Szerző Téma: Kéz és lábtörést!  (Megtekintve 578 alkalommal)

Description: 2017 VB || Helsinki || Finnország

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Kéz és lábtörést!
« Dátum: 2017. Máj. 06, 18:03:44 »
Izgult. Minden porcikája telítve volt izgalommal. Túl jól sikerült neki a tegnapelőtti nap, második helyen állt *______*, az orosz Medvedeva és a kanadai Osmond között. Nem erre számított, sem ő, sem pedig senki. A szezon előzetes eredményei alapján valóban az első tíz, apróbb rontások esetén tizenöt között kellett volna szerepelnie, de nem a második helyen. Ez… nem volt reális. Ezt talán egy jelnek, egy égi üzenetnek kellett volna vennie, hogy ne kockáztasson, álljon el attól az őrültségtől, amin hónapok óta dolgozott, és amiről szentül hitte, hogy Puding nem tud. De hogy ez valóban így volt-e? Abban nem lehetett egészen biztos.
Amikor beszólították a jégre, mint utolsó versenyzőt, vett egy mély levegőt, végig simított rózsaszín kűrruháján, megigazította annak váll részét, kicsit megmozgatta a kontyán lévő rózsaszín díszt, vörös íriszeit végig futtatta a lelátókon, és ha látott egy-egy ismerős, arra rá mosolygott. Keresett még valami pótcselekvést, amivel húzhatja az időt, de nem talált. Ahogy ellökte magát a palánktól megejtett egy apró mosolyt az edzője felé is, akinek szavai, ha egyáltalán intézett hozzá olyanokat, nem jutottak el a tudatáig. Csak az előtte álló majdnem négy percre gondolt. Felcsendültek az ismerős, már-már unásig hallgatott dallamok ő pedig egyszerre mozdult, élet a zenével. Ebbe most mindent bele szeretett volna adni. Tudta, nem nyerhet. Ezzel úgy is tisztában volt, hogy nem látott egyet sem az előtte futók programjaiból. Mindössze a realitás talaján állt… már ha a sportról volt szó, egyéb körülmények között ez egy vitatható kijelentés lett volna :S.
Az első ugrása és az első kombinációja kifogástalan volt, mintha csak a nagy könyvből vette volna a mozdulatokat. Azonban következett a dupla axel, amivel nem volt baja, meg tudta ugrani, most azonban készült valamivel. Meg akarta mutatni, hogy ő képes rá, azt akarja, hogy az a két ember, akiktől azt hallotta, hogy nem tudja megcsinálni, ismerjék be neki, hogy tévedtek. De nem volt biztos magában, mégis behajlította a térdét, majd elemelkedett a jégtől. Hazardírozott és sikerült neki, három és fél fordulat a levegőben és egy tökéletes leérkezés *o*. Nem hitte el, az arcára volt írva a meglepetés, majd az elégedett mosoly. Többre azonban - mint például Puding arcának az alapos tanulmányozása - nem volt ideje, ment a zene, neki is mennie kellett tovább. A program további részére nem izgult rá, olyan természetességgel csinálta a mozdulatokat, mint aki erre született. Élete programja volt alakulóban, ezzel tisztában volt.
A bajok az utolsó előtti kombináció második ugrásánál kezdődtek, ahogy megérkezett fájdalom hasított a térdébe. Ez már létező probléma volt egy ideje, azonban nem szólt róla senkinek. Ez most más volt, nem csak pillanatnyi fájdalom volt. Bárhogy mozdította a lábát bele-bele nyilallt, ő azonban mosolygott hozzá, legalábbis megpróbált, ám voltak pillanatok, mikor kiült az arcára, hogy valami nincs rendben. Már csak egy ugrása volt hátra, nem akarta veszni hagyni a programot, sem a pontjait, még nem vétett hibát se. Legalábbis látványosat. Úgy hitte kibírja, még úgy is, hogy talán még sosem fájt ennyire semmije. Ahogy elemelkedett a jégtől hitte, hogy ki fogja bírni, mikor viszont letette a lábát több dolog is történt párhuzamosan. A fájdalom, ami eddig sem volt kicsit hirtelen a duplájára növekedett, csak nehezen tudta megállni, hogy ne sikoltson fel. Úgy rémlett neki, hogy valami hangot is hallott, ám ebben nem volt biztos, csak abban, hogy csúnyán, nagy lendülettel érkezett meg jégre és csak a lélekjelenlétének köszönhette, hogy még az előtte a feje elé tette a kezét, hogy egyenesen a palánknak csúszott volna. Sírni lett volna kedve. Elrontotta, nem sokkal a befejezés előtt. De befejezi! Ő legalábbis ezt gondolta egészen addig, míg meg nem próbált súlyt helyezni a jobb lábára. Csak térdelni próbált, mégis úgy esett vissza a jégre, mint valami rongybaba. Villámcsapásként érte a felismerés. Nem tudott lábra állni!
Nem különösebben fogta fel, hogy mi történik körülötte, a gondolatai egymás után cikáztak, mégsem tudtak alkalmazkodni a jelen helyzethez, túl szürreális volt az egész. Várta az ébredés pillanatát, mert ez nem lehetett más csak álom. Hiszen a jégen feküdt, kérdéseket tettek fel neki és…
- Mi történt o.O? - kapta el az első ismerős karját, aki talán már mellette volt egy ideje, talán beszélt is hozzá, ő azonban nem fogta fel. - Mi folyik itt, mi ez az egész >w>? Miért van itt ennyi ember? Mit csinálnak? - Nem akarta érteni, hogy mi folyik itt, nem akart tudni róla, hiszen az, mint a legtöbb ember úgy gondolta, hogy rossz dolgok vele nem történhetnek meg, csak mással. Vele nem.

