Vöröske és a Farkas

[Mizushima Setsuko]

Kellemes hűvös borzongatta meg, ahogy átlépett a halandók világába. Sötétedett. A Nap utolsó fénysugarai csillogtak a megannyi színben pompázó égbolton, maga Yruzza is csodálva figyelte a jelenséget. Soha azelőtt nem látott ilyet, így kifejezetten elnyerte a tetszését a látvány. Övébe dugta hüvelyk ujjait, kényelmes sétába fogott az árnyékokkal tarkított kis ligetben. Ősz volt. Levelek milliói surrantak, zörögve emelkedtek a földtől el, majd ahogy alább hagyott a szél, ismét a porba hullottak. A fák ágai feje felé borultak, néhol átengedve a feltörekvő Hold lidérces fényeit. Felpillantott az égre, és elcsodálkozott. Megannyi apró pont tündökölt felette, nem tudta hova tenni őket. Más, jóval távolabbi holdaknak tudta be ezeket, hiszen ő csupán ezt az égitestet ismerte. Annyira megtetszett neki az általa megpillantott égbolt, hogy útja a fák közül egy fűvel borított tisztásra vezetett, hogy teljes egészében gyönyörködhessen a csillagos felszínen. Kényelmesen feküdt el az avart arrébb söpörve, kezeit feje alatt összekulcsolta, és egész lényét átjárta a nyugalom. Egy ideig. Emberek kezdtek megjelenni, hangos csoportot alkotva. Kiabálva beszélgettek, ahogy az alkohol hatására billegve támolyogtak egymás mellett. Yruzza szúrós pillantást vetett rájuk. Ketten is közülük arra nézett, de nem látták, nem is láthatták, hiszen gyenge, halandó lelkek voltak csupán. Mégis, ő érezte, hogy egyikük nagyobb energiák birtokosa, ő, ki a társaság közepén állt. Látszólag ő nem tartozott a csapathoz, mi több, nem is illett oda. Meghunyászkodva mindennemű atrocitástól, hagyta, hogy lökdössék beszólogassan neki. Látszott rajta, hogy nem szabad akarata hozta ide. Tekintete Yruzza felé fordult, egyértelműen látta a férfit. Valahogy nem látszott rajta a meglepettség. Ez azt eredményezte, hogy a kiszemelt szemöldöke szökött fentebb a homlokán.
“Mi a franc? Mintha nem először látna engem.”
Persze tudta, ez lehetetlen, ritka számba megy, hogy erre a világra teszi a lábát, és még ritkább, hogy szemtanukat hagy. Most sem tervezte másképp. Felállt, majd komótosan a csoport felé indult. Aztán megtorpant. Valami sokkal érdekesebb illatot fogott, töményebb, erősebb lélekenergiát. Közel azonos, ha nem ugyanazon szinten állhatott a nő, akire szemei meredtek.
“Megcsókolta a tűz.”
Akár kedvére való is lett volna a látvány… ha nem shinigami lett volna. Vörös haja kifejezetten tetszett neki, ritkának, szépnek gondolta ezt a külső tulajdonságot. Szeme végigfutott rajta, talán el is nehezült kicsit emiatt, ugyanis fájóan tapasztalta, hogy gyönyörű lélek áll előtte. Szerette a szépet, ritkán mutatott hajlandóságot afelé, hogy elcsúnyítson egy ilyen testet vérrel és sebekkel, de nem igazán látott más megoldást.
- Bár lennél közülünk való, halálisten. - sóhajtotta. Szavaiban őszinte sajnálat lappangott, izmai azonban megfeszülve készek voltak bármikor cselekedetre bírni testét.
- Mi dolgod itt, shinigami?
Ahogy a választ várta, lassan megindult felé, egyenlőre békés szándékkal. Tartott a másiktól, nem bízott meg benne, kíváncsisága azonban felülkerekedett rajta, tudnia kellett, ki is ő, és mi szél fújta erre. Az ember fiú őket figyelte, míg az egyik egy hatalmasat nem lökött rajta. Tehetetlenül esett a hátára, azok röhögve állták körbe az áldozatot. Rugdalni, ütni kezdték, ahogy a fiú összébb húzta magát, közben hagosan szidalmazták.
- Nem kéne tenned valamit, Tűzhajú lány? - mosolyodott el halványan. Ő teljes érdektelenséget mutatott a kis jelenet iránt kíváncsi volt, hogy a halálisten is, vagy kész beavatkozni.

