Felmentő csapat

[Meiou Tokiya]

Könnyed vállvonással figyelem a fejleményeket. Elégedett mosollyal summázom, hogy minden megoldódik, és immár mehetünk is tovább a következő terembe, főleg, hogy Taichou-chan is úgy dönt, ideje tovalibbenni. Persze csak a lidércek megtisztítása után, de ezekhez nem kellenek sokan, így lelkesen suhanok a kapitány után az új ajtón keresztül. Nagyon ügyesen megtalálta, le se tagadhatná, hogy ikrem kapitánya.
Azok a ketrecek határozottan nem néznek ki jól, de ha már így felélénkült a társaság, mi is vidáman intünk nekik.
- Ejje, így lopni a napot, miközben mi utánatok kajtatunk – csóválom a fejem miközben közelebb lépek a fura kerítéshez. A hirtelen szövegelés hallatán kinyitom a legyezőm és a szám elé emelem. - Kinek jutna eszébe hozzáérni egy ismeretlen rácshoz? Pláne a tudós társaság után – súgom a másik felemnek. Nekem eszembe nem jutott volna odanyúlni, túlzottan is jól ismerem az őrült tudósok észjárását. Az aranyszabály: ne nyúlj semmihez! Csodálom, hogy ezt eszméletlen barátunk nem tudta, pedig ő maga is ott él. De legalább annyit tudnak, hogy van egy kulcs, csak azt nem, a kulcs kulcsai merre. Roppant hasznosak, és ezzel el is vesztették az érdeklődésemet.
- Nézd, Otouto, csalódnék, ha ennyire nyilvánvaló helyen lenne valami – mutatok a legyezővel a nagy íróasztal felé, és már tovább is megyek arrafelé. Az üres ketrec és ajtó problémáját meghagyom másoknak. Tényleg nagyot csalódnék, ha ennyire szem előtt lenne valami, de ettől még módszeresen átkutatom, ami az asztalon található. Semmi érdekes, az elhelyezkedésén kívül, és őszintén lehangoló a látvány, még úgy is, hogy Setsuna-chan már Shinobu-chan szavaitól is sápadozik, mintha máris felkerült volna Ane-san legújabb torpedó-játékába céltáblának.
- Ejnye, itt valaki nem akarja, hogy kutassunk. Otouto, van kedved próbálkozni? - engedem oda ikrem előzékenyen az asztalhoz, hátha megúszhatjuk a zártörést tűhasználat nélkül, bár olyasmit is láttam errefelé. Végül másik felem is ezzel a módszerrel töri fel a fiókok zárját, ami határozottan jobb megoldás, mint ripityomra zúzni a bútordarabot, bár megjegyzem, én már ezen is elgondolkodtam.
- Hogy-hogy most mi? Kipakolunk, természetesen – nézek az új játékszerekre, bár egyelőre csak papírokat látni. De hát, tudós ember általában a papírjai közé dugja a fontos fecniket, nem a lomokba, amit új fivérünk oly lelkesen szemrevételez. Magam sem tudom, melyikünk leli a kódos kis fecnit a számokkal és az üres négyzetekkel, de ránézve legszívesebben elnevetném magam. Ez Yuko-chan feladványai után semmi. Épp nekilátnék a megoldásnak a talált tollal, mikor ikrem felhívja a figyelmem még mindig sápadozó öcsénkre.
- A semmittevés helyett lassan igazán hasznossá tehetnéd magad, Setsuna-chan - szólunk másik felemmel mélázó rokonunknak, természetesen három szavanként váltva a beszélő kilétét. Ezek után már hagyjuk, hogy lelkesen felbuzdulva kutakodjon. Mivel nem egy bonyolult feladványt kaptam kézbe, az íróasztal székén hátradőlve, kezemben a kitöltött papirossal nézem ténykedését, lábam felpakolva az asztalra. Amint érdekesnek tűnő papirost emel ki a szőnyeg alól – komolyan, micsoda fantáziátlan búvóhelyezés ez? - lekapom csülkeim az asztallapról és megoldásaimat zsebre vágva odalépek megszemlélni a szerzeményt.
- Szép munka, Setsuna-chan, mutasd csak – emelem ki a bámészkodó kezéből a következő papirost. Nincs mit tenni, ezen már hangosan felnevetve adom tovább beérkező ikremnek a rejtvényt. Nevetségesen egyszerű! Ennél nehezebb kombináció nem ment volna?

(click to show/hide)

|_1_|_7_|_4_|_12_|
|_6_|_2_|_5_|_13_|
|_9_|_3_|_8_|_20_|
|_16|_12|_17|_45_|

[Meiou Toshizou]

