Szerző Téma: Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása  (Megtekintve 648 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Watanabe Maaya

Fullbringer

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 9 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világossárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#f4df9e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Dátum: 2017. Márc. 22, 00:36:43 »
Mamoru és Maaya lakása

Karakura belvárosában, egy csendesebb, fás részen található, új építésű ház. Kívülről tradicionális japán elemekkel van ellátva; mindösszesen 3 lakás található benne. Ebből az egyikben - a legnagyobban - lakik Mamoru, Maaya és Maaya kisfia.
Belépve egyből meg lehet állapítani, hogy mind berendezésben, mind a tér kialakításában -  ház külsejével ellentétben - az európai stílus jegyek dominálnak, nem pedig a tradicionális japán elemek. Ez alól azonban a lakás három pontja kivétel. Az egyik a hagyományos, minden japánban épített házban megtalálható genkan, ahol a lakásba érkezők levehetik a lábbelijüket. A másik, a két fürdőszoba egyike, mely szintén japán stílusban épült, két blokkal rendelkezik egy szárazzal és egy vizessel, utóbbi teljesen fel van csempézve, található benne zuhanyzó és egy - az indokoltnál talán kicsit nagyobb - kád. A száraz részen a polcok és a fürdéshez használatos dolgok kaptak helyet. Az utolsó tradicionális japán elem pedig, a nappaliban elhelyezetett kotatsu, mely előtt egy plazma televízió található, mögötte pedig egy hosszú, kinyitható kanapé és két fotel. Ettől a három elemtől eltekintve, mint korábban mondtam a lakás maximálisan az európai stílustrendet követi.
Belső felépítését tekintve meg lehetősen praktikus. Az ajtón belépve, a genkant elhagyva egy közepes méretű, jól felszerelt konyhában találjuk magunkat, melynek közepén egy hat személyes étkező asztal található. A konyhából csak egy helység nyílik, ami a lakás legnagyobb - és egyben központi - helysége a nappali. Innen, egyenesen előre haladva egy folyósóra juthatunk, melyből hat ajtó nyílik - 3 az egyik és 3 a másik oldalon. A két egymástól legtávolabb lévő egy-egy fürdőszobát rejt, míg a többiben egy mellékhelység és három hálószoba lelhető fel.
Elhelyezkedése kiváló, a közelben található a vonatállomás és több buszmegálló is.

« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 09, 23:46:30 írta Watanabe Maaya »

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Válasz #1 Dátum: 2017. Máj. 31, 16:00:54 »

Csendesen csomagolta össze a holmiját, ahogy a délután lassan estébe hajlott, tudta, hogy Mamoru még nem érkezik haza, nem is akarta zavarni. Nagyon örült neki, mikor unokabátya megengedte, hogy használja a vendégszobát a rajzolások alkalmaival, viszont illetlen dolog lett volna visszaélni a vendégszeretetével. Főként, mert mintha női tisztálkodó szereket, és néhány furcsa ruhát is látott volna a fürdőben. Lehet, hogy együtt lakik a barátnőjével?
Bizonyosan nem tudhatta, ilyesmiről sose beszélgettek, sőt, igazából inkább a tanulásról, és a hobbijáról volt szó. Valószínűleg azért nem osztotta meg vele a fiú az ilyen ügyeit, mert ő sem hozta fel, de neki nem is volt miről beszélnie, így persze, hogy nem került szóba. Már a gondolatra is elvörösödött, a szerelmi élete kimerült a papírra vetett rajzokban, amiket előszeretettel olvasott újra és újra. Kicsit se bánta, a lányiskolában a tanári kar nagy része is nőkből állt, és figyeltek arra, hogy véletlen se vegyenek fel fiatal férfi dolgozókat.
Összerendezte az itt maradó papírokat, kiegyenesítette az ecsettartókat, megigazította a széket, és ezzel befejezettnek tekinthette a munkafolyamatot. Büszkén pillantott le a száradó rajzokra, holnap majd befényképezi őket, hogy feltehesse a netre a folytatást. Néha kifejezetten számítógépen rajzolt, de azt nem szerette annyira, mint a kézzel való szerkesztgetéseket.
Az ágyon heverő táskájához lépett, visszakapcsolta a telefonját, amin jó pár üzenet megjelent, a legtöbben Kitamura~san érdeklődött az iránt, hol is van. Mosolyogva rázta meg a fejét, nemigen értette, hogy az idős alkalmazott miért szeretett volna mindenképpen így kapcsolatot tartani vele, de kicsit talán egyszerűbb volt, mint folyton a házat hívni. Tömören válaszolt, hogy egy barátjánál tartózkodik, és időben otthon lesz.
Nem, mintha számítana, az édesapja biztosan nem lesz ott, egyedül enni pedig nem túl szórakoztató. Ha nem tartana attól, kivel járhat Mamoru, maradna, és készítene vacsorát, de nem szeretett volna ötödik kerék lenni. Talán meghívhatná Haru~chant, de az lehet, hogy félreérthető lenne a családjaik számára, az se lett volna túl jó. Nincs mit tennie, egyszerűen azt csinálja, amit mindig, mosolyogva elfogyasztja a neki készített ételt a szolgálók társaságában, majd tanul, és lefekszik. Mindennapos dolog, nem lesz baj, már nem lehet semmi baj.
A vállára akasztotta a táskát, és az előszobába ment, hogy felkapja a cipőjét, már éppen az ajtó kilincshez ért volna, amikor fordult egy kulcs a zárban. A fiú előbb hazaért volna? Mióta Oroszországból ide költözött, ilyesmi egyszer sem fordult elő, de nem bánta volna, ha így van. Meleg mosollyal igyekezett üdvözölni, azonban ez félúton az arcára fagyott, ahogy megpillantotta a belépő alakot.
Minden érzelme kiülhetett vonásaira, mert nem számított arra, hogy egyáltalán a közeljövőben összefuthatnak. Hosszú évek teltek el, de a nővére nem változott annyit, mint ő maga. Ugyan azok a vonások, csupán a haját hordta másképp, viszont ezzel együtt se téveszthette volna össze senkivel. Összeszorult a szíve, és egy pillanatra a ritmus is kihagyott, mintha csak megállni igyekezett volna. Kezei a táska szíjára kulcsolódtak, elfehéredve szorították azt, nehogy előre lendüljenek, nem teheti meg, nincs felkészülve erre a találkozásra. Mamoru miért nem szólt neki? Direkt így szervezte volna.
Leszegte fejét, és vett pár mélyebb lélegzetet, amikor megpillantotta a nő mellett álló gyereket. Nagyra nyílt szemekkel bámult felé. Arra az apró testre, aki mindent megkapott az utóbbi években, amire neki is szüksége lett volna Maayától. Nem jött ki hang a torkán, képtelen volt könnyezni, csak állt, és azon gondolkozott, miért olyan szűk az ajtó, hogy ne férjen ki a két jövevény mellett.
- Én… már menni készültem. – Préselte ki végül magából a mondatot, és tett egy lépést előre, majd visszatáncolt, és tovább toporgott. Mit kellene tennie ebben az esetben? Hogyan kéne viselkednie? Nem voltak kész válaszai a felmerülő kérdésekre.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 10, 00:29:03 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Watanabe Maaya

