Városi Könyvtár

[Shiba Kamiko]

Magamra vontam az egész könyvtár figyelmét és ennél zavarbaejtőbbet el sem tudok képzelni. Vörös az arcom, miközben a tekercsért nyúlok, a másik kezemmel igyekszem eltakarni az arcom. Olyan, mintha mindenki engem figyelne, mintha több száz tekintet figyelné minden mozdulatom, egyre rosszabb lesz ez az egész. Nagy levegőket próbálok venni, kétségbeesetten szorongatom azt az egy tekercstartót. Egyre több feszültség gyülemlik fel bennem, legalábbis ezt abból gondolom, hogy a szívem egyre hevesebben ver, és egyre kevésbé tudom követni az események alakulását. Amikor az ilyesmi kezd rám törni, akkor csak még jobban félek, mert pontosan tudom, hogy mi fog történni. Megint vállalhatatlanul viselkedem majd, akaratom ellenére. Ettől a félelemtől pedig még elkerülhetetlenebb lesz a következmény. Lehet, hogy az életben egyszer csak el kellene engednem magam kicsit, hogy elkerüljem? Áh, fizikailag képtelen vagyok ilyesmire. >.>
Amikor felpillantok, a fehér hajú nőt látom magam előtt, Aizen kedvesét, amint mosolyog rám és felém nyújtja a kezét. Ettől egyrészt megijedek, másrészt remek kapaszkodót nyújt nekem, hogy kitörhessen a frusztrációm. Így egy heves mozdulattal lököm el a kezét magamtól és támaszkodom fel egyedül. Lehet, hogy szerencsétlenkedem, de nem vagyok se béna, se gyenge. Másrészt pedig igen komoly gondjaim vannak a segítség elfogadásával, még ennél sokkal normálisabb szituációkban is. Szikrázó tekintettel mérem végig, és nem akarok fenyegető lenni, de valahogy végül mindig sikerül.
– Az ég világon semmi bajom – vetem oda, csak úgy foghegyről, miközben rá sem nézek. Nem az ő hibája, hogy ez történt és ezt nagyon jól tudom, mégsem tudom visszafogni magam. Szinte nem ismerek a hangomra. Olyan szerencsétlen vagyok, legszívesebben elmondanám neki, hogy ez nem én voltam. Az én hangom nem ilyen lekezelő, nem hordoz magában megvetést. Valaki más beszél helyettem, valaki más löki el mindig a kezeket. Mindegyiket, nem lényeg kihez tartozik, ha akad olyan balga, aki jobbját nyújtaná nekem… de nem bánom, hogy így történik mindig. Sajnálom a segítségnyújtót, de így legalább egyértelmű számára is, mennyire nem érdemlem meg.
– Menni fog egyedül is – vetem oda, ugyanazzal a hanglejtéssel, és máris megbánom. Gyorsan kezdem el pakolni a könyveket, egyszerre többet felnyalábolok, sorrend szerint, katonásan pakolom vissza őket a helyükre. Igyekszem figyelni a számukra, mindegyiknek pontosan ott kell lennie, ahol volt. Sok mindent lehet rám mondani, de hanyag soha az életben nem voltam, és mindig remekül végeztem a rám bízott feladatokat. Legalábbis legjobb tudásom szerint.
– Ahhoz meg semmi köze – folytatom a vagdalkozást, mintha nem is én lennék. Már alig hallom a hangom, olyan hevesen ver a szívem. Érzem, hogy ég az arcom, valószínűleg még mindig vörös. Igyekszem is folyamatosan rejteni a nő elől, a lehető legkevesebbet ránézni. Ilyenkor sajnálom, hogy soha nem hordom leengedve vörös hajam, pedig remek bástya lenne, ami mögé elbújhatnék. De már rövid távon meg tudok őrülni tőle, ha mindenfelé száll szabadon. Sajnos sosem úgy viselkedik, mint a mesében, inkább csak szétszórt lesz és zavar a harcban, edzésben, életben. Nem is tudom, miért nem szabadultam még meg tőle.
Mire kész vagyok a könyvek pakolásával, kicsit lenyugszom, nagy sóhajjal döntöm hátam a könyvespolcnak. Vigyázok, ne döntsem fel véletlen sem, nagy levegőket veszek, lehunyom a szemem pár pillanatra. Nagyon szégyellem magam amiatt, ahogy a nővel bántam, úgyhogy, ha otthagyott, csendesen közelítem meg újra és próbálom felhívni magamra a figyelmet. Itt az ideje bocsánatot kérni.
– Miért sírt az előbb? – jön ki az ajkaimon a kérdés, nekem pedig kedvem lenne homlokon csapni magam. Egyre bizonyosabb, hogy fizikailag képtelen vagyok bocsánatot kérni. Kezdek kicsit aggódni is magam miatt, lehet fel kellene keresnem ezzel a panasszal a negyedik osztagot…

