Szerző Téma: Akarai Yagari  (Megtekintve 591 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Akarai Yagari

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 12 000

Hozzászólások: 10

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ilyen lila, szeretem a lilát!

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Ami az egyik embernek vadon, az a másiknak vidámpark!"

Post szín:
#DDA0DD


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Akarai Yagari
« Dátum: 2016. Okt. 23, 22:30:10 »
Adatlap


"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

Név: Akarai Yagari
Nem: Férfi
Kaszt: Quincy
Szül. ideje: 1998. január 13.
Kor: 18 éves


Előtörténet


Péntek délután, egyedül a szobámban. Ez mindenki álma. Na, persze. Mert még, ha számítógépezhetnék, vagy tévézhetnék, de nem. Nekem leckét kell írnom. Mintha bárki is foglalkozna a házi feladattal. Soha senki se nézi meg, akkor nekem mit kell itt szenvednem vele egész délután? Felesleges időpazarlás. Annyi mindent csinálhatnék helyette.
Jobb kezemmel támasztom a fejem, a balban pedig forgatom a ceruzám. Ideges szokásomnak eleget téve nyelvemmel piszkálom a kiálló fogamat, közben pedig elég savanyú képet vágok, amiből valami vicces grimasz lesz. Előttem az asztalon, tiszta vonalas lap. Csalódottan veszek egy mély lélegzetet, majd a papír fölé hajolok.
- Akkor kezdjük! - Vigyorodom el, ahogy körmölni kezdek.

"Egyszer volt, hol nem volt. Élt egyszer egy fiatal fiú, akit"

- Nem! Ha ezt beadnám, megint kapnék egy karót, utána meg egy fejmosást... Mégis mi a jó narancsos csokit írjak? - Gondolkodni kezdek, minek következtében a ceruzám vége a számban köt ki és rágogatni kezdem. Azonban ez nem nagyon segít azon az apró gondon, hogy halvány fogalmam sincs, hogy mit írjak. Kétségbeesésemet leplezendő, felveszem az összefirkált lapot és az iratmegsemmisítőmbe teszem, ami kicsi papírkockákat készít belőle. Előveszek egy új lapot és mosolyogva kezdek neki megint az írásnak.

"Tizennyolc évvel ezelőtt születtem. Az embernek nem egyszerű az élete az árvaházban. Főleg akkor nem, ha minden szobában késekkel felszerelt ápolók várják."

- Azt a haragos mindenit neki! Ez a tegnapi horror film! Gyerünk már, Yagari! Nem olyan nagy ügy megírni egy önéletrajzot! - Bíztatom magam, ahogy ezt a lapot is bedugom a gépbe, hogy konfettit csináljon belőle. Egy pillanatra megpróbálok komolyságot erőltetni az arcomra, de csak azt érem el, hogy nevető görcsöt kapok. Miután sikerül az összes könnyet kitörölni a szememből, nekikezdek a feladatomnak.

