Szerző Téma: Watanabe Maaya  (Megtekintve 1149 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Watanabe Maaya

Fullbringer

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 9 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világossárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#f4df9e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Watanabe Maaya
« Dátum: 2017. Febr. 27, 00:57:53 »
(click to show/hide)


Név: Watanabe Maaya (szül.: Shimizu Maaya)
Faj: Fullbringer
Nem:
Születési hely/ idő: Tokyo; 1994. 02. 14.
Kor: 23 év
   
Az elmúlt évek során jelentős változáson ment keresztül. Korábbi jellemének, már nyoma sincs. Egykoron egy végtelenül elkényeztetett, hisztis és semmitől vissza nem riadó gyerek volt. A „nem”, mint szó nem volt ismeretes számára. Amit szeretett volna, azt vagy megkapta, vagy megkapta, más lehetőséget nem különösebben fogadott el. Nevelve sem különösebben volt, legalábbis a szülei által. Így tehetett szert korábbi meglehetősen kellemetlen és kibírhatatlan jellemére. Egyedül a kishúgával volt normális. Jelentős változás akkor következett be, mikor 15 évesen teherbe esett és kvázi kidobták otthonról.
Napjainkban igyekszik komolyan és felelősségteljesen viselkedni, még ha az nem is mindig megy is neki úgy, ahogy ő azt gondolja. Az emberekkel általában kedves, könnyedén elcseveg velük szinte bármilyen témáról, bár kissé távolságtartó, de koránt sem durva - nevelve ugyan nem volt, de külön illemtanárt azért fogadtak mellé. Azonban ha a szituáció, vagy a beszélgető partner úgy kívánja, akkor egy kis szájkaratéra is kapható. Ilyen alkalmakkor sosem lép túl egy határt, vagyis helyesebben fogalmazva igyekszik nem túllépni azon. Beszéde és a kisugárzása is magabiztosságot sugároz, azonban belülről nem mindig érzi így! Kissé önbizalom hiányosnak mondható, csak jól palástolja és mindig, mindenki előtt igyekszik végtelenül erősnek mutatni magát.  Vannak ugyan gyengébb pillanatai, ám ezekre többnyire éjszakánként, a szobájába kerül sor, mikor biztosan nem látja, vagy éppen hallja senki. Ezt leginkább a fia miatt csinálja, akiért, és akinek mindent megtenne, ám csak mértékkel. Nem szeretné úgy elrontani a nevelését, ahogy korábban az övét is elrontották. Mind ezek mellett enyhe, szadista hajlamokkal is rendelkezik.
Ha úgy van, akkor viszont rettentő makacs is tud lenni, mely egyszer-egyszer gyerekességgel is párosul. Ezzel a hibájával tisztában van, azonban egyszerűen nem tudja levetkőzni magáról. Mindezek mellett haragtartónak is mondható egy apró sértésen, vagy bántáson nagyon extrém esetben évekig tud rugózni.
A feszült  helyzeteket viszont egyáltalán nem bírja, nagy eséllyel elsírja magát, ha ilyenekbe kerül.

Első ránézésre egy átlagos huszonéves nőnek tűnik, mindössze három dologgal hívhatja fel magára a figyelmet. Az egyik az, hogy magasabb, mint a japán nők, ám a maga pontosan 168 és fél centiméterével nem különösebben számít égimeszelőnek. A másik  a haja, mellyel alapvetően nem lenne gond, töve az átlagos barna, azonban a vállától lefelé szőkébe megy át, mely természetesen - ombrén - festett. A harmadik pedig a mellmérete, mely nem a létező legnagyobb, de azért magasságához hasonlóan a japán átlag felett van. Szemei arany barnák, bőre pedig fehér, de a legrosszabb fajtából, ugyanis minden mélyebb seb vagy égés nyoma meglátszik rajta.
Alakja nem kifogástalan, a megfelelő ruhákban mégis csinosnak mondható. A külsőségekkel nem különösebben foglalkozik sokat, csak pont annyit, hogy embernek nézzen ki. Öltözködése nem túlságosan sokrétű, a hétköznapok nagy részében nadrágot és egy tetszőleges felsőt szokott hordani, nem szoknyák híve, csak akkor veszi fel, ha feltétlenül szükséges. Kiegészítőket csak nagyon ritkán hord, sminkelni pedig szinte sosem szokott, maximum egy kis szempilla spirált használ, de semmi többet. Ha nagyon muszáj, akkor ki tudja magát csípni, ruhái és képességei és meg vannak hozzá, de nem szereti, meg nem is jár olyan eseményekre, vagy helyekre, ahová kellene.
 


