Szerző Téma: Szellemidézés  (Megtekintve 954 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Szellemidézés
« Dátum: 2017. Ápr. 02, 20:53:26 »
Hosszú ujjai végig simítottam a ruha pamut anyagán, többször, pedig elsőre is tökéletesen állt rajta. Igazából fogalma se volt róla, miben kellene mennie, egyetlen dologban volt biztos, már ami az öltözékét illette, nem magasított sarkú cipőben. A legutóbbi kalandjuknál viselt lábbeli se praktikus, se kényelmes nem volt, így egyértelműen inkább egy teniszcipőt választott magának, ami illett a tavasziasan virágmintás ruhához. Fejében az járt, vajon egy szellemház meglátogatásánál számít, mit visel?
Végül arra jutott, jó lesz ez így, nem szeretne rossz benyomást tenni senkire, ha véletlenül a gondnok, vagy más alkalmazott rájuk találna. Abban bizonyos volt, nem Haru~chan fogja ez esetben megmenteni őket attól, hogy rendőrt, vagy a szüleiket hívják azonnal. Mégis egyértelmű volt, hogy a fiú segítségét kell kérnie, mert a következő fejezet történetéhez kiválónak tűnt a helyszín.
Az iskolája egy régi nagybirtokon állt, mert mi mást is szeretne jobban a fényűzésnél az arisztokrata családok sokasága, ha nem az ősi hagyatékokat? A felújított épület egyszerre volt impozáns, és hagyományőrző, ami Tokió külvárosában kissé furcsának hatott, de igazából neki nem számított, milyen az épület, ahová iskolába kell járnia. Az apja választotta, neki pedig csak tanulnia kell benne, az lényegesebb, hogy kiktől, mint az, mi ez a hely.
Egyetlen hely foglalkoztatta már azóta, mióta csak oda járt, a régi könyvtár épülete, amit közel ötven éve senki nem használhatott, de fel sem újították azóta, mivel műemléknek nyilvánították, így nehéz megegyezni, min változtathatnak, és min nem. Neki azonban ennél fontosabb volt, hogy számtalan szellemtörténet kapott szárnyra, aminek mindegyike az olvasóteremben, vagy a belsőudvar fájánál játszódott. Muszáj volt látnia a helyet, úgy érezte, hogy tökéletes lenne ihlet gyűjtéshez, és akár egy teljesen új történetet is elkezdhetne belőle. Kérdés sem volt, hogy megy, és felderíti. Ahogy az sem, Haru~chan lesz a kísérete. ^-^
Már kilépett az ajtón, mikor tárcsázta a számot és a telefont a füléhez szorítva indult neki. Már korábban egyeztetett az otthoniakkal arról, hogy a délután nagy részét nem tölti itthon, és az édesapja is áldását adta, mikor meghallotta az Akiyama fiú nevét. Biztos volt benne, hogy valamit félreért, de ha nem kérdez rá, nem ő fogja megmagyarázni a dolgokat.
- Haru~chan, itt Saori. – Szólt bele csendesen a készülékbe. – Szükségem van rád, pontosabban a hősi mivoltodra. Az iskolám bajban van, és úgy gondolom, hogy te vagy az egyetlen, aki meg tudja oldani ezt az esetet. Mondom a pontos címet, ott találkozunk. – Nem volt benne biztos, hogy a fiú tudja-e, melyik iskolába jár, így ez volt az egyszerűbb megoldás.
Oldaltáskájában lapult az anyaggyűjtéshez minden eszköze, amiért el kellett ide is néznie, mielőtt visszatért az iskolába. Nem zavarta, Mamoru~nii azt mondta, hogy akkor jön és megy, amikor csak szeretne. Úgy gondolta, hogy ez ténylegesen azt jelenti, hogy pontosan akkor, amikor csak kedve van hozzá. Nem találkoztak túl sokat, mióta keményebben kezdett el edzeni, lévén már újra versenyezhet. Sóhajtva gondolt az előtte álló hosszú útra, talán mehetne busszal, de valami különös érzés járta át, ami miatt inkább a gyalog utat választotta. Mintha figyelné valaki.
Talán már az előtte álló szellemkönyvtár gondolata lenne rá ilyen hatással? Megrázta a fejét. Tisztában volt vele, mennyi minden veszi körbe a nagyvilágban, talán nem volt olyan képessége, amire a családja vágyott, így különleges kiképzést nem kapott, azonban nem hagyták tudatlanul. Éppen ezért tudta, nincs szellemlény a közelében, legalábbis olyan nem, amit képes volna érzékelni. Akkor mégis mi lehet ez?
Nem hagyta, hogy a rossz érzés meggátolja tervében, határozottan megállt az iskola íves, fém kapujában. Még egyszer körbenézett, de mivel semmi gyanúsat nem látott, végül úgy döntött, kicsivel odébb, egy nagyobb fa takarásában bemászik. Haru~chan szerencsés volt, nem szorult rá az ilyen dolgokra, nagyon irigyelte érte, bár az előtt nemigen ismerte, hogy bemutatták egy családi összejövetelen. Amint felfedezte a várakozó fiút, egy kisebb kaviccsal megdobta, hogy felhívja magára a figyelmet, és ne csapjon nagy zajt, majd intett neki, hogy jöjjön utána.
- Örülök, hogy eljöttél! – Mosolygott rá kedvesen, majd tekintete megakadt egy ismerős alakon. – Ő veled van? – Vonta fel szemöldökét, egyértelműen a fiatal lányra nézve, hogy Haru~chan is pontosan lássa, kire gondol. – Ha beárul minket, fújtak az akciónak… – Sóhajtott lemondóan.
Nem akart semmi rosszat a lánynak, de ha valakinek is szól arról, hogy most itt vannak, akkor már az előtt lebuknak, hogy egyáltalán bejutnának a könyvtár épületébe. Tudta, hogy valahol már látta a lányt, sőt, mintha a neve is rémlene, néhány anekdotából, de annyira lefoglalta személyes tragédiája, hogy egyáltalán nem akart vele foglalkozni. Csupán abban tudott reménykedni, Haru~chan szót ért vele, vagy valamiképpen ráveszi, hallgasson arról a tényről, hogy éppen mire készülnek. Amit bizonyosan nem tud, de már a birtokháborítás ténye is elég lehet ahhoz, hogy ezt megtudja az apja.
- Várjunk csak! Te vagy Mamo~chan edzőtársa! Ken~nii tanítványa! – Szakadt ki belőle talán a kelleténél kicsit hangosabban is a felismerés. Kezét a szájára szorította, majd körbenézett, nem-e vették észre, azonban nem látott közel, s távol egy lelket se magukon kívül.