Karakterlap

Shigeo Kimura-Williams

Eltávozott karakterek

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 500 / 15 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kéz és lábtörést!
« Válasz #1 Dátum: 2017. Máj. 07, 19:25:21 »
Izgult a verseny miatt, kellemes mennyiségű alkohollal nyugtatta idegrendszerét. Egy cseppet sem volt részegebb a szokásosnál, már rutinként kezelte a helyzetet. Mindenki tudja, hogy egy világbajnokság nagy dolog, de Kenta ennél egy fontosabb dolgot tud: minden verseny, pont ugyanolyan, mint a többi. Lehet, hogy más a tétje, de ez egyedül az elmédet támadja meg. A felkészülés, a tánc, a pontozás, az egész metódus teljesen ugyanaz, és ha a következmények fátylát elhúzod, megtudod, milyen egyszerű. Rutin. Számára is az volt, elbízta magát, és lassan már a kellemes izgatottság is elmaradt. Inkább csak olyan érzés volt, mint sok éves munkaviszony után ugyanarra a munkahelyre bejárni minden reggel. Jó állás, gyerekkorod óta ezt szeretted volna csinálni, ezért küzdöttél. Elérted az álmaid, boldog voltál velük, mert valami más volt, valami új, valami sikerélmény. Majd szépen, lassan monotonná vált, az érmek egyértelművé váltak, és nem számítottak már annyit. Belepunnyadt az állapotba, és nem élvezte igazán, sem a feleségével töltött időt, sem a korcsolyázást, és gondolkozott azon, hogy feladja. Akkor jött az olimpiai kvalifikáció, ami új életet öntött belé, értelmet adott neki. Volt miért dolgoznia, és mindent beleadnia, volt újabb célja, volt még több, amit elérhetett, és ez éltette. Aztán azt is megszerezte.
Akaratlanul is ezeken az emlékeken mereng, miközben azt várja, hogy Tachibana következzen, és elkezdje. Nagyon koncentrál rá, szinte együtt mozog vele, a jég mellett sétálva. Néha nem tudja visszafogni magát, egy-egy hasonló mozdulatot tesz karjával, lábával. Figyel a zenére, számolja a ritmust, a mozdulatokat, a lány arckifejezését, az összképet. Mindent néz, ami fontos lehet ahhoz, hogy tökéletes legyen. Mert más természetesen nem elfogadható, sem a sportágban, de nála főleg nem, csak a teljes mértékben tökéletes gyakorlatok. Nincs rontás, nincs esés, nincs bénázás, minden kizárólag úgy, ahogy elvárja tőle.
Megrökönyödik, amikor látja az ugrást. Nem, ez nem volt benne a programban, és soha nem gyakoroltatta a lánnyal. Nem véletlenül, ezt az ugrást nem az ő fizikumára találták ki. Nagyon kevés nő próbálkozik meg vele, ők is sok év kemény munkáját teszik bele, lassan haladnak, óvatosan terhelik a szervezetüket. Ismerte Mao Asadát, régi barátok voltak, és ha a lány annyira meg szerette volna tanulni, akkor megkérte volna, hogy segítsen nekik. A legjobbtól tanulhatott volna… később. Majd ha kész lesz rá. Egy dolog biztos, nem tizenhat évesen, frissen a felnőttek mezőnyébe kerülni, bőven fejlődésben lévő, sérülékeny szervezettel.
Ennek ellenére úgy tűnt, a dolgok simán mennek tovább, a normál kerékvágásban. Lassan visszaáll a normális szívverése, és szinte el is felejti az ugrást, annyira koncentrál a pillanatra, a mozdulatokra, az ugrásokra. A program vége felé elkapott egy arckifejezést, amitől teljesen lefagyott, és csak szemével követte tovább a lányt. Pár másodperc kellett a feldolgozáshoz, de pontosan tudta, honnan olyan ismerős. Fájdalom. Égető, mindent elemésztő fájdalom, amit a tökéletes fellépőmosoly mögé próbál a táncos betuszkolni, néha több, néha kevesebb sikerrel. Ő pedig úgy áll ott, mint egy őz, amikor kiugrik az autó elé. Tudja, hogy meggondolatlanság volt, közelednek felé a vakító reflektorok, ő mégis áll, és meg sem mozdul. Nem tud, a teste nem engedelmeskedik neki, még levegőt is elfelejt venni. Pedig szíve szerint ugrana, szaladna, tenne valamit. Bármit. Tudja mi fog történni. Érzi. Ott volt. Átélte, pontosan ugyanezt, és most nagyon elevenen él benne az emlék.
Végre sikerül magához térnie a transzból, és amikor a lány fájdalma már egyértelmű számára, akkor ragadja meg a pálya oldalát, kezd el kiabálni neki, torka szakadtából.
– Tachibana, állj le, hagyd a picsába, nem ér annyit! – próbálja túlharsogni a zenét, a tapsoló közönséget, Yuuna nevét ordibálni, de semmi esélye. Amúgy sem rá figyel, nem rá koncentrál, még ha ők ketten lennének a csarnokban, akkor se hallaná meg valószínűleg. Nem érnek el hozzá a szavai.
Az esés bárki más számára első pillanattól kezdve egy egyszerű hibának tűnhetett, ő viszont szinte lassítva látta, hogy mi történt. Yuunát a palánk állította meg, ő pedig leállíttatta a zenét, és azonnal ordibálni kezdett az orvosi személyzettel, hogy menjenek oda, és segítsenek a lánynak. Nem tudott lába állni, és tulajdonképpen nem is értette mi történt. Összeszedte magát, ő is jégre lépett, a lányhoz sietett, letérdelt mellé, de nem mondott semmit. Nem tudta levenni a tekintetét a lábáról, és komolyan úgy érezte magát, mint akit elütött egy autó. A tarkója zsibbadni kezdett, és mintha semmi mást nem érzékelt volna a világból ezen az apró ponton felül.
– Semmi baj, Tachibana, csak rám nézz – fogja meg a lány állát, és irányítja zavart tekintetét magára. Határozott, egyszerű utasítást ad, hogy fel is fogja. Mai napig kísértik az emlékek arról, ahogy az orvosok dolgoznak és próbálják helyrerakni a lábát. Neki nem kell látnia, a legjobb lesz, ha engedelmeskedik neki.

