Tavaszi leányrablás a szabadba

[Meiou Toshizou]

  Éppen a Habatakin böngésztem fél szemmel az udvarra néző teraszon, amiért itt remek kilátás nyílt arra, hogy miképpen tángálja el drága kislányom Setsuna-chant.
  – Jobbról támad. Azt a naginata miatt akaratlanul is szabadon hagyja időnként – kotyogtam el bölcs tanácsként Ayane-channak a tippet, hogy merre figyeljen. Setsuna-chan morgását eleresztettem a fülem mellett. Nem igazán érdekelt milyen panaszáradatba zendített, amiért tekintetem megakadt az egyik üzeneten, amit Nadeshiko-chan kicsi öccse osztott meg. Azon sápítozott kedves nővérkéje már fél napja nem jött haza és úgy érzi, el van hanyagolva. Fél nap alatt…
  Pimasz mosoly kúszott az arcomra. Gyors üzenetet pötyögtem MyShinin Nadeshiko-channak, van-e kis szabadideje munka után találkozni, mert sürgős. Valószínűleg találtam, hogy ahol éppen van, ott nem fogja látni az üzenetet, míg nem jár le a műszakja. De kihasználtam addig az időt és mozgósítottam a kapcsolataimat egy kicsit odaát az Emberek Világában. Kész programlistával bombáztak! Pont, hogy kijegyeztem magamnak néhányat, amikor megkaptam a választ. Megadtam neki a találka helyszínét a Mizushima-birtok elé úgy… mostra.
  – Kiruccanok egy kicsit Tokióba – mondtam a serényen gyakorlóknak. – Azért vigyázz Ayane-chan, ne törd el Setsuna-chan minden bordáját – ejtettem meg egy kedves mosolyt leánykám felé. A neveletlenül visszabeszélő Setsuna-channak csupán annyit közöltem búcsúzóul, figyeljen jobban a lábmunkájára, mielőtt távoztam volna. Nem mondhatta, hogy nem szóltam előre! Ayane-chan ügyes volt és kihasználta a figyelmetlenségét, ki is gáncsolta őt abban a minutumban. Az én kislányom! <3
  – Nadeshiko-chan! – intettem neki, amint látótávolságba ért. – Nem rég érkeztem én is, szóval ne aggódj – vettem elejét a bocsánatkérésének. Lényegtelen volt, hogy mennyi ideje ácsorogtam itt. Szolgálatból jött, nem vártam el, hogy egy-két perc alatt ideérjen.
  – Nagyon köszönöm, hogy eljöttél – átkaroltam, hogy ne tudjon szabadulni. – Azt hiszem, legutóbb említettem, hogy milyen rossz hatással van az emberre, ha nem képes lazítani! – kezdtem bele. Fájt a szívem azt látni, hogy nem képes lazítani, ráadásul mindezt öccse üzenő faláról kellett megtudnom! Néha tud ő is hasznos dolgokat tenni. – Beszéltem erről egy hozzáértővel. Dr. Tokiya szakorvos szerint nyomban kezelés alá kell venni téged. Szóval ezennel hivatalosan is ki vagy írva a nap további teendői alól, egyedüli kötelezettséged a lazítás az Emberek Világában! – beszámolóm alatt kedvesen odavezettem őt a Mizushima-birtokon álló senkaimonhoz. Mit nem ér, ha a rokonoknak futja ilyen drága dolgokra!
  – De ha úgy jobban tetszik, érezd magad hivatalosan is elrabolva! Mármint a munka elől. – Azon csak némán somolyogtam, hogy Ryouichi-chant valószínűleg meg fogja enni a méreg, amint meglátja a postomat a Habatakin. De hát mit tehetnék? Duplaküldetést hajtok így végbe! Nadeshiko-chan végre kiruccanhat, Ryouichi-chan pedig törlesztheti azt a sok éves szenvedést, amit Shizuónak okozott.
  Elejét véve a tiltakozásnak léptem át vele az átjárón, hogy odaát Tokió egyik rendezvényépületeivel tarkított utcáján kössünk ki. Felhelyeztem a napszemüvegemet az élénken sütő napfény miatt.
  – Légy üdvözölve a tokiói édesség kiállításon! – mutattam az előttünk álló fehér épületre, ahol ki-be jártak citromsárga karszalagos emberek. Néhányan szebbnél-szebb édességekkel megrakodva.
  – Nem terveztem a programba olyan felesleges dolgokat, hogy gigai és átöltözés, időt felemésztő kitérő lett volna. Lélekként amúgy sem lát minket senki. Így pedig megússzuk a drága belépőket és az ingyen kóstolók is adottak. Szóval, bemehetünk?

[Shihouin Nadeshiko]