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #1 Dátum: 2017. Ápr. 03, 01:18:04 »
Fáradt volt, végtelenül fáradt. Kevesebb, mint két hét volt hátra a világbajnokságig, ami pedig azzal járt, hogy több időt töltött jégen és intenzívebbek voltak az edzései. Ez pedig lefárasztotta őt, mint az év végi vizsgák, melyeket már szerencsére a háta mögött tudhatott. Ahogy haladt előre és a fülében szólt egy beazonosíthatatlan eredetű zene a rádióból, ott helyben, állásban el tudott volna aludni, már csak az a tudat éltette, hogy egy sarok és Mamorunál van. Ettől azonban egyből bűntudata támadt >w<. Szeretett a fiúnál lenni, jól is érezte magát, még ha számára sokszor furcsa dolgok történtek is ott, azonban mindig, mielőtt oda ment és miután elment, úgy érezte, hogy elárulta Niichant, vele kellett volna töltenie az időt, hiszen bármikor, bármi történhetett. Bárki megpróbálhatta elvenni tőle, amit nem hagyhatott :x. Azonban néha már-már Mamorura is így gondolt, ami rettentően megrémítette. Az érzés, hogy a bátyján kívül valaki más is olyan fontos legyen neki, ijesztő volt. Mert bár voltak fontos emberek az életében a nagy részüknek - tisztelet a kivételnek! - az eltűnése nem vágta volna földhöz, csak tudomásul vette volna, hiszen, ha nem is feltétlen tudatosan, de mindent megtett, hogy még véletlenül se kötődjön túlságosan senkihez, mert úgy érezte, ha megszeret valakit, az előbb vagy utóbb, de eltűnik az életéből. Azonban ezt így sosem gondolta végig, vagy éppen fogalmazta meg, most is csak arra a bűntudatra tudott gondolni, amit azért érzett, hogy nem ment haza, pedig nem hazudott, Niichan pontosan tudta, hogy egy barátjánál alszik az edzés késői vége miatt, de akkor sem tudott ezen változtatni.
Most is így érzett, ez talán így is maradt volna, ha abban a pillanatban, ahogy belép a lakás ajtaját tartalmazó folyosóra, nem látja meg, ahogy egy ismerős alak lép ki onnan. Vörös pupillái hatalmasra tágultak, ám még az ő kis elméje is tudta, hogy nem maradhat úgy sokáig, főleg nem bámulhatja a lányt, így gyorsan és óvatosan, a lehető legbalettosabban szökkent ki az ajtóból, a ház mellé, takarásba. Csak remélni merte, hogy a lány nem vette észre >w<. Azt azonban nem értette, hogy mit keres itt. Látta már ugyan párszor a Mamoruval való közös edzéseiken is, de nem gondolta többnek egy extrém rajongónál, amiből Mamorunak sok volt, több, mint amennyit ő egészségesnek gondolt :S. De a lényeg, hogy eddig nem foglalkozott a lánnyal, mert nem gondolta veszélyesnek ez a jelenet azonban nem csak megingatta ezt a hitet, hanem úgy rombolta le, mint az atombomba Hiroshimát és Nagasakit. Ezeken a romokon állva pedig elképzelése sem volt arról, hogy mit higgyen. Ki volt a lány? Milyen viszonyban volt Mamoruval? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak szambát az agyában, de nem tudta a választ. Hogy is tudta volna, mikor még arra sem volt konkrét válasza saját maga számára, hogy ő ki is lehet a fiú életében. Kérdezni azonban nem kérdezett, az túl egyszerű lett volna :/. Ezzel követte el a nap első - meg úgy az élete legtöbb - hibáját.
Ahogy látta a lányt békésen, telefonálva elmenni, ő maga is meg nyugodott, hogy egyedül maradt, ám ez csak pillanatnyi volt, ugyanis ötlete támadt, ám koránt sem zseniális, inkább katasztrofális. Ezzel pedig elkövette a nap második, de vélhetően legnagyobb hibáját, utána eredet. Óvatosan indult meg, nem hívhatta fel magára a figyelmet, így tehát a tuti módszert választotta, a televízióban látottat, ami kimerült abban, hogy lemaradva gyalogolt utána, ha pedig a másik véletlen hátra fordult, apró termetét kihasználva beugrott az első, bujkálásra megfelelőnek vélt dolog mögé.
Végig éberen figyelt, korábbi fáradtsága már sehol sem volt, teljesen felébredt. Az út azonban hosszú volt, ami nem segített neki, főleg nem az önostorozó gondolatainak. Ugyanis végig az úton nem csinált mást, csak magát hasonlította a lányhoz és bármilyen pontot is hozott fel nem számított, mindig önmagát hozta ki vesztesnek. A szemében a lány az ő tökéletes ellentéte volt: magas, hosszú hajú, jól öltözött, jó alakú, kecses mozgású, nagyobb mellű, az arcát pedig nem teljesen emlékezett, de fogadni mert volna rá, hogy az is, meg a szeme is szebb az övénél. Meg igazából mindene >w>. Ahogy pedig erre gondolt és az esélytelenségére, sírni lett volna kedve, azonban igyekezett erőt venni magán, hiszen egy hosszú séta után végre úgy nézett ki, hogy révbe értek egy furcsa épületnél.
Yuunának még csak tippje sem volt arra, hogy hol a jó életben lehet, így az egyik vastagabb fa mögül, minimálisra vett fényerővel, GPS és a net segítségével kiderített egy-két dolgot. Azt, hogy alig két utcányira voltak a Finn-nagykövetségtől, ahol a hét elején volt egy jelenése - ez megmagyarázta, hogy miért volt korábban ismerős az út egy része -, illetve, ami fontosabb, kiderítette, hogy ez valami leányiskola szellemtanyája. Hát ettől nem kifejezetten érezte magát sokkal okosabbnak. De legalább volt ideje kifújni magát, mivel rettenetesen izzadt, aminek a nyaka köré tekert sál és az összecipzárazott hosszú nyakú pulóver volt az oka. Nos igen… be kellett volna szereznie egy garbót, de mindig elfelejtette :| és a nyakát feltétlen takarnia kellett. Mindenesetre, nem vágta, hogy a lány mit keresett itt. Talán a végtelen és kegyetlen fantáziája újra táncba kezdett volna, ha nem jelenik meg még valaki a színen. Még valaki, akit ismert. Akiyama-kun, aki matekból korrepetálta.
Teljesen összezavarodott, olyannyira, hogy miután a fiú is átjutott a kerítésen észre sem vette, hogy a lábai önálló életet élve, saját maguktól indulnak meg előre. Ezzel pedig elkövette a nap harmadik hibáját, felfedte magát és nem túl váratlan módon észre is vették, ezt azonban nem csak onnan szűrte le, hogy rá néztek, az akár véletlen is lehetett volna, a lány hangos szavai sokkal árulkodóbbal voltak. Egyszerre lepték meg és vágták őt szíven, ez utóbbi pedig ismeretlen volt és fájdalmas. Meglepték, mert nem hitte, hogy még ha nem is név szerint, de a lány tudja ki ő, meglepték, mert nem hitte, hogy ismeri Pudingot, bár sejthette volna, hiszen Pudingbá utálta… nos igazából az emberiséget, szóval ez nem volt releváns és végül meglepte az a közvetlen kapcsolatra utaló szólítás, amit Mamorura használt. És hogy mi ütötte szíven? Az, hogy „csak” edzőtársnak titulálták, valaki olyan, aki láthatóan közel állt a fiúhoz. De végül is Yuuna nem tudott ebbe se belekötni, hiszen tényleg így volt, valamiért mégis fájt neki. De az indokot nem tudta volna szavakba önteni.
- Igen :o - hajtotta végül oldalra a fejét, mert bár nem kérdezték mégis úgy érezte, hogy meg kell erősítenie a személy azonosságát. Nem tudta, hogy mi fog következni ezután, abban sem volt biztos, hogy tudni akarja, hogy a lányról tudni akar bármit is, így inkább csak megszorította a kezében lévő telefonját, majd várta a folytatást.

Karakterlap

Akiyama Haruo

Eltávozott karakterek

Shounen hero

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#305D87 // #D7A980


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #2 Dátum: 2017. Ápr. 07, 18:49:16 »
Sakura dorayaki. A lehető legjobb dolog, egyenesen a sakura pocky után. Az édes babos, illetve sakurás töltelékkel, a pihepuha, habos palacsinták közé zárva… Haruo nem tudja ennél szebbet elképzelni. Az iskolából hazafelé megvásárolta, ugyanis reggel kapott zsebpénzt. Isteni finom teát főzött, úgy készült be a szobájába. Leült az asztalához, kikészített mindent, kitöltötte a teát. Pár szem porcukorral hintette meg az édességet – a túl édes japán ízlése ellen való lett volna, de ezzel még ki tudott egyezni. Pár sakura-szirmot dobott a teájába is, és mély levegőt vett. Mint valami szertartás, még egy rózsaszín gyertyát is gyújtott mellé, sakura-mintás kis terítőt rakott az asztalra. Minden kész volt a tökéletes uzsonnához, amit minden tavasszal megrendezett magának. Egyszemélyes ceremónia, senki másnak nem ad ezekből a csodálatos dolgokból. Még némi sakura-mochi is maradt múlt hétről, és komolyan ki kellett élveznie a helyzetet. A sakura-szezon mindig nagyon lassan látszott beköszönteni, de amint megérkezett Japánba, úgy tűnt számára, hogy pillanatok alatt tovaszaladt.
– Ittadakimasu~ – mormogta elégedetten, amint éppen az első harapásba kezdett volna. Megállította a mozdulatban mobiljának csörgése. Nyelt egyet, majd a készülékért nyúlt, és füléhez emelte a telefont. – Nani? – szólt bele a készülékbe halkan, és morcosan, mert a lány nem tudta volna ennél rosszabb pillanatban zavarni. Azonban amikor meghallotta Saori szavait, köpni-nyelni nem tudott. Amúgy sem lett volna olyan érdekes a délutánja, de ez pont nekivaló feladat volt. És amúgy is, ha valaki számít rá, mint hős, és ő az egyetlen, aki segíthet, akkor bizony nincs apelláta, nincs sakura-szertartás.
– Sietek – mondott ennyit, egy biccentés kíséretében, és valamiért azt képzelte, hogy a lány ezt is érzékelte a telefonon keresztül. Gyorsan megnézte a telefonján a pontos címet, hova kell mennie. A teát visszaöntötte a rózsaszín, sakura mintás starbucks limited edition termoszába, az édességet visszarakta a dobozába, a terítőt felemelte, összekötötte, és többi felszerelésével együtt a hátizsákjába helyezte óvatosan. Később is ráér megenni, de az teljesen biztos, hogy Saori egy falatot sem fog kapni belőle, se senki más! >.> Ez az a kényeztetés, ami neki jár, és csak neki, és nem hajlandó lemondani róla. Még akkor sem, ha egy igazán jó hős nem irigykedik – igenis vannak dolgok, amik felrúgják a szabályokat, a sakura-season pedig pont ilyen volt.
Az iskolához odaérve, kissé tanácstalanul kereste a lányt, egészen addig, amíg egy kavics nem koppant a fején. Egy „hé” felkiáltással fordult az irányba, és akkor látta meg Saorit, bólintott neki és közelebb ment. Az épületen végignézve… nos, nem valami bizalomgerjesztő volt. Igazából kicsit félt is bemenni, egészen ijesztőnek tűnt, meg sötétnek, meg elhagyatottnak. Miért kell nekik bemenni oda? >.> Senki épeszű nem megy ilyen helyekre, nem? Akkor nincs kit megmenteni!
– Tachibana? – kérdezi, szemöldökeit felvonva, Yuunára pillantva, majd megrázza a fejét. Nem vele jött, az biztos, arra emlékezne. Összeszedi kicsit az erejét, hogy egy egyszerű lélekmanipulálás technikával gond nélkül átugorjon a kerítésen, menő pózban érkezve, zsebre rakott kezekkel húzza ki magát. – Nem hiszem, hogy túl sok vizet zavarna – vonja meg a vállát, arra a feltételezésre, hogy Yuuna beárulja őket. Sosem gondolt a lányra spicliként, amúgy is, semmi oka nem volt rá. Neki nem fájt, hogy ők hősködtek kicsit. De ahogy jobban megnézte a lányt, kicsit furcsán festett, egészen fancsali volt a képe, a shounen-vére pedig nem bírt magával, a lány felé fordult, elővette az igazán menő, bishounen-mosolyát.
– Meddig várjunk még rád, átmászol még ma? – kérdezte végül, oldalra biccentett fejjel. Jöhet ő is, teljesen mindegy, hogy egy nő van vele, vagy kettő, amúgy is, mindketten emberek is. Vigyázni kell majd rájuk, legalább jó motiváció lesz, hogy legyőzze a folyamatos parázását. >< Aztán pedig Saori felé pillant, miközben táskájában turkál egy kicsit, némi sakura-nasi iránt.
 – Miért is jöttünk pontosan? – kérdez rá azért, remélve, hogy a lányka ezúttal tényleg be fogja avatni a történtekbe, amíg ő elnassol egy-két isteni dorayakit, és tölt hozzá egy kis isteni matcha teát.