Karakterlap

Nikolaj M. Smirnov

Eltávozott karakterek

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 30 000

Hozzászólások: 9

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 4 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kéz és lábtörést!
« Válasz #2 Dátum: 2017. Máj. 21, 18:37:10 »
Azt hitte, hogy a visszatérés majd újabb izgalmat jelent, azonban erről szó sem volt, bár már legalább Inga sem rágta folyton a fülét. Tekintete végig futott Maaya unokabátyán, akit valamiért mindenki Pudingnak szólított, számára érthetetlen okból. Otthon a nyámnyila emberekre használták ezt a kifejezést, és ő nem ilyennek ismerte meg, ezért nem is így szólította, már ha egyáltalán nevén kellett neveznie. Ebben a pillanatban azonban Yuuna miatt jött megnézni a nők szabad programját.
Mélyet sóhajtott, ahogy eszébe jutott a megérkezésük utáni felhajtás, amint az orosz versenyzők meglátták. Bár a legtöbbjüket csupán látásból, vagy edzésről ismerte, úgy beszéltek hozzá, mintha legalábbis rokonok lennének, vagy hasonló. Egyáltalán nem érzete át ezt a fajta kötődés, s kétségbeesetten kereste Yuuna tekintetét, hogy mentse meg  kínos beszélgetésektől. Persze a lány addigra már a telefonját bújta, és tudomás se vett róla. Szép…
Megrázta a fejét, és inkább figyelt a lány ugrásaira, ha már megígértették vele, hogy itt lesz, és végig nézi. Nem nagyon értette akkor, miért kell megígérnie, úgyis eljött volna, azt hitte ez mostanra már világos a lány számára, de nem igazán tűnt úgy. Érezte, hogy kénytelen lesz talán komolyabban is beszélni vele, mielőtt túl sok lesz a félreértés körülöttük, amit már túl nehéz volna tisztázni.
Felvonta a szemöldökét a valószínűleg neki szóló kihívó mosolyra, mellkasán összefont karral nézte a három és fél fordulatos ugrást. Lehunyta egy pillanatra a szemét, szóval ezért kellett mindenképpen itt lennie. Sóhajtott volna, és talán egy gratuláció erejéig kedvességet erőltetett volna magára, de valami nem tetszett neki az egészben. Technikailag nem volt rossz az ugrás, mégis, egészen megváltozott a levegő, és Watta~shishou tartása is teljes mértékben feszültté vált. Ugyanolyan jól ismerte a fiú a programot, mint az edző maga, de azt hitte neki biztosan szólna Yuuna, ha változtat rajta, ezek szerint még sem. Azonban nem ez volt az, ami miatt egészen furcsává váltak a további gyakorlatok.
Abban a pillanatban érthetővé vált számára, mi is történik, mikor a férfi kiabálni kezdett, de akkor már késő volt, késő bármire is. Az esés, az orvosok, minden olyan hirtelen egymás után zajlott le, hogy alig akarta elhinni, csak bámulta a Yunna körül tornyosuló embereket, és nem tudott mozdulni. Vagyis elindult, de a palánk külső oldalán, nem érezte úgy, hogy fel kellene mennie a jégre, valami különös mód távol tartotta tőle. Tekintetét képtelen volt levenni a lány furcsa szögben álló lábáról. Hallotta az edző szavait, és értette, mit szeretne elérni, bár abban nem volt biztos, hogy a kényszerítés jó ötlet, így megpróbálta inkább elterelni a figyelmét.
- Ez csak három és fél volt, Tachibana. – Könyökölt a palánkra a lány feje felett, talán Watta~shishou elküldi melegebb éghajlatra, de ez se érdekelte. Yuunát könnyű felheccelni, és akkor küzdeni fog, minden erejével, és ez az, amit most tennie kell.
Emlékezett még arra, hogy mit érzett, mikor kiderült Inga kis kavarása, sose fogja elfelejteni. Ha nem jön rá időben, eltilthatták volna, hosszú évekre, bár Yuunával ellentétben talán ez se érintette volna mélyen. A versenyek nem töltötték el izgalommal, csupán szeretett korcsolyázni, és megmutatni, mennyi mindenre képes. Ez vagy elég volt a győzelemhez, vagy nem.

