Szerző Téma: A Nílus ajándéka  (Megtekintve 620 alkalommal)

Description: magánküldetés

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

A Nílus ajándéka
« Dátum: 2017. Márc. 11, 15:13:39 »
(click to show/hide)

Hátra dőltem a fotelba kényelmesen. Ez elég nagy volt, hogy még nekem is legyen kellő helyem benne. Élveztem az ilyen alkalmakat. Amikor itthon voltunk, és minden baj nélkül tudtunk Namru~val beszélgetni. Most is kifaggattam az iskoláról, a vizsgáiról. Cserébe én is meséltem neki a munkámról. Hogy az egyik ásatásomon Egyiptomban izgalmas leletekről írtak. Az egyikük lehet, hogy az egyik dzsinn, szóval oda megyek, hogy megnézzem magamnak. Illetőleg, kiemeltek egy Bastet szobrot, aminek a restaurálása is még rám vár. Nem engedtem nekik, hogy nevelő anyám faragott mását kezelésbe vegyék. Rendbe tudták volna hozni. A legjobbakat dolgoztattam az emberek közül. De irritált mégis a gondolat, hogy emberek pitiszkáljanak hozzá.
Egyszerre voltam hálás a sorsnak, Atyámnak, és a fiamnak egyaránt, hogy újra volt lehetőségem vele lenni. Még úgy is, hogy sokat tudóan vigyorgott, amikor megemlítettem, hogy nem egyedül szándékozok elindulni Afrikába. Gálánsan hagytam figyelmen kívül a mosolyát, inkább megnyugtattam, hogy amint vége a vizsgaidőszakának, közösen majd betámadjuk nevelőszüleimet.  Tudtam jól, hogy már nagyon régen nem találkozott Bastettel, és az ottani családommal.
Így történt, hogy másnap még elmentem az itteni ásatásra, hogy kiadjam a munkákat addig is, míg nem leszek az országba. Utána akartam elmenni Kazumi~hoz, hogy beszéljek vele. Pontosabban el akartam hívni magammal. Megelőzött. Épp elkészültem a munkatervekkel, amikor megéreztem az illatát. Meglepődve, és kíváncsian figyeltem, hogy mi lesz. Egyenesen a sátor irányába jött. Elnyomtam egy mosolyt, míg hangtalanul, közvetlenül a sátor fala mellé álltam. Intésemre, kicsit talán sötétebb lett bent, nem sokkal, és mozdulatlanul vártam, hogy megérkezzen. Igyekezett nagyon lopakodva besündörögni a sátorba. Elnyomtam egy félmosolyt a próbálkozása láttán. Egy darabig nézett szanaszét, míg végül a jól ismert ágyat vette célba. Közbe éreztem, hogy picit megijedt valamitől. Lepakolt egy méretes táskát. Naná, hogy kiszúrta a bögréimet, és hogy nem voltam egy konyhatündér, elmosogassam őket. Már csak azért sem, mert víz volt, ami nem volt a kedvencem.
   - Nem találták még fel a száraz mosogatást - szólaltam meg hangosan, mint egy válasz gyanánt, vagy volt ez inkább indok. A válaszára halkan elnevettem magam, ahogy a száraz mosogatásnál a karistolást emelte ki, majd mosogató gépeket ajánlgatott. Majd jó tíz másodperccel később felugrott konkrétan a sátor falára. - Nem épp tábori felszerelés - vontam fel vigyorogva a szemöldököm. Picit késve érkezett az ijedtség a részéről.  - De újfent sikeresen megelőztél. - ha már helybe jött, nem kíméltem - És ritka jól működnek a megérzéseid is. Nem rég értesítettek, hogy az egyiptomi ásatásomon olyan leletre bukkantak, aminél én is ott akarok lenni, amikor kiemelik. Lenne kedved eljönni velem? - várakozón néztem rá, majd bólintottam egyet, amikor közölte, hogy még a gyerekekkel beszélnie kell erről. Nem mondott egyből nemet, ez már jó hír volt.  Sőt, úgy tűnt tetszett neki az ötlet. Bár egyből azon járt az esze, miért pont őt hívtam. - Ha meg tudod, akkor csörgess fel. Olyan hat és kilenc között el tudsz érni telefonon - fixáltam le az időpontot, hogy még vadászat előtt érjen.  - Egy Bastet szobor, amit találtak. Gondoltam hátha találkozni szeretnél vele. És ha már ott vagyunk, a berbereknek is szívesen bemutatnálak. - tettem hozzá. Amikor a kötelező oltások, és hasonlók után érdeklődött, picit összevontam a szemöldököm. El is felejtkeztem róla, hogy az emberek ilyeneket is szoktak kérni. Főleg, mert jómagam nem igazán tudtam beteg lenni. Pontosabban egyáltalán nem kaptam el semmit.
   -Ryohei ebben nem tudna segíteni? - kérdeztem. A szőke rokona  úgy tűnt a legutóbb, hogy otthon volt az ilyen témákban. Végül ebben maradtunk, hogy ha már biztosra tudja mondani, el tud~e jönni, akkor felhív. Nekem magamnak is még volt mit rendeznem a Földön az utazáshoz.  Jócskán késő délután volt, mire magam is haza értem. Kissé talán türelmetlen voltam, hogy vajon tényleg dzsinn~t találtak~e. Az idő meggyorsításának a legjobb módja, ha a macska olvas egy kicsit.  A könyvemből ugrasztott ki a telefon hangja. Persze talpra érkeztem, de még így is láttam, ahogy Namru elmosolyodott, mert magam mentem felvenni. Egy félmosollyal biccentettem, amikor tényleg Kazumi hangja szólalt meg a vonal túl végén. Még így is, hogy nem voltam ott személyesen, úgy érzékeltem, hogy lelkes volt, amikor mondta, hogy el tud jönni. Még megbeszéltük a részleteket.  A Tokyo~i reptérre vártam, kora délelőttre. Nem aggódtam tőle, hogy ne találna meg. Már csak azért is, mert jó két fejjel magasabb voltam az átlag japán embereknél, ha nem hárommal. A vörös sörényem, és a körülöttem általánosságban meglévő sok lépés terület, ahova nem mertek belépni, pedig csak fokozta a feltűnést.
A következő nap otthon készültem elő. Az igaz ugyan, hogy oda bármikor haza tudtam menni, hisz magam idéztem magamnak átjárót, ettől függetlenül készültem rá, hogy most van rá esély, hogy huzamosabb ideig nem fogok haza menni. Emellé vadásznom is kellett. Nem voltam hajlandó kockáztatni ilyen téren.  Így aztán a megbeszélt időpontban, a reptéren vártam Kazumira. Még nem állt meg az autója, amikor már meghallottam, és megéreztem a közeledtét. Addig mozdulatlanul vártam a fal mellett állva, ám mikor érzékeltem, hogy jön, megkönnyebbülve indultam elé. A tömeg önkéntelenül nyitott utat, ahogy haladtam. A reptér bejárata előtt vártam, hogy ő is oda érjen. Nagyon lelkesen, és rengeteg csomaggal érkezett. Halk szusszanással vettem át a csomagok nehezét. Nem tűnt súlyemelő alkatnak, akárhonnan is néztük.
   - Jártál már Egyiptomba? - kérdeztem, míg az utasfelvételhez kísértem.  Viszonylag gyorsan feladtuk a poggyászát, majd kezdődhetett a jól ismert tortúra. Fém detektor. Nem volt kérdés, hogy bepittyegett az a kis vacak. Egyből félre vontak, persze olyan pattanásig feszült idegekkel, azt néztem, mindjárt valamelyik belém ereszt egy sorozatot félelmében. Holott csak az orra elé toltam az orvosi papírt, hogy gyerek kori baleset maradványa, hogy a fém a húsomba szilárdult. Nem akartak hinni nekem, levetették az ingemet, úgy húzgálták végig előttem azt a kis fekete vackot. Nem mozdultam, nem lélegeztem, csak a leg minimálisabbat, hogy még embernek tűnjek. Nem mertek a szemembe nézni, pedig levetették velem a szemüvegem. Akkor fogyott el a béketűrésem, amikor még mindezek után is el akartak cihelni egy külön szobába, további vizsgálatok végett. Morcosan morrantam rájuk, aminek következtében majdnem megint elsült néhány pisztoly, viszont elértem, hogy a végén csak tovább engedjenek, további vizsgálatok, meg matatások nélkül. Kissé morgósan ültem fel a gépre. Nem élveztem, hogy ennyi emberrel voltam összezárva. Elterelés gyanánt egy könyvet vettem elő. Nem szakirodalom volt, egyszerű krimi. Ám ami máskor lekötött volna talán egy órára is, most nem tudta a rengeteg ember jelenlétét elnyomni.
   - Annak idején, amikor először feltalálták az ilyen repülőt… - tettem el a könyvem, és beszéltem közbe Kazumi~hoz, talán csak azért, hogy halljam a hangját, hátha válaszol - Ledöbbentőnek találtuk. Az emberek nem csak hogy repültek, de úgy, hogy egyetlen szárnycsapást sem csináltak! Nem gondoltam volna akkor még, hogy ennyire elterjedt közlekedési mód lesz egyszer az a furcsa madár. - lényegesen jobban szerettem saját magam repülni, netalán a lányommal, vagy a fiaimmal. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy Sharur és Draeil hogy kapaszkodtak minden karmukkal, amikor egyszer, nyaggatásuknak engedve felvittem őket. Sem a macskák, sem a farkasok nem voltak általában túl jók a magasba. Tériszony, miegymás.  Fegyver alakban valamiért jobban viselték a helyzetet. Kíváncsi lettem volna, hogy ezt ők hogy viselnék. Még sosem repültek géppel. Lehet nekik ez lett volna könnyebb. Nekem csavargatta az orrom a félelem, a rosszul lét, és az unalom szaga, ami a gépen kavargott. Annyira kiszolgáltatottak voltak. Az ösztöneim szinte lázadtak ellenem, noha nem voltam éhes. Csak akkor vettem levegőt, amikor nagyon muszáj volt. Kész tortúra volt az a tizenkét óra, míg be voltunk zárva abba a dobozba. Nem kicsit éreztem magam csapdába zárt macskának. De a helyemen maradtam, nem téptem fel a repülő oldalát, hogy kijussak.
Akkor engedtem el kicsit jobban magam, amikor megérkeztünk, és kiszálltunk. A jól ismert ország, a késő délutáni meleg levegő. Viszonylag gyorsan túlestünk a kipakoláson. Az útlevél ellenőrző hölgyemény is épp csak lepottyant a székről, meg sikoltott egy halkat, amikor én jöttem soron, és realizálta, hogy épp fölé magasodok. Rezzenéstelen képpel mentem tovább.
Nem létező szívem szerint gyalog indultam volna meg a házam fele, de már kint vártak ránk a reptér előtt. Ismerve már a rigolyáimat, lehúzott tetejű kocsi felé tereltek minket.  Szó nélkül pakoltam be a bőröndöket, majd nyitottam ki Kazuminak az egyik hátsó ajtót, csak hogy amikor beült, magam is mellé másszak.  Az Október 6. Híd~hoz vitettem magunk, majd a semmi közepén küldtem el a munkatársam egy apró intéssel. Így is elég szép városnéző körút volt, míg ide értünk.  Innen már csak pár utcát kellett sétálni, hogy  a Marouf utcához érjünk. Kis eldugott sikátorszerű utcácska az emeletes házak, és a belváros forgatagába. Régi üzletsorok, két legfeljebb háromemeletes lakóházak voltak az egyik oldalt, némelyik inkább nézett ki egy garázsnak.  Egy három emeletes épület volt nekem berendezve. A legfelső emeleten háló, egyéb emberi szükségletekre kialakítva. A második volt, ahol ténylegesen laktunk a gyerekekkel, ha itt voltunk épp. Inkább csak szőnyegek, és párnák. Semmi bútor. A földszint pedig elment volna egy régiség raktárnak is gond nélkül.
   - Nem egy öt csillagos hotel, de azért remélem kényelmes lesz. A Múzeum itt van két sarokra, szóval majd benézhetünk oda is, ha van kedved. - vittem fel a harmadikra a csomagjait.  - A Nílus nem látszódik ide, de könnyen ki lehet sétálni a partjára. Nincs messze - vigyorodtam el büszkén. Ha a város drasztikusan meg is változott, a Nílus a régi maradt. Kicsit elvándorolt oldalra, de ettől függetlenül régi ismerősként üdvözölhettem minden alkalommal, amikor erre jártam.
Egy hét volt, míg Kazumi akklimatizálódott az itteni környezethez, időjáráshoz, hőmérséklethez,  úgy nagyjából Afrikához.
Ennyi idő alatt a nagyja munkával is megvoltam. Ekkor ütött be a difi. A múzeumnál voltunk, mikor egy fekete macska elkezdett követni. Ez nem lett volna olyan szokatlan, mindig is vonzottam a macskákat, ha a környékükön jártam. Ám mikor egy kevésbé népes helyen megszólalt emberi hangon, az megváltoztatta azért a dolgokat.  Hagytam neki, hogy a vállamra telepedjen, míg haza érünk. És otthon hagytam neki, hogy újra megszólaljon.
   - Bastet Úrnő küldött Fenségetekhez. -hajolt meg. Szótlanul vártam az üzenetet. Nem is késlekedett, hogy átadja - Seth és Horus eltűntek. - felszisszentem a hallottakra. Kazumira sandítottam óvatosan.  Nem pont így terveztem az utazásunk. Figyeltem a reakcióját, mielőtt bármit mondtam volna magam.

« Utoljára szerkesztve: 2017. Márc. 17, 00:55:42 írta Ninurta-Ra'im-Zerim »
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #1 Dátum: 2017. Márc. 17, 00:53:08 »
Napok óta foglalkoztatta számtalan kérdés, pontosabban azóta, hogy először járt vörös óriás sátrában. Hamar szembesült vele, mennyi időt tölt odakint és mennyi minden hiányzik ahhoz, ténylegesen azt lehessen mondani a sátráról összkomfortos. Kezdetnek ott volt az ágya, amit volt szerencséje ki is próbálni. Az a vékony pokróc semmitől sem védte, nem, hogy meleget biztosított volna esténként. Aztán a párna! Azon a lapos valamin alszik huzamosabb ideig, hatalmas görcsök lesznek a nyakában és állandóan fájni fog. Aztán a bögrék és termosz! Látta, mennyire szereti a kávét, na meg a forrócsokit, még sem látott sem vízforralót, sem termoszt, semmit, amivel melegen tarthatná. Már pedig, kétli, van ideje és energiája minden alkalommal, egyetlen adagot lefőzni. Nem beszélve a világításról! Tudta, tökéletesen lát a sötétben, viszont már így is szemüveggel olvasott! Az éjszakai olvasáshoz, íráshoz és jegyzeteléshez több fényre volt szüksége! Energiatakarékos lámpára, aminek állíthatta a fényét, illetve kevésbé erős, mint a mezei izzóval felszerelt rémálmok. Ezen kívül kelhetett még egy köntös, mert biztos benne, hajlamos elaludni a székében az asztalnál. Akkor meg nem lenne jó, ha megfázna. Abban tudott kényelmesen flangálni a sátorban! És, még mi jöhetett szóba?
Nem tudott válaszolni saját kérdésére. Valahol elakadt a rakodás, kassza, gondolkozás ördögi körében. Akkor tért magához, amikor már a lexus csomagtartójába pakolta a méretesre sikerült túlélő szettet. Rögtön elszégyellte magát, mennyire elragadtatta magát, de már így járt. Megvette a dolgokat és igenis oda szándékozta adni őket. Egymaga úgy sem tudna velük mit kezdeni, vagy éppen mire hasznosítani. Inkább azon törte fejét, mit mondjon, minek visz ennyi vackot a sátorhoz. Aztán rádöbbent a megoldásra! Barátok, tehát teljesen jogos, ha szeretne gondoskodni vörös tudósról! Legalábbis makacsul ragaszkodott ehhez a megfejtéshez. Csillapított a kétkedő lelkén, illetve segített abban, még tökéletesebb felsülést készítsen elő, hiszen a tároló dobozkákba étel, míg a termoszba forrócsoki került. Semmit sem bízott a véletlenre, ami elég ijesztően hatott, miután kiszállt az ásatás helyszínén, majd megindult gigantikus pakkjával a sátor irányzékába.
Végig azon gondolkozott, mit fog mondani. Rákészült a nagy előadásra. Mély levegőt vett, már nyitotta a száját, ám odabent senki. Körbe kukucskált, de nyomát se látta a tulajdonosnak. Óvatosan beljebb kolbászolt. Nézelődött, merre tehetné le a csomagját. Az asztal tele volt fontos iratokkal, földön bután festett volna, ezért az ágyra tette le. Némi hezitálást követően bámulta az ismerős fekhelyet. Elmosolyodott, mert eszébe jutott mennyit tartózkodott ott, miután kegyetlenül ráparancsoltak pihenjen. Kiosztott magának egy ébresztő pofont gondolatban, ne kalandozzon el feleslegesen, főleg, mert addig alkotott, majd nem felborított egy ágynak támasztott valamit! Rögtön rosszul lett, másodpercek alatt tönkre tesz egy nagyon fontos leletet! Azonnal sóbálvánnyá meredt! Levegőt sem mert venni hosszú ideig! Utána is csak azért moccant meg, mert bevillant agyába, talán nem kéne mindenféle magyarázat nélkül itt hagynia a csomagot. Toll és papír után kezdett kereskedni, de az asztalon tornyosuló mosatlan poharak látványától, csak szórakozottan megcsóválta fejét.
- Látom a mosogatás még mindig ellenség…- Hatalmas sóhajjal fogadta a mögüle érkező választ. Teljes természetességgel válaszolt rá. - Azzal az ártatlan bögréket bántaná, Ninurta san! Össze-vissza karistolná a felszínüket, még lehet a zománc is lepattogna…- Mutogatta nagyon lelkesen a műveletet, mielőtt ténylegesen rádöbbent valaki megszólalt a háta mögött. A felismeréstől hatalmas ugrással kötött ki a sátor oldalán. Rémülten pislogott támadójára, vagyis inkább meglepetés vendégére. Nem tudta, hogy az ijesztette meg jobban, lebukott, semmiből került oda, vagy a kettő különös keveréke. Annyi szent, hatalmas szemekkel pislogott rá jó darabig, míg sikerült annyira lenyugtatnia őrülten kalapáló szívét lefejtse magát a vászonról és letegye hátsóját az ismerős ágyikó szélére. Elképedten bámult a riadalmát elegánsan figyelmen kívül hagyó vörös óriásra, aki lelkesen beszélt arról, pont rá lenne szüksége, mármint eszébe jutott felkeresni.