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #3 Dátum: 2017. Máj. 03, 00:12:03 »
Nem gondolta volna, hogy bárki is követte, igazán nem figyelt az emberek jelenlétére, bár képes volt lélekenergia alapján nagyjából megkülönböztetni őket. Általában inkább a más fajok tagjait, legfőbbképpen a lidérceket kémlelte, tudta, hogyha egyet is megérez a közelében, menekülnie kell, vagy legalábbis teljesen elfojtania energiáit. A családja legtöbb tagjával ellentétben nem volt harcos, kapott némi kiképzést, és megtanították a legfőbb tudnivalókra, de fájdalmasan sokszor emlékeztették rá, ő csak egy ember. Semmi több.
Ahogy Haru~chan kimondta a családnevét, mintha felvillant volna valami az elméjében, és automatikusan követte a keresztneve. Tachibana Yuuna. Az unokabátya beszélt már róla, ami csak azért volt érdekes, mert soha senkiről nem beszél, mármint nemigen érdeklik a vele egykorúak, nem nagyon voltak barátai, sose volt az a közvetlen típus. Akkor sem, ha a rajongással vették körbe, és kiskutyaként követték. Hideg volt, akár a jég, amin siklott.
- Remélem igazad lesz. – Sóhajtott a másik kijelentésére, majd közelebb merészkedett a kerítéshez, hogy ne kelljen a másik lánynak kiabálnia. – Elnézést, amiért rád kiáltottam, nem volt szép tőlem! – Hajolt meg felé illedelmese, majd haját megigazítva várta, csatlakozik-e hozzájuk.
Nem volt mit tennie, igazából már mindegy volt, hányan tudnak a dologról, és kisebb az esélye a lebukásnak, ha velük tart, mintha most fordulna vissza. Válla felett tekintett a könyvtér irányába, ezúttal romosabbnak tűnt, mint bármikor máskor, ha az iskolából nézte. Egy parkos rész választotta el az intézménytől, és a kerítés túloldalán sétálóktól, ám az sem volt éppen rendezett. A fákat valószínűleg sosem metszették meg, és a levelek is szerteszét hevertek. Nem nyújtott bíztató látványt, de nem is az volt a funkciója.
- Velünk tartasz, Tachibana~san? ^-^ – Kérdezett rá végül, kedvesen mosolyogva, mert a fiú megjegyzése mindennek hatott, csak invitálásnak nem.
Megvárta, amíg a lány is átmászik a kerítésen, mielőtt Haru~chanra pillantott volna, kissé rosszallóan, amiért ő eszik, de mást nem kínált meg. Nem, mintha éhes lett volna, illedelmesen elutasította volna az édességet, azonban ez igazán illetlen dolog volt a részéről. Elviekben az Akiyama családban is hasonló neveltetésben részesülnek, mint a Shimizu családban, így érthetetlen volt számára, miért nem szégyelli viselkedését a fiú.
- Igazából Haru~chant azért hívtam ide, mert egy különös történet terjed az iskolában, ami igazából az ő hatáskörének számat. – Kezdett bele csendesen a magyarázatba. - Az az épület ott, a régi könyvtára az iskolámnak. Mostanra a sok-sok éves felújítások miatt már átköltözött a főépületbe, ám korábban így külön állt, és mivel évek óta semmire se használják, szép lassan teljesen lepusztult állapotba került.  Ez persze csak a kisebbik gond…
Kisebb szünetet tartott, s mintha csak ezt érezte volna meg valami, könnyed szél kerekedett, ami a lányok hajába kapott, és óhatatlanul nyikorgásra késztette az ódon falakat. Összerezzent a zajra, majd nyugalmat erőltetett az arcára, ő nem azért van itt, amiért bátorságpróbákat szoktak itt tartani. Kutatnia kell, és új témát találni a következő történetéhez, hogy izgalmas, és új fordulatokkal szórakoztassa a követőit.
- Azt beszélik, hogy van a könyvtárnak egy titkos folyosója, a polcok mögött, és onnan hátborzongató hangok szűrődnek ki. Segítségért kiabálnak, szabadságért könyörögnek, sírnak, és kaparják a falat, mintha így kijuthatnának. – Lehunyta szemét, túl élénk volt fantáziája, szinte látta maga előtt az alakokat. – Egyszerű rémtörténet, ami azt a célt szolgálja, hogy a diákok távol maradjanak az épülettől, azonban számotokra is egyértelmű lehet, nem ezt érték el vele. Minden évben itt tartják a bátorságpróbát, annak ellenére, hogy nem csak a tanárok, de a diáktanács is tiltja, mert kifejezetten veszélyes. – Bár ezt mondta, és diákelnökként komolyan gondolta, hogy nem szabadna bemenniük a tanulóknak, mégis arra készült, hogy ő maga megszegje ezt a szabályt. – Az egyik lány furcsa körülmények között került kórházba, és a pletykákból kiderült, itt járt bent. Pontosan egy héttel ez előtt. Egy dolog, ha romos az épület, de ha tényleg van bent valami, ami ártalmas, akkor azt haladéktalanul el kell távolítani! Ezért hívtam Haru~chant, ő már sokféle dologgal megküzdött, van tapasztalata a spirituális lényekkel is. ^-^ - Mosolygott kedvesen a fiúra, és magában azért imádkozott, hogy odafent bocsássák meg, amiért valaki betegségét ilyen olcsó hazugsághoz használta fel.
Az épület felé fordult, és határozott léptekkel elindult, biztos volt benne, hogy a fiú követni fogja, nem bírná el a büszkesége, hogy egy lány megtett valamit, amihez ő nem volt elég bátor. Tachibana~sanban nem volt ilyen biztos, de nem olyannak tűnt, aki direkt keresztbe tenne nekik. Az ajtóban megállt, és megvárta őket, nem akart egyedül bemenni.
- Egyébként mit kerestél itt, Tachibana~san? A környéken laksz? – Kérdezte ártatlanul, el nem tudta képzelni, mikor csatlakozhatott hozzá út közben, vagy egyáltalán miért. – Jaj, nagyon illetlen vagyok, a nevem Shimizu Saori! – Hajolt meg ismét, bemutatkozás képen. – Nyugodtan szólíthatsz Saorinak, Haru~channak kevés közeli ismerőse van, így ha ő a barátod, akkor én is. ^w^
Egészen komolyan gondolta, ha a fiú megbízott benne, neki sincs oka rá, hogy kételkedjen. Megvárta, hogy az ifjú hős is csatlakozzon hozzájuk, nem kívánt előtte a házba lépni, természetesen nem azért, mert félt, hanem mert mindig ő ment elől. Megszokta már, ez amolyan rituálé, és következetesen így kellett tenniük, Haru~chan volt a vezető, és ezt nem zavarta, egyáltalán.
- Követünk téged, és hoztam zseblámpát is. – Vette elő a gondosan összekészített csomagból a világító szerkezetet, hogy a fiú kezébe adja, ha igényt tart rá.

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #4 Dátum: 2017. Máj. 06, 23:46:00 »
Kezdte magát kicsit kellemetlenül érezni a kialakult helyzetben >w<. No, nem azért, mert a fél városon át követett valakit, akinek még a nevét sem tudja, hanem mert nézték, ketten is. Ezt pedig, jelen helyzetben meglehetősen frusztrálónak találta.
- Tessék? - nézett értetlenül Akiyama-kunra. Nem különösebben fogta fel, hogy miért kéne rá várni, hiszen meg sem volt hívva a találkozóra, ő igazából csak véletlen, a furcsa érzése - féltékenysége - miatt került ide. Bár, határozottan nem volt ellenére az ötlet, hogy velük tartson, hiszen így a lányt is figyelhette és információkat deríthetett ki róla, teljesen legálisan. Vonakodott még kicsit, ám válasza határozottan az igen felé hajlott.
- Ugyan, semmiség ^_^ - legyintett mosolyogva, hiszen tényleg az volt, ő fel sem vette a dolgot, nem is igazán értette, hogy a lány miért csinált belőle ilyen ügyet, hogy még meg is hajolt. Furcsa volt, az biztos, de ha neki jól esett, akkor neki igazándiból édes mindegy volt, hogy mit csinál. Meg amúgy is, ő éppen döntés helyzetben volt. Csatlakozik-e vagy sem. Még mindig ingadozott, egészen addig, míg meg nem kérdezték tőle - Harunál némileg egyértelműben -, hogy velük akar-e menni.
- Végül is, miért ne ^^ - mosolyodott el haloványan, mert azt még ő is felfogta, hogy túl egyértelmű lenne, ha egyből rávágná, hogy igen. Gyors és határozott mozdulatokkal mászott fel, majd a túloldalon le a kerítésről. Egy ponton megfordult a fejében az az eshetőség is, hogy egy részről esetleg leugrik, de a napokban megint fájdogált kicsit a térde, így inkább nem kockáztatott :S. Amúgy is tervezte, hogy majd meglátogat egy orvost, de természetesen csak a világbajnokság után, előtte az edzésekkel kellett foglalkoznia, nem pedig holmi vizsgálatokkal. Az ráért két héttel később is.
Figyelmesen, egy fának dőlve hallgatta, hogy a lány mit is mesél a helyről és ittlétüknek az okáról. A mondandójának egy elenyésző része nem volt számára ismeretlen, hiszen éppen az imént olvasott utána az interneten, azonban sok új dolgot is hallott. Érdekesnek hatott az ügy, ez tény, még ő is elismerte.  Azt azonban nem értette, hogy ezt miért Akiyama-kunnak a lánynak és most hogy ő is csatlakozott neki kell megoldani. Hiszen egy iskoláról beszéltek, ahol biztosan volt igazgató, meg tanárok, meg ilyesfélék. Azonban nem kérdezett ilyet. Úgy volt, hogy ha ezt fogják csinálni, akkor ezt fogják csinálni. Neki igazából egészen mindegy volt addig, míg gyűjthette az információit :x. Bár, arról elképzelése sem volt, hogy mit vagy hogyan deríthetne így ki, direktbe nem kérdezhetett rá. Vagyis megtehette volna, de nem akarta, meg sem fordult az elméjében, hogy ezzel mennyi munkát, féltékenykedést és sok mást megtakaríthatna magának.
- Értem - bólintott végül, mikor láthatóan a történet véget ért, majd Akiyama-kun felé fordult. - Kaphatok belőle egy kicsit ^-^? - egyértelműen az ételre utalt, ugyanis lassan öt órája nem evett semmit, az estéjét pedig nem úgy tervezte, ahogy az alakulni látszott. Persze, a korábban látottak után nem bánta - vagyis de, de ha már így alakult, ez volt a legjobb kimenetek -, de az olyan alapvető dologra, mint az élelem, vagy bárkinek az értesítése, hogy hol, mit és meddig csinál nem nagyon gondolt, minden agyfunkcióját lekötötte a féltékenykedés és a követés.
Meglepte, hogy a lány milyen hirtelen pattant fel és indult el a szellem ház irányába, mintha az imént nem éppen azt ecsetelte volna, hogy milyen veszélyes és hogy valakit nemrég kórházba vittek. Őt magát nem érdekelték ilyen dolgok, így akár kapott ételt, akár nem, ellökte magát a fától, megigazította a sálat, hogy biztosan ne jöjjön le, majd elindult utána, vélhetően Haruo társaságában.
- Tessék ^.^? - fordult kissé zavartan a lány felé, úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. De hallotta és nem számított rá, pedig teljesen evidens volt ebben a szituációban. Mindenesetre azért még megvárta, hogy az megismétlődjön, hátha tényleg csengett a füle, de nem :|. - Én… eltévedtem a városban, nem gyakran járok ezen a részen és nem tudtam, hogy merre kéne mennem, ezért követtelek téged. Olyan határozottan mentél, azt hittem valami buszmegállóhoz mész vagy ilyesmi :S - sóhajtott egyet és imádkozott, hogy a lány elhiggye a meséjét, hiszen a valóságot még sem mondhatta el neki. Bár, alapvetően nem hazudott, legalábbis nem akkorát, hiszen a város ezen részén valóban nem volt ismeretes, de ha tényleg eltévedt volna, akkor mint a Y generáció büszke képviselője, előkapja a telefonját és megoldja magának, nem követ egy tök idegent. De no, ezt a lánynak nem feltétlen kellett tudnia.
- Igazán örülök Shimizu, vagyis Saori-san ^-^, én Tachibana Yuuna vagyok, de azt hiszem, hogy ezt már tudod - hajolt meg ő is egy apró mosoly kíséretében. Sikernek könyvelte el, legalább már a lány nevét tudta, ami nem volt rossz, mert így rá tudott keresni az összes, közösségi médián használatban lévő fiókjára. Az meg sem fordult a fejében, hogy ilyenje nincs, hiszen ő azt azt elvet vallotta, hogy aki nincs fent az interneten, az nem is létezik :S. Most, hogy bemutatkoztak, itt lett volna a lehetősége, hogy kérdezzen, de nem tette, mindig elkövette azt a hibát, hogy nem kérdezett, legalábbis olyan dolgokat, amik fontosak lettek volna. Félt hallani a választ igazság szerint, így hagyta a fantáziáját szambázni. Az sem volt kellemesebb, de legalább csak fantázia volt, nem a kőkemény valóság, ami - bár ő nem tudta -, de kicsit többször vágta pofon, mint azt a kora indokolta volna.
Nem mondott semmit arra, hogy ő majd követi Akiyama-kunt, mert végül is követi, hiszen a fiú sem tudhat többet, mint ők, abban azonban biztos volt, hogy egy szakadékba nem ment volna utána :|. Ahogy a fiú kinyitotta a könyvtár ajtaját nem kevés por szállt ki az ajtón, a helyzet pedig akkor sem lett jobb, mikor a többiekkel együtt belépett az épületbe, így a szája elé húzta a sálját, hogy a lehető legminimálisabb port lélegezze be. A látási viszonyokat koránt sem ítélte megfelelőnek, így még Akiyama-kun a zseblámpával nézelődött, ő elővette a telefonját. Gyorsan kikapcsolta az internetet és repülő módra állította a telefonját, hogy a lehető leglassabban merüljön, majd bekapcsolta az elemlámpát és azzal világította meg magának a terepet.
- Vannak emeletek :o! Fent, vagy lent kezdjük? - fordult a másik két személy felé, feltéve egy szerinte tökéletesen evidens kérdést. Elsősorban, ha teljesen őszinte akart lenni, akkor Saori-san válaszára várt, hiszen ha minden igaz, akkor ő ismerte az épületet. De abban is biztos volt, hogy Akiyama-kuné a döntő szó, hiszen ő lett kinevezve a csapat vezérének. Ezzel pedig semmi baja nem volt, egészen addig, míg tényleg nem akarta szakadékba vezetni. Ő nem rendelkezett Niichan, vagy a nagyszüleik képességeivel, nem tudott megállni a levegőben, pedig sokszor elég hasznos lett volna.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Máj. 06, 23:55:56 írta Tachibana Yuuna »

