(Virág)mustra

[Amatsuji Shinobu]

Akira kun utasításait követtem már hetek óta. Gyűjtöttem, nézegettem, tanulmányoztam az osztag és város területén fellelhető növényeket. Nem rég Aikawa taichou san-tól is kértem hozzá segítséget, mert nem mindig boldogulok a megkülönböztetésükkel. A taichou-t annyira felvillanyozta ilyesmivel töltöm a szabadidőmet, rögtön felajánlotta, hozzá is fordulhatok tanácsokért. Nagyon örültem neki, még valaki megosztja velem a tudását. Nem arról lenne szó, hogy nem bíztam Akira kun-ban, de napközben teljesen máshol tartózkodtunk és esténként nem mindig volt képem zavarni a kéréseimmel. Sokszor szörnyen fáradtnak látszik és inkább hagytam pihenni. Viszont Aikawa taichou san a felettesem, szinte egész nap körülötte sertepertélek, így könnyebben tudok egy-egy apróságra rákérdezni. Ma pedig váratlanul megkért, hogy keressek neki egy növénykét. Boldogan fogadtam el a küldetést, mert segíthettem a taichou san-nak.
Egy régi könyvből mutatott kézzel készített rajzokat, majd esett a fejére egy fényképekkel ellátott album, ahonnan könnyebben memorizálni tudtam a bakopa nevű növénykét. Azt mondta, hogy teát szeretne belőle készíteni valakinek. Lelkesen bólogattam, annyira, megint szerencsésen lefelejtem a tatami-t. Számíthatott rám, mert a délután folyamán akadt pár szabad órám ezzel foglalkozni. Nem is húztam a drága perceket. Azon nyomban bevetettem magam az osztag körül lévő zöld területekre, amint szélnek eresztettek minket az eligazításról. Mindent úgy tettem, ahogy Akira kun tanította nekem. Mindig felhívta rá a figyelmemet, közelről vegyem szemügyre a növényeket, de közben ügyeljek, véletlen se taroljam le a lábammal. Finoman, óvatosan lépkedjek és gyengéden húzzam szét a szálakat az ujjaimmal. Tehát, elsőként levettem a szandálomat és fehér zoknimat. Gondosan a fű mellé tettem, véletlen se essenek keresztül rajta. Utána könnyedén beszökkentem a kertbe, majd finom léptekkel közlekedtem törpe járásban. Szükséges volt teljesen előre, vagy hátra lapultam mozgás közben. Nem akartam zavarni a természet nyugalmát. Meg apa azt mondta, ilyenkor is nyugodtan edzhetek.
Keresgélés közepette nem nagyon figyeltem az orrom elé, merre járok. Teljesen elnyelt az egyre sűrűsödő, lassan bambusz erdővé változó környezet. Arra eszméltem lassan nem találtam aprócska növényeket, bár azt hiszem rátaláltam arra, amit kerestem. Nem voltam róla meggyőződve, ezért tovább sétáltam, hátha a rengeteg mögött akadhat még kicsike rét. A hajlékony bambusz rudak között szlalomozva, feltűnt, mintha valaki üldögélne a rengeteg közepén található tisztásnál. Könnyedén szökkentem közelebb és jelent meg előttem a harmadik tiszt vörös hajkoronája. Legalábbis reméltem nem az ikertestvéréhez van szerencsém, bár ő is segíthetett nekem!
Széles vigyorral ugrottam előre. Megörültem neki, illetve reméltem tud nekem segíteni, vajon a megfelelő növényre bukkantam, vagy keressek tovább. Éppen azzal az aprósággal nem számoltam a lendületemmel egyetemben Anya is kedvesen vont körbe, így derült égből meglepetésként szólaltam meg a harmadik tiszt háta mögött.
- Szép na…- A köszöntését be sem tudtam fejezni, csak elképedten szenvedtem el a jelenetet, amint karon ragadt, majd válla felett átvetve dobott a földre. Még szerencse a lábaim előttem kapcsoltak és hídban megtámasztottam magam.
- E…elnézést, Meiou san! – Pislogtam rá hatalmas szemekkel. - Ne-ne-nem akartam megzavarni valamiben, csak épp itt kerestem Aikawa taichou san-nak bakopa nevű növényt, de nem voltam benne biztos arra bukkantam. Aztán megláttam és gondoltam rákérdezek, hátha ismeri. – Emeltem fel a leszedett növényt, immár fél karon támasztva magamat. - Ez lenne az? Vagy tévedtem? – Figyeltem a kicsiny növényt szomorúan. - Ön ért a gyógynövényekhez, Meiou san? –
Fordultam át, végre rendes testhelyzetben köszönthessem. Elvégre még nem sikerült eljutnom odáig, illendő módon üdvözöljem. Zavaromban jobbra-balra lépegettem, majd hirtelen térdre dobtam magam és meghajoltam. Vesztemre, szokásomhoz híven telibe fejeltem a földet. Halk szisszenéssel emeltem fel a homlokomat.
- Ne haragudjon, Meiou san! Remélem nem zavartam meg semmiben! – Dörzsöltem fájdalmas ábrázattal a fűtöl zöldülő arcomat. - Megkérdezhetem, mit csinál itt? Pihent?– Bámultam rá hatalmas szemekkel. Igazán nem szerettem volna a délutáni kikapcsolódásában feltartani.

[Meiou Toshizou]

