„Ha gyenge a lelked, tompa a kardod éle.”
A lány nem tudta mire számíthat. Félt, mi több, rettegett. Remegő lábakkal lépdelt végig a puha kasmírszőnyegen, melyen régen imádott mezítláb rohangálni. Most bármit megadott volna, ha elszaladhat, vissza a szobája biztonságába. Abba a biztonságos zugba, ahol minden elől elbújhatott. De nem tehette, beszélnie kellett a férfival, aki annak a tölgyajtónak a túloldalán volt, ami előtt megállt. Bizonytalanul emelte fel remegő kezeit, majd óvatosan ütötte neki az ajtónak. a sírás kerülgette,mint általában a hasonló helyzetekben, de nem engedhetett a késztetésnek. A maradék büszkeségére még szüksége volt.Ahogy felvillan a következő állomás, a mi állomásunk neve, bizonytalanság hullámai söpörnek át rajtam. Végig kétségeim voltak azt illetően, hogy vissza kell-e jönni. Jó ötlet-e? Hiszen jó életünk volt Kiotóban. Nem volt feltétlen könnyű, de jó volt. Mondjukm nem hiszem, hogy Tokió egy kisebb külvárosában könnyebb lesz. Nem élek álomvilágban. Tudom, hogy már azért összetehetem a két kezem, hogy sikerült mindössze egy érettségivel munkát találnom. Nem volt könnyű, főleg úgy nem, hogy semmi esély nem látszott arra, hogy valaha visszaülök az iskolapadba. Szerettem volna, de a lehetőségek nem voltak annyira adottak.
A lány nyugtalanul simult bele a méregdrága autó ülésébe, miközben a kezében lévő két dolgot szorongatta, olyan erősen, mintha az élete múlott volna rajta. A borítékot és a telefonját. Ahogy behunyta a szemét fel-felsejlettek előtte az ajtó mögött történtek. „Vagy megteszed, vagy többet ne is lássalak!”, hallotta a hangokat a fejében. Sejtette, hogy a férfi dühös lesz, számított kiabálásra, fenyegetőzésre - ezekre lett volna válasz reakciója -, de arra nem, amit végül kapott. A másik fel sem emelte a hangját, csak nyugodtan nézett rá hideg, kék íriszeivel, majd talán a sarkköröknél is fagyosabb hangon hellyel kínálta, miután hadarva, meg-megbicsakló hangon kitalált. Amint pedig leült, a férfi a korábbihoz hasonló fagyosan ultimátumot adott neki. Ijesztő volt, sokkal ijesztőbb, mintha kiabált volna. Úgy beszélt, mint a tárgyalópartnereivel szokott, azokkal, akiket nem feltétlen szeretne viszont látni, csak illedelmes.
- Megérkeztünk - szólalt meg mellette egy kedves hang, kitépve őt a gondolatai mocsarából. Ahogy kinyitotta a szemeit, a család sofőrjével találta magát szembe, aki barátságosan mosolygott. Érezte, hogy mondania kéne valamit, de nem jutott eszébe semmi, így inkább csak megfogta a felé nyújtott kezet.
- Esni fog - nyögött ki végül valamit kissé rezignáltan, miközben elnézett a férfi mellett, aki kisegítette az autóból. Nyár közepe volt, vihar előtti fülledt meleg uralkodott, ő mégis fázott.Megjelennek a pályaudvar elülső részei. Teher és használaton kívülálló vagonok. Megállunk egy pillanatra, talán elengedünk egy másik vonatot. Nem tudom. Ez a kis idő azonban pont elég ahhoz, hogy óvatosan megrázzam a kezemnek dőlő, barnahajú fiút. Elsőre nem akar sikerülni, ahogy másodikra se, a harmadik az igazi. Összeszorítja a szemeit, majd álmosan motyog valamit és közelebb húzza magához a kezében lévő plüsst. Talán vissza is aludna, ha a vonat nem indul meg hirtelen egy nagyobb rándulás kíséretében. Ez már elég ahhoz, hogy kinyissa a szemét, majd álmosan pislogjon rám. Látom barna íriszeiben az értetlenséget.
- Megérkeztünk - világosítom fel egy mosoly kíséretében, miközben felhúzom a kabátját. Valószínű, ha teljesen éber lenne, akkor nem hagyná ezt, kikérné magának, hogy meg tudja csinálni, ő már nagyfiú ˘w˘! De most nem teszi, még mindig álom ittas. Inkább az ablakra emeli a tekintetét.
- Esik az eső - állapítja meg, mire bólintok, miközben talpra állítom. Tél van és hideg, de ahhoz még sem eléggé, hogy hó essen. Ahhoz már meleg van.