Neve: Warm welcome (Meleg üdvözlés)
Típusa: tűz
Fókusztárgy kinézete: Egy kisméretű arany medalion, mely egykoron a nagymamája fülbevalója volt. A fülbevalók közül csak a pár egyik darabja van nála, a másik az unokatestvére tulajdona.


Maaya az ereje segítségével a két test érintkezésekor létrejövő súrlódást kihasználva tud tüzet generálni. Viszont képességét csak akkor képes maximálisan kihasználni, ha magas oxigén tartalmú helyen tartózkodik. Ez azonban visszafelé is működik, vagyis nehezebb a képességét használnia, ha a körülötte lévő levegő oxigén szegény.

Normális oxigéntartalmú helyen: A tűz létrehozásának itt két fontos feltétele van. Az egyik, hogy az egymáshoz súrlódó testek egyikének mindenképpen Maaya valamely bőrfelületének kell lennie - tehát meg kell érintenie/ütnie/taposnia az ellenfelét. Minél nagyobb felülettel sikerül ezt az érintést kiviteleznie, annál nagyobb felületen gyullad meg az, akit, vagy amit megérintett. A másik fontos feltétel, hogy a fókusztárgynak - vagyis a nyakláncának - szintén érintkeznie kell Maayával. Ha leszakad, vagy csak leesik a nyakából, az általa létrehozott lángok egyből elalszanak, ám az általuk okozott égési sérülések megmaradnak.

Magasabb oxigén tartalmú helyen: Itt a korábbi kettőből, csak annak a feltétlenek kell teljesülnie, hogy a fókusztárgynak feltétlen érintkeznie kell Maayával. Ugyan is oxigén dús levegőn bármit képes lángra lobbantani, ami súrlódik, (tehát ha valaki lép egyet, akkor Maayának hála akár egyből lángra kaphat alatta a talaj), ám ez csak fizikai - kézzel megfogható - tárgyakra vonatkozik (tehát, mikor egy shinigami a levegőben sétál arra nem). A képességének van határa, ez pedig nem más, mint a látása, ugyanis látnia kell, amit meggyújt. (Ezt szokta akkor alkalmazni, ha az unokatestvérével közösen alkalmazzák a képességüket.)

Az általa létrehozott lángok, őt egyik esetben sem égetik meg, ám mindenki másra veszélyesek.

Első szinten: Csak arra képes, hogy két test súrlódása következtében lángokat hozzon létre, ezek nagyságát és terjedési irányát nem tudja megszabni, sem pedig irányítani.

Második szinten: Képes megszabni, hogy az általa létrehozott lángok milyen magasra csapjanak fel, illetve, hogy merre terjedjenek, vagy hogy egyáltalán terjedjen-e, avagy csak egy helyben égjen az érintett területen.

A lángok erőssége Maaya fullbringjén lévő pontoktól függ:

  1-5 pont: Első fokú égéséi sérülés (Ilyenkor csak a bőr legfelső rétege sérül. Megjelenése annyiban merül ki, hogy az érintett bőrfelület bepirosodik, gyógyulása 5-10 nap köré tehető.)
 
  6-10 pont: Felületes másodfokú sérülés (Ilyenkor már a bőr második rétegéig, az irháig hatol az égés. Az első fokú sérüléssel szemben ez már kihólyagosodik, a hólyag nyomás hatására fehér színt vesz fel. Gyógyulási idő, 2-3 hét köré tehető.)
 
  11-15 pont: Mély másodfokú sérülés (Szintén az irháig hatol, ám itt a bőr nem felhólyagosodik, hanem színelváltozás figyelhető meg. Ez az elváltozás sárga vagy fehér színt mutat, melyhez rettentő kellemetlen, feszítő érzés társul. Gyógyulási ideje 3-8 hét közé tehető.)
 