"Ezerkilencszázkilencvennyolc január tizenharmadik napján születtem, egy átlagosnak mondható japán család második gyermekeként. Bár kinézetre tényleg átlagos családom van, egy cseppet sem vagyunk azok. A szüleim, a nővérem, az öcsém és én is mind Quincyk vagyunk. Hogy mi is az a Quincy? Ezt nehéz meghatározni, de azért megpróbálkozok vele.
Apám szerint Quincynek lenni annyit tesz, hogy a névhez tartozó kötelességnek eleget téve,  és a büszkeségünket szem előtt tartva végzünk az összes lidérccel, ami az utunkba kerül. Mert előttünk az összes Quincy ilyen gonosz, lélekzabáló, átlagos embereknek nem látható szörnyeket ölt. Nekünk pedig kötelességünk követni a példájukat.
Anyám szerint a Quincy lét egy olyan örökség, amire büszkének kell lennünk. Igaz ő ellene van a gyilkolásnak, akkor is, ha lidércekről van szó, de azt mindig hangsúlyozza, hogy az is hozzá tartozik az örökségünkhöz, a hagyományhoz, amit a családunk ápol. A nővérem úgy gondolja, hogy ez az egész csak egy felesleges nyűg. Ő személy szerint nem érti, hogy attól még, hogy nekünk az átlagosnál nagyobb a lélekenergiánk, miért kell foglalkoznunk azzal, hogy szörnyeket gyilkoljunk.
Az öcsém ellenben egy igazi kalandnak, sőt csodának tartja ezt az egészet. Őt már akkor is érdekelték a szellemek, mikor még nagyon kicsik voltunk. Gyakran játszottunk olyat, hogy megpróbáltuk a lehető legkülönbözőbb módokon megviccelni az eltávozott lelkeket. Mikor pedig elég nagy lett hozzá együtt gyakoroltuk használni az íjat.
Végül pedig én jövök. Szerintem Quincynek lenni annyit tesz, hogy látom az életnek egy, az átlag számára rejtett vicces oldalát. Ugyanis számomra még a lidércek is viccesek. Komolyan, hogy lehet valamilyen teremtménynek olyan vicces feje. Úgy néznek ki, mintha bekenték volna őket sárral és egy óvodás összefirkálta volna a karneválra szánt maszkjukat.
Bár, ha őszinte akarok lenni, mikor először láttam egyet hirtelen bennem is megfagyott a vér. Én azonban a testvéreimmel ellentétben nevetésben törtem ki a sokk után. A nővérem állítása szerint sikítva menekült, de szerintem csak elájult. Az öcsém pedig a szó szó szoros értelmében bepisilt. Vicces volt, bár apám tenyere a tarkómon már nem volt olyan mókás.
Mind a hárman már egész kis korunkban megkaptuk a felvilágosítást arról, hogy mik is vagyunk mi. A nővérem például már hat évesen belecsöppent az egészbe. Én kilenc voltam, mikor magam is elkezdtem apával a kiképzésem, de már öt évesen tudtam arról, hogy mi vár rám. Csak önmagamhoz híven hidegen hagyott, így addig nem is foglalkoztam vele, amíg apa meg nem unta és bele nem rángatott. Az öcsém hét éves volt, mikor nekikezdett az edzéseinek, bár ő már azóta várta, mióta az eszét tudta. A mi családunkban egyáltalán nem volt titok, hogy mik vagyunk.
A kiképzésünk külön időpontokban folyt, azonban kinek szerencséjére, kinek nem, mind nagyon fogékonyak vagyunk a Quincy technikák tanulására. Igaz, hogy egy család vagyunk, de nálunk is megvan a ragsor. Ezért lehet az, hogy bár csak három évvel vagyok fiatalabb Inori-nál, a nővéremnél. Ez a három év mégis elég arra, hogy elvonja apa figyelmét rólam és helyettem inkább őt piszkálja az olyan dolgokkal, mint hogy lidérc vadászatra kell menni. Mondanom sem kell, hogy Inori szokott ilyenkor igen cifrán káromkodni. Szerencsére engem nem piszkál az öreg. Mondjuk, lehet, hogy csak azért, mert az idegbajba kergetem azzal, hogy még vadászaton is vigyorgok.
Ezt megelőzendő mindig rám hagyja a háziállat gondozását. Ami annyit tesz, hogy nekem kell gyakorolni Mizu-val, mert rám meri bízni őt. Szerinte ugyanis tanárnak, vagy inkább gyakorlópartnernek tökéletes vagyok. Még mielőtt valaki szívrohamot kapna, igen, az én kisöcsém, az én saját háziállatom. Ennek több előnye is van. Egy, nem kell utána takarítani. Kettő, szobatiszta. Három, ugyanúgy lehet vele játszani és fogékony a poénjaimra. Ezért is szeretem vele tölteni a szabadidőmet, és ez az oka annak is, hogy eddig még sose fogtam rá, hogy ha valami rosszat csináltunk. Én mindig kiállok az öcskös mellett. A nővéremet azonban gyakrabban mártom be anyának, akár ok nélkül is.
A természetes családi csipkelődéseket leszámítva igazán összetartó családom van, akik mindenben támogatnak. Így eshet meg az, hogy az egyik hétvégén a nővérem koncertjén vagyunk, a következőn az öcsém judo versenyén, az azutánin meg az én úszóversenyemen. Ugyanis imádok úszni, benne vagyok az iskolai úszó csapatban is. Azt hiszem, ez a legnagyobb teljesítményem az iskolával kapcsolatban. Vegyük például a jegyeimet, ha anyára gondolok ő nem olyan boldog az erős közepes átlagomtól."


