Emberek Világa > Lezárt küldetések

Szellemidézés

(1/3) > >>

Shimizu Saori:
Hosszú ujjai végig simítottam a ruha pamut anyagán, többször, pedig elsőre is tökéletesen állt rajta. Igazából fogalma se volt róla, miben kellene mennie, egyetlen dologban volt biztos, már ami az öltözékét illette, nem magasított sarkú cipőben. A legutóbbi kalandjuknál viselt lábbeli se praktikus, se kényelmes nem volt, így egyértelműen inkább egy teniszcipőt választott magának, ami illett a tavasziasan virágmintás ruhához. Fejében az járt, vajon egy szellemház meglátogatásánál számít, mit visel?
Végül arra jutott, jó lesz ez így, nem szeretne rossz benyomást tenni senkire, ha véletlenül a gondnok, vagy más alkalmazott rájuk találna. Abban bizonyos volt, nem Haru~chan fogja ez esetben megmenteni őket attól, hogy rendőrt, vagy a szüleiket hívják azonnal. Mégis egyértelmű volt, hogy a fiú segítségét kell kérnie, mert a következő fejezet történetéhez kiválónak tűnt a helyszín.
Az iskolája egy régi nagybirtokon állt, mert mi mást is szeretne jobban a fényűzésnél az arisztokrata családok sokasága, ha nem az ősi hagyatékokat? A felújított épület egyszerre volt impozáns, és hagyományőrző, ami Tokió külvárosában kissé furcsának hatott, de igazából neki nem számított, milyen az épület, ahová iskolába kell járnia. Az apja választotta, neki pedig csak tanulnia kell benne, az lényegesebb, hogy kiktől, mint az, mi ez a hely.
Egyetlen hely foglalkoztatta már azóta, mióta csak oda járt, a régi könyvtár épülete, amit közel ötven éve senki nem használhatott, de fel sem újították azóta, mivel műemléknek nyilvánították, így nehéz megegyezni, min változtathatnak, és min nem. Neki azonban ennél fontosabb volt, hogy számtalan szellemtörténet kapott szárnyra, aminek mindegyike az olvasóteremben, vagy a belsőudvar fájánál játszódott. Muszáj volt látnia a helyet, úgy érezte, hogy tökéletes lenne ihlet gyűjtéshez, és akár egy teljesen új történetet is elkezdhetne belőle. Kérdés sem volt, hogy megy, és felderíti. Ahogy az sem, Haru~chan lesz a kísérete. ^-^
Már kilépett az ajtón, mikor tárcsázta a számot és a telefont a füléhez szorítva indult neki. Már korábban egyeztetett az otthoniakkal arról, hogy a délután nagy részét nem tölti itthon, és az édesapja is áldását adta, mikor meghallotta az Akiyama fiú nevét. Biztos volt benne, hogy valamit félreért, de ha nem kérdez rá, nem ő fogja megmagyarázni a dolgokat.
- Haru~chan, itt Saori. – Szólt bele csendesen a készülékbe. – Szükségem van rád, pontosabban a hősi mivoltodra. Az iskolám bajban van, és úgy gondolom, hogy te vagy az egyetlen, aki meg tudja oldani ezt az esetet. Mondom a pontos címet, ott találkozunk. – Nem volt benne biztos, hogy a fiú tudja-e, melyik iskolába jár, így ez volt az egyszerűbb megoldás.
Oldaltáskájában lapult az anyaggyűjtéshez minden eszköze, amiért el kellett ide is néznie, mielőtt visszatért az iskolába. Nem zavarta, Mamoru~nii azt mondta, hogy akkor jön és megy, amikor csak szeretne. Úgy gondolta, hogy ez ténylegesen azt jelenti, hogy pontosan akkor, amikor csak kedve van hozzá. Nem találkoztak túl sokat, mióta keményebben kezdett el edzeni, lévén már újra versenyezhet. Sóhajtva gondolt az előtte álló hosszú útra, talán mehetne busszal, de valami különös érzés járta át, ami miatt inkább a gyalog utat választotta. Mintha figyelné valaki.
Talán már az előtte álló szellemkönyvtár gondolata lenne rá ilyen hatással? Megrázta a fejét. Tisztában volt vele, mennyi minden veszi körbe a nagyvilágban, talán nem volt olyan képessége, amire a családja vágyott, így különleges kiképzést nem kapott, azonban nem hagyták tudatlanul. Éppen ezért tudta, nincs szellemlény a közelében, legalábbis olyan nem, amit képes volna érzékelni. Akkor mégis mi lehet ez?