  A tűzvész ellenére meg se izzadtam. Ráérősen legyeztem magamat Amatsukazéval, miközben végignézem Shinobu-chan lángokat eloltó akcióját.
  – Hát azt hiszem, most már végképp nem kell attól tartanunk, hogy bárhová is elugrálnának – jegyeztem meg ikremnek. Már csak azért is, mert a társaság nagyon élénken tett arról, hogy ne lehessen egy szót se váltani a jövevényekkel. – Úgy vélem kicsit paranoiásak vagyunk – fűztem hozzá pimaszul mosolyogva, miközben megjegyzést tettem a csapat túlkapásaira.
  A másik szobába gálánsan áttámogattam ikremmel újdonsült fivérünket, ki majdhogynem összeesett a haiku nélküli élettől. A meglelt shinigamikon lassan járattam végig a tekintetemet. Gyors népszámlálást tartottam a felhozatal előtt. Már majdnem szóra nyitottam a számat, hogy, na de kérem, eggyel kevesebben vannak az uraságok mikor rámutattak a szerencsétlen pórul járt társukra.
  – Én mondom, ez kínos – legyeztem meg magamat a legyezővel ikrem szavaira helyeselve.
  Meg se lepődtem már mikor a kincsvadászatot emlegették, ez hiányzott már a napi teendőlistáról!
  – Dehogy is akarják megakadályozni keresgélésünket, csupán szórakoztatni akarnak Aniki – léptem ikrem mellé, hogy szemrevételezzem az íróasztal fiókját. Egyszerűnek tűnt a zárszerkezet, amivel rendelkezett, így lezseren kihúztam frizurámból a hajtűt, hogy végével megpiszkáljam azt. Ha esetleg nem adná meg magát a zár, akkor még mindig ott van tartaléktervnek az ősi brutális módszer. De semmi szükségem nem volt erőm fitogtatására, a fiók, mintha csak megneszelte volna mi vár rá, ha nem adja meg magát, szinte azonnal ki is nyílt. – Tessék~ – léptem félre az asztaltól, hogy Aniki bátran átbogarászhassa a fiók tartalmát. Elégedetten tűztem fel hajamat a tűvel. Megnyugtató volt a gondolat, hogyha valaha Oyaji beteljesíti nagyvilágba kürtölt ígéreteit és netalántán egyszer valóban kirakja a szűrünket, lopásból még megélhetünk.   
  Ekkor ütött szemet, hogy Setsuna-chan az őszhajszálakat növesztő csoportba állt és ahelyett, hogy hasznosítaná magát, inkább lógatja a lábát. Pedig aztán bőszen állította, hogy kutya baja! Így hát nincs oka arra, hogy pimaszul kivonja magát a feladat alól, mellyel ketrecben raboskodó társainkon segíthet.
  – Lelkünk a lírai költemények hiányában túlvilágon raboskodik, de a virgonc fiatalság újabb ártatlanokat küldene utánunk – hívtam fel figyelmét ifjú rokonunk tétlenkedésére.
  – A semmittevés helyett lassan igazán hasznossá tehetnéd magad, Setsuna-chan – zengtem ikremmel. Még összebeszélnünk sem kellett, három szavakként váltogattuk mondandónkat, hogy ösztönözzük Setsuna-chant. 
  Ezután csupán egy kósza pillantást vetettem a fiókból előkerült feladványos papírra, melyet ikrem vett kezelésbe. Szinte elmenekültem a megoldásra váró számhalmaz elől. Úgy döntöttem, jómagam is inkább újabb kulcsok keresgélésébe kezdek, hiszen a raboskodó társaink azt állították több ilyen akad a helységben.
  Elkezdtem tüzetesebben körbejáratni a tekintetemet a szobában. Mivel a könyves szekrényt a lelkes kiscsapat már befoglalta, ezért máshol kezdtem szaglászni. Ösztönösen ódzkodtam a kémcsövek látványától, melytől nyomban az Amatsuji konyha jutott eszembe. Mit mondhatnék, ezek után jócskán meglepett a szőnyeg alól előkeveredett újabb papíros.
  – Are? Miért érzem azt, hogy vendéglátóink szórakoznak velük – jegyeztem meg legyezőm mögött. Nem fűlött a fogam csatlakozni ebbe a szórakozásba, így csak mímeltem, hogy komolyan foglalkoztat a dolog. Aniki részéről is rendkívül nagylelkű, hogy a panel után még belevetette magát az újabb fejtörők kisilabizálásába. Gondolatmenetem alatt ekkor landolt nálam Aniki jóvoltából a Setsuna-chantól elorozott fecni, rajta a feladvánnyal. Megilletődve vizslattam rá, hiszen ikrem majd megfulladt a nevetéstől! Mikor átfutottam a rémesen egyszerű próbatételt megjátszott rémülettel dobtam be azt a mellettem húzódó rácsok rései között a tudósok elé, mintha csak szörnyeteget véltem volna látni.
  Olyan rémesen egyszerű az a feladat, hogy élvezet lesz nézni, hogy a tudósaink túlbonyolítják „megfejtés” – címszó alatt!

(click to show/hide)

Alfa: piros; Béta: zöld; Gamma: kék

[Aikawa Chiyo]

Az ajtón túl égett a világítás. Ahogy beléptünk, egy méretes ketrec páros képe fogadott egyből. Kiroppantottam a mancsom, hogy amennyiben régi féle zárja van, úgy én azt bizony feltöröm. Ezekhez az új elektromos történetekhez  viszont nem értettem. Max megpróbálhattam betörni, vagy hasonló. Kisütni? Azt hiszem így szokták mondani.  Ám mielőtt bármit is megpróbálhattam volna, a szemmel láthatóan lelkes shinigamik egyből figyelmeztettek, hogy hozzá ne érjünk a rácsokhoz, mert ki fog minket ütni. Nagy elánnal mutogatták pórul járt társukat. Morrantam egy aprócskát, hisz ha most youkai~ként lehetnék jelen, ilyen parányi dolgok nem zavarnának, de nem voltam az.
Shino~chan kérdésére kíváncsian rápillantottam. A másik ketrec üres volt, és nagyon izgatta a fantáziáját.
   -Óvatos legyél, nem szeretném, ha bajod esne. De ha nem érsz hozzá, akkor megpróbálhatod! -simogattam meg a fiú haját. Azért megvártam, hogy tényleg ne essen bántódása, de úgy tűnt, hogy az árnyékkal tényleg ügyesen boldogul. Megnyugodva láttam a saját dolgom után. Nevezetesen, hogy feltúrjam ezt a szobát. Vagyis túrjuk. A többiek is lelkesen besegítettek.  Módszeresen neki láttam, hogy felfordítsak mindent. Azt állították, hogy valamerre a szobában van a kód elrejtve, amivel eszméletvesztés nélkül ki tudjuk őket szabadítani. Kutakodásom közben ütötte meg a fülem Eiji~chan kérdése. Nem felém címezte, ámbár a kérdés tartalma nem volt számomra ismeretlen.
   -Eiji~chan! -szóltam neki hangosan. Nagyon lelkes mosollyal kapta föl amit talált, és jött oda hozzám. Hihetetlen aranyos volt, ahogy hozzám törleszkedett, meg amilyen lelkes volt. A probléma csak azzal volt, amit kért tőlem.  Megkínozni…  szemmel láthatóan örült volna neki. Viszont mégis csak kínzásról beszélünk! Mormogva haraptam meg, amiért ilyeneket kért tőlem, meg fordultam azonnal, mert még mindig mart a vére. De nincs az a pénz, hajlandó lettem volna kimutatni a dolgot, hogy épp lángolt a pofázmányom.  Más dolgom akadt épp. Ahogy meglettek a kódok, már csak az volt a kérdés, hogy melyik kód mit is nyit. Ahogy kiderült, ezt már nem tudták a jótét fogoly lelkek. Viszont két olyan zár volt, amelyikhez számok kellettek. Az egyik nagyon egyszerűen fölöslegessé vált, hála Shino~channak. Vagyis azon lehetett gyakorolni. Amelyik azon nem jó, az lesz jó a másikon.  Azt már csak remélni mertem, hogy ezzel nem indítunk el semmilyen önmegsemmisítő valamit. Suza~chan mindig ezekkel ijesztgetett.  Beütögettem a számokat, ahogy azt kellett, hibát írt ki, így siettem a másikhoz, miközben Shiro~chant készenlétre intettem szavak nélkül. Bármi biztonsági valami is történne, legyen időnk biztonságba helyezni az embereket. Ehelyett csak a zár füstölt el, de az menthetetlenül. Onnan már, volt egy olyan sejtésem, még a zár szülőatyja se nyitotta volna ki. Viszont, meg volt a kód a másikhoz.  Ahogy sikerült kinyitni őket, egyből küldtem vissza az előző csapatot, hogy szedjék össze a többi kísérleti lényt is. A szájhúzásukra, láthatóan mentek volna már, csak rájuk mordultam, hogy ne akarják, visszazárjam őket. Nem akarták.  Vagyis a téma le volt beszélve.  Én meg jól nevelt alak módjára beütöttem az utolsó színkódot, ahogy Shino~chan oda engedett.
   -Én megyek elől Eiji~channal. Rin~chan Eizo, ti maradjatok párba, úgy tűnt, hogy ügyesen dolgoztok együtt. A két Toshi~chan, és Setsu~chan pedig csapatban legyetek Shino~channal. -mondtam,  ajtót nyitva.