Hatalmasat nyújtózom a műszakom végén. Szerencsére nem történt semmi szokatlan, vagy olyan, ami ne esne meg minden egyes napunkon. Kifelé menet üdvözlöm az érkező Hiroki-sant, mielőtt átvenném a saját holmimat. A zanpakutom övembe tűzése után a lélekmobillal már akadnak gondjaim. Például, hogy amint a kezembe veszem, felvillan a képernyője az értesítések miatt. Már az osztag kertjébe lépve olvasom el őket. Mélyet sóhajtok kisöcsém postja miatt. Hiszen szóltam neki, hogy szolgálatban leszek ma. Még csak nem is több naposon, csak röviden... Erről majd okvetlenül beszélnem kell vele, amint hazaérek. Nem szeretném, hogy elhanyagolva érezze magát. :/ A következő üzenet jobban meglep. A feladója nem szokott csak így sürgős találkákat kérni, úgyhogy azonnal válaszolok is, hogy mostantól ráérek. Igen gyorsan kapom is a választ, úgyhogy el is indulok, hogy ne kelljen rám sokat várnia. Azt hiszem, sietősre kellene vennem a lépést, úgyis kissé elgémberedtem odalenn.
– Toshizou-san, máris itt? – lépek azonnal közelebb hozzá. Már készülnék is elnézést kérni, amiért megvárakoztattam, mikor keresztbe húzza a számításaimat. Ennyire kiismerhető lennék? ^^” Mielőtt túl mélyre zuhannék a röpke önismereti válságban, a hirtelen közvetlenség felriaszt. Arra nem számítottam, hogy hajdani felettesem és mentorom átkarol majd, de igazából csak meglepett.
– Tudok lazítani! … A birtokon és a szolgálaton kívül... – a második mondat eléggé motyogásra sikeredett. Arcomat tenyerembe temetve igyekszem elhessegetni a gondolatot, hogy ennél nevetségesebb és gyerekesebb reakcióm aligha lehetett volna. Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára huzamosabb ideig a megnevezett két területen kívül.
– Ez a doktor Tokiya egész véletlenül nem a rokonod, kedves Toshizou? – érdeklődöm gyanakodva, bár a kérdés költői. Úgy sejtem, összeesküvés áldozata lettem. Nos, mikor is értünk a Mizushima birtok senkaimonjához? Egyáltalán, mikor tettem be a lábam a birtokra? Azt hiszem, nem figyeltem eléggé... ^^”
– Máshonnan is lehet – szám elé kapom a kezem a véletlenül kicsusszanó megjegyzésre. Magamban átkozódom, hogy ezt csak úgy kimondtam. Nem főnemeshez, pláne nem hajadonhoz méltó az ilyesmi. Remélem, hogy ez köztünk marad, másképp felettébb kínos lesz. ^^” De az tény, hogy rám férne némi kikapcsolódás, azt pedig az Emberek Világában sokkal szabadabban tehetem meg, mint idehaza.
Nem is kéretem magam, mikor az átjáró felé indulunk. Mindössze egy kicsit kihasználom a helyzetet, hogy valaki átkísérjen. Ha már pár rövidke éve sem voltam a helyzet elrontója, most sem szándékozom semmi jónak elejét venni. Milyen érdekes, hogy akkor épp az Emberek Világában találkoztunk!
Amint átérünk a senkai kapun, azonnal körülnézek. Érdekes helyszín, ahogy nézem, a rendezvényközpontokhoz sikerült jutnunk. És nagyon úgy fest, hogy van itt valamilyen program, csak még nem jöttem rá, micsoda, így érdeklődve hallgatom a magyarázatot. A szavak úgy csengenek, mintha álmodnék – ha így van, ne merészeljen felébreszteni senki!
– Tényleg? *-* Ez nagyon fantasztikus, köszönöm és örök hálám! – ugrok azonnal a férfi nyakába, bár talán ez a heves ölelés nem épp a legjobb módja a hálám kifejezésének, meg nem épp úrinőhöz illő, de most cseppet sem érdekel. Ha akarnám sem tudnám visszafogni a lelkesedésem az ötlet kapcsán, hogy épp egy ilyen helyre invitált. – De mondd, biztos nem lesz ebből baj, hogy csak úgy beosonunk és kísértünk? – pillantok fel végül Toshizoura, miután elengedem. Végül is, Karakurában is aránytalanul magas az esperek száma... Ám hajdani mentorom megnyugtat – azért még így is vannak kétségeim, de ezeket az elmém egy távoli pontjára száműzöm – és az épület irányába fordulok. – Mehetünk *-* – így jobban megszemlélve a távozókat, egyértelmű, hogy itt körül akarok nézni. Már a neve is ígéretes volt. Mielőtt még lelkes ugrándozásba kezdhetnék (ami azért elég gyerekes és kicsit talán megalázó megnyilvánulás is lenne ^^””) Toshizou szerencsére kézen fog, hogy ténylegesen is elindulhassunk. Az épületbe érve pedig csak egyetlen kifejezés jut eszembe: ez maga a mennyország. *-* Remélem, hogy nem csak álmodom! *-*

[Meiou Toshizou]

  A helyzet súlyosabb, mint hittem! Nadeshiko-chan feleannyit se szórakozik szabadidejében, mint azt állítja. Ismerem a nemesi birtokokat és elképesztőek tudnak lenni, ha valami flancos hajtás van éppen, amiről senki se merje azt állítani nekem, hogy pihentető. Nem hiába szoktunk Anikivel a 11. vagy a 10. osztagban lógatni a lábunkat, ha kis szünetre vágyunk.
  Pedig aztán egyáltalán nem vétek picit kikapcsolódni! Igazán vérfrissítő tud lenni, teljesítménynövelésre kitűnő! Noha emlékszem én még arra a katonás rendre, amit a 2. osztagban követeltek. Érthető volt, így volt rendjén. De még ott sem végezték ki a lelket, ha igénybe vesz egy kis igazi lazítós napot!
  – Nadeshiko-chan, nem gondoltam volna, hogy nekem kell megtanítani téged szórakozni – ráztam meg a fejemet szomorúan. Fájt a szívem, miképp szembesültem a kezelendő helyzet mélységével. Pedig pár évre vettem le a szemeimet róla és máris begubózódott munkamániás lett! Szó se róla, szép dolog a célorientáltság, ha mértékkel műveli a lélek. Lehet, hogy a Nibantainak komplett kellene bevezetni egy kötelező szolgálatmentes napot? Elszántságukat tekintve minimum kéthetente, mielőtt végképp befordulnak.
  Pimaszul mosolyogtam költői kérdésére. Itt inkább az a kérdés, hogy nem-e én vagyok doktor Tokiya? Visszaszívtam a megjegyzésemet, ez a labda sajnos már elpattogott, pedig rendkívül érdekes szórakozást nyújtott volna. Bár Nadeshiko-chan valószínűleg hamar elejét vette volna a közjátéknak.
  – Rendben, a doktor Tokiya talán kicsit erős túlzás. De ha látnád, miféle köteteket forgat manapság! Bevezetés a pszichológiába, Pszichológia gyakorlatok, Emberi test biológiája…! Néha már komolyan aggódok érte – adtam az aggódó testvér szerepét. Noha időnként valóban elkapott a félelem az egyre bizarrabb könyvcímek láttán. Már csak a gondolat miatt, hogy ne maradjak le Ikrem mellett és ezért majd nekem is el kell majd olvasnom a tartalmilag színes könyvgyűjteményt. Bár ikerszimpátiánk eddig tökéletesen áthidalta a helyzetet.
  – Otto… no de Nadeshiko-chan! – legyezőm mögé rejtem mosolyban úszó arcomat, hogy ne rontsam el szavaim megjátszott komolyságát. – Ne adj ötleteket, mert a végén aranytálcán szolgálnak fel Yuuken-channak! – Bár kétségem se fért hozzá, hogy ez történt volna, ha a birtokon kívül teszek ilyen bátor kijelentéseket. Szerencsére a drágalátos Tsukimisou éppen sorompót játszik a Fon–testőrökkel, ami tökéletesen kapóra is jött nekünk.
  Meglepett Nadeshiko-chan kicsattanó öröme. Noha léleksimogató volt, hogy így lelkesedett ennek az apró meglepetésnek.
  – Csak szerettem volna megadni a módját annak a birtokon és szolgálaton kívüli ritka lazításodnak – mondtam, miközben megszokásból ügyeltem arra, hogy ne pottyanjon le a nyakamból. 
  – Lazítási szabály #1: sosincs rossz ötlet! – lapogatom meg a kobakját kedvesen. – A kísértés a kikapcsolódás része, meglátod majd, hogy milyen mulattató hébe-hóba kirúgni a hámból. Meg aztán, amire emlékezni fognak azok a fogtündérek, akik jöttek megleckéztetni az édesség után epekedőket – lebegtettem meg a telefont Nadeshiko-chan előtt, mintegy emlékeztetve arra a csodálatos applikációra, amit a 12. osztag volt oly’ kedves elkészíteni rá. A memóriamódosító kis kütyüt ennek hála nem kell külön cipelni magunkkal. Miután kiszórakoztuk magunkat majd ezzel módosítjuk az emberek emlékeit, mielőtt UFÓ támadásra kezdenek gyanakodni.
  Megfogtam Nadeshiko-chan kacsóját és bevezettem az épületbe, ne csak odakint epekedjen. Menet közben szedtem össze két programújságot, az egyiket az ő kezébe adtam, hogy megnézegethesse, milyen eseményt kínál az édesség látnivalókon kívül a rendezvény. Míg a sajátomat a térképnél csaptam fel.
  – A hazai édességkonyha vagy a külföldi érdekel inkább? – kérdeztem tőle, hogy tudjam, merre felé orientálódjak.
  – Addig is beavathatnál, hogy mi… – kérdésemet félbehagytam, ahogy megláttam a kezében a telefont. – Min ügyködsz Nadeshiko-chan? – érdeklődtem le kedvesen, miközben rálestem a telefon képernyőjére. Öccse árasztotta el éppen üzeneteivel, ami minden bizonnyal szívszaggató is lenne, ha nem pusztán a rajzolt emóciókkal próbálja meg érzelmi zsarolni kedves nővérét. A magyarázós litániát meghiúsítva vettem ki Nadeshiko-chan kezecskéjéből a készüléket. – Megkaphatom egy kicsit? – csupán formalitásból tettem hozzá. Ekkor már lövöm a közös fotót rólunk, majd küldöm el az elkészült képet Ryouichi-channak. Nem finomkodtam a taggeléssel a #loptamanővéredet – még enyhe kifejezésnek is éreztem. Nagyvonalúan megkíméltem Nadeshiko-chant öccse hisztériájától és kinyomtam a mobilját, aztán az óvintézkedés tetőfokaként a sajátomat is.
  – Szóval, beavatnál mi is a kedvenc édességed? – nem tagadtam, hogy terveztem levadászni azt az édesség felhozatalból.