- Esküszöm nem használtam a képességem! Egyszerűen ez…ezeket hoztam, mert nem hagyott nyugton a gondolat folyton itt van a sátor….– Vágta rá csípőből az első mondatot, ami eszébe jutott. Ténylegesen nem tett semmi hasonlót, mivel sosem venné igénybe képességét, ilyen esetekre, bár néha szörnyen csábító ajánlatnak hangzott. - Hogy hova? – Képedt el pillanatok alatt, miután szöget ütött fejében a tényleges kérés. Nem kifejezetten értette, miért hívják el, miért rá gondoltak és ténylegesen ízlelgette még a helyszínt, mivel nem volt róla meggyőződve, azt hallotta, amire gondolt, hogy hallotta. A megerősítés, viszont ténylegesen Egyiptomról szólt, amin csak még több kérdőjellel feje fölött ücsörgött. Bambán bólintott minden érkező magyarázatra. Örült, vagy legalábbis jól esett neki a meghívás, éppen az okát nem értette. Sem a régészethez, sem a tudományhoz, sem a nyelvhez, bármi ilyesmihez nem akadt tehetsége. Nem látta, mi haszna lenne az út során. Ezek után kapta a kegyetlen választ, hogy esélyt kapna találkozni a védelmezőjével, mármint, akinek vörös óriás bízta a kegyeire. Rögtön minden világosság vált számára. Nem állítja kicsit csalódott, bár ezért is hálás volt. Nem sok személynek jutna eszébe, magával vigye egy fontos útra, hogy garantáltan láb alatt legyen, de találkozhasson egy nagyon fontos istennel. Nem lehetett telhetetlen és igazából örült a lehetőségnek!
Már csak annyi dolga maradt, mindezt megtárgyalja a gyerekekkel. Még sem pár órára készült kiruccanni. Nem hagyhatta őket szó nélkül magukra, vagy dönthette el nélkülük mi legyen. Az sem lett volna helyes, ha nem egyeztet Ryo chan-nal, csak becsenget hozzá a húgaival, onnantól vigyázzon rájuk, míg hazajön. A kukacokról se felejtkezhetett el. Nem tehetett úgy, mintha ne tudnának utána menni Egyiptomba is. Azt pedig nem szerette volna, ha több nyűgöt szakít a gyerekek nyakába, mert neki utazgatni támadt kedve. Előbb velük kellett ezt töviről hegyire megtárgyalni. Milyen óvintézkedéseket tegyen, mit vigyen magával, mit csináljon, míg távol van. Aztán a gyerekekkel mi lesz, amíg nincs itthon. Nem kapkodhatta el ezt a kirándulást.
Erről a részletről vörös óriást is tájékoztatta, mivel addig nem mondhatott neki igent, míg a csipetcsapat meg nem szavazza. Szerencséjére egész könnyedén fogadta a helyzetet és végül annyiban maradtak visszaszól telefonon, miután beszélt az ükikéjivel. Ettől némileg megkönnyebbült, bár az izgatottsága szemernyit sem csökkent. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg fejében, közöttük az is, mi lesz Egyiptomban. Mármint az első napokban. Hallotta, mennyi oltás szükséges indulás előtt, vagy milyen rosszul lesznek a helyi víztől és ételektől. Igazán nem szeretett volna a kelleténél több nehézséget okozni, de az ő gyomrával és egészségével, lehet végig kínlódná az egészet.
A mentő ötletre, talán kérdezze meg okos csemetéjét, csak boldogan derült fel arca. Való igaz, hogy, ha a zseni pöttömkéjének lehetett erre okos megoldása! Nagyon remélte, legalább valami lapul a tarsolyában, amivel kicsikét javíthatnak a helyzetén, mert tényleg nem akarta mosdóban tölteni az összes időt. Fel is írta telefonjába, véletlen se pottyanjon ki fejéből, ezeknek is utána kérdezzen Ryo chan-nál, majd gyors egyeztetést követően kapkodta össze magát, hogy rongyolhasson hazafelé.
Útközben hívta fel a gyerekeket, szeretne közös kupaktanácsot tartani egy fontos dologról. Sürgette az idő, ezért örült, hogy a pöttömkéji hamar reagáltak és kicsit, talán, megkockáztatja feszülten csüccsentek be a nappalijába. Kénytelen volt azzal nyitni, hogy nem halálos beteg és senki sincs életveszélyben, mielőtt ténylegesen kitért a gyűlés okára. Szinte érezte mindenki válláról legördül a mázsás súly. Komolyan rosszul érezte magát, így a frászt hozta rájuk. Nem, mintha a folytatás alatt, ne látta volna, enyhén ráncolják a homlokukat. Egész könnyedén vették a kanyart, illetve érkeztek az aggodalmas keresztkérdések, de láthatóan senkinek sem okozott nagyobb felfordulást, hogy a lányok és Neo kisebb időre Ryo chan felügyelete alá kerülnek. Még arra is hamar született megoldás, hogy juthat túl a kötelező szuri körökön és küszöbölik ki a távolságot. Kapott egy extra kis akármicsodát a telefonjára, amivel folyamatosan elérhették. Nem pontosan értette, mit mondott a tigriskéje, de bízott benne és ha azt mondta ez működni fog, akkor elhitte. Vigyázni fog a masinája mindig nála legyen, ahogy kérték tőle.
A megbeszélést követően izgatottan tárcsázta fel a telefonjába mentett számot. Minden jel arra utalt, akkor kezdte igazán felfogni, ténylegesen utazik, méghozzá Egyiptomba! Annyira fejébe szökött az adrenalin majd nem belesikított a hangszóróba. Komoly rugózásokra és mantrázásokra volt szüksége, lehetőleg sipítozás nélkül közölje, hogy megy a nagy utazásra, készen áll és mit kell tudnia a küldetésről. Persze, ebből szokásához híven az lett, Willy Fogg-ként jelentkezett be, miközben a nyolcvan napos verseny részleteit kérte számon. Legszívesebben kupán vágta volna magát, de annyira izgatottan táncikált a nappaliban Neo-val karöltve, teljesen elfelejtkezett erről az aprócska részletről. Önfeledten ugrabugrált a dzsungeltől, Szaharán, sivatagon, tevéken át telepakolászott kalandtúrája fantázia ösvényén, még azokat is kétszer kellett megkérdeznie, amiket vörös óriással pár órával korábban már letárgyaltak. Túlságosan szórakozott volt, így nehézkesen jegyezte meg az információkat, aminek köszönhetően komoly problémái adódtak, miután ténylegesen hozzálátott az idegőrlő és kimerítő előkészületekhez.
Egyik probléma követte a másikat, viszont a harmadik hívás után, amit Daniel san-nal bonyolított le, már nem volt mersze újra próbálkozni. Nagyon hálás volt a kedves fiúnak, mert készségesen válaszolgatott neki. Rengeteg tanácsot kapott tőle, azonban, miután kiderült már ő is járt Afrikában, teljesen más irányt vett a beszélgetésük. Lelkesen faggatta a tanulmányi útjáról, vagyis nem haladt a készülődéssel és erre természetesen utólag döbbent rá. Hatalmas baleknak érezte magát, mivel két szűkös napja volt mindenre. Azt hitte a haját tépi ki szálanként, mire sikerült az otthoni, munkahelyi dolgokat elintéznie és odáig még csak el sem jutott, hogy a személyes úti motyójával foglalkozzon. Komolyan csodálta az egyedülálló szülőket, ezeket képesek voltak megoldani. Neki durván próbára tették az idegeit, pontosabban leszívták az energiáit. A gigantikus tervekből miket csinál a nagy világjárás előtt szinte semmi nem lett és minden után az utolsó utáni pillanatokban futkosott. Kész megváltásnak élte meg, amikor a reptéren kiszállhatott a kocsijából. Komolyan úgy érezte, végre pihenhet, ami ritka pocsék hozzáállás, amikor elvileg élete egyik legizgalmasabb kalandjára készült az ismeretlenbe!
Némileg szégyellte magát, úgy esett be, mint egy kiégett anyuka, aki éppen leadta bölcsibe a gyerekeket és csak nyugalomra vágyik. Nagyon nem így akart ennek nekivágni és már bosszantotta, hogy ebben a hangulatban indul neki a túrának. A végtelennek hitt türelmét tovább nyirbálták a reptéren történt események. A csomagfeladást, még egyetlen sóhajjal átvészelte, de a fém detektornál lejátszódó jelenetek már komolyan kicsapták nála a biztosítékot. Azon a ponton, hogy az orvosi papírok ellenére hátsó szobába cibálták vörös óriást, már egyenesen beránduló szemöldökkel fagyott arcára mosolya. Nagyon kecses nimfaként libbent a menetet záró főkolompos után, akinek vállát igazán kedvesen kocogtatta meg. Édes mosollyal kérte, had válthasson vele néhány szót. Bájos mosolya mögül egyre jobban előtört a fenyegetés, hogy bizony nem szeretne igazán peres gondot okozni, de, ha most lekésik a járatot, mert figyelmen kívül hagyták a kísérője érvényes orvosi papírjait, akkor ő is figyelmen kívül fogja hagyni, éppen a munkájuk miatt teszik tönkre a nyaralását és bizony akkora ügyvéri gondot akaszt a nyakukba, amit még a dédunokái is törleszteni fognak. Erre végre rendesen figyeltek rá.
Ténylegesen meghallgatták az érveit, így rövidesen előkeveredett vörös óriás, akinek újfent elbűvölő mosollyal adta át az orvosi papírjait, majd sétált tovább a megfelelő beléptető kapuhoz. Ezen a ponton jutott eszébe piciny porontya, akivel hasonló témában volt már beszélgetésük. Kicsikét hálásan sóhajtott fel, nem vele kellett ezt a játékot lezavarniuk. Valahogy azaz érzése támadt, sokkal kevésbé ment volna ilyen békésen. Örült a jelenlegi kísérete nem ennyire heves, bár határozottan sajnálta a kellemetlenségek miatt. Remélte legalább neki nem szegi kedvét ez az egész felfordulás. Siralmas lenne a helyzetük, ha mindketten gyilkos hangulatban landolnak.
Igyekezett lehiggadni, pozitív töltetet keresgélni a levegőben, ami egészen addig nem sikerült lehuppant a repülőn foglalt székére. Gigantikus szusszanás szakadt ki a mellkasából. Abban a pillanatban érezte azt, végre vége az egész felhajtásnak. Elérkezett az ideje a lazításnak, vagy legalábbis a feszült várakozásnak. Ténylegesen szeretett volna már Egyiptommal, meg a kirándulással foglalkozni.
- Elnézést az eddigiek miatt…- Döntötte fejét az ülésnek. - Azaz érzésem rástresszeltem erre az útra. – Mosolyodott el kínosan, mert ténylegesen úgy festett, mint egy idegroncs. - Visszatérve a fogadó kérdésére…- Mutatott a kezével is segítség gyanánt. - Ebben az életemben még nem jártam Egyiptomban. Ázsiát nem igazán hagytam el. Ricchan… a bátyám miatt jártam Spanyolországban, Dániában és Svédországban. A vőleg…ehm…londoni olimpián is kint voltam. Szép volt!–
Fűzte hozzá gyorsan, véletlen se kapjon a kelleténél nagyobb hangsúlyt a gyönyörű elszólása. Nem akart ezzel a legkisebb mértékben sem foglalkozni, ezért próbálta tartani a lépést vörös óriás repülőkről szóló történetével. Eleve sokkal izgalmasabb történetnek ígérkezett, mint a szánalmas élete ecsetelése.
Amennyire lehetett kérdezgetett a repülésről, azokról a dolgokról, amik tetszettek neki az emberi találmányok közül, vagy arról, milyen érzés megélni, ahogy változik körülötte a világ. Minden borzalmasan érdekelte, mert teljesen más valamit egyben megélni, mint rengeteg apró szünettel, amik teljesen szétdarabolják a történelmet. Vörös óriás az egészet egyben látta, egyben élte át és sokkal jobban volt róla véleménye, érzése, mint neki. Ha nem lenne vele Ewy és Hiko, még ennyi fogalma sem lenne a régi világról. Ott lenne a fejében, de gondosan elzárva, ami lényegében olyan, mintha nem is létezne. Tudta az ő érdekében van így, ettől még zavarta, ilyen tudatlan.
Próbálta ezt az apróságot is elengedni. Nem akarta azzal tölteni a szabadidejét saját magán gondolkozik. Ameddig bírta szusszal beszélgetett vörös óriással, vagy éppen azokban a percekben, amikor szünetet rendelt el, vette elő a tablet-jét, hogy megmutassa neki az elkészült promó videót, illetve képeket róla, vagy csak megosszon vele érdekességeket a net rejtelmes világából olyasmikről, amikről már beszélgettek és rákeresett. Illetve, volt a kis masinán kész filmarchívum, így bátran dugta oda vörös tudós nózija alá, válasszon valamit, amit szívesen meglesne. Mutatott vicces játékokat a telefonján, na meg lelkesen adta oda a fülesét, hogy hallgathasson tőle számokat, ha már egyszer szóba került. Érdekelte a véleménye, mit gondol a zenéjéről. Meg arról is, milyen arcot vág a zenei ízlésére, miután elindította a lejátszási listáit.
Nagyon szívesen pörgött körülötte a kis ügyes bajos dolgaival, hátha kevésbé ráncolja a homlokát. Észlelte a repülőn megszaporodtak a redők számai, amiket hiába ügyködött, képtelen volt csökkenteni. Emiatt azzal foglalatoskodott, több ne legyen. Ha úgy érzékelte, valamitől újabb pukli volt készülőben, finoman megfogta vörös tudós kézfejét. Ez a módszer segített már neki, így most sem kerített neki nagy felhajtást. A világ legtermészetesebb módjaként fogta és masszírozta a kezét, miközben rendíthetetlenül fókuszált éppen arra, amit előtte alkotott. Nem erőltette a dolgot, mindig engedte, hogy vörös óriás elhúzhassa a kezét, ha már nincs rá szüksége, vagy zavarja a fogócska. Megnyugtatásnak, nem pedig kényszernek szánta. Iparkodott erre ügyelni, míg bírta szuflával.
A kevéske alvásigénye itt sem ugrott meg. Ugyan kellően lefárasztották az addig történtek, még sem aludt néhány óránál többet. Leginkább a feje alá tornyozott párnán bóbiskolt a fülében szóló zenével. Persze addig is, szigorúan vörös óriás felé fordult, ha szüksége lenne valamire, időben észlelhesse.
Az önkéntes fetrengésének meg lett az eredménye. Mire a tizenkét órás út letelt, úgy elgémberedett mindene, komolyan úgy kászálódott le a gépről, mint, akin három focicsapat ment át egyetlen éjszaka alatt. Fájt az összes porcikája és nyűgös szuszogásokkal poroszkált a reptéren várakozó autóhoz. Fejére húzott napszemüvege takarásából bámult kifele az ablakon. Minden annyira más volt. A levegő, illatok, napfény, hőmérséklet, emberek, házak, utcák, színek, táblák. Igen, külföldön volt, ami egy nagyon könnyű magyarázat erre, még is, tényleg más volt az egész város hangulata. Nem hasonlított az eddig látott városokéhoz. Ez egyszerre volt ijesztő és izgalmas. Egyre jobban felcsigázta benne a kíváncsi turistát, aki csak megindulna az orra után, hogy felfedezze az ismeretlent. Annyira kedve lett volna kiszállni a kocsiból, aztán menni, valamerre.
Kétli ezt a gondolatát hallották volna, ettől még az autó nem sokkal később megállt. Picit zavarodottan bandukolt vörös óriás után, aki nagyon biztos léptekkel haladt az utcán. Neki kevésbé ment, ilyen magabiztosan. Lefoglalta a környezet. Nézelődött, hallgatózott, meg-megállt valami érdekesebb dolognál, aztán egyre többször őt próbálták megállítani. Kukkot sem értett, ugyan mit szeretnének tőle, ezért nagyon kedves mosollyal figyelt a mondókájukra, meg arra éppen mit akarnak a kezébe pakolni. Teljesen elvesztette a fonalat, mert úgy látszódott elbeszélnek egymás mellett. Mindenki mondta a magáét, meg ragadták kézen és közben ment volna, mert dolga lett volna, de úgy magyaráztak és terelték össze-vissza, lassan tengeri beteg lett a járdán.
Őszintén hálás volt vörös óriásnak, aki a segítségére sietett. Nem értette, mit mondott a környezetének, csak azt érzékelte, mindenki gyorsan lépett tőlük kettőt hátra. A hatásra sűrű pislogásokkal nézett a rémült társaságra, majd indult sietősen a kísérete után. Bocsánatot kért a nem tudja, micsodáért, amit csinált, viszont nem sokkal később, megint eltorlaszolták az útját, ami után már kullancsként kenődött fel vörös óriás karjára. Elnézést kért a megmozdulásáért, de remélte, ha a közvetlen közelében marad, kevésbé veszik körbe vadidegenek, akiknek egy szavát se érti.
Megkönnyebbült, miután elérték a szállásukat. Kíváncsian lépkedett be a lakásba, miután sikeresen kibújt a cipőjéből. Sűrűn nyújtogatta a nyakát, mert ténylegesen nem látszódott szállodai szobának, de még csak kiadó apartmannak sem. Abból, amit vörös óriás mondott, pedig még kevésbé számára idegen helynek. Enyhén megdöbbent a ténytől, éppen az ő lakásában karistol. Rögtön kővé dermedt azon a ponton, ahol éppen ácsorgott. Nem tudta ezt az apróságot hova tenni…megint.
- Miért lenne baj, nem egy luxus szálloda? Nekem, elég nagynak és kényelmesnek tűnik innen is, bár még nem sokat láttam belőle. – Köszörülte meg a torkát, miközben követte a ház urát a lépcső felé. - Tényleg? – Csillantak fel szemei az ajánlatra bemehetnek a múzeumba és a Nílushoz is lesétálhatnak. - Komolyan kérdezi, Ninurta san? Világot látni, nem szobában ücsörögni jöttem! Bárhova elvihet! Mindenre, de mindenre kíváncsi vagyok a legutolsó homokszemcséig!–
Vigyorodott el lelkesen, míg azzal nem szembesült, innen, hogy is tovább. Egy hatalmas egyterű helység csücskében ácsorgott. Óvatosan letette cuccait a padlóra, mert fogalma se volt, hol is lesz a helye. - Szabad? – Kérdezte enyhe zavarodottsággal, mert nem voltak még számára tiszták a játékszabályok. - Akkor én…itt leszek? – Nézett körbe a szőnyeggel borított emeleten. - És Ön? – Pislogott hatalmas szemekkel, miközben csendesen körbe osont a szobában, még miket találhat odafent. Nagyon lelkesen botorkált ki az erkélyre, ahonnan gigantikus „vhoa!” felkiáltással veszett el a látképben. Hirtelen elfelejtkezett minden problémájáról.
Az elkövetkezendő napok úgy is kegyetlenül bevasalták rajta az átmeneti felengedését. Nem hazudik, ha azt állítja főbérlője lett a mosdónak. Volt, hogy ereje, volt, hogy a gyomra nem engedte elhagyja a hidegnek érzékelt csempét. Rémesen megszenvedte az átállást, de hála Ryo chan csoda lötyijének, egészen gyorsan kezdett normalizálódni az állapota. Végre képes volt rendbe szedni magát, körbe barangolni a lakásban és azzal foglalkozni, amiért érkezett. Kapcsolt rádiót, figyelte az utcát, hallgatta a város neszeit, böngészte az internetet, mit ajánl neki, vagy mit érdemes kipróbálnia. Felfedezte a konyhát, átbogarászta az élelmiszer készletet. Lement vásárolni, bár azt hitte sosem eresztik vissza a lakásba. Rengetegen körbe állták, kapott mindenféle ajándékot, meg papírokat és rengeteg ajánlatot, elviszik valamerre. Továbbra sem értette, honnan ez a túláradó kedvesség, de hálás volt érte. Megköszönte, majd igyekezett elboldogulni a konyhában.