[Aikawa Chiyo]

Felmentő csapat

Mivel villámküldetés, így maximum szószám 450 legfeljebb 500 szó

Az előző csapatot Chiyo visszaküldte, hogy szedjék össze a többi kísérleti alanyt is. Ti viszont tovább indultok. A színkombinációt beütve kinyílik az ajtó, amit korábban nem sikerült felfeszítenetek.  A túloldalon egy hatalmas terem. Mintha az alagsor egyik fele fel lett volna osztva termekre, a másik fele viszont egybe lett volna nyitva még az első két emelettel is.  Ebből kifolyólag, ide már természetes fény is jut, hisz vannak ablakok. A terem túloldalán egy különös lény ül. A ruhája arról, árulkodik, hogy valamikor maga is kísérleti alany lehetett. Viszont sehol egy ketrec, lánc, vagy bármi hasonló, ami a többieknél meg volt. Ha kísérleti alany is volt, úgy tűnik, hogy ő volt a végső példány. Bárkik is végezték ezeket a kísérleteket, vagy kezdték el egyáltalán. Ez az alak, noha humanoid formája van messziről, még se tévesztené senki össze egy emberrel. Mintha egy életre kelt, belülről vörösen izzó csontváz és páncélzat keveredése kelt volna életre. fém karmos kesztyű kezébe egy hatalmas kasza pihent. Maga a termete sem volt elhanyagolható. Legalább két és fél méter meg volt magasságra. Ahogy rátok villantja vöröslő tekintetét, szép komótosan felkel, és felétek nyújtja a fém mutató ujját.  Majd int egyet, és nyolc csontváz harcos jelenik meg a semmiből, és indul el felétek. Rajtuk is európainak tűnő vértek vannak, és dárdát fognak a kezeikben. Csontvázak, tehát nincs húsuk, szerveik, amikkel meg lehetne ölni őket. Ténylegesen el kell pusztítani őket, ha azt akarjátok, hogy ne támadjanak rátok. Nem elég csak szétütni a csontokat sem a helyéről. Ha csontokra szét is hullnak, kis idő elteltével összeállnak újfent a csontváz lénnyé.
Csontvázak:
Pusztakezes harc:  7 pont
Fegyveres harc:  10 pont

Minden csontváz egy shinigamit céloz meg, ellenfeléhez ragaszkodik.
Ha sikerült elpusztítani, vagy valamilyen módon harcképtelenné tenni, még mindig ott van az a lény, aki megidézte őket. Ha azt látja, hogy a csontvázai nem jártak sikerrel, akkor maga is rátok támad. Őt már jobban megéri közösen támadni.
A páncél harcos:
Fegyverhasználat : 17 pont
Pusztakezes harc : 19 pont
Reiatsu kezelés: 13 pont
Helyváltoztató képesség: 16 pont
Különleges képesség: 12 pont

Különleges képességként forró lávaszerű anyagot képes megidézni, és irányítani.
Elsőnek a kaszájával küzd. Suhintásai égető forró lávapengékként közelednek felétek. Akit eltalál komoly, másod vagy harmadfokú égési sérülést okozhatnak. Külön külön túl nagy a túlerő, ám közös támadással megfordulhat a kocka. A kommunikációra, ha netalán valaki beszélni próbálna vele, szemmel láthatóan nem reagál. Bárki, vagy bárkik is hozták létre, erre nem fektettek túl nagy hangsúlyt.

(click to show/hide)

Ha kérdés, segítség szükséges, vagy IC reag kell bármi ilyesmi van, keressetek nyugodtan! Ha valaki késik a poszttal, szóljon előre!   

HATÁRIDŐ:  Február 13.  21:00

[Meiou Toshizou]

  Pimasz mosolyomat legyezőm mögé rejtettem miközben a tudósokat figyeltem. Szórakoztató volt látni, miként vívódnak a feladvánnyal. Csalódottan csuktam össze a legyezőmet mikor Taichou-chan serényen nekikezdett a kódok megadásának és az éles agyak is kikerültek a rácsok mögül. Hamarost pedig már mennünk is kellett tovább, így nem akadt több időnk húzni a tudósok érzékeny idegeit.
  – Biztos jó ötlet hátrahagynunk őket, Taichou-chan? – kotyogtam közbe, játékosan vizslatva a kiszabadított halálistenekre. Vállaltam volna pesztrálásukat, biztosan jó szórakozás lett volna! Viszont az érdeklődésem le is apadt, ahogy meghallottam az új formációnkat. Ravaszdi vigyoromat a legyezővel bújtattam, miközben Shinobu-chan felé vizslattam. – Ahogy Taichou-chan szeretné! <3 – hajtottam fejet a döntése előtt, közelebb libbenve kis csapatunk tagjaihoz.
  – Shinobu-chan~ – szólítottam meg a fiút. – Lelkem szenved nemtörődömségedtől! Meddig kívánsz váratni a költeményekkel? – kérdeztem megjátszott letargikussággal. – Érzem, hogy nincs sok időm, már látom a fényt! – takarom el szemeimet, kelletlenül hunyorítva. Utóbbit meg se kellett játszanom, a szoba ahová érkeztünk szinte ragyogott az eddigi helységekhez képest, melyekben ikremmel a mobiltelefonnal kellett világítanunk, hogy legalább a másik orrát láthassuk. A szemeket megpróbáltató eset után érdeklődve vizslattam a főnöknek tetszelgő figurára.
  – Szerencsétlent jócskán elintézték, förtelmesen fest – jegyeztem meg Anikinek. – Wháú, a borzadályos megjelenésének ellenére aztán sok barátja van – fűztem hozzá álmélkodva, ahogy a teljes harci vértbe bújt csontvázak is felütötték a fejüket. Sok érdekes dolgot volt már szerencsém tapasztalni megélt évszázadaimban, csonthadtesttel sem most találkoztam először. De sajnálatos módon nem ismeretségüket jöttek gyarapítani.
  Az agyatlan társaságot egy cseppet lebecsültem. Főleg azt a csontvázat, ki felkért egy táncra. Nemes egyszerűséggel lejtettem odébb a dárda útjából, mellyel üdvözlésül hadonászott. A következő csapását pedig már Amatsukazéval ütöttem arrébb, hogy a következő pillanatban meglepjem riposztommal. Kifordítottam a kezéből a fegyvert, kigáncsoltam és utána letessékeltem kobakját a helyéről. Ha cseppet is hű a tipikus varázslatokhoz, akkor abba kell hagynia az ugrabugrálást. A csontos csapat tagjai viszont virgoncabbnak bizonyultak ennél. Egy-kettőre összeszedte maradványait és harci kedvéből pitiánernyit sem veszítve újból nekem lódult.
  – Are? Te aztán nem tudod, mikor kell feladni – fosztottam meg legalább hatodszorra különböző végtagjaitól. Alkalmanként brutalitást se mellőztem és ripityára vágtam csonttagjait, de még ez se hatotta meg különösebben. Csalódottan vágódtam le újfent lábtalan ellenfelem hátára, mielőtt összekaparta volna magát. Elhúzott szájjal legyeztem magamat Amatsukazéval és néztem el ikrem felé, hogy lássam, ő miként boldogul bosszantó ellenfelével.
  – Haah~ hogy van képed? Én itt megszenvedek a napi betevőért, te pedig henyélsz? – morrantam fel, ahogy megláttam Aniki éppen ráérősen szemrevételezte csapatunk hadakozását. Elhajítottam az alattam heverő maradványok között ezúttal a combcsontot, hogy még inkább megnehezítsem darabos ellenfelem végtagjainak összeverbuválását. Ez után intettem Anikinek, hogy tegye csak le magát mellém nyugodtan. Csontbajtársam teljesen ártalmatlan a szobában széthagyott darabkái miatt. – Szerinted túl korai lenne ivó szünetet tartani? – tekintettem sokatmondóan ikrem ruhájának azon pontjára, ahol őrizgette az értékes szakét.
  – Shinobu-chan~ fogd meg kérlek! – dobtam el ezúttal csonthaverom kobakját, méghozzá kedves a fiú felé, amolyan emlékeztetőül, hogy ez bizony az én holtamból hátrahagyott maradvány is lehetne. Ami kitudja, előbb-utóbb meg is valósulhat, ha ítéletnapig várat azokkal a haikukkal!
  – Meleg van – sóhajtottam fel lehunyt szemekkel legyezve magamat. – Hol késik a frissítő? – pillantottam fel ikremre fél szemmel.