[Shihouin Nadeshiko]

- Tudok szórakozni! - ágálok azonnal a feltételezés ellen, bár abban sajnos igazat kell adnom, hogy jócskán berozsdásodtam ezen a téren. Az utóbbi időben nem sok alkalmam volt meglépni a feladataim elől, a küldetéseimen pedig, ahol nem a saját nevemet használom, nem is szórakozni vagyok jelen, hanem a kötelességemet teljesíteni. Na igen, régen ragadtak már ki az elvárások világából, úgyhogy a kritikára egy szavam se lehet. Lehetne. Mert azért van, és próbálok vitatkozni akkor is, ha nincsenek érveim.
- Ez esetben nem kellene őt is magunkkal vinni némi kikapcsolódásra? Még nem mondtam le arról, hogy egyszer mindkettőtök társaságát élvezhessem - nos igen, azt hiszem, ezzel még adós nekem évekkel ezelőttről. Vagy még régebb óta. Valamiért erre sosem tudtunk sort keríteni, pedig érdekelne, milyenek együtt. Ryou-chan tud mesélni ezt-azt, és hallani pletykákat a Mizushimáktól is a két férfi közös csínytevéseiről. Tényleg érdekelne, hogyan is néz ez ki.
Kezemet a szám elé kapva pislogok fel a korholásra. Meggondolatlan kijelentés volt, bár tény, hogy valós érzelmeimet tükrözte. Érthető, hogy feddést kapok érte. Vagyis az lenne. Meglepnek a férfi szavai.
- Ugyan, Yuuken-nii csak nem eszik shinigamit ^^” - legalábbis remélem. Ha már ilyen humorosan sikerült elütnünk ezt a kisebb elszólást, talán tényleg átadhatom magam egy kicsit a szórakozásnak. Vissza se nézek, ahogy átlépünk az Emberek Világába. Ha csak egy kis ideig is, élvezni fogom, hogy nem kell odafigyelnem a viselkedésemre.
Hallva, pontosan hol is vagyunk, nem tudok uralkodni lelkesedésemen. Nem mintha különösebben akarnék, mert jelenleg jobban nem is tudom kifejezni a boldogságomat a helyszínválasztást illetően. Éppen ezért nem is kérek bocsánatot viselkedésemért, főleg a szabályrendszer felvázolása után. Ha nincs rossz ötlet, akkor ez sem volt az.
- Ne! Találjunk ki valami mást, a végén még többet nem rendeznek ilyet a közelben - magyarázom azonnal ellenvetésemet az ötlet kapcsán. Mert amúgy tetszik, és nem kétlem, hogy roppant jól szórakoznánk utána, de nem szeretném, ha többet nem jöhetnék ilyen kiállításra. Mondjuk erről sem tudtam, de most nem ez a lényeg, hanem hogy szeretnék még ilyen helyekre jönni, lehetőleg minél közelebb. Sajnos külföldön nem biztos, hogy érteném a helyieket. Roppant kínos, de sajnos ez a helyzet. ^^”
Lelkesen követem Toshizout az épületbe, és veszem át tőle az ismertető papirost, amit idő közben összeszedett… ötletem sincs, hogy honnan. De nagyon szép az emberektől, hogy ilyen kis füzetecskékben összeírják, mi is várható, sokkal könnyebb tájékozódni és keresgélni. *-* Sajnos a szolgálati mobil zizegése miatt félbe kell hagynom a böngészgetést, de ettől még igyekszem odafigyelni, ha tőlem kérdeznének. Éppen csak megnyitom öcsém üzeneteit, amikor el is hangzik egy igazán fontos kérdés, amire azonnal oda fordulok.
- Ebben a sorrendben lehet? *-* - nagy a kiállítás, sok időnk van, majd bolond leszek nem végig járni az egészet. Minden érdekel, haza, külföldi, francia. A francia édességek különösen, azokkal mindig meggyűlik a bajom, hiába próbálkozom. Csak hát, mire visszanézek a telefonomra, máris elárasztották a képernyőt a síró fejes és egyéb szomorúságot kifejező képecskék. Ez valami új kódolt nyelvezet? Jelent valami mást is, vagy csak azt, ami a képen van? Ryouichinek elfelejtettem szólni, hogy eljövök, nem is válaszoltam még az üzeneteire érdemben (de mentségemre szóljon, majdnem végig szolgálatban voltam, csak néhány perce nem). Kétségbeesetten próbálnék rájönni, hogyan is kell ezzel az új eszközzel választ írni, mikor Toshizout látom magamhoz közelebb felbukkanni, mint azt gondoltam.
- Öhm… Valami szalonképes választ próbálok kitalálni ^^” - mutatom meg a készülék képernyőjén lévő sírás-hadsereget, hátha ő többet tud kezdeni a dologgal, mint én. Kérésére magamtól is odaadnám a telefont, úgyhogy ha már amúgyis a kezében van, csak bólintok, és amint észlelem, hogy kép készül, még mosolygok is, hogy jó kép legyen. Bár azt hiszem, ennek Ryou-chan annyira nem fog örülni, de ezen a helyen tagadhatatlanul jól érzem magam.
- Azért majd ha hazamegyünk, visszaadod a gépet, ugye? - kérdezek rá a telefon további sorsára. Láttam, hogy kikapcsolta - még szerencse, hogy a feloldó kódja otthon fel van írva nekem, így nem kell aggódnom a bekapcsolás miatt -, de azt a legkevésbé sem sajnálom, ha most esélyem sincs visszakapcsolni. Jobban szeretném megélni a pillanatot, mint fotózgatni. Nem is értem, Ryou-chan hogy tud a napja minden fél órájában csinálni egy képet.
- Hm… A macaronok. Az igazán jót rettenetesen nehéz megtalálni, szerintem elkészíteni is - nekem legalábbis még sosem sikerült, meg eleve problémás nyalánkság: alapvetően nagyon édes, de az igazán finomnál azért nem csak a cukor érződik, hanem a tölteléknek használt krém íze is, akár gyümölcsös, akár csokis vagy más ízesítésű. Nos, én már ott el szoktam bukni, hogy képtelen vagyok szépen és jól megcsinálni, amibe a krémet kellene töltenem. Azt hiszem, ezt meghagyom a franciáknak. ^^”
- Akkor, kezdünk a hazai különlegességeknél? Szeretném végigjárni az egészet. És néhányat megkóstolni is, ha szabad - karolok bele mai partnerembe, hogy vezessen nyugodtan, ha már gavallérként elhozott - és az előbb úgyis a térképet böngészte, biztosan tudja, merre lenne érdemes elindulni.