  16-20 pont: Harmadfokú égési sérülés (Az irha teljes felületére kiterjed. Az ilyenkor szerzett sérülés merev fehér vagy barna felület, mely fájdalmatlan. Gyógyulása hosszas hónapokat vesz igénybe.)
 
  21-24 pont: Negyedfokú égési sérülés (A bőr teljes vastagságára kiterjed, illetve az alatt lévő izom-, zsír- és csontszöveteket is károsítja. Felülete fekete, elszenesedett pörökkel. Gyógyíthatatlan, egyetlen megoldás az amputáció.)






„Ha gyenge a lelked, tompa a kardod éle.”

A lány nem tudta mire számíthat. Félt, mi több, rettegett. Remegő lábakkal lépdelt végig a puha kasmírszőnyegen, melyen régen imádott mezítláb rohangálni. Most bármit megadott volna, ha elszaladhat, vissza a szobája biztonságába. Abba a biztonságos zugba, ahol minden elől elbújhatott. De nem tehette, beszélnie kellett a férfival, aki annak a tölgyajtónak a túloldalán volt, ami előtt megállt. Bizonytalanul emelte fel remegő kezeit, majd óvatosan ütötte neki az ajtónak. a sírás kerülgette,mint általában a hasonló helyzetekben, de nem engedhetett a késztetésnek. A maradék büszkeségére még szüksége volt.

Ahogy felvillan a következő állomás, a mi állomásunk neve, bizonytalanság hullámai söpörnek át rajtam. Végig kétségeim voltak azt illetően, hogy vissza kell-e jönni. Jó ötlet-e? Hiszen jó életünk volt Kiotóban. Nem volt feltétlen könnyű, de jó volt. Mondjukm nem hiszem, hogy Tokió egy kisebb külvárosában könnyebb lesz.  Nem élek álomvilágban. Tudom, hogy már azért összetehetem a két kezem, hogy sikerült mindössze egy érettségivel munkát találnom. Nem volt könnyű, főleg úgy nem, hogy semmi esély nem látszott arra, hogy valaha visszaülök az iskolapadba. Szerettem volna, de a lehetőségek nem voltak annyira adottak.

A lány nyugtalanul simult bele a méregdrága autó ülésébe, miközben a kezében lévő két dolgot szorongatta, olyan erősen, mintha az élete múlott volna rajta. A borítékot és a telefonját. Ahogy behunyta a szemét fel-felsejlettek előtte az ajtó mögött történtek. „Vagy megteszed, vagy többet ne is lássalak!”, hallotta a hangokat a fejében. Sejtette, hogy a férfi dühös lesz, számított kiabálásra, fenyegetőzésre - ezekre lett volna válasz reakciója -, de arra nem, amit végül kapott. A másik fel sem emelte a hangját, csak nyugodtan nézett rá hideg, kék íriszeivel, majd talán a sarkköröknél is fagyosabb hangon hellyel kínálta, miután hadarva, meg-megbicsakló hangon kitalált. Amint pedig leült, a férfi a korábbihoz hasonló fagyosan ultimátumot adott neki. Ijesztő volt, sokkal ijesztőbb, mintha kiabált volna. Úgy beszélt, mint a tárgyalópartnereivel szokott, azokkal, akiket nem feltétlen szeretne viszont látni, csak illedelmes.
- Megérkeztünk - szólalt meg mellette egy kedves hang, kitépve őt a gondolatai mocsarából. Ahogy kinyitotta a szemeit, a család sofőrjével találta magát szembe, aki barátságosan mosolygott. Érezte, hogy mondania kéne valamit, de nem jutott eszébe semmi, így inkább csak megfogta a felé nyújtott kezet.
- Esni fog - nyögött ki végül valamit kissé rezignáltan, miközben elnézett a férfi mellett, aki kisegítette az autóból. Nyár közepe volt, vihar előtti fülledt meleg uralkodott, ő mégis fázott.


