Szerző Téma: A tigris árnyékában  (Megtekintve 753 alkalommal)

Description: magánküldetés

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

A tigris árnyékában
« Dátum: 2017. Márc. 16, 00:47:56 »
(click to show/hide)

Genbu. Hallottam már róla korábban is, ám most picit utána is néztem. Más neveken is emlegették, mint a ”Fekete Harcos” vagy az ”Észak Örzője”. Nem csak neki néztem utána. Négyen voltak, szóval a másik három is érdekelt. Hát… finoman szólva se volt róluk annyi adat, amennyit szerettem volna. Mondjuk kezdve rögtön a fehér tigrisről. Ha tényleg ő Kistigris apja, úgy sejtettem, nem árt, ha minél jobban tisztába vagyok vele.  Azt hittem ő is a tiszta energiával játszik, szóval nem kicsit lepett meg, amikor kiderült, hogy inkább a fémet részesíti előnybe. Szentül meg voltam győződve, hogy Sethi tőle örökölte a villám képességét. Ennyit az elméletemről. Ennek ellenére igyekeztem alaposan felkészülni. Indulás előtt nem sokkal mentem el vadászni is, hogy ne történjen véletlenül sem baleset. Így ténylegesen minden tekintetben felkészülve néztem az este elébe. Ahogy megbeszéltük a fiammal, egy kora esti időpontban indultunk el.  Rábíztam magam, hogy tudja az utat. Kocsival nem mehettünk miattam. Még mindig nem tudtam elviselni, hogy beüljek egybe. Így maradt a vonat. Lényegesen tágasabb volt, mint a személyautók, bár ez sem volt kellemes megoldás.  Viszont a Fekete Harcossal beszélnünk kellett.
Morcos pofával sétáltam végig az állomáson. Nem kellett törnöm magunknak az utat. A képemre volt írva, hogy nem vettem tudomást a körülöttem lévőkről, csak Namru~ról.
   -Innentől két és fél óra, míg megérkezünk Kyoto~ba.  Utána, ha jól sejtem, még kell egy kis idő, míg a templomhoz érünk. - számolgattam hangosan. Az első szükséges lépés volt, megtalálni a teknősön keresztül a tigrist. Ha jól sejtettem, akkor a tigris környékén lesz majd Tigonka is. Jól volt. Nagyjából. Ezt érzékeltem. Ahogy azt is, hogy nem túl lelkesítő körülmények között van, bárhol is legyen.  Szerettem volna minél előbb megtalálni. Még mielőtt a kelleténél, és a mostaninál is nagyobb bajba keverné magát.  És ehhez most az kellett, hogy elviseljem ezeket a humanoid lényeket magam körül. 
Persze, repülhettünk volna is. De láttam Pávácska tollait, még ha nem is alakult át eddig előttem, mióta visszatért hozzám. És azokkal a tollakkal úgy sejtettem, hogy nem sokáig tudott volna repülni. Ezek után inkább nem kérdeztem rá. Vihettem is volna, ám fényes nappal, ez túl feltűnő lett volna, főleg, hogy nem tudtam őt is elrejteni. Így maradt ez a megoldás.  Amíg az állomáson vártunk, még úgy ahogy elvoltunk, de amikor be kellett szállni. Ilyen esetekben mindig erősen dolgozik bennem a kényszer, hogy feltépjem a kocsi vagy a jármű oldalát. Macska voltam, szerettem az otthonos kis helyeket. Ha tényleg otthonos volt, csak az enyém, meg azoké, akiket szerettem, és köze nem volt idegenekhez.
Vettem egy nagy levegőt, majd beléptem a vonatra.  Egyből elkapott a fojtogató érzés ”Csapdába kerültem!” Uralkodtam az ösztöneimen, ahogy az ülésünk fele mentem. Előre látóan ablak mellé ültem le. Nem mintha olyan nagyon ki akartam volna bámészkodni, vagy épp Namru~t nem akartam volna hagyni.  De még mindig jobban voltam, meg az embereknek is nagyobb életbiztosítás volt, ha nem nyüzsiztek körbe két oldalról, hanem egyik oldalról a vonat fala, a másik oldalról pedig Kis Páva fogtak közre. Belefúrtam az arcom a hajába. A fülemet bőven elégnek ítéltem a közeg megfigyelésére.  Sejthette, hogy mivel is jár ez nekem, mert párnát kaptam, és beszélgetett hozzám végig. Hozzám tartozott. A közelsége kimondhatatlan, hogy mennyivel elviselhetőbbé tették ezt az utat.
Azt a több mint két órás utat így tettem meg. Vakon, és csak Namru hangján és illatán keresztül érzékelve a külvilágot. Így is tudtam, hogy mi zajlott körülöttem, de nem mészároltam senkit halomra.
Kész megváltásnak éltem meg, amikor megérkeztünk, és kiszabadulhattam a kocsiból.  Egy hatalmas levegővel szívtam be a környező illatokat, és a szabad levegőt. Kiroppantottam a nyakam, majd a fiammal az oldalamon indultam el, hogy előkerítsem a páncéloskát. Kyoto~nak teljesen más volt a hangulata, mint Tokyo~nak. A levegő más illatokat hordott magával. Ez is város volt, sőt nagyváros. Mégis jobban tetszett a hangulata.  Talán mert az a környék, ahova mentünk ott figyeltek, hogy legyen zöld is benne. Nem foglalkoztam túl a dolgot, úgy se szándékoztam ide költözni.
Szemüveggel a szemem előtt, eső soron az orromra támaszkodtam. Namru léptei egy biztos pontot adtak, de figyeltem a környező ingerekre is. Félelem szag lengett körbe, amerre mentünk. Elhúztam a szám, hisz az emberek itt is ugyanúgy reagáltak, mint bárhol máshol. Nem foglalkoztam velük tovább. Inkább a környéket térképeztem fel. Őszintén meglepett, mikor emeletes házak közé mentünk be. Ahogy maga a templom mérete is. Nem is tudom. Nagyobbra, vagy monumentálisabb valami templomra számoltam. Picit lepöccintettem a szemüvegem, hogy meggyőződjek, tényleg az van körülöttem, amit hittem. Hát az volt. bár így színesen lényegesen más képet festett. Ettől függetlenül le voltam nyűgözve. Emeletes házak között, mintha csak egy kis parkocska közepén, volt egy kis szentélyecske. Abban is erősen kételkedtem, hogy papja van ~e egyáltalán a helynek. Akárki is volt ez a teknős fazon, vagy nagyon koldusbotra jutott, amit nem gondoltam volna a látott kegytárgyak alapján, vagy nem volt egy nagyigényű alak. Picit elengedtem magam. Hagytam, hogy Ninurta jelenléte picit körbe járja a helyet. Nem akartam fenyegetni, de minden előzetes nélkül se akartam rárontani a páncélosra.  A jelenlétemen érződött, hogy nem voltak rá nézve veszélyes szándékaim. Még úgy sem, hogy minden bizonnyal meg tudta volna magát védeni. Figyelnem kellett a részletekre. Háború istenként túl könnyen robbantottam ki háborúkat.
Meghajoltam, mikor beléptem a szentélybe.  Bent már a hely uralkodója fogadott. Nem páncélos alakban, sokkal inkább egy kissé talán idősebb férfi alakjában viszonozta a köszöntésem.
   -Üdv! - ültem le a mutatott helyre. A kérdésre, hogy mi járatban vagyok, egyből a lényegre tértem. - Elvesztettem a kistigrisem. - érzékeltem, hogy épp valami miatt durcás volt, már jó ideje.  Ráadásul elmaradt az a tipikus „apa-fiú egymásra találás” öröme, amit véleményem szerint éreznie kellett volna, ha hosszú idő után, életében konkrétan először haza esik.  Vagyis ismerve tigonkát ezt a témát minden valószínűség szerint nem feszegette. Vagy ha igen, elég rossz lett a végeredmény.  - A fiam utoljára erre kóricált, egy másik tigrist keresett. Lehet róla tudni, hogy erre van~e még? - megeresztettem egy gyors félmosolyt. Sem azt, hogy a vér szerinti apját kereste, sem azt hogy a fegyverem, nem éreztem úgy, meg kellene említenem. Nem ismertem ezt a panteont olyan jól. Szóval úgy ítéltem meg, hogy addig a legbiztonságosabb neki is, míg ezekre nem derül fény.
A kedves továbbirányításra elnyomtam egy sóhajt.
   - Akkor már csak annyit szeretnék megtudni, hogy merre találhatom, vagy hogyan léphetek vele kapcsolatba?
Egy nevet kaptam, és egy tartózkodási helyet. Takehaya Raiun.  Újabb probléma az volt, hogy hogy jutok át ebbe a Lelkek Világa nevű helyre.  Nem voltam ennek a pantheon~nak a tagja, hogy csak úgy átjárót nyithassak kényemre kedvemre. Jó kérdés volt, hogy hogyan tovább. Két személy volt, akiket ismertem, és akikkel egyáltalán beszéltem volna ilyen téren. Kazumi és Masaki.  Viszont Kazumi azt állította, hogy hiába él itt, nem tartozik ehhez a pantheon~hoz. Vagyis minden esély meg volt rá, hogy nem tud átjárót nyitni. Arról nem is beszélve, hogy egy élő ember volt.  Így Masaki irányába indultam. Ahhoz mindenekelőtt vissza kellett, hogy utazzunk Tokyo~ba. Ránéztem Namru~ra, majd fel az égre. Szépen besötétedett. Eltettem a szemüvegem.
   - Mit szólnál, ha haza inkább repülnénk mégiscsak. Elviszlek egy körre - titkolatlanul megkönnyebbültem, mikor a fiam beleegyezett a történetbe. Elégedett morranással váltottam alakot, majd emelkedtem fel vele a levegőbe. A sötétség, főleg hogy magunk körül kicsit sűrűbbre vontam, elrejtett minket, és lényegesen relaxálóbb volt így az út, mint a vonaton lett volna. Masaki dojo~jának az udvarán szálltunk le. Sejtettem, hogy meg fogja érezni a jelenlétünk. Ahogy megláttam, köszöntem, majd előadtam a problémám. Miszerint nem tartozom ehhez a pantheon~hoz, de át kell jutnom a Lelkek Világának nevezett helyhez! Nincs mit tagadni, megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy megoldható a történet. Oda adta a kis tanuki kölyköt, hogy majd ő beoldja az átgerillázás művészetét nekünk. Kaptam még néhány jó tanácsot, hogy kit keressek, ha elakadnék. Mindegyikért hálás voltam. Meghajoltam köszönet képp, majd engedtem volna, hogy a kis nyestkutya mutassa az utat nekünk. Ha Masaki hangja meg nem állított volna. Ám amit mondott, igen csak behúzta a satuféket nálam.  Mint kiderült, abban a világba, ahova tartottunk, nem nézték volna túl jó szemmel a fiamat, csak mert utólag csatolták a lelkét a testéhez. Felmorrantam erre az ötletre. És ezt még Namru képes volt fokozni azzal, hogy nem tudta, a teste hogy reagált volna egy ilyen túrára.
   -Nem most fogjuk kikísérletezni! -morogtam az orrom alatt. Innentől kérdés sem volt, hogy egyedül megyek. Nem voltam hajlandó feláldozni az egyik fiamat a másikért.  Kis Pávát megöleltem, majd haza küldtem, én meg követtem a kis tanukit. Egészen ki vitt a város szélére, egy kis elhagyottnak tűnő szentélyecskéhez. Nem értem rá olyan nagyon meglepődni, amikor kiderült, hogy annyira még se kicsi, és főleg nem elhagyott a szentély, ahova hozott. Ott egyenesen az oltárhoz sietett. Nagyon komolyan vette a feladatot, amit Masakitól kapott.  Az oltárnál egy átjárót nyitott pöttöm létére. Sietve léptem a nyomába át.
Egy furcsa helyre értünk. Japánnak nézett ki, de mintha visszamentünk volna sok időt. Sokkal inkább hasonlított ahhoz a japánhoz, ahol én voltam még régen. Csak nem rombolta úgy le a háború. Talán inkább a háború előtti hangulatot idézte a környezet. Megéreztem a vörös hajú rókalány illatát. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy most végképp a fenségterületére tévedtem. Nem mintha ez visszatántorított volna. Samu gyorsan fölmászott a vállamra.
   -Nem árt, ha résen leszünk! - mormogtam csak úgy magamnak. Mintha csak erre várt volna, úszott elénk  a levegőbe egy színesen fénylő pöttyöcske. Megállt előttem, majd tudtomra hozta, hogy a gazdája vár minket. Megvárt, hogy elkezdjem követni.  Nem kicsit borzongtam meg, amikor kiderült, hogy egy vízi lényhez irányítottak minket, de erőt vettem magamon. A gyerekeimről volt szó.  Nem hagytam, hogy bármilyen módon látszódjon, vagy érződjön rajtam, irtózom a víztől. Rezzenéstelen arccal követtem a kis fényecskét, amíg meg nem érkeztünk.  Megszemléltem magamnak a házigazdánk, mielőtt megszólaltam.
   - Fogadd üdvözletem! - körbe pillantottam magam körül. Nem érzékeltem Sethi jelenlétét a környéken. - Ninurta vagyok Uruk városából.  A fiam, egy fekete tigriske. Úgy hiszem, hogy a te fehér tigrised környékére keveredett. Szeretnék beszélni a helyi fehér tigrissel. - néztem nyugodt szívvel a szemeibe. - Hátha eljutott hozzá. Vagy hátha látta valaki. - nem volt kérdés, hogy el fogom vinni tigonkát, ha itt van. De szerettem volna tisztán dolgozni. Hogy egyáltalán jó helyen járok~e. -Engedd meg, vagy adj rá kérlek lehetőséget.- úgy beszéltem vele, ahogy ellenkező esetben magam is elvártam volna, hogy velem beszéljenek. Egyszerűen, nem tiszteletlenül, de nem is meghunyászkodva.   