[Amatsuji Shinobu]

Bent maradtam a ketrecben, mert a többiek megszerezték a kulcsokat. Nem akartam láb alatt lenni, hogy ott karistolok körülöttük, míg a kombinációkkal küzdenek. Én voltam a legközelebb az ajtóhoz, vagyis, ha gond van, nekem kellett kitalálnom valamit. Erre már igyekeztem készülni, hiszen Aikawa taichou san intett a kezével, készüljek. Egyenesen az ajtónak feszültem, bármikor körbe rugdossam, üssem, kalapáljam, ha szükséges.
Hazudnék, ha azt állítanám nem könnyebbültem meg, miután kinyílt az ajtó. A kattanó hangra óvatosan fogtam meg a kilincset és nyomta le. Félénken kukucskáltam át, de semmi különöset nem észleltem.
Megvártam a többieket és középre zárkóztam, ahogy Aikawa taichou san kérte. Enyhén még kirázott a hideg, mert éreztem a hátamba fúródni mindkét Meiou sama tekintetét. Elszégyelltem magam, ezért igyekeztem Setsuna sama felé araszolni.
A félelmem nem volt alaptalan, mert egy hatalmas vöröslő páncél ücsörgött a terem túlsó oldalán. Már a kinézete sem volt békés, hát még, azok után felállt. Óriásit nyeltem, mert nem volt picike. Egyet sikeresen hátra is léptem. Nem voltam erre felkészülve. Képes lettem volna ijedtemben kitolatni a teremből. Még szerencse Setsuna sama bátorítóan megpaskolta a vállamat. Ettől kicsikét észhez tértem. Most gyáván elfutok, mi lesz később? Hogy állok apa szeme elé? Mit mondok a társaimnak, vagy Aikawa taichou san-nak? Nem tehettem meg! Gyorsan összeszedtem minden bátorságom!
Enyhén megpofoztam az arcomat és nagy levegőt vettem. Szigorúan néztem a hatalmas páncélosra, aki több, ha jól számoltam nyolc csontvázas harcost idézett meg. Nem sokat tudtam foglalkozni a nézegetésükkel, mert felénk tartottak. Rögtön a padlóra helyeztem a tenyeremet. Anya-t hívtam segítségül, legalább lassítsa le a mozgásukat, míg a többiek eldöntik, mit szeretnének tenni.
- Velük is olyasmit kell csinálni, mint a lidércekkel, Setsuna sama? – Mutogattam szabad kezemmel, hogy betörni a koponyájukat. Maszkot nem láttam rajtuk. Lehet mást kellett csinálni. - Őket nem tudjuk megtisztítani? – Billentettem oldalra a fejemet.  A választól enyhén elszomorodtam. Ha egyszer halottak már sokat nem tehetünk értük. Visszaküldjük őket. Ez lebegett a lelki szemeim előtt, amikor előre lendültem. Futásból közeledtem az első páncéloshoz. A felém szegezett dárdájára felugrottam. Végigfutottam rajta, majd átfordultam a fejénél. Megragadtam a koponyáját, ami a kezemben maradt. Ijedten inogtam meg az alattam tovább csapkodó lénytől, vagyis jobban a nálam lévő részétől, amit még egy követett Meiou sama jóvoltából. Elhaló sikollyal dobtam el mindkettőt. Azt hittem menten elájulok!
-E-e-e…ezek nem halnak meg, Aikawa taichou san! – Ugrottam háta mögé és rúgtam bele az előttem botorkáló páncélosba, amitől éreztem összeestek a bordái, majd harmonikaként az egész teste. - Mo-mo-most….mit csináljak? – Pislogtam a kapitány és a többiek felé tanácstalanul. Nem tudtam a megoldást, de a többi csontváz sem hagyott békén. A felém szúró dárdák elől igyekeztem elhajolni, elugrani, vagy éppen felfelé szökkenni. Találomra ütöttem, rúgtam a páncélosokat, amire mindegyik ugyanúgy reagált. Szétesett. Aztán nem sokkal később újra összeállt. Még épp időben hátráltam, miután kék színű tűz lepte el mindegyiket. Nem igazán tudtam, most mi lenne hasznos, ezért óvatosan elpitiszkáltam az egyik dárdát és megpróbáltam vele szétütögetni a körülöttem lévő páncélosokat, hátha a tűz meg szétesés kettőse túl sok lesz nekik.

