Vidáman bólogatott a mellettük megjelenő holo-akármilyen képre. Egész kezdett hozzászokni a furcsa jelenséghez, valami csak úgy megjelenik a semmiből, beszél és ráadásul a pici fiacskája lánya, ha azt nézi. Ezekbe a dolgokba túlzottan nem bonyolódott bele, hanem beérte annyi, Genie chan nem tud rendesen közöttük lenni testben, de lélekben nagyon is aktívan kiveszi részét a családi találkozókból. Neki ennyi teljesen elegendőnek bizonyult, hiszen nagyon kedves lány volt és látszott a pöttömkéjén mennyire szereti. Ennél több, pedig nem kellett, helyet szorítson a családban számára. Az egész Hoshi kompánia sem nevezhető hétköznapi, úgyhogy ki sem lógott a sorból.
- Az remek! Remélem tetszeni fog és találsz te is érdekességet errefelé. Körbe lestél indulás előtt? Lenne valami, amire kíváncsi vagy? – Pislogott felé hatalmas szemekkel. Ismerte már annyira a csöppségét, létező összes forrást leellenőrizte a hellyel kapcsolatosan, amiben biztosan részt vett Genie chan is. Ebből kifolyólag körbe leshetett, miket lehet látni a közelben, vagy merre lenne jó kirándulni. Vevő volt az ötletekre, hiszen könnyedén előfordulhatott újat mutatnak neki. Sokszor megesett, hogy az ismertnek hitt terepen olyasmiket említettek, amiről sosem hallott!
A mobil és internet körül kibontakozó mini drámába nem szállt bele. Felajánlotta saját csodamasináját, aztán arrébb igazgatta a poggyászait, ne legyenek útban. Arra nevetett fel, Nono chan elképedten kérdezett vissza a ház tulajdonosainak korára. Gyorsan szája elé kapta kezét, ne tessék ilyen hangosan csevegni a korukról. Enyhén közelebb hajolt ledöbbent csöppségéhez beavathassa a részletekbe.
- Kintaro bácsinak gyerekkori szerelme volt Narimi néni! Tizenhat évesen eldöntötte elveszi és meg is tette! – Húzta ki magát büszkén.- Narimi néni két évvel fiatalabb csak nála. – Kacsintott picikéjére, hiszen biztosra vette, ennyi információból már könnyedén kiszámolhatta azokat a fránya számokat.
- Oh! Szerintem ez Hoshi örökség! Nem fog rajtunk az idő vasfoga! – Legyintgetett a következő megjegyzésre, cseppet se látszik rajtuk a koruk. Arra szándékosan nem kanyarodott ki, magán ezt a jótékony hatást egyáltalán nem észleli. Néha komolyan őszhajszálakat vél felfedezni a hajában, amitől sikító frászt tudna kapni! Gondolattól kirázta a hideg, így nem merte jobban feszegetni. Kifejezetten örült a képekre, majd Narimi néni véreskezű konyhatündér titulusára terelődött a szó. Halkan kuncogott tenyere takarásában a gigantikus hadi tervre, miként fognak észrevétlenül kémkedni az idős néni után. Örült neki, hogy nagyobb pöttömkéje kezdett elemében lenni. Már úgy érezte, megérte ez a kirándulás! Egyik célja, kicsikét ellazuljon, leeresszen nagyobbik fiacskája. Annyit görcsölt és aggódott miattuk! Másrészt annak is örült, végre huzamosabb időt töltenek egymás társaságában a testvérek. Tényleg szerette volna, ha Nono chan kevésbé feszeng a bátyja közelében és azt az oldalát is megismeri, amikor nem morcos tanár, aggodalmas rokon, vagy felbosszantott katona. Tudta menyire vágyik a testvéri szeretetre.
Picikét elveszett a két csöppsége kémlelésében. Nehezen esett le számára a tantusz éppen lelkesen kézen fogták és a szabadba húzzák. Eszébe nem jutott tiltakozni, bár csak odakint jutott eszébe, talán túl nagy kupit hagytak, vagy nem ártott volna szólni Kintaro bácsinak, elmentek felfedező körútra. Késő bánatnak bizonyult! A gyerekek amúgy is túl édesek voltak! Nem volt szíve félbe szakítani a közös mókázásukat, így engedelmesen vágtázott velük, egészen a ház melletti tóhoz.
Elégedetten vette tudomásul a látkép megtette a hatását. Mindkét csöppsége élénken vetette bele magát a kacsázás művészetébe. Hihetetlen aranyosnak találta, ahogy Nono chan játékos cicaként görgette a gigantikus követ azzal biztos nagyokat lehet dobni. Oldalra billentett buksival mosolygott rajta, bár gyorsan a segítségére sietett, meg ne szakadjon az emelgetésében.
- Jaj, édesem! Ennél azért jóval kisebb is elég! – Pakolta le a követ és kezdett el szemezni a földdel. - Ebben a játékban nem a méret a lényeg! Sőt, minél laposabb és könnyebb, annál jobb! – Guggolt le, tüzetesen átvizsgálhassa a partot, hátha rálelhet a legjobb gyakorló kavicsra. - Nézd! – Emelt fel egy sima felülető, picikét girbe-gurba, de azért egész lapos célpontot. - Ilyesmit keresgélj! Az a lényege, hogy ne lefelé dobd, mint kosárban a labdát, hanem vízszintesen, mint a fociban! – Tátotta el száját az első próbálkozásra majd az egész tavat keresztülszelő kövecskét, amit szépségesen zseniális fiacskája hajított el. - Na, pont úgy! – Csettinttett a levegőben elismerően. - Azt hiszem, külön leckéket kell vennünk Ryo kavicsmestertől, mert kisujjból lepipál minket! Ezt még se hagyhatjuk! - Vonta össze játékosan szemöldökét, majd mutatta csöppségének menjen vele.