Karakterlap

Akiyama Haruo

Eltávozott karakterek

Shounen hero

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#305D87 // #D7A980


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #5 Dátum: 2017. Jún. 22, 17:08:36 »
Ő csak szeretett volna egy kis sakura ízesítésű nasit, egy kevéske teát, egy békés délutánt. Ilyenkor pedig abszolút bele tudja magát lovallni – feleslegesen – a hősök dilemmájába. Szereti kicsit az áldozatot játszani, aki mindent megtesz, hogy megmentse a várost. A jót, a közérdeket, mindent saját maga elé helyez, a pihenésre és saját magára pedig szinte semmi ideje nem marad. De semmi baj! Szívesen teszi, hiszen ő választotta ezt az utat, még akkor is, ha néha baromira jó lenne csak úgy nassolni a szobájában, rituálészerűen, egy kellemes kis háttérzene mellett. Jó volna néha tényleg szürke kisegérnek lenni és megszűnni létezni, picit eltűnni az emberek szeme elől és visszahúzódni a homályba, ahonnan oly’ nagy küzdelmek árán próbál kitörni sorra.
Kicsit le is marad a történtekkel, és a szokásosnál jobban is csillog a szeme, kicsit megint elveszítette a valóság fonalát, miközben arról ábrándozott és fejtett ki monológokat magában, hogy mekkora áldás és persze mekkora átok egyszerre a hőslét. Azonban az érdemi információkra valahogy bekapcsol a szenzora, miközben lazán eszeget, figyeli Saori-chan válaszát, és a történetet. Igazság szerint egyre jobban érdekli a történet, egyre komolyabb fejjel koncentrál a lányra. Egy pillanatig sem sejti, hogy valami turpisság van a dologban, gyermeteg naivitással hallgatja a történetet, mintha éppen az estimeséjét olvasná neki az anyukája. Érdeklődését jelezvén néha bólogat párat, és azon gondolkozik, miféle lény lehet pontosan.
Úgy sejti, ha egy lidérc vagy arrancar lenne a háttérben, már megérezte volna a lélekenergiáját, az ilyesmiben egészen jó. Bár ki tudja, talán túl messze van, talán rejtegeti magát. Lehet, hogy az egész csak egy rosszul sikerült, gyerekes tréfa. Bizony, miközben csendesen elmélkedik, könnyedén vált a gyermeki lelkesedés, és a sok-sok év informatika okozta abszolút logikus, racionális gondolatok között. Nem verseng benne a kettő, inkább csak kiegészítik egymást.
– Nem hiszem, hogy probléma volna a lénnyel – jegyzi meg, Saori megnyugtatására. Ha valami annyira hatalmas és veszélyes volna, akkor már biztosan érezné. – Feltéve, ha létezik. Nem túl szavahihető a történet, mindenféle mendemondák és pletykák adják az alapját :/ – jegyzi meg, mielőtt még Saori nagyon belelovallhatta volna magát abba, hogy itt tényleg akció és hősködés lesz. Egy jó ideje ismeri már a lányt, és tudja, hogy legalább olyan szinten tud lelkesedni az ilyen helyzetekért, mint ő, csak sokkal kevésbé nemes célból – hogy remek ihletforrás legyen számára.
Tachibana akkor találta meg a kérdéssel, amire meghökkenve pillantott rá, és máris óriási dilemmában volt. Az ő nasija, az ő rituáléja, az ő vigaszdíja az elrontott délután után. Azonban a hős-attitűdhöz abszolút nem illene, ha csak úgy visszautasítaná az éhes hölgy kérését. Egy valamire való jófiú nem fukarkodik, akkor is ad, ha kevés van neki is, az irigység elkerüli és megosztozik gond nélkül. Úgy tudja, mintha egy tankönyvből olvasná fel a szöveget. Azonban a helyzet nem ennyire egyszerű. A dorayaki nagyon finom, és a napja fénypontja, nem mellesleg limitált kiadás, amiért rengeteget gürizett. Tekintetét a lányra emeli, vissza az édességre, majd ismét a lányra.
Végül nagyot sóhajt, kettétöri a pihepuha édességet, egy pár csepp töltelék ki is esik belőle és a földre hull, neki pedig sír a szíve, de azért mosolyszerű dolgot erőltet az arcára, miközben átnyújtja az egyik felét a lánynak. Nem hiába, a benne élő gyerek tombol, viszont úgy cselekszik, mint bármely más, koraérett hős a kedvenc animéiben. Akármennyire fáj ez most, egy szép napon büszke lesz magára!
A lányok csevegéséről egyértelműen megérzi az agya, hogy érdektelen információ, úgyhogy már át is kapcsol képzelgésbe, hogyan fogja legyőzni, ha van bent valami. Erről pedig eszébe jut egyből a tökéletes zene, hiszen az mindenképpen kell a remek akcióhoz. Felrakja a nyakába a fejhallgatóját, a drágát, az egyetlent, majd a telefonján unott képpel keresi a tökéletes zenét, oda se figyelve, a másik kettő mit cseverészik. Alapvetően feláll a hátán a szőr az udvarias, tartalom nélküli csevegésektől, meg a felesleges cukiskodásoktól, elvesztegetett időnek érzi. Már rég bent lehetnének is kideríthettek volna mindent.
Éppen megtalálja a tökéletes számot, amikor Saori közelebb kíséri őket a bejárathoz, a kezébe nyom egy zseblámpát. Bólintva veszi el, nézi meg a totál kőkorszakinak ható technikát. Manapság mindenki a telefonját használja zseblámpaként, ahogy Tachibana is. Bekapcsolja, kicsit megütögeti a készüléket, egészen jól működik első blikkre.
Az épületbe ő lép be először, óvatosan körbetekint, és amikor csak egy átlagos, romos épületet lát, akkor megnyugszik kicsit. Egészen éber, igyekszik az összes közelben lévő lelket alaposan figyelni, hátha előbb megérez valamit rosszat. Mondjuk sokkal kényelmesebben érezné magát, ha kint maradtak volna a szabadban. Az erejét az erdőkben, szabadban tudja legkönnyebben hasznosítani, viszont lehet, hogy a régi épületet benőtt már pár növény, úgyhogy ezeket is figyeli út közben, hogy ha harcra kerülne sor, mit használhat fel. Nem beszélve a padló fájáról, azzal is tud majd kezdeni valamit, ha minden igaz.
– Tudunk valamit, merre sérült meg a lány? – kérdezi végül Saorit, mert ennek fényében jó lenne arra keresgélni. Körbenéz a teremben, lába alatt megnyikordul a padló, a poros, dohos levegő nem tesz túl jót neki, de egyelőre férfiasan bírja és lenyeli a köhögését, de ha sokáig maradnak itt, attól tart, használnia kell majd a képességét, hogy élhető környezetet biztosítson az ő gyenge, nyeszlett kis szervezetének is. Na nem mintha annyira elismerné a határait, de ez még a lányoknak sem kifejezetten ideális.