Nem hagyta, hogy a rossz érzés meggátolja tervében, határozottan megállt az iskola íves, fém kapujában. Még egyszer körbenézett, de mivel semmi gyanúsat nem látott, végül úgy döntött, kicsivel odébb, egy nagyobb fa takarásában bemászik. Haru~chan szerencsés volt, nem szorult rá az ilyen dolgokra, nagyon irigyelte érte, bár az előtt nemigen ismerte, hogy bemutatták egy családi összejövetelen. Amint felfedezte a várakozó fiút, egy kisebb kaviccsal megdobta, hogy felhívja magára a figyelmet, és ne csapjon nagy zajt, majd intett neki, hogy jöjjön utána.
- Örülök, hogy eljöttél! – Mosolygott rá kedvesen, majd tekintete megakadt egy ismerős alakon. – Ő veled van? – Vonta fel szemöldökét, egyértelműen a fiatal lányra nézve, hogy Haru~chan is pontosan lássa, kire gondol. – Ha beárul minket, fújtak az akciónak… – Sóhajtott lemondóan.
Nem akart semmi rosszat a lánynak, de ha valakinek is szól arról, hogy most itt vannak, akkor már az előtt lebuknak, hogy egyáltalán bejutnának a könyvtár épületébe. Tudta, hogy valahol már látta a lányt, sőt, mintha a neve is rémlene, néhány anekdotából, de annyira lefoglalta személyes tragédiája, hogy egyáltalán nem akart vele foglalkozni. Csupán abban tudott reménykedni, Haru~chan szót ért vele, vagy valamiképpen ráveszi, hallgasson arról a tényről, hogy éppen mire készülnek. Amit bizonyosan nem tud, de már a birtokháborítás ténye is elég lehet ahhoz, hogy ezt megtudja az apja.
- Várjunk csak! Te vagy Mamo~chan edzőtársa! Ken~nii tanítványa! – Szakadt ki belőle talán a kelleténél kicsit hangosabban is a felismerés. Kezét a szájára szorította, majd körbenézett, nem-e vették észre, azonban nem látott közel, s távol egy lelket se magukon kívül.

Tachibana Yuuna:
Fáradt volt, végtelenül fáradt. Kevesebb, mint két hét volt hátra a világbajnokságig, ami pedig azzal járt, hogy több időt töltött jégen és intenzívebbek voltak az edzései. Ez pedig lefárasztotta őt, mint az év végi vizsgák, melyeket már szerencsére a háta mögött tudhatott. Ahogy haladt előre és a fülében szólt egy beazonosíthatatlan eredetű zene a rádióból, ott helyben, állásban el tudott volna aludni, már csak az a tudat éltette, hogy egy sarok és Mamorunál van. Ettől azonban egyből bűntudata támadt >w<. Szeretett a fiúnál lenni, jól is érezte magát, még ha számára sokszor furcsa dolgok történtek is ott, azonban mindig, mielőtt oda ment és miután elment, úgy érezte, hogy elárulta Niichant, vele kellett volna töltenie az időt, hiszen bármikor, bármi történhetett. Bárki megpróbálhatta elvenni tőle, amit nem hagyhatott :x. Azonban néha már-már Mamorura is így gondolt, ami rettentően megrémítette. Az érzés, hogy a bátyján kívül valaki más is olyan fontos legyen neki, ijesztő volt. Mert bár voltak fontos emberek az életében a nagy részüknek - tisztelet a kivételnek! - az eltűnése nem vágta volna földhöz, csak tudomásul vette volna, hiszen, ha nem is feltétlen tudatosan, de mindent megtett, hogy még véletlenül se kötődjön túlságosan senkihez, mert úgy érezte, ha megszeret valakit, az előbb vagy utóbb, de eltűnik az életéből. Azonban ezt így sosem gondolta végig, vagy éppen fogalmazta meg, most is csak arra a bűntudatra tudott gondolni, amit azért érzett, hogy nem ment haza, pedig nem hazudott, Niichan pontosan tudta, hogy egy barátjánál alszik az edzés késői vége miatt, de akkor sem tudott ezen változtatni.