- Hoppá! Kifogyott ez a vacak! Hol is van a másik? - Lerakom a tollam és elkezdek a fiókban kutakodni. Mikor megtalálom, amit keresek, diadalmasan felemelem. - Megvagy! Akkor, hol is tartottam? - Elkezdem írni a következő szót. - Hogy fulladna meg! Ez fekete! Hol az összehordott csoki papír halomban van a kék tollam? - Kérdezem magamtól, most már rendesen belebújva a fiókba és teljesen áttúrva azt. Hosszas kutakodás után egy éljen kiáltással szabadulok ki a fiókomból és jól beverem a fejem az asztallapba. A számat elhagyja egy rám jellemző rossz szóvicc, majd megnyomogatva az ütés helyét megint a leckém fölé hajolok. Immár kék tollal látok neki az írásnak.

"A komolyságom ugyanis az iskolában sem jön meg. Nem erősségem, hogy komolyan vegyem a dolgozatokat, vagy a házi feladatokat. Ha jobban meggondolom a leghosszabb idő, amíg egyhuzamban komoly voltam az öt perc volt. Történetesen akkor mikor az egyik gyakorlásunk közben ránk támadt öt lidérc. Mizu még csak akkor kezdte el gyakorolni, hogy kell előhívni az íjat. Akkor tíz éves voltam és még csak egy éve használtam a képességeimet.
Egyedül voltunk, igaz csak egy két perce. Inori és apa éppen akkor mentek el, apa megérzett valami lidérceket és azt mondta várjuk meg őket ott, ahol vagyunk. Még emlékszem, hogy milyen gépiesen emeltem fel az íjat és céloztam. Az összes addigi tudásomat bevetve, ami nem volt sok, de mégis több volt, mint amit az öcsém ki tudott volna passzírozni magából. Mizu a hátam mögött kuporgott. Szorította a derekam és remegett, mint jó bátynak meg kellett védenem őt. Látott már lidércet korábban, de akkor nem volt igazi veszélyben, mert apa ott állt a háta mögött. Viszont mikor ketten voltunk akkor igenis veszély vett minket körül.
Talán ez a helyzet hozta ki belőlem a komolyságom. Bár azt be kell vallanom, hogy az egész elszállt, mikor az utolsó nyilam beleállt az utolsó lidérc maszkjába. Én pedig csak annyit csináltam, hogy összekócoltam Mizu haját és nyelvet nyújtottam rá. Utána pedig közöltem vele, hogy nyuszi. Tudtam, hogy nem veszi komolyan a tréfám, de azért eljátszotta a durcást. Én azonban nem foglalkoztam vele. Az adrenalin kiszállt belőlem és szörnyen fáradtnak éreztem magam.
Persze, mikor apa megtudta, hogy mi történt kétféle reakciót kaptam tőle. Először megdicsért, hogy higgadtan kezeltem a helyzetet. Utána pedig lehordott, hogy mit képzelek magamról, hogy gúnyolódok az öcsémmel. A lelkemre kötötte, hogy még egyszer nem fogok olyankor poénkodni Mizu-val, ha lidércekről és életveszélyről van szó. Csak tudnám mit vár olyankor tőlem, mikor ilyenekre kér, amikor pontosan tudja, hogy én mindig viccelődök.
Apropó viccelődés, azt hinné az ember, hogy addigra, mire befejezem, a középiskolát megkomolyodok. Ez azonban nem így van. Még mindig ugyanolyan bohóc vagyok, mint amilyen voltam. Most sem tudok semmit sem véresen komolyan venni, de nem is akarok. Abba belebolondulnék és én már így is elég bolond vagyok.
A jövőmet tekintve nincsenek nagy terveim. Egyetemre akarok menni, bár azt még nem tudom milyenre. Ennek a szüleim annyira nem örülnek, azonban nem siettetnek a döntésben. Elmondásuk szerint jobb, ha jól átgondolom, a dolgokat mielőtt döntök. Az egyetlen, amiben a jövőmmel kapcsolatban biztos vagyok az az, hogy az úszást semmiképpen sem hagyom abba.
Kiskorom óta álmom, hogy repüljek. Igaz, hogy a quincy képességeimnek köszönhetően, ha nagyon akarok meg tudok állni a levegőben, ez azonban nem olyan, mint mikor a madarak repülnek. Az úszás nekem viszont megadja azt a lehetőséget, hogy repülhessek. Úgy szelhetem a vizet, ahogy a madarak az eget. Így olyan szabad és gondtalan lehetek, mint a lelkem. Amilyennek mindig szeretném érezni magam. Azt hiszem ez az én célom a jövőmmel."