  Egy szóval se mondhatom, hogy a mai napom nem eseménydús. Miután reggel sikerült Anikivel őrületbe kergetnünk Oyajit, az öreg a fejébe vette, hogy Anikinek most és azonnal tapasztalatokat kell gyűjtenie a családfőségről, különben elér minket a világvége.
  Megértettem, hogy Anikinek cseppet sem volt hozzá ínye. Végtére is minap letárgyaltuk, hogy a mai 11. osztagos edzést ő is meg szeretné látogatni. Vívó tehetsége a 10. osztagban ugyanis csak rozsdásodik. Szerencsére tökéletesen értettem a szavak nélküli konzultációt és iparkodtam a nyomunkba eresztett tagokat lerázni, hogy Aniki bátran eliszkolhasson a gyakorlatra. Szántam bántam, hogy kedves Taichou-chan edzésén jómagam nem vehettem most részt. Azért remélem nem lesz komolyabb harag, hisz a másik felem tiszteletét teszi ott!
  Szóval nyomomban Oyaji embereivel keveredtem az osztag bambuszerdejébe. A tagok határozottan lemaradtak, sőt bizton mertem állítani, hogy úgy eltévedtek a susnyásban, hogy idén nem fognak kikeveredni onnan.
  – Teljessssen elvesssztek – erősített meg apró hidegvérű barátom is Oyaji embereinek helyzetéről. Orrom alatt mosolyogtam a szituációt, eldöntöttem, hogy megvárom a gyakorlat végét, aztán idehívom Anikit. Óriási szórakozási lehetőséget látok ebben a szituációban! Kár lenne elszalasztani.
  Hebi-chan ideges sziszegésére magam is felfigyeltem a bambuszok között kiszűrődő avarropogásra. A léptek túl könnyedek voltak és semmi pozitívot nem kecsegtetett magában, amiért hátamból közelített. Ráadásul meg mertem volna esküdni, hogy időnként olyan hangtalanul járt, hogy nem tudtam belőni merre lehet. Kiélezett figyelmemnek hála azonban az első hang nyomán azonnal cselekedtem. Belém rögzült tett volt, mikor kérdés nélkül elkaptam a karját és áthajítottam a vállam felett.
  Mikor megláttam a fehér üstökét már gyanakodni kezdtem, amint bravúrosan landolt előttem már meggyőződésem volt, hogy egy drágalátos Amatsujival állok szemben. Mély lélegzetet vettem, remélem nem Oyaji küldte a nyakamra, helyesbítve: Aniki nyakára.
  – Are, bakopa? – ismétlem el megilletődve a növény nevét. Úgy nézek ki, mint aki mélyen hatóan konyít ilyesmihez? Ez igazán hízelgő. Átvettem a fiútól a leszakított növényt, hogy megvizsgálhassam. – Szép landolás – dicsértem meg utólag, amint sikerült észhez térnem. – Annyira nem, mint Akira-chan – vallottam be növénytani ismeretségemet illetően az igazságot. – De sose lehet tudni. – Mindenesetre azért megadtam magamnak a lehetőséget. Némán összpontosítottam a virág tanulmányozása alatt. Figyelmemet viszont nem kötötte le sokáig, úgy nézett ki mint minden mezei növény. Huh, mint gondoltam… semmit nem mondott nekem a gaz, se névileg, se külsőleg.
  – Oi, csigavér – meghökkenve pislogtam le a fiúra, miként a földre vágva magát lefejelte talajt. Már pusztán a látványtól nekem is fájt. – Jól vagy? – Fél kézzel álló helyzetbe emeltem, mielőtt további kárt ejt saját magában. A végén összetöri magát és egy életre nem fogom tudni kimagyarázni, hogy egy ujjal sem értem hozzá. Az előbbi bravúros vállátdobást pedig utólag számítsuk csak nyugodtan reflextesztelésnek!
  – Shinobu, ugye? – vártam a megerősítést, miközben visszanyújtottam neki a növényt. – Nos, meggyőződésem, hogy… Fogalmam sincs mi ez. Mihez, kinek lesz? – érdeklődtem le. Ha magának lesz, akkor nincs mitől tartania, ha testőrpalánta úgy is fel van vértezve ilyesmik ellen és nincs mitől tartania. De ha másnak gyűjti épp, akkor lehet bölcsebb lenne felkeresnie Akira-chant, mielőtt kimúlik az illető ettől a... bármi is legyen ez.
  – Hát, úgy is mondhatjuk, hogy pihentem – arcom elé emeltem Amatsukazét, hogy leplezzem mosolyomat, mely egyértelműen hirdeti, hogy rosszban sántikálok. – Mond csak Shinobu-chan, nem vélted úgy, mintha követnének, mikor errefelé tartottál? – kínos lenne, ha a nyakamba zúdítaná azokat, kik elől megbújtam itt.
  – Nem hallok sssszenkit sssszem közeledni. – Az eddig hangtalanul rejtőzködő Hebi-chan feltekeredett a fiúra. Fejét Shinobu-chan válla felett nyújtotta ki, hogy közelebbről szemügyre vehesse a kezeiben tartott növényt.
  – Esssz nem assz! – tájékoztatta a fiút a növényt illetően. Hebi-channak sikerült újból meglepnie! Nekem eszembe se jutott őt kérdezni.
  – Ohjaj, remélem nem hajoltál túl közel a növényekhez, ahol ezt találtad. Most már tudom mi ez! Ugye nem szagoltad meg őket? Úgy tudom, hogy több egy helyen a szagukkal mérgeznek! – aggódva pillantottam Shinobu-chanra. Különösen ügyeltem arra, hogy a legyező az arcom előtt maradjon. Pimasz mosolyommal azonnal lebuktam volna. De alig tudtam kihagyni a lehetőséget, hogy kicsit elszórakozzak vele!

[Amatsuji Shinobu]