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kéz és lábtörést!
« Válasz #3 Dátum: 2017. Jún. 01, 16:11:53 »
Hideg. Talán az volt ez egyetlen dolog, ami bizonyossá tette számára, hogy nem álmodik. A jégen feküdt és az hideg volt. Bár ki tudja, még sose figyelt arra, hogy az álomban fázik-e vagy sem. Eddig nem is volt rá szüksége. Pudingbá ismerős hangja és az érintése zökkentette őt ki abból a furcsán kába állapotból, amivel eddig szemlélte a körülötte lévő történéseket. Ahogy a férfire nézett, még mindig nem különösebben akarta elfogadni a tényt, hogy ez a valóság.
- Én… - kereste a szavakat, úgy érezte, mondania kéne valamit, mondania KELL valamit, de nem tudott mit. - Nem tudok felállni. - Az agya egy kis szegletében tudta, hogy nem ezt kellett volna kipréselnie magából, de ki kellett mondania. Hangosan. Hátha így valóságosabb lesz, de nem lett az. Még mindig olyan volt az egész, mint valami álomkép, látomás vagy illúzió, aminek bármelyik pillanatban vége szakadhatott. Elillanhatott, mintha minden rendben lenne. Hallotta az orvosokat, de szerencsére nem értette, hogy miket beszélnek. Finnül mondták.
- Mi… mi fog most történni >w> ? - nézett még mindig az edzőjére. Bár voltak halovány sejtései a dologról, nem kellett sem Einsteinnek, sem pedig diplomásnak lennie, hogy kitalálja. Mégse akart gondolkodni. Neki most az kellett, hogy mások rágják a szájába, hogy mit csináljon és mi lesz vele. 
Az újabb ismerős hangra lassan és óvatosan oldalra fordította a fejét, ha hagyták neki. Tudta, hogy a fiú itt van. Már nem a versenyen, hanem a csarnokban, hiszen megígértette vele, hogy ha törik - és tört :S -, ha szakad itt lesz és megnézni. Pudingbá mellett neki is be akarta bizonyítani, hogy meg tudja csinálni. Talán Mamorunak még jobban is, hiszen ő mondta neki többször is, hogy nem tudja. Az edzője egyszerűen csak nem akart neki segíteni.
- Ugyan ^w^ - próbált lazán a fiúra mosolyogni, mintha semmi baj nem lenne, ám még ő is érezte, hogy meglehetősen erőltetett ez a mosoly -, ez csak a kezdet, ha már a 3.5 megvan az utolsó felet gyerekjáték rátenni. Csak várd ki a végét és jobb leszek nálad :x - próbált beszállni a játékba, de ez most valahogy nem ment. Nem volt az igazi. A szavaiban most a korábbi esetekkel ellentétében, nyoma sem volt a valódi hitnek, hogy meg fogja csinálni. Pedig szerette volna, be akarta bizonyítani, hogy négyfordulatost is tud ugrani. Azonban még számára is lehetetlen volt mindezt hihetően előadni úgy, hogy lábra sem tudott állni. Sőt a lábát és vele együtt a kínzó fájdalmat is egyre kevésbé érezte, bár hitte benne, hogy ez az orvosoknak köszönhető és nem