- Végre készen van! - Emelem fel a remekművem. A boldog mosolyom, azonban alig egy perc elteltével csalódott mosolyba megy át, ahogy ezt a harmadik lapot is az iratmegsemmisítőnek ajándékozom. - Apa megölt volna, ha ezt beadom... - Egy pillanatra elhallgatok. - Nézzük a jó oldalát... - Elvigyorodok és kiszedem a tartályt az iratmegsemmisítőből, majd kiviharzok a szobából. Egyenesen a szomszéd szobába. Kopogás nélkül nyitok be. A tizenöt éves öcsém morcos arcával találom magam szemben, de megelőzöm a megszólalással.
- Konfetti háború? - Rázom meg bal kezemmel a fejem mellett a tartályt. Mizu arca azonnal felderül és azzal a mozdulattal leugrik az ágyáról. Ekkor már tudom, hogy ma sem fogok leckét írni. Majd vasárnap megírom azt az önéletrajzot, átlagosoknak is befogadható módon.

Kinézet


 Különc! Én pedig pont ezért szeretem. Bele bolondulnék, ha átlagos lennék. Azt hiszem, akkor már teli lennék tetoválással, vagy piercingekkel, vagy mind a kettővel. Viszont szerencsémre nem ez a helyzet, így nem kell semmi különösebbet változtatnom magamon. Hiszen én egész különleges kinézettel rendelkezem. Kezdve a fehér hajammal, a nyúlánk termetemmel, a kiálló fogamon át a fekete szemeimig. Apropó szemek. Utálom, hogy feketék, egyáltalán nem illenek a személyiségemhez. Még szerencse, hogy valaki feltalálta a színes kontaklencsét, az pedig még nagyobb mázli, hogy apa egy optikában dolgozik. Így bármikor bármilyen színű kontaklencsét szerezhetek. A kedvenceim a piros, a halványkék, a lila és a zöld, de van rózsaszínű, barna és még sárga is. Gondolom, most már nem lesz csoda, ha azt mondom, hogy egyik napról a másikra képes vagyok másik szemszínnel megjelenni. Színes egyéniség vagyok, na. Nem tudok vele mit csinálni. A sokszínűség a ruháimon is látszik, bár fazonban nagyjából megegyeznek, színben kifejezetten széles skálán mozognak. Mégis, ha ki kellene választanom egyet, amit a legjobban szeretek könnyen menne. Ezek a ruhadarabok történetesen a lila ujjatlan pólóm és a barna bő nadrágom. Csak mihez tartás végett, nyáron volt, hogy egy teljes hétig ebben a szerelésben jártam. Egészen addig, amíg anya észre nem vette. Mondanom sem kell kaptam egy kis anyai fejmosást a higiénikus (oda nézzenek ki tudtam mondani) öltözködésről. Na, nem mintha sokat jelentett volna, de legalább ő megnyugodott egy kicsit.