Általában mindig hagyott neki vörös tudós kicsike tájékoztatót a napjáról, így nem csak arról volt fogalma merre jár, de arról is, hogy mikor érkezik haza. Gondolta, ha már jobban van, készít valami könnyű vacsorát. Közben picikét összetakarít, hiszen az utóbbi napokban, semmiben sem segédkezett. Legalább ennyivel meg szerette volna hálálni, itt lakhat és gondoskodtak róla. Nem kértek tőle semmit. Rosszul érezte magát, hogy elhozták erre a szép helyre, de semmit nem csinált. Szeretett volna valamit törleszteni, ezért szó nélkül átvállalta a házi munkát. Illetve, próbált lépést tartani az itteni helyzettel. Híreket nézegetett, könyveket olvasgatott és online nyelvleckéket vett. Örült volna, legalább az alapvető kifejezésekkel tisztában lenne. Mindezek mellett szemtelenül élvezte, sokat beszélgetnek, vagy rengeteg dologgal megismerkedik, amikor vörös óriás otthon tartózkodik. Szégyen, vagy sem, egész remekül belerázódott a házi néni szerepébe.
Békésen készítette a vacsorát, mármint éppen a táncolással összekötött éneklésnél tartott, amikor befutott vörös óriás. Nagyon előzékenyen helyezte pultra a kezében szorongatott fakanál mikrofont és nevette el magát, hogy teljesen felesleges terelnie, mert lebukott. Ekkor került szeme elé vendégük. A fekete cicát teljesen megbabonázottan figyelte. Néhány röpke másodperc kellett, hogy már lelkesen csapjon le a bundás cirmosra. Lelkesen köszöntötte, tartotta nózija elé kezét, majd vette ölbe a meglehetősen kezes macskát. Boldogan kényeztette a cicát, meg kerített neki tálat, amibe vizet öntött neki.
- Meg se szólaljon, hogy cukros tej, Ninurta san…- Sandított a kísérete irányába. - Honnan fújta ide a szél ezt a cicát? Talán alakváltó? A barátja? – Simogatta tovább az edénykét bűvölő macskát, hátha bátrabban neki esik. Utána egy pohár jeges csokoládét tolt a ház gazdája elé, amihez varázsolt elő a hűtőből tejszínhabot is. A pultra könyökölve várakozott a történetre, bár azt jobban élvezte, hogy mindkét macska meglehetősen elégedettnek látszódott a szerzeményét illetően. Feltűnően tetszett neki a látkép, amiben még a megszólaló cica sem rondított volna bele, ha nem mond olyasmit, amitől rögvest kicsúszott arca alól keze.
- Fenség? Én? – Pislogott a pult lapjáról lefelé. - Bajban van? – Hajolt közelebb a széléhez, minél jobban láthassa a kis cirmost. - Mi történt? – Sandított fel vörös óriásra, lenne erről bármi információja. - Valamit konkrétan tudok tenni és azért hozta ide, Ninurta san? Vagy, ne is kérdezzem, csak maradjak végre csendben, hogy rákérdezhessen? Vagy, elmondhassa? – Vakarta meg fejét fonalat vesztetten. Kicsikét belekavarodott, pontosan kitől is várt némi felvilágosítást.
- E-egy kérdés még! – Tartotta fel a kezét. - Mennyire vagyunk, vagyis vannak nagy bajban? – Érdeklődött, minél lényegre törőbben. Azt még sem kérdezhette ez pontosan, miért is jelent gondot. Egyáltalán mi közük van ehhez a felforduláshoz és nem mellékesen, mióta lett belőle fenség. Az a benyomása valakivel csúnyán összetévesztették. Ő egyszerű ember, aki éppen itt nyaral és lehet, hogy látja a furcsa lényeket, illetve nem lepődik meg egy beszélő macskán, de attól még nincsenek hősi szándékai. Igaz, hogy Bastet-ről volt szó. Ez ténylegesen változtat a helyzeten, de arról nem volt szó, felcsapott önkéntes természetfeletti megmentőnek. Nem állítja, na jó, egyre jobban úgy érzi magát, mint egy lelkes amatőr, aki belekeveredett a nagy ereklyevadászok ügyletébe.
- Ez a fajta munka is beletartozik a régész szakmájába, Ninurta san? – Mutatott a cicára csillogó szemekkel. - Olyan, mint az Indiana Jones! Megyünk felfedezni és lesz sok verekedés, meg izgalom és rejtély és veszély…- Rugózottan vidáman, ahogy elképzelte, micsoda küldetésen vesznek majd részt.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Márc. 17, 01:14:30 írta Hoshi Kazumi »
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #2 Dátum: 2017. Ápr. 07, 15:56:42 »
Műsoros főzésre értünk haza. Ha nem lett volna nálam a macsek, hangtalanul érkeztem volna, és ültem volna le, hogy addig figyeljek, míg észre nem vesz Kazumi. Így viszont nem cserkésztem.  Észre is vett egyből, éneklés közben. Magam is elmosolyodtam, hogy elnevette magát, pont rajta kaptuk. Egész közelről figyelhettem, hogy reagált, ahogy meglátta anyám küldöncét a kezemben. Egy pillanatra teljesen ráfókuszált. Mint mikor egy nagymacska vadászat közben kiszemeli a zsákmányt. Volt egy olyan érzésem, hogy valami ilyesminek lehettem épp a szemtanúja. És még a kis fekete cica nem is tudja, hogy préda státuszba lépett. Bár lehet, hogy megérezte, ahogy a vadászat szándékát is. Nem épp az elpusztítására irányult, sokkal inkább az elkényeztetésére. Nem szóltam bele a történtekbe. Hagytam, hogy Kazumi ténylegesen begyűjtse, és megszeretgesse, meg vizet rakjon ki neki. A cukros tej említésére azért felkaptam a fejem. Az nekem is jöhetett. A hideg csokoládé se volt mondjuk ellenemre, egy cseppet sem.  Azután válaszoltam csak, hogy már begyűjtöttem a finomságot.
   - Nem mondanám átlagos macskának, bár olyan értelemben nem is alakváltó, hogy tudna emberi formát ölteni! - kortyoltam én is bele a csokimba - Bastet küldöttje, és igen. Hívhatom a barátomnak - picit én is megsimogattam, de nem vettem el Kazumi keze ügyéből. Ámbár az üzenetre szusszantam egyet. Nem volt jó hír, amit hallottunk, nagyon nem! Ám még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a fiú kíváncsiskodott.
   -Egyiptomot a csodák földjének tartják a mai napig, de azért megnéztek volna, ha az utcán társalgok egy macskával emberi alakomban, és ő emberi nyelven válaszol. Ráadásul mindezt óegyiptomiul rendeztük volna le… - szusszantam egyet - Szimplán ezért hoztam haza. Itt szabadabban tud ő is beszélni, mozogni, és én is. A többi emberrel ellentétben, úgy gondoltam, hogy te nem kapsz szívszélhűdést már, még egy beszélő macskától.  - avattam be a történetbe. A további kérdését hallgatva ittam még egy kis csokit. - Az a két jómadár vigyáznak a Napistenre, és a Napra magára konkrétan. Ugyanis a káosz istene, Apep minden áron meg akarja kaparintani a Napot. Horus és Seth közösen szokták legyőzni… míg a Nap az égi útját teszi meg.  Most, hogy azok ketten ki tudja, hogy merre vannak, Ré Nagyúr szabad préda. És igen, ez elég nagy baj. Sötétségbe boríthatja Egyiptomot, és az általa támasztott káosz nem állna meg Egyiptom határainál! - mondtam. A fekete cica helyeslően bólintott.
   - Valamennyi macska oda van, hogy vigyázzanak a Nagyúrra. Az Úrnőm szeretett volna Fenségetek elé kimenni, de nem volt rá lehetősége… – csóválta meg óvatosan a fejét.
   -Ptah? - kérdeztem rá nevelőapámra.
   - Nem volt hajlandó magára hagyni az Úrnőmet ebben az időben. - jött a válasz.
   -Merui? - ismertem öcsémet, de azért tudnom kellett biztosra.
   - Pakhet Úrnővel maradt ő is! - bólintottam. Pontosan erre számoltam. Íratlan alapszabály volt ez a macskáknál. Ilyen esetben a párja mellett akart lenni mindenki. Volt sejtésem, hogy miért is küldtek értem.
   - Normál esetben ez nem a régészet része! - válaszoltam, a szemmel láthatóan egyre lelkesebb Kazuminak.- A régészek a földeket túrják, és legfeljebb a földhivatallal kerülnek összetűzésbe, nem pedig elveszett istenekkel, és magával a megtestesült káosz kígyójával.  - sóhajtottam. Ismertem a regényt, amit említett. -Mit szeretnél tenni? Pihenni hívtalak ide, nem nyomozni, vagy harcolni. Szóval neked kell eldöntened, hogy mit vállalsz el, vagy mit nem. Főleg, hogy ez veszélyes lehet. Tényleg veszélyes, a regénnyel ellentétben. Ha úgy gondolod, még hazavihetlek, mielőtt kitör a tényleges ramazuri! - néztem egyenesen a szemeibe. AZ arcomon nem látszódott semmi érzelem. Eszem ágában sem volt befolyásolni. Másképp értelme nem volt, hogy feltettem neki a kérdést! A válaszára, hogy maradni akar, mert őt is hívták, aprót bólintottam. -Veszélyes lehet! Úgy értem, hogy életveszélyes! - emeltem még ki, hogy egészen biztos ne kerülje el ez az apró momentum a figyelmét. Amikor közölte, hogy tudja, de ezért vagyok itt, hogy rá is vigyázzak, eldöntöttnek tekintettem a dolgot.
Megsimogattam a fejét a fekete macskának. Nagyon készségesen tartotta, meg nyomta a tenyeremhez a fejét.
   -Ha jól sejtem, azt várják tőlünk, hogy amíg ők vigyáznak Ré~re, addig mi valahonnan kerítsük elő azt a két jótét lelket. - a dorombolós bólogatásra sóhajtottam egyet. Ez így kissé tág fogalom volt, még tőlük is. - Bármi infó, merre látták őket utoljára? Mit csináltak? Megint szívták egymás vérét? - ismertem már az istenek két díszpéldányát túlságosan is jól.
   -Annyit tudunk, hogy mind a ketten elkészültek, és körülbelül egy időben elhagyták az otthonukat. Talán valami csali lehetett… vagy megzsarolták őket? Nem tudjuk, hogy vették rá… - ez volt az a pillanat, amikor cümmentettem egyet, mire elhallgatott.  Volt elképzelésem nekem erről a „zsarolásról”, de nem az én dolgom volt, hogy mit csináltak, és kivel. Normális esetben legalábbis, szóval most sem jártattam feleslegesen a szám róluk. Jó kérdés volt, hogy csak a kiscica, vagy szélesebb körben az istenek körében volt ennyire nem nyilvánvaló az emlegetettek kapcsolata. Nem lepődtem meg ez utóbbin sem. Elég hangos volt a konfliktusaiktól a panteon, sokan félre érthették őket.
   -Nubia régen Egyiptom része volt. El tudsz még manapság is vinni oda, ugye? - néztem a macskára. Nélküle is el tudtam volna jutni, de egyfelől tisztában voltam vele, hogy Anyám nem véletlen küldte pont őt hozzánk, másfelől Kazumi~nak hosszú lett volna az a táv. Ilyen esetekben pedig otthonról átjárókat nyitni kockázatos lett volna. Vagyis, csak akkor éltem volna a lehetőséggel, ha a kiscica nem képes ilyesmire.
   - Hova kell mennünk Fenség? - kérdezte. Kazumira néztem, majd a kezem nyújtottam neki. Ahogy elfogadta, válaszoltam a cicának.
   - Musawwarat es-Sufra templomához - láttam a parányi értetlenkedést a szemébe, de becsületére legyen mondva, nem kérdezősködött fölöslegesen, ahogy akadékoskodni sem próbált. Amíg megnyitotta az átjárót, Kazumi~t igyekeztem beavatni az elképzelésembe. Felvállalta, hogy itt marad még úgy is, hogy tudta, veszélyes lehet a történet. Szerettem volna, ha legalább képben van, mit miért, és hogyan.
   -Ez a rész most picit olyan lesz, mint a regényekben, bár itt nem hiszem, hogy bárki akadékoskodna velünk. Mielőtt Egyiptomban otthonra leltem volna, ezt a helyet tartottam a sajátomnak. Egy régi kedves barátom vitt el először oda. De ez egy ősi történet. Most oda az egyik templomba megyünk. Ne lepődj meg, noha az egyik legősibb templom, de kirugdaltam az emberek kormányaitól, hogy segítsenek rendbe tenni, és most már vigyázzanak rá, vagyis a korához képest jó állapotban van. Gondolhatod, milyen meglepetés volt, hogy a macska pár száz évig másfele van, és romokban találja az épületeit… - morogtam egy sort. Reméltem, hogy míg mesélek neki, sem fog annyira arra figyelni, hogy épp egy átjárón haladtunk át. Mire idáig értünk, már előttünk magasodott az épület.  Nem volt olyan hatalmas, mint az egyiptomi nagytemplomok. De jóval öregebb, és jóval kedvesebb volt a számomra, mint sok óriási építmény. A hazaérkezők magabiztos lépteivel indultam meg befele. A falakon újra látszódtak a rájuk vésett motívumok, nem kellett megerőltetni magunkat, hogy kivehetőek legyenek. Végig simítottam a velem majd egyidős sziklákon, majd szótlanul beléptem. A kiscica leült az ajtónál.
   - Megvársz minket? - kérdeztem tőle.
   -Úrnőm templomain kívül nem léphetek mások szent helyére engedély nélkül- vágta rá. Sóhajtottam egyet.
   -Mint a hely jogos örököse megengedem a belépést neked. - indultam el Kazumival. Első pillantásra egy üres szikla teremben voltunk. Még csak nem is olyan nagyba. Három pár, részben faragott szikla oszlop támogatta két sorban a plafont. A reliefek már nem voltak mindenhol láthatóak, jó részük lekopott az évezredek során. -Ha végeztünk, majd mutatok róla emléket, hogy milyen volt fénykorában - ígértem Kazuminak, miközben a terem túloldalán lévő kopott, alaktalan, régi oltárhoz lépkedtem.  Gyengéden húztam rajta végig a kezem. Sok emlék fűzött hozzá, ám nem az érzelgősség volt a tettem oka. Egy aprócska, mára már alig látható relief részt kerestem rajta. Ahogy meglett, benyomtam. Tompa morajlás hallatszott a föld gyomra felől, majd megindult a talaj egy kis szakaszon előttünk. Egy szikla lépcsősor bontakozott ki a homokból, ami lefele vezetett a mélybe.
   -Ez a rész az Indiana Jones féle titkos fölalatti szentély felfedezés - nem engedtem el a kezét, de előtte indultam el lefele - Nem ilyen szűk lent, nem kell aggódni! -  tettem hozzá bíztatás után. Valóban csak a lépcső lejárata volt egyszemélyes… Ahogy átléptem a kis szikla boltíven, fáklyák gyulladtak sorra meg, egy viszonylag széles csigalépcsőt világítva meg. Megvártam, hogy mellém érjen. Még emlékeztem rá, hogy legutóbb, egy sima ásatási gödör milyen hatással volt rá. Nem szerettem volna, hogy rosszul legyen. A korábban, a lépcsőről lefolyó homok, úgy tűnt, hogy nyomtalanul eltűnt.  A levegő kellemesen hűvös volt a fönti kánikulához képest, és minden várakozással ellentétben nem volt állott.
   - Ahogy egyre lejjebb érünk, egyre szebbek lesznek a reliefek. Itt nem kezdte ki a falfestményeket, és a domborműveket úgy az idő. Nem érte őket tűző nap, nem áztak, nem koptatta őket a szél. Valamikor az egész templom hasonlóan nézett ki! - mutattam a falakra. Nagymacskákat, embereket, különböző vadászatokat, és háborúkat örökítettek meg rajtuk, igazán élénk, élettel teli színekkel. - Ez egy titkos szentély volt. Nagyon nagyon ritkán, született egy különleges személy, aki beavatást nyert a titokba, hogy létezik a templom alatt ez a hely. De volt, hogy több száz év is el kellett, hogy teljen egy-egy titokhordozó között. És mindig a sírjukba szállt a tudás. - Néhány emeletnyit kellett csak mennünk, hogy még jobban kiszélesedjen a hely. Egy terembe érkeztünk. Ahogy elértük a helyet, a fáklyákból a tűz, tovább terjedt közvetlenül a falak mentén, kellemes fénybe vonva a termet. Talán még a fenti templomnál is nagyobb volt ez a szentély. Persze nem én voltam a leginkább alkalmas személy, a méretek megmondására, de egyfelől itt mantikór alakomban is talán elfértem volna, ha nagyon közlekedni nem bírtam volna. Másfelől ez a terem sem pompájában, sem gazdagságában nem maradt le a Karnaki nagytemplom szentélyétől, még annak fénykorában sem.  Mozgolódás támadt az egyik oszlop mögött. Először egy hatalmas, kifejlett fehér oroszlán sétált ki méltóság teljesen az oszlop mögül. Majd őt követte a falkája. Még kölykeik is voltak.
   - Ők a szentély őrzői. Nem kell félni tőlük! - jegyeztem meg, érzékelve, hogy a fekete cica nagyon elővigyázatosan mögém húzódott. Nem járt jól vele, ugyanis most először elengedve Kazumi kezét, térdeltem félig le. Mintha csak erre várt volna, rongyolt nekem a nagy hím. Majdnem felborított, ám pofon helyett átnyalábolt a két mellső mancsával.  A nőstények, főleg akik kölykökkel voltak, már óvatosabban közeledtek. A kölykök döntöttek úgy hamarabb, hogy márpedig ők kíváncsiak. Apjuk mellett ők is betámadtak. Az egyikük még a ruhámat is megrágta nagy lelkesedésében. Végül a falka nőstényei is körbe törleszkedtek. Ezek után nyújtottam a kezem Kazumi felé. - Szeretnének téged is megismerni! - húztam kicsit közelebb, ha elfogadta a kezem és mutattam először a hímnek be, majd pakoltam egy kölyköt a kezei közé. A cicákkal hagytam, amíg összekeresgéltem, amikért ide jöttünk. Jó pár percig kutattam, míg sikerült összeválogatnom mindent, majd elégedett fejjel mentem vissza Kazumihoz. Arrébb pakoltam az egyik oroszlán hátsóját, hogy én is oda férjek.
