogy egy róka húzgálja szegény szerelmetes lovag Slagi idegeit, aki nem mellesleg szíve hölgyének Nayara-jának - ki érdektelen ridegséggel kezeli (le) - kegyeiért küzd. :S

Jutalmazás a körök száma miatt nem sok, viszont majd 3 oldalas giga word post-okat írtatok és 1600-1800, de 1000 feletti szószámmal, ami mellett nem lehet elsétálni.

Nayara Tarin és Ryuunosuke Zilberschlag: 700 ryou
Aikawa Chiyo: 1000 ryou