« Utoljára szerkesztve: 2017. Márc. 17, 01:28:15 írta Ninurta-Ra'im-Zerim »
(click to show/hide)

Karakterlap

Sukkecu Eiji

Oni

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

11. osztag

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 500 / 45 000

Hozzászólások: 66

Hírnév: 6

Infó

Tárcában: 16 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
balti kék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
V, mint VÉR! É, mint ÉR! R, mint Riadalom!

Post szín:
#006699


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A tigris árnyékában
« Válasz #1 Dátum: 2017. Márc. 22, 00:06:30 »
Kényelmesen fújta ki szájából az édeskés, aranyló füstöt. Enyhén összefogta felsője ujját, még épp kényelmesen kidughassa alóla csuklóját. A finom selyem anyag halk suhogással csúszott könyökéhez. Enyhén kitartotta oldalra szabaddá váló kézfejét. A benne tartott díszes pipát, szemtelen könnyedséggel forgatta körkörösen. A szipkából felszálló csíkot figyelte. Abban talált rá tökéletes elfoglaltságára, minél szélesebb, sűrűbb, érdekesebb hullámokat varázsolt lakosztályába. A körülötte felbolyduló palotára oda sem hederített. Rezzenéstelen arccal tűrte az egyre erélyesebb léptek, szép apránként dobogássá váló sürgés-forgás zaját. Oda sem fordult a háta mögött összesúgó szolgálókhoz.
Megszokta a felfordulást otthonában. Palota személyzete sosem bírt izgága természetével. Kedvük szerint futkároztak, kiabáltak, incselkedtek, viccelődtek a hatalmas, rizspapír falakkal elválasztott épületben. Gyakran játszadoztak azzal, teljesen átrendezték rezidenciáját. Minden létező falat máshova toltak, míg saját maguk vesztek el a labirintusban. A felfordulás ugyan nem zavarta, épp ellenkezőleg. Kedvelte a rakoncátlan természetfeletti lényeket. Szerény személyéhez hasonlóan káoszt teremtettek, vagy szították az ellentéteket. Kimondottan élvezte a szabadelvűségüket.
A méhkasként zsongó helységről egész addig nem vett tudomást, míg Sunog egyenesen elé nem térdepelt. Meghajolt és várta az engedélyét, elmondhassa, miért zavarta meg a semmittevésben. Szeszélyes természetével, abban a pillanatban úgy határozott piperkőc úrfiként várakoztatja meg a fiatal fiút. Kihúzta magát, majd szájához emelte a pipát. Ritmusosan kocogtatta alsó ajkához, miközben mimikája éppen arról árulkodott, fontolóra veszi, engedje beszélni, avagy elkergesse. Kifejezetten üdítő látványnak találta, ahogy a csöppnyi fiú bátortalanul leskelődik felé.
Hosszú percekig nem kegyelmezett, majd kezével hanyagul intett, mondja el érkezése okát. A válaszra halk „Ooo~h!”-val reagált, hiszen éppen arról számoltak be részére Genbu mestert elszólították. Más esetben nem talált volna ebben semmi különöset, ám palotája őrzője engedelmeskedett a hívásnak. Elhagyta az őrhelyét és megjelent egyik szentélyében. Tehát, ha ilyen lépésre szánta el magát, akkor meglehetősen méltó vendége lehetett. Érdekesnek találta ezt a békés éjszakáját gyökeresen felforgató esetet. Legalábbis remélte folytatása is lesz az izgalmasnak ígérkező történetnek.
Rögvest élénken pattant fel szatén párnáiról. Pipáját a fiatal gyermek kezébe nyomta. Szórakozott kacajjal indult a verandára vezető ajtóhoz. Ezüstösen derengő köntösét hosszasan húzta maga után, bár még így is alig látszódott ki hófehér haja alól. A hosszú tincsek egészen bokájáig értek. A verandára besütő Hold fényében szinte világítottak, míg bőre enyhén kékes árnyalatban vibrált. Valaki közelebbről vette volna szemügyre, apró, pikkelyekre emlékeztető mintákat figyelhetett volna meg. Szemei ezüstösen villantak meg a fényben, ahogy tekintetével felpillantott az égbolton ragyogó égitestre. Csibész mosollyal köszöntötte nagybátyját, mielőtt elfordult jobbra. Hosszú agancsszerű szarvai, koronaként ölelték körbe fejét. Alig észlelhető, vékony láncok futottak rajtuk keresztül. Haja alól kilógó, hegyes fülein apró, fehérarany függőket viselt, melyek tökéletesen illettek többi kiegészítőjéhez. Csuklóján halkan csilingeltek a füzérre kötött csengők, ahogy intett hátra maradt szolgálójának, kísérje el Genbu mester szobájához.
Nesztelen léptekkel haladt végig az egyenes fahídon. Körülötte számtalan apró vízi lény úszkált a levegőben, vagy éppen kicsiny szentjános bogárként világító lények ugrándoztak. Némelyik pimasz módon kapaszkodott bele hajába, vagy emelgetett egy-egy tincset. Békésen játszadoztak a ház urával, aki rendíthetetlen nyugalommal haladt a kiszemelt szobához. Amikor odaért, Sunog rögvest elé vetődött. A lécekre térdelt, szóban jelezte az ura érkezését, majd elhúzta az ajtót. Várhatóan nem tartózkodott bent senki, ám ez nem tartotta vissza attól, hogy belépjen a szobájába. Kényelmesen helyet foglalt az apró szőnyegen. Kísérete felé tartotta kezét, amiben pipája jelent meg. Higgadtan folytatta a füstölgést, míg vissza nem tért a szoba ura.
Egyenesen előre szegett fejjel köszöntötte. Nem kérdezett. Legyürte kíváncsiságát, hisz tudta, hallgatása sokkal nagyobb feszültséget szül. Kivárta, maga a mester hozakodjon elő távolléte okával. Az elmesélt történetet érdekesnek találta. Kifejezéstelen arca nem árulkodott róla, meglehetősen bámulatosnak tartotta, ilyen messziről érkező isten kérte Genbu mester segítségét. Minden bizonnyal szoríthatta az idő. Nem hinné, pusztán az ismeretlen gátja lehetett egy istennek megtalálja fiát. Ráadásul nem éppen a legbékésebb természetű isten kereste rajtuk a gyermekét. Az udvarias látogatása arról árulkodott, erőszak nélkül kívánna a dolog végére járni. Váratlan fordulat a szavannák koronázatlan királyától. Érdekesnek találta a viselkedését. Természetesen, annyira nem rendítette meg, fejvesztve vonuljon ki elé, hogy erejét fitogtatva figyelmeztesse kényes vizekre tévedt. Ennél sokkalta izgalmasabbnak látta, ha otthonában fogadja az istent. Ha már Genbu mester volt kedves egyenesen hozzá irányítani, még sem lehetett udvariatlan.
Az egyik hajában virgonckodó lényhez emelte kezét. A tenyerében landoló tengeri csikóra mosolygott. Lágy, szinte már nyájas hangon kérte, vezesse a palotához a férfit. Egyéb utasítást nem adott részére. A kicsi lényre bízta miként viszonyul a hallottak alapján elrettentő istenhez, vagy mit hajlandó elmondani neki.
Több szót nem pocsékolt az esetre. Elköszönt a bölcs teknőstől és csibész mosollyal arcán sétált vissza lakosztályába. A mellette kíváncsian szökdécselő tűz szellemet elküldte Byakko-hoz. Azt üzente számára, hogy legyen készenlétben, mert a hamarosan érkező vendégük elsősorban vele kívánna szót váltani. Illetve, szája szegletében lapuló vigyorral tette hozzá, addig fogyasszon nyugtató teát, mert minden valószínűség szerint a múltja kerülhetett terítékre. Nem volt szükséges kitérnie a részletekre. Ismerte a fehér tigrist szerepeltető meséket, legendákat, szóbeszédeket.
Vendége érkezéséig visszaheveredett a párnákra. Megkérte a sugdolózó szolgálókat, szájuk mellett tegyék hasznossá felszolgáló képességeiket is. Finom ételt és italt készíttetett velük. Még sem várhatta üres kézzel a szerény hajlékába érkező istent, aki meglehetősen hamar befutott a mellé szegődött csikóhal kíséretében. A birodalmába lépése pillanatától kezdődően észlelte mozgását. Nyugodtan. Kimért léptekkel haladt. Elnyerte tetszését a mutatott magabiztossága. Ez zavarba hozta volna? Cseppet sem. Még jobban felcsigázta érdeklődését. A szóban forgó istenről, mindössze hallott. Nem volt esélye személyesen találkozni. Legjobb tudomása szerint vendégként sem tette tiszteletét gyakran a szigetország kami-jainál, így kifejezetten hízelgő volt rá nézve, vele kivételt tett. Ugyan nem az elbűvölő személyisége hozta ide, ettől függetlenül a látogatás, még látogatás. Szinte kicsattant a boldogságtól, amikor elképzelte szülei arcát, mit forralt fejében. Élvezte a kétkedő tekinteteket. Imádta, miután összesúgtak háta mögött.
Az ajtóhoz érő isten meglehetősen robusztus árnyékot vetett a hold fényében. Halvány mosollyal intett Sunog-nak, aki enyhe félelemmel arcán húzta el az ajtót. A vendégét kísérő, picike szellem, szinte azonnal ágyúgolyóként lőtt ki előre. Egészen haja takarásáig repült. A tarkójához bújó lényre füle botját sem mozdította. Ráérősen, szégyentelenül mérte tetőtől talpig végig a belépő, majd öblös, mély hangján őt köszöntő férfit.
- Hmm~ - Támasztotta meg arcát kézfejével. Unottan pillantott az ajtóban álló Sunog-ra, aki, mintha érzékelné ura szándékait húzta össze magát. - Viszonzatlan viszolygással kellene köszöntened kedves vendéged! – Nézett rezzenéstelen arccal a maga előtt tiltakozóan karjait rázó fiúra. Hanyag mozdulattal mutatott felé. - Tőle kérjen tájékoztatást! Én pusztán a hely pótolhatatlan ékköve lennék! Fogadom a kérések, s továbbítom mesteremnek a hatalmas Takehaya Raiun-nak! – Tárta szét karjait, hogy felmarkolhasson a kihelyezett tálból jó néhány virágszirmot, melyet kecses mozdulattal hajított feje fölé. Élvezte a ráhulló, illatos virágok tengerét. Érdekelte ugyan meddig engedi vendége, esztelenül bolondozzon vele. Valamint, miként reagál rá. Belemegy a játékba, avagy erélyesen, de továbbra is illedelmesen kéri, fejezze be a mókázást.
A felcsendülő válaszra szórakozottan kuncogott fel. Szája elé tartotta hosszú köntöse ujját. Kedvét lelte a férfi modorában.
- Beragyogom fényemmel a zordon falakat! – Tartotta maga elé tenyerét, melyben rövidesen megjelent az előbb még hevesen tiltakozó fiú egy láng formájában. A teremben található fáklyák, gyertyák, mécsesek mindegyike szintén hasonló fénnyel árasztotta el a szobát. A soron következő kérdést, így igazán előkelő fényviszonyok között fogadhatta. Tenyeréből maga elé fújta az ujjába kapaszkodó tűz szellemet. A kicsiny lángocska makacsul ragaszkodott hozzá.
- Ah! Lelkem! – Pöccintette le a lángocskát, elkaphassa másik kezével és lefelé lógathassa ujjairól. - Ugyan mily esztelen megérzésre hagyatkozol, velem azonosítod a keresett személyt? A terembe vezettek, hol feltételezhetően tartózkodik, s nem elé! –
A válaszra megjátszott pökhendiséggel húzta ki magát. Előadta az úri ficsúrt, akinek önérzetét kedvesen cirógatják a szavak. Arra sem volt rest, zavarát leplező kacajjal fordítsa el fejét. A továbbra is türelmes pontosításra, alig észlelhetően fordult vissza. Érdeklődését kifejezve pillantott felé.
- Haszontalan haszonlesőként honoráriumba helyezném hűségemet…- Mozgatta meg mohó fösvényként ujját arca előtt. A választól majd nem hangosan nevetett fel. Értékelte a kétségbe esett próbálkozást úri lelkére kíván hatni, ám sajnos ez nem elegendő. Folytatta elérhetetlenséget mímelő előkelő játékát. Arcán átfutott az ajánlat kiváltotta tépelődés. Láthatóan komolyan fontolóra vette, de amennyire érezhette a győzelem ízét vendége, olyan gyorsan vágta rá határozottan visszautasítását. Sértetten fordította el fejét. Immár rá sem hederített. Arra pedig egyenesen hátat fordított, drágakövekkel kívánták megvásárolni szövetségét, mármint segítőkészségét.
- Ajh, hitvány életem! Hát ezt érdemlem?! Földi javakkal halmoznád egy isten féltett kincsét? – Helyezte homlokához kézfejét. Az ájulás környékezte. Kénytelen volt megkapaszkodni a semmiből mellette megjelenő hófehér bundában. Hatalmas, csíkokkal tarkított tigris formálódott ki a keze alatt kavargó fényből. A megjelenő állatra vetette magát, akinek hátán babrált sűrű szipogásokkal néhány szőrszálat.
- Mond, Byakko! Mi legyen a vendégünkkel, ki kegyetlenül lelkembe gázol? –
- Akkor probléma egy szál se! Szívtelen istenfattya vagy! –
- Hát, már te is?! – Egyenesedett fel, hogy mellkasához kaphasson. - S ím árul el házam népe! Nem élhetek így többé! – Jelent meg kezében egy kicsiny tőr, melyet egyenesen hasába szúrt. A fegyver persze szétporladt apró fénypontokká, mielőtt beleállhatott volna bőrébe. Ettől függetlenül, még utolsó leheletével eldőlt a párnákkal bélelt parkettán. Némi szünetet tartott drámai alakítása végeztével, majd felkönyökölt alkalmi fekhelyén.
- El fin! – Mutatta kezével, legördült a függöny, immáron tárgyalhatnak. - Kérem, foglaljon helyet Ninurta, Uruk városából. – Rohantak be az eddig háttérbe húzódó szolgálók tálak, tálcák, poharak, üvegek tömkelegével. Rövidesen kis asztal és kényelmes ülőpárna keveredett vendége elé.
- Tehát, kedvesnek éppen nem nevezhető Byakko barátom társaságára tartasz igényt? Pontosítanád a látogatásod okát. Miként kapcsolódik, zsémbes barátom a szóban forgó gyermekedhez? – Húzta el kezét teljes lelki nyugalommal a karja után kapó tigris elől. Sunyi vigyorral élvezte sikerült felborzolnia kedves megjegyzésével.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Márc. 22, 00:15:04 írta Sukkecu Eiji »