Most is így érzett, ez talán így is maradt volna, ha abban a pillanatban, ahogy belép a lakás ajtaját tartalmazó folyosóra, nem látja meg, ahogy egy ismerős alak lép ki onnan. Vörös pupillái hatalmasra tágultak, ám még az ő kis elméje is tudta, hogy nem maradhat úgy sokáig, főleg nem bámulhatja a lányt, így gyorsan és óvatosan, a lehető legbalettosabban szökkent ki az ajtóból, a ház mellé, takarásba. Csak remélni merte, hogy a lány nem vette észre >w<. Azt azonban nem értette, hogy mit keres itt. Látta már ugyan párszor a Mamoruval való közös edzéseiken is, de nem gondolta többnek egy extrém rajongónál, amiből Mamorunak sok volt, több, mint amennyit ő egészségesnek gondolt :S. De a lényeg, hogy eddig nem foglalkozott a lánnyal, mert nem gondolta veszélyesnek ez a jelenet azonban nem csak megingatta ezt a hitet, hanem úgy rombolta le, mint az atombomba Hiroshimát és Nagasakit. Ezeken a romokon állva pedig elképzelése sem volt arról, hogy mit higgyen. Ki volt a lány? Milyen viszonyban volt Mamoruval? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak szambát az agyában, de nem tudta a választ. Hogy is tudta volna, mikor még arra sem volt konkrét válasza saját maga számára, hogy ő ki is lehet a fiú életében. Kérdezni azonban nem kérdezett, az túl egyszerű lett volna :/. Ezzel követte el a nap első - meg úgy az élete legtöbb - hibáját.
Ahogy látta a lányt békésen, telefonálva elmenni, ő maga is meg nyugodott, hogy egyedül maradt, ám ez csak pillanatnyi volt, ugyanis ötlete támadt, ám koránt sem zseniális, inkább katasztrofális. Ezzel pedig elkövette a nap második, de vélhetően legnagyobb hibáját, utána eredet. Óvatosan indult meg, nem hívhatta fel magára a figyelmet, így tehát a tuti módszert választotta, a televízióban látottat, ami kimerült abban, hogy lemaradva gyalogolt utána, ha pedig a másik véletlen hátra fordult, apró termetét kihasználva beugrott az első, bujkálásra megfelelőnek vélt dolog mögé.
Végig éberen figyelt, korábbi fáradtsága már sehol sem volt, teljesen felébredt. Az út azonban hosszú volt, ami nem segített neki, főleg nem az önostorozó gondolatainak. Ugyanis végig az úton nem csinált mást, csak magát hasonlította a lányhoz és bármilyen pontot is hozott fel nem számított, mindig önmagát hozta ki vesztesnek. A szemében a lány az ő tökéletes ellentéte volt: magas, hosszú hajú, jól öltözött, jó alakú, kecses mozgású, nagyobb mellű, az arcát pedig nem teljesen emlékezett, de fogadni mert volna rá, hogy az is, meg a szeme is szebb az övénél. Meg igazából mindene >w>. Ahogy pedig erre gondolt és az esélytelenségére, sírni lett volna kedve, azonban igyekezett erőt venni magán, hiszen egy hosszú séta után végre úgy nézett ki, hogy révbe értek egy furcsa épületnél.
Yuunának még csak tippje sem volt arra, hogy hol a jó életben lehet, így az egyik vastagabb fa mögül, minimálisra vett fényerővel, GPS és a net segítségével kiderített egy-két dolgot. Azt, hogy alig két utcányira voltak a Finn-nagykövetségtől, ahol a hét elején volt egy jelenése - ez megmagyarázta, hogy miért volt korábban ismerős az út egy része -, illetve, ami fontosabb, kiderítette, hogy ez valami leányiskola szellemtanyája. Hát ettől nem kifejezetten érezte magát sokkal okosabbnak. De legalább volt ideje kifújni magát, mivel rettenetesen izzadt, aminek a nyaka köré tekert sál és az összecipzárazott hosszú nyakú pulóver volt az oka. Nos igen… be kellett volna szereznie egy garbót, de mindig elfelejtette :| és a nyakát feltétlen takarnia kellett. Mindenesetre, nem vágta, hogy a lány mit keresett itt. Talán a végtelen és kegyetlen fantáziája újra táncba kezdett volna, ha nem jelenik meg még valaki a színen. Még valaki, akit ismert. Akiyama-kun, aki matekból korrepetálta.