Izgatottan vártam, hogy válaszoljon nekem Meiou san a virággal kapcsolatosan. Nagyon elgondolkozott rajta, amitől hatalmasat nyeltem. Kezdett bennem erősödni a gyanú, valamit nagyon elronthattam, ha ennyire sokáig töri rajta a fejét. Messiásként csüngtem a szavain és egyenesen elképedtem, fél kézzel állított fel. Erre csak apa volt képes! Több halálistent ugyan nem ismertem, de ő nagyon erős volt, vagyis akkor Meiou san-nak is annak kellett lennie! Már pedig, akkor tőle csomó dolgot tanulhatnék, amivel még ügyesebbé válhatnék! Aikawa taichou san szavaira is emlékszem! Azt mondta, bátran kérjek meg másokat az osztagból, segítsenek nekem edzésben.
- I-igen! – Bámultam rá csillogó szemekkel. Hirtelen még a növény körüli problémáimról is megfelejtkeztem. - Meiou san! – Kiáltottam fel, hangosabban, mint szerettem volna. - Bo-bocsánat! – Lendítettem előre a fejem, de még időben fékeztem, mielőtt újfent a földdel találkoznék. Muszáj voltam tőle megkérdezni. Szerettem volna, ha tanít! Nagyon szerettem volna!
- TANÍTSON! Kérem-kérem-kérem! – Emeltem fejem fölé az egymáshoz illesztett tenyereimet. - Nagyon erősnek tetszik látszani és én szeretnék sokat tanulni, hogy minél jobb shinigami és testőr lehessek! Vigyázni akarok apára és anya hasznára akarok lenni! –
Pislantottam fel felé, miután a nevem szólított. Heves bólogatásokkal kuporodtam le elé, ugyan milyen válasszal szolgál nekem. Nem éppen erre a kérdésemre felelt, hanem még a növénnyel foglalkozott. Kicsit összezavarodottan vakartam meg a fejemet, lehet túlságosan belelovaltam magam a faggatózásba.
- Aikawa taichou san kérte tőlem! Teát szeretne belőle főzni, de többet nem árult el róla, de gondolom nem valami veszélyes dolog, ha meg akarja inni. – Izgatott rugózással válaszoltam, mert nem illett siettetni, bár már nagyon érdekelt, mit válaszolna a másik kérdésemre. Tudom, hogy ez is ugyanolyan fontos, meg a kapitánynak volt rá szüksége. Próbáltam, tényleg próbáltam a feladatomra koncentrálni. Illetve arra is, miket mondott nekem. A követésre, csak a bambusz rengeteg felé néztem.
- Senkivel sem találkoztam, Meiou san. Hangot, mozgást, motoszkálást sem észleltem a környéken, pedig egészen az út mellől jöttem. –
Mutattam pontosan arra, ahonnan érkeztem, mert szerencsére még tájékozódni tudtam. Ekkor csavarodott fel rám egy hatalmas kígyó. Óriási szemekkel pislogtam, de meg sem moccantam. Nem különösebben idegenkedtem tőlük. A cirkuszban sokat találkoztam velük. Néha nekem kellett megfognom, míg a bűvész gazdájuk kitakarította a helyüket, vagy éppen valami hatalmas dobás jutott az eszébe gyakorlás közben és nem volt más a közelben, akinek adhatta. Egész kedves jószágok tudtak lenni, amikor nem ingerelte az ember. Nem szabadott hirtelen mozdulatokat tenni, vagy erőszakkal minden irányba hajlítani és akkor teljesen nyugodtak tudtak maradni.
- Öné, Meiou san? – Csillantak fel újra a szemeim, miután a kígyó megszólalt és azt mondta nem ezt a növényt keresem. Teljesen elképedtem és, ha tudok, biztosan megtapsolom. Ilyen kígyóval még nem találkoztam soha! - HŰH! Tényleg? Ismered a gyógynövényeket? Azt is tudod, merre keressem ezt? – Próbáltam felfelé fordítani a fejem, láthassam az ott trónoló kígyót.
Számtalan kérdésem lett volna hozzá, de Meiou san olyasmire tért ki, amitől kőszoborrá dermedten kékültem el. Azt mondta a virágpora lehet mérgező a kezemben tartott növénynek. Hirtelen nem volt róla fogalmam, mit csináltam. Rengeteg növényt néztem meg. Szándékosan nem szaglásztam, de megeshetett túl közel hajoltam hozzá.
- I-i-igazán? Ne-ne-nem emlékszem! Egyiket sem szimatoltam, mert Akira kun azt mondta, hogy nem szabad, de le-lehet túl közel tartottam az orromhoz. – Nyeltem hatalmasat. - Me-mennyire mérgező, Meiou san? Mik lehetnek a tünetek? Mikor jelentkeznek? – Estem egyik kétségből a másikba, nem elég rossz növényt találtam, még sikeresen megmérgeztem saját magamat. Utána villant be a kép, milyen lelkesen tartottam Meiou san elé, aki még kezébe is vette, úgy vizsgálta meg.
- U-u-ugye, Ön se lélegezte be, Meiou san? – Lettem másodperc töredéke alatt ugyanolyan fehér színű, mint a hajam. Nem azért jöttem ide, hogy magamat, főleg nem másokat mérgezzek meg! Ráadásul Meiou san-t éppen az előbb kértem meg, hogy tanítson! Milyen lenne már, ha rögtön ezek után megölöm egy ártatlannak látszódó növénnyel?! Mit mondok apának?! És anyának?! Már, ha én is túlélem!

[Meiou Toshizou]

  Úgy gondoltam, hogy a 400 évvel a hátam mögött nem érhetnek meglepetések. De úgy néz ki ez a négy évszázad nem jelent semmit sem halálisten mércével. Megéltem, hogy egy Amatsuji palánta térden állva könyörög azért, hogy tanítsam. Rendben, de mire? Nonszensz volt az egész szituáció. Nem is igazán tudtam mit kellene válaszolnom erre. Ezért úgy kerülgettem a kérdést, mint macska a forró kását.
   – Hát Shinobu-chan, ez esetben azt mondom Akira-chant kellene becserkészned ezzel – adtam jó tanácsomat.
  Kissé meglepett, hogy Taichou-chan teázásra adta a fejét. Ráadásul ehhez egy hétköznapi léleknek ismeretlen teanövényt akar használni! Lehet Anikivel meg kellene lepnünk egy üveg szakéval, az sokkal ízletesebb, mint holmi bakopából készült tea, ebben biztos vagyok. A szaké legalább nem öl… csak hosszútávon.
  Miután Shinobu-chan és Hebi-chan is biztosított arról, hogy Anikit üldöző díszes társaság még mindig nem járt a környéken, megkönnyebbültem. Nyílt terep állt rendelkezésemre a szórakozáshoz, nem kellett tartanom attól, hogy esetleg lebukok.
  – Nem a tulajdonom, de Hebi-chan valóban a bajtársam – feleltem meg Hebi-chant illető kérdésére. Önzőség lett volna holmi tárgyként utalnom a kígyóra, hiszen több egy állatnál. Elképesztő tudással és megérzésekkel.
  – Assszt hisszem tudom – sziszegte. – Megmutassszam? – érdeklődve lesett felém. Villás nyelvét várakozóan öltögetve. Lopva intettem neki, hogy várjon még egy kicsit. Kár lenne elszalasztani ezt a nagyszerű alkalmat! Hebi-chan tökéletesen megértette a néma jelzésemet és csendben hallgatta a fejleményeket. Noha arcán meglátszott a kétkedés, mikor a szóban forgó virágról hamis históriákat kezdtem koholni.
  A fiú ártatlan ábrázatát látva először úgy véltem talán túlzás olyan messzire mennem, mint ahogyan azt terveztem. Viszont meglátva Shinobu-chan reakcióját, a legyezőm mögött csalafintán elmosolyodtam. Egyáltalán nem bántam meg. Sőt, úgy éreztem teljesen megérte megkezdenem ezt a hamis történetet a virágról, amiről elképzelésem se volt, hogy mi fán terem!
  – A tűnetek? Sajnos más növényekkel ellentétben ezt nem ilyen egyszerű leírni Shinobu-chan. Ez sokkal, de sokkal alantasabb növény azoknál, mint amelyeket eddig ismersz. Ugyanis mindenkinél más és más hatást vált ki! Van, akiknél napokkal később jelentkeznek csak kiütések és a rettenetesen magas láz! De az is előfordulhat, hogy némán lappang, aztán váratlanul összeesik tőle az illető… szomorú, nagyon szomorú – csalódottan ingattam a fejemet. A hatás kedvéért húztam az időt, majd mély légvétellel folytattam. – Viszont az is megeshet, hogy pár percre rá már jelentkeznek is a negatív hatásai, az első tünete pedig a rémes száraz köhögés! – miközben beszéltem erről oldalra fordítottam fejemet. A történet drámai hatásának kedvéért köhintettem párat. – Majd szédülés, ájulás, étvágytalanság! Aztán másnap ott vannak a kiütések is… alantas egy virág, én mondom! – újabb köhögést mímeltem záró gondolataimhoz.
  Sunyin mosolyogtam orrom alatt Amatsukaze mögött. Shinobu-chan kérdésére arcomról lefagyott a mosoly, némileg komolyabb ábrázattal pillantottam le rá. Egy épeszű halálisten itt megállt volna, én tovább feszegettem a határokat.
  – Belélegezni? Azt hiszem… – Előre léptem, kezemet szám elé emeltem, miközben megjátszottam a köhögést, mely rémesebben csengett az eddigieknél. Amatsukazét szorongató kezemmel ügyetlenül támaszkodtam rá Shinobu-chan vállára, mintha csak egyensúlyom gonosz játékából fakadó szédelgésemet próbálnám leplezni. – Jól vagyok – kijelentésemet cáfolandóan újabb köhögés tört fel ajkaim közül. Súlyomat lassan helyeztem rá a fiú vállára, dramatikusan előadtam, hogy éppen az ájulás szélén állok és képtelen vagyok egyedül megállni a lábaimon.
  – Kérlek, add át Anikinek és Ayane-channak, hogy szeretem őket, bármi is lesz most! – lassan csukódtak le szemeim. Shinobu-chan arca mindent megért, alig tudtam visszatartani a nevetésemet.