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A tigris árnyékában
« Válasz #2 Dátum: 2017. Ápr. 12, 00:47:39 »
Megszemléltem magamnak nem csak az előttem trónoló személyt, de a helyet is, ahova hoztak. Nem jöttem zavarba, hogy nyíltan mérjem végig a helyiségben tartózkodókat. Semmi vélemény, vagy állásfoglalás nem volt a pillantásomban. Sokkal inkább csak kíváncsiság. Finoman szólva is élénk egy társaság volt, bár úgy sejtettem, hogy a jelenlétem azért visszább vehetett az átlag pörgés fokból. Nem kellett bemutatni, hogy ez hogy is zajlott. Nálam is éltek nem kevesen, akik tudtak zsizsegni, ha kellett, ha nem, fáradhatatlanul. Nem mintha bántam volna. Nélkülük ritka üres volt a kastély…
Köszöntöttem a hely urát, majd elmondtam, mi járatban is érkeztem. Nem épp azt a reakciót kaptam, amire számoltam. Simán letagadta, hogy kicsoda, és irányított máshoz. Cseppet felszaladt a szemöldököm, a kijelentésére, hogy ő szimplán csak a hely ékköve lenne.
   -A pótolhatatlan ékkő, egészen pontosan mit jelent? - érdeklődtem le, kíváncsi természetű macskaként.  Felvont szemöldökkel bólintottam a válaszára, bár nem lettem sokkal okosabb. Tovább próbálkoztam.
   - Valóban nem te lennél Takehaya Raiun?-kíváncsi voltam, hogy újfent letagadja, vagy csak ködösíteni próbál, netalán végre beismeri, hogy kicsoda. -Már ketten is hozzád vezettek-  Azért titkon reméltem, hogy ez utóbbi lesz a nyerő, és beismeri a dolgot. Tévedtem.  Újfent kikérte magának, hogy mégis mi alapján merem rá mondani, hogy ő lenne ennek a területnek az ura. Újfent, elnyomva egy sóhajt, lestem megint körbe. Picit úgy éreztem magam, mintha egy játékos kölyök próbálná a bajszomat rángatni. Nem voltam olyan meggondolatlan, hogy egy kölyök szintjére képzeljem az előttem ülőt. A hely uraként, mindenképp kivételes erejű istenség kellett, hogy legyen. Inkább a természete volt olyan hamiskás, mint egy kölyök játszadozása.  -A teremben neked van a legkifinomultabb illatod - jelentettem ki. Mint macska, ez meghatározó, és esetemben döntő bizonyíték volt. Azért biccentettem a többiek irányába, hogy ne vegyék sértésnek a kijelentésem. De ez tény volt. Az isteneket mindig körbe lengte valami édeskés illat. Nem is voltam abban biztos, hogy édeskés, de jellegzetes mindenképp, ebből kifolyólag eltéveszthetetlen.
Tovább próbáltam, hátha sikerül erre a furcsa alakra hatnom.  Látványosan sértődött meg egyik kijelentésemről a másikra… egyre jobban.  Még a drágakő is felmerült, mint tárgyalási alap, bár aggódtam. Ám esélyem sem volt, hogy hassak rá. Főleg, mert ha jól sejtettem, egy része az elhangzottaknak színjáték volt. 
Csak arra szusszantam elégedettebben, amikor hirtelen megjelent egy méretes fehér tigris. Közvetlenül az ura mögött. És meg is szólalt. Kivételesen elrejtettem a meglepettségem, ahogy a mosolyom is. Az első mondata… sóhajtva könyveltem el magamban, hogy ténylegesen jó helyen járok, bár meg kell hagyni, Kistigrisen azért érződött a nevelésem hatása! Figyeltem a hangját, kerestem a hasonlóságokat a tigonkám, és eközött a tigris között. Furcsa érzés volt, hisz eddig csak én voltam apának… ennyi éven keresztül.
Egyelőre azonban nem árultam el a fiút. Kíváncsi voltam, hogy ő maga mennyit mondott el nekik, amikor ide érkezett. Ha elárulta miért is pottyant pont ide, nem szóltam bele a dolgába, ám ha nem tette, akkor meg akartam őrizni a titkát. Az ő biológiai apja volt, neki kellett eldönteni, hogy mikor és mit árul el. Már ha egyáltalán rájött, hogy mi is történt. Abban sem voltam biztos...
Azért a magát a ház ékkövének kinevező házigazdám, Raiun előadását is figyelemmel követtem. Szemem sem rebbent, ahogy leszúrni próbálta magát, ahogy arra sem reagáltam, hogy még sem történt meg az eset.  Parányit fejet hajtottam pusztán az előadását honorálandó. Ezzel végleg megerősített abban, hogy kedveli a látványos játékokat.  Bár nem hiszem, hogy komolyabban kétségbe estem volna akkor sem, ha tényleg megcsinálja. Viszont ezek után úgy tűnt, hogy végre hajlandó ténylegesen tárgyalni.  Hangtalanul ültem le a nekem kikészített ülő párnára.  A kérdésére egyenesen a mögötte terpeszkedő tigrisre néztem. Mégis hozzá intéztem a szavaim.
   -A fiam ide készült látogatóba, Byakko~hoz. Reményeim szerint azóta is a vendégszeretetét élvezi! - tisztán érzékeltem, hogy a férfi körbe pillantott, mint egy keresve a szóban forgó gyermekem. Nem kellett követnem a mozdulatát, pontosan érzékeltem, hogy nem tartózkodik a házban sem, nem hogy a helyiségben. Kitartóan stíröltem a nagymacskát.  A mormogása, hogy így nem tudja, hogy kicsoda, nem sok jót sejtetett. Ha már valakinek segítség kell, hogy a vendégét, különösen, ha az ismeretlen a fia, felismerje, akkor ott nem csak, hogy  a kölyök nem szólt egy szót se de annál még nagyobb bajok is vannak.
   -Fekete alapon vörös mintás tigon egészen pontosan. - akarattal a macska alakját írtam le. -És Sharur a becsületes neve! - kissé feszülten vártam a választ. Kész örökkévalóság volt, mire a gazdája enyhén tüzes unszolására végre kisikerült böknie. Miszerint túl pimasznak találta a fiút, és elküldte máshoz.
Őszintén szólva próbáltam nagyon viselkedni, de ennek hallatára felmorrantam. Nem kellett zseninek lenni, hogy felfogjam, nem pont úgy mentek a dolgok, hogy a boldog apa-fiú egymásra találás megeshetett volna. Még nem döntöttem el, hogy én leszek~é az, aki felvilágosítja őket, több közük van egymáshoz, mint szemmel láthatóan szeretnék.
   -Egész pontosan kinek passzoltad tovább? -a hangom már kezdte súrolni a mantikór mélységét. Nem akartam én fenyegetőzni, de a képem nem sok jót ígért. 
   - Sukuna-Biko-Na- jött a mormogós felelet.
Mély levegő, elszámolunk magunkban sokáig… nagyon sokáig. Azt hiszem túl gyorsan tudok számolni, mert amikor megszólaltam pár másodpercre rá, még mindig túlságosan mély volt a hangom. Az sem javított  a hangulatomon, hogy Raiun megpróbált hozzá érni a sörényemhez. Prüszkölve hátráltam el a keze elől. Még nem kapta meg az érintés kiváltságát.
   -Ki ez a kami, mit lehet róla tudni, és merre lehet megtalálni? - érdeklődtem le inkább.
Nem csak én voltam kíváncsi. Raiun is lelkesen böködte a macskát, szerencsésen elfelejtkezve arról, hogy ő „csak” a hely ékköve, és nem tudhat semmiről. Nagyon lelkesen indult az egyik ajtaja felé. Elhúzta a rizspapír ajtót, és az nem egy másik szobába vezetett. Magabiztosan mentem utána, bár ötletem nem volt, hogy merre fogunk kilyukadni.
Az ajtó túloldalán szinte már bántó, hirtelen fényesség fogadott. Nagyon gyorsan hunytam szemet a dolog felett. Kellett pár pillanat, hogy hozzá szokjak.  Nem mintha így védtelen lettem volna, hogy nem láttam. Ám amikor végre sikerült kinyitnom a szemem… teljesen idegen környezetbe találtam magam. Jó pár panteon másvilágához már volt szerencsém az életem során, nem egyet láttam már, de ez új volt a számomra. Le sem tagadhatta volna a japán jegyeket. Viszont mind ezt olyan élénk színekkel tudta tálalni, hogy olyat az emberek világában nem láthatott a macska sem régen, sem most. Ahogy az emeletes házas nagyvárosok helyett is több emeletes, de tradicionális kastélyok  voltak láthatóak. Ha jól láttam, az egyik helyen, mintha egy hajó úszott volna a levegőben. Nem zavartatta magát, hogy ott hömpölygött egy folyó alatta.
   - Ezek szerint több túlvilág is van nálatok? - kérdeztem kíváncsian. Nem felejtettem el, hogy már alapjáraton is a túlvilágról érkeztünk. -Mindig ilyen harapós a tigrised? A családjával is? -  prüszköltem egy kicsit. Közben az emlegetettre pillantottam.
   -Mit művelt a fiam, hogy ennyire kezelhetetlennek ítélted meg, hogy tovább kellett küldeni? - Azért azt is tudtam, hogy Sharur is tudott alkotni. Főleg, ha őt is így fogadta Byakko. Nem csak a tigrisek pimaszsága, de az oroszlánok büszkesége is dolgozott benne... izgalmas egyveleget alkotva.