[Aikyou Kaiya]

Haladni a korral

Segítségemet nem nagyon akarja elfogadni. Heves kézmozdulattal félresöpri a kezemet, majd hideg hangon közli velem, hogy minden rendben van. Szerencsére az ilyen helyzeteket maximálisan képes vagyok már kezelni. Sok shinigamival volt már dolgom, mikor rend fenntartóként kellet cselekednem. Hála az égnek senkit nem kell most megbüntetnem, még az előttem lévő hölgyet sem. Elvégre miért kéne büntetést kapnia? Azért, mert véletlenül magára döntötte a könyvespolc tartalmát? Igaz szóvá tehetném és itt helyben megdorgálhatnám neveletlen viselkedéséért, amit felém mutat, de inkább elengedem a fülem mellet. Nem szolgálok vele egy osztagban, másrészt csak is kollégák vagyunk nem pedig közeli ismerősök. Maximum, ha vele együtt kéne dolgoznom szóvá tenném, hogy egoját tegye félre, hiszen a megoldás felé sehova nem vezet. Aki saját érdekeit hozza előtérben a csata hevében már halottként is lehet nyilvánítani. A hölgy biztosít abban egyedül is képes lesz elpakolnia a könyveket. Természetesen hidegségét, most is hallom a hangjából. Ha valóban így érez nem állok az útjába. Végig figyelem, miként is fogja a drága könyveket visszapakolni a helyükre. Úgy tűnhet neki, hogy nem eléggé bízok benne, de inkább arról van szó, hogy rutinos vagyok, meg szeretek biztosra menni. Nem teszek szemrehányó megjegyzéseket, sem pedig grimaszokat. Rezzenéstelen arccal viselem a pofonokat, amiket kioszt szavaival. A dolog, amit keresett valószínűleg már megtalálta. A kérdés miért titkolózik? Kicsit gyanús nekem most már. Általában, aki ilyeneket közöl, hogy semmi közöm hozzá, valamit eltitkol. A kérdés az, hogy eme titok ártalmas vagy sem? Rá kérdezzek talán? Végül inkább a nem felé hajlok. Legrosszabb esetben, ha bármi rossz mozdulatot tenne habozás nélkül Azumához fogok nyúlni és letartoztatom. Remélem erre nem lesz szükségem, de nem árt az óvatosság. Egy shinigaminak ébernek kell lennie. Az ellenség bárhol lakozhat. Mikor a lány végez a dolgával, gyorsan odapillantok a könyvekhez, hogy minden a helyére került, majd tekintetemet újra a lány felé viszem.
- Elnézést még egyszer a zavarásért asszonyom.
Igyekszem tekintetemmel azért éreztetni, ama ridegséget, amit imént felém engedett, egy afféle tükörképet, hogy érezze nem helyén való volt előbbi kijelentése. Fordított pszichológia. Az alany úgy ismeri fel hibáját, ha megmutatják neki. A tükörkép az egyik legfélelmetesebb dolog tud lenni. Megmutatja milyen szörnyeteg is képes lenni az illető. Remélhetőleg az agyáig eljutott, hogy eme viselkedése nem helyén való és negatív irányú. Részemről nincs harag, csupán kötelességemnek érzem, hogy valahol nevelés célzattal megmutassam hibáját. Felfogja vagy sem, ez már az ő döntése nem az enyém. Visszaülök a helyemre, majd újra elmélyedek az olvasásba. Azaz elmélyednék, viszont a lány feltett nekem egy kérdést. Vajon miért is sirtam? Felnézek a lányra. Alaposan megfigyelem. Vajon miért pont ezt a kérdést tette fel? Talán már is megbánta volna? Majd kiderül. Becsukom a könyvet, majd kényelembe helyezve nézek a lány felé.
- Ami a legtöbb shinigami életében előfordulhat. Egy fontos barát elvesztése. A valaha legjobb shinigamit veszthettem el. Mindig könnyeket csal a szememben akárhányszor visszaemlékezek arra a napra. Tudtam, hogy shinigamiként megannyi borzalommal kell majd szembenéznem, lelkileg felkészítettem magamat a legrosszabbra, de mindenre nem lehet felkészülni. Yume a legjobb katona volt a Goteiben. Páratlan shinigami a legjobb barátom, végül elvesztettem őt. Elnézést, bizonyára nem szeretné hallgatni tovább, túl sokat is beszéltem, nem szeretném zavarni.
Mosolygok rá a lányra. Lelkileg nehéz túljutnom amit átéltem akkoriban, de remélem a lánynak értékes dolgot közölhettem szavaimmal.