Futott. Nem tudta, hogy hová megy, vagy mit szeretne kezdeni az életével és magával, csak futott. Úgy érezte, hogy mindenki őt figyeli és tud mindent, annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, ez teljesen lehetetlen. Meg kellett volna várnia a sofőrt és bemenni az épületbe, ami előtt kitette. Ezt kellett volna tennie, ez volt az elvárás, aminek meg kellett volna felelnie, ahogy egész eddig élete erről szólt. A megfelelésről. Most viszont nem volt rá képes, egyszerűen nem tudta megtenni. Utolsó gyilkosnak érezte volna megát.
Vitte előre a lába, de maga sem tudta merre megy. A telefonja szüntelenül rezgett a kezében, de nem nézett rá. Nem akart. Gondolkodni sem akart, létezni sem. Azt gondolta, egyszerűbb lenne, ha hirtelen csak úgy eltűnne a semmibe. De ez nem volt lehetőség. Azonban a városban sem császkálhatott örökké. Nem sok értelme lett volna. Haza vágyott, de nem mert menni, még mindig félt, mi több retteget a férfi korábbi szavai miatt. A lábai bizonytalanul vitték előre, mígnem egy furcsa hangot hallott. Ahogy oldalra pillantott, aranybarnaíriszei az állomásra találtak rá. Nem volt buta lány, mégis percekig bámulta az épületet és azt a pár embert, akik ki-be járkáltak rajta. Nem tudta, hogy mit tegyen, bemenjen-e vagy sem.
Végül egy eső csepp esett a fejére, majd még egy és egy újabb. A víz megállíthatatlanul hullott lefelé, ő azonban meg sem mozdult, hagyta, hogy a ruhái szépen, lassan átázzanak. Végül egy véletlen mozzanat indította meg előre, egy férfi neki ment. Nem tudja, hogy mit fog ott bent csinálni, csak ment. Az olyan egyszerű volt.
Ahogy körbenézett a helységben nem látott órát, így a telefonjára pillantott, amin éppen hívták. Nem ez volt a meglepő, hanem az, akinek a nevét - vagy inkább titulusát - a készülék mutatta. Aztán a telefon remegése abba maradt. A lányé nem. Pár pillanatig még habozott, majd visszahívást indított.
- Gyerünk már, gyerünk már - suttogta, miközben kicsöngött. Végül egy kedves és mély hang szólt a készülékbe, ő pedig válaszolt. Egy pályaudvar előterében állt, dőlt belőle a szó és a könny is. Szánalmasnak érezte magát, mégis hirtelen mintha nem nyomta volna annyi súly a vállát. Nem mintha ez a tizenöt perces csevej megválthatta volna az életét, de nem sokkal később a peronon állt és egyedül, csapzottan, ázottan, vörösre sírt szemekkel. egy jegyet szorongatva szállt fel a Kiotóba menő vonatra.A vonat zakatolva teszi meg az állomás eleje és a peron közötti távot. Ez a közel két, maximum három perces út pont elég ahhoz, hogy mindent összepakoljuk. Vagyis pakoljak. Szívesen mondanám, hogy nincs sok mindenünk, de ez nem lenne igaz. Egy nő és egy gyerek. Pont az a két létforma, akik a legtöbb, igazából tökéletesen felesleges holmit tudják felhalmozni.
Ahogy a mellettem álló kisemberre nézek, most már sokkal inkább tűnik lelkesnek, semmint álmosnak. Egyszerűen szívmelengető és megmosolyogtató látvány, ahogy még kissé fáradt szemeivel, mégis határozott mozdulataival próbálja felvenni a hátizsákját, amiben a játékai és könyvei vannak. Legalábbis azok, amiket erőnek erejével és csodának csodájával ugyan, de be tudtam passzírozni abba a kis táskába. A többi a mellette lévő sporttáskában van. Ez utóbbit ő maga akarta hozni. Meg is próbálta felemelni, ez azonban nem sikerült neki. Teljesen várható volt, hiszen még csak hat éves. Azonban előbb belátta így, hogy lehetetlen a dolog, mintha egyszerűen csak nemet mondok. Tehát ő hozza a kishátizsákját, én pedig minden mást. Ami kimerül a korábban említett sporttáskában és a leghatalmasabb bőröndben, amit Kiotóban venni tudtam. Végül is nem panaszkodhatok, pár centiméter híján a derekamig ér a monstrum.
Végül a vonat kisebb hangzavar közepette lefékez, gurul még egy kicsit előre, majd megáll. Szinte érzem a mellettem álló fiúból áradó izgalmat. Ha tehetné és lenne helye, akkor minden bizonnyal már ugrálva várná, hogy mikor szállhat már le és nézheti meg milyen is a főváros, vagyis annak egyik külterülete.
- Gyerünk már, gyerünk már! - szuggerálja az ajtót, mire megsimogatom a fejét, majd meg fogom a felém eső szabad kezét. Túl sok a leszálló, nem kockáztathatom meg, hogy elkeveredjen. Nem hiszem, hogy egy kisebb szívinfarktus nélkül túlélném. Bár… kérdés, hogy a szívinfarktust túl élném-e
. És bár szívesem - na jó, talán annyira azért még sem - agonizálnék ezen tovább, kinyílnak az ajtók és megkezdődik a leszállás.