Fullbringer

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 9 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világossárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#f4df9e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Válasz #2 Dátum: 2017. Jún. 01, 20:12:13 »

Alig várom, hogy végre hazaérjek. A mai nap egy őrültekháza, minden tekintetben. Reggel még minden normálisnak tűnt. Persze, Yuuri panaszkodott, hogy nem szeretne iskolába menni, ahogy a legtöbb hat éves, de ezt leszámítva úgy tűnt, minden rendben van. Bent a tékában is egészen jól mentek a dolgok, a szokásosnál picit többen voltak, de ez nem különösebben zavart, nincs bajom azzal, ha dolgoznom is kell a munkahelyen. Bárki bármit is mondjon :/. Aztán jött egy telefonhívás, ami az egész napot felborította. Az iskolából hívtak, hogy a fiam belázasodott. Persze, a gyerekeknél megesik, hogy lappang valami, aztán egyszer csak kijön, nem is ezzel volt a baj. Hanem az orvosnál, te jó ég! Én elhiszem, hogy minden anyuka azt hiszi, hogy a kölyke halálos beteg, csak mert egyszer tüsszent egyet, de ami ma ott volt. Komolyan csodálkozom, hogy senkiből sem csináltam élő fáklyát, mert a késztetésem meg volt. Főleg abból a nőből, akinek olyan magas hangja volt, hogy fájt a fülem, vagyis a fülünk, mert, ugyan halkan, de a végén már Yuuri is panaszkodott, hogy magas a nő hangja. Szóval igen, a mai nap nem volt egyszerű.
Ahogy belépek a lakásba, valami olyan furcsa, de nem igazán tudom szavakba önteni, hogy micsoda. Talán csak a fáradtásg beszél belőlem, amivel, ahogy Yuurira nézek rajta, a láz okozta bágyadtságon kívül nem érzékelek semmit, így megsimítom a fejét, majd hozzákezdek a saját cipőm levételéhez.
- Anya :O.O: - kerül mögém meglepő gyorsasággal a fiam, mire csak összevont szemöldökkel nézek utána. Nem szokott ő ilyet csinálni, még akkor sem, ha éppen beteg. Hiszen ő erős és bátor férfi :roll:, no meg alig fél pillanattal korábban minden rendben volt. Már éppen meg kérdezném, hogy mi történt, mikor magától is felvilágosít. - Ott >w> - suttogja halkan miközben meredten néz  valamire, vagyis mint utóbb kiderül valakire. Nem csak ketten vagyunk a lakásban. Meglepve nézek a lányra. Megnőtt, a vonásai már sokkal felnőttesebbek, mint ahogy én emlékszem rájuk, vagy mint az utolsó képen, amit még nagypapa mutatott valamelyik családi összejövetelről. Mondjuk ez nem csoda, már a húgom is 17 éves múlt februárban.
- Szia! Miattunk aztán nem kell menned ^w^ - felelem nyugodtan, majd leguggolok Yuuri mellé, hogy biztosítsam arról nincsen semmi baj. Saori reakciójából ítélve úgy is egyértelmű, hogy nem hozzám, vagy éppen hozzánk jött, mi több egyenesen meglepte, hogy haza jöttünk. Tény, másfél órával később szoktunk haza érni, de azért ennyire talán mégsem furcsa a dolog, hiszen itt lakom. Gondolom Mamoru megemlítette neki ezt az apró tényt, bár ha az unokaöcsémből indulok ki és jobban belegondolok, talán mégsem olyan biztos ez:|. - Ha jól sejtem, Mamoruhoz jöttél - nézek rá, miközben elindítom előre a fiam, akinek majd el kell magyaráznom, hogy a húgommal állt szemben, nem pedig egy betörővel. - Nem tudom mikor ér haza, vagy edzésen van, vagy az egyetemen, esetleg a kórházban, vagy… valamerre - vonom meg a vállam. - De szerintem a legbiztosabb, ha felhívod, mint hogy én itt találgatok, te meg csak vársz rá :o - tanácsolom neki, miközben Yuurival együtt megindulok a szobája felé. Így egymás mögött pont elférünk Saori mellett. Innentől pedig a húgomra bízom, hogyan is cselekszik. Szó, mi szó, nem pont eképpen képzeltem el hosszú idő után az első találkozásunkat, de talán jó is volt ez így. Még ha kissé kényelmetlen is a szituáció kevésbé kényelmetlen, mintha előre megbeszéltük volna. Abban az esetben én biztosan túlizgultam volna a dolgot, még ha úgy is gondolom, hogy évekkel ezelőtt nem követtem el hibát.
Yuuri most elég nyugodt, így miközben elővarázsolom a táskámból a felírt gyógyszereket és egy üveg vizet, hogy be is tudja azokat venni, röviden elmagyarázom,, hogy a lány, akivel találkozott anya húga és azért tudott bejutni, mert Mamoru neki is adott kulcsot. Hm… nem mintha az én lakásom lenne, meg ilyenek, de lehet, majd megkérdezem, hogy azon a velünk együtt négy emberen kívül, akit én tudok, kinek van még ide kulcsa. Nem szeretnék újabb meglepetésre haza érni.
- Nos, sikerült elérni :o? - kérdezem a húgomat, mikor kilépek a gyerek szobájából, majd résnyire behúzom, hogy ne zavarják a fiamat annyira hangok, de ha van valami, azért halljam. Neki most pihenésre van szüksége, de szerencsére mielőtt kijöttem megpusziltam a homlokát és úgy éreztem már csak hőemelkedése van, ami jó. Ez azonban nem jelent semmit. A Saorihoz intézett kérdésemre pedig valószínűleg igen a válasz, hiszen ha Mamoru nem érne haza belátható időn belül, akkor már minden bizonnyal haza ment volna. Vagy esetleg szeretne valami mást is?
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 09, 23:52:53 írta Watanabe Maaya »