[Aikawa Chiyo]

Elgondolkodva sétáltam az utcákon. Gőzöm sem volt, hogy épp merre is lehetek. Kivételesen Suza~chantól sem kértem útmutatást. Szimplán a bolyongás érzése hajtott. Igyekeztem megtanulni ezt a kort, és kiigazodni az illatán. Rengeteg minden volt, amit nem értettem, még úgy sem, hogy Kei~chan azért lényegesen jobban kiigazodott a jelen Élők Világán, mint én. És kedvesen engedte, hogy használjam a tudását én is! Próbáltam a szagokat, a zajokat megszokni. Annyira de annyira mások voltak, mint amikhez szokva voltam.  Suza~chan hangja térített magamhoz.
   - Lélekfaló lélekenergia a következő sarkon… gondoltam megjegyzem, mielőtt beleszaladsz - köszörülte  a torkocskáját Suza~chan.
   - Merre is pontosan? - kérdeztem egy gonoszdi vigyorral. Nagyon csendesen mutatta az irányt, merre kell mennem a lidércfajzékhoz. Ahogy közeledtem, verekedés hangjai ütötték meg a fülemet. Pontosabban verés. Elég egyirányúnak hatott. Be is igazolódott a feltevésem, bár meglepett, emberek között történt a dolog, és nem volt köze hozzá az arrancarnak.
A köszönés helyett elejtett, szinte magában mormolt félmondata keltette fel igazából a figyelmemet. Mintha sajnálta volna, hogy shinigami vagyok. Holott nem is tudta ki vagyok, és mégis. Határozottan olyan volt a hanghordozása. Csibészesen elmosolyodtam.
   - Egészen biztos vagy benne, hogy olyan nagy baj ez? Ha nem shinigami lennék, ki tudja… talán most téged néztelek volna ki következő vacsorának! Nem aggódnál? - kérdeztem. Nem különösebben zavartattam magam a környezetünkben történtektől. Kíváncsi voltam. És egyelőre nem tett semmi fenyegetőt, ami miatt rá kellett volna támadnom. Igaz, nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen ugrásra kész. Pedig igazán visszafogtam magam. Aktív volt a gyűrűm, nem lehetett több lélekenergiám, mint egy frissen végzett átlagos akadémistának.  - Miért szeretnéd, magam is lélekfaló legyek? - azért csak rá kérdeztem. Túlságosan fúrta az oldalamat az a bizonyos kíváncsiság. Bár a következő kérdése még kíváncsibbá tett. Nem sok olyan udvarias lidércfajzékkal hozott eddig össze a sors, akik kérdeztek volna, és csak utána támadnak. Persze nem volt szándékomban válaszolni. Sokkal jobban foglalkoztatott az a talány, hogy ő eddig miért nem ártott az embereknek. Vajon azt várta, hogy megöljék valamelyiket, és egyszerűbb legyen a lelkét megennie? Vagy azt várja, hogy ki a legerősebb? Ez nem lehetett kérdés, elég nyilvánvalóvá tette a szerencsétlen idióta. Ezek fényében nem értettem, miért is voltak még egyben. Szimplán csak élvezte volna a műsort? Talán az utolsó, legalábbis erre kezdtem igen erősen gyanakodni, mikor megpróbált rávenni, magam is beleszálljak a csetepatéba. Hatalmasat sóhajtottam, de azért a gonoszdi vigyorral mégis oda sétáltam hozzájuk. Csak a bántalmazott kölyök érzékelte a közelségemet. Felnézett rám. Nem különösebben hatott meg a tekintete. Leguggoltam elé.
   - Miért hagyod, hogy ezt műveljék veled? - kérdeztem tőle értetlenül. -Ki tiltotta meg neked, hogy megvédd magad? - sóhajtva egyenesedtem fel, majd rúgtam nemes egyszerűséggel gyomorszájon a magukról túlságosan elfelejtkező fiúkat. Nem volt szándékomban megölni őket. Főleg nem egy lidérc orra előtt. A földön fekvő alakot meg elrángattam alóluk, még mielőtt kidobják rá a taccsot. Persze ennyivel nem értem be. Nyugodt szívvel állítottam talpra a jótét lelket, hogy aztán szorgalmasan rugdaljam magam is seggbe.
   - Nem tudom ki vagy, vagy mi a hóhér volt ez, de miért hagytad magad? Rühellek másokat úgy megmenteni, hogy ők nem tesznek semmit a saját érdekükben! Nem kell ilyen fafejű idiótának lenned, mint ezek itt! - morogtam - Menj el egy dojoba. Ha harcművészeteket tanulsz, esélyed sem lesz ilyen primitív idiótává válnod, mint ez itt! - morogtam, még egy utolsót rúgva a hátsójába. - És most tűnés, mielőtt az az ijesztő fiú ott szó szerint megeszi a lelked! - mutattam a lidércfajzékra. Mosolyogva indultam vissza a sráchoz. A maszkdarabja különleges volt. Az állkapcsán futott végig, ragadozó külsőt kölcsönözve. Tudtam, kivételesen a külső tükrözi a valóságot.  Ahogy elé érkeztem, feltartottam az ujjam, jelezve neki, hogy ha nem muszáj, ne ugorjon egyből a torkomnak.
   - Megtudhatnám, miért élnek még a srácok?  Még mielőtt megpróbálsz engem elfogyasztani? - kérdeztem mosolyogva.