« Utoljára szerkesztve: 2017. Ápr. 12, 08:12:39 írta Ninurta-Ra'im-Zerim »
(click to show/hide)

Karakterlap

Sukkecu Eiji

Oni

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

11. osztag

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 500 / 45 000

Hozzászólások: 66

Hírnév: 6

Infó

Tárcában: 16 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
balti kék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
V, mint VÉR! É, mint ÉR! R, mint Riadalom!

Post szín:
#006699


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A tigris árnyékában
« Válasz #3 Dátum: 2017. Jún. 16, 19:05:57 »
Vendége szájából érkező válaszra halk kuncogással reagált. Egyre kellemetlenebbé vált a helyzet szeretett védelmezője számára, mely földöntúli boldogsággal töltötte el üresen tátongó testét. Kedvét lelte a fokozódó indulatok kavalkádjában. Két igen csak domináns ragadozó isten tárgyalt, még hozzá egy harmadik macskáról, akihez mindkettőjüknek köze lehetett. A név és faj említésére sejtelmes mosollyal kocogtatta meg pipájával hevesen morgó védelmezője feje tetejét. Kérdés sem férhetett hozzá, ugyan mi köze a tigris és oroszlán szerelméből született, Sharur nevezetű gyermekhez. Maga sajnálatos módon nem találkozott a fekete és vörös csíkos ragadozóval, miként drágalátos őrszeme sem tájékoztatta vendége érkezett volna. Arra ugyan emlékezett nem olyan rég kelletlenül hagyta el a palotát. Természetesen nem közölte, mi okból. Az évszázadok alatt hozzászokott a harapós macska önfejűségéhez. Kizárólag arról szólt, ami ténylegesen érintette. Többit szigorúan magánügyeként kezelte. Erre tessék, épp a szófukar magatartása eredményezett felfordulást. Megelőzhették volna a bajt, ha megosztja vele a gyermek látogatását. Ámbár, ebből következett, merre rejthette el! A palota közelébe nem hozta. Nem érzékelt a szemben ücsörgő idegenen kívül bárki mást, aki ne hozzá tartozna. Kezdte foglalkoztatni, hol tartózkodik ez az elkóborolt gyermek.
Észrevételét egyelőre nem tette közzé. Szája elé tartott kimono ujja mögül figyelte, ugyan melyik figyelmeztetően morgó macska győzedelmeskedik a szópárbajba burkolt hatalmi háborúban. Néha ugyan meglepett, felháborodott hanghatásokkal és fészkelődéssel kísérte a rövid, ám annál tartalmasabb csevegést. Bal lábbal ébredt pártfogoltja, szokásosnál is kevésbé volt informatív hangulatában. Tenger fenekénél mélyebb csendbe burkolózott, amikor a gyermek holléte került terítékre. Kíváncsian támasztotta öklére fejét. Várta az igazságot feltáró választ, mely cseppet sem óhajtott megérkezni. A beszélgetés ezen sarkalatos pontja izgatta saját fantáziáját is, valamint nem kísérelte volna meg, palotáját dühös oroszlán szedje elemeire, így elgyötört sóhajt hallatva idézte tenyerébe kék lángját. A kézfejét beborító tűzzel riogatta az ódzkodó őrzőjét. A hátráló vicsorgásra széles mosollyal lobbantott még nagyobb tüzet kezében. Ismerte, mennyire gyűlölte a fényes, hőt termelő varázslatokat.
- Illetlen intellektusra vallna vesszőfutásnak kitenni erélyesen enyelgő látogatónk. Szavald hát el, merre menesztetted Sharur kun-t! – Komorodott el egyetlen pillanatra arca. Nyájas hangja ellenére fenyegetően meredt a szőrét borzoló ragadozóra. Valóban hajlandó lett volna megperzselni gyapjas bundáját, ha tovább húzza idegeiket értelmetlen hallgatásával. A kényes színvallást nem úszhatta meg.
A nehezen elmorgott mondatára, mely szerint másnak adta sértetten húzta el előle karját. Az addig vidáman pattogó láng szertefoszlott. Dölyfösen húzta ki magát, hisz a döntését jelen esetben felháborítónak tartotta. Be sem mutatta a gyermeket! Haza sem hozta! Szót sem ejtett róla, hanem leadta más istennek, mint egy kéretlen rakományt!
- A föld reng döbbent haragjában! Felelőtlenséged beárnyékolja a palotám fényét! Borzalmas, mit meg merészeltél engedni magadnak, Byakko! – Legyezte magát dühében. Közel sem volt ilyen paprikás hangulatban, annak ellenére, valóban nem látta okát, miért ezt a megoldást választotta. Édesapja legalább nyomós indokkal tette ki szűrét otthonából! A tigon gyermek, viszont célirányosan hozzá érkezett! Piszkálta oldalát, mégis mit tehetett, mondhatott, amiért ezzel büntették.
- Mi vette rá rideg szívedet, eldobd magadtól? – Emelte fel határozottan karját a béketűrése határán egyensúlyozó vendégük felé. Minden figyelmét a mellette ácsorgó, farka végét ingerülten járató macskájának szentelte.
- Megsértett! Többször! Ezt a fajta modortalanságot nem tűrhettem! –
- Háh! – Pattant fel ültéből. - Nevetséges bolond lettél, Byakko! Mikor vitte el eszed az istenek pökhendisége? – Nézett rá lesújtóan. Válasz gyanánt érkező morgásra oda sem hederített. A mellette transzba esett istenséget vette tüzetesebben szemügyre. Enyhén szétálló haja némán kiáltott keze után. A lehető legdiszkrétebben kísérelte meg kedveskedő vakargatásban részesíteni, ám az éber ösztönök megakadályozták tettében. Sunyi vigyorral jelent meg tenyerében az érkezésekor segítséget nyújtó csikós hal. Felé tartotta, mintha kezdettől fogva ezt kívánta volna megtenni.
- Tán elvakít tökéletes fényem ereje? – Húzta ki magát önelégülten. - Ryuma lesz kísérőd ma. – Unszolta ujjával a félénk állatot ússzon a levegőben barátja vállára. - Segít a bajban. Tájékoztat, hozzám tartozol. Hozzád vezet, amennyiben elkeverednénk egymástól. – Arról kegyesen hallgatott bármikor szárnyas sárkány hátasaként lovagolhat rajta. A meglepetés varázsa válna köddé, ha minden apró érdekességet kifecsegne. Rábízta a szükség órájára, felfedezze ezt a csodát.
Az érthető módon érkező kérdésekre, mit érdemes tudni a szóban forgó istenről halk kuncogással takarta el száját. Arcára kiült ártatlansággal fordult egyenesen védelmezője irányába. A szemrehányó morgásra enyhén felvonta szemöldökét. Ugyan vendégük előtt nem volt szükséges tagadnia származását, ettől még az efféle könnyed játékokat kifejezetten kedvelte.
- Ne higgy szemednek, Ninurta Uruk városából! Megtéveszt! – Hintette el könnyelműen vendégüknek. Eszébe sem jutott egyértelmű válasszal szolgálni. Érdekelte a háború istenének arckifejezése, mikor eléjük áll a meglehetősen aprócska, ám annál szerényebb kami.
- Természetesen otthonában! – Indult előbbi ülőhelye felé. Légiesen kecses mozdulattal simította végig Byakko hátát, aki lassan elhalványult, majd apró fényszemcsékre esett szét, hogy egy kicsiny medálban öltsön újra formát. Természetesen magukkal kívánta vinni, ám a békesség érdekében ezt a módját sokkalta veszélytelenebbnek ítélte meg.
 - Győződj meg róla saját magad és döntsd el, te miként látod az istent! – Rizspapír falhoz érintette tenyerét, melyen azonnal ajtókeret jelent meg. Nem volt szükséges belépést kérnie a hely urától. Sukuna hiko no háza, mindenki előtt nyitva állt. Valamint születési előjogának hála, bármely szentély területén szabadon közlekedhetett, hacsak édesapja idő közben össze nem kapott az érintett istennel. Abban az esetben, könnyedén kellemetlen fogadtatásban részesülhetett.
Nem érkezett mozgását akadályozó kötés, így teljesen zavartalanul sétált keresztül a szokatlan, nyüzsgő helységen. A sötét térben kavargó fények, cikázó, színes pontok, épületek százai jelentek meg. A levegőben hajók, érdekes lények úsztak. A legkülönfélébb hangok kíséretében haladtak. Röpke ismerkedésnek rögtön rákapott ízére vendége. Kérdésére halk kuncogással emelte szája elé kezét. Látványosan rázkódott, bizonyosan ne mulasszák el felhőtlen jó kedvét.
- Talán igen, talán csalfa csaló tehetsége csen csodálatot testedbe! – A következő kérdésre, mely immáron makrancos védelmezőjét érintette enyhe hintázással mélázott el. - Valóban szükséges szemléltetnem vérmes macskák marcangolási mértékét? – Tett újabb kísérletet lopva beletúrhasson az eszményien vörös hajkoronával megáldott férfi fürtjeibe. Sikertelenségén szenvedésekkel teli sóhajtással húzta el száját.
- Ah! – Emelte ajkai elé mutatóujját. A családot érintő felvetésre csibész mosoly telepedett arcára. - Mit mondasz hát, Ninurta Uruk városából! – Tett könnyedén fél fordulatot saját tengelye körül, szemtől szembe kerülhessen az érintett istennel. - Ki, kinek gyermeke és ki, kinek apja? – Ragadta meg a háta mögött felbukkanó rizspapír ajtót. Széles mosollyal fordult vissza. Egyenesen besétált a túloldalán keletkező vakító fényességbe. Nem különösebben zavarta a tájékozódásban. A szemet bántó jelenségnek úgy is hamar vége szakadt, hogy felfedje az eddig takargatott épületet.
Apránként rajzolódtak ki Sukuna hiko no házának körvonalai. Az egyik emeleti privát helységből léptek ki. Előttük végtelennek tűnt a tér. Folyosó rohant végig velük párhuzamosan, melyet alacsony korlát szegélyezett. Az egész szintet körbe ölelte. Kényelmesen be lehetett járni. Valaki oldalra tekintett a folyosóról, óriási légüres térrel találkozott szembe. Hatalmas pára és nem csekély hangzavar szállt fel az alsóbb szintről. Arra lehetettek a nyilvános fürdő kádak elégedett vendégek tömkelegével. A folyosó másik oldalát fal, illetve ajtók határolták. Valószínűleg átjárók, öltözők, tárolók, privát gőz és masszázs helységek lehetettek. Maga sem volt benne bizonyos. Nem nyílt még alkalma tüzetesen átvizsgálni a kicsiny isten lakhelyét.
Mindenfelé kisebb, nagyobb, repülő, sétáló, ügető lények töltötték idejüket. Körülöttük szapora léptekkel futkorásztak még különlegesebb személyek. Mindannyian krémszínű ruhát viseltek és súlyos tálcákkal, törölközőkkel, edényekkel egyensúlyoztak. A kiszolgáló személyzet igencsak leterhelt és szorgos dolgozóinak tűntek.
- Halmozottan hátrányos helyzetben haladó hordár~♫! – Állt az egyik sake-s üvegekkel egyensúlyozó dolgozó elé. Játékos mosollyal döntötte oldalra az egyik üveget, szembe találkozhasson a rémülten összerezzenő aprósággal.
- RAIUN SAMA! – Kiáltott fel elcsukló hangon. - Mi-ho-mi?! – Kapkodta fejét kétségbe esetten. Szórakozottan kapta fel az üveget, hogy egyik kezéből a másikba dobálhassa, míg pórul járt áldozata észhez tér a pánikból. - Nem jelzett az ostoba ajtó! És nem is egyedül! Ü-ü-üdvözlöm! Talán átutazóban? – Mosolygott kínosan a háttérben ácsorgó bíbor méregként derengő istenre. Hangjában a félelem legkisebb jelét sem mutatta. Mindössze idegességtől remegett a kezében tartott tálcával egyetemben. - Kérem, ne haragudjon…mármint haragudjanak! Rögvest előké…-
Támasztotta meg a tálcát, fel ne boruljanak a sake-s üvegek. Közel hajolt a zavarában egyre vörösebb színt felöltő kissé pufók pofijához. Nem lazítani érkeztek, így a kellemes áztatástól kénytelen volt lemondani.
- Nem szükséges szaladnod! A ház ura merről adja utasításait? – Szélesre húzódó mosollyal lapogatta meg a makogó gyerek feje tetejét. Sejtése beigazolódott. A földszinti nyilvános fürdő mögött található irodájában roskadozott a papírmunka felett. Intett a kicsiny szolgálónak, visszahelyezte az elkobzott sake-s üveget a tálcájára, majd egyenesen a folyosó túlsó végén található lépcső felé indult. Könnyed dalolászással haladt, még kezét is vidáman mozgatta a képzeletbeli dallamra.
- Sukutachi~♥ - Lépett be széttárt karokkal a kicsiny helységbe, hatalmas öleléssel jutalmazhassa a derekáig érő istenséget. Természetesen nem hajolt le hozzá, így a csodálatos egymásra találás elmaradtával pillantott le a megingathatatlan béketűréssel mosolygó istenre.
- Szereteted továbbra sem váltja ki mérhetetlen modortalanságod, Raiun kun! –
- Ah! Én?! – Kapott mellkasához sértődötten. - Tán éles nyelveddel növeszted édes méreted? – Mutatta tenyerével, enyhén lehajolva, még mindig mily kicsiny. Az inzultálása, ahogy általában, süket fülekre talált. Vendéglátójuk szívből jövő kedvességgel fordult az ajtóban felejtett oroszlánhoz.
- Üdvözlöm szerény hajlékomban! Ugyan milyen két lábon járó, kotnyeles, sárkány leleményesség hozta házamban? Remélem nem ígért semmi ostobaságot! –
Sértődötten horkant fel erre a borzalmas feltételezésre. Drámaian borult rá a papíroktól hemzsegő asztalra, hogy gondoskodhasson róla, minden lap tökéletesen összekeveredjen és a padlón kössön ki. Felettébb szórakoztatónak találta a kibontakozó beszélgetést. Sógora keménykezű törp barátja remekül bánt a nehéz esetekkel. Elegendő önmagára gondolnia. Minden valószínűség szerint Byakko ebből kifolyólag bízott a jószívű istenben, aki ezidáig megszámlálhatatlan elesettet, ártatlant, kitagadottat, torzszülöttet befogadott az otthonaként fenntartott onsen-ben. Az igazi yokai és kami mekkában a legkülönfélébb lények éltek együtt teljes békességben. Bámulatos módon volt képes rendet tartani ebben az őrült társulatban. Orra nem csalt, morgós védelmezője nem akart rosszat a gyermeknek, ezért választotta éppen Sukuna hiko no-t.