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Válasz #3 Dátum: 2017. Szept. 20, 00:39:40 »

Képtelen lett volna megfogalmazni, mi is játszódott le benne. Egyszerre futott volna ki a nyitott ajtón, nem foglalkozva semmivel és senkivel, és ugyanakkor maradt volna, mert évek teltek el, és a gyerekkori sérelmek sosem lettek tisztázva. Most lett volna itt az ideje? Maga sem tudta, de a lábai nem vitték előrébb.
Tekintete megakadt Yuurin… Már látott róla fényképet a nagyszüleinél, azonban most először találkoztak szemtől szemben. Nem haragudott rá, de egyértelműen úgy vélte, ő az oka annak, hogy évekkel ezelőtt magára hagyta egyetlen közeli támasza a családban. Másodpercekig csak nézte, mintha bármit is kiolvashatna róla ezáltal, és válaszokat kaphatna számtalan megválaszolatlan kérdésre, de nem így történt. A gyerek vonásai csendben maradtak, bár ismerősek voltak, mégis idegenek.
- Én… nem igazán… – Unokabátyja beosztását egészen jól ismerte, és igyekezett nem zavarni, mikor volt egy kis ideje pihenni. – Én… mindegy… – Lemondóan sóhajtva vette elő mobilját, azonban csak a képernyőjét bámulta, nem akart beszélni Mamoruval, Kicsit neheztelt rá, hogy ilyen helyzetbe hozta.
Zavarta, hogy Maaya ilyen könnyedén kezeli a dolgot, ő viszont képtelen egy épkézláb mondatot is kinyögni, megmagyarázni a helyzetet. Nem, talán nem is baj, lévén nem szívesen avatott be másokat a hobbijába, viszont így érdekes lett volna körbeírni, mit is keres itt. A füle mögé simított egy kósza tincset, és még mindig azon gondolkozott, talán el kellene mennie egyetlen szó nélkül.
Fogalma sem volt róla, mit mondhatna a nővérének, hiszen gyerek volt, mikor elment, és úgy tűnt, többé vissza se akar jönni. Néhány dolgot már jobban ért, mint akkoriban, azonban ez csupán tompítja a sérelmeket, de nem teszi semmissé. Szüksége lett volna rá, talán jobban, mint bármikor, és nem volt ott.
A kérdésre felkapta a fejét, kissé közelebb húzódott az ajtóhoz, ha menekülni támadna kedve, bár a cipője még nem volt rajta. Fejében kavarogtak a gondolatok, nem a válaszon gondolkozott, hanem azon, mi következik ezután, mi előtt áll. Ismét a táskája pántjába kapaszkodott, mintha az támaszt nyújtana a következő beszélgetésben.
- Nem hívtam, tudom, hogy edzése van. – Felelte csendesen, egészen nyugodt hangon. – Nem tudtam, hogy visszajöttél. – Hangján nem volt észrevehető neheztelés, vagy gúny, egyszerű ténymegállapítás volt. – Maradtok, vagy csak átutazóban?
Úgy gondolta, talán azért nem szólt neki Mamoru, mert csak néhány napot lesznek itt, és már mennek is tovább, vagy vissza nagyapáékhoz. Szerette volna hinni, hogy unokabátyja nem így akarta őket összehozni, mert az egyáltalán nem így működik… Mély levegőt vett, és az futott át az agyán, hogy ilyen idősen szívrohamot kapni mennyire számíthat ritka esetnek.
- Menjek el? – Nem volt benne biztos, hogy most szeretné ezt a beszélgetést, azonban szüksége volt arra, hogy a másik mondja meg neki, hogy menjen, akkor nincs a döntés súlya rajta.
Sok kérdésben gyorsan, és magabiztosan képes volt meghozni a megfelelő döntést, az iskolában mindig összeszedett volt, de az életében nem tanulhatta meg a megfelelő válaszokat. Nem felkészült mindenre, nincs jó felelete, és erre bármelyik pillanatban bárki rájöhet. Szeretett volna beszélni a testvérével, el akarta mondani, mennyire hiányzott neki, és mennyiszer szüksége lett volna rá. Sok minden volt benne, mélyen, eltemetve egy olyan ládába, amit úgy gondolt, talán sosem fog kinyitni.
Az apjuk olyan volt, és most is olyan, amilyen, ezen ők maguk nehezen változtatnának, ettől függetlenül a legtöbb bonyodalom középpontjában ő állt. A maga részéről ő nagyon is tisztelte, szerette, a hibái ellenére is, ami nem volt kifejezetten könnyű. Azonban nem bújhatnak mindig mögé, ha a kettejük dolgáról volt szó, már mindketten felnőttek… vagy majdnem azok.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 10, 00:28:50 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Watanabe Maaya