[Sukkecu Eiji]

Szilánkosra hullott hitvány szíve, miután mennyei mannája harapással jutalmazta. Semmi vágás, semmi spriccelő vér, semmi műtéti beavatkozás, leszíjazás, csonkítás. Fájdalmas sóhajjal viselte süket fülekre talált fohászait. Nem tehetett egyebet, mint bánatában beleszagolni az első fiolába. Émelyítő szaga miatt enyhén eltartotta magától. Másikat bontott fel. Ismerős illat csapta meg orrát. Alkohol, kloroform, egyéb illékony szeszek.
Ravasz mosollyal vitte tovább szerzeményeit a következő helyszínre. Elől törte az utat, miként gyönyörű pipacsa követelte. Éppen csak meglátta a terem túlsó felén ücsörgő páncélost fékezett be. Kiszökött lábából minden erő és hátraborult a mögötte haladókra.
- FIAM! – Kiáltott fel fájdalmasan. - Mit vétettem ellenem emeled maradék vitézséged? – Szívéhez kapottan támaszkodott tovább a mögötte állókra. Arra nem fordított nagyobb figyelmet, éppen páncélos csontvázakat idéztek ellenük. - Gyermekem! Húsom és vérem! – Rogyott a térdeire, miközben a hatalmas vöröslő páncél felé tartotta karját. - Édes életem éneke~♥ - Fordult enyhén varázslatos szépsége felé. - Szemben szemtelenkedő szépséges színekben szertelenkedőt, szeretném szerény személyemmel Seiretei-be szállítani. – Pislogott könyörgő szemekkel egyetlen vörös nádszálvirágjára. Arra sem volt rest, hirtelen megfogja kézfejét és csókkal illesse bársonyos bőrét.
- Kérve kérlek, kegyelmezz! Engedd, magammal vihessem! – Őszinte rajongással pillantott fel úrnőjére, mert ténylegesen akarta azt a káprázatos színben tündöklő ékkövet. El kívánt hozzá jutni, ám útját állták a csontvázak, akikkel a többiek hadakoztak. Bosszantotta ez a kellemetlenség, így kivárta, mikor kerülnek távolabb tőlük, majd megidézte kicsiny kék lángját, aki fürgén repült oda a nyolc megidézett lényhez és lobbantotta mindet lángra. Még utolsó, csibész mosolyt villantott gyönyörűségére, majd a kezében hurcolt üvegek tartalmát beleöntötte szájába és egyszerűen ráfújta a lényekre. A fellobbanó tűzre őrült tudósként dőlt hátra, miközben égnek emelte karjait. Pokoli kacajjal élvezte a lángokat, míg vörös testvére felé nem tartotta az üveget.
 - Hálával tartozom, shatei! – Szívta fel tüdejét, miután átjárta a sake mámorító íze. Immár újult erővel indulhatott meg az árválkodó és isteni színekben pompázó páncélos felé. A csontvázak sorsa nem foglalkoztatta. - Gyermekem! Húsom és vérem! Hát nem ismersz fel? – Tárta szét karjait, miközben indák jelentek meg a páncél alatt. - Jöjj hozzám! Add meg magad, s gyere velem! Ígérem, biztonságban leszel! Vigyázok rád! – Tekeredtek fel rá az indák, de még nem szorított rá a páncélzatra. - Ne kényszeríts, erőszakkal vigyelek el! – Jelent meg eszelős mosoly arcán. - Bár azzal csak igazolod, hozzám tartozol! – Borították be lángok az egyre jobban köré tekeredő indákat.

[Meiou Tokiya]

Amint Taichou-chan igényelte, örömmel adtam át neki a megoldást rejtegető papirost. Nagy kár, nem volt rá szükség, a feles záron teszteléssel máris bebizonyosodott, melyik kód nyitogatja tudós barátaink celláját. Így oda az izgalom. Kissé csalódottan soroltam vissza másik felem mellé, és bólogattam hevesen felvetésére.
- Hozzá értő felügyelet nélkül láttuk, mily könnyedén csapdába estek – fűzöm hozzá ikrem aggodalmát magyarázandó, hiába tudom, ezért még nagyot fogok kapni drágalátos Yuko-chantól, ha megint a szeme elé keverednék. Pedig amennyiszer bajba kerülnek, nem mondhatja, lebecsülöm a tudósokat, mindössze a harctéri tapasztalatukban kételkedem, szerintem teljesen jogosan, hisz ide is az utánuk való kajtatásban kavarodtunk. - Bízhatsz bennünk, Taichou-chan, vigyázni fogunk egymásra~ <3 – dalolom a csapatelosztás hallatán és magam is besorolok ifjú rokonom és az Amatsuji fiúcska mellé.
- Are? Csak nem egy ősz hajszál az ott, Setsuna-chan? A halál csúfolkodó lehelete téged is legyezget? Jobb lesz sietni azokkal a haikukkal, mielőtt elfogyna családunk – toldom ikrem szavaihoz, miközben magam is hunyorogva tekintek a meglepően jó fényben sütkérező teremre. Mivel a zseblámpa funkció immár tényleg teljesen felesleges, kihasználom az időt arra, hogy dokumentáljam a jelenséget Nao-channak. Amúgy is szereti Sauront, ez az alak még hasonlít is rá valamennyire. Biztos szomorú lesz szegénykém, hogy nem hoztam magammal ide.
- Ne is mondd, szegény kyodai vérével ilyeneket tenni vért kíván – válaszolok fejcsóválva ikremnek, miután legyezővel leplezett vigyorral hallgattam végig Eiji-chan kifakadását. - Elvégre a mi unokaöcsénk Otouto, bár elnáspángolni nem nekünk kell – veregetem hátba ikremet, majd jobban szemügyre veszem a felénk közelítő csontos sereget. Elhúzom a számat a látványra. - Azért biztos nem lesz drága kyodai ellenére, ha fiacskája haverjait kissé kiporoljuk – kissé kiropogtatom ujjaimat, mintha készülnék kardot rántani. De láttam én már elég filmet ahhoz, hogy ne csak szétkapni akarjam a harcosokat, mert a végén még össze is raknál magukat. Így aztán amelyik kiszemelt magának, azt minden különösebb szívbaj nélkül közelebb engedem magamhoz, hogy villámlépéssel táncoljak előle odébb. Nem űzöm sokáig ezt a fogócskát, a mozgása alapján nem tűnik túl komolyan vehető ellenfélnek, így mikor ráunok a dologra, egyszerűen megküldöm egy Shakkahouval a lényecskét, és miközben vígan elég, én nézem a műsort, amit a többiek csinálnak. Egy-egy szép mozdulatot meg is tapsolok, mert miféle közönség lennék, ha nem tenném?
- Csak tüzet raktam, Otouto, olyan hűvös az idő így télen – rejtem mosolyom ismét a legyező mögé, miközben a repülő combcsontra küldök egy újabb Shakkahout, véletlen se tevődjön össze ikrem csontváza. Invitálására letelepszem mellé, és már nyúlok is a haorim alatt rejtegetett csészékért, mikor felveti a jól végzett munkáért járó koccintás ötletét. - Előtted járok egy gondolattal – adom kezébe vigyorogva a csészét, majd szólok új fivérünknek is, nagy bánatára megkínálnám egy korty itallal. Sajnos csészéből nincs nálam tartalék, de így is testvériesen tudunk osztozkodni, nagy kár, már libben is tovább.
- Otto – kénytelen vagyok a szaké helyett Ao Hououzát kézbe venni, és előhívni erőteljesebb alakját*, hogy visszaverjem a lávaköpetet, amivel szemtelen unokaöcsénk üdvözölne bennünket. - A szemtelenje féltérdre kényszerített – nyögök fájdalmasan, amiért fel kellett pattannom, hogy a szálfegyverrel védeni tudjak. - Hol is tartottunk? - fordulok ikrem felé és kezébe nyomom saját csészémet, hogy végre kitölthessem a jól megérdemelt italokat. - Setsuna-chan, nem ünnepled meg bátyáiddal első ősz hajszálaid? - emelem meg felé is a szakés üveget, mert neki is jut a jó minőségű itókából, ha leülne közénk.