[Shiba Kamiko]

A hideg futkározik a hátamon ettől a nőtől. Nem csak azért, mert olyan tekintettel néz rá, mintha éppen most jött volna egy fagyasztókamrából. Azon kapom magamat újra és újra, hogy egyáltalán nem koromnak és helyzetemnek megfelelően viselkedem. Egyszerűen csak a szelleme vagyok annak a léleknek, aki szeretnék lenni, és úgy érzem, én ismerem magamat legkevésbé. Annyi, nálam egyértelműen fiatalabb shinigami van, aki sokkal pedánsabban viselkedik. Nem tudok az lenni, amit mindenki más elvár tőlem. Nem tudok kedves, mosolygós, lelkes lenni és még csak udvarias sem.
Visszaülve a helyemre ezen jár az eszem. Végigsimítok a tekercsen, a kopott írásjeleket vizsgálom tekintetemmel. Nehezen érthető, a legtöbb része elkopott, olvashatatlan, alig ér valamit. Kicsit hasonlít rám. Tele van üres foltokkal, és csak törött darabkái egy lassan haldokló történetnek. Nem kellene ilyen érzelmesnek lennem, és ilyesmiken szomorkodnom, de így igaz. Talán ezért ragaszkodom ennyire Rukongaihoz és az ő történetéhez. Legalább annyira jelentéktelen, feledésbe merülő és tragikus, mint az enyém. Nem mintha a sorsot okolnám... ezért én vagyok a hibás, senki mást nem lehet felelősségre vonni. Én vagyok a történetem formálója, és egy igazán pocsék író vagyok.
A fehér hajú shinigami még egy kegyetlen pillantással örvendeztet meg, érzem rajta a megvetést. Összevonom szemöldökeimet és dühösen pillantok vissza rá. Ha tudná, ha csak lenne fogalma is róla, mik történtek velem, egy pillanatig se nézne így le! Lehet, hogy szerencsétlen vagyok és rengeteget hibázok, de csak én nézhetem így le magamat! Nagyon gyorsan vissza kell fognom magam, összeszorítom fogamat és némán pakolok, heves mozdulatokkal dobom vissza a könyveket a helyére. Mégis mit képzel, hogy ilyen nyugodt?! Mintha felettem állna, mintha ő egy magasztos valaki volna, és csak úgy lenézhetne rám! Csak nem tudom kiverni fejemből a tekintetét... mégis mi történt velem? Észre sem veszem, és máris felhúzom magam. Tenyereimet a szemeimre tapasztom, előrehajtom a fejem és veszek egy mély levegőt. Nyugodj meg Kamiko, és légy kedves!
Engesztelésképpen megkérdezem, miért is sírt az előbb, ő pedig egyszerű indok helyett kiönti nekem a lelkét. Értetlenül pillogok, és idegesen kapkodom a tekintetem. Nem tudom, hogy erre hogyan reagáljak megfelelően. Nem is ismerem ezt a nőt, és most megosztja velem élete drámáját! Mit kellene tennem? Mit mondhatnék? Kezdjek el én is mesélni? Biztosan nem...
– Sovány vigasz, de akárhányan is tűnnek el maga mellől, higgye el, magára mindig támaszkodhat. Ha a saját belső erejére támaszkodik, akkor bármit át lehet vészelni – mondom neki, miközben halvány, mosolyszerű valami jelenik meg az arcomon. Noha nem tartom magam egy nagy, bölcs shinigaminak, életkorom ellenére sem, ha valamiben, a veszteség feldolgozásában jártas vagyok. Lehet, hogy magányos, és szomorú, de nagyon jól tudom, hogy senki másra nem számíthatok biztosan, csak saját magamra és a zanpakutou szellememre. Bízom bennünk, hogy remek csapat vagyunk, és nincs szükségünk senki másra. Se bátorítóra, se bajtársakra, se mesterre, se támogatókra, se segítségre.
– És ahogy mondta, egy shinigami életében ez jellemző. Ameddig vannak olyan személyek, dolgok az életében, amik fontosak, mindig van veszítenivalója – mondom, miközben lejjebb hajtom a fejem, a hangom pedig kicsit elhalkul. Lehet, hogy nem kellene ilyeneket mondanom a nőnek, de ez az igazság. Ha szeretne tét nélkül játszani, sosem veszíteni és biztonságot az életébe, akkor egyedül kell a világ ellen mennie. Sok mást kipróbáltam már, de eddig semmi nem működött. Ez az egy módszer, ami tutibiztosan működik: megacélozni a lelked és a saját belső erődre támaszkodni mindvégig.
– Bocsánat, én is kicsit elragadtattam magam... – nevetgélek kicsit zavartan, miközben az arcom elé húzom a hajamat. Az egyetlen, amiért megtartom a rakoncátlan frufrut, hogy ilyenkor legalább el tudjak bújni mögé, és egy kis védelmi vonalat alkosson körülöttem.