   - Az egyiptomi panteonnál, nem árt, ha egyiptomi módon készülünk fel. Ha istenek közé keveredünk véletlenül - emeltem fel a tenyeremből az első talizmánt. Egy apró, aranyból készült, lazurit szárnyú bogárka csillogott a tenyeremben. - A szkarabeusz egyfelől jó szerencsét hoz, az életet védi, a felkelő nap szimbóluma. Egy általános védelmező. Attól tartok, szükség lesz rá.  Ez egy uadzs szobor. - mutattam egy újabb talizmánt fel, majd tettem a kezébe - Az életerő, és az egészség szimbóluma. Nefer a jó szerencséjé, Ureusz pedig, akár csak Uadzse kígyó istennő, mind a ketten védelmező istennők, vagyis a talizmán is védelmező. - A két kígyó kargyűrű volt, a szakarabeusz és az uadzs szobor egy-egy fülbevaló volt, nefer talizmán gyűrűként pihent a kezén, és egy medaliont is oda csempésztem. Egy dzsed oszlopot. Ptah jelképét, gondoltam elfér Anyám szobrocskája mellett Apám talizmánja is. - Ennyi lenne. - közöltem, mint aki jól végezte a dolgát. Nagyon lelkesen összekoccintottam a homlokom az oroszlánokkal, mielőtt indultunk volna. Nem kellett viselkednem, szóval teljes lelki nyugalommal törleszkedtem én is hozzájuk, nem csak ők hozzám. Végül prüsszenéssel ráztam meg a sörényem. Tényleg indulnunk kellett. Megpiszéztem a kölyköket, aztán újfent begyűjtöttem Kazumi kezét. Kiscica már készítette a következő átjárónkat. Pont alsó és felső Egyiptom találkozásához, a Titkos Templomba.

« Utoljára szerkesztve: 2017. Ápr. 10, 15:54:42 írta Ninurta-Ra'im-Zerim »
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #3 Dátum: 2017. Jún. 03, 21:02:19 »
A két előtte csemegéző cirmos beszélgetéséből szinte egyetlen mukkot sem értett. Azt tökéletesen értette, talán személyeket említenek, akik valahol, vagy valakivel maradtak. Azt is megértette, hogy Ré került bajba, mivel a védelmezőinek nyoma veszett. Szabadon garázdálkodott a kígyónak nevezett valaki. Ennél többet azonban nem sikerült kibogoznia az elhangzottakból. Rá kellett döbbennie szinte semennyire sincs tisztában az egyiptomi hitvilággal. Kérhetett volna segítséget saját kútfejéből, hiszen nem egy elődje időzött, vagy éppen született a környéken. Az viszont komoly csalás és önámítás lenne. Azok nem az ő emlékei, vagyis nem ebben az életében szerzett tudása. Ragaszkodott hozzá ezt a szabályát nem szegi meg, így viselte a tudatlansága következményeit. Csendes sóhajjal huppant le a pult mellé húzott székére és lakatott tett szájára.
Nem szólt bele a beszélgetés menetében, elvégre nem ő volt a célpont. Lényegében, csak megtisztelte a kedves fekete cirmos a többesszámmal és azzal, nem kérték meg, legyen szíves az emeleten pakolászni, míg egyeztetnek. Tökéletesen értette, mindössze illemből nem titkolóznak előtte, illetve a miatt, mert Bastet oltalmát élvezte. Ettől még nem tartoztak rá a család és istenek ügyei, tehát nem lett volna szép, ha kérdés nélkül belemagyaráz a történetbe. Bugyuta lelkesedése közepette, így is sikerült elterelnie a témát az Indiana Jones és ereklyevadász megjegyzésével.
Enyhén elszégyellte magát, miután türelmesen pontosították, semmi ilyen butaságról nincs szó. Tényleg jobbnak látta, ha lakatot tesz a szájára. Ugyan nem mordultak rá. Kicsit sem éreztették, mindössze az időt húzza a gyerekes viselkedésével, ettől még rájött magától, nem kéne hátráltatnia a kényesnek ígérkező ügy megoldását. Közel járt hozzá, hogy beleegyezzen vörös tudós szavaiba, itt aztán semmi keresni valója, de ostoba módon szeretett volna kicsikét segíteni, ha már Bastet úrnő gondoskodik róla. Még sem szedhette a sátorfáját, csak, mert alkalmatlannak találja magát. Úgy érzi, útban van, vagy több gondot okoz, majd kitalálnak neki valamit, ne csak nyűg legyen mások nyakán!
- Nem tudnék nyugodtan aludni, ha most elmennék! Segítenék! Bármit megteszek, amire képes vagyok! Bastet úrnő kedvességéért cserébe, ennyit, ha nem többet, igazán megtehetek! Ő sem hagyna magamra ellenkező esetben. – Az érkező ijesztgetésre nem egyszerű aktatologatásról, vagy teázgatásról lehet szó, hanem akár kőkemény csatározásról, mindössze kedvesen elmosolyodott. A halál gondolata régóta nem hatott rá rémisztően. Túl sokszor volt benne része. Túlságosan tisztában volt vele már nála is ketyeg az óra, hogy ezen aggodalmaskodjon. Megtörténik, amikor meg kell történnie. Addig szeretne minél több mindent tenni a családjáért, barátaiért, ismerőseiért.
- Ezért van velem, Ninurta san, vagy tévednék?- Biccentette oldalra fejét. Sejtette a választ, így meg sem lepődött az érkező hallgatáson. Hálás volt nem próbálta győzködni, vagy az orrára kötni mennyire rossz ötlet. Magától is tisztán látta mennyire kevés segítséget jelenthet. Ettől még makacsul fejébe vette igyekezni fog!
A folytató diskurzusba továbbra sem kotnyeleskedett bele, hanem csendesen fülelt. Rajta kívül úgy festett, mindenki értette a helyzetet, vagy legalábbis a felfordulás kiváltó okát. Neki fogalma sem volt semmiről és már készült a telefonjáért nyúlni, hátha az internet megmentheti a teljes tudatlanságtól. Gondolta, míg félig az elmondottakra fülel, addig rákeres a szóban forgó istenekre. Azonban alig nyújtózkodott el az asztalon árválkodó telefonjáért, már arra kellett felfigyelnie, hirtelen csend lett körülötte. Dermedten pislogott, minek köszönhető a nagy hallgatás, majd óvatosan oldalra sandított. Ekkor került szembe vörös óriás felé tartott kezével. Enyhe értetlenséggel bámult rá. Ugyan nem értette mi történik körülötte, de elfogadta az invitálást és felkászálódott a székről. Ekkor hallotta meg az utasítást, merre menjenek. Némileg kétségbe esetten kapkodta fejét, hiszen semmit sem pakoltak az útra! Már pedig sejtése szerint nem egy-két órás kiruccanásra indultak. Ijedten próbálta jelezni, talán kellett volna hozni legalább egy hátizsákot a szükséges hasznos túra felszereléssel, de addigra már a kicsike fekete cica valamiféle érdekes átjárót nyitott és vörös óriás hirtelen hozzá kezdett magyarázni. Annyira összezavarodott, most merjen szólni vagy sem, hogy a végén, csak sűrű bólogatások kíséretében fogta meg vörös tudós kezét. Enyhe zavarodottsággal tipegett mellette, miközben arról meséltek neki, éppen a felújított templomát készülnek meglátogatni. Erre még szép eltátott szájjal bámult az érintettre, mert eddig végig arról magyaráztak a szülei, de valamiért nem koppant buksijában a felismerés, ha istenek a szülei, akkor ugyan mi lehetne vörös óriás.
Az igencsak nehezen koppant kövecskétől majd nem orra bukott a saját lábában. Nem merte hangosan kimondani, micsoda remek felfedezésre jutott. Inkább csendesen kiosztott magának egy sallert, hogy lehet ennyire buta. Nem elég azt sem képes kitalálni, milyen alakváltó lenne, még az sem esik le neki isten! Ez maga volt a rémálom! Szívesen beásta volna magát a lába elé kerülő homokba, azonban az orra elé kerülő templom látványa szempillantás alatt hessegette el szégyenét. Helyette óriási szemekkel forgolódott, bámészkodott, csodálta a kicsinek nevezett épületet. Mindenre nagyon kíváncsian meresztgette a szemét, miközben igyekezte tartani a lépést vörös tudóssal.
Az oltár előtt enyhén meghajolt, elvégre isten lakhelyét látogatták meg. Illett neki köszönnie, akár mellette áll egy másik, akár nem. Az idő közben eléjük keveredő titkos járatra, kíváncsian pislogott. Lent volt. Márpedig arrafelé valószínűleg meglehetősen sötét, szűk és ijesztő lehetett a helyzet. Rögtön kirázta a gondolat oda kell mennie. Még az érkező, csipkelődő megjegyzés sem mulasztotta el félelmét. Ettől, még nem szállhatott inába bátorsága az első akadály láttán.
- Ennyire látszik az arcomon? – Csóválta meg fejét, ahogy óvatosan elindult. Észre sem vette mennyire ragaszkodik vörös óriás kezéhez. Kitartóan szorongatta, talán erősebben a kelleténél. Odalent hálás volt a felgyulladó fáklyákért. Kevésbé érezte rosszul magát ebben a zárt térben, hogy akadt fényforrás. Iparkodott elterelni figyelmét, így szorgosan kémlelte a falakat és történetet, amit meséltek neki. Hálás volt érte, hogy szóval tartja, vagyis leköti vörös óriás, ne a bezártsággal foglalkozzon.
- Lehet, hogy régi, attól még gyönyörű! – Fürkészte lassuló léptekkel az ábrákat, majd sietett vörös tudós mellé. - Akkor most különlegesnek kéne éreznem magam? – Húzta ki magát játékosan. - Értettem! Lakat lesz a számon! – Cipzározta be száját, aztán dobta el annak képzeletbeli kulcsát. Nem szerette volna elkomolytalankodni a beszélgetést, viszont abban ténylegesen igazat mondott, hogy ezekről nem fog esztelenül fecsegni. Senki sem hinne neki, másrészt a barátjának segített. Hátba támadná, ha a tudta nélkül mindenféle jöttment idegennek mesélne erről.
A hamarosan eléjük kerülő terem bejáratánál megtorpant. Arca elé emelte tenyerét és hozzádöntötte homlokát. Vörös tudós foglyul ejtett kezét továbbra sem volt hajlandó elengedni, de szerette volna köszönteni a szentély istenét. Nem tervezett hatalmas előadást vagy földre borulást rendezni. Némán üdvözölte és köszönte meg beengedte a földi otthonába. Ekkor hallotta meg az oszlopok mögül érkező zajokat. Enyhén nyújtózkodott az irányába, ahonnan csodaszép hófehér oroszlán került elő. Csillogó szemekkel meredt a gyönyörű cicára. Megbabonázottan mosolygott a szépséges állatra, majd nyösszent egyet a mögötte trappoló családja látványára. A megjegyzés, hogy veszélytelenek el sem jutott hozzá. Láthatóan békésen közeledtek feléjük. Ha veszélyt érzékelt volna az álomszép cica, biztos nem hozza magával az egész falkáját! Azzal, hogy engedte nekik meglesni, lényegében már békejobbot nyújtott a barátkozásra. A gesztust pedig illett viszonozni, ezért széles mosollyal guggolt vörös óriás mellé, hogy jelezze, részéről sincs akadálya az ismerkedésnek. Másrészt, ezzel nagyobb fedezéket adhatott a picike fekete kísérőjüknek, aki behúzódott vörös tudós mögé. Nem hibáztatta az óvatossága miatt, bár első nekifutásra egyikük sem került a kíváncsiság középpontjába. Az óriási cica alig várta vörös óriásra vethesse magát. Szinte megrohamozta a zöld utat adó férfit és egész családjával egyetemben fogta közre. Úgy festett nem most találkoztak először. Régi ismerősnek tűntek, akik boldogan köszöntik egymást. Ezen az apróságon felvont szemöldökkel gondolkozott el. Képes lett volna bonyolult elméleteket kidolgozni, ha nem szólították volna meg.
- Én sem vágyok másra! – Nyugodtan engedte a kezét odatartsák az óriási állatnak. Csillogó szemekkel figyelte, ahogy szagmintát vesznek tőle, majd szép fokozatosan eresztik neki hozzáérhessen. Finoman túrt bele a hatalmas, puha és eszméletlen dús szőrbe. Nem akart sem kapkodni, sem pofátlan lenni, rögtön azzal indít, gigantikus csatakiáltással vetődik rá és szoros koala ölelésben részesíti. Uralkodott kitörni készülő lelkesedésén. Türelmesen ismerkedett a nagy cicával, pont annyira gyomrozta, amennyire eresztette. Egyedül akkor hagyta el száját halk nyöszörgés, miután vörös óriás kezébe tett egy aprócska szőrpamacsot, aki nagyon lelkesen fújt rá köszöntés gyanánt. Az első törpit, pedig még több követte. Kész horda lepte el. Nem bírta tovább! Annyira édesek voltak, hogy sűrű vigyorgásokkal és nyüsszögésekkel próbálta az összes keze ügyébe eső cica buksit meglapogatni. Arról nem beszélve, hogy a velük érkező bújós nagy macskákat sem akarta kihagyni. Leírhatatlanul élvezte a cica támadást, annak ellenére lassan teljesen ellepték a szőrpamacsok és addig bökdösték, míg beborult közéjük.
Valahol a kicsi rakás alatt nevetgélt, amikor elé kavarodott vörös óriás. Jókedvűen kapaszkodott meg benne, hogy kicsikét felülhessen. Még mindig tele volt minden keze a picike macskákkal. Ebben a felhőtlen állapotában, pedig kénytelen volt rengeteg sóhajtozással rávennie magát, hogy vörös tudósra figyeljen.
- Bocsánat! Kicsit belefelejtkeztem a játékba! Azt nem említette a cica paradicsomba hoz! – Fújt egyet szórakozottan. - Úgy érti, ve-vegyem fel ezeket? – Pislogott az elé kerülő ékszerekre. Bódult állapotának köszönhetően nem teljesen jegyezte meg micsodák és kihez tartoztak, de annyit még felfogott, tartsa magánál. Engedelmesen vette el a felé tartott gyűrűket, karpereceket és fülbevalókat. Mindent felvett, még a medált is felfűzte nyakláncára saját gyűrűje és Bastet szobra mellé.
- Pontosan miért van erre szükség? Ennek köze van ahhoz, amit a cica mondott? Idegenként nem léphetek más templomába, vagyis birodalmába se? – Tette le kezeiből a kezét csócsáló kicsike bundásokat. Szíve szerint még maradt volna közöttük, azonban vörös óriás már nagy erőkkel búcsúzkodott. Oldalra billentett fejjel nézte őket, mert nagyon édesnek találta, ahogy mindenkitől egyesével elköszönt. Szó szerint olvadozott, míg eszébe nem jutott, merre lehet fekete cica kíséretük. Szorgalmasan kapkodta fejét, majd könnyebbült meg, hiszen már egy újabb átjáróval bűvészkedett.
Gyorsan elköszönt a gyönyörű cica családtól, aztán odaiszkolt vörös óriáshoz. Automatikusan fogta meg a felé tartott kezet. Még fájó pillantást vetett a hátra maradt cirmosokra, aztán követte picike vezetőjüket az átjáróban.
- A cicáknak volt nevük? – Pislogott vörös óriásra kíváncsian. - Régóta ismerik egymást? Rokonok? – Mélázott el egy pillanatra.- Az már sikeresen koppant, nem csak alakváltó, hanem isten is. Akad még valami, amiről tudnom kéne, csak annyira a nózim elé van téve, csak nem veszem észre? – Sandított fel kíváncsian vörös óriásra. - Az alakja! Mármint nem a mostani, hanem az alakváltó! – Tartotta fel mutatóujját, miután rátalált az első igen súlyos hiányosságára. - Ne-ne-ne! Ne árulja el! Ki fogom találni! Valahogy rá fogok jönni! –
Szorította ökölbe szabad kezét elszántsága jeleként. A megoldás kulcsa ugyan még nem volt kezében, de már kezdte bosszantani ilyen egyértelmű dolgokat nem vesz észre. Azon pörgött az agya, mit tudhat a nagymacskáknak és miért nem olvasott utánuk az interneten. Akkor most csomó mindent ki tudna zárni! Az is lehet, lennének konkrét ötletei vörös óriás formájára vonatkozóan.
- Most, hova megyünk? Ott is számítsak cica, vagy más meglepetésre? – Bukott ki belőle újabb gondolatfoszlánya. Gyorsan szája elé kapta kezét, mert elég telhetetlenül hangzott, mindenhol cuki állatokat szeretne nyomorgatni. Nem ez volt az elsődleges dolguk! Erről, pedig eszébe jutott két apróság a keresett személyeket érintően.
- Ninurta san! Azt meg szabad tudnom, mire gondolt fekete cica, amikor azt mondta zsarolással, vagy csalással vették rá a két istent elmenjenek? – Kutakodott a megfelelő szavak után, mire célozna pontosan. - Történt már hasonló eset? – Nézett rá kíváncsian. Előfordult ilyesmi, akkor abból már ki lehetne indulni. Mindig vannak átfedések ezekben a rémes történetekben. Talán, valami akadhat bennük, ami a segítségükre lenne.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #4 Dátum: 2017. Júl. 02, 17:51:53 »
Nem árultam el Kazuminak, hogy érzékeltem, amikor köszöntött, mint a templomba, mint a földalatti szentélybe érve. Őt szemmel láthatóan lekötötték a szentély őrzői, én meg amuletteket keresgéltem össze. Nem ütköztem akadályba, amikor oda adogattam neki őket. engedelmesen pakolta magára valamennyit.  Elégedett szusszanással vettem tudomásul. Noha a kérdésén picit elgondolkodtam.
   - A kiscica nagyon komolyan veszi magát… - közben szorgosan kutattam valami jó hasonlat után - de mondjuk úgy, hogy ezek a titkos jelszó a riasztóhoz! - igyekeztem lépést tartani ennek a világnak a fejlődésével. Ha nem is mindig, és mindenben sikerült… - Enélkül se hiszem, hogy bántanának, főleg mivel velem vagy, de ártani nem árt, ha rajtad vannak. Pozitív benyomás, vagy hasonló… -túrtam bele a sörényembe.
Viszont az időnk véges volt, kiscica elbeszélése alapján, így indulnunk kellett tovább.  Kazumi is elköszönt az őrzőimtől, majd jött velem. A kérdésére elmosolyodtam.
   - Nevük… - rásandítottam - Az emberek, és ebből kifolyólag az istenek sajátja. Meg talán a lények, de ők is inkább azért mert emberekkel közösen indultak - ráncoltam egy pillanatra elgondolkodva össze a szemöldököm. - Az állatok illatok alapján különböztetik meg egymást. Mindenkinek egyedi az illata. Biztosabb minden névnél. Ők ismerik az én szagom, ahogy én is ismerem az övékét! Az emberek nagy részét például arcról se tudom megkülönböztetni, nem hogy névről… vagytok néhányan kivételek, de a nagytöbbség nagyon egyformán néz ki. A szín más, de amúgy… az illat mindenképp megbízhatóbb! - Aranyos volt, hogy egyből a rokonaimnak nézte őket. Annyira nem járt messze az igazságtól. Noha nem volt vérségi kötelék közöttünk, de hozzám tartoztak.  - Úgy nem rokonaim, mint ahogy az embereknél ezt a szót használják. Nincs vérségi kötelék közöttünk. De hozzám tartoznak, már nagyon nagyon régóta! - inkább nem kevertem már ide a falka, és egyéb dolgokat. Amúgy is érdekelt, hogy mire jut ezekkel az információkkal. Nem mondom, hogy nem lepett meg, amikor közölte, hogy arra már rájött, isten volnék. Még ha csak félig is volt igaza. Úgy sejtettem, megint az általa lélekenergiának becézett erőm árult el. Ritka jó volt benne, hogy felmérje mások erejét. Jó orra volt hozzá.  - Hogy fogsz rájönni? - pimasz mosoly kúszott a képemre. Nem mondom, hogy nem élveztem, ennyire izgatta a fantáziáját, hogy milyen macska is lehetek.  - Elejtett fél szavak? Vagy kérdezgetsz? Körbe írod? - sikeresen pitiszkálta fel bennem a nagymacskát, aki most nagyon lelkesen akart játszani. - Hogy próbálsz meg rájönni, milyen macska is volnék? Esetleg kifigyeled, amikor nem figyelek? - jó kérdés volt, hogy erre az ötletre, mennyire fog zavarba jönni.  Az oroszlánnak bennem tetszett volna, ha zavarba jön. Szóval megpróbáltam tovább szítani a motivációját. - Ha eltalálod, hogy milyen macska vagyok, megmutatom azt az alakom! - jó kérdés volt, hogy mennyi ideig fog tartani. Kíváncsi voltam.