[Meiou Toshizou]

  Nadeshiko-chan felvetése, hogy vigyük magunkkal Anikit igazán jószívű gondolat volt tőle. Ha így folytatja, a végén még megélem, hogy féltékeny leszek a másik felemre!
  – Are? Attól tartok ez most nem lehetséges – somolyogtam. – Jelenleg nemesi kényszermunka alatt szenved! – Sajnálom Aniki, de most nem hagyhatom, hogy elorozd tőlem a rivaldafényt. – Emlékszem magam is az ígéretre, majd legközelebb mindenképpen sort kerítünk rá! – Aniki hozzám hasonlóan nem rajong az édes dolgokért, szóval nem hiszem, hogy különösebben örömét lelné úti célunkban. De lássák, hogy kivel van dolguk! Legközelebb olyan program után nézek, amit mindketten szívesen végigjárnak.
  Vidáman mosolyogtam a legyező mögött Yuuken-chant illetően. Természetesen magam se néztem ki belőle, hogy halálisten fogyókúrán lenne a Shihouinok vezetője. De úgy érzem, hogy minderre fény fog derülni, ha eljött Yuuken-chanhoz az az aprócska információ, hogy elloptam családjuk üdvöskéjét. Ezt az aprócska észrevételt megfontolásból magamban tartottam, ha már előbbi kommentáromban sikerült elhessegetnem aggodalmát roppant szórakoztató elszólalása felől.
  Bár igazán érdekelne, hol vált Nadeshiko-chan ennyire karót nyelté ilyes tért? Fiatalon, mintha kicsit lazább lett volna. Szóval igaz… a második osztag lesz a ludas!
  – Hát számomra nem szívfájdalom, hogy a legközelebb esetleg Párizsba látogatunk el édesség kiállításra, ha tetszik a rendezvény – jelentettem ki áratlanul megvonva vállaimat. Nem ferdítettem, világszerte rendezték ezt a programot, csak most ez jött szembe az interneten. Ha pedig ezen múlik, hogy ne váljon Nadeshiko-chan munkamániás robottá, ezt az áldozatot kész voltam meghozni. – Meg más Japán városokban is megtartják. Mi lesz velünk Nadeshiko-chan, ha mindenre rágörcsölsz? Lazíts! Ne kattogjon a fejed felesleges dolgokon.
  Legyezőm mögött mosolyogtam meg Nadeshiko-chan feleletét. Be is lőttem az útirányt az itthoni kínálatok felé a kihelyezett táblák és prospektus alapján.
  – Hogyne – bólintottam. Nem kérdeztem volna, ha nem érdekelne a véleménye.
  Mielőtt megindultam volna célirányosan a hazai édességkínálat irányába, feltűnt, hogy Nadeshiko-chan kissé lemaradt. Persze halálistenek vagyunk, és nem tévednénk el így olyan könnyedén a tömegben, de azért jobb, ha nem kísértjük a sorsot! Mikor megtudtam az aprócska, de annál is nagyobb probléma forrását, mely megakadályozta Nadeshiko-chant abban, hogy kötetlenül jól érezze magát, menten kivontam a forgalomból a kütyüt, amint megtettem a megfelelő óvintézkedéseket.
  Arcom szegletében elégedett mosoly ült meg, amikor elpakoltam a telefonokat. Szinte láttam magam előtt Nadeshiko-chan kisöccsének színes és szórakoztató reakcióját a megosztott fotóra. 
  – Nem is tudom… – mondom lassan a szavakat, mellécsapva, mintha komolyan méláznék azon, hogy visszaadjam-e neki a telefonját. Persze eszem ágában sem volt magamnál tartani, kismillió példány lapult meg otthon a szekrényben Aniki jóvoltából. – Talán ha rendesen kitetszett szórakozni magát kisasszony, akkor visszaadom. – Pimasz mosollyal a hátam mögé kulcsoltam a kezeimet, miközben enyhén meghajolok felé, miközben elmondom feltételemet, miképpen is juthat vissza a mobiljához.
  – És mitől jó egy jó macaron? – kérdeztem rá, kínos lenne elsurranni a kedvencért, ha nem sikerül megfelelő kategóriába eső sütit hozni. – Nem értek túl sokat az édességekhez – vallottam színt, hátha megszán a magyarázatával. A sütiknél csupán a megevésükig jutottam, azt is jó ritkán műveltem. A konyhában sem a sütögetés volt az erősségem.
  – Persze, arra lesz a sétánk – mutattam a megfelelő irányba, amit már korábban sikerült kisakkoznom a táblák alapján. Készségesen a sorokhoz vezettem. – Részemről akár az összes pultról vehetsz kóstolót, ez az előnye annak, hogy látatlanban vagyunk itt.
  Elég színes kavalkád fogadott minket a standokon. A figurás édességektől a hagyományosokig mindentől roskadoztak az asztalok. Nem egy az én szememet is megragadta, különösen a zselébe rejtett sakura virág. Azt roppant érdekesnek találtam. De míg Nadeshiko-chant igencsak lekötötte az egyik árukínálat, kihasználtam az alkalmat, hogy elsurranjak azokért a nevezetes, jó macaronokért. Hiszen most már hatalmamban volt a tudás, amivel meg tudtam különböztetni a közönséges macaront a tökéletestől.
  A második osztagból rajtam ragadt mentalitást erősen visszacsengett az akcióm során, mert amilyen észrevétlenül sikerült elkeverednem, majd macaronostúl visszaérkeznem úgy tűnhetett, mintha el se mentem volna Nadeshiko-chan mellől. Csupán a háttérben kialakuló kisebb moraj jelezte, hogy felszívódott egy doboz édesség, de hát azzal még csak-csak együtt tud élni az embertömeg. Lassan az is elcsendesedett, amiért a nézelődök kedve fontosabb volt, mint zsörtölődni valami felett, amit nem értenek.
  – Voilà! – karoltam vissza karját, majd közelebb húztam magamhoz, mielőtt elvinné az ámuldozó tömegsor. Másik kezemben mindeközben feltartottam a doboz macront úgy, hogy tökéletesen rálásson a színes nyalánkságokra. – Egyenesen a franciáktól! Mielőtt nem marad hely a kedvencnek.