[Amatsuji Shinobu]

Megbabonázottan pislogtam a beszélő kígyóra. Még sose láttam ilyesmit! Errefelé ez merész kijelentés, hiszen semmi sem átlagos, de attól még a kígyó beszélt! Ráadásul ismerte a gyógynövényeket! Eltátottam a számat, milyen okos és Meiou sama egyenesen bajtársaként mutatta be! Teljesen elképedtem ezen! Nem elé okos, beszél, még igazi harcos is! Érdekelt volna, még mihez ért, vagy milyen csatákat éltek át már együtt. Annyira dúlt bennem a kíváncsiság, izgatottan rugóztam. Szerettem volna még hallani, sokat hallani róluk, meg az együtt átélt kalandjaikról!
- Sok csatában vettek részt? Mesélnének róla? Hebi san, mit tud csinálni? – Néztem rájuk csillogó szemekkel. Rajongói lelkesedéssel pitiztem a legrövidebb történetért. Annyira szerettem volna valamit hallani, teljesen elfelejtkeztem, éppen Meiou sama és a saját egészségem miatt kéne aggódnom. Fel sem tűnt, míg ténylegsen nem érkezett a kimerítő magyarázat, mivel járhat a növény virágporának belégzése. Nem mondhatnám megnyugtatott. Pillanatok alatt futott ki minden szín az arcomból. Falfehéren, hallott rémhírek alatt görnyedve imbolyogtam erőltelenül, mert ezek a tünetek nagyon összetettek voltam! Fogalmam sem akadt, honnan ismerhetném fel, amikor ennyire eltérő időben, teljesen másképpen jelentkeznek. Nem volt közös jellemző, ami egyértelműen utalhatott a mérgezésre. Ijesztően hangzott napokig nem tudhatom Meiou sama lebetegedett, vagy sem. Teljesen kétségbe estem tőle. Azok után köhögni kezdett, pedig egyenesen arcomhoz kapott kezekkel sikítottam fel némán.
Leblokkoltam, mit tehetnék, főként, hogy a következő pillanatban már vállamon támaszkodott. Borzalmasan festett. Alig bírt megállni a lábain. Borzalmasan lehetett, erre szabadkozott nincs baja. Szörnyen szégyelltem magam és kaptam el a karját, mielőtt eleshetett volna. Erőtlenül suttogott, adjak át egy üzenetet, amitől rögtön bekönnyesedtek a szemeim. Nem akartam a halálát okozni! Az sem biztos ezzel fog járni, mármint intézkedni fogok, hogy ne kelljen utolsó mondatokat átadnom. 
- Ne…ne búcsúzkodjon, Meiou sama! Ma-ma…maga fogja elmondani nekik! – Szipogtam kétségbeesetten. Próbáltam a karját átvetni a vállamon, hogy megtarthassam. Azt sejtettem nem vagyunk egy súlycsoport, de még így is felnyögtem. Nagyon nehéz volt, de még se engedhettem a földre essen!
Remegő lábakkal erőlködtem talpon tartani és megindulni vele, mert muszáj orvoshoz vinnem! Mármint azokat nem ismerek! Azt sem tudom, ilyenkor mit lehetne tenni. Nem jutottam még el odáig a tanulásban, hogyan kell mérgezést szakszerűen ellátni, megfékezni, vagy milyen növényekkel lehet lassítani a folyamatot. Egyetlen reményem az lehetett, ha időben elviszem Akira kun-hoz!
- Nem tudod, Hebi san, mivel lehet a tüneteket kezelni? Van ellenszere? – Nyöszörögtem az igencsak lassú totyogásom közben. Ha így folytattam soha nem érünk el sehova. Nem vihettem magammal! Nélküle fürgébben mozogtam. Gyors fejkapkodással kerestem, hova ültethetném Meiou sama-t. Az eddigi elfoglalt pad mellett döntöttem. Amilyen sebesen lehetett, rádöntöttem.
- Ma-ma-maradjon itt! Hozok segítséget! Akira kun tudom, hol van és biztos tudja, mit kell tenni ebben az esetben!– Próbáltam neki dönteni a támlának, véletlen se fordulhasson le róla. Tudtam gyorsan kéne indulnom, de féltem, ha megyek, akkor rosszabbul lesz és nincs itt senki, hogy segítsen neki. Ha viszont még sokáig ácsorgok itt, akkor csökken az esélye nem fog maradandó károsodást elszenvedni. Arra gondolni se mertem, pont ezzel a helyben toporgással okozhatom a halálát.
- Ne haragudjon, Meiou sama! – Kaptam a fejemhez halálra rémülten. - Nem tudtam ilyen veszélyes növényt találtam! Esküszöm nem akartam megmérgezni! Té-té-tényleg mindjárt hozok segítséget! Nem az időt húzom, csak szörnyen megijedtem és most elfelejtettem mit akartam csinálni! – Szorítottam satuként össze tenyereimmel a fejemet. Hangos szipogásokkal bámultam Meiou sama-ra. - AKIRA KUN! – Ordítottam el magam derült égből villámcsapásként. Fejemhez kaptam, hogy őt próbálom már mióta felkeresni.