Jellem


 Örök vidám vagyok, mindig és minden helyzetben tudok vigyorogni, de tényleg mindben. Akkor is, ha mások már sírnak, persze én se nevetek állandóan, de olyankor általában valami vicces arcot szoktam vágni, amitől mások kezdenek el nevetni és így én is nevetek. Mi értelme az életnek, ha az ember folyton csak lógatja az orrát? Szerintem semmit, ezért én igyekszem mindenben megtalálni azt a dolgot, amin lehet mosolyogni. A boldogság különben is egészséges, múltkor hallottam a tévében. Igazi mókamester vagyok, szeretem lazára venni a dolgokat. Éppen ezért nagyon ritka, ha valamit a kelleténél jobban komolyan veszek. A barátaimmal szemben, megértő és jószívű igyekszem lenni, de természetesen a poénjaim alól ők sem menekülnek. Legfeljebb csak a többiekkel szembeni csípős tréfáim enyhébb változatát élvezhetik. Az egyetlen dolog, amit ki nem állhatok az az, ha meg akarják mondani mit, csináljak. Ilyenkor általában visszafelé sül el a dolog és pont az ellenkezőjét csinálom mindennek, amit akartak. Nyitott személyiség vagyok, mindenkivel szemben, szerintem mindenki lehet jó. Nem az én dolgom eldönteni ki nem az, de ha megsértenek, akkor számolhatnak vele, hogy jó sokáig élvezhetik a kicsit sem kellemes tréfáim. Az is a jellemhez tartozik, hogy ha ideges vagyok, piszkálom a nyelvemmel a kiálló fogam? Ja, nem. Az csak egy rossz szokás.

Szeret-nem szeret


+ narancslé, minden mennyiségben
+ úszni
+ nevetni, milyen meglepő
+ étcsokoládét
+ horror filmeket

- tejcsokoládé, a tejcsoki gonosz
- szomorúságot
- ha megmondják, mit csináljak
- matematika, ki találta fel ezt a hülyeséget?
- pókok


Felszerelés


Egy Quincy kereszt, 5 db hollow bait,  5 db seele schneider. Végül, de nem utolsó sorban pedig egy doboz narancslé. A narancslére bármikor szükség lehet.

Karakterlap

Shihouin Yoruichi

Főadmin

Developer :x

Adminisztrátor

*

Hozzászólások: 154

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 4 556 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése
  • Bleach szerepjáték

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Akarai Yagari
« Válasz #1 Dátum: 2016. Nov. 01, 12:32:07 »
Uffcsi! :3

Először is, elnézésedet szeretném kérni, hogy ilyen sokáig várattunk az értékeléssel. Másodszor pedig szerintem nagyon pofás kis előtörit írtál itt nekünk. Személy szerint tetszik, hogy a kari ennyi életvidám, és mindenből tud viccet csinálni, mint ahogy az is, hogy házi feladatnak állítottad be az előtörténeti részt. Részemről teljesen rendben van az előtörténeted, így tehát elfogadom azt.

Szinted: 1.
Lélekenergiád: 5000 LP
Kezdőtőkéd: 8000 ryou

Minden képzettségedre automatikusan kapsz 1-1 pontot, kivéve a Hirenkyakura, mely 4 pontról indul. Ezen felül további 10 pontot oszthatsz szét az alább felsorolt képzettségek között:

  • Fegyverhasználat
  • Pusztakezes harc
  • Gintou technikák
  • Hirenkyaku
  • Íjhasználat