[Shihouin Nadeshiko]

Kissé talán csalódottabb vagyok a kelleténél a visszautasítás hallatán, de a nemesi kényszermunka komoly dolog. Olyasmi, amivel nem tudok vitatkozni. Egyesek legalább meg is csinálják, Ryou-channal ellentétben.
– Szavadon foglak, Toshizou-san – figyelmeztetem a tőlem telhető legszigorúbb arckifejezéssel, mielőtt követném az Emberek Világába.
Személy szerint nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volna túl nagy felfordulást csinálni. Már csak az odahaza betöltött társadalmi rangunk miatt sem. De régi felettesem nyugtató szavai közül valami különösképp megüti a fülem.
– Legközelebb is elhoznál? *-* – fordulok felé csillogó szemekkel. Biztos vagyok benne, hogy a prioritásaim jelenleg nincsenek épp a helyükön, de ez az aprócska információ megerősítésért kiált. – Ez nem volt felesleges... – motyogom a korábbiakra vonatkozóan. Nem szeretném, ha itt nem lenne többet ilyen, de azért megnyugtató, hogy más városokban is megtartják a rendezvényt. Még Japánban is. – Rendben, igyekszem lazítani. Szóóóóval... Tudod esetleg, hol lesz legközelebb hasonló rendezvény? Esetleg gasztronómiai kiállítások is vannak? – valahol kínos, hogy ennyire nem vagyok tisztában az emberi világgal. A kötelességeim az osztagban és odahaza túlzottan elvonták a figyelmem ilyen apróságnak tűnő dolgokról. Pedig ezek kifejezetten érdekesek lennének, és biztos, hogy megoldottam volna, eljussak egy ilyenre, ha tudok arról, hogy van. Talán tényleg többet kellene kimozdulnom.
Annak már lelkiismeretfurdalás nélkül örülök, hogy Toshizou a gyerekes kérésemre is ilyen könnyedén rábólint és vezet a megfelelő irányba. Vagyis, egész addig nincs is semmiféle bűntudatom, míg el nem árasztanak Ryou-chan üzenetei, amik miatt cseppet lemaradok. A probléma meglepően gyorsan orvoslásra kerül, bár kissé tartok tőle, ebből otthon még problémák lesznek.
A mobil sorsáról való érdeklődésem után kíváncsian várom a feleletet. A hangsúly hatására azonnal bűnbánóan pislogok fel a férfire, mintha bizony valami komoly bűnt követtem volna el, és így próbálnék kikerülni a feddés alól. Egek, néha komolyan gyerekes tudok lenni. A feltételt hallva akaratlanul is viszonzom a pimasz mosolyt.
– Elfogadom. De ugye tudod, hogy ahhoz hosszúúú órákat kell itt eltöltenünk, és végigjárnunk az egészet, hogy ténylegesen kiszórakozzam magam? Elvégre egyedül nem lenne az igazi – somolygok tovább, ahogy lassú léptekkel elindulok mai kísérőm mellett.
– Hmm... – csak egy kicsit kell elgondolkodnom a kérdésen, természetesen elég hamar fel tudom mondani a hivatalos definíciót arra, hogyan is kell kinéznie a jó macaronnak. A végén persze hozzáteszem a személyes preferenciámat, miszerint ugyan a nagy könyvben ez nincs kritériumnak felvéve, de szerintem akkor igazán jó ez az amúgy rendkívül édes sütemény, ha a hivatalos ízesítése is érződik rajta, nem csak a cukor. Tehát ami levendula ízesítésűnek mondja magát, annak tényleg megvan az a kicsit virágra jellemző aromája. – De ez már tényleg csak egyéni ízlés kérdése, na meg az igazán jó cukrászok gond nélkül el tudják készíteni – teszem hozzá a rövid kiselőadás lezárásaként, miközben haladunk az első állomásunk felé.
Valahol lenyűgöz, hogy Toshizou ilyen könnyedén kiigazodik, pedig nekem is feltűntek a táblák, csupán nem olyan gyorsan. Túlzottan lekötötte a figyelmem a kínálat, és miután az volt a kérés, lazítsak, át is adtam magam a nézelődésnek. Meglehet, túlzottan is kikapcsolatam a feladatkörömmel járó ismereteimet, mert nekem eszembe sem jutott, hogy tájékozódás szempontjából felmérjem a terepet.
– Hű *-* – álmélkodok a hazai kínálaton. Hagyományos, modern, a hagyományos újragondolása... Itt aztán tényleg van minden, némelyik pultnál mintha még könyvek is sorakoznának. Ott majd mindenképp körül szeretnék nézni, hátha sikerül szereznem majd új recepteket. – Mindenből talán nem, de egy-két kóstolót mindenképpen – bólogatok a biztatásra, mert azért nem szeretnék túl nagy jelenetet rendezni. De ha már itt vagyok, vétek lenne nem élni a lehetőségekkel. – Mondd csak, te kérsz valamit? – érdeklődöm kíváncsian, mielőtt közelebb osonnék az egyik olyan standhoz, mely ugyan hagyományos édességeket kínál, de a szomszédságában egy modern finomságokat áruló található. Mindkét helyről szeretnék választani valami apróságot, ami talán kevésbé hiányozhat a tulajdonosnak – ha Toshizou is szemezett valamivel, természetesen neki is veszek valamit, elvégre ezért érdeklődtem.
– Nahát! Ezt mikor kivitelezted? *-* – nézek először a doboz édességre, majd a színes nyalánkságokat tartó férfire. Csak néhány másodperc kell, hogy megbizonyosodjak arról, nem álmodom, és azonnal kiveszek a készletből egy lila színű darabot. – Te is megkóstolod? – kérdezem mosolyogva, bár így ránézésre nehéz lenne megmondani, melyik a legjobb és melyik az, amelyiket érdemes. A rózsaszínek általában finomak szoktak lenni. Mondjuk nekem az sincs ellenemre, hogy felezzünk, de nem vagyok biztos benne, hogy vagyunk olyan közeli kapcsolatban, ilyesmit felajánlhassak. Meg őszintén. Nem is vagyok biztos benne, hogy illendő lenne.
– Arrafelé láttam egy pultot, ahol könyvek is vannak. Ha itt végeztünk, megnézzük azt? Szeretnék néhány új receptet otthonra, ha már itt vagyunk – magyarázom lelkesen, mit szeretnék következő úticélnak. A végén még nem is lesz olyan nehéz kikapcsolni egy kicsit és ténylegesen szórakozni. Sajnálom, Ryou-chan, engem itt és most lekenyereztek, és nem szeretnék haza sietni.