Teljesen összezavarodott, olyannyira, hogy miután a fiú is átjutott a kerítésen észre sem vette, hogy a lábai önálló életet élve, saját maguktól indulnak meg előre. Ezzel pedig elkövette a nap harmadik hibáját, felfedte magát és nem túl váratlan módon észre is vették, ezt azonban nem csak onnan szűrte le, hogy rá néztek, az akár véletlen is lehetett volna, a lány hangos szavai sokkal árulkodóbbal voltak. Egyszerre lepték meg és vágták őt szíven, ez utóbbi pedig ismeretlen volt és fájdalmas. Meglepték, mert nem hitte, hogy még ha nem is név szerint, de a lány tudja ki ő, meglepték, mert nem hitte, hogy ismeri Pudingot, bár sejthette volna, hiszen Pudingbá utálta… nos igazából az emberiséget, szóval ez nem volt releváns és végül meglepte az a közvetlen kapcsolatra utaló szólítás, amit Mamorura használt. És hogy mi ütötte szíven? Az, hogy „csak” edzőtársnak titulálták, valaki olyan, aki láthatóan közel állt a fiúhoz. De végül is Yuuna nem tudott ebbe se belekötni, hiszen tényleg így volt, valamiért mégis fájt neki. De az indokot nem tudta volna szavakba önteni.
- Igen :o - hajtotta végül oldalra a fejét, mert bár nem kérdezték mégis úgy érezte, hogy meg kell erősítenie a személy azonosságát. Nem tudta, hogy mi fog következni ezután, abban sem volt biztos, hogy tudni akarja, hogy a lányról tudni akar bármit is, így inkább csak megszorította a kezében lévő telefonját, majd várta a folytatást.

Akiyama Haruo:
Sakura dorayaki. A lehető legjobb dolog, egyenesen a sakura pocky után. Az édes babos, illetve sakurás töltelékkel, a pihepuha, habos palacsinták közé zárva… Haruo nem tudja ennél szebbet elképzelni. Az iskolából hazafelé megvásárolta, ugyanis reggel kapott zsebpénzt. Isteni finom teát főzött, úgy készült be a szobájába. Leült az asztalához, kikészített mindent, kitöltötte a teát. Pár szem porcukorral hintette meg az édességet – a túl édes japán ízlése ellen való lett volna, de ezzel még ki tudott egyezni. Pár sakura-szirmot dobott a teájába is, és mély levegőt vett. Mint valami szertartás, még egy rózsaszín gyertyát is gyújtott mellé, sakura-mintás kis terítőt rakott az asztalra. Minden kész volt a tökéletes uzsonnához, amit minden tavasszal megrendezett magának. Egyszemélyes ceremónia, senki másnak nem ad ezekből a csodálatos dolgokból. Még némi sakura-mochi is maradt múlt hétről, és komolyan ki kellett élveznie a helyzetet. A sakura-szezon mindig nagyon lassan látszott beköszönteni, de amint megérkezett Japánba, úgy tűnt számára, hogy pillanatok alatt tovaszaladt.
– Ittadakimasu~ – mormogta elégedetten, amint éppen az első harapásba kezdett volna. Megállította a mozdulatban mobiljának csörgése. Nyelt egyet, majd a készülékért nyúlt, és füléhez emelte a telefont. – Nani? – szólt bele a készülékbe halkan, és morcosan, mert a lány nem tudta volna ennél rosszabb pillanatban zavarni. Azonban amikor meghallotta Saori szavait, köpni-nyelni nem tudott. Amúgy sem lett volna olyan érdekes a délutánja, de ez pont nekivaló feladat volt. És amúgy is, ha valaki számít rá, mint hős, és ő az egyetlen, aki segíthet, akkor bizony nincs apelláta, nincs sakura-szertartás.
– Sietek – mondott ennyit, egy biccentés kíséretében, és valamiért azt képzelte, hogy a lány ezt is érzékelte a telefonon keresztül. Gyorsan megnézte a telefonján a pontos címet, hova kell mennie. A teát visszaöntötte a rózsaszín, sakura mintás starbucks limited edition termoszába, az édességet visszarakta a dobozába, a terítőt felemelte, összekötötte, és többi felszerelésével együtt a hátizsákjába helyezte óvatosan. Később is ráér megenni, de az teljesen biztos, hogy Saori egy falatot sem fog kapni belőle, se senki más! >.> Ez az a kényeztetés, ami neki jár, és csak neki, és nem hajlandó lemondani róla. Még akkor sem, ha egy igazán jó hős nem irigykedik – igenis vannak dolgok, amik felrúgják a szabályokat, a sakura-season pedig pont ilyen volt.