Sokat gondolkodott, három és fél órája volt rá, ugyanis pont ennyi időt ült vonaton. Egy része haza vágyott. Nem akarta ott hagyni a húgát, főleg nem az apjukkal. De az nem hagyott neki választást, legalábbis ő, 15 éves fejjel úgy érezte, hogy nem tehet mást. Mégis sírni szeretett volna, ahogy eszébe jutott az otthona és benne a legtöbb ember. A testvérét, a személyzetet és az apját is, akár mit mondott szerette. Hiszen az egyetlen szülője volt, több mint hét éve. Sírni akart és most már sírt is. Már olyan mindegy volt. A vonaton utazó pár ember már így is őt figyelte, de egyik sem szólt hozzá.
Ahogy meghallotta, hogy az ő állomása következik olyan gyorsan pattant fel, ahogy csak tudott. Remegtek a lábai, nem állt rajtuk biztosan mégis úgy robbant le a vonatról, mint akit üldöznek. Talán így is volt. Üldözte a felelősség, minden miatt. Ahogy leért megtorpant. Eddig még sosem járt azon a helyen, mindig kocsival jött. Nem tudta mit csináljon, merre menjen. Elveszettnek érezte magát, elveszettebbnek, mint korábban.
- Maaya! - hallotta meg a saját nevét, mire megfordult a tengelye körül és ott állt vele szemben a nagyapja. Ma már sokadára akarta magát elsírni, most azonban nem ment. Talán már elfogytak a könnyei. Ereje azonban még volt, ahhoz pont elég, hogy megtegye azt a pár lépést, amire szüksége volt ahhoz, hogy a nagyapja karjaiba vethesse magát. Nem tudta mi lesz ez után. Úgy sejtette, hogy pár napon belül haza kell mennie és meg kell beszélnie a terhességet és az egész dolgot, nos… mindenkivel, de nem akart ezzel foglakozni. Inkább csak behunyta a szemét és hallgatta a doboló hangot, mely a tető irányából jött. Kint még esett az eső, ő pedig a nagyapjából áradó meleg ellenére is fázott.Rettentően sokan vannak az állomáson, de megpróbálok úgy szlalomozni az emberek között, hogy ne tarolja le senkit, de ez nehéz. Nem csak azért, mert egy többkilós, hatalmas bőröndöt húzok magam után, hanem azért is, mert egy immáron teljesen éber hat évest kell kordában tartanom. Yuuri mindenhová oda akar menni és mindent meg szeretne nézni. Megértem, hiszen most van először Kiotón kívül teljesen más helyen. Új neki minden. Így fognom kell a kezét, elég erősen ahhoz, hogy ne tudja ki rántani. A korábban emlegetett szívinfarktus dolog még mindig fennáll.
Ahogy kiérünk a peronról a főtérbe több lesz a hely és kevesebb az ember. Ismerős a hely, olyan, mintha semmit se változott volna az elmúlt 7 évben. Hirtelen egy pillanatig azt hiszem, hogy látom magam, amint kétségbeesetten, szarrá ázva telefonálok a Papával. Az emlékkép azonban egy pillanat alatt semmissé lesz, ugyanis a fiam megrántja a kezem, miközben megpróbál az ajtó felé húzni, jelezve, hogy ő már nagyon menne, ne álldogáljak csak egy helyben. Máskor, egy másik helyzetben rászólnék, hogy legyen türelemmel, de most igaza van. Jobb, ha megyünk és nem pedig a ködös emlékeimmel foglalkozom.
Ahogy kilépünk, vagy inkább ki robbanunk az üvegajtón minden olyan nosztalgikus. Kint nincsenek sokan, így vonakodva ugyan, de elengedem a fiam kezét, ugyanis telefonálnom kell. A vonaton jöttem rá, hogy bár lediktáltattam Mamoruval a kellő címet, de elfelejtettem felírni, mind ezt az után, hogy közölte vele, megoldjuk a közlekedést Karakurában, mégis csak tizenöt évig éltem itt
. Azonban ez a fél másodperc elég ahhoz, hogy egy ismerős hangra gyorsan kapja fel a fejem.
- Yuuri! - szólok a fiamra, aki hatalmas szemekkel néz rám egy pocsolyából. Vagyis inkább annak a helyéről. Ezzel persze semmi baj nem lenne, hiszen gyerek, ők élvezik az ilyesmit. De edzőcipő van rajta, ami átázott, bát ez láthatóan őt nem különösebben érdekli, mivel nem kap más instrukciót hatalmas mosollyal és lendülettel beleugrik a következő tócsába is. Végül csak sóhajtva megrázom a fejem. Most már végül is olyan mindegy, legyen gyerek nap. Meg amúgy is, az eső is elállt, bár még hideg van, de a nap már kisütött.