Fullbringer

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 9 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világossárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#f4df9e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Válasz #4 Dátum: 2017. Szept. 20, 14:55:49 »

Csak kíváncsian nézek a húgomra, nem különösebben értem, hogy mire is szeretne kilyukadni, de nem is derül ki, így én inkább magára hagyom, hogy tudjon nyugodtan telefonálni. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy beszél az unokaöcsénkkel, nem akarom kihallgatni a beszélgetésük, ez az ő magánügyük. Bár, mint később kiderül nem is nagyon lett volna mit kihallgatni, ugyanis tisztában van Mamoru beosztásával, láthatóan jobban, mint én. Előfordul :S. Ezen kívül még a fel nem tett kérdésem is megválaszolásra kerül, melyre már tulajdonképpen gyanakodtam. Tehát nem, a kedvenc és egyetlen unokaöcsém nem mondta meg neki, hogy Yuuri és én visszajöttünk. Ez egyszerre lep meg és késztet kis híján nevetésre. Meglep, mert igazán elmondhatta volna Saorinak, főleg ha tudja, hogy néha itt van, mikor üres a lakás, a helyzetet tekintve, jó lett volna ha tudja,, hogy bármikor hazaeshetek én is. Nevetésre pedig az késztetett majdnem, mert ez annyira, de annyira jellemező :|. Valamiért Mamoru azt hiszi, hogy ami számára egyértelmű, az másnak is, mintha az emberek rendelkeznének gondolatolvasó képességekkel.
- Maradunk, már itt vagyunk pár hónapja. Yuuri itt kezdte el az iskolát és nekem is van munkám - válaszolom teljesen nyugodtan, maximálisan társalgási hangnemben, mintha nem hat év után most találkoztam volna újra a húgommal. Fele annyira se vagyok nyugodt és kiegyensúlyozott, mint emilyennek kívülről tűnhettek. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mit kéne tennem, mondanom, avagy kérdeznem. Azt sem tudom, hogy mennyit és mit tud a pontos történtekről apa és a rokonok által. - Azt hittem, Mamoru mondta - teszem még hozzá, bár nem magyarázkodni szeretnék, egyszerű tényeket közlök. A magyarázkodás nem az én asztalom és nem is érzem úgy, hogy szükséges lenne, még Saori felé sem. Ha megkérdezi, akkor elmondom mi történt az én szemszögemből, de ennyi.
A kérdése meglep. Érdeklődve pillantok rá a hűtő mellől. Nem válaszolok egyből, inkább kinyitom az ajtót és kiveszek pár, a vacsorához szükséges alapanyagot. Nem kívánok semmi nagyon bonyolultat főzni, de a nap történései után úgy éreztem, hogy jól fog esni egy kis meleg - vagy tulajdonképpen bármilyen - étel.
- Maradhatsz, ha szeretnél, éppen rament készítek vacsorára, vagyis most állok neki ^w^ - válaszolom végül. Nem akarom elküldeni a húgomat, tehát nem fogom azt mondani, hogy menjen, viszont kényszeríteni sem akarom, hogy maradjon, tehát azt se mondom, hogy azt tegye, mert akkor azt tenné.  Neki kell eldöntenie, hogy készen áll-e arra a beszélgetésre, ami feltehetően most fog lezajlani közöttünk. Amíg várom, hogy eldöntse melyik számára a legjobb megoldás az adott helyzetben, addig megmosom a kiválasztott zöldségeket és felteszek egy fazék vizet forrni, amibe majd beleteszem a levestésztát. Figyelnem kell arra is, hogy ne legyen „túl ázsiai” az, amit főzök, ugyanis Mamoru valamiért nincs kibékülve a japán konyha legtöbb ételével és hozzávalójával :S. Sosem értettem mi baja velük, szerintem finomak ^w^.
Mind e közben persze a fél szemem a húgomon tartom és várom, hogy hogyan dönt. Ha marad, akkor sem szólalok meg egyből, megvárom, míg lepakolja a már összekészített dolgait, majd pedig leül az asztalhoz, persze csak ha úgy akarja. Ha állni szeretne, nekem azzal sincs bajom.
- Szóval, mit szeretnél tudni, mondani esetleg kérdezni :o ? - fordulok felé, mikor úgy ítélem, hogy viszonylag kényelmesen elhelyezkedett. Talán furcsállja a kérdést, talán azt várta, hogy mást kérdezek, nem tudom, hogy őszinte legyek. De azt hiszem, hogy ebben a helyzetben ez a legjobb és talán a legtöbb is, amit tehet. Nem tudom, hogy mire kíváncsi, egyáltalán kíváncsi-e valamire, vagy csak el szeretné mondani azt, hogy neki milyen sérelmei vannak, mert biztos vannak ilyenek. Vésősoron ő úgy élhette és valószínűleg élte is meg a dolgot, hogy én leléptem és itt hagytam őt egyedül, majdnem pontosan úgy, ahogy anya tette. Azzal a különbséggel, hogy utóbbinak a halál elég jó mentség, én pedig itt állok előtte. Azt pedig inkább nem forszírozom, hogy vajon apa mennyit foglalkozhatott vele, ugyanis talán nem a legjobb ötlet most apáról beszélgetni.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 09, 23:52:41 írta Watanabe Maaya »

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Válasz #5 Dátum: 2017. Nov. 26, 21:47:25 »