   - Cica meglepetést nem hiszem. Egyikük sem macska isten! - válaszoltam, míg haladtunk. - Bár ez nem zárja ki a meglepetést, mint olyat… - tettem hozzá sóhajtva. Náluk kettejüknél sosem lehet tudni.  - Az emberek Seth~et és Horus~t egy mindig viaskodó istennek ismerik. Versengenek egymással, átejtik egymást… ez inkább a Sólyomkára volt mondjuk jellemző. Nekik az egyik titkos, közös templomukba, bár ezt inkább nevezném otthonnak, szóval a közös otthonukba látogatunk most el.
   -Fenség! Biztos jó ötlet oda… - kérdezte meg a kismacska, ahogy úgy vette, befejeztem a hely bemutatását.
   -Vészhelyzet van, nemde? - szemmel láthatóan, engem koránt sem zavart annyira a gondolat, hogy másik két isten otthonába szándékozunk épp bejelentés nélkül berontani. - A legendák szerint Seth, Nebet-Het, Osiris és Isis egy család voltak. Osiris Isis felesége, és Nebet-Het Seth felesége. Ám Seth féltékeny volt bátyjára. Volt neki alapja. Bátyja Észak Egyiptom felett uralkodott, ami oázisokban, és életben gazdag volt. Míg ő Dél Egyiptomot kapta meg. A sivatagos kietlen vidéket. Osiris békében és kényelemben élhetett, míg nekik minden nap kegyetlen küzdelem volt. Így aztán egyik alkalommal, dühében és féltékenységében megölte a bátyját, és a testét darabokban szétszórta az országban. Isis és Nebet~Het persze meggyászolták Osiris elvesztését. De Isis nem nyugodott bele férje gyalázatába. Titkon összegyűjtötte Osiris testének a maradványait. Egy kivétellel valamennyit meg is lelt. Osiris férfiasságát lenyelte egy nagy hal. Ám egy olyan testbe, ami nem ép és nem egész, nem tud a lélek visszatérni! Így nem maradhatott, hát készített aranyból, és azzal kipótolta a hiányt. - aprót megvontam a vállam - Az így teljessé lett testbe már vissza tudott szállni a lélek.  Seth felesége és fia segítettek Isisnek a szertartásban.  Miután Osiris újra éledt, született Isis~sel egy közös fiuk. Ő volt Horus. Az anyja elvonult mindenki elől, hisz a férje, ha szerette is, nem maradhatott vele, nem védhette meg. A Holtak istene lett, oda pedig nem vihette a családját magával másképp, csak ha megölte volna őket, amire nem volt hajlandó. Így, félve Seth haragjától, Isis elbújt, és titkon hozta világra a fiát, akit aztán titokban nevelt fel. Amikor elég idős és erős lett, visszament szülei lakhelyére, hogy visszavegye az őt megillető helyét, apja örökében.  A nagybátyjától. - közben körbe vezettem Kazumi~t az időközben elért templom szerűség frontvonalán. Nem volt egy nagy templom, bár nem szűkölködött a fényűzésben. Halványan éreztem a szagukat, de nem éreztem belülről mozgolódást. - Ez Seth és Horus története. Legalábbis amit az emberek ismernek… - közben ránéztem a fiúra - Te érzel bármilyen energiát bentről? - kérdeztem kíváncsian.  A válaszára picit felvontam a szemöldököm. A két isten, és valami sötét és pusztító energiának a nyomai. Magamban mormogtam a hallottakra.
   - Nem árt, ha figyelünk innentől kezdve! - sóhajtottam a kérdésére, mire számítson. Majd benyitottam, a kiscica felszisszenésével nem törődve. Kicsit sem úgy volt berendezve, mint a normális egyiptomi házak régen.  Nem is voltak nagyon szobák. Egy nagy tér volt az egész, kis paravánokkal mutatóba elválasztva. Arany szobrok, és az édes mirha jellegzetes édeskés, vaníliás, ámbrás illata érződött. Jóval édesebb, mint a közönséges mirha illata.  Az ágy szanaszét gyűrve, mint amiből nem rég keltek ki. Az illatuk még itt lézengett a szobába, de már elég halványan. Az asztalon nektár és gyümölcsök, még kifogástalan állapotban. Az ágynál borospohár, félig megtöltve.  Körbe jártam, hátha találok bármi nyomott, innen merre mehettek.  - Szerencsére nem találtunk meglepit! - sóhajtottam - Bár nem tudom, hogy örüljek~e neki… Az emberek, és az istenek is könnyen elsiklanak afelett a tény felett, hogy noha rengeteget versengenek, és veszekednek, Horus és Seth szeretők. Ha légyottra készültek, az magyarázza, miért távoztak olyan sietősen és egyszerre. Ahogy az itteni felfordulás is alátámasztja ezt az elméletet.  Reménykedtem benne, hogy csak elszaladt velük az idő, és itt fogjuk találni őket… az lett volna a jobbik eset. - hirtelen felé fordultam - Lehet egy kérésem? Gondolj vissza rá, hogy milyennek érezted, és engedd meg, hogy az egyik kisbarátod - mutattam neki fel a tenyeremet, amiben már az egyik írásjel nagyon lelkesen ott virgonckodott. Élvezte, hogy a figyelem középpontjába keveredett - megmutassa nekem. Neked nem kell használnod a saját erőd! Csak gondolj vissza rá, és ő a többit már megoldja. - vártam az engedélyére. -Az hogy így érzékeled az energiákat, nagyon fárasztóak? - kérdeztem tőle- Ha nem annyira, akkor kérnélek rá, hogy figyelj. Ha bántó, zavaró energiát érzékelsz, akkor szólj! Energiák terén, sokkal jobb az orrod, mint nekem! És sokszor nincs rendes szaga, mint a mostani példa is mutatja! Te megérezted az energiáját, de szagot nem hagyott maga után hátra. Lényegesen előrébb vagyunk, mert mondtad, mit és hogy éreztél.- szusszantam egyet. A tények azok tények voltak.  - Igaz, Thot~ról  hallottál már? - kérdeztem kíváncsian, majd pillantottam le a cipőjére, ruhájára, és ráncoltam össze a homlokom - Kezdésnek egy mocsárban lakik… és most őt kéne meglátogatnunk.  Lehet jobb, ha szerválunk valami alkalmas ruhát hozzá! - tartottam ki a kezem, amiben meg is jelent egy, érzetem szerint, rá való túra ruha.  - Ezeknek nem fog ártani a mocsár! - pakoltam a kacsójába, hogy cserélje át az öltözékét. Addig megfogtam a kismacskát, véletlenül se leskelődjön.

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #5 Dátum: 2017. Aug. 13, 22:48:57 »
Szorgalmasan bólogatott az ékszereket érintő magyarázatra. Ha jól értette ez jelezte feléjük, hogy békével érkezett és nem akar semmi gubancot okozni. Legalábbis valami hasonlóra következtetett vörös tudós szavaiból. Az már egy újabb kifejtésre szoruló kérdés, hogy a benti nagycica fogadóbizottságnak, milyen köze lehetett kísérőjéhez. Erre nem kapott kimerítő magyarázatot, csak a tényeket erősítették meg, hogy ténylegesen jól észlelte, van hozzájuk valamiféle kapcsolata. Inkább abba avatták be, cicaföldön nem szükséges neveket használni, mert mindenkinek saját illata van, ami alapján megkülönböztetik egymást. Emlékszik az ő esetében is megjegyezte vörös óriás, hogy az óceánhoz hasonlít a szimata, tehát ez elképzelhető nem csak a cicákra vonatkozik.
- Értem, hogy egyetlen szippantás alapján megmondják melyikük, de ha hívni akarja az egyiküket és csak az egyikükkel akar lenni? – Pislogott felé kíváncsian. - Nem cica módon értem, hanem amikor ember! Hogy tudja magához hívni őket? Nem lenne egyszerűbb a nevén szólítani azt, akit keres? –
Előfordulhat túlzottan földhöz ragadtan gondolkozik, elvégre vörös óriás nagyon úgy festett nem csak olyankor képes a cica dolgokat használni és alkalmazni, amikor maga is bundás alakban tartózkodik. Az orra, szemei, valószínűleg akkor a hallása is sokkal jobb az átlagos emberekénél, tehát ilyenkor is valamennyire megőrízte a cicaságát. Ő egészen biztosan sokszor kutyulódna bele, mert nem venné észre, éppen a körmeit koptatja interjú közben a bútoron, vagy a cipőlevétel miatt perlekedik a négylábúakkal. Biztos benne sokszor kavarná össze, mikor viselkedjen macskaként és mikor nem. Nem beszélve a gondolkodásukról! Eddig is feltűnt számára gyakran szöges ellentétei egymásnak vörös óriással. Eleinte ráfogta az eltérő kultúrára, szokásokra, viszont sokszor teljesen másképpen lát dolgokat, mint egy ember. Ha fogalmazhat csúnyán, akkor cicaként gondolkozik.
- Nem zavaró ez az állapot, Ninurta san? – Bukott ki belőle a kérdés, mire észlelte, sikeresen elkottyintotta magát. - Úgy értem, hogy Ön alakváltó! Cica is, meg nem is! Nem kavarodik bele, mennyire viselkedhet cicaként, vagy gondolkodhat cicaként? Gyakran szokott ebből baja származni, mert félre értik? –
Érdekelték a tapasztalatai, vagy a saját megoldása, amivel áthidalja ezt a problémát. Még sosem találkozott rajta kívül alakváltóval, kivéve róka cica herceg(nő)t, de vele sem töltött annyi időt, bármilyen rálátása nyílt volna arra, mennyivel másabb az ő életük. Szerinte sokkal nehezebb lehet, hiszen vigyázniuk kell, ne mutogassák mindenkinek az állati alakjukat és elkerüljék, ne nézzék bolondnak egy-egy furcsának tűnő szokásukat. Ennyire éberen figyelni kimerítő és szörnyen magányos lehetett. Nem bízhattak meg bárkiben, hiszen kiadhatták a titkukat, vagy kihasználhatták. Egyikük életét sem ismerte, csak felületesen, de abból bőven kiérződött sokat bántották mindkettőjüket. Vörös óriás esetében annyit tudott az embereket azért gyűlöli, mert kegyetlenül bántak vele. Kimondhatatlanul sajnálta, hogy ilyen vak fajtája! Lerag annál a szónál „alakváltó” és csak a kicsinyes hasznát látja benne nem pedig azt az értéket, amit a szó mögötti személy jelent. Bátran ki meri jelenteni mindkét általa ismert alakváltó igazi egyéniség volt. Magukban hordozták a rókaság és cicaság jegyeit, amitől még különlegesebbek. Nem érti, miért nem büszkék arra, ilyen személyeket ismerhetnek meg, tudhatnak a barátjuknak, mint keresik a lehetőséget, pénzt csináljanak belőlük és kiszolgáltassák, akár a vásári majmokat. Bosszantotta ennyire önzőek az emberek. Mindenben a saját felemelkedésüket keresik…
Arra zökkent ki néma puffogásából, hogy vörös tudós fokozódó lelkesedéssel támadta le kérdések hadával. Nagy szemekkel pislogott a szinte gyermekien faggatozó férfire. Teljesen bezsongott az ártalmatlanul elhintett, ám annál több elszántsággal megspékelt felszólására, hogy ki fogja találni, ugyan micsoda lehet a cica alakja. A türelmetlen visszakérdésekre hogyan fogna neki a műveletnek, valamint a pimasz mosolyra, enyhén sértődötten tátotta el száját. Látta ám, amit látott!
- Ön kötekedik velem, Ninurta san! – Mutatott felé méltatlankodva. - Úgy véli, esélyem sincs? – Vonta össze a szemöldökét mérgesen. - Kitalálom! – Jelentette ki határozottan. - Barkóbát ismeri? Én kérdezek, maga válaszol. – Bólogatott nagyon bölcsen. Arra sose vetemedne, szándékosan bámulja és keresse az árulkodó jeleket. Ismerve saját magát, hihetetlen rövid idő alatt kalandozna el a játékról teljesen más vidékekre, aminek semmi értelme nem lenne az önkéntes elfüstölésen kívül. Közelebb garantáltan nem jutna a megoldáshoz, vagyis sokkal ártatlanabb megoldásra volt szüksége, ahol nem szükséges behatóan szemlélnie vörös óriást.
A felajánlásra, ha sikerrel jár, megmutatja neki vörös tudós azt az alakját is, még a nem létező macska fülei is égnek meredve radoroztak. Felcsillanó szemekkel húzta ki magát, mert ezt muszáj sikerre vinnie! Látni akarta vörös óriás cica alakját!
- Áll az alku! – Vágta rá szinte gondolkozás nélkül. Ökölbe szorított kezekkel vette számba, mivel kezdje a faggatózást. Annyira felpörgött, szinte koncentrálni sem bírt, így egyetlen értelmes ötlet sem bukkant rá.
- Az első kérdésem: olyan árnyalatú a bundája, mint a haja? – Ezzel közelebb nem juthatott a megfejtéshez, de mindig érdekelte, miért pont vörös a haja színe. A cicáknak nagyon ritka alkalmakkor volt vörös szőrük. Főként, ha arra próbálja szűkíteni a kört nagymacskák, vagyis inkább vadmacskák. Azt nem állíthatta szakembere a témának. Kezdte sajnálni nem olvasott el néhány ismeretterjesztő kötetet a cicákról. Akkor okosabb lenne, pontosan mik jöhetnek szóba, vagy mik azok a kérdések, amikkel ügyesen szűkítheti a kört.
- A második kérdésem: ritka faj? Még megtalálható itt a Földön? – Pislogott rá hatalmas szemekkel. Nagyon drukkolt magának sikeresen araszoljon a megoldás felé. Annyira bele is merült a morfondírozásba, szinte elfelejtette kíváncsiskodott a két isten után, akinek a keresésére indultak. Majd nem orra bukott, amikor megütötték fülét vörös óriás szavai. Enyhén megrázta fejét, hogy rá figyeljen és ne a játékkal bíbelődjön. Érdekelte, mit fog neki elmesélni róluk.
- Ezek szerint van egy másik történetük is? – Nézett kíváncsian vörös tudósra. Az elhangzottak alapján cseppet sem volt indokolt közös templomuk legyen, amikor ellenségek, vagyis vetélytársak. Furcsán hangzott, hogy két hatalomért, elismerésért és dicsőségért küzdő istennek legyen közösen használt szent helye. Elviselték egymást, pontosabban hajlandóak voltak közös földi tartományt építettetni, akkor még sem utálták egymást.
- Gondolom annyira nem gyűlölhették a másikat. Se veled, se nélküled? - Próbálkozott be a tippeléssel. Erre pedig szó szerint választ kapott, miután kiléptek az átjáró túlsó felén. A kérdésre, mit érzékel, csak haloványan elmosolyodott.
- Odabent voltak, de már halvány az energiájuk. Órákkal ezelőtt elmehettek. Bentről többet mondhatok.–
Abban a pillanatban érezte ez volt élete legrosszabb kijelentése, miután vörös tudós benyitott a helységbe. Nem volt szükséges alaposan körbe járnia, hogy kiüsse szemét, éppen egy romantikus találkozó helyszínére csöppentek. Enyhén megköszörülte a torkát. Remélte tényleg nem találja magát szembe boldog perceiket töltő istenekkel. Saját maga sem örült volna, ha megzavarják ilyen helyzetben. Nem tagadhatta, kisebb kőrengeteg gördült le mellkasáról, miután megbizonyosodtak róla üres a templom. Komolyan ő pirult bele az itteni látképbe, még akkor is, ha szigorúan takarékra tette a piszkos fantáziáját. Még sem képzeleghetett istenekről csak úgy!
- I-i-igen? – Állította fel a sikeresen felborított, díszes és igencsak értékesnek látszódó boros kelyhet, miután újra rákérdeztek mit talált. Beletelt néhány másodpercébe, mire átrágta magát vörös tudós kérdésének jelentésén. - Oh, persze! – Pillantott körbe a helységben. Kereste a bent terjengő energiafoszlányok fókuszát és irányát. - Ketten egészen biztos itt voltak. – Mutatott enyhén vörös arccal az összegyűrt ágytakaróra. - Ennél frisebb…- Ízlelgette a szoba másik irányában lebegő energia kupacot. - Valamilyen sötét, gonosz, pusztító energia. Ő távozott utoljára. –
Nézett egyenesen a szoba másik végében, jobbra található folyosó felé. Elmélyülten nézett arrafelé és közel járt hozzá, ténylegesen felidézze mi történt itt. Könnyedén megoldhatta volna. Már éppen felajánlotta volna, amikor vörös óriás állt meg előtte. A tenyerét nyújtotta oda, amin izgatottan fickándozott egy dzsinn kötés. Széles mosollyal köszöntötte a kicsike lényt, majd fogta meg vörös óriás kezét.
- Ad nekem pár percet az itt történteket is láthatja, Ninurta san. – Pillantott fel rá. Az ajánlatára morcosan horkantak fel. Egyértelműen közölték nincs rá szükség, mert az túlságosan megterhelné a szervezetét. Lemondóan sóhajtott fel. Értékelte aggódtak érte, azonban, így hamarabb lehetnének az istenek segítségére a nyomozási körök helyett.
- Azzal meg tudnám mutatni a harmadik felet. – Nézett rá kérlelően. - Nem lesz bajom. – Fűzte hozzá, miközben kitartóan bűvölte a makacs cirmost, hátha kötélnek áll. Nem tudta a gigantikus könyörgő szemei értek célt, vagy sikerült okosságot mondania, de egyetlen feltétel teljesülése esetében hajlandó volt beleegyezni, ha nem fárasztja ki magát. A kérésre széles mosollyal és lelkes bólogatásokkal helyeselt. Ennyitől még nem lett volna szabad komolyabb problémájának lenni. Örült, valami hasznosat csinálhat! Pár órával korábbi esetet igyekezett felmérni, tehát nem kellett sok ezer év emlékeit átbogarászni, hiszen sejtette a templom nem két évvel korábban épülhetett. Felkészült rá, hogy tarkón fogja vágni az emlékek mázsás súlya, de legalább nem kellett közöttük elidőznie. Be merte vállalni a feladatot. Ehhez nem volt szükséges semmiféle előkészületre. Megállt, ahol éppen tartózkodott és továbbra is fogta vörös óriás kezét. Nem ártott beavatnia, hogy ne érje váratlanul, mi lesz.
- Megoldható, így is lássa, amit én. Készen áll? – Élő közvetítést készült adni. Szerencsére ez pusztán a képeket jelentette. A hozzá tarsuló saját érzéseivel nem terhelte le vörös óriást. Arra semmi szükség nem lett volna.