[Meiou Toshizou]

  Szemem sarkában elmorzsoltam egy könnycseppet csalódottságomban. Hebi-chan elorrozta tőlem a rivaldafényt! Persze nem voltam féltékeny (csupán egy kicsit), hogy apró társam lexikonnal felérő tudása így elvonta az ifjú Amatsuji-fiú figyelmét rólam. Pedig izgalmas játék kibontakozását láttam Shinobu-chanban.
  – Vé… Végtelenül sokat beszélni! – vágtam a kígyó szavaiba, mielőtt elsziszegte volna titokzatos képességét. Kár lett volna, ha most kifecsegi, mert az ilyesmit jól kell időzíteni, hogy le lehessen nyűgözni a társaságot, és nos… ez nem a megfelelő pillanat volt!
  Lopva a kígyóra tekintettem, láttam miként villás nyelvét elégedetlenül nyújtogatja. Érthető okból, hisz oly’ sok idő után lelkes hallgatóra talált és nem hagytam kibontakozni.
  – Szóval, ha szeretnéd, biztosan elmeséli milyenek a kőgólemek – vetettem fel, hogy hagyjam bajtársamat is érvényesülni.
  – Nosssz, egy fiatal kőgólem sssszossszin egyedül nem támad, kivéve, ha ellopják a ssssszemét. A sssszemével lehetsssszéges irányítani – mesélte el izgatottan sziszegő barátom.
  – Ha szépen megkéred Hebi-chant, talán egyszer elmeséli közös kalandunkat, ahol együtt küzdöttünk a kőgólemek túlerejével szemben! – ajánlottam. – De azt tanácsolom, hogy egy rendkívül hosszú szabad délutáni programként írd fel napirendedbe, Hebi-chan tényleg nagyon szeret mesélni, igaz?
  – Terméssssszetesssszen, bármikor! – harangozta be tejfehér barátom. Viszont most rajtam volt a sor, hogy megcsillogtassam mesélő képességemet!
  Annak ellenére, hogy jórészt füllentés volt, amiket a növényről mondtam, rájöttem kedves Hebi-chan miért is imád ennyit csacsogni.
  – Huh, már látom a fényt – folytattam drámai előadásomat még tovább, amint felfedeztem Shinobu-chan milyen komolyan veszi a helyzetet.
  Megilletődtem mikor erőlködve a hátára vett, nevetésemet halk köhögésbe igyekeztem beleölteni, mielőtt lebuknék. Óvatosan megveregettem a vállát.
  – Ha picit balra helyezed a súlypontodat, akkor kevésbé fogok nehéznek tűnni – súgtam le neki, hogy azért meg ne szakadjon. – Azt hiszem nem ártana külön órát kérned Youko-anetől – jegyeztem meg kínlódására. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nevessem el magamat. És pont most nincs itt Aniki, nem tudja, mit szalaszt el!
  Hebi-chan értetlenül tekergett Shinobu-chan karján, majd közelebb hajolt hozzám, hogy szemügyre vegyen. Tanácstalanul öltögette villás nyelvét, kezemet arcom elé emeltem, hogy némán jelezzem neki, ne leplezzen le. Olyan jót szórakoztam, kár lett volna ha csak így oda lesz a játékom!
  – Biszzzzonyára van – felelte határozatlanul a fiú kérdésére. Magamban megköszöntem, hogy nem buktatott le.
  A padon landolva felszisszentem, apró grimasszal arcomon dörzsöltem meg tarkómat, míg nem rám figyelt. Résnyire nyitott szemmel vizslattam mit is alkot Shinobu-chan nagy tehetetlenségében.
  – Jaj, a szívem! Megszakad – kaptam mellkasomhoz. – Mi lesz, ha nem láthatom utoljára Anikit és Ayane-chant? – drámáztam tovább. Díjat érdemeltem volna, hogy nevetésemet képes voltam visszafogni, noha szemeim bekönnyeztek az erőlködéstől. Nem bántam, hiszen így csak művészibb lett előadásom.
  Mélyen azért reméltem, nem gondolja komolyan Akira-chan megkeresését. Pár napja, hogy átpakoltuk Anikivel a konyháját, kínos lenne, ha most rajta kapna egy aprócska tréfán. Végén túl komolyan venné a kelleténél!
  – Esetleg megidézhetnéd – vetettem fel köhögést mímelve. – Az igazi Amatsujik képesek rá! – lódítottam. Ha sikerült felkeltenem zaklatott lelki állapotában a kíváncsiságát, akkor elkezdtem ennek a kamu műveletnek az ecsetelését. – Hogy meg tud idézni Akira-chant először is szórj egy szabályos körbe virágokat – mondtam. Akira-chan szereti a virágokat, szóval jó kezdésnek tűnt. – Aztán állj a kör szélére és nézz észak felé. De mielőtt belekezdenél, végy mély levegőket, mert a nyugtalansággal Akira-chant rossz helyre idézheted! És biztosan nem szeretnéd még véletlenül se Hueco Mundoba deportálni őt – hívtam fel figyelmét az első bajra. Majd újból köhögtem, hogy fenntartsam haldoklásom látszatát. – És nagyon fontos, hogy ne ugorj el a körtől, bármi is történjék! Különben Akira-chan egy testrésze jelenik csak meg, azt pedig te sem akarhatod, hogy fél végtagokkal élje tovább az életét!
  A „haldoklástól” elkapó gyöngülésre rájátszottam a legyezőm ügyetlenül való kinyítására. Mosolyomat lepleztem vele, rövid ideig figyeltem Shinobu-chan ábrázatát, majd legyezgetni kezdtem magamat.
  – Shinobu-chan neked nincs meleged? – köhögtem fel még egyszer játékból. – Oh, hol is tartottam? Persze, az idézés! Tehát, ha kész vagy a körrel és mindent elrendeztél, akkor nincs más dolgod ezek után, mint Akira-chan nevét mondogatnod visszafelé. Ne feledd, a lényeg a határozottságon van! – végszavam nyomán összecsuktam a legyezőt és szívem fölé emeltem, mintha virágot szorongatnék utolsó perceimben. Lehunytam ismét a szemeimet, aztán karomat szép lassan leejtettem magam mellé, ezzel érzékeltetve életerőm fogyóban van.
  Persze az idézés nem sikerülhetett neki, hisz nem létező varázslat volt. De amíg Shinobu-chant előkészíti a terepet, nyugodtan gondolkodhatok, mivel is lepjem meg őt a nagy varázsolgatása során.