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #6 Dátum: 2017. Júl. 27, 23:31:25 »
Teljes mértékben igazat adott a fiúnak, igazából már régen érezte volna, ha valami erős, és rosszindulatú lett volna az iskola környékén. Ha ő nem is, Kitamura~san minden bizonnyal, nem véletlenül szolgálja a családját hosszú évek óta, kiváló mestere a lélekenergiák megkülönböztetésének, és a veszély felismerésének. Ezt persze nem köthette az orrára, mert akkor oda a mókának, és a kutató munkának, értelmét veszti a készülődés.
- Bizonyosan kell valaminek lennie, ami miatt ennyi történet kering. Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél! – Jelentette ki, bár ezzel mintha csak némiképpen magát is igyekezett volna győzködni. – Mindenesetre úgy vélem, hogy megér egy próbát, hogy utána járjunk a történteknek. – Mondta, váll rándítva, közben pedig már Yuuna felé fordult.
Látszott az arcán, hogy nemigen tudja hová tenni a lány történetét a buszmegállóval, és az eltévedéssel, azonban túl udvarias, hogy ezt szóvá tegye. A maga részéről előbb a technika, majd ha az csődöt mond, az emberek segítségét kérte volna. Persze magában tudta, nem mindenki képes beismerni, hogy téved, és még nehezebben kérnek segítséget, ha szorult helyzetbe jutnak. Úgy tűnt számára, hogy ebben Tachibana Yuuna teljes mértékben a mellettük álló fiúra hasonlít. Haru~chan se sűrűn engedte, hogy valaki kisegítse, legyen szó bármilyen feladatról.
Elkalandozott gondolatait fej rázva kényszerítette vissza a történésekhez, nem szabad most álmodoznia. Hajlamos volt arra, hogy egyetlen foszlányt hosszú percekig végigvezessen, másoknak talán értelmetlen kapcsolatokat felfedezve, ezzel egy másik világba kerülve, és teljesen elbambulva. Ilyenkor a valóság nemigen ért el hozzá, akárcsak rajzolás közben.
Az átadott zseblámpán kívül volt nála még egy, így azzal maga indult a két társa után, megfontolt léptekkel. Mindenen végig hordozta a fénycsóvát, jól az emlékezetébe vésve, milyen állapotok is uralkodnak. Réteges por, és kosz, néhol pókhálók, és egyes helyeken a hasad padlóból növények igyekeztek némi fényhez jutni. Nem volt éppen épületes a látvány, de éppen ez nyűgözte le, később talán néhány fotót is készítene, ha úgy hozza a sors. A kérdésre Haru~chan felé kapja a zseblámpát, némileg talán kivillantva annak szemét, de gyorsan észbe kap, és elirányítja onnan a fénycsóvát.
- Hm… – Elgondolkodik, fogalma se volt róla, mi hangozhat igaznak, mert az említett lány bár valóban járt itt, vérszegénység miatt volt most kórházban. – Azt hiszem, hogy az emeleti olvasó teremben, van ott néhány régi könyv, a bátorság próbának az a lényege, hogy valamelyikből hangosan fel kell olvasni tizenhárom sornyi szöveget. Mivel az olvasóterem ablaka az udvarra néz, hallani lehet, ha valaki csal, és nem olvas igazából. – Kifejezetten tájékozott volt, mint a diáktanács elnöke, elítélte az ilyesfajta rituálékat, bár megértette a diákokat, akik az unalmas hétköznapokban némi izgalomra vágytak. – Általában a nyári szünet után szoktak a diákok ellátogatni ide, de már volt olyan is, hogy csak késő ősszel jöttek el, mivel a tanárok, és a diáktanács tagjai is gyakran tartottak ellenőrzéseket. Persze este nem őrködhetünk itt, így, ha iskola után jönnek vissza, csak a gondnok állhatja útjukat.
Ahogy az övéket is, ha nem figyelnek eléggé, de egyelőre nem érzett közeledő emberi lélekenergiát. A nála jobb képességekkel megáldottak viszont megérezhetnek egy gyenge jelenlétet, ahogy felfelé haladnak a nyikorgó falépcsőn. Óvatosan lépked a többiek mögött, figyelve minden mozdulatára, a foghíjas fokokon könnyen balesetet is szenvedhetnének, ha nem figyelnek oda. Az edzéseknek köszönhetően számára nem okoz nehézséget, ha nagyobbakat kell lépni, és mivel a többiek is egészen sportosak voltak, nem feltételezett róluk sem kevesebbet.
Felérve egy hatalmas, két szárnyas ajtó állta útjukat, ami felett faragott betűkkel díszelgett, hogy olvasó terem. Kizárásos alapon vélhették úgy, hogy a megfelelő helyen járnak, a résnyire nyitott ajtón bekukucskálva pedig egy pult, polcok, székek és asztalok váltak láthatóvá, hasonlóan kopottas állapotban, mint a lenti berendezési tárgyak. Nem mozdult, amíg a többiek sem, azonban a torkában dobogott a szíve. Nem a félelemtől, hanem az elfojtott izgalomtól, még sosem járt idebent, szabálytartó diák volt, semmi olyat nem tett, ami ellene lenne a rendnek. Ez volt az első kivétel, hogy most idejött…
- Bemegyünk? – Kérdezte csendesen, mintha csak a többiek jóváhagyására várt volna, de valójában csak nem szeretett volna előre furakodni.
Belépés után ámulva nézett körbe a hatalmas helyiségben, a lámpák le voltak szerelve, valószínűleg, hogy megelőzzenek egy esetleges tűzesetet, azonban jó pár könyv, és berendezési tárgy érintetlenül hevert mindenfelé. Jól láthatóan lábnyomok voltak a porban, amit először észre sem vett. Ezek a könyvespolcok, illetve az asztalok felé vezettek, amiken még akadtak könyvek. Pár már a földön hevert, valószínűleg a próba alatt megrémültek dobálták el őket, aztán senki nem tette vissza már. Tökéletes helyszín volt arra, hogy megrajzolja, egyszerűen sikoltott egy történetért, ami szép lassan kezdett is kirajzolódni a szemei előtt.
Fel sem tűnt neki, hogy lassú léptekkel a hajdani pult felé veszi az irányt, hogy végig húzza rajta a kezét. Ujjait por lepte be, ami nem is meglepő, ha az eltelt éveket figyelembe veszi az ember. Azonban annyira különleges volt a környezet, benyúlva egy régi füzetet vett elő, amibe még azt jegyezték fel, melyik tanuló melyik könyvet vitte el magával. A kézzel írt bejegyzések már nem is emlékeztettek a manapság használt számítógépes rendszerre, sokkalta mitikusabbnak hatott, mintha már ez is valamiféle varázserővel bírna.
A lelkes kutakodást azonban valami furcsa zaj zavarta meg, ami alátámasztani igyekezett egy szóbeszédet. Mintha sírás lett volna. Saori felemelte a fejét, de semmit nem lehetett látni, pedig itt már ablakok is voltak. A hang irányába világított a zseblámpával, azonban így sem látott sokkal többet. Visszasietett a többiekhez, akik valószínűleg maguk is hallották a hangokat, mert többnek tűnt, egyetlen egynél.
- Mintha… nem volnánk már egyedül. >w< – Nem volt félős, sok rossz dolgot látott már, ismerte az ágy alatt rejtőző rémek igazi arcát. – Semmit se érzékelek… Te, Haru~chan? – Teszi fel a kérdést, Yuunáról nem feltételezi, hogy hasonló képességekkel bír, bár az energiái alapján biztos benne, hogy nem egy hétköznapi ember. – Lehet, hogy csak valahol befúj a szél, és az ad ki ilyen hangot? – Ez is egy lehetőség volt, egy igazán logikus lehetőség, bár a szíve mélyén örült volna, hogyha nem így lenne.
Bárhogy is döntenek a többiek, igyekszik mellettük maradni, a maga részéről szeretné megnézni, honnan, és kitől, vagy mitől származnak a hangok. Azonban semmit nem tesz, amíg Haru~chan nem mondja, nehogy kedvét veszítse. Ráadásul tapasztaltabb is nála, szóval megbízik a megérzéseiben.