Az iskolához odaérve, kissé tanácstalanul kereste a lányt, egészen addig, amíg egy kavics nem koppant a fején. Egy „hé” felkiáltással fordult az irányba, és akkor látta meg Saorit, bólintott neki és közelebb ment. Az épületen végignézve… nos, nem valami bizalomgerjesztő volt. Igazából kicsit félt is bemenni, egészen ijesztőnek tűnt, meg sötétnek, meg elhagyatottnak. Miért kell nekik bemenni oda? >.> Senki épeszű nem megy ilyen helyekre, nem? Akkor nincs kit megmenteni!
– Tachibana? – kérdezi, szemöldökeit felvonva, Yuunára pillantva, majd megrázza a fejét. Nem vele jött, az biztos, arra emlékezne. Összeszedi kicsit az erejét, hogy egy egyszerű lélekmanipulálás technikával gond nélkül átugorjon a kerítésen, menő pózban érkezve, zsebre rakott kezekkel húzza ki magát. – Nem hiszem, hogy túl sok vizet zavarna – vonja meg a vállát, arra a feltételezésre, hogy Yuuna beárulja őket. Sosem gondolt a lányra spicliként, amúgy is, semmi oka nem volt rá. Neki nem fájt, hogy ők hősködtek kicsit. De ahogy jobban megnézte a lányt, kicsit furcsán festett, egészen fancsali volt a képe, a shounen-vére pedig nem bírt magával, a lány felé fordult, elővette az igazán menő, bishounen-mosolyát.
– Meddig várjunk még rád, átmászol még ma? – kérdezte végül, oldalra biccentett fejjel. Jöhet ő is, teljesen mindegy, hogy egy nő van vele, vagy kettő, amúgy is, mindketten emberek is. Vigyázni kell majd rájuk, legalább jó motiváció lesz, hogy legyőzze a folyamatos parázását. >< Aztán pedig Saori felé pillant, miközben táskájában turkál egy kicsit, némi sakura-nasi iránt.
 – Miért is jöttünk pontosan? – kérdez rá azért, remélve, hogy a lányka ezúttal tényleg be fogja avatni a történtekbe, amíg ő elnassol egy-két isteni dorayakit, és tölt hozzá egy kis isteni matcha teát.

Shimizu Saori:
Nem gondolta volna, hogy bárki is követte, igazán nem figyelt az emberek jelenlétére, bár képes volt lélekenergia alapján nagyjából megkülönböztetni őket. Általában inkább a más fajok tagjait, legfőbbképpen a lidérceket kémlelte, tudta, hogyha egyet is megérez a közelében, menekülnie kell, vagy legalábbis teljesen elfojtania energiáit. A családja legtöbb tagjával ellentétben nem volt harcos, kapott némi kiképzést, és megtanították a legfőbb tudnivalókra, de fájdalmasan sokszor emlékeztették rá, ő csak egy ember. Semmi több.
Ahogy Haru~chan kimondta a családnevét, mintha felvillant volna valami az elméjében, és automatikusan követte a keresztneve. Tachibana Yuuna. Az unokabátya beszélt már róla, ami csak azért volt érdekes, mert soha senkiről nem beszél, mármint nemigen érdeklik a vele egykorúak, nem nagyon voltak barátai, sose volt az a közvetlen típus. Akkor sem, ha a rajongással vették körbe, és kiskutyaként követték. Hideg volt, akár a jég, amin siklott.
- Remélem igazad lesz. – Sóhajtott a másik kijelentésére, majd közelebb merészkedett a kerítéshez, hogy ne kelljen a másik lánynak kiabálnia. – Elnézést, amiért rád kiáltottam, nem volt szép tőlem! – Hajolt meg felé illedelmese, majd haját megigazítva várta, csatlakozik-e hozzájuk.
Nem volt mit tennie, igazából már mindegy volt, hányan tudnak a dologról, és kisebb az esélye a lebukásnak, ha velük tart, mintha most fordulna vissza. Válla felett tekintett a könyvtér irányába, ezúttal romosabbnak tűnt, mint bármikor máskor, ha az iskolából nézte. Egy parkos rész választotta el az intézménytől, és a kerítés túloldalán sétálóktól, ám az sem volt éppen rendezett. A fákat valószínűleg sosem metszették meg, és a levelek is szerteszét hevertek. Nem nyújtott bíztató látványt, de nem is az volt a funkciója.