A válaszra csak bólintott, nem tudott igazán mit mondani, fogalma sem volt a dologról, Mamoru nem mondott semmit. Halványan elmosolyodott, a fiú valószínűleg a maga módján így próbált segíteni nekik, sose viselte jól a családi veszekedéseket. Biztos volt benne, hogy ennek az az oka, hogy az egyetlen igazi családként összetartó mintát a nagyszüleiktől látta. Unokabátya hasonlóan egyedül nőtt fel, mint ő maga, így sok tekintetben könnyen megértették egymást, ám nagyon ellentétes jellemük miatt másban nem sok közös témájuk volt.
Letette a táskáját a földre, a konyha felé pillantott, de még mindig habozott. Tudta, hogy hamarosan eljön ez a pillanat, mert bár ő még nem volt teljesen felnőtt, már gyerek sem. A nővére nem sokat változott, csak külsőre, és tudta, hogy sokkal jobban hasonlít az apjukra, mint azt bevallaná. Éppen emiatt is vitatkoztak annyiszor. Mély levegőt vett, arrébb tette a táskáját, majd egyetlen szó nélkül bement a konyhába.
Elég régóta járt már a házba, anélkül, hogy egyszer is találkozzanak, így lehetséges, hogy ez egy jelzés. Nem pillantott fel, kivett egy kést a fiókból, majd a szemetes mellett elkezdte meghámozni a zöldségeket. Gyerekként néha megengedték neki, hogy a konyhában ugyanígy segítsen, kellemes emlékeket ébresztett benne, de közben érezte, ha Maaya mellette lett volna, nem lett volna erre szükség. Tudta, miért volt minderre szükség, az eszével felfogja a dolgok súlyát, de ettől még rosszul érzi magát, ahányszor eszébe jut.
- Mire gondolsz? – Kérdez vissza csendesen.
Tisztában van vele, hogy a nővérének legalább annyira nehéz belekezdeni ebbe a beszélgetésbe, mint neki, ettől függetlenül nem tudja jól megfogalmazni, amit mondani szeretne. Bárhogy is kezd neki magában, mindig olyan önzően hangzik, pedig nem ezt szeretné. Sóhajtott egyet, majd a tálba tette a meghámozott zöldséget, végül Maayára pillantott, miközben kivett egy újabb darabot.
- Mamo~nii szeretné, ha kibékülnénk, és minden olyan lenne, mint régen, gondolom ezért nem szólt egyikünknek sem… – Igen, az elején kezdeni nem butaság, legalábbis ő így vélte. – De mi nem vesztünk össze, el se köszöntél, esély se volt rá. Annyiszor elképzeltem, mit mondtam volna, hogy miként állíthattalak volna meg, és a végén otthon maradtál volna. – Nem remegett a hangja, vagy a keze, egészen nyugodt tudott maradni. – Tudom, hogy haragszol apára, de én mit vétettem akkor? Én… engem ott hagytál, Onee~san… Egyedül hagytál apával.
Talán ez volt a mondandójában a leghangsúlyosabb rész. Szerette az apjukat, tisztelte őt, és tudta, hogy kiváló orvos, azonban apának nem volt a legjobb. Ettől függetlenül igyekezett mindenben megfelelni neki, és mindig azt tenni, amit elvárt tőle. Mindig tudta, mit követelne meg tőle, és eszerint cselekedett, mert ő jó gyerek, egy megfelelő örökös, olyan diák, akire lehet számítani. Bár ezek sem számítottak annyira, hiszen azzal nem tudott soha mit tenni, hogy nem született fullbringernek, mint az apjuk, vagy Maaya.
- Sajnálom… nem kell válaszolnod, nem helyénvaló a fejedhez vágnom ezeket a dolgokat. – Újabb zöldséget tett a tálba, és vett el, mintha csak robotként csinálná az egészet. – Tetted, amit tenned kellett. Mindenki mindig azt teszi, amit kell, ilyen a mi családunk. Furcsa, annyira másképpen képzelitek el a dolgokat, közben pedig teljesen egyformán cselekszetek. – Csendesen fejezi be az utolsó zöldség pucolását is. – Mekkora darabokra szeleteljem fel őket?
Képtelen arra, hogy megfelelően kezelje a helyzetet, nem tud objektív lenni, mért is tudna? Szíve szerint kiabálna, sírna, de nem teheti meg. Ő nem ilyen, ezzel semmit sem érne el, a múlton már egyikük sem változtathat, és a magyarázkodás sem segít. Azt azonban maga sem tudja, mi volna, amit megfelelőnek találna a megoldáshoz.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 10, 00:28:34 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Watanabe Maaya

Fullbringer

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 9 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világossárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#f4df9e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Válasz #6 Dátum: 2018. Febr. 06, 21:19:04 »