[Mizushima Setsuko]

Letörten vette tudomásul, hogy aznap oda a békés éjszaka. Csepp vigaszt talán maga a shinigami jelentette…. Normális esetben talán épp a fejét tépné le nyakáról, de Yruzza ezúttal békében maradt. Egyenlőre. Hiába nyerte el rajongását a nő vörös haja, és alakos formája, tisztában volt a shinigamik jellemével, így már rögtön azon csodálkozott, hogy figyelt arra, amit mondott. A shinigamik ritkán kérdeznek, és még ritkább, hogy egyenesen beszédbe elegyenek arrancarokkal.
- Jól ismered a fajtám, halálisten.- mosolyodott el. Valóban, Yruzza is tudta, valószínűleg igaz lehetne… csakhogy rá vadásszon? Ezen kissé elgondolkodott, de inkább hagyta lógni a levegőben a dolgot. Akár tudathatta volna vele, hogy a fordított helyzet számára kissé kényelmetlen lenne, köszöni szépen, inkább vadász marad, de nem tette. Ritkán nyúl szavakhoz, most sem volt másképp. Mégis, a feltett kérdésekre úgy érezte, illik válaszolnia… így meg is tette.
- Ti, shinigamik esztelenül támadtok, mégis egy helyben állsz. Nézz magadra… Tűzhajú… szépnek tartod magad?
Minden szava igazság volt. Tapasztalatai alapján mindenképp. Azzal is tisztában volt, hogyha a vele szemben álló tenne ugyanígy, közel sem lenne egyszerű dolga. Nem tudta, miért érzi így, de azok a tekintetek nem kezdő halálisten szemek.
- Ki vagy…?- tette fel a kérdést, miközben a nő a sértett humánt segítette ki. Yruzza nem tett semmit, kedvtelen arckifejezéssel dőlt egy közeli fa törzséhez és figyelt.
- Szánalmasan leszerepeltél kölyök.- vetette oda. Egész jól szórakozott különben a nő produktumán, kifelé azonban nem volt hajlandó érzéseket mutatni. Ugyanazon arccal, akár egy kőszobor, figyelte az eseményeket. Ahogy megemlítik, mint ijesztő fiút, kimutatja foga fehérjét. Vastag, erős szemfogai rettegést váltanak ki a gyermekből, aki így veszettül rohanni kezd. Az arrancar mélyen felsóhajtott, és tekintetét ismét a csillagokra emelte.
- Itt még az éjjelek is szebbek… - sóhajtotta… majd a feltartott ujjra meredt.
- Jobb szeretnéd holtan látni őket?- incselkedett… bár fagyos arca talán ehhez nem a legmegnyerőbb volt.
- Tévedés… azt hinni, hogy minden arrancar nyomorúsága okán csak zabálni tud. Látod, ezért mondtam, hogy bár lennél közülünk való… - sóhajtotta. Ha a nő fajuk egy tagja lett volna, egészen biztosan rátámadott volna Yruzzára… nem is igazán lehetett tudni, vajon miket is hord össze… mert saját maga sem tudta. Nem tudta, hogyan nem kellene harcolnia a lánnyal. Ha arrancar lenne, talán nem kellene… bár ez erősen kérdéses. Mindenesetre továbbra sem volt szándékában harcot kezdeményezni, izmai mégis, a pillanat tört része alatt képesek voltak mozgásra bírni testét, így ha szükségét érezte, azonnal kitérhetett. Mivel azonban kíváncsi énje magasan felülemelkedett óvatosságán, érdeklődve emelte tekintetét a másik szemébe. Viszonylag közel hajolt, majd lassan oldalra lépett, egyet és még egyet.
- Nem válaszoltál az egyik kérdésemre… shinigami. Mi szél hozott?

