- Tudok szórakozni! - ágálok azonnal a feltételezés ellen, bár abban sajnos igazat kell adnom, hogy jócskán berozsdásodtam ezen a téren. Az utóbbi időben nem sok alkalmam volt meglépni a feladataim elől, a küldetéseimen pedig, ahol nem a saját nevemet használom, nem is szórakozni vagyok jelen, hanem a kötelességemet teljesíteni. Na igen, régen ragadtak már ki az elvárások világából, úgyhogy a kritikára egy szavam se lehet. Lehetne. Mert azért van, és próbálok vitatkozni akkor is, ha nincsenek érveim.
- Ez esetben nem kellene őt is magunkkal vinni némi kikapcsolódásra? Még nem mondtam le arról, hogy egyszer mindkettőtök társaságát élvezhessem 
- nos igen, azt hiszem, ezzel még adós nekem évekkel ezelőttről. Vagy még régebb óta. Valamiért erre sosem tudtunk sort keríteni, pedig érdekelne, milyenek együtt. Ryou-chan tud mesélni ezt-azt, és hallani pletykákat a Mizushimáktól is a két férfi közös csínytevéseiről. Tényleg érdekelne, hogyan is néz ez ki.
Kezemet a szám elé kapva pislogok fel a korholásra. Meggondolatlan kijelentés volt, bár tény, hogy valós érzelmeimet tükrözte. Érthető, hogy feddést kapok érte. Vagyis az lenne. Meglepnek a férfi szavai.
- Ugyan, Yuuken-nii csak nem eszik shinigamit ^^” - legalábbis remélem. Ha már ilyen humorosan sikerült elütnünk ezt a kisebb elszólást, talán tényleg átadhatom magam egy kicsit a szórakozásnak. Vissza se nézek, ahogy átlépünk az Emberek Világába. Ha csak egy kis ideig is, élvezni fogom, hogy nem kell odafigyelnem a viselkedésemre.
Hallva, pontosan hol is vagyunk, nem tudok uralkodni lelkesedésemen. Nem mintha különösebben akarnék, mert jelenleg jobban nem is tudom kifejezni a boldogságomat a helyszínválasztást illetően. Éppen ezért nem is kérek bocsánatot viselkedésemért, főleg a szabályrendszer felvázolása után. Ha nincs rossz ötlet, akkor ez sem volt az.
- Ne! Találjunk ki valami mást, a végén még többet nem rendeznek ilyet a közelben - magyarázom azonnal ellenvetésemet az ötlet kapcsán. Mert amúgy tetszik, és nem kétlem, hogy roppant jól szórakoznánk utána, de nem szeretném, ha többet nem jöhetnék ilyen kiállításra. Mondjuk erről sem tudtam, de most nem ez a lényeg, hanem hogy szeretnék még ilyen helyekre jönni, lehetőleg minél közelebb. Sajnos külföldön nem biztos, hogy érteném a helyieket. Roppant kínos, de sajnos ez a helyzet. ^^”
Lelkesen követem Toshizout az épületbe, és veszem át tőle az ismertető papirost, amit idő közben összeszedett… ötletem sincs, hogy honnan. De nagyon szép az emberektől, hogy ilyen kis füzetecskékben összeírják, mi is várható, sokkal könnyebb tájékozódni és keresgélni. *-* Sajnos a szolgálati mobil zizegése miatt félbe kell hagynom a böngészgetést, de ettől még igyekszem odafigyelni, ha tőlem kérdeznének. Éppen csak megnyitom öcsém üzeneteit, amikor el is hangzik egy igazán fontos kérdés, amire azonnal oda fordulok.
- Ebben a sorrendben lehet? *-* - nagy a kiállítás, sok időnk van, majd bolond leszek nem végig járni az egészet. Minden érdekel, haza, külföldi, francia. A francia édességek különösen, azokkal mindig meggyűlik a bajom, hiába próbálkozom. Csak hát, mire visszanézek a telefonomra, máris elárasztották a képernyőt a síró fejes és egyéb szomorúságot kifejező képecskék. Ez valami új kódolt nyelvezet? Jelent valami mást is, vagy csak azt, ami a képen van? Ryouichinek elfelejtettem szólni, hogy eljövök, nem is válaszoltam még az üzeneteire érdemben (de mentségemre szóljon, majdnem végig szolgálatban voltam, csak néhány perce nem). Kétségbeesetten próbálnék rájönni, hogyan is kell ezzel az új eszközzel választ írni, mikor Toshizout látom magamhoz közelebb felbukkanni, mint azt gondoltam.
- Öhm… Valami szalonképes választ próbálok kitalálni ^^” - mutatom meg a készülék képernyőjén lévő sírás-hadsereget, hátha ő többet tud kezdeni a dologgal, mint én. Kérésére magamtól is odaadnám a telefont, úgyhogy ha már amúgyis a kezében van, csak bólintok, és amint észlelem, hogy kép készül, még mosolygok is, hogy jó kép legyen. Bár azt hiszem, ennek Ryou-chan annyira nem fog örülni, de ezen a helyen tagadhatatlanul jól érzem magam.
- Azért majd ha hazamegyünk, visszaadod a gépet, ugye? - kérdezek rá a telefon további sorsára. Láttam, hogy kikapcsolta - még szerencse, hogy a feloldó kódja otthon fel van írva nekem, így nem kell aggódnom a bekapcsolás miatt -, de azt a legkevésbé sem sajnálom, ha most esélyem sincs visszakapcsolni. Jobban szeretném megélni a pillanatot, mint fotózgatni. Nem is értem, Ryou-chan hogy tud a napja minden fél órájában csinálni egy képet.
- Hm… A macaronok. Az igazán jót rettenetesen nehéz megtalálni, szerintem elkészíteni is - nekem legalábbis még sosem sikerült, meg eleve problémás nyalánkság: alapvetően nagyon édes, de az igazán finomnál azért nem csak a cukor érződik, hanem a tölteléknek használt krém íze is, akár gyümölcsös, akár csokis vagy más ízesítésű. Nos, én már ott el szoktam bukni, hogy képtelen vagyok szépen és jól megcsinálni, amibe a krémet kellene töltenem. Azt hiszem, ezt meghagyom a franciáknak. ^^”
- Akkor, kezdünk a hazai különlegességeknél? Szeretném végigjárni az egészet. És néhányat megkóstolni is, ha szabad - karolok bele mai partnerembe, hogy vezessen nyugodtan, ha már gavallérként elhozott - és az előbb úgyis a térképet böngészte, biztosan tudja, merre lenne érdemes elindulni.