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2017. Jún. 16, 19:15:39 írta Sukkecu Eiji »

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A tigris árnyékában
« Válasz #4 Dátum: 2017. Júl. 18, 22:55:16 »
Azt hittem, hogy a füleim is két fele fognak állni, amikor elkezdett a csíkos bundás itt nekem kakaskodni. Nem viseltem jól, ha a fiaim és közém próbáltak állni. Főleg úgy nem, hogy közben ő szemmel láthatóan nem fogadta el a saját vér szerinti fiát. Fel sem foghattam, hogy nevezheti magát macskának, ha ennyire nem képes. Kiszimatolni, hogy a kölyök hozzá tartozik. Már kezdtem igen kifogyni a béketűrésből, amit Raiun is érzékelhetett, ugyanis lángra lobbanó kézzel adott nyomatékot a kérdésemnek. Szemmel láthatóan osztozott a tudásvágyban, vajon mi történhetett Sharur~ral. Nem reagáltam sem az elhangzottakra elsőre, sem Raiun reakciójára. Tény és való, sértés lehetett rá nézve, hogy egyike háza népének másfele keresett megoldást, más istennél. Meg tudtam érteni az indulatát.
Arra csak elnyomtam egy sóhajt, amikor sértett büszkeséggel jelentette ki Byakko, hogy Sha~chan szokása szerint szájalt neki is. Nem kellett a fiamat bemutatni, igazi vérbeli kis tigris volt! Személy szerint engem szórakoztatott a hevessége, a pimaszsága, főleg mert tisztában voltam vele, hogy mekkora szívet és komolyságot takart. Csak ahhoz, hogy ezt mások is megtapasztalhassák, időt kell adnia a kistigrisnek.  De visszafogtam magam a megjegyzéstől, hogy el tudom képzelni milyen „vérlázító” jelenség lehettek. Úgy döntöttem, hogy egyelőre uralkodok magamon. Fontosabb volt, hogy Sharur~t megtaláljam, sem hogy kiporoljam a bundás hátsóját ennek a cirmos macskának. Arra amúgy is ráértem később, ha kiderül, a bundája szála meggörbült a gyereknek.
Ettől függetlenül nem lett jó kedvem. Ha viselkedtem is, hátra kaptam a fejem, ahogy megéreztem Raiun szándékát, hozzá próbált érni. Pont ezért meglepetten pislogtam, amikor a terror helyett elém nyújtotta a korábbi csikóhalat. Ahogy néztem, meg volt szeppenve a kis lény továbbra is. Nem hibáztattam érte egy pillanatig sem. Hagytam, hogy a vállamra telepedjen. Bár úgy tűnt, szívesebben bújna el előlem. Egy hang nélkül hallgattam a gyors ismertetőt mellé. Meghajlással köszöntem meg az előre látást a házigazdám részéről.
 Ha már ott voltunk, megpróbáltam információhoz jutni arról az istenségről, akihez tartottunk, és akinél reményeim szerint a fiam is volt. Sóhajtottam egyet Raiun válaszára. Nem lettem sokkal okosabb tőle. Ámbár elraktároztam a tanácsát. Illúziókat sejtetett a szűkszavúan elhintett figyelmeztetése. Vagyis továbbra is fogalmam sem volt, hogy mire számoljak. Főleg, hogy kiderült, az otthonába látogatunk el. Köztudottan minden isten a saját otthonában volt a legerősebb. Igaz volt ez rám, Atyámra, és mindenki másra egyaránt. Ha az istenek panteonokra is oszlottak, ez valamiért valamennyi panteon sajátossága volt. AZ istenek a saját otthonukban a legerősebbek. Azt egy picit nyugodtabb szusszanással vettem tudomásul, hogy a csíkos macska nem macska alakban folytatta velünk az utat. Így is érzékelhető volt tisztán a jelenléte, ám még sem bosszantott azzal, hús vér prémbunda formájában lézeng az orrom előtt.
Ahogy megérkeztünk, tétovázás nélkül léptem be Raiun után. Ahogy kinyílt az átjáró, és kiléptünk rajta, kíváncsian mértem fel a terepet. Nem sűrűn jártam a japán panteon~ban, lévén nem voltam a tagja. Így az újdonság erejével hatott mind a környezet, mind a színek, a hangulata. Arra próbáltam ügyelni, hogy ne tudjon elvakítani, hirtelen vágott képen a fényesség. Egyből kiélesítettem az összes többi érzékemet, míg feltűnés nélkül próbáltam megvárni, hogy a látásom visszanyerjem. A pillanat tört részéig tartott csak, míg a hirtelen jött éles fény, majd sötétség megszűnt. Egy japán típusú épület együtteshez érkeztünk. Ha jól érzékeltem.  Ami annyira nem lepett meg. A panteonok általában a tradicionális stílust kedvelték.
A nyüzsgésre is számolni lehetett. És nem észleltem egy embert sem közöttük. Ez némiképp megnyugtatott, és a ragadozó érzékeimet sem piszkálta fel. Csendes hümmentéssel bólintottam egy aprót a látványra. Különleges volt, szokatlan, de kellemes a szemnek.
A kérdésemre kérdéssel felelt… újfent. Felvontam a szemöldököm, meg morcantam fel, mert érzékeltem újfent a sörényem terrorizálására tett kísérletet.
   - Nem kell a macskák morgósságát bemutatni, ahogy a szimatukat sem… - jegyeztem meg. Erre visszakérdezett, ki kinek a fia. Berándult a szemöldököm a kérdésre. Egyáltalán felmerült!
A tétova vendég fogadásra szó nélkül szobroztam csak Raiun mögött. Kezdett megfordulni a fejemben, hogy jó ötlet~e Raiun ~ra bízni, hogy bejutasson minket, de egyelőre nem volt más választásom. Itt igen csak idegennek számítottam. A legnagyobb jóindulattal is értek talán a mellkasomig a jelenlévők… Nem mondhatnám, könnyű lett volna elvegyülnöm. Szóval mentem a férfi után, igyekezve minél kevésbé riogatni közben a jelen lévőket. Bár ők nem voltak emberek, reméltem rájuk nem hat olyan rémisztően a fizimiskám.  Igaz, gyanakodva méricskéltem a gőzbe burkolózott, hangzavaros területet. Valamiért nem volt szívmelengető az a hely a számomra. Jól titkoltan megkönnyebbültem, mikor nem arra indultunk. Kíváncsian léptem be a vendéglátóm mögött a szobába. Picit hátrébb húzódva vártam meg, hogy üdvözöljék – a maguk sajátságos módján – egymást, majd magam is meghajoltam picit üdvözlés gyanánt. Az arcom nem rezzent, hogy az előttem álló isten, még emberi alakomban sem ért fel a derekamig épp hogy csak. Noha a kifejezéstelen álarcom alatt járt ám az eszem. Gőzöm sem volt, hogy mit illik, és mit nem illik, egy ilyen helyzetben. Raiun~t inkább nem vettem példa értéknek! Szerencsére ne várta el senki, hogy ölelgessek bárkit is. Azért lopva megfigyeltem az istenséget. Az átlagnál is alacsonyabb, egyszerű isten volt. Volt benne valami közvetlen egyenesség, ami nem volt ellenemre.
   - Örvendek, és köszönöm, hogy beléphettem! A nevem Ninurta Uruk városából. - nem felejtkeztem el róla, hogy nem ennek a panteonnak vagyok a tagja, mégis hajlandó volt a fogadásomra. Picit meghajoltam, ahogy azt ebben a kultúrában láttam. Majd a kapásból elhintett gyanakvásra halványan elmosolyodtam. - Tény és való, vele érkeztem. De keresek valakit. Egy fekete alapon vörös mintás tigon, a fiam járt errefele. Már jó ideje nem jött haza, szóval szeretném most már haza vinni. Azt mondták, hogy talán te tudsz róla! - Nem mutattam, hogy feszülten vártam a válaszát. Pár pillanatig úgy tűnt, hogy gondolkodott, majd mintha önkéntelen mosolyra húzódott volna a szája.
   -Emlékszem Sharur~kunra, ha őt keresitek! - pillantott ránk várakozón.
   - Igen, őt keresem! - bólintottam. Szégyenszemre, reménykedni kezdtem, ha már elárulta ennek az istennek a nevét, ha nem is az igazit, azt éreztem volna. És az isten tudta is, hogy róla van szó.
   -Valóban volt itt egy jó ideig. Besegített a ház körül! - uralkodtam a vonásaimon, hogy ne szaladjon ráncba a szemöldököm a múlt időn -Egy igazán eleven tigris! Nagyon lelkes segéd volt, sokat tanultunk tőle valamennyien. Ám egy nap úgy döntött, hogy szeretne körülnézni a panteonban. Eleven nagymacskaként, ez nem volt meglepő kérés.- ebben egyet kellett, hogy értsek vele. -Nem volt fogoly, mehetett szabadon. Csak annyit kértem tőle, hogy járjon haza, hisz az én gondjaimra lett bízva!
   -Mikor jött vissza utoljára? És egyedül járt el? - sóhajtottam egyet. - Azt tudod, hogy merre ment? - kérdeztem halkan.
   - Azt, hogy most merre lehet, sajnos nem tudhatom. De azt tudom, hogy nem egyedül indult útnak sosem. És hosszabb-rövidebb időszakokra tűnt el. Mikor milyen messze barangolt el!
   -Azt el tudnád nekünk árulni, hogy kikkel ment el legutoljára? - kérdeztem még egy utolsót. A kapott nevekre Raiun~ra pillantottam.
A „kotnyeles sárkánynak” titulált házigazdám kérdésére, hogy helyben szeretnék göndörödni, vagy inkább menjünk utánuk, igen csak eltökélten szavaztam a „mennyünk utánuk!” verzióra.  A göndörséggel, pára, tétlenség, és még több víz együttes hatása lett volna képes. És egyen egyenként is szétcincálták volna a béketűrésem, hát még így csokorba szedve!
De szerencsére nem kellett morognom erélyesen az indulásunk érdekébe. Ámbár felvont szemöldökkel néztem rá, amikor induláskor a haja befeketedett, a szemei bekékültek, egyszóval meglepő mód alakot váltott. Nem mintha a meglepően vékony alkata nem maradt volna meg. Ahogyan továbbra is az átlag fölé magasodott ő is.
   -Hát ez? - vontam fel kérdőn a szemöldököm. A válaszra bólintottam. A kíváncsi rókákkal tényleg óvatosnak kellett lenni, ha nem akart a macska, vagy jelen esetben sárkány lebukni túl hamar.
Némán mentem vele egészen addig, míg úgy ítéltem meg, hogy már nem fogja illetéktelen fül hallani a kérdésem. De ezt mindenképp meg kellett tudnom. A magam, és a cirmos bundás nagymacska érdekében is.
   -A tigrised! - még picit morcosan lestem rá a medalionra - Tudta, hogy a fiam jó kezekben lesz, azért küldte oda? Vagy ez pusztán kellemes meglepetés volt? - néztem rá figyelmesen. Már kitapasztaltam, hogy kedvelte a dramaturg válaszokat, ahogy a talányok sem álltak messze tőle. Röpke ismeretségünk folyamán nem egyszer már tanúbizonyságát adta a fejlett előadó készségének. Szóval kíváncsian vártam a válaszát.