Az engedélyt követően ellazult, lehunyta szemeit és fokozatosan felengedte az erejét. Ennek hatására a sötét tér, amiben ácsorgott lassanként életre kelt. Rövidesen kőről kőre, berendzési tárgyról berendezési tárgyra felépült körülöttük a helység. Egyre több személyes tárgy került bele. Ezen a ponton halványan megszorította vörös óriás kezét. Elviselhetetlenül sok évezred emléke nehezedett az elméjére, már pedig erre nem volt szüksége. Mély levegőt vett, mely hatására az épület szempillantás alatt kezdett változni, míg el nem érte a jelenlegihez hasonló állapotot. Ekkor az egész szoba homályos, fakó megjelenésse hirtelen kiélesedett. Két alak, pontosabban a szóban forgó két isten jelentek meg. Boldog pársztorórájukat töltötték egymás társaságában, míg hirtelen rájuk nem rontott valamilyen kígyószerű lény. Mindketten ijedten pattantak fel. Ellenáltak, védték egymást, ám a furfangos villásnyelvű könnyű szerrel vitte magával mindkettőjüket.
Ezen a ponton hirtelen minden eltűnt. A vetítés végével szó szerint visszazuhant a valóságba, ami enyhén szólva zokon esett számára. Kibillent egyensúlyából, lábaiból kiszökött minden erő. Kénytelen volt megkapaszkodni az előtte ácsorgó vörös óriás karjában, míg rendezte a fejében eluralkodó káoszt. Nem volt szüksége hosszú időre, csak kicsike pihenőre, hogy ténylegesen felébredjen.
- Mielőtt kérdezi! Már minden rendben! Jól vagyok! – Tette fel kezeit, miközben szép óvatosan hátrébb araszolt vörös tudóstól. Enyhén megdörzsölte homlokát, mert azt nem állíthatta, ne zsibbadna az egész koponyája. Azt is érzékelte remegnek a végtagjai, de tudta, hamarosan kutyabaja lesz. Nem vágódik el azonnal, akkor semmi további problémát nem fog okozni a képessége. Kicsikét még kába lesz pár percig, de semmi végzetes. Addig csak nem kapnak a nyakukba valami félelmetes ellenséget.
- Az előbbi kígyó! – Jegyezte meg csendesen. - Ismeri? – Türelmesen várta a válaszát. Addig akadt ideje rendbe szednie magát. Sejtette nem itt fognak csodáért imádkozni, hanem továbbállnak. Látták az elkövetőt, akinek nincs már oka visszatérni ide. Mindössze annyi volt a kérdés, innen merre mennek. Ebben nem tudott vörös óriás segítségére lenni, mivel alig ismerte az egyiptomi isteneket, mitológiát, helyszíneket. Rábízta a gondolkozást vörös óriásra, aki eleve sokkal okosabb volt nála.
Nem éppen a remélt választ kapta, mivel a férfi tetőtől talpig végignézte. Enyhe zavarodottsággal pillantott végig magán, mi ennyire borzalmas a megjelenésében. Esetleg valahol leborította, bepiszkolta, kiszaggatta a ruháját. Némileg megkönnyebbült, miután közölték vele, hogy a viselete nem alkalmas Thot otthonához. Ebben egyet kellett értenie. Ha valóban mocsárban lakott, akkor legalább térdig érő gumicsizmára lesz szüksége! Már fontolgatta megkéri, hogy hazaugorhasson a szekrényben árválkodó példányáért, amikor orra előtt landolt a váltóruhája. Zavarodottan pislogott a semmiből előkeveredő halomra, amit félszegen vett át.
Helyben toporgott, miközben nézelődött merre vehetné át. Még sem kéne önkéntes striptízt rendeznie istenek templomában! Másrészt ott volt vele szemben vörös óriás! Előtte meg aztán főleg nem akart pucéran lézengeni. Mielőtt megjegyezhette volna, merre vehetné fel, már előzékenyen hátat fordított neki, még a cicát is maga elé vette. Hálásan billentette oldalra a fejét, bár nem sejtette honnan találta ki. Öltözködés közben jutott eszébe a felismerés, biztos kiszimatolta. A rémes igazságtól majd nem orra bukott szégyenében, mert ki tudja, még miket érzett azóta, össze vannak zárva! Azt sem tudta hova bújjon zavarodottságában. Próbálta visszafogni a kesze és állandóan elbóklászó gondolatait, de biztosan tisztán lehetett érzékelni, éppen miféle rémségek ugrálnak fejében.
Fájdalmas sóhajjal könyvelte el, ennél méretesebb balek nem lehetne, majd csoszogott vissza saját ruháival. Hirtelen nem tudta mihez kezdhetne vele. Még sem hagyhatta ott a földön! Azért megsérteni a két isten templomát a világért se szerette volna! Pont elég tiszteletlenség itt mutogatta a hátsóját, míg nem voltak itthon a tulajdonosok!
- Ezekkel mi legyen? – Szorongatta a ruháit. Nem volt nála táska, amibe pakolhatta volna. - Hagyjuk így mindent? – Nézett körbe a némileg feldúlt helységben. Nem, mintha sok értelme lenne rendet rakni. Be kellett látnia ennek a kérdésének pont annyi értelme volt, mint egy döglött muslicától megkérdezni fáj a szárnya. Annyira sikeresen összekuszálta saját gondolatait már csak a sületlenség dől belőle.
- Kérdezte az előbb, mit tudok Thot-ról! Az igazság az, hogy semmit. – Babrált bűnbánóan a ruháival. - Mesélne róla is, ha még nem untatom a sok kérdésemmel? Meg! Miért is megyünk hozzá? Tudhat valamit a kígyóról? Arról, hova vihette a két istent? És! Mit kell róla tudnom? Nem szeretném megsérteni! – Toporgott a két macska mellett, valamivel lekösse magát. Kifejezetten nem tudta mit kezdhetne magával. Teljesen zavarba hozta magát a semmivel és most kényszeresen próbálta lekötni figyelmét, ne azon pörögjön agya, ugyan mikor, mivel, hányszor sikerült lejáratnia már magát vörös óriás előtt.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #6 Dátum: 2017. Aug. 24, 17:00:03 »
   -Ők macskák maradnak, ha én alakot is váltok… - pillantottam rá a névadási ötletére -Furcsa lett volna másképp beszélnem velük, csak mert más formámban vagyok. Ebben az alakomban is tudok az állatokkal kommunikálni ugyanúgy.   Te el szeretnéd nevezni őket? Legközelebb, ha találkoztok? - tettem egy ki nem mondott ígéretet, hogy még találkozni fognak - Tőled azt hiszem, örülnének neki! Szemmel láthatóan kedvelnek! – mosolyodtam el. - Eddig még senkit sem kellett kivadásznom alóluk azért, mert épp körbe szeretgették! - tettem hozzá. Ha nem is tűnt fel, a valóságban vérszomjas társaság voltak az idegenekkel szemben. Nem véletlen voltak őrzők.
A gondolatomból a kérdése ragadott ki.
   - Gondolod, hogy rajtad kívül ennyire közel mernének jönni az emberek? Hogy ilyesmi feltűnjön nekik? - kérdeztem egy gonosz mosollyal. Majd visszakomolyodva folytattam - Az ösztöneim és az öntudatom,  az ész érvekkel tökéletesen megférnek egymás mellett. A tudatom, az intelligenciám macska alakjaimban is a sajátom marad. Ahogy bizonyos macska jellemzőket emberi formámban is a magaménak tudhatom. Mint amit például az előbb említettem. Tudok minden alakomban kommunikálni az állatokkal. Vagy az érzékeim sosem tompulnak el, csak mert másmilyen formámban vagyok épp. Viszont az ösztöneim mégis idomulnak az épp felvett formámhoz. Macskaként nem kísért meg a gondolat, hogy huzamosabb időre két lábon akarjak létezni. Ahogy emberként sem szokásom macskamód mosdani…  - jobb szerettem mágiával tisztálkodni, az nem járt vízzel. De ezt már kár lett volna utána tenni.
Erre olyat mondott, egyből kíváncsi lettem. Jó kedvűen kérdezgettem tőle vissza. Arra meg csak macskásan elvigyorodtam újfent, amikor kijelentette, hogy csak kötekednék. Úgy tűnt, nincs vele tisztába, mennyire szerettem volna látni az arcát, ahogy megpillantja az igazi alakom. Azok után, amit az altemplomban leművelt, nem aggódtam olyasmik miatt, hogy félne tőle. Viszont az nem ért, hogy a cicáimnak kijárt a kényeztetés, és viszont teljes mértékben kimaradtam belőle! Így aztán picit emeltem a fogadás tétjén. Ha eltalálja, mi vagyok, akkor meg is mutatom neki. Egyből kapott a lehetőségen ő is. Kíváncsi voltam, merre fele fog keresgélni.  A bundám színe. Cseles kérdés. Ha mintás lett volna, abból könnyű rájönni, miféle macska vagyok.
   - Nem pont ugyan ez az árnyalat macskaként. A magam módján nekem is rejtő színem van. Ez a vörös, amilyen a hajam, nem sokat rejtene! - fogtam meg egy tincsem. Nem mintha elég hosszú lett volna, hogy rendesen lássam is. Hol volt már a hajdani fehér oroszlán, aminek annak idején születtem? Vérből született újra.
   -Vannak hasonló macskák, mint én, de pontosan ugyanolyanok már nincsenek, mint amilyen én vagyok… - avattam be arra a kérdésére, hogy létezik~e még a fajom a Földön. Teljesen jogos kérdés volt, tekintve a koromat. A Berber oroszlánok azonban már egy ideje kihaltak. Pontosabban az emberek levadászták valamennyit!
Közben megérkeztünk. Kíváncsian lestem rá, hogy ő mit érzékelt. Tökéletesen helyettesítette az energia érzékelésével azt, hogy emberként a fizikai érzékelése nem volt olyan éles. Sőt, nem csak helyettesítette, túl is teljesítette!
Ahogy megemlítette, hogy sötét energiát is érzékel, nem csak a két itt volt istent, egyből érdeklődve nyújtottam neki a kezem. Szerettem volna, ha megosztja velem az emlékét. Mérgesen horkantam fel, ahogy felajánlotta, újfent megmutatja a saját erejéből. Nem tetszett az ötlet, de kijelentette, hogy nem lesz baja! Morcosan horkantam egyet, de felé nyújtottam a kezem.
   - Ne fáraszd ki magad! - morogtam kikötés gyanánt.  Érdekes volt, ahogy visszakereste a pillanatot. Elraktáraztam magamnak a folyamatot. Arcizmom sem rezzent, míg meg nem jelent a Káosz kígyója a színen. Akkor is csak hangosabban eresztettem ki a levegőt, mint szoktam. Arra morrantam csak ténylegesen fel, amikor a történtek után Kazumi megtántorodott. Kaptam utána, el ne essen. Hitetlenkedve prüsszentettem, amikor sietett a nyugtatással, hogy jól van. Nem engedtem el akkor sem, amikor rám kérdezett. Pár pillanatra elgondolkodtam. Jól ismertem a Káosz Kígyóját. Volt már összetűzésünk egy néhány. Viszont azt nem tudtam, hogy hova vihette a két jómadarat. Viszont ismertem valakit, aki tudhatta. Némi előkészületek után készen is álltunk, hogy meglátogassuk ezt a valakit. A ruháit eltűntettem a saját világomba.
   -Thoth palotájába! - mondtam közben a kiscicának az újabb úti célt.  Csak ezután válaszoltam a fiú kérdéseire. - Ismerem a kígyót. A Káosz Kígyójának nevezik.  Ő testesíti meg a gonoszt és a fölösleges pusztulást. A Napot szeretné bekebelezni, és azzal együtt mindent Káoszba dönteni. Többen is védelmezik a Napot és a bárkáját…. de fogalmazzunk úgy, hogy Seth~el különösen nem jönnek ki jól. Mármint Apep.   Legutoljára, amikor itt jártam, még kiláncolva hagytuk. Kérdés, hogy szabadult el. Magától attól tartok, nem tehette. Nem volt olyan állapotban, hogy Houdinit játszhasson. A kérdés, ki segítette, és érte el, titokban maradjon a szökése az istenek előtt. És hogy érte ezt el? - morogtam az orrom alatt - Az istenség pedig, ahova megyünk, a tudás és mágia istene. Íbisz, vagy pávián alakja van. Bár reméljük, hogy minket megtisztel az emberi formájával.  Mindent szeret tudni. Éppen ezért, minél kevesebb információt szabad kiadnod magadról. Minél kevesebbet tud, annál tovább fent lehet tartani az érdeklődését. Engem ő Mihos vagy Maahes néven ismer. Ha lehet te is így szólíts. És ha nem muszáj, ne add meg neki sem a valódi neved, sem pedig a valódi személyes adataidat! A név és a tudás hatalom. Főleg az ő kezében! - figyelmeztettem, míg megérkeztünk a mocsár vidékre. Nem nyavalyogtam, amikor beleléptem a vizes, kellemetlen közegbe. Ám két lépést alig tettünk, Kazumi szólt, hogy ő bizony elakadt. Jól titkolt megkönnyebbüléssel tűntettem el a felsőm, majd emeltem ki óvatosan Kazumi~t, és bontottam szárnyakat.  A hatás nem maradt el. Egyből azon morfondírozott, hogy miféle macska lehetek szárnyakkal.
   - A szárny a szörnyhöz tartozik, nem a macskához! - segítettem be neki - A macska formám teljesen rendes, átlagos nagymacska! Igaz is, vannak még kérdéseid? Barkóba… - kérdeztem kíváncsian. Izgatott a játék lehetősége. És hogy mikor fog rájönni, vagy épp mikor.
Hirtelen, a semmiből jelent meg előttünk a palotájának a bejárata. Hiába volt a tudás istene, azért mégis csak isten volt, szemmel láthatóan nem vetette meg a fényűzést. A felfele vezető lépcsősor tetején tettem le a fiút, majd tűntettem el a szárnyaim. A kezét persze nem engedtem.
   -Mihos, és emberi formában! Minő meglepetés! - sietett elénk egy sötét bőrű férfi. Jóval alacsonyabb volt nálam, nem ért a vállamig. Korom fekete, szinte már kékesen fénylő hullámos haját hátul kényszerítette szoros copfba. Barna szemei sokat tudón, és egy picit aggódón mértek végig, majd pillantott Kazumi fele. Egyből kíváncsian villant a tekintete. -A kedves vendégben kit tisztelhetek? Ritkaság, hogy Mihos társasággal utazik, arra pedig még nem láttam alkalmat, hogy egy halandó lett volna a kísérete! Legfeljebb a fegyverei kíséretébe tűnt fel… - hirtelen rám kapta a tekintetét, és elhallgatott. Pár pillanatig a padlót fürkészte, majd az ajtó fele intett.
   - Ha már eljöttetek idáig, tiszteljetek meg vele, hogy bejöttök kicsit! -indult maga előre, jó példával járva elő. Nem kérettem magam. Magam elé engedtem Kazumi~t, mielőtt beléptem volna. Semmi nem változott nála. Mintha egy könyvtárba lakott volna. Talán csak még több könyv lett, mint legutóbbi itt jártamkor. Plafonig érő polcok, amiken felváltva pihentek tekercsek, és könyvek. Néhol földig érő, nehéz bársony függönyök szakították meg a könyvek rengetegét. A földet is puha, vastag szőnyeg borította. Kinyitott könyvek, félig elolvasott tekercsek hevertek a polcok körül a földön. - Bocsánat a rendetlenségért. - szólalt meg rögvest, ahogy elkapta a tekintetem - Tudtam, hogy jönni fogtok, és készülni akartam! - talán az apró félmosolytól a szám szélén érezte úgy, mentegetőznie kell? Nem mintha nem lett volna ilyen már friss szörny koromban is. Inkább kíváncsian pillantottam fel rá.
   - Mire jutottál? Tudod, hogy ki engedte el? És hogy hogy rejtették el a többi isten elől? Idő kellett, míg abból felépült, amit legutoljára kapott tőlünk.
   - Főleg tőled, kedves barátom… - szúrta közbe. Prüsszentettem egyet a megjegyzésére.
   -Arról esetleg van információd, hogy merre találhatom most meg? Vagy merre vihette azt a két turbékoló jómadarat?- fejeztem be inkább a kérdésem.
   - Csak az egyikük madár, és ő sem turbékol… - sóhajtottam. Már megint szó szerint vett. - Utána néztem a dolgoknak, mint az előbb mondtam. Amit lehet tudni, azt el is fogom mondani nektek. Ám előtte! - izgatottan nézett Kazumi irányába - Volna nekem is pár kérdésem! Kegyed felé! Mivel tudta rávenni ezt a morcos macskát, hogy ne morcogjon? - hirtelen rám nézett… -Ugye tudja, hogy macska vagy? - ráncolta rám a homlokát.
   -Thoth! -szóltam rá figyelmeztetően. Nem mintha sokra mentem volna vele.
   -Csss! - tartotta fel felém rosszallóan az ujját - Őt kérdeztem, nem téged! Te szeretsz titokzatost játszani, rendben, elfogadtam. De őt hagyd kibontakozni! -sóhajtottam egyet erre az okfejtésre.  - Egyáltalán hogy találkozott vele? Nem hétköznapi, hogy egy ember felkeltse az érdeklődését! - durcásan morrantam erre a kijelentésére. Igaz volt, de nem kellett neki így Kazumi orra alá dörgölnie. - És végül, mesélne magáról? Minden érdekel! Ha a macskáról akar, róla is mesélhet, szégyenlős, és nem szokott magáról túl sokat mondani. Úgy kell mindent kihúznom belőle, már amennyit eddig kilehetett! De most első sorban Önről szeretnél minél többet megtudni!  - morcos képpel ráztam picit meg a sörényem. Komolyan nem hittem el ezt a tollast!


(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #7 Dátum: 2017. Nov. 11, 22:45:42 »
Az aggodalmas megjegyzésre, ne fárassza ki magát, kedvesen megsimogatta vörös óriás kézfejét. Kimondatlanul is jól esett számára, hogy törődik egészségével. Külön hálás volt érte ennek ellenére nem zendített rá atyai féltéssel visszautasítani, netán eltiltani a segédkezéstől. Ennél többet amúgy sem hiszi, segíthetne. Sajnálatos módon sem a mitológiában, sem a szóban forgó panteon isteneivel kapcsolatos történésekkel nem volt tisztában. Sötétben tapogatózott, így többet kérdezett, mint indokolt lenne. Szégyellte magát ennyit faggatózik, miközben, ha egyedül van, valószínűleg már régen árkon-bokron túl járna és rég a tettes hátsóját porolná el. Nagyon remélte, nem fogja kelleténél jobban hátráltatni vörös óriást a nyomozásban. Hasznos dolog a tudás pótlása, de egy rejtély kellős közepén sokszor eredményezhet felesleges vesződést, ami attól veszi el az értékes időt, ténylegesen haladhasson a megfejtéssel.