*magyarul shikait oldott

(click to show/hide)

Hadou 31: Shakkahou
Magyar név: Vörös tűzágyú
Leírás: A kidou a használója kezéből jön ki, erős labdaként vagy hatalmas robbanásként.
Idézés: Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé.
Kidou képzettség: 6 pont

[Kurosawa Rin]

Míg a polcokat kutattam át Eizo-channal hű társammal odajött hozzánk Eiji-chan is. Jó hangulatában volt, amit látni is lehetett rajta. Viccelődött egy kicsit Eizo-channal. Szerintem nem örült neki, hisz eléggé szívatták őt ,,tű” félelme miatt is.
-Eizo-chan esztelen életét bolondos boncolás egyáltalán nem érdekli. Ha lehet a metszést hanyagoljuk. -mondtam e szavakat, miközben a könyveket néztem át.
Próbáltam ugyan úgy válaszolni, ahogy ő beszélt. Hátha észbe kap, hogy neki is komolyan kéne már viselkednie. Legalább a küldetés erejéig. Majd ahogy ezen elgondolkoztam én lettem a célpontja. Kegyelem nincs a földön?! Rácsípett a hajamra egy csipesszel, míg nem figyeltem gyorsan megtette felém első támadását.
-Játszhatunk, de akkor te leszel a páciens.~ -kacsintottam rá miután felé fordultam.
Majd rögtön nyúlt a többi lombikért, fioláért meg az egyéb eszközökért, amikor hívták őt. Szerencsékre el is ment. A béklyókat le vette rólunk Isten.
Útközben meglett a kulcsunk is, s vele együtt a megoldás is. Nem valami nehéz feladat volt, amit meg ne tudtunk volna oldani. Gyorsan le is huppantam a földre, majd megfogtam Eizo-chan kezét és húztam magammal a kapitányunkhoz.
-Na végre megszabadultunk Eiji-chantól, s most jöhet a küldetés további része. -szavaimat kuncogást követte.
Ahogy átadta mindenki a megfejtését Chiyo-chan beütötte őket. Végül az egyik helyes volt szerencsénkre, s semmi se robbant fel. Ez már egy plusz pont számunkra! Ahogy kinyitotta az ajtót megkaptuk a parancsot is, melynek nagyon is örültem.
-Igenis~ -intettem a kapitányunkhoz, majd fordultam oda Eizo-chanhoz.
-Úgy látszik megint egy csapatot alkotunk. -kuncogtam rajta, majd követtem hű vezérünket.
Egy terembe vezetett minket, ami olyan volt mint egy alagsor csak termekre osztva. Mármint csak az egyik fele, s másik fele egybe volt nyitva. A fény, ami minket ért valamiért irritáló volt. Lehet azért, mert nem sok világosság ért minket a küldetés alatt. Szemem is fájt hirtelenjében, de utána minden helyrejött. A terem végén egy lény ült kaszájával a kezében. Mondhatni emberi formája volt, de mégse mondanánk annak. Mintha belülről izzott volna termetes teste, hisz olyan két méter magas lehetett. Erre a látványra a hasam is begörcsölt
-Hát ez is jól megnőtt… -húztam meg Eizo-chan ruháját.
Észre is vett minket ez a szörny, s lassan fel is állt. Felénk mutatta fémből készült mutató ujját, s megjelent nyolc csontváz katona. Páncéllal és dárdával felfegyverkezve. Olyan mintha Csonttörő testvérei lennének.
-Na Csonttörő, nem ismered őket valahonnan? -kuncogva tettem fel kérdésemet felé.
~Ne hidd, hogy ilyen agyatlan lényeket ismerek. -intett felém, de végül ő se bírta ki nevetés nélkül.
Viszont sokat nem gondolkozhattam ezen, hisz végre harcolhattam is Csonttörő haverjaival, akit oly rég nem láttam már. Mikor elindultak már akkor indítottam a támadásomat, hogy ne kerüljön a pajtim olyan közel. Szépen levágtam karját, amiben a dárda volt, s oda shunpozva hozzá kikaptam a kezéből azt, hogy fegyvere se legyen ellenem. Viszont közben a helyemet változtatnom kellett nehogy rám támadjon. Amint ezt megtettem gyorsan a pengéimmel apró szilánkokra vágtam a testét, mert ahogy észrevettem a többiek támadását… Ezek a lények a testüket nem féltik, hisz újból össze tudnak állni. Mily meglepő. A kis szilánkok olyan 1-2 cm lehetett. Próbáltam minél kisebbre vágni a csontokat. Mindegyik pontját felvágtam. Csak szilánkok látszódtak a földön. És ha újból próbált volna vissza formálódni, akkor tovább vagdostam őt ugyan olyan kisebb darabokra, s dárdával rá is segítettem még. Ahogy sikerült legyőznöm a kis bajtársamat még egy ellenféllel kellett szembenézni az egész csapatnak, hisz ezt elég nehéz egyedül legyőzni.
Rémisztő volt maga a termete is, de a kaszája lávapengéket idézz meg, s az közeledik felénk. Nem éppen jó számomra, hisz elég esélyesen elporlasztja az én Csontpengéimet, így messziről lefogtam őt. Használtam a Bakudou 01: Sai  technikát, s reméltem, hogy a csapatnak így könnyebb dolga lesz. Míg mozdulatlan volt megpróbáltam megvágni a testét a pengéimmel. Ínszalagokat értem a vágásokkal.