Ötletem sincs arra, hogy jól kezdtem-e el ezt a beszélgetést, vagy sem, de úgy érzem, hogy valamelyikünknek tennie kellett valamit, mert az nem állapot, hogy állunk és jópofizunk egymással, mintha minden rendben lenne. Mert nincs, valahogy a legkör is olyan mesterkélt.
- Saori, tégy meg szívességet és ne játszd a hülyét :/ - sóhajtok. Szerintem mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy mire gondoltam. Nem kell úgy tenni, mintha lövése se lenne róla, ha nem kíván beszélgetni, vagy kellemetlen neki a téma, akkor mondja ki nyíltan, de ne fussunk maximálisan felesleges köröket. Régen se szerettem az ilyeneket és most sem. Ez feltehetően sosem fog megváltozni.
A monológjára csak felvonom a szemöldököm. Érdekes kezdés, mit ne mondjak. Bár nem sok igazságot látok a szavaiban, de nem szakítom félbe, végre nem mellé beszélünk és visszakérdezgetünk, hanem témánál vagyunk. Ez is valami.
- Ha engem kérdezel, akkor Mamoru egyszerűen csak elfelejtett szólni – vonom meg a vállam. Ez sokkal inkább rá vall, mint az, hogy így próbáljon meg jótékonykodni. Bár tény, minden bizonnyal örülne neki, ha rendben hoznánk a dolgainkat, de ennyi. No meg, nem logikus az egész állítás :|. – Szerintem a saját magad érzéseit vetíted ki rá. Neki a „minden olyan, mint régen” nem azt jelenti, hogy mi jóban vagyunk, beszélek az apámmal és esetleg otthon élek, hanem azt, hogy Oroszországban él és néha hazalátogat a nagyiékhoz – ami ugye már csak azért is lehetetlen, mert a nagyi már az előtt, hogy én odaköltöztem, nagypapa pedig pár hónapja halt meg -  meg részt vesz pár unalmas családi összejövetelen – mondjuk ez csak tipp, igazából elképzelésem sincs arról, hogy az unokaöcsémet mennyire érdeklik az ilyenek, sosem kérdeztem. Bár tippem szerint semennyire. És talán még hozzá tehetnék mást is, ha nagyon régre ásnék, de nem teszem, most nem Mamoru a téma.
- Rád nem haragszom, nem is haragudtam, egy csomó levelet írtam, négy éven át, pontosan azért, hogy kapcsolatban maradjunk, de egyikre sem kaptam választ. Azt pedig pontosan tudom, mikor kell elengedni valamit – közlöm pontosan olyan nyugodtan, mint ahogy ő beszélt velem. Tény, hogy elmentem, de nem az volt a tervem, hogy megszakítom a húgommal a kapcsolatot, ő döntött úgy, hogy nem ír nekem és nem kommunikál velem semmilyen formában. Az én döntésem következményeiért vállalom a felelősséget, de a  saját döntésének egyeneságú következményét pedig nem fogja rám fogni, ebben egészen biztosan lehet. Ahogy én is biztos vagyok abban, hogy megkapta azokat a leveleket, mivel ismerem az apámat, biztosan nem rejtette – mert természetesen nem ő nézi a levélládát – el őket a húgom elől, ahogy nagyapát se zavarta el, ha éppen oda látogatott. Szóval nem, neki egyszerűen csak túl nagy volt a büszkesége, hogy beszéljen velem, ahogy nekem is, hogy vele. Sajnos ebben jobban hasonlítok a Sátánra, mint azt szeretném :/.
- Nem hiszem, hogy a fejemhez vágtál bármit is, én kérdeztem rá, ahogy azt sem hiszem, hogy jó, ha magunkban tartjuk a dolgot és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de ahogy érzed – vonom meg a vállam, hiszen a húgom tizenhét, lassan tizennyolc, ha ő így szeretné kezelni ezt a dolgot, akkor tegye. Nem fogok beleszólni az életébe, úgy kell azt élnie ahogy szeretné. Arra, hogy egyformán cselekszünk pedig nem mondok semmit, mert nem, nekem nem az lenne az első gondolatom, hogy a jó hírem megőrzése érdekében minden szó nélkül elküldöm abortuszra a tizenöt, majdnem tizenhat éves lányomat. Szóval nem, határozottan nem cselekszünk egyformán. Mivel rokonok vagyunk, hasonlóan talán, de egyformán semmiképpen sem :/. 
Hirtelennek tartom picit a téma váltást, de ahogy akarja, mint korábban mondtam, én nem fogok beleszólni abba, hogy hogyan és miként kezeli a dolgait. Persze, megvan erről e véleményem, de azt megtartom inkább magamnak.
- Akkorára, mint én a répát :otolom elé azokat a zöldségeket, amiket még a beszélgetés  előtt vágtam fel, ez után pedig a fazékhoz lépek, hogy beleöntsem a kész alapanyagokat és hagyjam, hogy kicsit összefőljenek az ízek. Illetve, mellé egy külön lábasba felteszek még egy kis vizet, hogy legyen miben megfőznöm a tésztát.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 09, 23:52:32 írta Watanabe Maaya »

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Válasz #7 Dátum: 2018. Máj. 31, 16:34:34 »