 

[Amatsuji Akira]

Megígértem Aneuenek, hogy a mai nap folyamán a segítségére leszek a testőrség tevékenységében, így ezt a napot igyekszem ennek szentelni. *-* Persze, arra nem gondoltam, hogy valami új keverékéért el kell jönnie a 12. osztaghoz, és még kevésbé számoltam azzal, hogy én is el fogom kísérni. Igazából picit félek attól, hogy mit szeretne tesztelni, főleg, mert külön kérte, hogy én is legyek jelen. De Nee-san nem ártana komolyan senkinek az emberei közül, szóval nincs is mitől tartanom, ugye? ^^” Bár mikor megkér, hogy szóljak Ayane-sannak, Setsunának és Shinobunak, őszintén elkezdek aggódni. Remélem, nem megint egy olyan veszélyes játékot készül tartani a csapatnak, mert nem teljesítenek úgy, mint szeretné. ^^”
Az útmutatásnak megfelelően a legrövidebb úton indulok el, keresztül a tizedik osztagon. Azt hiszem, mehetne gyorsabban is, de kénytelen vagyok megállni és elidőzni egy keveset a kert szépségén. Gyönyörűen karbantartott kert, megannyi növénnyel. *-* Vajon használják is őket, rendeltetésüknek megfelelően? Egyszer okvetlenül meg kell kérdeznem Shiroichi-santól, amikor legközelebb felém jár. De... jó gyógyítóként én azért remélem, az nem mostanában lesz. ToT Oh, ha tudtam volna, hogy ma erre hoz az utam, biztosan hoztam volna neki valamilyen finom teakeveréket. Miféle gyógyítója vagyok így, hogy még felé sem nézek? Még akkor is, ha voltaképpen hivatalos ügyben, és csak keresztül utazóban vagyok az osztagában... Ez így nem maradhat, legalább egy köszönést illene megejtenem!
Egy igen kellemes, de sajnálatos módon rövid beszélgetés során még útbaigazítást is kapok az átjáró iránya felé, tehát kétség sem férhet hozzá, hogy arrafelé indulok. Gyönyörűen lett kialakítva a bambuszerdő, igazán kellemes és relaxációra, valamint rekreációra is alkalmas helyet sikerült itt építeni. Ez annyira nagyszerű. *-* Még egy-két igazítás, és tökéletes pihenőközpontot tudnának itt létrehozni. Szerintem minden osztagnál jól jönne egy ilyen szeglete a kertnek, sokkal kevesebb lenne a stressz által okozott probléma. Shiroichi-san ebben pompásan az élen jár. *-* Viszont kisvártatva ismerős hangokra leszek figyelmes, így hát arrafelé veszem az irányt. Remélem, a keresett személyek közül többen is itt vannak, és nem kell őket egyenként előkeríteni, mert Aneue nem örülne, ha sokáig kellene halasztania az edzést. ^^”
Az elém táruló látványt némi csodálkozással igyekszem befogadni. Toshizou-anisan jelenlétében sosem tudom pontosan, mi is történik éppen, mindazonáltal megnyugtató a tudat, hogy épp nem a konyhát rendezi át nálunk. ^^” Nem mintha akkora baj lenne, nem azért, meg hamar hozzá tudok szokni az új rendszerhez is, és terápiás célra is, ha működik, nincs ellenemre, csak... A konyha... Ha nem tudok a megfelelő tápanyagbevitelről gondoskodni a családunk tagjai számára, az mindig borzasztó bűntudatot okoz. Pedig csak nem tudom elég gyorsan felmérni a megújuló terepet. TwT
– Miben szorgoskodsz, Shinobu? ^^ – kérdezem, közelebb lépve a virágok alkotta körhöz. Le is térdelek a növénykék mellé, hogy felmérhessem, miket használt. Első pillantásra mintha gyógynövény is lett volna közöttük. – Ezt a fajtát szárítva érdemesebb használni. Otthon szívesen megmutatom, hogyan a legérdemesebb előkészíteni ^^ – emelem fel az általam keresett darabot, és párat kiválogatva a földről, el is teszem őket. Volt itt még egy virág az imént, amit teákba szoktak használni, hol is láttam?
– Toshizou-anisan, a csendespihenőt nem ebben az órában szokták tartani. Ilyenkor nem tesz olyan jót, és a föld sem elég meleg még ehhez ^^ – adok egy újabb tanácsot, miközben a körbe szórt növényeket szemrevételezem. A legtöbbjét lehet használni valamire, akár csak apróságokhoz is. Szívesen megismerném, aki ide ültette őket. *-* Oh, meg is van, amit kerestem.
– Nézd csak, Shinobu – emelem fel a korábban már kiszúrt növényt. – Tudtad, hogy ezt a virágot teákba is szívesen keverik? Bocsánat, meg sem kérdeztem, tudok-e segíteni valamiben. Esetleg konkrét hatást szeretnél elérni a növények elhelyezésével? ^^

[Amatsuji Shinobu]