[Shima Eizo]

Cseppet sem volt kedvem a nyomozósdihoz, de amint megláttam Rin-t egy polc felé haladva, én is csatlakoztam mellé. Az a legkevesebb, hogy hasznossá teszem magamat számára, miután bekötötte a lábamat. Keresésem reménytelennek látszott, pedig még a könyvek lapjait is átforgattam, hátha közéjük van rejtve a kulcs.
- Ez így hasztalan, semmi érdekes sincs a könyvek között. – túrtam szét türelmetlenül az eddig rendezetten hagyott sorokat. Ezután Eiji csattogtatott egy gumikesztyűt a fülem mellett, majd felém fordulva tartotta égnek a szikét.
- Az-azzal meg mit csinálsz? Meg-megőrültél? – csapódtam lendületből a polcnak, tévesen hitt menekülőút irányába, egy-két fejemre eső könyv fogadtatásában. Szerencsére ismét meglettem mentve a lassan már védőangyalommá avatott Rin-nek hála, és a hasfelmetsző is eltűnt köreinkből. Keresésünk ezután sikerrel járt, a fogjuk ejtettek távoztak, mi pedig beléptünk a következő terembe. Egy óriási vörösen izzó csontváz várt minket, páncéllal, és kaszával felfegyverkezve. Valami azt súgta, hogy ő lehetett a végső példány, habár az alkotójával jobb lett volna találkozni, mert már elegem van a sok kísérleti patkányból.
- A termete ne tévesszen meg, fogadok ugyan olyan puhány, mint a többi. – válaszoltam Rin-nek, miután a ruhámat húzta meg aggodalmasan. A létszámhátrányt hamar pótolta, egy mozdulatára nyolc kegyence kelt életre, akik ezek után nekünk is rontottak. Az ő felépítésük is megegyezett a naggyal, se húsuk, se szerveik, amikben kárt lehetne tenni. Ettől függetlenül kedvemet nem szegte, ugyan olyan kardcsapásokkal terítettem le, mint a szerves rokonaikat. Kicsi csalódás ült arcomon, amikor már többször szedte össze magát, és ahogy körülnéztem, a többieké is pont így viselkedett, nem én vagyok a béna. Még egyszer, és utoljára darabokra vágtam, majd csontfejét magam elé tartva emeltem fel.
- Lenni vagy nem lenni? – tettem fel számára a kérdést, majd hatalmas lendületet véve hajítottam el a szoba másik sarkába, mint egy válogatott Amerikai focista. Reméltem, hogy az összeépülésének van valamiféle hatóköre, amiből most kiesett.

[Meiou Setsuna]

  Az újabb csapatelosztásért nem repestem az örömtől. Akumatachiék piszkálódó kommentárjain már meg se lepődtem. Betegségre fogtam volna vagy imposztoroknak véltem volna őket, ha csendben hallgattak volna.
  – Vagy csak kezdesz rosszul látni. Nem lenne meglepő, elvégre most tapossátok a négyszázat – vágtam vissza a feltételezésre, miszerint őszülnék, sőt mi több, haldokolnék. Nem tervezem se most, se úgy cirka ötszáz évig feldobni a pacskert, hiába reménykednek most ebben a démonfivérek.
  Az új, eddigiekhez képest világosabb szobába érve körbejárattam a tekintetemet. Habár a terepfelmérésem nem tartott sokáig, ahogy megpillantottam a helység túlsó végében ücsörgő szokatlan lényt. Rossz érzés fogott el a látványától.
  Gondolataimból kirángatott vállamat ért lökés. Lepillantottam, ekkor került szemeim elé Shinobu, ki szinte holttá sápadt rémületében. Gyors helyzet felmérésből úgy tippeltem, hogy miközben hátrált véletlenül nekem jöhetett. Megveregettem hozzám közelebb eső vállát, hogy némi bátorságot öntsek belé. Eddig is jól helytállt. No meg volt olyan kedves, hogy a bizalmatlan rácsok mögött sem etette meg magát semmivel. Szóval nem véltem, hogy pont ez ellen a szokatlan lény ellen kellene feladnia.
  A bemelegítő kör képében felénk érkező csontvázak közül rám eső példány dárdáját habozás nélkül hárítottam. Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy a lábam ismét a régi volt, nem zsibbadt és akaratom szerint mozgott.
  – Nem hiszem – szóltam hátra Shinobunak, ahogy ismét elütöttem a felém szúró dárda hegyét a Hsu Quandaóval. – Ezek nem lidércek – adtam a fiú tudomására. Legalábbis kisugárzásra cseppet sem tűntek annak. Egyéb hasznos információval aligha szolgálhattam éppen, hiszen még csak most kezdtem küzdelmemet a csontemberrel.
  Ahhoz képest, hogy ellenfelem pusztán csontból állt egészen ügyesen forgatta a fegyvert, viszont ahogy komolyabb lendülettel rácsaptam a Hsu Quandaóval a dárdát fogó karjai vállból estek le. Döbbenten néztem, ahogy ezek után összeszedte magát. Nem hatotta meg az sem, mikor két részre vágtam, vagy mikor jobb híján négy darabra és hiába növeltem a darabszámot tíz fölé, a csontfickó habozás nélkül állt össze újra és újra.
  – Nem őszülök! – morrantam fel az ikrek egyikének szavaira, miközben hátrább löktem a csontvázat, hogy lendületet szerezzek egy újabb vágáshoz. – Amúgy az alkohol pont nem hiányzik romló látásotoknak – jegyeztem meg pimaszul, miközben ezúttal a lény koponyáját kíséreltem meg több darabra szelni.
  Felmerült bennem az ötlet, hogy kitessékelem most már az ablakon, miként láttam, hogy az ikrek – a maguk sajátos módján lerendezték csontvázaikat. Éppen az ablak felé terelgettem mikor észrevettem szemem sarkából, hogy Shinobút körbevették a csontlények. Mellkason rúgtam ellenfelemet, hogy elég terem legyen egy lendületből indított Chigirihez. Úgy számítottam, ha a fiú jobbra ugrik, akkor pont letarolhatom a csontvázait anélkül, hogy bármi baja esne. A lendület már megvolt a technikához, már éppen szóltam volna Shinobunak, hogy ugorjon odébb, amikor a még izgő-mozgó csontvázak kék tűz alatt égtek porrá. Meghökkenve fordítottam csapásom irányát a nagyobbik csontváz felé.
  Már nem tudtam visszavonni támadásomat. Reméltem Eiji nem fog nagyon haragudni, amiért kicsit megkaristolom a nagyfiút, akit valamiért gyermekének fogadott. Tényleg az lenne? – habozva vizslattam a lényre. Vagy ez is egy Akumatachiéktól elszedett sületlenség?
  – Taichou? – néztem a kapitányra, tőle várva az utasításokat, mi legyen a lénnyel. Mindeközben Shinobu mellé hátráltam. Azt kívántam egy karcolás se legyen rajta, odahaza aligha nézik majd el kifogásnak, hogy fél pillanatra nem tartottam rajta a tekintetemet és ezért bezsebelt egy-két nyaklevest.