[Aikawa Chiyo]

- Esztelennek tűnök talán?-érdeklődtem le csodálkozva a lidércet. Furcsa volt, ilyen megítélésbe esni egy maga fajtától.  - Harcos vagyok.  - mondtam újfent. Nem értettem a kérdés gondolat menetét.  - Mi köze annak, hogy shinigami vagyok, a hajamhoz? Vagy a küllememhez? - szinte látszódtak a hatalmas kérdőjelek, amik értetlenségemben a fejem felett ugráltak. Nem volt világos a gondolatmenet.  Várakozva figyeltem, hogy vajon kívánja~e megmagyarázni, mit is szeretett volna. Nem úgy tűnt, hogy kívánta.  Egy sóhajjal vettem tudomásul, nem leszek okosabb. Nem úgy tűnt, hogy bármi érdekeset akarna épp csinálni, így hozzá láttam az emberek hátsó fertályának a megrugdalásához. Legalább hasznosan töltsem az időt. Arra lestem csak rá megint a szemem sarkából, hogy újfent hozzám szólt.  Persze gálánsan engedtem el a fülem mellett a kérdését. Nem állt szándékomba bemutatkozni.  Főleg, hogy ő maga szólalt meg újfent, igaz most nem hozzám. Az, hogy a fiúnak ilyeneket mondott, kissé gonosz mosolyt csalt az arcomra egy fél pillanat erejéig. Amilyen gyorsan jött, tova is libbent a kósza tüneményszerű mosoly. Újfent kifejezéstelen álarcot öltöttem. Inkább felnéztem magam is az égre, ahogy azt dicsérte.
   - Talán a te otthonodban másmilyen az éjszaka? - döntöttem oldalra a fejem kíváncsian.  Az enyémbe, legalábbis az egyik világban, amit otthonomnak tudhattam, egészen bizonyos, hogy másmilyen volt. De a kamik világa, már önmagában teljesen más volt minden eddig látott világnál. A csodák ott a levegőben voltak. Minden abból volt, és arra épült. Annyi kami, youkai, különleges lény egy helyen, másképp nem is igazán lehetett volna. Na ott volt tényleg varázslatos a naplemente, az éjszaka, de a nappal is.  Teljesen másképp volt minden, mint az Élők Világában, de még a Lelkek Világához se tudtam volna hasonlítani.
   - Egyszer az egyikőtök azt mondta, hogy muszáj ennetek! - jegyeztem meg a kifakadására. - Vagyis ha nem esztek, bajba kerültök. Szóval nem badarság azt feltételezni, hogy megragadtok minden adandó alkalmat az étkezésre… - néztem nyugodtan a szemeibe - Ne haragudj, de jól érzem így magam a bőrömben, ahogy vagyok. Nem szeretnék sem élő, sem arrancar lenni. - biccentettem parányit, noha nem vettem le róla a szemem. Tudtam, hogy egy ragadozóval társalgok épp, és nem engedtem meg magamnak, hogy óvatlan legyek.
Arra, hogy követelte, hogy áruljam el, mit keresek itt, egy mosoly telepedett az arcomra. Meg pöcköltem az orrát.
   - Nem hinném, hogy ez a te területed lenne, hogy bármit is számon kérhess rajtam arrancar! - pöccintettem homlokon is, majd ugrottam hátra, hogy minél hamarabb kikerülhessek egy esetleges támadás hatótávolságából.  Mosolyogva tartottam fel a két kacsóm, hogy lássa, nem szándékozok kardot rántani.  Legalábbis egyelőre. Kíváncsi voltam, vajon miért nem támadt az emberekre. Holott lett volna rá alkalma. Helye és ideje is bőven.  Egyelőre úgy döntöttem, hogy felmérem a fiút, szóval megvártam, hogy ő támadjon. Nem sietettem az első lépést.