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #7 Dátum: 2017. Júl. 29, 19:31:10 »
Egy mosollyal köszönte meg Akiyama-kunnak az ételt, észre sem véve, hogy mekkora vívódást váltott ki belőle a kérése. Ha pedig észrevette volna, akkor se értené különösebben a dolgot, hiszen ez csak étel, lehet belőle másikat venni. Az olyanok, hogy limitált kiadás és különlegesség nem sokat mondanak neki, mivel nem igazán foglalkoztatják az ilyen dolgok. Azt azonban neki is el kellett ismernie, hogy a kapott elemózsia rettentően finom *w*, ennek pedig egy elégedett hümmögéssel adott hangot, miközben Saorit hallgatta.
Látta és tulajdonképpen értette is a lány zavarát, melyet a buszmegállós-követős története váltott ki belőle. Nem élete legjobban sikerült kamuja volt, de hirtelen jobbra nem futotta. No meg, nem is volt teljesen hazugság - abba csak belezavarodott volna -, csak a történet egyes részeit ferdítette el :s. Hiszen, azt mégsem köthette a lány orrára, hogy tulajdonképpen utána kémkedik, mert látta kilépni Mamoru lakásának ajtaján. Ez pedig koránt sem tetszett neki, főleg, ha hozzá vette az előzményeket >w>. Egy igazi kém ilyet nem csinál ˘w˘. Nem mintha ő az lett volna - ő műkorcsolyázó volt! -, de ebben a szituációban szerette volna azt hinni, hogy az, mert akkor sikeres lesz.
A második előkerülő lámpára csak felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Pedig szívesen megkérdezte volna Saorit, hogy miért vesződött ezekkel, ahelyett, hogy hozta volna a telefonját. Azt könnyebb is volt, kevesebb helyet is foglalt volna és bizonyosan Akiyama-kunnál is ott volt a sajátja. Bár tény, ő csak potyautas volt a történetben, eddig nem is ismerte a lányt, így nem tett megjegyzést. Nem akarta megbántani, vagy ilyesmi. Annyit még ő is tudott, hogy ha ezt megtette volna, még véletlenül sem szerzi meg azokat az információkat, amikre szüksége volt. Bár, arról apró gondolatfoszlánnyal sem rendelkezett, hogy ezt miként vitelezi ki.
Saori válaszát hallgatva egyértelmű lett számára, fent folytatják a keresést. Mondjuk neki igazából teljesen mindegy volt, fele annyira sem mozgatták meg a történtek, mint a másik két társát. De velük kellett tartania a céljai érdekében.
- Ez… biztonságos, el fog bírni minket >__<? - húzta oldalra a száját, mikor a rálépés előtt kicsit „megnyomkodta” a lábával a lépcsőt, mely, ahogy várta: nyikorgott. Nem volt egy félős típus, de már így is problémák voltak a lábával, nem különösebben vágyott olyan élményekre, hogy beszakadjon alatta egy régi könyvtár lépcsője. Lassan, kicsit lemaradva haladt felfelé, a többiek után, tényleg nem különösebben szeretett volna meglepetéseket. Hirtelen nagyon irigyelte minden rokonát, akik spéci képességgel tudtak a levegőben állni. Ő is akart, de mindig azt mondták, hogy nem képes rá TwT.
Ahogy felért az emeletre, megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, kicsit el is engedte magát. Nem is gondolt olyasféle lehetőségekre, hogy az emelet is beszakadhat alattuk, valamiért csak a lépcsőkben látta a veszélyt. Körülnézve érdekes tényre lett figyelmes, érzett még egy embert, vagy legalábbis személyt. Általában nem figyelt az ilyenekre, nem különösebben érdekelte ez sem, mint sok minden más. Most azonban egy elhagyatott házban volt. Megfordult a fejében, hogy szól a többieknek, de úgy volt vele, biztosan érzik ők is, meg sem fordult a fejében az ellenkezője.
- Azért vagyunk itt, nem :o? - nézett a másik lányra kérdőn, mikor megállt mellette az ajtó előtt. Isten ments, hogy ő keresett volna bármiben is logikát, de ez azért elég furcsa volt neki. Miért kérdezte meg hogy bemennek-e, ha azért hívta ide Akiyama-kunt, hogy kiderítsék, mi folyik itt OwO? Talán meggondolta volna magát? Válaszokat mindenesetre nem kapott, meg sem kérdezte, nem különösebben mozgatta meg a kérdés, csak furcsállta. Az ajtó nyitását ő a másik kettőre - vagyis tulajdonképpen Akiyama-kunra - hagyta.
Amikor a többiek után belépett egy olyan teremben találta magát, ami egy régi, Büszkeség és Balítélet kaliberű filmben is lehetett volna, már a század szempontjából. A sálat továbbra sem húzta el a szája elől, még mindig minden tele volt porral, bár tény, ettől még melege volt. Ezen kívül a látási viszonyok sem voltak éppen tökéletesek, még mobillal sem. Próbált valahogy állítani a zseblámpa fényének erősségén, de ez nem éppen sikerült neki, olyan annyira nem, hogy a keresés közben kicsúszott a kezéből a készülék, mely hangos koppanással ért földet.
- Bocsi, véletlen volt ^^” - nézett a többiekre, majd le hajolt a készülékért, ekkor vette észre a lábnyomokat a porban. Alapvetően nem tulajdonított volna neki nagy jelentőséget, hiszen ott voltak hárman. De ki tudja? -  Akiyama-kun, ezt szerintem meg kéne nézned :o - hívta a fiút, hiszen ő volt a hős - még ha nem is értett mindennel egyet, amit a fiú ez alatt a címszó alatt csinál >w< -, neki kell megmondani, hogy hogyan használják fel a dolgot. Feltéve, ha érdekesnek találja a nyomot. Ha nem, az se baj, ő akkor is úgy érzi, hogy mindent megtett, amit meg lehetett.
Ahogy meghallotta a síráshoz hasonlító hangot, érdeklődve kapta fel a fejét. Nem volt ismerős. Nem tudta sem a fiúhoz, sem a lányhoz kötni, magáról pedig tudta, hogy nem sír, így ezt az eshetőséget is kizárta. A hang forrása felé nézve pedig pont annyit látott, mint Saori, vagyis semmit, csak egy pontot, amit megvilágítottak egy zseblámpával és egy telefonnal. Érdekes egy szituáció volt az biztos, de valahogy nem érzett félelmet, csak egy kis zavart. Nem értette, hogyan jöhet olyan helyről hang, ahol nincs semmit. Talán mobilról ment a felvétel :S?
A lány szavaira visszafogott egy sóhajt. Igazándiból, valószínűleg az elejétől kezdve nem voltak egyedül, de ezt nem mondta ki hangosan. A lány nem őt kérdezte, így nem érezte úgy, hogy bele kellene szólnia a dologba. Majd Haruval megbeszélik. Ő addig egy furcsa, meglehetősen öngyilkos ötlettől vezérelve, minden félelemérzet hiányában a korábbi hang forrása felé indult, hátha közelről lát valamit, ami említésre méltó.
- Szerintem a szélnek nem ilyen a hangja, meg kint még nem is fújt, de bármi lehet - vonta meg a vállát, mert úgy érezte, hogy a második kérdés, már nem csak a fiúnak, hanem mind a kettejüknek szólt. - Szóval, most mit csinálunk? - fordult Haruo felé, mert, ahogy észrevette: Saori ilyen tekintetben mindent a másikra bízott, jobban mint ő, akit bár nem érdekelt annyira a hely, mégsem akarta százszázalékosan vakon követni a fiút. Minimálisan tudni szeretett volna arról, hogy mit és hogyan fognak csinálni. Ezt talán még a hős is megbeszélheti azokkal, akikkel éppen „hősködik^-^.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Júl. 29, 19:34:36 írta Tachibana Yuuna »

Karakterlap

Akiyama Haruo

Eltávozott karakterek

Shounen hero

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#305D87 // #D7A980


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #8 Dátum: 2017. Dec. 15, 15:26:55 »
Saori bölcsességére csak forgatja a szemeit. Valahogy nagyon nem bírja ezeket a mondásokat, valószínűleg azért, mert sokkal szívesebben fogalmaz meg ő maga bölcs gondolatokat. Egy shounen hőshöz ez illik, neki kell tanítania valamit a nézőknek, másoknak. Meg alapvetően, pontosan abban a korban van, amikor mindent a saját bőrén akar megtapasztalnia – és meg is kell! Tudja magáról, hogy ő ugyanaz az idegesítő, tenyérbemászó kis wannabe, amiként Naruto is kezdte az egész sorozatot. Őszintén hisz abban, hogy csak idő kell, és másoknak a szívéhez fog nőni, úgy, ahogy van, a saját butaságaival együtt. Aztán az út közben természetesen ő is fejlődik majd sokat, belőle is egy sokkal elhivatottabb, érettebb személyiség lesz. Ám ennek előkövetelménye, hogy most bukdácsoljon, bénázzon, veszítsen, tanuljon a saját hibáiból.
Óvatosan lépked a lépcsőn, a furcsán bizonytalannak tűnő fokokat kihagyja. Szerinte nem szükséges szólnia, hogy ha fent volt probléma a lánnyal, akkor oda mennek. Hozzászokhattak már mindketten, hogy Harunak nagyon sok gondolata van, mégis csak a legszükségesebbeket osztja meg a külvilággal, főleg akkor, ha fókuszál. Most éppen arra, ahogy recseg a lépcső, és hogy véletlen se szakadjon be alattuk. Számára ez nem jelentene akkora problémát, de a másik két lányról úgy tudja, nem képes a lélekrészecskéket olyan magas szinten manipulálni, hogy a levegőben ácsorogjanak. Igazából, neki is menne, csak fél a magasságban, úgyhogy az ilyen helyzeteket igyekszik elkerülni. A lépcsőn felfelé csak akkor kapja fel a fejét, amikor más lélekenergiát észlel, és nagyon próbálja beazonosítani, hátha érzett már hasonlót. Noha elég sokféle fajjal volt már dolga a családja és hőstettei nyomán, még mindig érhetik meglepetések őt is.
Saori kérdésére, hogy bemenjenek-e, csak bólint egyet. Hagyja, hogy a lány kinyissa az ajtót, nem érez semmit közvetlen a túloldalán, úgyhogy nem félti kifejezetten. Ennek ellenére szorosan a nyomában van és követi. A zseblámpájával világít körbe, még mindig nyugtalanítja ez a lélekenergia, ő tudja, hogy van itt valaki. Nem lát semmit egyelőre, és ez őt egyáltalán nem lepi meg. Biztos benne, hogy bármi is bujkál itt, nem akar polgárpukkasztani, nem akarja felfedni magát. Akkor egyértelműbbek lennének a jelek, nem próbálná elfedni a jelenlétét, nem ilyen ritkán tűnnének el diákok. Valami bujkál, és ebből azt is feltételezheti, hogy fél, vagy legalábbis ők hárman erősebbek nála. Nem akarja megmutatni magát, nem akar közvetlen csatába bonyolódni. Ez nem jó, hamar érhetik őket kellemetlen meglepetések…
Éppen gondolataiba van feledkezve, amikor Yuuna leejti a telefonját, emiatt pedig kicsit összerezzen, és értetlenül pillog a lányra. Amint leesik neki, mit bénázik, gonosz tekintettel mered felé. Nem igaz, hogy nem bírja ki anélkül, hogy ráhozza a frászt. De legalább sikerült valami nyomra bukkannia, amikor megkéri, odamegy mellé, megvizsgálja a lábnyomokat.
– Ahogy Saori mondta, járnak erre, úgyhogy logikus, hogy lábnyomok vannak a porban. Azonban gondolom, egy hete, az eset óta nem járt itt senki, ez pedig annál frissebbnek tűnik, tekintve, hogy mennyi por va… – fejezné be a mondatát, de Saori végighúzza az ujját egy roppant poros felületen, melynek nyomán csak még több kosz száll a levegőbe. Tüsszentenie kell, majd köhögésben tör ki, pulcsija ujját a szája elé tartja, hogy közben ne lélegezzen be még többet. Gyorsan előre húzza hátizsákját, egy orvosi maszkot vesz ki belőle. Gyorsan felhúzza, de ő nem a megfázás elkerülésére használja, hanem inkább a por kiszűrésére. Amúgy sem nagyon szabadna ilyen környezetben lennie, az egészsége nem annyira engedi meg számára. Pontosan emiatt van a fullbring képessége, hogy megtisztítsa a levegőt, de abban igen hamar elfáradna, nem éri meg. Gondosan kell takarékoskodnia az erejével, mert úgy gondolja, szüksége lesz még rá. Nagyot szusszant, amikor végre megszűnik a köhögés, és nagy levegőket vesz. Int a lányoknak, hogy jól érzi magát, csak egyelőre nem erre találták ki a szervezetét. Nagyon hajlamos a fertőzések elkapására is, de ennél most sokkal, de sokkal fontosabb, hogy pontot tegyen az ügy végére és megoldja!
Ekkor hallja meg a síráshoz hasonlító hangot, és csendben fülel, próbálja megállapítani, pontosan honnan is jöhet a hang, de elsőre elég esélytelennek tűnik. Egyértelműen félreérti Saori kérdéseit, és úgy gondolja, hogy a lány halálosan fél, a nyugtatásban viszont pont nem túl jó. Hiszen ő is fél, most éppen nem annyira, hiszen még nincs mitől. Annak ellenére, hogy mindig próbál bátornak látszani és belekényszeríteni magát ilyen helyzetekbe, de attól legalább olyan bizonytalan és félős, mint bárki más. Sőt, talán még egy picit annál is jobban.
– Nem hiszem, hogy ez a szél volt. Nem vagyunk egyedül – állapítja meg hangosan, bár úgy sejti, hogy ezt ők is tudják. Még mindig nagyon próbálja megérezni, merre lehet a vendégük, de egyelőre kicsit tanácstalan. Azzal kapcsolatban is, hogy pontosan mi legyen a következő lépés, főleg, hogy mindkét lány tekintete rá szegeződik. Yuuna hangosan is nekiszegezi a kérdést – mi legyen? Általában szeret irányítani és természetesen ő a főszereplő a sztoriban, de néha azért megszeppen, amikor mindenki tőle várja a megoldást, de nem érzi magát megfelelően kompetensnek. Most is így van, pillog, kicsit elvörösödik, motyog pár érthetetlen és talán értelmetlen szót. Ezt arra használja, hogy időt hagyjon magának a gondolkodásra.
– Azt mondtad, van egy titkos folyosó a könyvespolcok mögött, ahonnan a hátborzongató hangok szűrődnek ki, nem? – kérdezi Saorit, mert eszébe jutott, mit mesélt. Ha nem tudja megérezni a hangok forrását, akkor majd logikusan kikövetkezteti. – Azt a folyosót kellene megtalálnunk. Eddig minden elég klisés volt, a lépcsőrecsegéstől kezdve a poros könyvtáron át a furcsa sírásig. Úgyhogy feltételezem, az egyik könyv elmozdításával jutunk majd be a titkos folyosóra… vagy bárhogy máshogy. Mindegy, hogyan, csak találjuk meg a bejáratot! – mondja, majd ő maga megvizsgálja a rést a falak és a polcok között, hátha van olyan, és valahol be tud nézni, hátha lát valami nyomot. Ha ez nem jön be, akkor ahogy javasolta, igyekszik megmozgatni könyveket és nem belélegezni a port, és erre biztatja a többieket is. Bármiféle lámpatartót meghúzogat, vagy egyéb klisés karszerű dolgokat. A legtöbb tárgyat elmozdítja, és a földet is figyeli, hátha ott kell rálépni valamire és azzal találják meg azt a bizonyos folyosót… aminek a létezésében kicsit kételkedik még mindig.