- Velünk tartasz, Tachibana~san? ^-^ – Kérdezett rá végül, kedvesen mosolyogva, mert a fiú megjegyzése mindennek hatott, csak invitálásnak nem.
Megvárta, amíg a lány is átmászik a kerítésen, mielőtt Haru~chanra pillantott volna, kissé rosszallóan, amiért ő eszik, de mást nem kínált meg. Nem, mintha éhes lett volna, illedelmesen elutasította volna az édességet, azonban ez igazán illetlen dolog volt a részéről. Elviekben az Akiyama családban is hasonló neveltetésben részesülnek, mint a Shimizu családban, így érthetetlen volt számára, miért nem szégyelli viselkedését a fiú.
- Igazából Haru~chant azért hívtam ide, mert egy különös történet terjed az iskolában, ami igazából az ő hatáskörének számat. – Kezdett bele csendesen a magyarázatba. - Az az épület ott, a régi könyvtára az iskolámnak. Mostanra a sok-sok éves felújítások miatt már átköltözött a főépületbe, ám korábban így külön állt, és mivel évek óta semmire se használják, szép lassan teljesen lepusztult állapotba került.  Ez persze csak a kisebbik gond…
Kisebb szünetet tartott, s mintha csak ezt érezte volna meg valami, könnyed szél kerekedett, ami a lányok hajába kapott, és óhatatlanul nyikorgásra késztette az ódon falakat. Összerezzent a zajra, majd nyugalmat erőltetett az arcára, ő nem azért van itt, amiért bátorságpróbákat szoktak itt tartani. Kutatnia kell, és új témát találni a következő történetéhez, hogy izgalmas, és új fordulatokkal szórakoztassa a követőit.
- Azt beszélik, hogy van a könyvtárnak egy titkos folyosója, a polcok mögött, és onnan hátborzongató hangok szűrődnek ki. Segítségért kiabálnak, szabadságért könyörögnek, sírnak, és kaparják a falat, mintha így kijuthatnának. – Lehunyta szemét, túl élénk volt fantáziája, szinte látta maga előtt az alakokat. – Egyszerű rémtörténet, ami azt a célt szolgálja, hogy a diákok távol maradjanak az épülettől, azonban számotokra is egyértelmű lehet, nem ezt érték el vele. Minden évben itt tartják a bátorságpróbát, annak ellenére, hogy nem csak a tanárok, de a diáktanács is tiltja, mert kifejezetten veszélyes. – Bár ezt mondta, és diákelnökként komolyan gondolta, hogy nem szabadna bemenniük a tanulóknak, mégis arra készült, hogy ő maga megszegje ezt a szabályt. – Az egyik lány furcsa körülmények között került kórházba, és a pletykákból kiderült, itt járt bent. Pontosan egy héttel ez előtt. Egy dolog, ha romos az épület, de ha tényleg van bent valami, ami ártalmas, akkor azt haladéktalanul el kell távolítani! Ezért hívtam Haru~chant, ő már sokféle dologgal megküzdött, van tapasztalata a spirituális lényekkel is. ^-^ - Mosolygott kedvesen a fiúra, és magában azért imádkozott, hogy odafent bocsássák meg, amiért valaki betegségét ilyen olcsó hazugsághoz használta fel.
Az épület felé fordult, és határozott léptekkel elindult, biztos volt benne, hogy a fiú követni fogja, nem bírná el a büszkesége, hogy egy lány megtett valamit, amihez ő nem volt elég bátor. Tachibana~sanban nem volt ilyen biztos, de nem olyannak tűnt, aki direkt keresztbe tenne nekik. Az ajtóban megállt, és megvárta őket, nem akart egyedül bemenni.
- Egyébként mit kerestél itt, Tachibana~san? A környéken laksz? – Kérdezte ártatlanul, el nem tudta képzelni, mikor csatlakozhatott hozzá út közben, vagy egyáltalán miért. – Jaj, nagyon illetlen vagyok, a nevem Shimizu Saori! – Hajolt meg ismét, bemutatkozás képen. – Nyugodtan szólíthatsz Saorinak, Haru~channak kevés közeli ismerőse van, így ha ő a barátod, akkor én is. ^w^
Egészen komolyan gondolta, ha a fiú megbízott benne, neki sincs oka rá, hogy kételkedjen. Megvárta, hogy az ifjú hős is csatlakozzon hozzájuk, nem kívánt előtte a házba lépni, természetesen nem azért, mert félt, hanem mert mindig ő ment elől. Megszokta már, ez amolyan rituálé, és következetesen így kellett tenniük, Haru~chan volt a vezető, és ezt nem zavarta, egyáltalán.