(click to show/hide)

(click to show/hide)

Karakterlap

Sukkecu Eiji

Oni

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

11. osztag

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 500 / 45 000

Hozzászólások: 66

Hírnév: 6

Infó

Tárcában: 16 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
balti kék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
V, mint VÉR! É, mint ÉR! R, mint Riadalom!

Post szín:
#006699


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A tigris árnyékában
« Válasz #5 Dátum: 2017. Szept. 03, 23:17:29 »
Ráérősen forgatta ujjai között a lapokat. A beszélgetés felettébb unalmasan zajlott. Semmi provokatív megjegyzés, egymás gyengéd kóstolgatása, csak udvariaskodás és lényegretörő mondatok. Kifejezetten egysíkúnak találta a törpe és hatalmas méretű oroszlán diskurzusát. Fejében sokkal izgalmasabbnak látszódott, miként a ragadozó rávillantja éles fogsorát az apróra összehúzódó törpére, ki ettől még parányibb pontként igyekszik csitítani a kedélyeket. Legalább ennyit elvárt volna, ám a beszélgetés gördülékeny menetéből ítélve, hamarosan tovább is indulhattak.
A rémes megállapítására fájdalmas sóhajjal pöckölte arrébb a papírlapot. Mutatóujja hegyén haloványan pislákoló tűz jelent meg. Némi izgalmat jelentett volna, ha ez az ártatlan láng véletlen találkozik a földre halmozott lapokkal. Széles vigyorral horgászott ki maga alól egy kósza papírt, mely alá tartotta a kék lángot. Enyhe őrülettel szemeiben kémlelte a tűz kóstolgatását. Nagyon finoman pirította, nyaldosta a felette húzgált lapot. Az túlontúl barbár módszer lett volna, ha azon nyomban felgyújtja. Engedte a papír szép apránként barnuljon be, púposodjon fel és kezdjen érződni a füst jellegzetes illata. Elvégre, ráért, hiszen a két isten bájosan elfecsegett, nélküle. Természetesen érzékeny lelkét, mélyen érintette, hogy se szó, se beszéd, mellőzték a társalgásból.
Sértődött mulatozás közben, azért nyomon követte a történéseket. Halkan felkuncogott az említett Sharur kun-t kísérő társak nevein. Szája elé kapta kezeit, mintha szégyellné bűnét, vagy tán, megilletődött volna ez a reakciója kihallatszott. Arra, ha felé fordultak, csak előzékenyen a folytatást szorgalmazta kezeivel. Eszében sem volt megjegyezni a bajkeverő vadmacska igen csak értett a carpe diem űzéséhez. Nem egyszerű youkai-okat toborzott maga köré, csinos hölgyek alá nem adta. A rend kedvéért még tartotta a gyermek tesztoszteron szintjét célzó megjegyzéseit inségesebb időkre, amikor jobban odaszúrhatott drága apjának vele és talán újfent rávicsorog.
A csodálatos jövőképen kuncogott a papírok felett. Szinte nem létező szívét melengette a felé érkező kérdő pillantás, mi legyen. Élvezte a hirtelen rá irányuló figyelmet, melyet egészen eddig hiányolt, legalább kísérete részéről. A megérdemelt figyelemre, elegáns mozdulattal ült fel az asztal tetejére. Keresztbe tett lábakkal mélázott el, mintha szörnyen kutatna emlékei káosszal vegyített tárházában, ugyan kik lehetnek az illetők, vagy merre találhatná őket. Nyilvánvaló volt merre lelhető fel egy youkai. Otthon, bajban, vagy fogadóban, ahol alkoholhoz juthat megfáradt teste és némi vidámság érheti. Persze az utóbbi nem zárta ki az első kettőt. Erről, esze ágában sem volt szólni. Mindössze szórakozottan tekerte meg egyik hosszú hófehér tincsét.
- Göndör gödörben görcsölő barátom! Halld végtelen nagylelkűségem! – Tartott hosszú szünetet, majd integetett kezével, fáradjon közelebb. A veszélyt szimatoló sörényes, rögvest tiltakozóan lépett fel, ám sértetten karba tett kezekkel jelentette ki, nem kívánja, hogy az alacsony elesettek anyja meghallja mondandóját. Erre már valamivel közelebb került hozzá az áhított vörös hajkorona. Azon nyomban felcsillanó szemekkel emelte felé kezét. A remélt reakció érkezett. Hevesen kaptak ujjai után. Eljátszott fejben a gondolattal kegyesen ott felejti, megtapasztalja az éles agyarak erejét, de jelenleg megelégedett ennyi sikerrel. Sunyi vigyorral hajolt közelebb az állatiasan vicsorgó kíséretéhez.
- Ha már ily hevesen követelőzik, akkor igen helyesen közölhetem, göndör hajáról sürgetőn illenék gondoskodnia! – Mutatott szórakozottan az igencsak bongyor, ám annál gyönyörűbb árnyalatú tincsekre. - Segítségére lehet azzal a válasszal, talán indulásunk akadályozza a további hurkok keletkezését? –
Csibész mosollyal csettintett a levegőbe, majd pattant le ülőhelyéről, miután a távozást választotta az oroszlán isten. Az unalmasan anyasákodó törpével úgy sem akadt további teendőjük. Mindent elmondott, ami fontos lehetett Sharur kun felkutatásában. Azért, némi ajándékot még hátra hagyott. Az ajtón kilépve, újabbat csettintett, így a papírhalmon árválkodó lángocska vidáman lobbant fel. Elégedett kuncogással húzta ki magát a bentről érkező felkiáltásra tűz van.
- Úgy vélem, siessünk! – Szaporázta meg lábait. Az első lehetőségnél megragadta az egyik ajtó kilincsét, hogy beléphessen rajta. A túloldalon éjszaki holdfény, halk kabóca ének és bokrokban neszelő lények fogadták. Gyorsan hátra fordult és szórakozott nevetés kíséretében ütött ritmusosan az ajtóra. Ennek következtében szép apránként szertefoszlott. Körbe kémlelt, merre lehetnek, véletlen se akadjon kíváncsi társaságuk, majd elindult határozottan az erdő sűrűjébe. Léptei alatt fokozatosan változott meg külseje. Haja apránként befeketedett, szemei kékek lettek, ruhája, pedig egyszerű fekete, apró arany szegéllyel díszített, köntös jellegű viseletté alakult. A kérdésre, erre mi szükség lenne, csak szája elé emelte mutatóujját.
- Nem venném jó néven, ha édesen vöröslő rókák látnák személyem! – Húzta ki magát jó kedvűen. Határozottan felvillanyozta a lehetőség, esetleg összefuthat a legyönyörűbb színben pompázó bundással. Vágyakozóan sóhajtott fel, míg a holdra tekintett. Eszébe jutott, még nem bosszantotta kedves nagybátyját.
- Oh, atyám! – Kúszott szája szélére sunyi vigyor. Reakcióként enyhén vibrált az élénken világító égitest. Szívesen tett volna még vérlázító megjegyzéseket, ám a türelmetlen oroszlán nem engedte elmélyedni gondolataiban. Talán a csend megtörése, inkább saját kíváncsisága végett, illette kérdésekkel. Az elsőre azon nyomban hátat fordított. Szemtől szembe került a Uruk városában született istennel. Kezeivel mutatta, megelőzés címén elhallgattatja a morgós tigrist. A nyakában hordott medalionra tette kezét, mintha éppen befogná az érintett füleit.
- Mond, kedves bundás barátom! Mit tennél, ha egy gyermek hivatlanul házadba érkezne, majd sértő megjegyzéseket tenne? – Játékosan hullámzó hangon tette fel kérdését. A medál felszínén számolta a másodperceket, mikor válaszol vendége. A megjegyzésre, hogy vélhetően ugyanígy járt volna el, csak diszkrét kuncogással tárta szét karjait.
- A kérdésed úgy vélem választ talált. – Fordult elegáns mozdulattal menetiránynak megfelelően. - Gondold végig és rálelsz a történet lényére, hisz macska-macska! – Mutogatott hátrafelé szórakozottan, hogy mindkettőjüknek, vélhetően hasonló módon jár az esze. Legalábbis a példa alapján, teljesen egyeztek. Vörösen derengő vendége, épp olyan délceg, makacs és fújós volt, mint csíkos őrzője. Ennél fogva, érthette a vén bajszos viselkedésének okát.
- Többen is eltévelyedtek? – Tartotta fel mutatóujját, melyen számtalan, halovány, holdfényben megcsillanó szál villant meg. Tökéletesen látta a semmibe vesző cérnaszálakat, amik ezerfelé lógtak rajta. Meglehetősen aprók, némelyik igen gyenge. Nem kockáztatta meg elszakítsa bármelyik, vagy felbosszantsa tulajdonosukat, így finoman engedte ujjai közül leoldódjanak és elvesszenek az éjszaka sötétjében.
- Miként nevezik felétek őket? – Jelent meg ujján több színes fonal foszlány. - Mikata. Felénk annyit tesz barát, segítő, szövetséges. – Arra önmagától nem tért ki jelenleg hány szolgálója felett rendelkezik. Elenyésző töredéke az eredeti állománynak. Alig képes közülük használni néhányat. Magára ugyan nem hagyták, vele élnek, de pusztán tengődnek céltalanul a palotában. Bosszantotta ez a rémes állapot, ennek ellenére nyilvánvaló jelét nem mutatta.
Az erősödő hangzavarból arra következtetett, hamarosan elérik a kiszemelt fogadót, így széles mosollyal koncentrált az ottani feladatára. Bájos pukedlivel köszöntötte az odakint hangoskodó, enyhén ittas youkai-okat. Arról nem kívánt tudomást venni, miként reagáltak a társaságában érkező vendégről. Az ajtó előtt megtorpant, majd könnyed forgással karolt bele távolságot követelően mormogó kíséretébe.
- Visszább az agyarakkal, mon cherry! – Súgta felé játékosan, majd tolta félre a fogadót elfedő anyagot. Alig lépték át a küszöböt már libbent tovább, hátra hagyva vendégét az odabent döbbent csendbe burkolózó tömegnek. Meglehetősen vegyes fogadtatásban lett részük, melyre oda sem hederített. Törhetetlen eleganciával sétált keresztül a helységen, egészen be a pulthoz, ahol édes duruzsolással érdeklődött a fogadósnál, merre találják az onsen-ben említett három youkai-t.