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #9 Dátum: 2018. Febr. 24, 01:23:16 »
A fiú bólintására lassan nyitotta ki a nagy, két szárnyas faajtót, ami az eltelt hosszú évekre fittyet hányva, egészen könnyedén nyílt ki. Egyből bevilágított a lámpával, de a különböző berendezési tárgyakon, és régi könyveken kívül semmi figyelemre méltót nem látott. A figyelmét elkerülte, hogy a falon több hatalmas festmény is lógott, de egy hely üresen állt, a falon látható volt a nyoma, hogy mostanában akasztották le, mert ott frissebb, élénkebb volt a szín.
Ahogy meghallotta a fémes csattanást, egyből a hang irányába fordult, kissé talán túl hirtelen megvilágítva a másik lányt, így gyorsan elkapta róla a lámpa fényét. Kezét kalapáló szívéhez szorított, mély levegőt véve próbálta nyugtatni magát, hiszen nem történt semmi, semmi az ég-világon.
Haru~chan is úgy vélte, hogy nincsenek egyedül egyáltalán nem nyugtatta meg őt. Olyan érzés volt mintha a falak figyelni, mintha minden mozdulatát kémlelné valami, de nem látott semmit.  A fiú kérdésére egyértelműen bólintott, jól ismerte az titkos folyosó történetét.  Legtöbbször szellemtörténetekben bukkant elő, azonban mint mindennek, ennek is megvolt az igazság tartalma.
- Igen valahol a polcok mögött kell lennie! -  Válaszolta, miközben az elemlámpával és arra világított. - Úgy tartják még a második világháború idején az iskolában a harcokban sérült katonákat látták el,  ez pedig egy menekülő útvonal volt rajtaütés esetére.  Amikor véget ért a háború, nem használták többet, és szép lassan feledésbe merült. - Kezdett bele a magyarázatba mintegy a saját figyelmét is lekötve, hátha a tényleg segítenek egy kicsit megnyugodni. - A folyosó az iskola területén kívülre vezet egy földalatti járaton keresztül,  az elmondások alapján így képzeli mindenki.
Zavartan mosolygott a többiek felé, majd a felszólításra bólintott és a polcok felé vette az irányt.  nem volt benne egészen bizonyos könyvek elmozdítása valóban megoldást jelent majd a folyosó megtalálásában, azonban nem szerette volna kedvét szegni a fiúnak.  Megvilágította zseblámpával a könyveket, és egyik-másiknak a címét is kibetűzte. Javarészt régi szótárak, enciklopédiák, valamint történelemkönyvek szórakoztak mindenfelé, sárgálló lapokkal.  A régi papír szagát elnyomta a por, és dohos fa szaga, a bőrkötések cserzettek voltak, ez némiképpen lehangolta.
Aztán újra meghallotta a hangot, amitől a hideg is kirázta. Ijedten rándult össze és fordult abba az irányba ahonnan azt sejtette, hogy a hang forrása lehet. A fény reszketett, mert remegő a keze nem bírta egyenesen megtartani a zseblámpát. Egyáltalán nem számított ilyesmire mikor ide hívta a fiút. Úgy gondolta csak diákcsínyről lehet szó, ő maga pedig egy új mangához találhat alapanyagot. Viszont a jelenlét, amit érzékeltek egyértelművé tette, hogy tévedett, sokkal többről van itt szó, mint holmi kísértet történetről.
Azonban ezek a félelmek inkább csak a fejében léteztek, lévén úgy tűnt az entitás egyáltalán nem kívánt ténylegesen kapcsolatba lépni velük. A hangos, nyöszörgő síráson kívül semmit nem hallottak, vagy láttak, egészen addig, amíg Haru~chan nem nézett két polc közé, ahonnan egy ismeretlen szempár nézett vissza rá. A hirtelen fényre egy szempillantás alatt szűkül össze valószerűtlenül zöld szem pupillája, majd annak tulajdonosa hátrahőkölt, és már el is tűnt. A szűk résben nem lehetett látni pontosan mi történt, de a léptek zaja kivehető volt, távolodott a kis csapattól.
Úgy tűnt a két szekrény között lehet a folyosó bejárata, az egyik oldalinak nekifeszülve képesek voltak együtt elhúzni annyira, hogy a szűk helyen oldalvást egymás után beférjenek. A folyosó beton falai szürkék voltak, a járat pedig szűk, éppen hogy kényelmesen elfért egy ember. Már kívülről sem keltett túl csalogató látványt, belépve kifejezetten hűvös aura lengte körül. Érezni lehetett, hogy ez a falakból jön, nem olyasféle hideg, amit az időjárás okoz, inkább úgy tűnt, mintha a hely atmoszférájához tartozna.
Bevilágítva jobbra és balra is folytatódott a járat. Az előbbi lejtett, még az utóbbi mintha felfelé tartott volna. Egyik irányba sem jutott néhány méternél messzebb a fény, mintha kanyar jött volna, vagy csak a sűrű sötét nem jutott át. A korábbi szempár tulajdonosa, amennyiben hittek a fülüknek, mintha jobbra futott volna el.
- Ide… be akarunk menni? – Kérdezte bizonytalanul, tényleg kezdett ez a kis kirándulás elfajulni az adatgyűjtésből tényleges szellemek üldözése felé.
Mély levegőt vett, és a falra szegezte a tekintetét, ami velük szemben helyezkedett el, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amit évekkel ezelőtt használtak utoljára. Nyelt egy nagyot, úgy érezte, hogy akkorát, amit minden körülötte lévő hallhatott. Nem voltak számára ismeretlenek a világ különböző természetfeletti dolgai, azonban azt tanították neki, mint képesség nélküli embernek, a legjobb az, ha távol marad tőlük. Idő közben természetesen felfedezte, hogy nem éppen átlagos ember, azonban ez koránt sem jelentette, hogy ki szeretné hívni maga ellen a sorsot.
- Tachibana~san, van térerő a telefonodon? – Kérdezett rá, és büszke volt, amiért nem remegett egyáltalán a hangja.
Mivel a lánynak a kezében volt a készülék, így egyszerűbb volt, ha ő nézi meg, mintha Haru~chan, vagy ő halászta volna elő. Volt valami furcsa, megmagyarázhatatlanul rossz előérzete, és amikor ebben megerősítették, vagyis a telefon nem fogott semmilyen jelet, mintha csak egy kő nőtt volna hirtelen a hasában, nyomást érzett a gyomra tájékán.
- Volt egy ilyen előérzetem… Az iskola könyvtárában van egy mobiljel zavaró, hogy ott ne lehessen telefonálni, vagy SMS-ezni, de ez az épület még a technika ilyen szintű fejlődése előtt épült. -  Valószínűleg ez utóbbival már a többiek is tisztában voltak, de a tények tényleg nyugtató hatással voltak rá. – Bármi is van most itt, a fal mögött, úgy tűnik, hogy tart tőlünk, vagy csapdába akar minket csalni. Ez utóbbitól kicsit tartok. – Vallotta meg csendesebben.
A járatba belépve már sokkal egyértelműbb volt, hogy a korábban látott szellem egy lélek, egy gyenge, emberi lélek érzetét keltette mindenkiben. Ez azonban nem nyugtatta meg, hiszen nem zárta ki, hogy valahol, a járatban lapuljon valami, amit most nem érzékelnek. Ettől függetlenül követte a többieket, ha végül úgy döntöttek, hogy valamelyik irányba nekiindulnak, felderítve a felfedezett járatot. Kényelmetlenül érezte magát a dolog miatt, főleg, hogy az ő felelőssége volt, hogy most itt vannak, ráadásul egészen önző okból. Általában igyekezett kerülni, hogy bárkinek is baja essen az ő hibájából, inkább segíteni szeretett, ártani soha. Éppen ebből adódóan kifejezetten feszült volt, ami némiképpen figyelmetlenné is tette, holott éppen most nem lankadhatna a figyelme, mikor egy teljesen ismeretlen helyen vannak, egymásra, és a zseblámpák halvány fényére utalva. A hátuk mögé pillantott, de csak az üres folyosó nézett vissza rá, csupán az érzékei játszanának vele, vagy valóban követi őket valami?