Sóhajtott, úgy tűnt, hogy nővére szinte semmiben nem változott az elmúlt évek alatt, pedig nem volt rövid az eltelt idő. Számára ez nem mismásolás volt, vagy olyasmi, amivel terelni próbálta a témát, csak konkretizálni szerette volna, mire gondol a másik. Türelmes ember volt, és mindig egyértelműen tudni kívánta, mit is vár el a másik, hiszen így tudott megfelelni az elvárásoknak, ha azok egyértelműek voltak. Neki ez mindigis fontos volt, és valószínűleg az is lesz, nem szereti, ha tippelnie kell, bár jók voltak a megérzései, azok bizonytalanok, nem tudásra épülnek, csupán vak szerencsére.
- Sajnálom, egyáltalán nem ez volt a célom. – Felelte csendesen, továbbra is a zöldségeknek szentelve a figyelmét.
Fejében bőszen kavarogtak a gondolatok, de hogy ezeket miként kellene megfogalmaznia, arra nem volt válasza. Hiába a sok retorika óra, a számtalan beszéd, amit a Diáktanács elnökeként adott elő, ez most egy más helyzet, nem segített benne semmiféle tapasztalat. Mert soha nem kérdezték ezelőtt, mit érez, nem kellett ilyesmit megfogalmaznia, épp ezért nemigen ment most.
- Nem hiszem, hogy egy ilyen fontos dolgot elfelejtene. – Az unokabátyával felemás volt a viszonya, bár ezt annak tulajdonította, hogy egyikük sem különösebben beszédes, ennek ellenére könnyedén megértették egymást. – Én… – Mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Mamo~nii sose érezte Oroszországot az otthonának, mi jelentettük neki a családot, hiszen tudod, hogy milyen Nadja~obasan. Tisztában vagyok a saját érzéseimmel, és azzal, hogy ami történt, azt nem lehet visszacsinálni. – Egyszerűen csak kijelentette a dolgokat, nem érzett emiatt dühöt, csupán a tisztánlátás miatt szerette volna elmondani.
Megértette az unokabátyja érzéseit, hogy milyen anya nélkül felnőni, s bár a maga részéről sok szomorúságot hordozott a lelkében, Mamoru másképpen kezelte ezeket az ügyeket. Biztos volt benne, hogy a nővérének sose vallaná be, hogy az ő érdekükben képes lenne ilyesmire is, pedig az a személy, akit ő ismert, nagyon is törődött a családjával. Elmosolyodott a gondolatra, nem tudta megállni, bármennyire is komoly volt a téma, és nehéz a légkör, látta maga előtt, ahogy nyegle stílusával előadja a fiú, mennyire hidegen is hagyja mindez.
- Kilenc éves voltam, szerinted hogy kezelhettem volna megfelelően egy ilyen helyzetet? Gyerekesen viselkedtem, mert gyerek voltam, akit már másodszor hagytak el. – Nem próbálja elrejteni, hogy valószínűleg másként viselkedett volna, ha a jelenlegi tudásával alakul így a helyzet, azonban kislányként nem hozhatott érett döntést. – Úgy tehetünk, mintha csak rajtam múlt volna, hogy válaszolok-e a levelekre, de ez nem így van. A számodra legkönnyebb megoldást választottad, ahogy én is, csakhogy én kislány voltam, kibontani se mertem azokat a leveleket, nehogy olyasmi legyen bennük, ami még jobban fájhat. 
Még most is mind megvolt, egy dobozban tartotta őket a szekrényében, kibontatlanul, sorba rendezve. Később se akarta felnyitni őket, hogy már nem érkezett több, nem vitte rá a lélek. Igyekezett eltemetni minden bánatot, és csak arra koncentrálni, hogy büszke legyen rá mindenki, hogy az apja megdicsérje, vagy a nagyszülei látogatásakor felmutathasson valamit. Abba a kis csillogásba kapaszkodott, amit néha az apja szemében látott, mert jól tudta, másra nemigen számíthat tőle.
- Nem szükséges passzív-agresszívnak lenned, értelmes emberek vagyunk, ha valami érdekel, kérdezz rá, ne csak célozgass. Én nem teszek úgy, mintha minden rendben lenne, egyszerűen csak nem érzem úgy, hogy bármit kérdeznem kellene, igazából. – Nagyon jól ismerte a nővére helyzetét, a történtekről tájékozódott, még ha azonnal nem is avatták be mindenbe, tekintve a korát, és hogy mennyire nem értené a dolgokat. – Azért kértem elnézést, mert jogtalannak éreztem, amit mondtam, nem azért, mert adok a látszatra. – Bár ez utóbbi sem állt távol tőle, inkább az ismerősökre, és hivatalos kapcsolataira korlátozta, mint a családjára.
Megnézte a répa méretét, majd gyakorlott mozdulatokkal hasonló méretűre vágta a zöldségeket, amiket gondosan visszahelyezett a tálba. Nem érezte kényelmetlennek a csendet, sose volt különösebben szószátyár alkat, néha előfordult, hogy hasonlóan segített Mamorunak is a konyhában, bár olyankor inkább csak valami könnyű dolgot készítettek, mint a rántotta, vagy virsli. Erről eszébe jutott, hogy a ramen talán nem a leglaktatóbb étel lesz a fiú számára, aki valamiért képtelen volt megenni a japán ételek zömét. Pedig egészen kiskorában itt éltek a szüleivel, és azután is gyakran jött, ezért furcsa volt számára ez a dolog.
- Mamo~nii mit fog enni? – Adott hangot a kétségének. – Egyébként nem akartam lezárni a témát, vagy terelni, csak tudom, hogy nem igazán képes az ilyesmit elfogyasztani. Szóval, ha akarsz valamiről még beszélni, beszélhetünk. – Mosta meg a kezét, majd elöblítette a kést is, amit megtörölgetve a helyére rakott.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 10, 00:28:19 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Watanabe Maaya

Fullbringer

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 9 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világossárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#f4df9e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Válasz #8 Dátum: 2018. Jún. 09, 23:39:22 »