A megbabonázott, pontosabban rémülten összehúzódó pultos, csak reszkető kezekkel mutatott az egyik hátsó asztal irányába. Nyájas mosollyal paskolta meg az ügyes informátort, aztán szökkent az említett társasághoz, akik hasonlóan a többiekhez, sokkosan üldögéltek. Erre a reakcióra már sértődötten dobta hátra haját.
- Sugárzó személyem sosem szenvedett el ilyen impozáns fogadtatást! – Csettintett megjátszott ingerültséggel a keresett youkai-ok orra előtt. A trió meglehetősen lassan, töménytelen mennyiségű félelemmel invitálták maguk közé. Az engedélyre, természetesen elégedett boldogásggal foglalt helyet. Érzékelhetően tudomást sem vett a fogadóra telepedett riadt youkai-okról, vagy a mögöttük baljós hangon morgó oroszlánról.
- Oh! – Mutatott hátra a szemmel tartott magas vendégre. - Békés barátja beteges bájomnak! – Tett újabb hamvában eltemetett kísérletet a vörös hajkorona elérésére. A kézfejébe mélyedő fogsorra, csak széles mosollyal demonstrálta, milyen aranyos a szóban forgó vendége. Biztosra vette, ezzel nem érte el nagyobb rajongásnak örvendjen, de részéről megkapta az áhított harapást, így estéje már bizonyosan szépen alakult. Nem rángatta kezét, türelmesen tartotta és mintha mi sem történt volna, hozzá látott mondandója felvázolásához.
- Az igen apró, ám sosem tipródó törpe küldött felétek. Tudjátok, merre tengődhet morcona tigris, kinek Sharur becses neve? – Az egyöntető válaszra, melyben a talán hangzot el a legnagyobb százalékban, csak oldalra pillantott vörös barátjára. Felvont szemöldökkel mutatott felé kéken vérző kézfejével, hogy, ha jobban esik, szívesen átadja a szólás jogát a kellemetlen küllemű kísérőjének. A gesztus eredményeként egyszerre eredt meg mindhárom bajkeverő nyelve. A rémes kánonból, azonban a lényeget kiemelte: galamb. Azon nyomban vérző kézfejével takarta el sunyi mosolyát.
- Nos, barátom! Fogjunk galambot! – Csapott az asztalra, ahogy lendületesen felpattant. Kedvesen lapogatta meg vérző karjával a fiatalokat, bizonyosan mindenhova kerüljön rájuk véréből. Saját ruháját még sem koszolhatta össze.
Vidáman dúdolászással távozott a fogadóból, majd nézett fel az égre. Szájához emelte mutatóujját és az ég felé tartotta. Haszontalan lépés volt a szél irányát kémlelnie, hisz tökéletesen tudta, merre találja a galambokat tartó vénség szentélyét. Ennek ellenére igen komoly előadásban kutatta, kereste, kémlelte az eget, merre akadhatnak a galambok. Végül, határozottan mutatott előre. Egyenesen előre mentek egy kisebb postához, ahol számtalan galamb pihent a fákon.
- Kérlek! – Előzékenyen ráhagyta az oroszlánra a nemes feladatot kapjon el egyet, lehetőleg élve. Addig ő felemelt az ott heverő lapok közül egyet, hogy megírhassa szívhez szóló, csodálatos, mély tartalommal teleszőtt üzenetét: „Még mindig rémes a szemöldököd, Hacchi-chi!” A kedves szavait gondosan feltekerte, majd a galamb bokájára eresztette.
- Engedjük szabadon! – Szárnyalt körbe a földön, hogy átváltozhasson hófehér, legalább három méter magas, kékes vörös hasú sárkánygyíkká. - Pattanj fel! Becserkésszük! –
A rideg elutasításra, hogy szárnyat bontott, csak lehorgasztott fejjel fújt szándékosan fejére némi párát. - Úgy hittem a harapás kötelék közöttünk! – Jegyezte meg drámai, bár alakját tekintve kissé eltorzult hangon. A válasz várhatóan elmaradt, pontosabban faképnél hagyták, így kénytelen volt maga is útra kelni. Céltudatosan kígyózott a levegőben, ügyelve rá, ne legyen túlzottan feltűnő tökéletesen ismeri az irányt. Remekül alakította a szárnyas macskát követő sárkányt, míg le nem szált egy igencsak romos épület előtt. Játékos meglepettséggel tekergett körbe a porig égett szentély körül. Hosszasan nézelődni, azonban nem maradt ideje, mert égtelen csörömpölés hallatszódott az egyik kivilágított melléképületből. Halk kuncogással változott vissza fehér hajú alakjába.
- Elnyerte szíve ritmusát szavaim rakoncátlansága! – Tette szívére szerelmesen tenyerét, mivel szinte egyidejűleg csapódott a rizspapír ajtó és került velük szemtől szembe a magas, meglehetősen dühös képű vénség. A paprikás hangulatban menetelő hadisten látványára megbabonázottan tárta szét karjait.
- Hacchichi~! – Indult el felé, amire válaszként rögvest villámütést kapott. Enyhén szétzilált, kormos képpel fújta ki a füstfelhőt száján. - Mily heves vagy ezen a kora esti órában. Tán nyugovóra tértél, ahogy vén istenekhez illik? – Bájolgott tovább, amire hatalmas szélorkánt generált a kezében tartott hossu-val. Azaz apró légyhessegető igen kellemetlen fegyve volt a kezében. Jelenleg, viszont érezte a közeledő végtelen szeretetet egy hatalmas adag fenyegetés képében.
- OSTOBA GYERMEK! Bocsánatot sem kérsz a levélbeli sértésért, csak játszod az eszed! Meg kívánsz halni? – Emelte meg erélyesebben hangját, hogy felé emelhesse a gyönyörűen megmunkált naginata-t. Több sem kellett ennél, válaszként keresztbe fektette a penge előtt kedvenc kardját.
- Bolond! Nem vagy istennek ellenfele! Nézz magadra! Mindössze árnyéka vagy Susanoo egykori sarjának! –
- Árnyékban rejlenek a legnagyobb titkok! – Villant meg tekintete fenyegetően. - Oly vén vagy, el is vétheted a támadásod! – Tette hozzá játékos könnyedséggel. A szavai elérték a kellő hatást. Az eleve paprikás hangulatban lévő férfi megsuhintotta fegyverét. Végére villám cikázott, amiből engedelmes kötél lett. Szorosan rácsavarodott testére, ha feszegette apró áramütések érték.
- Ostoba gyermek! Nem tanulsz a hibáidból! – Figyelte mérgesen, miként játszadozik gyermeki vidámsággal a kötéllel. - Mit akarsz a szemöldököm kritizálásán kívül? Ez a harcos pedig kicsoda? –
Fordult a mellettük álló oroszlán felé. Alaposan végigmérte, majd elégedetten hümmentett. Láthatóan elnyerte tetszését a vendége. Nem véletlen. Mindketten a háború istenei voltak. Még a kezdeti reakciójuk is egyezett. Halkan kuncogott azon, hogy a vörös macska is ugyanúgy köszöntötte. Kedves viszolygással felmérték egymást. A válaszra eltüntette kezéből a fegyvert. Mélyen, tisztelettel hajolt meg az oroszlán előtt, majd viszonozta a bemutatkozást. Erre természetesen felháborodott hisztizéssel válaszolt. Őt sosem illette hasonlóval. Mélységesen megbántották ezzel a háború isten diszkriminációval! A született bajkeverők már nem számítottak?!
Arra már kevésbé figyelt, ezeket követően megtárgyalták egymással a vendéglátásuk részleteit. A mogorva, ijesztő képű vénség dühösen jelentette ki, hogy elzárta a keresett Sharur kun-t. A viselkedése még a sajátját is alulmúlta, melyre sértődötten fordult át másik oldalára, háttal legyen a férfinek. Elpanaszolta, nem kis méreggel a hangjában a tigon folyamatosan szóban és tetteivel inzultálta. Az utolsó csepp az volt, amikor elvette a szent kengyelszíjat, hogy azzal fogjon be egy kirin-t. A vad patások senkit sem engednek a hátukra, erre többször figyelmeztették. A fájón ismerős bolond jelzővel titulált Sharur kun ennek ellenére megkísérelte. A megvadult kirin tört, zúzott, tűzzel támadt. Erre a fiú, a helyett feladta volna villámokat szórt rá. Ropogósra sütötte az állatot, valamint romba döntötte az egész szentélyt.
A történet hallatán éktelen nevetésben tört be. Az sem bírta jobb belátásra a rögvest haragra lobbant isten rájaként rázza agyon a kötéllel. A fájdalom nem érhetett fel a túláradó örömmel, amit érzett. Eddig sem akadt ellenszenve a tigon ellen, de ezek után egyenesen imádta. Alig várta, hogy szemtől szembe kerülhessen vele. A kérésre, adja elő, azonban határozottan nemleges választ adott.
- A kerge gyermek megsértett engem, házam és a szent tárgyaim! Elégtételt követelek a veszteségeimért! – Szögezte le a maga határozottan zengő hangján. A dobbantást ugyan kihagyhatta volna. Attól mindig élét veszti a komoly fenyegetése.
- Ugyan mi szíved vágya, Hacchi-chi? – Pillogott felé bájosan.
- Nyolc családi zászló. –
Lemondó sóhajjal tépte szét a hatalmasat villámló kötelet, aminek erejét tenyerébe gyűjtötte. Eső isteneként különösebb kárt nem tehetett benne. Elpöckölte akár egy kelletlen porszemet. Oda sem hederített sikeresen kidöntött vele egy fát.
- A nyolc istentől származtatott szamuráj dinasztia legbecsesebb tárgyai. Mond, mióta vagy, ily kleptomán?  – Mérgesen morrantak rá a szemtelen megjegyzésére. Széles vigyorral várta a következő büntetését, de nem kapta meg.
- Azokat én adtam az embereknek, s mi lett velük? Üvegburákban mutogatják egymásnak! Harcra kovácsolták mindent! Ez számukra sértés! – Támadt kisebb szélorkán. - Hozzátok haza mindet! Akkor vihetitek a gyermeket! –
Fájdalmas ábrázattal tapogatta meg felborzolódott haját. Sírós tekintettel próbálta lelapogatni, hiszen nem látta értelmét veszekedni a háború vén istenével. Ha azt mondta, így hajlandó kiadni Sharur kun-t, akkor nem gondolja meg magát. Tettleges vitába szállni vele, pedig nem ajánlatos húzás. Valódi háború isten volt. Az ereje pusztítóbb volt jó néhány elsőként született istennél. Megölése, pedig sosem szerepelt a teendői között. Nem tudná tovább bosszantani, ha valami baja esne.