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #10 Dátum: 2018. Jún. 06, 23:03:04 »
Bólogatva hallgatta Akiyama-kun felvetését, mi szerint a lábnyomok, amiket mutatott feltehetően frissek, hiszen nincs rajta por, vagy mi. Igyekezett úgy csinálni, mintha ő is pontosan ezért hívta volna fel rá a fiú figyelmét, nem pedig azért, mert tök menőnek érezte, hogy végre talált valamit, ami hasznos lehet *w*!
Akiyama-kun tüsszentésére azonnal felkapta a fejét és a lábnyom helyett a fiút kezdte pásztázni, hogy minden rendben van-e vele. Yuuna soha nem kezelte úgy a betegsége miatt, mint valami hímestojást, ez már csak abból is látszott, hogy most is vígan, egy szó nélkül sétált be vele egy számára minden bizonnyal nem túl egészséges házba. Megfordult a fejében, hogy felajánlja a nyakában lévő sálat - teljesen elfelejtkezve arról, hogy miért is van az ott :S -, mikor a fiú egy orvosi maszkot húzott elő, így tehát az ő segítségére nem volt szükség. Mindenesetre azért egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőle, mikor a fiú intett, hogy minden rendben. Egészen biztosan csúnya lebukás és nagy nagy lembasz járt volna azért, ha itt most miattuk történik valami a Haruval :s. Bár, ha jobban belegondolt, akkor ő csak belecsöppent ebbe az egészbe, tény nem akadályozott meg semmit, de nem is ő rángatta ebbe bele :S.
- Lefotózzam a lábnyomot, hátha még később hasznos lehet :o? - kérdezte a fiút, mikor az már teljesen rendesen lélegezett és láthatóan visszatért a nyomozáshoz. Ha helyeslő választ kapott, akkor elválaszthatatlan kellékjével, a telefonjával készített egy fényképet, ha pedig nemlegeset, akkor csak annyiban hagyta a dolgot.
Ahhoz továbbra sem szól hozzá, hogy egyedül vannak-e vagy sem. Ő tisztán érezte, hogy nem, de a kérdés, még mindig nem neki szólt, így csak zsebre dugta a kezét, előre-hátra hintázott a talpán, és várta, hogy mi is lesz majd a következő lépés. Szerencsére a kérdése nyomán hamar erre terelődött a szó. Csendben és figyelmesen hallgatta a lány szavait, mi szerint igen, lennie kell itt valami titkos alagútnak.
Amíg Saori a könyvek kihúzogatásával próbálkozott, ő végig tapogatta a falakat és a maga 155 centiméterével elérhető dolgokat. Haloványan derengett neki, mintha Niichannak a sok játék között lett volna valami hasonlója, ahol ki kell jutni valami régi templomból vagy miből. Ezt nem tudta, de az egyik szinten az volt a lényeg, hogy egy rejtekajtót kellett keresni, amit úgy lehetett megtalálni, hogy valami tárgyat mozdít el az ember. Nem tudta, hogy ez mennyire működhet a valóságban, de jobb ötletnek találta, mint állni és nézni, hogy a többiek csinálnak is valamit >w>. A keresgélés azonban nem tartott sokáig, ugyanis megint meghallotta a korábbi hangot, ám mikor odakapta a fejét és a telefonját ismételten csak a semmi volt előtte.
Ezt követően azért egyszer biztos, ami biztos alapon megfordult a tengelye körül, így látta meg, hogy Akiyama-kun valamit nagyon néz a polcok között. Egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy odamenjen-e vagy békén hagyja, de végül is győzött a kíváncsisága, így a fiú mellé lépett.
- Láttál valamit? - kérdezte, hitt benne, hogy nem ijeszti meg a másikat, nem volt ő annyira csendes, hogy ez így legyen. Hallotta a léptek hangját is, amire felvonta a szemöldökét. - Vagy inkább valakit o.O? - Nem ő volt a legélesebb kés a fiókban, de az még neki is leesett, hogy feltehetően e mögött lehet a titkos folyosó, amit keresnek.
Miután sikerült felfedezni és elhúzni a polcot, utálta bevallani, de egy picit, csak egy egészen picit elkezdte izgatni, hogy mi is lehet a dolgok hátterében, vagyis inkább abban az alagútban, amit felfedeztek. Valahol mélyen azonban úgy érezte, hogy ez nem helyes, hiszen ő nem ezért volt itt, tulajdonképpen semmi köze sem volt a dologhoz. Ő Shimizu-sant követte mert… mert egy olyan szituációban találta, amire gondolni sem akart, mert fájt TwT. Nem annyira, mintha Niichant vette volna el tőle egy bátyjbitroló, de valami egészen hasonló volt. Saori kérdése rántotta ki a gondolatvilága nem éppen kedves képeiből :S, ám nem tudott azonnal válaszolni rá, inkább csak meglepve nézett a lányra.
- De hiszen már bejöttünk, csak végig kell mennünk a folyosón, igaz Akiyama-kun? - osztotta meg vele ezt az egészen egyszerű tényt, amivel a maga módján arra szeretett volna utalni, hogy talán, de tényleg csak talán kicsit késő feltenni ezt a kérdést akkor, mikor már kis híján el is indultak. Ettől függetlenül megvárta, hogy Akiyama-kun mit is reagál majd, de szinte biztos volt abban, hogy tovább fognak menni. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy esetleg felveti Saorinak, hogy ha nem akar menni, vissza is fordulhat, de nem tette, öngól lett volna. A korábban látottak fényében jobb volt látni, mint nem tudni, hogy éppen mit csinál.
Körülnézés szempontjából annyira nem kötötte le a hely, csak egyszer körbepillantott, megállapította, hogy fele olyan poros sincs, mint amire eleinte számított, majd pedig feloldotta a telefonját, hogy megnézzen rajta valamit. Még a korábban kikapcsolt mobilinternetet is visszakapcsolta rajta, vagyis inkább csak szerette volna, mert valahogy egyáltalán nem akart ez neki sikerülni. Nem volt térerő :|. Mintha Saori megérezte volna a problémáját, pontosan ebben a pillanatban fordult felé ugyanezzel a kérdéssel.
- Nincs :/ - felelte nemesen és egyszerűen, mert nem hitte, hogy bármit is túl kellene ragozni ezen a dolgon. - Amúgy, csak én gondolom úgy, hogy ennek a helynek porosabbnak lenne lennie? - kérdezte, ám egy pillanatra sem nézett fel a készülékéből, próbált valamit kezdeni a helyzettel. Nem volt térerő, el volt vágva a külvilágtól, ez pedig hirtelen jobban zavarta, mint bármi más ebben a szellemes szituációban. Azt maximálisan meg tudta emészteni, hogy egy régi iskola könyvtárában szellemek kísértenek, de hogy ne legyen térerő, a huszonegyedik században. Ez egyszerűen nonsense volt! Még akkor is, ha sejtette, hogy a vastag kőfalak tehettek erről.
- De ha félsz, akkor minek kezdtétek el egyáltalán ezt az egészet :/? - kérdezte, ezt ugyanis nem értette, legalábbis annak fényében, amit viszont korábban értett, mi szerint a lány hívta ide Akiyama-kunt, hogy kiderítsék, hogy mi is folyik itt. Ez viszont így kicsit ütötte nála a dolgokat @.@. Inkább nem is foglalkozott ezzel tovább, mielőtt jobban belezavarodik, szóval a fiú felé fordult.
- Mit gondolsz, merre menjünk :o? - ismételte el, tulajdonképpen a standard kérdést, miközben itt létük óta először próbálta letapogatni az érzékeivel, hogy ki vagy éppen mi lehet előttük az alagútban :S, már a sima lelken kívül, akit szerinte bárki megérezhetett. Bújócskából egyes.
Normális esetben sose tett volna ilyet de… de kezdett túlságosan is kíváncsi lenni >w> és ha mást nem, akkor próbált építő jellegű tanácsot adni a Főszereplőnek. No meg, attól, hogy nem volt annyira poros ez a hely, maszk ide vagy oda, még nem volt egészséges se a fiúnak, se pedig nekik, neki pedig élsportolóként szüksége volt egy jő tüdőre. Így úgy gondolta, jobb, ha megpróbálják minél hamarabb lezárni ezt a szellemes kis ügyet. Kivéve, ha fekete bogárizék is szerepeltek benne, akkor lezárás helyett lehet inkább a menekülést választotta volna. Róluk Niichan azt tanította, hogy veszélyesek. Mondjuk… a korábbi lábnyom alapján talán nem ők azok, ha jól emlékezett, nekik nem volt lábnyomuk. Ahogy elvileg a szellemnek sem, akit érzett. Vagy… mégis?

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 202

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Elérhető Elérhető

Re:Szellemidézés
« Válasz #11 Dátum: 2019. Jan. 26, 22:19:09 »
Üdvölet!

A küldetéseteket lezárom!

Tachibana Yuuna, Shimizu Saori: 2000 LP és 2500 ryou
Akiyama Haruo: Mivel a karakter leadásra került, nem részesül jutalomban.