Mélyet sóhajtott, össze kéne szednie magát és kizárólag azok után kíváncsiskodni, ami bármilyen aprócska mértékben segíthet közelebb kerülni az elrabláshoz. Abban bízott, talán valamilyen hasznos információ morzsára bukkanhat a szoba emlékei között, de annál több nem derült ki, hogy a harmadik alak valóban magával vitte a két istent. Ellenálltak, viszont annyira még sem akartak szabadulni tőle. Az egész úgy festett, mintha a kígyószerű lény tudna valamit, amivel sakkban tarthatja őket. Napnál világosabban látszódott engedelmeskedtek neki! Ez pedig bőven elegendő indok volt, hogy az előbbi fogadalmát megszegve kíváncsiskodjon a kiléte után.
Türelmesen kivárta, míg előkészítették a következő átjárót és a fekete cirmos vezetésével nekivágtak az útnak. Ezer gondolat cikázhatott vörös tudós fejében és nem akarta azzal bosszantani, hogy a bugyuta kérdései mellett még zabos is, miért nem kap azonnal válaszokat. Tökéletsen megfelelt számára útközben fejtette ki a kígyó kilétét vörös óriás. Ha jól vette ki, valakinek érdeke fűződhetett hozzá, hogy elszabaduljon és pont a két istent vegye célba. Sejtette rögtön említené, amennyiben konkrét jelöltjei vannak, így kicsikét más számára zavaró tényezőre kérdezett.
- Ön szerint megzsarolta a két istent? – Pislogott hatalmas szemekkel. - Túlságosan szót fogadtak neki. Ellenáltak, de volt egy pont, ami után nagyon engedelmesen mentek vele. Mivel foghatta meg őket? A kapcsolatukkal? Nincs esetleg közös gyerekük, rokonuk, barátjuk, akit féltenének? –
Általában a legjobb fegyver bárki ellen a szerettei életének fenyegetése. Nem egyszer tapasztalta saját bőrén ez mennyi mindenre rávehet valakit. Nem hiszi, bármit változtatna, hogy épp istenekről beszélgetnek. Ez a kegyetlen módszer bármilyen érző lényen sikeresen működhetett, így rajtuk is. Másrészt, ennek fényében nem árhatott, ha van ilyen személy, akkor őt keressék meg. Persze ez csak az ő roppant egyszerű gondolkodása szerint hanzott követhető lépésnek. A lényeges döntéseket továbbra is átengedte vörös tudósnak. Eszébe se volt vitázni vele, csak némán hallgatta a Thot nevű isten bemutatását. Igyekezett mindent elraktázoni buksijába és megjegyezni a figyelmeztetések, nagyon legyen résen, mit mond el a félig madár alakban lévő férfinek.
Az elhatározása alapján, roppant elszántan lépett be a mocsaras világba. Nagy erőkkel küzdött a haladásért, de akarása mögött jócskán elmaradt fizikai ereje. Teljesen beleragadt a sárba. Akárhogy rángatta lábait nem bírta egyiket sem megemelni. Azok után, hogy majd nem orral előre is esett, pedig biztonságosabbnak találta, szóljon vörös tudósnak. Naiv módon azt gondolta, majd könnyeden áthúzzák, erre azzal szembesült vörös óriás lázasan dobja le magáról a felsőt. Eltátott szájjal meredt rá, erre ugyan mi szükség és már majd nem felnyikkant a nadrágját meg se merészelje elveszteni, amikor két óriási szárny jelent meg a hátán. Ettől végképp elszökött minden értelmes gondolatfoszlánya. Elvarázsoltan nézett ki fejéből, míg a levegőben nem találta magát. Halk sikkantással vette tudomásul köddé vált lába alól a biztos talaj. Mind a tíz körmével kapaszkodik vörös óriásba, még saját butaságából se legyen lehetősége földre pottyanni.
- Még is milyen repülő csoda cica maga, Nin…Mihos san? – Kérte ki magának picikét felháborodottan. Nem bírta tagadni, hogy élvezte a kilátást és repkedést. Ennek ellenére a váratlan repülésért még járt a lázadozás. Ki kellett használnia a kínálkozó alkalmat, mielőtt újfent arra terelődött a beszélgetés, vajon miféle macska lehet. Ez a komoly rejtély újfent teljesen lekötötte. Az eddig kapott válaszok nem húzták ki a csávából. Annyit tudott, vöröshöz hasonló, de rejtőzködő színű bundája van és élhettek a földön fajtársai, de már nincsenek. Lényegében semmivel sem került közelebb a cicához.
- Van mintája a bundájának?  – Próbálkozott meg a legkomolyabb könnyítő tényezővel. - Azért nincsenek rokonai, mert magányos cica, vagy, mert történt valami a falkájával?  – Legalábbis nagyon remélte nem az igen csak egészséges férfi büszkeség nyilatkoztatta ki magát azzal az elszólással, nincs belőle több. Teljesen egyet ért vele, biztosan nincs még egy hozzá hasonló vörös macska a kerek egész világon, de esküszik a túra bakancsára, hogy hátsón billenti, ha tényleg ez lesz a válasz!
Addig foglalkozott a játékkal, szinte meglepte az épület, lépcsősor és a tetején ácsorgó vendéglátójuk. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne tennie. Kövesse vörös óriás mozdulatát, vagy tegye, amit otthon tanítottak? Végül az utóbbi mellett tette le voksát. Mélyen meghajolt a hozzájuk beszélő isten előtt. Azon ugyan némileg nyűgösen szusszant fel a madárka külön kiemelte emberi alakban van vörös óriás. Jelek szerint még ő is ismerte, ami extrán pitiszkálta büszkeségét, hogy csak ő van lemaradásban.
- Lelkes jós japánból, Thoth san. – Mosolyodott el kedvesen. A közvetlen és kedves szavai ellenére szinte kínzás volt tartania magát vörös óriás kéréséhez, de nagyon küzdött az elemekkel ne fecsegjen túl sokat. Rosszul érintette ennyire titokzatos próbál maradni és szó szerint zavarta a közéjük telepedő csend. Lopva vörös óriásra pillantott mennyire jelent kudarcot ez az ácsorgás, de hamarosan maga a vendéglátó kérte, hogy fáradjanak utána. Vörös tudós nyugodtan indult meg, ezért csendesen haladt előtte. Nézelődött, ismerkedett, lehető legdiszkrétebben kíváncsiskodott a palotában mindenfelé heverő könyvek, tekercsek, papírok iránt. Próbálta kinyomozni, vajon micsoda fennforgás eredményezte ezt a hatalmas rendetlenséget. Ráért történeteket kitalálni, ugyanis a két isten beszélgetéséből szándékosan kihúzta magát. Azt kérték, ne csicseregjen feleslegesen és amúgy sem tudott ezekről a dolgokról nyilatkozni.
Arra torpant meg, hogy a barna szempár izgatottan kezdte fürkészni. Oldalra billentett buksival hallgatta végig a kérdéseit. Önkéntelenül elmosolyodott, rögtön az került terítékre, ugyan mivel vette rá az együttműködésre vörös óriást. A válasza előtt, azonban komolyságot erőltett arcára. Igen súlyos konyhatitkot készült elárulni!
- A mosolyommal! – Súgta oda játékosan a kíváncsi istennek. Sem kioktatni, sem zsörtölődni nem akart, miért feltételezik róla, vagy vörös óriásról, csak és kizárólag azért vannak együtt, mert ügyesen zsarolják a másikat. Arra, már ki se mert térni, még milyen csodálatos ötletek juthattak eszébe az istennek. Szépen eleresztette ezt a morcosságot a füle mellett. Helyette halkan kuncogott azon, milyen könnyedén intették csendre vörös óriást. Kedvelte a sötét bőrű férfit, ilyen közvetlen és akaratos volt. Cseppet sem rémüldözött vörös óriás morgolódásaitól, sőt egész otthonosan kezelte.
- A segítség záloga mióta lett a kifogyhatatlan kíváncsiság, Thoth san? – Hajolt picikét közelebb hozzá hatalmas, ártatlan szemekkel. Sejtette a madárka addig biztosan nem fog érdemben segíteni nekik, míg legalább egy konkrét választ nem kap a kérdéseire. A jelek szerint eltökélt szándéka volt, hogy a segítségért cserébe, minél többet megtudjon róla. Nem tudta ez a nagy érdeklődés ténylegesen neki szólt, vagy pusztán azt élvezte kicsikét húzgálhatja a vörös macska bajszát.
- Lássuk csak! – Emelte állához mutatóujját sorra vegye Thoth kérdéseit. - Nőnek öltöztetett. Sajnos férfi vagyok a látszat ellenére. Talán, még reménykedik, még sem. – Vonta meg vállát tanácstalanul. - Énekes a szakmám. Hobbim a rejtélyes, ritka nagymacskák felkeresése és örökbe fogadása. Egy észrevétel Mihos san-t illetően: cseppet sem szégyenlős! – Széles mosollyal húzta ki magát, hogy minden kérdésre őszintén válaszolt. Sok mindent elhallgatott, de egyetlen hamis állítás sem hagyta el a száját. Remélte ennyi elegendő lesz a házigazdájuknak.
Szégyellte magát, így viselkedett a kedves madárkával, de még sem sérthette meg vörös óriást azzal, hogy fittyet hány a kérésére. A két isten közül őt ismerte, vagyis az volt a helyes döntés, ha a benne buzgó fecsegési kényszerét félre teszi. Az eredménye, végül is meglett, hiszen kézhez kapták a tekercset. Nem nyúlt érte, oda sem tolakodott fölé, csak türelmesen ácsorgott vörös óriás mellett, míg átfutotta a sorokat. Több nyelven szerepelt rajta, így a japán írásjelekből könnyedén kiolvashatta a lényeget. Pontosabban annak az lehetett, aki tisztában volt vele, hogy kicsodák az említett személyek. Neki nem volt róla fogalma, így kínosan vakarta meg tarkóját. Kezdődött a hátráltatás, amiről már az elején tartott.
- Ne haragudjon, megint ezzel fárasztom, de segítene, hogy kik ezek a személyek? – Súgta oda vörös óriásnak. Erről a rémes hiányosságáról nem szívesen nyilatkozott hangosan. Éppen eléggé szégyellte magát, akadékoskodik szünet nélkül, viszont még egyetlen hasznos ötlet sem hagyta el száját. Legalább azzal iparkodott, mindent megjegyezzen és a lehető legkevesebbet kérdezzen vissza. A válaszok hallatán sem bonyolódott bele abba, hogy pontosan mi az a tőr, akkor most kinél lehet, vagy miért lenne jó Thoth édesanyját megkeresniük. Nagyon erősen küzdött az elemekkel, kizárólag a legeslegfontosabb dolgok körül forgolódjanak a gondolatai.
- Hova kellene mennünk? – Böngészte a tekercset, hátha ettől megszállja valamiféle ihlet. Egyetlen szikra sem érkezett, csak vörös óriás magyarázata. Osiris-re tette le a voksát, aki akárhogy nézte nem szerepelt a papíron. - Tudhat valamit a tőrről? – Szinte meg is bánta a kérdését. Egyértelműen árulkodott róla, mennyire nincs tisztában az istenekkel, tudásukkal, panteonban betöltött helyükkel. Jobbnak látta, ha többet már nem nyitja ki száját. Egyszerűen helyeselt a felvetésre, hozzá induljanak. Több bugyuta megjegyzést nem fűzött a tekercshez, csak illendően elköszönt Thoth-tól. Meghajolt előtte és széles mosollyal közölte vele, reméli, egyszer még beszélgethetnek. Továbbra is rosszul érezte magát, ennyire elzárkózott tőle, pedig nagyon kedvesnek tűnt.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #8 Dátum: 2017. Nov. 30, 23:30:52 »
Elgondolkodtam a kérdésén.
   -A kapcsolatukkal nem hiszem, megzsarolhatta volna őket… -vezettem le fennhangon -A panteonban nyílt titok volt, hogy ők ketten szerelmesek voltak, és a veszekedéseik szerelmi cívódások voltak, sem hogy gyilkolták volna egymást. Bár az tény, az emberek jó pár helyen ezt félre értették… - borzoltam bele a saját sörényembe -a gyerekek… pici gyereke egyiküknek sincs, legalábbis nem tudok róla. Horusnak, a madárkának van négy fia. Horus fiaknak hívjuk őket. Már maguk is erős istenek, ám ha ez nem lenne elég, négy istennő védi őket. Isi, Nebethet , Neith és Serket. Mind a négyen harcias istennők, szóval bolondság lenne rájuk támadni. Itt Egyiptomban a nők koránt sem vannak „a gyengébbik nemkén” kezelve. Harcosok, vezérek, védelmezők. Nem szabad lebecsülni egy istennőt sem, csak mert nő, ezt valamennyi hím - egy pillanatra megtorpantam  -férfi tudja -javítottam ki magam. Az emberek, és az istenek jó része is jobban szerette ezt a megnevezést. -A másik kézben Seth… Neki Anubis a fia. Egyikük sem olyan, akit túszként el tudnék képzelni.  Anat, nos ő is szeretője Seth~nek, de nem tudok róla, lenne gyermekük. Meg egy hadistennőről beszélünk újfent. Astarte, ő szerelem istennő, de gyermektelen ő is.  Taweret pedig, akivel még kapcsolata van a sivatag istenének… nos egy kígyó egy vízilóistennő ellen. Megint nem jó választás. - szusszantam egyet, picit gunyoros félmosollyal -Van esze az öregnek, női közül is csupa erős istennőt csábított el… - megráztam a fejem -  A családjukkal nem gondolom, hogy megfoghatták őket. Talán Seth~tel. - rápillantottam Kazumira -Seth volt az aki először beadta a derekát, nem? Ez lehetséges -dörmögtem -Seth~ben mindig is ott volt a hajlam a káoszra. Nem véletlen kiáltották ki szívtelen szörnyeteg istennek… - bár kétségtelenül, neki volt szíve, és a szörnyetegtől is távol állt. Én már csak tudtam -Azzal a káosszal, ami benne lakozik, azzal talán megfoghatta. Sivatag istenről beszélünk. A végletek és viszontagságok formálták olyanná, amilyen.  És ha a benne élő káoszt kezdte el Apep irányítani, akkor ő már lehetett túsz a nem létező kezében Horus ellen is… - mormogtam egy sort az orrom alatt.
Viszont ideje volt, hogy néhány bevezető óvintézkedést tegyek, mielőtt megérkezünk Thot~hoz. Ismertem már a tanítómat eléggé ahhoz, hogy tudjam, képes lesz, és ott fogja magánál Kazumi~t, csak mert végre egy ismeretlen beszélgetőpartnerre bukkant. És már épp elégszer akarták elvinni mellőlem, eladni mellőlem, elvenni, vagy XY háreméhez eljuttatni, hogy ezt az újabb helyzetet meg akarjam akadályozni. Félő volt, hogy ő is megpendíti, maradjon vele, míg nekem mennem kell tovább, nem viseltem volna jól a dolgot. És ezt kihagytam volna, úgy is, hogy tisztában voltam vele, komolyabb kárt képtelen volnék benne tenni. Az egyik legerősebb, ha nem a legerősebb istene volt elvégre a panteonnak! 
Szerencsére a mocsár gyorsan elterelte mind a kettőnk figyelmét.
   -Csoda cica? -szusszantam egyet a megnevezésre. AZ ő szájából aranyosnak hatott. Nem gondoltam bele, hogy nem túl sok személytől tűrtem volna el ilyes megszólítást. Kazumi~tól mégis természetesnek hatott, és inkább tűnt becézésnek, mint sértésnek.  -Tetszik ez a leírás, azt hiszem, elfogadom! -  húzódott egy félmosoly a képemre. -De sima macskaként nincs szárnyam. Ez nem ahhoz az alakhoz tartozik… - fűztem hozzá.  A tovább kérdezősködése kifejezetten kedvemre való volt. A mintával ügyesen szűkítette a kört.
   -Kölyökként volt mintám, igen. Ahogy felnőttem, eltűntek… - ez elég árulkodó tény volt a fajtámról -És vannak rokonaim. Mondjuk úgy, hogy… - egy pillanatra elgondolkodtam -Ahogy ti is emberek, éltek, de él közöttetek sárga, él rézbőrű, fekete, fehér. Valahogy úgy, mintha mondjuk lettek volna kék emberek, és te lennél az utolsó közülök…  Élnek rokonaim, de pontosan ugyanaz a faj, nos én vagyok az utolsó tiszta példány. A többieket vagy levadászták az emberek, vagy én vittem el őket, hogy elkerüljék ezt a sorsot. - sejtettem, hogy ez nem túl kellemes téma. Szívem szerint nem is erőltettem tovább. Túl könnyen elszomorodott az ilyeneken. -Van már tipped, mi lehetek? -kérdeztem kíváncsian. Picit talán terelni is akartam könnyedebb témára a szót. -Vagy még kérdés hozzám? - mosolyogtam.
Azt elégedetten hallgattam, hogy megfogadta a kérésem, és nem halmozta el túl sok ténnyel Thoth~ot. Ennek ellenére kaptunk információt.
   -Isfet …  nehéz őt megfogalmazni. A legegyszerűbb az lenne, ha azt mondanám, hogy Maat, a harmónia és a rend istennőjének ellenpárja. A káosz és minden gonosz istennője. Közvetlen, vagy közvetett úton, de őt tartják Apep anyjának. - egy pillanatra magam elég meredtem -Félre ne értsd, nem a családi kötelék hívásának engedett, ha tényleg ő szabadította el a nagy kígyót. Nem kötődnek egymáshoz érzelmileg. Sokkal inkább hasznot húz abból, ha Apep elszabadul. Erősebb lesz tőle, hisz a káoszt elterjeszti a kígyó a világon. Ha pedig lenyeli a tervei szerint a Napot, akkor átveheti Isfet a világ fölött az uralmat. - figyeltem az arcát, hogy mennyire tántorítja ez el attól, amit tenni szándékozok. -Ha sikerül is elkapnom Apep~et, nem fogom megölni. Nem is tudnám, hisz a káoszt, és a sötétséget nem lehet elpusztítani. Viszont be kell börtönözni. Másképp visszaáll az egész Föld abba az őskáoszba, amiből annak idején született. És nem lesznek rajta sem növények, sem állatok, sem emberek. Semmivé lesz az egész, egy nagy kaotikus semmivé. -kérdőn néztem rá. Megvártam, hogy ő döntsön arról, így is részt akar~e ebben a történetben venni. Végülis egy anyát és egy fiát szándékozunk szétszakítani, csak mert ha összefognának, megsemmisülne a világ. -Osiris pedig Isis férje, a holtak királya, és Horus apja történetesen… már ha azt elfogadjuk apaságnak, ahogy a madárka fogant  -mormoltam a bajszom alatt. Naná, hogy Thoth~nak hirtelen széles vigyor terült a képére.
   -Ugyan kérlek Mihos!  Veszélyes idők voltak, és Isis sem tehet róla, hogy az a hatalmas lazac pont a férje férfiasságát nézte ebédnek… - itt Kazumira pillantott -Seth ugyanis megorrolt a fivérére, és megölte, majd apró darabokra vágva széthintette Egyiptom területén. Na most, ha nincs a test megőrizve, akkor nem tud mibe visszajárni a lélek a halál után, és egy bizonyos idő elteltével a lélek is meghal. Mindenki más gyászolta Osirist, még Seth felesége és fia is. Ám titokban munkához is látták, és egyesével összegyűjtötték valamennyi testrészét. Egy kivételével. A korábban emlegetett szervét ugyanis felfalta (mindenki szerint Seth utasítására) egy hatalmas lazac. És Anubis hiába mumifikálta be a testet, amíg nem volt teljes, nem térhetett vissza hozzá a lélek. Így… hogy is fogalmazzak?... - pillantott rám, mint aki nem találja a megfelelő fogalmat a mondandójához…
   -Kipótolták. - segítettem ki.