- Követünk téged, és hoztam zseblámpát is. – Vette elő a gondosan összekészített csomagból a világító szerkezetet, hogy a fiú kezébe adja, ha igényt tart rá.

Tachibana Yuuna:
Kezdte magát kicsit kellemetlenül érezni a kialakult helyzetben >w<. No, nem azért, mert a fél városon át követett valakit, akinek még a nevét sem tudja, hanem mert nézték, ketten is. Ezt pedig, jelen helyzetben meglehetősen frusztrálónak találta.
- Tessék? - nézett értetlenül Akiyama-kunra. Nem különösebben fogta fel, hogy miért kéne rá várni, hiszen meg sem volt hívva a találkozóra, ő igazából csak véletlen, a furcsa érzése - féltékenysége - miatt került ide. Bár, határozottan nem volt ellenére az ötlet, hogy velük tartson, hiszen így a lányt is figyelhette és információkat deríthetett ki róla, teljesen legálisan. Vonakodott még kicsit, ám válasza határozottan az igen felé hajlott.
- Ugyan, semmiség ^_^ - legyintett mosolyogva, hiszen tényleg az volt, ő fel sem vette a dolgot, nem is igazán értette, hogy a lány miért csinált belőle ilyen ügyet, hogy még meg is hajolt. Furcsa volt, az biztos, de ha neki jól esett, akkor neki igazándiból édes mindegy volt, hogy mit csinál. Meg amúgy is, ő éppen döntés helyzetben volt. Csatlakozik-e vagy sem. Még mindig ingadozott, egészen addig, míg meg nem kérdezték tőle - Harunál némileg egyértelműben -, hogy velük akar-e menni.
- Végül is, miért ne ^^ - mosolyodott el haloványan, mert azt még ő is felfogta, hogy túl egyértelmű lenne, ha egyből rávágná, hogy igen. Gyors és határozott mozdulatokkal mászott fel, majd a túloldalon le a kerítésről. Egy ponton megfordult a fejében az az eshetőség is, hogy egy részről esetleg leugrik, de a napokban megint fájdogált kicsit a térde, így inkább nem kockáztatott :S. Amúgy is tervezte, hogy majd meglátogat egy orvost, de természetesen csak a világbajnokság után, előtte az edzésekkel kellett foglalkoznia, nem pedig holmi vizsgálatokkal. Az ráért két héttel később is.
Figyelmesen, egy fának dőlve hallgatta, hogy a lány mit is mesél a helyről és ittlétüknek az okáról. A mondandójának egy elenyésző része nem volt számára ismeretlen, hiszen éppen az imént olvasott utána az interneten, azonban sok új dolgot is hallott. Érdekesnek hatott az ügy, ez tény, még ő is elismerte.  Azt azonban nem értette, hogy ezt miért Akiyama-kunnak a lánynak és most hogy ő is csatlakozott neki kell megoldani. Hiszen egy iskoláról beszéltek, ahol biztosan volt igazgató, meg tanárok, meg ilyesfélék. Azonban nem kérdezett ilyet. Úgy volt, hogy ha ezt fogják csinálni, akkor ezt fogják csinálni. Neki igazából egészen mindegy volt addig, míg gyűjthette az információit :x. Bár, arról elképzelése sem volt, hogy mit vagy hogyan deríthetne így ki, direktbe nem kérdezhetett rá. Vagyis megtehette volna, de nem akarta, meg sem fordult az elméjében, hogy ezzel mennyi munkát, féltékenykedést és sok mást megtakaríthatna magának.
- Értem - bólintott végül, mikor láthatóan a történet véget ért, majd Akiyama-kun felé fordult. - Kaphatok belőle egy kicsit ^-^? - egyértelműen az ételre utalt, ugyanis lassan öt órája nem evett semmit, az estéjét pedig nem úgy tervezte, ahogy az alakulni látszott. Persze, a korábban látottak után nem bánta - vagyis de, de ha már így alakult, ez volt a legjobb kimenetek -, de az olyan alapvető dologra, mint az élelem, vagy bárkinek az értesítése, hogy hol, mit és meddig csinál nem nagyon gondolt, minden agyfunkcióját lekötötte a féltékenykedés és a követés.