[Meiou Toshizou]

  Az ukáz hallatán csendesen somolyogtam. Eszem ágában sem volt elfeledni szavaimat még kisfiús irigységeim ellenére sem. De ilyen szigor mellett, hogyan is lenne merszem ellenkezni vagy másképp tenni? Aniki is biztos megérti majd, hogy kedves Nadeshiko-chan kedvéért kell tennünk, mielőtt lépten-nyomon Fonoka botlanánk bosszújából, ha nem kohol ki sokkal rosszabb büntetést! Sose lehet tudni, hiszen egy vérbeli Shihouin áll előttem.
  – Legközelebb? Nem – kis szünetet hagyok, igyekszem megjátszani, hogy mélyen eltűnődtem. Ábrázatomat még a Gondolkodó szobra is megirigyelné. – Nem ez a legpontosabb kifejezés. Inkább a bármikor. Igen, bármikor elhoználak – gondolatmenetemhez mellékelek egy kacsintást is, hogy oldjam a lassan kifejtett szavaimmal okozott esetleges feszültséget. Következő kérdését hallva halvány mosollyal az arcomon nézek Nadeshiko-chanra.
  – Édesség kiállításról csak a Párizsit tudom, ami két hét múlva lesz – feleltem kérdése első felére, a másodiknál viszont nem tudom megállni, hogy ne pimaszkodjak. – Nem sűrűn használod a soul somediát, igaz? Manapság a legtöbb dolognak terveznek kiállítást, szóval igen, a konyhaművészet is teret hódít. Ha szeretnéd, akkor nézek ilyen témában programot a következő alkalomra, ha megtisztelsz a társaságoddal – próbáltam valamicskét oldani korábbi megjegyzésemet. – De ígérd meg, hogy ismét elrabolhatlak! – nem tudom elrejteni arcomra kiülő fél vigyort, ahogy a Fon testőrök ábrázatát vizionálom magam előtt, miközben fennakadtak az Amatsuji hálón. Természetesen jót szórakozom azon, hogy én lettem a lázadó, aki éppen borsot tör a Shihouinok apraja nagyja orra alá. Viszont elég csak Nadeshiko-chanra néznem és tudom, hogy megéri. Szegény annyira rá volt fókuszálva ez idáig a munkára, hogy arról sem tudott hobbijának milyenféle módokon hódolhat.
  – A te társaságodban szívesen hozok ilyen áldozatot – hajbókoltam Nadeshiko-channak. – Főleg ha így folytatod a meglepetésemet! Eddig úgy tudtam, hogy inkább a süteménykészítés érdekel. Nem tudtam, hogy a konyha más területei is foglalkoztatnak. – Csodálkozásom őszinte volt, azért nem sűrűn van alkalmam találkozni olyan hölgyeknél, kik ilyen adottsággal rendelkeznek. Terebélyes családom nőtagjaitól legalábbis ég óvja a konyhákat. – De mi lesz az afterpartyval? Bíztam abban, hogy ez után a program után azért még megejthetünk egy városnézést.
  Figyelmesen hallgattam végig az emlegetett édesség tulajdonságait. A lényeget memorizáltam belőle, és csak bízni tudtam abban, hogy ránézésre be tudom lőni, hogy melyik macaron az igazi.
  A háttérben mosolyogtam Nadeshiko-chan reakcióin, egészen magával vonta a látvány. Így készségesen ügyeltem arra, hogy úgy szlalomozzak az embertömegben, hogy ne tapossanak be minket, de kényelmesen tudjon nézelődni a kínálatok között.
  – Egy shio daifukut¹ szívesen ennék, ha találsz – feleltem. Igaz elég speciális és nem kimondottan az édes kategóriába tartozott, mivel enyhe sós íze volt, de elég nagy a kínálat. Szóval kitudja! Egy próbát megért, talán akad, és amíg Nadeshiko-chan keresgél, magam is elosonhattam a macaronokért. A kitérő pedig egyértelműen megérte!
  Halkan kuncogtam fel Nadeshiko-chan kérdését hallva. Pár pillanatig elnézegettem a lány lelkesedését a doboznyi süteményre.
  – Egy Meiou sosem árulja el a titkait – kommentáromhoz társított pimasz mosolyomat a legyezőm mögé rejtettem. Játékosságom elreppent, mikor megkínált ezzel a macaron nevű édességgel. Noha nem szívem csücskei az édes nassolnivalók, de megadtam a francia süteménynek a lehetőséget.
  – Ha így felajánlod Nadeshiko-chan <3 – a doboz tartalmára pillantottam. A rengeteg színből nem tudtam megállapítani vajon melyik milyen íz világban utazik. – Melyiket ajánlod? – kérdeztem rá, mellőzve a találomra való választást. Mint macaron szakértő bíztam Nadeshiko-chan javaslatában.
  – Ahogy szeretnéd – feleltem a könyveket illetően, miközben kihámoztam a dobozból azt a színű édességet, melyet Nadeshiko-chan mondott. Miután megettem a roppant édes, bár valóban érdekes ízű édességet, lecövekeltem a dangók előtt. Nem volt ismeretlen édesség számomra, fesztiválokon számtalanszor volt szerencsém találkozni velük.
  – Sokszor tűnődtem már rajta, de egyszer sem jártam utána. A zöld színű dangók, milyen ízűek? – érdeklődtem utána Nadeshiko-chantól, ő mégis csak jobban képben van ezekkel. Legalábbis bíztam abban, hogy elkergeti a szürke homályt tudatlanságom felett.
  – Mesélj közben egy kicsit Nadeshiko-chan, mi a helyzet veled otthon? Mit csinálsz a szabadidőben, aminek a létezésében olyannyira kételkedem? – kíváncsiskodtam felőle, ha már olyan régen volt lehetőségünk kötetlenül eltársalogni. Az osztagtémát nem akarom boncolgatni, azt most szigorúan tiltólistán szerepel, még csak az kéne, hogy a szabadidejében is a munkán járjon az esze!

¹Shio daifuku (wiki link)

[Shihouin Nadeshiko]