[Aikyou Kaiya]

Haladni a korral

Úgy tűnik a lányt nem hatotta meg a tekintetem. Nem is vagyok igazán meglepve. Számoltam a lehetséges kimenetelekre és köztük volt az egyik, amit éppen kifejezett felém pillantásával. Azért nem mondhatnám, hogy teljesen sikertelennek kellene elkönyvelnem mivel észrevehetően gyorsabban kezdett pakolni. Ha csak egy picit is hatással volt rá már megérte. Visszatérve a hírekre úgy tűnik szép kis csetepatét hagytam ki miután kénytelen voltam a sérüléseim miatt ágyhoz kötve pihennem. Szerencsére viszont a helyzetet a Gotei megtudta oldani. Számomra viszont ez az Aizen egy olyan gondolatot ébresztett bennem, ami nagyon is nyugtalanít. Hány olyan lélek lehet köztünk akik hasonlóan gondolkodnak, mint ő? Rajtuk kívül volt még szimpatizáns? Nagyon sok nyugtalanító kérdést vett fel. Továbbra is erősödik bennem a gondolat, hogy nyitott szemmel kell majd járnom ezentúl. Lehetséges, hogy jobban járnánk, ha a főkapitány megduplázná a rendfenntartók számát esetleg rutin ellenőrzéseket végezhetnének. Nemesek birtokait is átkutathatnák. Sajnos viszont az utóbbi kivitelezhetetlen. A nemesek túl nagy befolyással rendelkeznek törvényben van iktatva, hogy nem léphetünk be engedély nélkül a területükre. Véleményem szerint talán módosítani kéne valahol ezt a részletet így elkerülhetnénk a további tragédiákat. Sajnos viszont nem én vezetem Soul Society társadalmát. Megvan kötve a kezem. Gondolat menetemből a lány kérdése szakít meg. Készségesen válaszolok a dologról, hogy miért is jelentek meg könnyek a szememben. Szerencsére gyorsan tudtam kapcsolni így feleslegesen nem kezdtem el fecsegni Yumeről és rólam, de azért egy két információt megosztottam vele, ami talán hasznára válhatna a későbbiekben. Sajnos a válaszából azt tudtam leszűrni, hogy a lényegét nem értette meg. Viszont a szavak, amiket használ és mond roppantul érdekes dolgot vett fel. Sok shinigamit hallottam már, akik hasonló képben vélekedtek erről. Viszont amikor rákérdeztem miért gondolta így legtöbb esetben vagy nem tudott rá válaszolni az illető vagy maga a válaszából derült ki, hogy megrendült a bizalma a társaival szemben. Esetleg egy trauma? Valami fontos esemény, ami feje tetejére állította az életét? Nem lennék meglepve, ha a válasz erre engedne következtetni. Jobb lesz viszont a darázsfészket nem bolygatnom. A lány nem ismer engem, nem tudja ki vagyok. Ha segíteni akarnék neki előbb a bizalmába kell férkőznöm. Megvárom míg a lány beszél. Nem siettetem, nem vágok közbe a szavába. Jó lesz, ha kiereszti a benne lévő feszültséget.
- Semmi baj. Inkább eressze ki a magában lévő feszültséget sem, mint magában tartsa. Gondolom sok mondani valója lenne, de nem szeretné egy idegennek kifecsegni. Megértem. Hasonlóképpen tennék én is. Kezdjük az elejétől.
Felállok a székemből, majd kicsit megdöntve a testemet meghajlás képben bemutatkozom.
- Aikyou Kaiyanak hívnak. Önt, hogy hívjak?
Megvárom míg bemutatkozik, majd visszaülve a helyemre igyekszem megoldani, hogy helyet tudjon foglalni.
- Nyugodtan foglaljon helyet. Hozza csak bátran a tekercset. Ha esetleg, kérdései lennének igyekszem a tudásomnak megfelelően válaszolni vagy segíteni önt. Vagy ha csevegésre vágyik esetleg szeretne beszélni, megtalál.
Megértő mosollyal nyugtázom. Várom a reakcióját mit fog tenni. Ha úgy érzi szeretne beszélgetni nincs ellenemre. Legalább többet megtudhatok arról, miért is ennyire zavarodott. Látszik rajta, tisztán tapintható, hogy valami sérülést szenvedhetett. A munkája során ez ártalmas viszont. Ha egy shinigami jól akarja végezni a munkáját muszáj lelkileg egészségesnek lennie, különben társait veszélybe sodorja és kitudja miféle tragédiákat okozhatna.