Meglepte, hogy a lány milyen hirtelen pattant fel és indult el a szellem ház irányába, mintha az imént nem éppen azt ecsetelte volna, hogy milyen veszélyes és hogy valakit nemrég kórházba vittek. Őt magát nem érdekelték ilyen dolgok, így akár kapott ételt, akár nem, ellökte magát a fától, megigazította a sálat, hogy biztosan ne jöjjön le, majd elindult utána, vélhetően Haruo társaságában.
- Tessék ^.^? - fordult kissé zavartan a lány felé, úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. De hallotta és nem számított rá, pedig teljesen evidens volt ebben a szituációban. Mindenesetre azért még megvárta, hogy az megismétlődjön, hátha tényleg csengett a füle, de nem :|. - Én… eltévedtem a városban, nem gyakran járok ezen a részen és nem tudtam, hogy merre kéne mennem, ezért követtelek téged. Olyan határozottan mentél, azt hittem valami buszmegállóhoz mész vagy ilyesmi :S - sóhajtott egyet és imádkozott, hogy a lány elhiggye a meséjét, hiszen a valóságot még sem mondhatta el neki. Bár, alapvetően nem hazudott, legalábbis nem akkorát, hiszen a város ezen részén valóban nem volt ismeretes, de ha tényleg eltévedt volna, akkor mint a Y generáció büszke képviselője, előkapja a telefonját és megoldja magának, nem követ egy tök idegent. De no, ezt a lánynak nem feltétlen kellett tudnia.
- Igazán örülök Shimizu, vagyis Saori-san ^-^, én Tachibana Yuuna vagyok, de azt hiszem, hogy ezt már tudod - hajolt meg ő is egy apró mosoly kíséretében. Sikernek könyvelte el, legalább már a lány nevét tudta, ami nem volt rossz, mert így rá tudott keresni az összes, közösségi médián használatban lévő fiókjára. Az meg sem fordult a fejében, hogy ilyenje nincs, hiszen ő azt azt elvet vallotta, hogy aki nincs fent az interneten, az nem is létezik :S. Most, hogy bemutatkoztak, itt lett volna a lehetősége, hogy kérdezzen, de nem tette, mindig elkövette azt a hibát, hogy nem kérdezett, legalábbis olyan dolgokat, amik fontosak lettek volna. Félt hallani a választ igazság szerint, így hagyta a fantáziáját szambázni. Az sem volt kellemesebb, de legalább csak fantázia volt, nem a kőkemény valóság, ami - bár ő nem tudta -, de kicsit többször vágta pofon, mint azt a kora indokolta volna.
Nem mondott semmit arra, hogy ő majd követi Akiyama-kunt, mert végül is követi, hiszen a fiú sem tudhat többet, mint ők, abban azonban biztos volt, hogy egy szakadékba nem ment volna utána :|. Ahogy a fiú kinyitotta a könyvtár ajtaját nem kevés por szállt ki az ajtón, a helyzet pedig akkor sem lett jobb, mikor a többiekkel együtt belépett az épületbe, így a szája elé húzta a sálját, hogy a lehető legminimálisabb port lélegezze be. A látási viszonyokat koránt sem ítélte megfelelőnek, így még Akiyama-kun a zseblámpával nézelődött, ő elővette a telefonját. Gyorsan kikapcsolta az internetet és repülő módra állította a telefonját, hogy a lehető leglassabban merüljön, majd bekapcsolta az elemlámpát és azzal világította meg magának a terepet.
- Vannak emeletek :o! Fent, vagy lent kezdjük? - fordult a másik két személy felé, feltéve egy szerinte tökéletesen evidens kérdést. Elsősorban, ha teljesen őszinte akart lenni, akkor Saori-san válaszára várt, hiszen ha minden igaz, akkor ő ismerte az épületet. De abban is biztos volt, hogy Akiyama-kuné a döntő szó, hiszen ő lett kinevezve a csapat vezérének. Ezzel pedig semmi baja nem volt, egészen addig, míg tényleg nem akarta szakadékba vezetni. Ő nem rendelkezett Niichan, vagy a nagyszüleik képességeivel, nem tudott megállni a levegőben, pedig sokszor elég hasznos lett volna.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

Teljes verzió megtekintése