A válaszára csak bólintok, tudtam volna rá mit mondani, de nem teszem, mert egyszerűen nem látom értelmét. Az, amit Mamoruról hallok meg is lep, meg nem is. Az Oroszországos részt tudtam - vagy csak sejtettem? -, de most nem arról volt szó, kit gondol a fiú a családjának, hanem, hogy mi volt régen. De a többi. Saori túl magabiztosan állítja az ellenkezőjét. Bárt azt mondja nem hiszi, pontosan olyan, mintha azt mondaná: tudja.
- Értem, akkor direkt rendezte így a dolgokat - mondom maximálisan nyugodtan, miközben a kelleténél egy picit talán nagyobb erővel vágom el a vágódeszkán lévő répát, bár ez olyasmi, amit szerencsére Saori nem vehet észre. Nem törtem el a deszkát, csak megrepedt, az pedig nem feltűnő.
Ez most fáj, azt hiszem. Pontosan úgy érzem magam, mint akit csúfondárosan átvertek. Mondjuk, úgy fest ez is történt :|. Azt hittem, hogy az utóbbi együtt töltött években kerültünk olyan közeli viszonyba, hogy ha az unokaöcsém így gondolja, akkor elmondja. De úgy fest, hogy ez az egész csak az én képzeletemben élt. Ha így lett volna, akkor beszél velem erről, nem pedig csak felajánlja, hogy ide költözzek, aztán a hátam mögött, láthatóan a húgom tudtával, így rendezi a dolgokat. Persze, én fogadtam el az ajánlatot, így én is hibás vagyok, de sose gondoltam, hogy ez lehet a háttérben és hogy ennyire félreismertem őt. Bár azt se gondoltam, hogy ennyire jóban vannak Saorival, régen nem volt valami fényes a viszonyuk, de hát mint látjuk: a dolgok változnak és elég gyorsan. Meg ahogy mondani szokták; minden akciót reakció követ. Ez esetemben pedig egy költözés lesz ^.^. Még nem tudom hová, de majd csak lesz valami jó ajánlat. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy a csak a költözés előtti napon közlöm vele a hírt, de nem. Én nyílt lapokkal játszom, láthatóan vele ellentétben. De ez nem olyasmi, aminek köze van a jelen szituációhoz, amibe kerültem.
- Igen, gyerek voltál - bólintok, mert ez tény. Nem jegyzem meg, hogy elméletileg én is gyerek voltam, gyakorlatilag a pótanyukája lettem, miután meghalt a sajátunk, aki amúgy sem sokat foglalkozott vele, vagy, hogy tizenöt évesen is az voltam, mikor teherbe estem. De persze ez nem számít. Azt mondjuk nem is igazán tudom, hogy vannak e anyáról emlékei. Persze, próbálkozásai mindig voltak, de ezek semmit sem értek, legalább olyan haszontalan volt, mint azután felvenni egy esőkabátot, hogy megáztunk. - Miért, lefogta valaki a kezedet? Elvették őket? Nem hiszem egyiket se. Szóval de. Az, hogy nem nyitottad ki őket, maximálisan rajtad múlott, bármiért is alakult így - felelem őszintén, mindenféle kertelés nélkül. A szituáció az én hibám volt, sose mentegettem magam, vagy próbáltam úgy tenni, mintha bárki tehetne a történtekről. Az én döntésem volt, hogy gumi nélkül sexelek egy halom emberrel, ahogy az is az én döntésem volt, hogy elmegyek. Hirtelen döntés volt, ma már nem így cselekednék, de ez részletkérdés, akkor így döntöttem és vállalom érte és a következményeiért a felelősséget. - De tudod mit? A kényelmesebb legyen az én hibám - fűzöm még hozzá, mert kezdem úgy érezni, hogy az ő szemszögéből minden őt ért sérelemért én vagyok a felelős. Egyel több vagy kevesebb. Mit az már? - Jó tudni, hogy ilyen „kedves” embernek gondolsz - felelem egy féloldalas kissé szomorkás mosoly kíséretében, miközben beleteszem a lábosba a répát. Bár arra egészen kíváncsi lennék, hogy a húgom fejében mi élhetett, mit írhatok azokban a levelekben, ami fájhat. Mind ezt négy teljes éven keresztül. Komolyan jó tudni, hogy a saját testvérem, akiről kilenc éves koráig próbáltam gondoskodni, hogy ne érezze az édesanyja hiányát, ekkor szadistának hisz :|. - Szóval szerinted könnyű volt? Értem. Ez esetben azt a szörnyű dolgot kívánom neked, hogy soha ne kelljen ilyen könnyű döntéseket hoznod - felelem teljesen nyugodtan, mindenféle düh, vagy dac nélkül. Még a hangom sem emelem fel. Felesleges, nem akarok veszekedni, vagy ellenségeskedni, meg semmi értelmét nem látom, csak felesleges energiapazarlás. Nem akarok magyarázkodni és belemenni abba, hogy életem legnehezebb döntéseit hoztam meg akkor. Ezt már egy levélben - a legelsőben, ami a leghosszabb is volt - megtettem, akkor nem érdekelte, most már ennyi eltelt év után feleslegesnek érzem.
- Nem vagyok passzív-agresszív, komolyan gondoltam - vonom meg a vállam. - Nincs kérdésem, mint az előbb mondtam: tudom mikor kell elengedni valamit - és ez valóban így van. Szeretem a húgom, de gyerek volt ide, gyerek volt oda, neki is vállalnia kell a döntései következményét. Ami pedig az, hogy jelen pillanatban nem része az életemnek. Az ő döntése volt, én pedig tiszteletben tartom és nem fogok teperni azért, hogy ez változzon. Négy évig próbáltam, hiába. Tehát most nem fogok neki állni faggatni őt. Ha mesél mesél, ha nem, akkor nem, ennyi.
Azt hiszem, hogy ez a beszélgetés arról szól, hogy mennyire tudom magam visszafogni és nem megbőgetni és eltiporni Saorit. Pedig annyira könnyű és egyszerű lenne, mint rálépni egy hangyára az utcán. És több erőbefektetést se igényelne. De nem teszem, mert ez az én hibám is. Én voltam az, aki elkényeztettem gyerekként, aki mindig mellette voltam, akár a leckéjével volt valami, akár különórára kellett mennie, akár csak egy rajzot akart mutatni vagy bármi más, ott voltam. Azt akartam, hogy velem ellentétben ő úgy nőjön fel, hogy érzi: szeretik otthon, nem csak elvárások vannak felé, hogy tökéletesnek kell lennie mindig, az élet minden területén és mindenki előtt. Mert apa csak erre volt képes, az elvárásokra. Még akkor is, ha tudom és tulajdonképpen mindig is tudtam, hogy a maga furcsa módján, de biztosan szeret minket.
- Ezt is eheti, semmi speciálisa japánt nem tettünk bele, ha megfigyelted :o. De ha nincs hozzá kedve, akkor tegnap csináltam külön neki sült húst, meg krumplit - felelem, miközben megkevergetem a fazékban lévő hozzávalókat. - Saori, nekem tényleg mindegy, ahogy érzed. Ha kérdezni, akarsz kérdezz, ha mesélni akarsz, mesélj - sóhajtok, miközben úgy érzem, hogy már vagy ezredére mondom el, hogy nem, nem akarok semmit kérdezni.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 09, 23:45:13 írta Watanabe Maaya »