Megjelennek a pályaudvar elülső részei. Teher és használaton kívülálló vagonok. Megállunk egy pillanatra, talán elengedünk egy másik vonatot. Nem tudom. Ez a kis idő azonban pont elég ahhoz, hogy óvatosan megrázzam a kezemnek dőlő, barnahajú fiút. Elsőre nem akar sikerülni, ahogy másodikra se, a harmadik az igazi. Összeszorítja a szemeit, majd álmosan motyog valamit és közelebb húzza magához a kezében lévő plüsst. Talán vissza is aludna, ha a vonat nem indul meg hirtelen egy nagyobb rándulás kíséretében. Ez már elég ahhoz, hogy kinyissa a szemét, majd álmosan pislogjon rám. Látom barna íriszeiben az értetlenséget.
- Megérkeztünk - világosítom fel egy mosoly kíséretében, miközben felhúzom a kabátját. Valószínű, ha teljesen éber lenne, akkor nem hagyná ezt, kikérné magának, hogy meg tudja csinálni, ő már nagyfiú ˘w˘! De most nem teszi, még mindig álom ittas. Inkább az ablakra emeli a tekintetét.
- Esik az eső - állapítja meg, mire bólintok, miközben talpra állítom. Tél van és hideg, de ahhoz még sem eléggé, hogy hó essen. Ahhoz már meleg van.

Futott. Nem tudta, hogy hová megy, vagy mit szeretne kezdeni az életével és magával, csak futott. Úgy érezte, hogy mindenki őt figyeli és tud mindent, annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, ez teljesen lehetetlen. Meg kellett volna várnia a sofőrt és bemenni az épületbe, ami előtt kitette. Ezt kellett volna tennie, ez volt az elvárás, aminek meg kellett volna felelnie, ahogy egész eddig élete erről szólt. A megfelelésről. Most viszont nem volt rá képes, egyszerűen nem tudta megtenni. Utolsó gyilkosnak érezte volna megát.
Vitte előre a lába, de maga sem tudta merre megy. A telefonja szüntelenül rezgett a kezében, de nem nézett rá. Nem akart. Gondolkodni sem akart, létezni sem. Azt gondolta, egyszerűbb lenne, ha hirtelen csak úgy eltűnne a semmibe. De ez nem volt lehetőség. Azonban a városban sem császkálhatott örökké. Nem sok értelme lett volna. Haza vágyott, de nem mert menni, még mindig félt, mi több retteget a férfi korábbi szavai miatt. A lábai bizonytalanul vitték előre, mígnem egy furcsa hangot hallott. Ahogy oldalra pillantott, aranybarnaíriszei az állomásra találtak rá. Nem volt buta lány, mégis percekig bámulta az épületet és azt a pár embert, akik ki-be járkáltak rajta. Nem tudta, hogy mit tegyen, bemenjen-e vagy sem.
Végül egy eső csepp esett a fejére, majd még egy és egy újabb. A víz megállíthatatlanul hullott lefelé, ő azonban meg sem mozdult, hagyta, hogy a ruhái szépen, lassan átázzanak. Végül egy véletlen mozzanat indította meg előre, egy férfi neki ment. Nem tudja, hogy mit fog ott bent csinálni, csak ment. Az olyan egyszerű volt.
Ahogy körbenézett a helységben nem látott órát, így a telefonjára pillantott, amin éppen hívták. Nem ez volt a meglepő, hanem az, akinek a nevét - vagy inkább titulusát - a készülék mutatta. Aztán a telefon remegése abba maradt. A lányé nem. Pár pillanatig még habozott, majd visszahívást indított.
- Gyerünk már, gyerünk már - suttogta, miközben kicsöngött. Végül egy kedves és mély hang szólt a készülékbe, ő pedig válaszolt. Egy pályaudvar előterében állt, dőlt belőle a szó és a könny is. Szánalmasnak érezte magát, mégis hirtelen mintha nem nyomta volna annyi súly a vállát. Nem mintha ez a tizenöt perces csevej megválthatta volna az életét, de nem sokkal később a peronon állt és egyedül, csapzottan, ázottan, vörösre sírt szemekkel. egy jegyet szorongatva szállt fel a Kiotóba menő vonatra.