- Oh, legeslegnagyobb Ryo kavicsmester! – Hajolt meg előtte és mutogatta Nono chan-nak is, hogy tegyen hasonlóképpen. - Kérve kérünk téged, oszd meg velünk kavicshajító bölcsességed! –
A választól független széles mosollyal ölelgette meg picike lányát, ne vegye komolyan a rögtönzött bolondozását. Helyette szorgalmazta nagy fiának, avassa be őket az előbbi hajmeresztően észbontó mutatványa titkaiba. Amúgy sem bánta, ha közösen alkotnak. Az sosem árt, ha a kicsike húgocska tanul a nagy és okos bátyjától. Neki sem ártott a memóriafrissítés, hogyan működik a dolog.
Egész remekül elpróbálkoztak a hatalmas mester felügyeletében, de várta őket még a sok-sok látni való, ezért rövidesen felkapaszkodtak a kicsike emelkedőn, hogy elnézhessenek a tenger felé. Az ámuló csöppségeit látva, nem csak őt nyűgözte le mindig a kilátás. Észlelhetően elvesztek a szemlésében, ezért csendesen hagyta, nyugodtan bámészkodjanak, ameddig csak jól esik nekik. Addig meg sem mukkant, míg kérdésekkel nem bombázták meg.
- Még szép, hogy lemehetünk! – Mutatott el enyhén jobbra. - Arra van egy kicsike ösvény! Ott sokkal sekélyebb a víz és nem mélyül olyan hirtelen. – Simogatta meg Nono chan arcát, mielőtt a nagy fiának is kiosztott egy kedveskedő lapogatást. - Ahhoz még picikét hideg van, kincsem! Megfáznátok! – Ölelgette be őket, hogy azért ne szegje kedvüket, nem lubickolhatnak a tengerben. - Legközelebb nyáron jövünk! Akkor egész nap a vízben lehettek! –
Vehették igen komoly anyai ígéretnek! Elnézve a buksijukat, mocorgott benne a kisördög, hatalmas családi lubickolást fognak rendezni, ahova mindenkit elhoznak. Talán az idős háztulajdonosok nem fognak megorrolni rájuk, bár Kintaro bácsi mindig kicsattanó örömmel látta az ismerős és ismeretlen rokonokat.
- Most be kell érnetek a háznál lévő fürdővel. – Paskolta meg a gyerekek hátát. - A kérdésedre válaszolva, Ryo chan: igen, meleg vizű! – Bólogatott szorgalmasan, majd bökte meg picike lányát, itt az ideje remek képeket készítsen. Ennél szebb hátteret nem kívánhattak! Arra a hírhedt közös képre, pedig már nagyon vágyott a gyerekekkel. Persze ebben akadályozhatta volna őket a negyedik kéz hiánya, de felvette, hogy tegyék valamelyik szikla, rönk, magasabban lévő tereptárgy tetejére. Az időzítő majd gondoskodik a többiről! Nekik csak nagyon szépen be kell fészkelniük magukat a kamera elé. Nem állíthatta könnyedén ment, mivel elkapott mindenkit a feszengés, vagy éppen a játékos grimasz hangulat, de azt hiszi, ennél tökéletesebb pillanatképek nem születhettek volna! Boldog volt, már ennyi emlék is született a kirándulásról.
A dombról a kicsike erdőbe galoppozott le. Valamiért sose tudott jól nevelt felnőttként nyugodt léptekkel lemenni az emelkedőkről. Vitte magával a lendület és talán a gyerekes szórakozás. Nem pontosan tudta, de most kifejezetten élvezte.
- Ott-ott! – Fordult hirtelen hátra. Elszántan mutogatott egy halom kőre, egymás hegyére hátára hányva. - Azaz én bukim! – Integetett nekik, hogy menjenek utána. Izgatottan mászott be a picikét alacsony és szűk nyíláson. - Mindig ide bújtam be, amikor titkos ügynököset játszottam, vagy féltem, hogy Narimi néni eltángál, mert megdézsmáltam a hülni hagyott sütit. – Odabent sokkal tágasabb volt, bár továbbra is csak guggolva lehetett elférni. Gyerekként azért jóval kisebb volt, minden tekintetben. - Azokat Ricchan-nal rajzoltuk! Barlangrajzok a nagy jeti elfogásáról! – Világított a falra nevetés kíséretében. Az érdekes, főként kopottas, kissé beazonosíthatatlan figurák nosztalgikus érzéssel töltötték el. Sokat bújkáltak ezen a helyen.
- Azokat, pedig én csináltam! – Mutatott a másik oldalon sorakozó írások, dátumok, aprócska rajzok tömkelegére. - Minden alkalommal hagytam itt valami emléket. – Erről jutott eszébe a következő remeg dolog.
- És most is itt vagyunk! Nem szeretnétek valamit itt hagyni az utókornak? – Mosolygott rájuk vidáman. Nagyon szívesen megosztotta volna velük az üzenőfalat. Elvégre az a dolgok rendje, ha a családon belül generációról generációra száll valami. Hihetetlen boldog lenne, ha évek múlva ide jönne és pöttömkéji személyes üzenetei fogadnák.
- Mi lenne, ha ebből hagyományt csinálnánk? – Nézett rájuk hatalmas szemekkel. - Tudom nem nagy dolog, de ez lehetne a mi kis Hoshi falunk! Amikor erre járnánk, vagy a gyerekeink, unokáink, ükunokáink, akkor írnánk ide pár szót! Nem lenne csodás végignézni rajta? – Ábrándozott el a lehetséges látképen. Abba sajnos nem gondolt bele, kissé nehéz lenne a szépunokái üzeneteit olvasgatnia.