[Mizushima Setsuko]

Diadalittas tekintete által ki lehet jelenteni, büszke volt magára. Büszke, milyen könnyedén zavarta, s talán sértette meg a másikat… noha ilyen szándékában sem állt. Tulajdonképpen csak őszintén megmondta ön-ön véleményét. Kivételt vélt felfedezni a sok szeleburdi kis bugris közül, akik kardokkal csapkodva akarják megmenteni a világot. Pusztán ennyi lenne magyarázata… azonban nem magyaráz. Bár nem értette, a shinigami miért nem támadott már, de örömmel vette észre, hogy számol vele. Hisz szeme sarkából csak rá emelte pillantását, csak nem merte szem elől téveszteni. Yruzza azonban csak figyelt. Nem kimondottan figyelt… csupán addig, még személyére vonatkozó kérdését a nő elengedte a füle mellett. Gyűlölte, ha megtagadták irányába a figyelmet, s ez is egyfajta nemtörődöm forma… Yru legalábbis ezen okon vette sértésnek. Azonban még elnézőnek volt mondható, hiszen nem tett különösebben semmit, pusztán az ég ragyogó, ezer csillagában gyönyörködött. Ha valamit, ezt a jelenséget mindenképp szerette az Emberek Világában, hiszen… pusztán itt volt az égnek ilyesfajta birodalma. A kérdésre elhúzta a szája szélét.
- A mi világunk… átok. Homok mindenhol… még az ég is üres.
Válasza igencsak egyértelműnek tetszett… számára. Tény, kifejtette, másak az éjjelek világában, hogy csillagtalan esték réme riogatja az arra járókat. A hírtelen témaváltás okán szemei kissé jobban kerek formát öltöttek, de hamar felfogta, hogy mit beszél a halálisten, így felsóhajtott, és ezen dolgot is kifejtette. Lassan kezdte unni a nő kíváncsiságát… hiszen Yru kérdései mind megválaszolatlan maradt… neki, ki van olyan kíváncsi, mint ez a Vörös.
- Tudtommal nektek is ennetek kell… nem?- válaszolt egy kérdéssel a másikéra. Tudta mire akar kilyukadni a gondolatmenet során, ám a halandókat csupán azért nem ette meg, mert szánalmasan gyengék. A magasabb lélekenergia már tetszett neki, de ahogy a shinigamiét megérezte…. A válasz abban rejlett, hogy a halálisten volt a célpont, ahogy megtudta közelségét. Nem gondolta volna, hogy egy ilyet ad neki a sors. Állta a tekintetet, nem zavartatta magát.
- Ehh?
Tágra nyílt szemekkel nézett a nőre. Nem hitte el, ami történt.
”Ez… most komolyan… megpöckölt?!”
Ahogy kezdett leesni neki a tantusz, vérmérséklete is fortyogni kezdett. Eme lekezelő gesztus minden téren porig alázta… mi több, arcátlanul megismételte.
- Szemét!- iramodott utána, nem hagyva számára egérutat, azonnal utána vetette magát. Ahogy egy kicsit is megközelítette a lányt, kezével máris irányába kapott, ám sok esélyt még nem látott, hogy karmai közt tudhassa.

[Aikawa Chiyo]