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2017. Szept. 03, 23:21:12 írta Sukkecu Eiji »

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A tigris árnyékában
« Válasz #6 Dátum: 2017. Okt. 10, 00:09:19 »
Morcosan horkantam a válaszára. Nem tetszett, amerre próbált kilyukadni. Tény és való, hogy nem tűrtem volna el idegenektől a tiszteletlenséget. De a kölyköket akkor sem volt szokásom csak úgy tovább passzolni, csak mert nem tudok vele bánni. Ettől függetlenül jó kérdés volt, mit tettem volna. Valószínűleg Shifa hamarabb gondjaiba vette volna, mint hogy bármi kenyértörésre kerülhetett volna sor. Az is tény volt, hogy a falkán belül a hierarchiát megköveteltem. A falka biztonsága, és működése érdekében is.
   -Kaptam volna segítséget, ne essen bántódása… -morogtam ettől függetlenül még morcosan. Egyből a fejemhez is lett verve, hogy a másik macska se járt el másképp. Ettől még nem vette be a gyomrom olyan könnyen a történetet. Az észérvek jelen pillanatban nem voltak olyan erősek, mint az ösztöneim.  Fél szemmel pillantottam csak fel, amikor a többi kötésemre pillantott rá.
   -Nem idevalósiak - válaszoltam semmitmondón. Nem szándékoztam kiadni a dzsinneket senkinek. Az őrzőjük voltam, ennél többet nem kotyogtam róluk. Bár ő továbbra is kíváncsi volt. -Felénk… - nem kellett gondolkodnom, hogy ilyen helyzetekben mit is válaszoljak. -Alad- - mondtam végül -Így hívják őket. -nem tértem ki rá, hogy milyen nyelven, vagy mit jelent.  A közeledő fogadó lényegesen kevésbé borzolta az idegeimet, hogy nem éreztem emberszagot, mint a Földön tette volna. Komoly következményei lettek volna, ha az alapfeszültségemre még rádobnak egy lapáttal. Így is morgósan pillantottam végig az ijedten szétrebbenő társaságon. Nem fenyegettem őket akarattal, de kissé piszkálta az érzékeimet a félelmük eltéveszthetetlen szaga. Szó nélkül mentem a sárkány után, ahogy besétált. Ráhagytam a társalgást. Szemmel láthatóan vele nagyobb eséllyel és hamarabb álltak szóba, mint velem. Ráadásul ő is maga ajánlkozott, hogy rendezi a helyieket. Ahogy az egyikük kicsit közelebb jött, ösztönösen, noha viszonylag halkan rámorrantam. A hatás azonnali volt. Ha lehet, még jobban tartották a tisztes távolságot. A korábban, kedélyesnek mondható fogadóba, most egy árva lélek nem mert megszólalni a minderről tudomást sem vévő sárkányon kívül. Halkan morgolódva mentem én is utána, és magasodtam mögé.  Egyből be is mutatott, de miként. Megint megpróbálta a sörényemet megérinteni. Az érintés kiváltságához azonban jóval több kellett, sem egy lopott hajsimítás. Ráadásul most már szemfülesebb is voltam, reflexből kaptam el az agyaraimmal a felém nyúló kézfejét. Könnyeden szelte a húsát az agyaram. Ösztönösen szorítottam egyet, majd egy kicsit hangosabb mordulás kíséretében elengedtem. Nem töröltem le a furcsa, kékes színű vérét, ami a szájam szélét összemaszatolta. Helyette elnémulva, felvont szemöldökkel hallgattam a férfi kérdésére érkező zavaros válaszokat. Nem vettem zokon, hogy ezek után velem riogatta a népet. Felfénylettek  a szemeim, miközben aprót vicsorítva morrantam rájuk, mintegy jelezve, szívesen társalgok velük én is, ámbár az nem lesz ennyire békés, és erőszaktól mentes. Vették egyből a szavak nélküli figyelmeztetést. A sárkányfit figyeltem, mit hámoz ki a hirtelen kavarodott készséges, és egyszerre elharsogott mondandóból.  A szagából úgy ítéltem meg, bármit is hadováltak, valami megragadta a figyelmét. Nekem ennyi is elég volt. Még akkor is, ha jómagam nem is tudtam, hogy kapcsolódhat bármiféle galamb a fiamhoz. Mentem a sárkányisten után, ahogy elindult. Némán, hátra se pillantva léptem ki a fogadóból. Még így is tökéletesen hallottam, a hirtelen megkönnyebbülésükben megélénkült társaságot. Már nem érdekeltek annyira, hogy nyomon kövessem, mi zajlik távoztunk után ténylegesen odabent. A fiú előadására sem hagytam, hogy megránduljon egy arcizmom is. Mikor végre eldöntötte, hogy merre is az arra, csak szó nélkül mentem utána. A galamb fogás sem esett nehezemre. Nem éreztem az illatából, hogy lódított volna, mikor azt mondta, hogy követnünk kell a galambot, ám én mégis kissé összeráncolt szemöldökkel gondoltam végig a történetet. Inkább eltűntettem a felsőm, és szárnyat bontottam. Még hallottam az időközben sárkánnyá változott isten méltatlankodását. Pedig eddigre már megszokhatta volna, hogy az érintés nem volt túl megszokott a részemről. Csak megrándult a szemöldököm, mikor kötelékeket említett, csak mert figyelmeztettem, ne lépje túl a határokat. Mintha istenként nem tudta volna, hogy ez hogyan működik. Prüsszentettem magamban az orrom alatt. Ám nem sokáig morgolódhattam. Egy leégett, igen csak megviselt hely fele közeledtünk.  Ahogy leszálltunk, már hallotta is, ahogy egy dühös isten morgolódott. Csak magamban ajánlottam Raiun~nak, hogy ezzel véletlen se romoljanak a fiam körülményei! És még büszke is volt magára. Nem mondhatnám, értettem az észjárását.
Egy figyelemre méltó alak jelent meg az ajtóba, majd jött oda hozzánk, hangosan zsörtölődve. Első soron nem velem foglalkozott, így volt időm felmérni alaposabban is. Az izomzata, ami ugyan ruha fedett, de kétséget nem hagyott afelől, hogy egy ízig-vérig harcos áll előttünk. Magassága, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy a népe milyen alacsony, igazán kiemelkedő volt. Arról nem is beszélve, hogy körbe lengte a csataterek eltéveszthetetlen illata. Erről könnyen fel lehetett a háború isteneket ismerni. Nekem magamnak is fellelhető volt ez az illatomban. Ahogy végig mértük egymást, üdvözöltem, és bemutatkoztam. Eltűntette az addig kezébe szorongatott fegyverét, és viszonozta a gesztust.
   -Egy tigon~t keresek, aki a Sharur névre hallgat. Azt mondták, hogy látták az otthonod környékén. Legalábbis akikkel beszéltünk, erre látták utoljára. Nem tudod véletlen, hogy merre lehet? - kérdeztem tőle. Nem volt túl sok időm, amit húzhattam volna. Éreztem a kötelékünkön keresztül, hogy közel volt. Kissé felhúztam a szemöldököm a történet hallatán. Nem mondom, hogy nem vallott volna az én széldékes fiamra, amit meséltek. Fél szemmel, parányit sóhajtva néztem csak a talán túlságosan jó kedélyű Raiun irányába.
   -Szeretném haza vinni a fiam! - néztem a hadisten szemeibe. Álltuk egymás pillantását, majd ő megrázta a fejét. Miért is lett volna egyszerű. Elnyomtam egy apró sóhajt, meg rejtettem el a kíséretemmé kinevezett lényecskét a haragvó isten elől. Szemmel láthatóan megszeppent, velem ellentétben. Ez a topogás a követelés végén, úgy sejtettem, valami japán szokás lehetett. Mindenképp teátrális volt. Még mielőtt megszólalhattam volna, vette át a szót Sárkányfi és érdeklődte le, hogy miket is kell megkeresnünk. Az istenség válasza koránt sem volt szívderítő. Úgy sejtettem, nem csak az anyagiakon esett csorbát akarta leverni rajtunk, de a büszkeségén, meg az önbecsülésébe keletkezett károkat is. Az kérdés sem volt, hogy nekem a fiam megér bármennyit. Viszont az kérdés volt, hogy Hachiman meddig menne el, és mi lenne, vagy lenne~e olyan pont, amit már nem lépne át. A korábban látottakból kiindulva, maga sem riadna vissza a logikátlanságtól, ha a büszkesége a tét. Végig futottam a nyolc ereklyéről, a fejemben fellelhető históriákat. Mivel sosem voltam szorosabb kapcsolatban a Japán panteonnal, így csak az emberi verziók maradtak, melyeket megismerhettem. Azok alapján megadott körutat kellett volna csak tenni az Emberek Világába.
   -Látnom kell a fiamat, még mielőtt bármilyen kárpótlásról szó eshetne! - jelentettem ki. Ebben meg rajtam látszódott, hogy nem akartam engedni.  Végül a férfi bólintott. Intett egyet, és elindult befele. Pár lépéssel már a nyomába is szegődtem. Végig vezetett az épületen, mely azért az elszenvedett károk ellenére is fényűzően volt berendezve, majd egészen a hátsó traktusban állt meg az egyik ajtónál. Ahogy kinyitotta, indultam befele. Tigonka ember formában ücsörgött, szemmel láthatóan durcás képpel szemlélte a világot. Ez az állapot egész addig tartott, míg meg nem látott. Noha meglepően szótlan és nyugodt volt, de felderült az arca, ahogy beléptem. Nem kellett koncentrálnom, hogy érezzem, szívesen landolna a nyakamba, ám nem tud. Szusszantam egyet, miszerint így értette a fogságot a férfi.  Nem vártam engedélyre. Hagytam, hogy az oroszlán átvegye az irányítást. Oda sétáltam a fiamhoz és magamhoz öleltem.
   ~Anyáddal már az egész Egyiptomi panteon~t tűvé tettük utánad! ~ vigyorodtam el, talán először azóta, hogy áttettem ebbe a dimenzióba a lábam. Boldogan fúrta ő is a fejét a sörényembe. Nem kellettek szavak, hogy érezzem az érzéseit. A köztünk lévő, megújult kötésen keresztül, minden korlátozás nélkül törtek rám a kölyök érzései.  Ám így is szinte minden mást elnyomott az öröm. Hozzá nyomtam a homlokom az övéhez, mielőtt a hajához törleszkedtem volna a sörényemmel, majd felegyenesedtem. A ki sem mondott kérdésére pillantottam előbb rá, majd Raiun~ra.
   -Rendbe kapom a dolgokat, és utána haza megyünk! - közöltem a fiammal, aki erre szemmel láthatóan megnyugodott. Sőt, kíváncsi lett. Érdeklődve nyújtogatta a nyakát, hogy ugyan kivel érkeztem. -Ő itt Raiun isten. Ő jött velem, ahogy a keresésedre indultam! - mutattam be őket egymásnak. -Raiun ő itt a fiam, Sharur! - Megindultam ki a szobából. Nem csak a fiú, jó magam is túl voltam töltve épp. Lényegesen nyugodtabban értem ki a szabadba. Ott meghajtottam picit a fejem hálám jeléül. -Most, hogy itt jártam, már felesleges őt ennyire szigorúan tartani, ha elengedik is itt marad, és nem okoz több galibát! - közöltem a hadistennel, mielőtt elköszöntem volna.
   -Indulhatunk? - kérdeztem a Sárkányfi~tól. Ha úgy döntött, hogy levegőben folytatja újfent az útját, úgy csak utána emelkedtem fel jómagam is, ahogy gyalogosan is magam elé engedtem. Elvégre ő tudta az utat. Adtam időt, hogy eltávolodjunk kellően az istenség környékéről, és csak azután szólaltam meg, hogy már senki nem hallott.
   -Erről a nyolc ereklyéről mit lehet tudni? És van róla információ, hogy merre lehet őket keresni?- néztem egyenesen Raiun szemeibe. Minél többet akartam tudni erről az egészről. -Az emberi verziója a történetnek mennyire állja meg a helyét? - kérdeztem.


(click to show/hide)

(click to show/hide)

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Elérhető Elérhető

Re:A tigris árnyékában
« Válasz #7 Dátum: 2019. Jan. 26, 01:26:53 »
Üdv!

A küldetéseteket lezárom!
Mivel a karakterek leadásra kerültek, nem részesülnek jutalomban.