(click to show/hide)

Chigiri (Talajhasítás): A használó a kardját nagy erővel a földhöz csapva energiát szabadít fel, mely feltépi a talajt. A szanaszét repülő méretes kövek, föld-, esetleg aszfaltdarabok elsősorban az ellenfél megzavarására valók, ám a megfelelő talajon akár sérülést is okozhat a felszakított törmelék.
Fegyveres harc: 3 pont

Köszönöm a türelmet! >.<

[Aikawa Chiyo]

Egy elnyomott sóhajjal vettem tudomásul, hogy Eiji~chan újfent nem vette jó néven, nem bántalmaztam, holott azt kérte.  Lehet meg fogom Hana~sant kérdezni, hogy ő mit csinálna a helyembe… persze nevek nélkül. Kei~chant inkább nem fárasztottam vele, mert ő rávágta volna, hogy adjam meg neki, amit szeretne. Nem akartam elengedni a rókám szadista oldalát. Viszont most nem volt idő ilyesmikkel foglalkozni. Ahogy átléptem az ajtón, a túloldalon fogadó természetes fény kifejezetten jól esett az érzékeimnek.  Körbe néztem a feltűnően méretes termen. A háttérben ücsörgő alak, amikor felkelt, sóhajtottam egyet. Valamiért sejtettem, hogy nem kacsót akar rázni a csapat férfi tagjaival. Már épp elővontam Gin~chant, amikor meghallottam Eiji~chant. Hatalmasra kerekedett szemekkel pislogtam rá. A fia? Komolyan a fia lenne? De nem hasonlít az illatuk egyáltalán! Betudhattam volna annak, ám gyanakvón néztem a férfira. Sumákolást sejtettem a háttérbe. Viszont, ahogy kérte, hogy haza szeretné vinni. Ezt a részét pontosan ismertem a dolgoknak. Szó nélkül rúgtam el magamtól a csontit, ami rám akart meggondolatlanul támadni.  Viszont olyasmit pillantottam meg a szemem sarkából, ami valamiért egy pillanat alatt felbosszantott. Drága jó tiszteim csata közben döntöttek úgy, hogy szaké délutánt tartanak. Nem előtte, nem utána, közvetlen alatta.  Egyelőre lenyeltem a mérgem. Vagy inkább elpakoltam magamban. Ha most álltam volna le veszekedni velük emiatt, ugyanazt műveltem volna, mint amit ők.  Inkább Eiji mellé kerültem.
   -Hogy gondolod a haza vitelét? -érdeklődtem le halkan, hogy más ne hallhassa. Úgy tűnt, hogy ennyire előre még nem volt terve. Egyelőre azon igyekezett, hogy úgy le tudja fogni ne essen komolyabb baja. Ebben Setsu ~chan támadása nem segítette. Óvatosan húztam a nyakam, majd intettem a kezemmel. Megnőtt a gravitáció a lény körül közvetlen.  Kihúztam Gin~chant, mintha vele alkotnék, ám Shiro~chan tette a dolgát. Picit elő kellett vennem a rókák sunyiságát, ha segíteni akartam Eiji~nek.  Noha megjelent a pecsét a szegycsontomon, a ruha szerencsésen eltakarta. Nem oldottam fel a róka képességét.  Tartottam a lényt, hogy ne tudjon mozdulni. Közben Eiji indái köré tekeredtek. Épp csak megrándult a szemöldököm, mert ez azt jelentette, hogy az az ebképződmény is itt lehet a környéken. Viszont ahogy felvillantak a kék lángok, egyből lelkes kisróka szemekkel pislogtam Sunog~chan fele, majd Eiji~re, majd megint Sunog~chan fele. Ott volt a kísértés, hogy begyűjtsem a tüneményes lángocskát egy kiadós szeretgetésre, de még vártam vele. Előbb a páncél gyerkőcöt kellett eltűntetnem. Végig gondoltam a lehetőségeket. Két dolog van. Az egyik, hogy átciheljük SS~be, de az alapból rossz ötlet volt. Csak elkobozná a 12. osztag, amiért Eiji morculna be, és láttam már morcos onit. Amúgy viszont, egy kis bűvész trükk kellett. Óvatosan a medalionomhoz értem. Egy illúziót vontam magunk köré. Ugyanazt mutatta, ami ténylegesen történt is. Egy pontig legalábbis. Utána viszont, csak annyit láthattak a többiek, hogy ráugrottam a páncélos lény sisakjára, majd keresztülhasítva azt, megöltem.  Ahogy a lény megsemmisült, ténylegesen el is tűnt a teste. *
   -Meiou ikrek! Ha haza értünk, akkor várlak mind a kettőtöket az irodámban! -nem felejtettem el, hogy mit műveltek. Azt sem, hogy mennyit segítettek. 
   -Ideje haza menni! -jelentettem ki. A többiek épp befutottak a mentett lényekkel. Shino~chant menet közben körbe szeretgettem, amiért ilyen ügyes volt az első küldetésén.

(click to show/hide)

Chiyo, Eiji és maga, illetve a lény köré egy illúziót vont, ami azt láttatta, mintha épp megsemmisítené a lényt. A valóságban azonban tüzes indákkal, illetve tűzzel megkötötték, és Rairin~re bízták, (az ő ereje tökéletesen alkalmas volt, hogy féken tartsa) aki eltűntetve magukat, Inrai~sama szentélyéhez vitte a lényt, ahol az istennő felügyeletét élvezheti, míg Eiji érte nem megy. Ám ebből, hála az illúziónak, az osztag többi tagja nem érzékelt mást, csak hogy a lény elpusztult

[Aikawa Chiyo]

Felmentő csapat
Mivel villámküldetés, így maximum szószám 450 legfeljebb 500 szó

Ahogy a lény eltűnt, az épületet körül vevő pajzs is megszűnt, ami eddig megakadályozta, hogy kijussatok. Az előző csapat shinigamijai nagy alapossággal követték az utasítást, és valamennyi kísérleti állatot összegyűjtöttek. Úgy tűnt, hogy nem esett még bajuk. Vagyis kisebb megfigyelés után el lehetett őket engedni.  Noha a küldetést sikerrel zártátok, arra azonban nem derült ténylegesen fény, hogy ki állhatott ezek mögött a bizarr kísérletek mögött ténylegesen. Maguk a foglyul esettek sincsenek tisztában ezzel. De ez már az otthoniak kérdése első soron. Ti a rátok bízott feladatot maradéktalanul, és sikerrel teljesítettétek. A kiszabadított shinigamikkal együtt haza indulhattok.


Köszönöm szépen a játékot!

[Neliel Tu Oderschvank]

Szép estét! ~

Küldetésetek véget ért, menjetek békével... illetve jutalommal! Szép hosszú utat jártatok be, és viszonylag gyorsan végeztetek, így mindenki jutalma 500 LP és 1500 ryou.