Tagadni sem tudnám pillanatnyi csalódottságomat a válaszra. Hiszen az előbb még utalt arra, hogy legközelebb Párizsba mehetnénk. Félreértettem volna? Ez így roppant kínos. A folytatás ezek után csak még jobban meglep. Nagy megkönnyebbülés, hogy nem értettem félre, sőt, kifejezetten megtisztelő, hogy bármikor eljönne velem. Hirtelen nem is tudok uralkodni magamon, és átölelem.
– Köszönöm – lépek hátrébb szinte azonnal. Remélem, nem léptem túl egy bizonyos határt. Örülnék még hasonló programoknak. Kíváncsian hallgatom, mikor és hol lehet még ilyen kiállításokat találni. Az időpont teljesen meglep.
– Olyan hamar? – nem hiszem, hogy ilyen hirtelen tudnék magamnak intézni egy szabadnapot, hogy elmehessek rá. Vagy ketten menjünk. De nincs is időm túl sokat emészteni magam ezen. – Hát, nem sok időm volt még megtanulni a használatát – igazából az okostelefonoknak alapvetően. Elég sok használati módja van, amik közül igen keveset fedeztem még fel. Ryou-chan biztosan tudna segíteni benne, de jelenleg sokkal jobban leköt, amit ezen kívül hallok válaszul. – Az csodálatos lenne! És ha ez az ára, természetesen a váratlan elrablásomat is elfogadom érte – ennek mondjuk otthon nem fognak örülni, de amiről nem tudnak, az nem fáj. Ugye? Így akkor én se fogom tudni előre, mikor megyünk, tehát nem vádolhatnak azzal, hogy a hátuk mögött szervezkedtem. Azt hiszem, ilyen meglepetésekkel együtt tudnék élni.
Megnyugtató, hogy az én feltételem is elfogadható. Mármint ahhoz, hogy nyugodtan élvezzem a mai délutánt és ne foglalkozzak a következményekkel. Igazán lekötelez a reakciójával.
– Főzni is szeretek. Ryou-chan miatt mostanában gyakrabban sütök, ez igaz, de volt idő, amikor csak az én főztömet volt hajlandó megenni – kicsit kuncogok is az emléken. Ez már bőven az után volt, hogy megtanultam a konyhaművészet alapjait. Az afterparty ötletén elgondolkodom. Megértem az igényt rá. – Oh, ha nincs semmilyen konkrét terved, biztos vagyok benne, hogy a városnézés holdfényben is megejthető – veszem elő a legcsalafintább mosolyom, ha már egyszer a követelőző hercegnőt játszottam az imént. Sejtem, hogy ezt még kamatostul vissza fogom kapni, de nem hiszem, hogy bármi olyasmit tudna tenni, ami olyan nagyon ellenemre lenne. Sosem ártott nekem semmilyen formában, kétlem, hogy most kezdené el. Végtére is, barátok vagyunk. Legalábbis azt hiszem, nevezhetem a kapcsolatunkat barátságnak.
A nézelődés kifejezetten könnyeden megy, főleg így, hogy kivételesen hagyom is, hogy vigyázzanak rám. Azt mondták, lazíthatok. Talán most nem baj, ha nem figyelek annyira oda a környezetemre, hanem elkalandozok, amerre jól esik. Ki vádolhatna ezért? Annyi itt a látnivaló, és annyi mindent meg is akarok nézni! Meg kipróbálni. Nem mindent, de azért elég sok mindent.
– Shio daifuku... Rendben, akkor keresek egyet – bólintok a kérésre, mielőtt belevetném magam a kisebb tömegbe. Itt még viszonylag lazán vannak az emberek, de pont nem tűnik fel, ha elorozok egy-két apróságot. Például hanami dango-t. Vagy az említett, kicsit sósabb finomságot. Nem egyszerű, többször körbe kell járnom ezt a pár kiállítót, de a küldetés vége siker. Még szerencse, hogy mindenkire gondoltak, és ennyire széles a választék.
Persze mielőtt ezt elújságolhatnám, Toshizou-sannak sikerül meglepnie, méghozzá nem is akármivel. Kissé csalódott pillantással méregetem, amiért nem hajlandó elárulni a nagy titkot, de persze ezt nem tudom sokáig tartani. Túlzottan lekötnek az édességek és a válogatás.
– Hm... A rózsaszínek általában gyümölcsösek, a csokoládé színű egyértelmű... De ez a kicsit sárgásabb árnyalat szerintem kávés. Ha nem szeretnél túl édeset, én ezt választanám – mutatok egy ígéretesnek látszó macaron példányra. A zöld kétesélyes, mert lehet pisztáciás vagy lime-os, árnyalattól függően, de persze mindig akadhatnak meglepetések. A rózsaszínt nem merem ajánlani, mert lehet nagyon édeset is kifogni, ha éppen valami vattacukroshoz választották. Találkoztam már olyannal, az még nekem is egy kicsit édesebb volt a kelleténél.
Az édességnek örvendezve követem Toshizou-sant a kiállítók között. Kicsit váratlanul ér a kérdés, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám. Ettől még egy pár pillanatra megakadok a meglepettségtől.
– Úgy tudom, a zöld tea adja a színét, az ízvilága is ilyen... Oh, majd elfelejtettem! Shio daifuku – nyújtom át a „rendelést”, ha már korábbi lelkendezésemben ez kimaradt. Nem lenne szerencsés a végtelenségig váratni a partnerem, ha már volt olyan kedves, hogy elhozzon idáig. Nem szeretném, hogy úgy érezze, elvesztett a saját kis univerzumomban. Bár ami azt illeti, nem állna távol az igazságtól. Tényleg el tudnék itt veszni.
– Van szabadidőm! – háborgok azonnal, bár talán azért van a kellemetlen feltételezésnek alapja. – Ha nem is sok... De olyankor szoktam foglalkozni a cicákkal. Vagyis hivatalosan Ryou-chan cicái, de én is szoktam velük lenni. Meg olyankor próbálok ki új recepteket. A főzés az egyik hobbim, úgyhogy sokat vagyok olyankor a konyhában. Mostanra már a személyzet sem lepődik meg azon, ha ott találnak – mesélem, miközben a könyveket is kínáló stand felé haladunk. – Meg megkértem Ryou-chant, hogy ha mindketten ráérünk, segítsen a kidoum fejlesztésében. Borzasztóan elhanyagoltam ezt az ismereti ágat, pedig hasznos lenne. Szerintem örül, hogy egy kicsit ő segíthet nekem. Legalábbis remélem, hogy nem vagyok a terhére – teszem még hozzá elgondolkodva, miközben belelapozok pár receptes könyvbe. Van itt mindenféle, de olyat szeretnék keresni, amiben számomra újdonságok vannak, amiket még nem ismerek. Azt gondoltam volna, így sokkal nehezebb lesz válogatni, de úgy fest, jócskán alábecsültem az emberek fejlődőképességét e téren. Elég sok olyan kötet van, aminek a nagy része új lenne. De azért egy fél könyvtárat se vinnék haza.
– És te mivel foglalatoskodsz a szolgálaton kívül? Gondolom, azért nem törsz borsot minden héten valamelyik főnemesi ház orra alá – ugye? Annak már hallottam volna hírét szerintem, mert mostanra híre ment volna... Noha nem hinném, hogy a testőrségek olyan nagyon híresztelnék a mulasztásaikat vagy hibáikat. Ajaj... ugye nem tenyereltem bele olyan témába, amiről jobb volna nem tudnom?