Eltátottam a számat, miután szóba kerültek a kőgólemek. Még sosem láttam igazi, élő, mármint átvitt értelemben élő, inkább úgy mondanám, mozgó kőgólemet! Nagyon izgatott volna a történet! Épp emiatt, akkora lelkesedéssel bólogattam hatalmasat csattant egymáson saját fogsorom. Kissé sajgott tőle az egész állkapcsom és fájdalmas ábrázattal simogattam. Lényegében ráértem ezzel foglalkozni, mert Meiou sama nem hagyta mesélni Hebi san-t, bár azt állította, később sor kerülhet még rá.
Annak nagyon lelkes kiskutya pitizéssel örültem már előre is! Ténylegesen érdekeltek volna a kalandjaik, meg a kőgólemek és a nagy küzdelmük, vagy, ahogy legyőzték őket! Meg a többi is! Ha egy volt, biztos akadt több is!
- Annak nagyon örülnék, Hebi san! Szóljon nyugodtan, ha van erre ideje! – Jutott erről eszembe valami. - El is mehetnénk egyszer közös kalandra! – Csillámlott körülöttem a levegő. Nem tudom erre, miként voltam képes, de a hatalmas rajongásom közepette sikerült összehoznom. Annyira nem zavart! Ha segít meggyőzni vele Hebi san-t és Meiou sama-t, akkor végképp nem.
Izgatottan vártam a döntésére, azonban Meiou sama állapota hirtelen tovább romlott, vagyis kiderült, ténylegesen mérgezett virágport szippantott be. Az ájulás szélére került! Siettem, hogy elvihessem Akira kun-hoz, mert ő biztosan ismerné a gyógymódot. Próbáltam felsegíteni, mármint megtámasztani, de nem sikerült. Tettem, amit javasolt, hátha segíthet, viszont így sem bíratm megmozdulni. Kénytelen voltam óvatosan visszaültetni a padra. Vele nem sikerülhetett elindulnom. Muszáj leszek, megkeresni Akira kun-t és idehozni! Ez szörnyen aggasztott, mert sok időbe telhetett! Nem tudtam milyen gyorsan hathat a méreg, vagyis mennyi ideig keresgélhetek utána. Ha pedig nem járok sikerrel, akkor ugyanott leszek, ahol a part szakad. Borzalmas kétségek között hánykolódtam, ezért rögvest felcsillantak a szemeim, miután Meiou sama beavatott, van pofon egyszerű megoldás a gondomra. Azonnal figyelmesen vágtam magam lelkes hallgató pózba. Hatalmasra tágult szemekkel, mozdulatlanul, egyenes háttal csüngtem a szavain. Azt javasolta, idézzem meg Akira kun-t. Ilyesmiről még sose hallottam. Apa sem említette képes lennék hasonlóra, de Meiou sama azt mondta lehetséges.
Az utasításainak megfelelően pattantam fel a földről. A környékünkön és a batyumban található növények közül kiválogattam a virágos, bimbós növényeket, amikkel gondosan körbe szórtam egy kisebb területet. Igyekeztem pontosan úgy csinálni, ahogy mondták, ettől még minden mozdulatom után hátra pillantottam Meiou sama-ra. A megerősítését követően folytattam mindent. Beálltam a kijelölt kör közepébe és szorgalmas tájolással megkerestem északot. Arra fordultam, majd megköszörültem a torkomat. Mély levegőt vettem. Hosszasan beszívtam, majd még lassabban kiengedtem.
- És most? – Feszengtem türelmetlenül. Minden erőmmel azon voltam, megnyugodjak. Arra kért minden idegszálammal az idézésre koncentráljak, mert valami baja eshet Akira kun-nak. Ezt semmi esetre sem kockáztattam volna meg. - Mondanom kéne valamit? Egy varázsigét, vagy a nevét ismételgetni? –
Pislogtam felé, majd fordultam gyorsan vissza, véletlenül se törjem meg teljesen az idézést. Nem szerettem volna, ha miattam kell elölről kezdeni az egészet. Próbáltam lazítani, mármint kizárólag a feladatra összpontosítani. Kizárólag Akira kun-ra gondoltam, semmi másra. Összeszorított szemekkel erőlködtem, mert nem teljesen értettem mit kell tennem. Próbálkoztam, majd kilestem magam elé, de nem láttam sehol.
- Nem sikerült? – Néztem körbe kétségbe esetten. - Mit ronthattam el? – Kaptam az arcomhoz rémülten. Nem totojázhattam sokáig. Rossz bőrben volt Meiou sama. - Sietek, amennyire lehet, Meiou sama, de…de…de – Horgasztottam le a fejemet. Láthatóan nem sok tehetségem akadt ehhez. Megeshetett még sem voltam vérbeli Amatsuji, vagy legalábbis hiányzott belőlem az a kis apróság, amivel megidézhettem a rokonaimat. Még sem adhattam fel az első kísérlet után. Újra nekifeszültem az összpontosításnak. Szinte vörösödött a fejem, annyira küszködtem, miközben továbbra sem sejtettem, mit csinálok. Lassan úgy éreztem elfüstöl az agyam, vagy legalábbis elvágódok, amikor ismerős hang csendült fel mellettem. Annyira meglepett, lendületből borultam fel.
A földön kiterülve néztem magam elé. Ott állt, mármint guggolt közvetlen mellettem Akira kun. Eltátott szájjal pislogtam rá. Nem gondoltam sikerülhet a művelet. Teljesen váratlanul ért, ezért reagálni sem bírtam a kérdéseire. Eltátott szájjal meredtem előbb rá, majd Meiou sama-ra, akinek a kezemmel jeleztem, hogy itt van a keresett személy. Képtelen voltam magamhoz térni a sokkból, bár annyi legalább eljutott az agyamba, hogy segítségre van szükségünk, méghozzá azonnal.
- A-a-a-a…AKIRA KUN! – Ugrottam előre, hogy megfoghassam a vállait. - Hatalmas baj van! Téged akartalak keresni, csak aztán Meiou sama mutatott egy techinkát, amivel idehívhatlak és megjelentél, mert szükségünk lenne ellenszerre! Kerestem gyógynövényeket, ahogy mondtad és gyűjtöttem sokat! – Mutattam a kis batyumra, meg a körülöttünk szétszórt virágokra. - Minden jól ment, míg össze nem futottam Meiou sama-val. Megkértem, segítsen beazonosítani egy virágot, amit Aikawa taichou san kért tőlem, de összekeverhettem mással és…és…é-és – Sápadtam el teljesen. - Most megmérgeztem Meiou sama-t! Nem pihen, rosszul van! Segíts rajta, kérlek! –
Gyűltek könnyek a szemeimben. Borzalmasan aggódtam, hiszen rengeteg időt vesztegettünk már el. Sürgetett minket az idő.
- Tu-tu-tudsz rajta segíteni? – Ekkor került elém a növény, amiről azt hittem, hogy kelleni fog Aikawa taichou chan-nak, de még sem az volt. - Vigyázz vele, Akira kun! – Kaptam ki sebesen a kezéből és hajítottam el messzire. - AZ MÉRGEZŐ! HA BESZÍVOD A VIRÁGPORÁT MEGHALHATSZ! Nézz csak, Meiou sama-ra milyen rosszul lett tőle! Nem érzel valamit? Nem nehéz lélegezni? Nem szédülsz? – Változott a színem hajammal egyező színűre. Komolyan az ájulás kerülgetett. Nem éltem volna túl, ha miattam még Akira kun is rosszul lesz. Mit mondanék anyának? Egyáltalán mit csinálnék? Lehet, őt is meg kéne idéznem? Nem is rossz ötlet!
Felpattantam a földről, hogy még több növényt gyűjthessek. Nem volt vesztegetni való időm! Ő biztosan tudni fogja, mit tegyünk!
- Idehívom anyát! Ugye vele is menni fog, Meiou sama? – Fagytam le ijedten. Még is csak a legerősebb volt közöttünk. Ő vezette a testőrséget. Nem biztos, hogy egyedül elég leszek ehhez a művelethez.