A vonat zakatolva teszi meg az állomás eleje és a peron közötti távot. Ez a közel két, maximum három perces út pont elég ahhoz, hogy mindent összepakoljuk. Vagyis pakoljak. Szívesen mondanám, hogy nincs sok mindenünk, de ez nem lenne igaz. Egy nő és egy gyerek. Pont az a két létforma, akik a legtöbb, igazából tökéletesen felesleges holmit tudják felhalmozni.
Ahogy a mellettem álló kisemberre nézek, most már sokkal inkább tűnik lelkesnek, semmint álmosnak. Egyszerűen szívmelengető és megmosolyogtató látvány, ahogy még kissé fáradt szemeivel, mégis határozott mozdulataival próbálja felvenni a hátizsákját, amiben a játékai és könyvei vannak. Legalábbis azok, amiket erőnek erejével és csodának csodájával ugyan, de be tudtam passzírozni abba a kis táskába. A többi a mellette lévő sporttáskában van. Ez utóbbit ő maga akarta hozni. Meg is próbálta felemelni, ez azonban nem sikerült neki. Teljesen várható volt, hiszen még csak hat éves. Azonban előbb belátta így, hogy lehetetlen a dolog, mintha egyszerűen csak nemet mondok. Tehát ő hozza a kishátizsákját, én pedig minden mást. Ami kimerül a korábban említett sporttáskában és a leghatalmasabb bőröndben, amit Kiotóban venni tudtam. Végül is nem panaszkodhatok, pár centiméter híján a derekamig ér a monstrum.
Végül a vonat kisebb hangzavar közepette lefékez, gurul még egy kicsit előre, majd megáll. Szinte érzem a mellettem álló fiúból áradó izgalmat. Ha tehetné és lenne helye, akkor minden bizonnyal már ugrálva várná, hogy mikor szállhat már le és nézheti meg milyen is a főváros, vagyis annak egyik külterülete.
- Gyerünk már, gyerünk már! - szuggerálja az ajtót, mire megsimogatom a fejét, majd meg fogom a felém eső szabad kezét. Túl sok a leszálló, nem kockáztathatom meg, hogy elkeveredjen. Nem hiszem, hogy egy kisebb szívinfarktus nélkül túlélném. Bár… kérdés, hogy a szívinfarktust túl élném-e :|. És bár szívesem - na jó, talán annyira azért még sem  - agonizálnék ezen tovább,  kinyílnak az ajtók és megkezdődik a leszállás.

Sokat gondolkodott, három és fél órája volt rá, ugyanis pont ennyi időt ült vonaton. Egy része haza vágyott. Nem akarta ott hagyni a húgát, főleg nem az apjukkal. De az nem hagyott neki választást, legalábbis ő, 15 éves fejjel úgy érezte, hogy nem tehet mást. Mégis sírni szeretett volna, ahogy eszébe jutott az otthona és benne a legtöbb ember. A testvérét, a személyzetet és az apját is, akár mit mondott szerette. Hiszen az egyetlen szülője volt, több mint hét éve. Sírni akart és most már sírt is. Már olyan mindegy volt. A vonaton utazó pár ember már így is őt figyelte, de egyik sem szólt hozzá.
Ahogy meghallotta, hogy az ő állomása következik olyan gyorsan pattant fel, ahogy csak tudott. Remegtek a lábai, nem állt rajtuk biztosan mégis úgy robbant le a vonatról, mint akit üldöznek. Talán így is volt. Üldözte a felelősség, minden miatt. Ahogy leért megtorpant. Eddig még sosem járt azon a helyen, mindig kocsival jött. Nem tudta mit csináljon, merre menjen. Elveszettnek érezte magát, elveszettebbnek, mint korábban.
- Maaya! - hallotta meg a saját nevét, mire megfordult a tengelye körül és ott állt vele szemben a nagyapja. Ma már sokadára akarta magát elsírni, most azonban nem ment. Talán már elfogytak a könnyei. Ereje azonban még volt, ahhoz pont elég, hogy megtegye azt a pár lépést, amire szüksége volt ahhoz, hogy a nagyapja karjaiba vethesse magát. Nem tudta mi lesz ez után. Úgy sejtette, hogy pár napon belül haza kell mennie és meg kell beszélnie a terhességet és az egész dolgot, nos… mindenkivel, de nem akart ezzel foglakozni. Inkább csak behunyta a szemét és hallgatta a doboló hangot, mely a tető irányából jött. Kint még esett az eső, ő pedig a nagyapjából áradó meleg ellenére is fázott.