[Meiou Toshizou]

  Ha még abban a korban lennék, bizonyosan megálltam volna a növekedésben a döbbenettől, amit Nadeshiko-chan hirtelen öröme okozott. Nem sűrűn kapok ilyesformában köszönömöt. A meglepettségtől viszont majdhogynem elfelejtettem viszonozni a kedvességet! Megjárt volna egy tarkón csapás kedves ikerbátyámtól, ha látta volna habozásomat. Már csak azért is mert megkímélt volna az utólagos kellemetlenségektől. Kezeim ugyanis hoppon maradtak amiért Nadeshiko-chan azelőtt ellépet előlem, hogy viszont átölelhettem volna.
  – Khm, szóra sem érdemes – levegőben maradt kezeim egyikével tarkómat vakartam meg, míg a másikkal a legyező után kutattam. Annak reményében, hogy kevésbé lesz így kellemetlenebb a szituáció.
  – Hát az emberek nem élnek örökké, meg nem is ebbe az országban szervezik. Tavasszal pedig mindenhol bővelkednek a programokkal – mutattam rá az aprócska tényekre a korai időpontot illetően. – Akkor ezt megbeszéltük – ejtettem meg egy kacsintással egybefűzött sejtelmes mosolyt. – A telefonról pedig… Ha szeretnéd szívesen tartok továbbképzést. De nem most, nem ma. Viszont ha kiveszel egy szabadnapot hozzá a közeljövőben, örömmel átugrom – ajánlottam magamat készségesen. Tudtam, hogy ezzel magamat gáncsolom, hiszen így sokkal nehezebb lesz meglepnem majd a jövőben random programokkal. Viszont igazságtalanság lenne, ha Nadeshiko-chan nem tudná kezelni a telefon, amit meg kell hagyni roppantul hasznos tud lenni. Eléggé meglepő, hogy kicsi öcsikéje még nem tartott neki kiselőadást róla. Szolgálatban is ezerrel megkönnyíti a kapcsolattartást. De mit tehetnék, ha ezzel is szaporíthatom a szabadidejének a számát? A végén tényleg beleöregszik a munkába, kár lenne érte. Sosem hittem volna, hogy amilyen lelkes leányzó volt, végül olyan munkamániássá cseperedik, aki nem tudja, hogy mikor kell élni. Kicsit hibásnak érzem magam emiatt. Kutya kötelességem lett volna megmutatni a szolgálaton kívüli életet annakidején.
  – Ohó, Nadeshiko-chan! Ha ilyeneket mondasz, a végén még féltékeny leszek drága kisöcsédre – nevettem el magamat szavaim végén. – Amúgy, erről sosem meséltél nekem! – böktem oda játékos szemrehányásként.
  – Are? No de Nadeshiko-chan! Hát nem fogsz kikapni, ha nem viszlek haza időben? – kérdeztem pimaszul, legyezőm mögé rejtve vigyoromat. Nem mintha különösebben foglalkoztatna a dolog, netalántán Nadeshiko-chant odahaza keresnék. Vagy, hogy éppen az én hátamból hasítanának szíjat ezért. Rendes gavallérként majd házig kísérem! – Különben egy holdfényes andalgást sem hagynék ki!
  A dangókat illető okosodásom után nem gondoltam volna, hogy Nadeshiko-chan újfent meglep. Ráadásul ezúttal a Shio daifukuval. Csodálkozva lestem le az édességes dobozra, majd nyúltam ki érte.
  – Köszönöm! <3 Mit adhatok cserébe? – kérdeztem le Nadeshiko-chan mellé libbenve, majd vállait átkarolva közelebb hajoltam hozzá.
  – Ha van egy kis csöppnyi esze, nem háborog érte – jegyeztem meg orrom alatt Ryouichi-chant illetően. Ha régi formámban lennék, örömmel ajánlkoznék, mint különtanár Nadeshiko-channak, viszont jelen állapotomban mellőztem. Többet ártanék valószínűleg, mint segítenék.
  – Egyszer én is örömmel megkóstolnám a főztödet! – mondtam hangosabban, mosollyal egybekötve, ha esetleg korábbi megjegyzésem felől érdeklődne. – Amúgy… miért ragadt ennyire magával a főzés és sütögetés? – tudakozódtam tovább a témát illetően. – De ácsi, ezek szerint szabadidődben sem mozdulsz ki különösebben otthonról? – rándult be a szemöldököm. Elismerésre méltó, hogy fejlődni igyekszik szolgálaton kívül. Viszont szabadnapjain leginkább lazítania kellene, amennyire rá van függve a munkára. Megingattam a fejemet. Komolyabb feladat vár rám, mint azt elsőre gondoltam.
  – Aúcs, Nadeshiko-chan! – kaptam mellkasomhoz szabad kezemmel. – Még a feltételezés is fájdalommal járja át minden porcikámat! Minden nap borsot törünk a főnemesi famíliák orra alá! A végén halálra unnák magukat az egyhangúságban vagy éppen a munkamánia készíti ki őket – tettem enyhe utalást esetére. – De nagyon híján lehetsz valóban ennek a szabadidőnek, ha egyik örömhozásunkról sem hallottál, drága Nadeshiko-chan! – csóváltam meg a fejemet. – Amúgy egyik legújabb kedvenc elfoglaltságom Shinobu-chan! <3 Az Amatsujik megtalált üdvöskéjének osztagba való beavatását szívemen viselem. De örömmel lógatom Anikiékkel a lábamat pihenőidőben. Taichou-chant pedig kötelesek vagyunk naponta meglepni valamivel, hogy Kyoudainak is meglegyen a napi fejadagja! – Azt már nem fejtettem ki, hogy az utóbbi fejadag témát szó szerint értettem. Néha meglepődöm ikreim mazochizmusán! – Nyugodtan elnézhetnél a 11. osztagba néhányszor, kellemes ott a társaság! – Sajnos gyanítottam, hogy ezt Nadeshiko-chan önszántából nem igazán fogja leművelni, így fejben már készítettem is elő elrablását ilyen tekintetben. Pedig biztos vagyok benne, hogy Taichou-chan is szívesen látná, ha előre lebeszélem vele! Különösen Nadeshiko-chan helyzetét tekintve, nem úgy ismerem drágalátos Taichou-chant, mint aki zárt kapukkal fogadná a tornyukból menekített hercegnőket.
  – Összességében eléggé eleven az élet az egységünk területén, különösen élénk szomszédjainknak hála. Nekik köszönhetően minden pillanat szórakozás! A nemesi körökben kevéssé érzem magamat ilyen felszabadultan, így otthon ritkán keresek szabadidős programot. De lehet rám ezért követ vetni? – tettem fel költői kérdésemet. Szerintem a legtöbben így vagyunk vele. A nemesi mizéria vaskalapossága és humortalansága hosszútávon fárasztó. Talán kimerítőbb a megszakítások nélküli mosolygásnál is. A tudós társaság meg amúgy is bebizonyította, hogy a nevetés jótékony hatással van a szervezetre. Lehet ilyen transzparensekkel körbeplakátozni egy nemesi közgyűlést. Talán példát vennének, és nem lennének olyanok az összejövetelek, mintha éppen megemlékezésre hívták volna össze a jónépet.
  – No és barátokkal hogy állsz? Mondd, hogy nem csak munkakapcsolataid vannak… Rájuk legalább szakítasz időt? – kérdeztem, bár sejtettem a választ. Szégyenszemre csak úgy tudtam találkozni kedves Nadeshiko-channal, hogy átverés áldozatává tettem, majd elhappoltam a testőrsége óvó tekintete elől. Azért élt bennem a remény, hogy másokra még fordít azért időt!