   -Úgy úgy. Kipótolták. És az így kipótolt Osirissel közös nászból született végül Horus. - fejezte be a történetet.
   -Osiris, hiába támasztották fel, úgy döntött, hogy az Alvilágon uralkodik inkább.  - vettem át a szót -Apep hozzá volt leláncolva eredetileg…
   -Te már csak tudod, hisz részt vettél benne, nemde? -nézett most egyenesen a szemeimbe. Továbbra is a fiú alakjában, ám most kissé megváltoztak a szemei.  Kazumi kérdésére pillantottunk rá vissza.
   -Meg kell néznem a korábbi börtönének a helyét. A tőrt is elvitte, bárki is szabadította ki. Vagy csak elengedte, és már ő sem volt ott?
   -Szóval Osiris… -bólintott. -Sejtettem Mihos, hogy te ezt fogod választani.
   -Eljössz velem még oda is? - kérdeztem tőle, felé nyújtva a kezem. -Az Alvilág előcsarnokába?
Szinte gondolkodás nélkül egyezett bele, hogy jön velem. És még utána azon aggódott, hogy ne hátráltasson. Meglepetten pillantottam rá.
   -Már miben hátráltatnál? -kérdeztem, miközben megindultunk. Megvártam, hogy a kiscica az Abydos~i nagytemplomhoz nyissa ki az átjárót. Ahogy eltűntünk Thoth fürkész szemei elől, folytattam - Nem tudom, honnan jött ez az ötlet, de picit sem hátráltatsz. Sok extra kört kellett volna futnom, hogy eljussak Apep~hez, ha nem vagy itt. Még valószínűleg nem tudnánk ilyen célirányosan utánuk menni! -közöltem vele a tényeket. -Ahogy Thoth~nál is ügyesen hárítottad a túl méretes kíváncsiságát! - az eredmény tökéletes volt, és tényleg ügyesen csinálta! Ám nem sokáig beszélgethettünk ilyesmikről, ugyanis elénk tárult a nagytemplom, legalábbis ami megmaradt belőle.  Magabiztos léptekkel indultam el a dupla lépcsősoron, persze továbbra is fogva a kezét. Ahogy felértünk, hatalmas szikla téglák hevertek az út két oldalán. Kissé beljebb  egy tizenkét oszlopos bejárat, ahonnan be lehetett az oszlopokkal sűrűn telerakott templomba jutni.
   -Régen ez hatalmas volt. Égbe szökő pompa, királyi díszítés! Szinte rá se lehet ismerni… -ráncoltam a szemöldököm, ahogy néztem szép szorgalmasan körbe.  Mondhatni öntudatlanul érintettem meg a még kivehető falfestményeket. A néhol mára már durva kőfal ismerős hidegséggel simult a tenyerem alá.  -A falfestmények persze újfent titkokat rejtenek magukba! -nekem nem kellett keresgélnem, hol juthatok le Osris~hez. Túl sokszor jártam már nála Shezmu~ként. Pontosan tudtam, melyik köveket kell kicsit benyomnom ahhoz, hogy megjelenjen előttünk a kapu. Hatalmas volt, mégis hangtalanul nyílt ki előttünk. Azon túl már az Alvilág várt bennünket. 
   -Készen állsz? - kérdeztem a fiút, mielőtt beléptem volna.



(click to show/hide)

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2017. Dec. 22, 08:12:53 írta Ninurta-Ra'im-Zerim »
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Nílus ajándéka
« Válasz #9 Dátum: 2018. Ápr. 15, 18:22:19 »
Figyelmesen hümmentgetett vörös óriás magyarázatán, kicsoda lenne az említett Isfet istennő. Elég kézenfekvőnek látszódott, köze lehet a kígyó szerzet, illetve az istenek eltűnéséhez. Az egyetlen, ami ebben zavarta, talán éppen az, ennyire nyilvánvaló. Eddig az volt a tapasztalata, cseppet sem kellett félteni az isteneket, amikor ármánykodtak. Nagyon sok felkészüléssel és körültekintéssel jártak el. Abba nem tudott belekötni, ne önmagukat tartanák szem előtt. Több panteon is kiváló példával szolgálhatott, hányszor verték át egymást, vagy ugrasztották egymásnak a többieket, hogy egy-egy tárggyal, ranggal, bármivel gond nélkül elsétálhassanak. A szegényes mitológiai tudásával, viszont annál nagyobb emberismeretével, elvégre gyakran túlzottan emberi tulajdonságokkal rendelkeztek az istenek, megfogalmazódott benne a gyanú, talán valaki épp Isfet besározására játszik.
- Arra lát esélyt, valaki az istennőt használja elterelés gyanánt? – Ütögette meg elmélyülten állát. - Ne haragudjon akadékoskodom, de… - Ízlelgette a mondanóját, mert akárhogy próbálkozott, benne motoszkált a kicsi ördög. - …nem érzi úgy, túlságosan egyértelmű és kézenfekvő lenne, ha Isfet okozná a bajt? – Pillantott vörös tudósra. - Túl egyszerű! Nem hagy nyugodni a lehetőség, rákenték Apep elszabadulását. – Felsóhajtott tanácstalaságában, mert az is előfordulhatott, hiába próbálta mentegetni, ténylegesen ő a felfordulás okozója.
Arra az észrevételre, hogy vörös tudós nem fogja megölni a villásnyelvű bajkeverőt, csak haloványan elmosolyodott. Nagyra értékelte az őszinteségét, ugyan beleszólása nem akadt abba, mit tesz. Nem felejtette el, késertként, egyszerű halandóként van jelen. Joga sem lenne belekontárkodni az igazságszolgáltatásba, bár kétséget kizáróan tetszett neki vörös óriás irgalmas büntetése.
- Az eddigi zárkájából kiszabadult. Hogyan kívánná bebörtönözni? – Némileg előre szaladt, de úgy érezte, nem árt felkészültnek lenniük. A kígyócska megtalálását követően, minden valószínűség szerint arra lesz a legkevesebb idejük, megvitassák, milyen börtönbe és hogyan zárják el. Akkor, esetleg segíthet az előkészületekben, vagy számolhat vele, mit tegyen. Nem szeretett volna karba tett kezekkel álldogálni. Remélte valamiben hasznos lehet a kígyó elzárásakor. - Mágiában tudok segíteni? Könnyen tanulom! – Ajánlotta fel a legkézenfekvőbb lehetőséget. Ebben az egyetlen dologban gyorsan fejlődött. Az ereje is meg volt hozzá, ne kelljen kétségbe esnie. Nem kívánta erről győzködni vörös óriást, de Thoth felé tekintett, hátha van számára könyve, tekercse, írásos dokumentuma, amit átadna számára. Szükséges fogadalmat tenne, visszahozza! Eszébe sem jutott isteni titkokat elcsenni, aztán vígan lelépni vele.
Nem faggatózott, vagy kérdezősködött. A megszólaló vörös tudósra pillantott, aki épp Osiris és Isis kapcsolatát fejtette ki. Némileg elkerekedtek szemei, miután rögtön azzal indult a történet, miként pótolták Osiris hiányzó férfi büszkeségét. Sűrű pislogásokkal hallgatta a Thoth által pontosított történetet. Elég bizarul és furcsán hangzott, főként a jelenlegi nyomozás fényében, hogy egy isten férfiasságának előkerítését ecsetelik. Ettől függetlenül, értette, miért került szóba, így nem akadékoskodott. Továbblendült a hallottak abszurditásán és aprót hümmentett a megjegyzésre, ezek után az Alvilágban maradt.
- Osiris sem játszhatott ebben közre? – Tette fel bizonytalanul kérdését. Nem ismerte az istenek jellemét, de ezek alapján, bőven lett volna oka Seth ellen kiforralni valamit, ami kellően kínos és nagy volumenű számára. - Ha maradunk a feltételezésnél Isfet a felbújtó, arra lehetett lehetősége, valamivel rávegye Osiris-t, engedje el Apep-et. – Tárta szét karjait kíváncsian. - Egy dolog még biztos. Ha Osiris az Alvilág ura, akkor tudnia kell mindenről, ami a birodalmában történik. Ki lép be és ki távozik, igaz? – Nézett felváltva a két jelenlévőre. - Hogy nem vette észre? Vagy, miért nem jelezte, ha észlelte? – Fonta össze mellkasa előtt a karjait. Előfordulhatott rossz úton járt, de egyre inkább azt érezte, valaki, valamiért lódít, pontosabban hallgat. Azaz érzése erősödött, valaki a háttérből rángatja a szálakat és a többiek, mintha ebben egyet értenének a némaságukkal. Lehet valaki, akitől többen is tartanak? Valaki, akinek elég nagy az ereje, vagy befolyása, hogy a többi isten, ne akarjon vele ujjat húzni?
Némileg elveszett a saját bűnügyi és összeesküvés elmélet gyártási fantázia szobájában. Kicsikét megilletődött, amikor vörös óriás neki szegezte a kérdést, elkíséri Osiris-hez. Enyhe bizonytalansággal bólintott, bár a hezitálás nem a beszélgetéshez kapcsolódott. Nem teljesen zökkent még ki buksijából. Emiatt picikét aggódott, hogy útban lesz vörös tudósnak. Túlságosan sokat kalandozott el és bizony az istenek ellen se ereje, se tehetsége nincs. Biztos benne, nem lenne képes felvenni velük a harcot. Nem véletlen megjegyezte, szívesen elkíséri, de nem akarja hátráltatni. A válasz ugyan megdöbbentette, pontosabban a visszakérdezés. Hatalmas szemekkel fürkészte vörös óriást, míg be nem avatta a részletekbe. Jól esett, így vélekedik, azonban idáig tényleges konfrontációra nem került sor. Még nem ütköztek ellenállásba, vagy ellenségbe.
Nem is boncolgatta tovább a szerepét, hanem követte a hatalmas oszlopokkal alátámasztott templom belsejébe. Szorgosan figyelt lába elé, ne bukjon fel egyetlen törmelékben, vagy oszlop darabkában sem. Utána, pedig a falfestmények maradványai kötötték le figyelmét. Szinte teljesen elmulasztotta azt a mozzanatott, ahogy vörös óriás megnyitott egy titkos átjárót. Hatalmas szemekkel nyújtogatta nyakát felé. Kíváncsian fürkészte a felbukkanó folyosót, vajon mi lehet a végén. Nem is volt kérdéses, rögtön elindult a jelzésre, beljebb mehetnek e, bár messzire nem jutottak.
Alig léptek be a sötét helységbe, rögtön megjelent előttük valaki. Enyhén hátra hőkölt a magas és valamiféle fejdíszt, sisakot, akármit viselő alaktól. Nem látta tisztán, micsoda lehet, vagy pontosan miként festhet. Annyi biztos, nem kívánt belepiszmogni vörös óriás és a különös alak üdvözlésébe. Akkor is, csak illedelmesen meghajolt, amikor a jelenlétére terelődött a szó. Továbbra sem szólalt meg, elvégre nem őt kérdezték. Ráhagyta vörös óriásra, hogy válasszal szolgáljon. Kizárólag akkor mukkant meg, amikor hozzá fordult az Anubis nevű alak. Ezek alapján már leesett neki a tantusz, pontosan kihez van szerencséjük. Róla, még ő is hallott! Igaz, nem tudhatta, mennyire helytállóak azok az információk, de nagyon tiszteletteljesen megköszönte a jó tanácsot és üdvözlést. Bár a figyelmeztetés miatt, elővigyázatosságnak nevezett félelemből behúzódott vörös óriás mögé. Egészen közel nyargalt hozzá, véletlen se érjen semmihez se. Hajlamos volt az ellenkezőjét tenni annak, amit kértek tőle, azonban az alvilágban nem kockáztatta volna meg, előrébb hozza saját temetését a bugyuta kíváncsisága miatt.
- Elnézést, Anubis san! Ne vegye sértésnek! A világ urát sem akarom vádakkal illetni, de miként lehetséges Osiris sama nem szerzett tudomást Apep kiszabadulásáról? – Hajolt ki vörös óriás mögül. Továbbra sem hagyta nyugodni ez a lehetőség. Azok tudatában meg főként nem, hogy Anubis állítása szerint nem a főkapun távozott, de azon kívül merre, arról senkinek sincs elképzelése. Jól értelmezte az elmondottakat, akkor Osiris-hez hozzá volt láncolva Apep, tehát személyesen ő tartozott érte felelősséggel! Ha ennyire a börtönőre volt, elképzelni sem tudta, miért nem érezte azonnal, hogy lazul a béklyó és Apep kijutott a felügyelete alól. Ha az ő helyében lennék, én bizony személyes sértésnek venném a próbálkozást és rögtön ott teremnék, csírájában folytsam el a szökési kísérletet.
- Lehet bármelyikükhöz, mármint Apep, Seth, Isfet trióhoz köze olyan istennek, vagy istennőnek, aki elmét irányít, időt befolyásol, vagy illúziót teremt? – Pillantot vörös óriásra komoly arccal. Ha kizárta a lehetőséget Isfet és Osiris a hunyó, akkor még erre látott lehetőséget. Megmagyarázná, miért nem tud senki semmiről. Egy láthatatlan szellem, akire nem emlékeznek, könnyedén kiengedhette a kígyót és elvihette a nélkül, bárkinek feltűnt volna, míg aktív a képessége.
Erősen morfondírozott az újabb elméletén, amikor elérkeztek a börtönhöz. Óvatos forgolódással lépett beljebb. Ismerősnek találta a bent terjengő lélekenergiát, ha nevezhette ennek. Már találkozott vele, méghozzá a szerelmi fészekben!
- Biztos itt volt! Érzem a lélekenergiáját! – Határozottan jelentette ki. Ebben szemernyi kétsége sem lehetett. Ekkor akadt meg szeme a falakról lelógó láncokon. Emelte kezét, hogy megérinthesse, de gyorsan hátra kapta fejét. A magas sakálfejű férfit kereste tekintetével. Engedélyt próbált tőle kérni, mert nem sejtette, mivel járhat számára, ha körbe fogdossa az idebent lévő dolgokat. A célpont helyett, vörös óriás válaszolt neki azzal, hogy megfogta csuklóját. Majd nem felugrott a plafonra ijedtében. Annyira hangtalanul lépett mellé, egyáltalán nem észlelte.
- E-elnézést! – Fújtatott egyet, hátha csillapítani tud őrülten kalapáló szívén. - Arra gondoltam, megpróbálnám visszaidézni a láncon keresztül, mi történhetett. – Vázolta fel a nyúlkapiszkálása okát. Elmosolyodott a morgolódáson, nem kéne bolygatnia az alvilági emlékeket, amik szenvedéssel, fájdalommal és kínzással átitatottak. Aranyosnak találta, hogy aggódik érte, de szerencsére tudta irányítani a képességét.
- Kizárólag az elrablás idejét tekinteném meg? – Billentette oldalra buksiját. Kész volt az egyezkedésre. Abban reménykedett, ezzel újabb információkat tudnának szerezni. A beleegyező sóhajtásra és időpont megadásra széles mosollyal szorította meg vörös tudós kézfejét. - Csatlakozna? Ellenőrizheti, semmi ártalmas dolgot ne lássak és Ön, jobban értelmezni tudja, amire bukkanok! –
Megvárta, míg vörös óriás beleegyezik a lehetőségbe, aztán feloldotta képességét. Megérintette a láncot, de még így is megakasztotta az éles fájdalom és harag, ami a tárgyból áradt. A figyelmeztetés nem volt elegendő, hogy eltántorítsa szándékától. Áttörte a heves érzelmekből felvont burkot és rengeteg, szinte megszámolni sem bírta hány emlék dobozka keveredett elé. Mindegyik alatt dátumok sorakoztak, így addig pörgette, míg a kellő év, kellő hónap és nap nem került elé. A dobozkát kinyitotta, amiből kiugrottak az emlékek. Tartotta magát vörös tudós kéréséhez, így a reggeli órákat vette górcső alá. Beletekert az eseményekbe és egészen addig pörgette, míg a kellő pillanatot el nem érte. Lelassította a felvételt, ami így körülöttük jelent meg. Előttük a láncon Apep heverhetett. Elég megviseltnek látszódott, mint, aki épp egy hatalmas csatán van túl. Talán pihenhetett. Behunyt szemekkel, mozdulatlanul feküdt a földön. Aztán hirtelen megelevendett. Felugrott a földről, amire a láncok megfeszültek és hangosat csörrentek. Kifejezetten ingerültnek látszódott. Vele szemben egy fekete, gomolygó füst jelent meg. Néha egy tollas, talán madár alakját vette fel. Az alak fel sem vette Apep figyelmeztetését. Odalépett hozzá, amire a kígyó teste felengedett. A tekintetéből úgy látszódott, felismerte az érkezőt, aki könnyedén lepattintotta a láncot, hogy kihúzhassa belőle a karját. A kígyó nem támadt rá, egyszerűen engedte, hogy a kavargó feketeség körbe vegye és eltűntek.
A jelenet végével lekapcsolta a vetítést. Ennek hatására hatalmasat sóhajtott. Kibillent az egyensúlyából, de megkapaszkodott vörös óriás karjában. Szüksége volt néhány másodpercre, feldolgozza, újra a jelenben és valóságban van.
- Van elképzelése ki lehetett? – Tette fel erőtlenül kérdését. Ekkora érzékelte, hogy az előbb tapasztalt lélekenergia foszlány egyetlen pontra koncentrálódik a helységben. Finoman megütögette vörös óriás kézfejét, hogy kövesse, mert valamit talált. Kíváncsian indult meg az irányába, bár nem arra számított, aprócska kis madár kuporog a sarokban. Enyhén feltartotta a karjait és jelezte vörös tudósnak, ne lépjen közelebb. A picike csibe, még a végén jobban megijed a cicaságától.
- Szerbusz! Hát, te?! Hogy kerültél ide? – Guggolt le előtte tisztes távolságban. - Nem kell félned! Segíteni jöttünk! – Lapolt egészen térdeire, még alacsonyabb lehessen. Bátorítóan mosolygott a kicsike fiókára. - Mit szólnál, ha kivinnénk innen? Keresnénk neked egy meleg takarót! Itt bizony, nagyon hűvös van! És enni is jó lenne! Teljesen megéheztem! Te nem?  – Nagyon óvatosan letette tenyerét maga előtt a földre. Nem mozdult, hátha a kicsike odabotorkál hozzá, vagy legalább nem rémül halálra, ha felé közeledik. Siettetni semmi esetre sem akarta a becserkészést. Lassan sündörgött hozzá közel. Amikor már láthatóan engedte a picike, finoman a karjaiba emelte. Próbált a felsőjéből kicsike takarót eszkábálni neki, hogy belebújhasson.
- Hogy kerülhetett ide? – Nézett egyenesen a börtön előtt álldogáló alakra. - Róla sem értesült senki? – Emelte fel szemöldökét, mert akadt volna egy csípős megjegyzése, talán az őrök és világ urának tyúkszemére kéne lépni, ugyanis láthatóan szabadon mászkál mindenféle szerzet a birodalomban.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)