Rettentően sokan vannak az állomáson, de megpróbálok úgy szlalomozni az emberek között, hogy ne tarolja le senkit, de ez nehéz. Nem csak azért, mert egy többkilós, hatalmas bőröndöt húzok magam után, hanem azért is, mert egy immáron teljesen éber hat évest kell kordában tartanom. Yuuri mindenhová oda akar menni és mindent meg szeretne nézni. Megértem, hiszen most van először Kiotón kívül teljesen más helyen. Új neki minden. Így fognom kell a kezét, elég erősen ahhoz, hogy ne tudja ki rántani. A korábban emlegetett szívinfarktus dolog még mindig fennáll.
Ahogy kiérünk a peronról a főtérbe több lesz a hely és kevesebb az ember. Ismerős a hely, olyan, mintha semmit se változott volna az elmúlt 7 évben. Hirtelen egy pillanatig azt hiszem, hogy látom magam, amint kétségbeesetten, szarrá ázva telefonálok a Papával. Az emlékkép azonban egy pillanat alatt semmissé lesz, ugyanis a fiam megrántja a kezem, miközben megpróbál az ajtó felé húzni, jelezve, hogy ő már nagyon menne, ne álldogáljak csak egy helyben. Máskor, egy másik helyzetben rászólnék, hogy legyen türelemmel, de most igaza van. Jobb, ha megyünk és nem pedig a ködös emlékeimmel foglalkozom.
Ahogy kilépünk, vagy inkább ki robbanunk az üvegajtón minden olyan nosztalgikus. Kint nincsenek sokan, így vonakodva ugyan, de elengedem a fiam kezét, ugyanis telefonálnom kell. A vonaton jöttem rá, hogy bár lediktáltattam Mamoruval a kellő címet, de elfelejtettem felírni, mind ezt az után, hogy közölte vele, megoldjuk a közlekedést Karakurában, mégis csak tizenöt évig éltem itt :|. Azonban ez a fél másodperc elég ahhoz, hogy egy ismerős hangra gyorsan kapja fel a fejem.
- Yuuri! - szólok a fiamra, aki hatalmas szemekkel néz rám egy pocsolyából. Vagyis inkább annak a helyéről. Ezzel persze semmi baj nem lenne, hiszen gyerek, ők élvezik az ilyesmit. De edzőcipő van rajta, ami átázott, bát ez láthatóan őt nem különösebben érdekli, mivel nem kap más instrukciót hatalmas mosollyal és lendülettel beleugrik a következő tócsába is. Végül csak sóhajtva megrázom a fejem. Most már végül is olyan mindegy, legyen gyerek nap. Meg amúgy is, az eső is elállt, bár még hideg van, de a nap már kisütött.   



✔ a fiát
✔ az életét
✔ főzni
✔ a családja egy kisebb részét
✔ a gyorskaját

✘ a késést (kivételek vannak :roll:)
✘ a családja nagyobb részét
✘ ha beleszólnak az életébe
✘ múltról beszélni
✘ hideg

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Watanabe Maaya
« Válasz #1 Dátum: 2017. Febr. 27, 21:17:19 »
Üdvölet! :3

Nohát, régi-új lakók! *w* Azért remélem nem lesznek gyakoriak a "súrlódások" a szomszédokkal. :roll: Engedélyek, posztok, képességek, mindenfélék rendben, így nincs más hátra, mint előre: elfogadom! ^-^


Szint: 1. szint
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou


A pontozás: indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, kivéve a Fullbringre, amire 5 pont jár, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 10 pontot az LP-d után a képzettségeiden, amik a következők:
  • Fegyveres harc
  • Pusztakezes harc
  • Lélekmanipulálás
  • Bringer Light
  • Fullbring
A rendszer márt ismered, elosztott pontjaidat itt jelentsd le.
Kellemes játékot! ^-^