A lidérc úgy reagált, ahogy sejtettem. Először hitetlenkedett, érzékeltem az illatából, aztán elkezdett morcogni az alkotásom miatt. Jó kérdés volt, hogy csak fiú mivoltából érintette érzékenyen aprócska akcióm, avagy amúgy is hajlamos volt a puffogásra.
   - Veletek ellentétben nem vagyunk kannibálok.  Sőt, még csak átlagos lelkeket sem fogyasztunk -picit furcsa volt, hogy tényleg azt hihette, mi is úgy jutunk táplálékhoz, mint ők - Mi tökéletesen elélünk gyümölcsökön, zöldségeken is. Az étrendünk nem sokban különbözik az emberekétől. - kellemetlen lehetett, hogy az övék igen, és hogy ennyire. Arról persze már bölcsen hallgattam, hogy a bennem élő démonoknak hála, magam is könnyen elcsábulok egy-egy kiadós vadászatra. Olyankor sem emberi lelkek voltak a prédáim. Sokkal inkább őzek, vagy hasonló vadak. De volt egy olyan sejtésem, ez  nem járható út a lidércek egyik fajának sem. Bár olvastam olyan apró lidércekről, akiknek nem kellett vadászniuk. Az otthonuk levegője elég energiát biztosított a számukra. Végig néztem a fiún. Nem úgy tűnt, hogy ezen apró lidércek sorát gyarapította volna. Vagyis ezt a lehetőséget is el kellett vetnem. Így viszont attól tartottam, hogy nem fogunk kezet fogni, és elsétálni egymás mellett. Akkor meg már megemlítettem neki, miszerint nem feltétlen a lidérceké az Emberek Világa, sőt… Igen csak badar dolog azt hinni, holmi területi szinten az övéké lenne. Nem mondom, hogy leszóltam volna mások ambícióit, vagy hogy nem értettem volna meg a vadászterület, mint olyan fogalmát. De sem shinigamiként, sem pedig kitsuneként nem értettem vele ilyen téren egyet. Ezt nem voltam rest a tudtára adni. Viszont nem értettem, miért nem támadt rá az emberekre. Így nem ütöttem egyelőre, csak megpöcköltem. Kíváncsi voltam erre a furcsa arrancar~ra. Az egyből kitűnt, hogy könnyen provokálható. Elégedetten bólintottam, miközben nyuszi cipőt húztam. Szinte szemmel láthatóan vörösödött el az alkotásom nyomán, és látni véltem, ahogy a gőz emelgeti a füleit a dühtől. Elnyomtam egy vigyort, ahogy felugrottam az első kerítésre. Ügyeltem rá, hogy ne hagyjam le túlságosan. Kedvem támadt cicázni.  Ahogy lendült utánam, magam se voltam rest. Visszafordultam, és a felém kapó kezét elkapva, löktem magam tovább, a vele ellentétes irányba. Ahogy mögötte értem földet, iramodtam is tovább. Egészen az első közelben lévő, parkosabb helyig „menekültem”. Próbáltam magam után csalni. Figyeltem rá, hogy amennyiben követett, egész biztos ne veszítsük egymást szem elől. Az első fánál pedig nemes egyszerűséggel ugrottam fel az alsóbb ágra, majd azon végig szaladva, át a következőre.  Egészen egy közeli, elhagyott tisztás szerűségig hagytam, hogy fogócskázzunk. Ott aztán leugrottam, és bevártam. Nem vettem elő egyelőre fegyvert. Kíváncsi voltam a fiúra, és úgy tudtam a legkönnyebben megismerni, ha hagytam, hogy kibontakozzon. Egy mély levegőt vettem, és felvettem az alapállást. Kiegyenesítettem a hátam. Az állam picit visszahúztam. Váll szélességű terpeszbe álltam úgy, hogy a lábfejeim egymás irányába mutassanak kicsit. A térdem picit megrogyasztottam, a kezeimet lazán magam elé emeltem, és behunyt szemekkel vártam. Kiterjesztettem az érzékeimet, mintha csak a kardtávomat építettem volna fel. A légzésem egyenletes volt, és tudatos. Hagytam, hogy a levegővel együtt az izmaim is olyan mód lazuljanak el, hogy bármelyik pillanatban a legtöbbet tudjam kihozni belőlük. Látszólag idilli, szinte már relaxált, nyugalmi állapotban voltam. Ha csak nem nézzük a furcsának tűnhető állásomat. Pár pillanat elég volt, hogy felkészüljek a fiú fogadására.

[Abarai Renji]

Kérésre a küzdőteret lezárom!

Sajnos nem jutottatok el a ténylegese harcig, vagy legalábbis a verbális kóstolgatáson túl, ezért ennek fényében kell értékelnem a küzdőteret.

Yruzza Alexander: A szabályok értelmében Setsuko-nak nem tudok jutalmat adni, mivel a körök száma nem érte el az lp jutalom minimumot és ryou nem örökíthető.

Aikawa Chiyo: Jutalmad 500 ryou.