[Meiou Toshizou]

  A vastag-dőlttel szedett szöveg Meiou Tokiya szavai. Az IC-ket nagyon köszönöm Mei-channak!

  Orrom alatt mosolyogtam Shinobu-chan lelkesedésén. A közös kaland emlegetésére viszont majdhogynem padlót fogtam. Megszakadt a szívem, hogy ilyen fiatalon már fejjel ugrana bele a bajba. Ráadásul önszántából! Le se tagadhatná, hogy Amatsuji. Bár kétségem se fért hozzá, hogy egy-egy közös misszió bármikor előfordulhat, hiszen mégiscsak egy egységben szolgálunk. Így nagy bölcsen csak annyit mondtam, hogyha küldenek minket, akkor persze, egyébként pedig ne kísértse a sorsot azzal, hogy önként keresi a bajt.
  Nem gondoltam volna Shinobu-chan ilyen szorgosan beleveti magát az Amatsuji–idézésbe. Kicsit kezdet megesni rajta a szívem ilyen buzgón dolgozik, holott biztosan nem fog működni a dolog. De ennek ellenére is jót derültem előkészületein.
  – Észak kicsit jobbra van – jegyeztem meg, miközben tájolt, majdnem jól sikerült belőnie.
  Csendben derülve, mármint „haldokolva” figyeltem az eseményeket. Mondanom se kell, döbbenetemben leborultam a padról, ahogy szembesültem vele, Akira-chan valóban felütötte a fejét a kis rituálé nyomán. Vagyis csupán jól időzített, pimaszul jól. Csak nem megfigyeltél minket kedves Akira-chan? Remélem nem a játékomat jöttél tönkretenni, mert akkor nagyon megsértődök és lesheted, hogy a következő két hétben bármit megtalálsz a konyhádban. <3
  Döbbent arckifejezésemet legyezőmmel lepleztem, miközben ügyetlenül ülő helyzetbe tornásztam magamat. Hát ez roppantul kínos! 
  Miközben Shinobu-chan lefoglalta Akira-chan figyelmét előhalásztam a lélektelefont. Serényen lepötyögtem Anikinek, hogy legyen szíves megmenteni a vészesen süllyedő hajóról, mielőtt Akira-chan rájön mit követtem el. Akupunktúrás pontjaim már pusztán a gondolatra is belesajdultak! Ahogy elküldtem az extra vészjelzést a koordinátáimmal, visszacsúsztattam a telefont ruhám aljába. Ártatlan arckifejezéssel néztem Akira-chan felé.
  – Ejnye Akira-chan. Illik ilyet mondani, miközben fél lábbal már így is a sírban vagyok? – Shinobu-chan reakciójában bízva köhécseltem egyet. – Megmérgezett! – erőtlenséget játszva intettem Shinobu-chanra. – Mi lesz, ha utoljára nem láthatom drága másik felemet?! – drámai haldoklások közepette siránkoztam. Shinobu-chan ötletére, miszerint Youko-anet is megidézi, színészi alakításon kívül is szívemhez kaptam. Extra lebukás! Nagyon nem állt jól a szénám. Aniki, igazán siethetnél!
  Hebi-chan halkan elsziszegte nekem nem kell ennyire aggodalmaskodnom, ugyanis Aniki máris itt van. Hálás voltam tejfehér barátomnak, hogy kérés nélkül szólt nekem erről. Meg is jegyeztem, később megköszönöm neki.
  – Otouto, mit tettek veled?! Érzem, hogy zsibbadnak a tagjaink, mintha halálunkon lennénk! – bátyám lóhalálában futva érkezett felém, majdnem elesett, amiért a halál fojtogató markának nyomása alatt botladozott. De még képes volt küzdeni! (Magam se csináltam volna szebben a belépőt Aniki! <3) – Ki volt a galád, aki az életünkre tört? Túléljük? Oh, kegyetlen a világ, hogy mindig a legjobbak kerülnek a halál hideg karmai elé!
  – Attól tartok nem, drága Aniki! Én már az utolsókat rúgom, már mozdulni sincs erőm. Még szeretett kislányomtól sem tudok elbúcsúzni! A látásom! Homályosulnak már a képek! Hát nem láthatom többé imádott Ayane-chanom szép arcát?
  – Oh, aljas, rút halál, hisz még oly fiatalok vagyunk! – megkapaszkodom Aniki ruhájában, miután segített felülni. Bár így jobban kellett uralkodnom a mimikáimon. Kínos lenne Shinobu-chan előtt most buknánk le, az átverés tetőfokán. Szemem sarkából lopva a fiúra pillantottam. Majdnem lebuktam, egy hajszálnyin múlott csupán! – Oyaji mit fog szólni, egyetlen unokával kell beérnie korai halálunk okán? Jöjj, Otouto, tarts ki még egy kicsit, elviszlek Ayane-chanhoz, méltóképp búcsúzhassunk ettől a kegyetlen világtól!
  – Már késő, Aniki. Érzem, a méreg elért a szívemhez! A csúf halál nem kegyelmezz! De te menj – és vigyél engem is! –, menj és mondd meg Ayane-channak, hogy szeretem!
  – Nem! Gondoskodom róla, hogy elköszönhess tőle, még ha így gyorsabban is hat rám a méreg! Egy leánynak hallania kell apja utolsó szavait! – ikrem feltámogatott, majd a művészi színészkedésemmel alakított haldoklásom miatt kénytelen volt ölbe venni. Ezt követelte az íratlan forgatókönyv!
  – Átok! Átok legyen rád Shinobu-chan, ha nem láthatom időben édes kislányomat még egyszer utoljára! Jegyezd meg, a síron túlról is követni fogunk, ezt megígérhetem! – mondom még utoljára drámai hangon, mielőtt Aniki shunpóval gyors jobbra el-t intézett volna. A hatás kedvéért még egy utóképet is hagyott magunk után. Ezt nevezem én hatásos kilépőnek!

// Köszönöm a játékot! *-* Ne haragudjatok, hogy záróra sikeredett… csak hát… fiam… xD De örömmel játszok Shinobu-channal egy másik játékot, ha már úgy alakult, hogy Toshi így felszívódott itt. //