valami sokkal rosszabbnak. Legalábbis ezt gondolta, hogy már nem érzi, amíg hatalmas fájdalom nem nyilallt a jobb lábába és bár eddig sem volt kellemes, igyekezett nem mutatni, hogy mennyire fáj, nem akarta, hogy aggódjanak. Most nem bírta ki. Nem sikoltott, ezt elkerülendő beleharapott az alsó ajkába, lehunyta a szemét, ezek mellett pedig Pudingbá akár akarta, akár nem elkapta a kezének azt a részét, amit a leghamarabb elért és olyan erősen szorította meg, ahogy csak tőle tellett. Mamoru kezét is szívesen megfogta volna, de ő túl messze volt, a palánk másik oldalán.
- Jó… jól vagyok ^w^ - próbált egy-egy biztató mosolyt küldeni a két delikvens felé, miközben igyekezett a lehető legdiszkrétebb módon letörölni a szemében megjelent könnycseppeket. - Mikor lesz ennek vége >w>?  - nézett felváltva az edzőjére és a csapattársára, hátha ők tudnak valami biztosat mondani. Abban azonban nem volt ő se teljesen biztos, hogy mire gondol. A kezelésre, vagy az álomra, mert ő még mindig szerette volna hinni, hogy ez csak az és hamarosan felébred, ez az egész pedig csak egy rémálom lesz, semmi több. - Kezdek kicsit fázni :S - fűzte még hozzá, bár maga sem volt benne biztos, hogy szükség van magyarázatra.

Karakterlap

Shigeo Kimura-Williams

Eltávozott karakterek

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 500 / 15 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kéz és lábtörést!
« Válasz #4 Dátum: 2017. Jún. 23, 20:36:15 »
Próbálta elterelni Yuuna figyelmét, amennyire lehet, mellette térdelve, annak ellenére, hogy az ő lábát sem erre találták ki. Néha, amikor a helyzet tényleg megkívánta, tudott felnőttként viselkedni, főleg, ha megerőltette magát. És kevéssé tudott elképzelni ennél alkalmasabb helyzetet arra, hogy felnőtt legyen. A szomszéd palánkot is fejelgethetné éppen, ahhoz több kedve volna tulajdonképpen, mégis itt van. Yuuna arcát nézi, és hallja, ahogy kimondja a szavakat. Csendesen bólint. Így van. Nem tud lábra állni, és most nem is fog, az biztos. Még az is lehet, hogy soha többé nem fog, de ezt az információt már okosan megtartja magának, és inkább csak a saját gondolatait engedi elfajulni.
Egészen addig, amíg meg nem hallja Mamoru hangját, akkor pillant csak fel a szőkére, de csak futólag, egyből visszacsusszan a tekintete Yuunára. Meghallja a szavait, és kénytelen a legőszintébb, leggúnyosabb nevetését elővenni, annyira szürreális a helyzet, de mégsem hagyhatja annyiban.
– Tökösebb három és fél volt, mint amit te valaha produkáltál, Barbie – válaszolja, torz vigyorral az arcán, nem nézve a másikra. Csak ezután válaszol Yuuna kérdésére, mert eddig igazán bizonytalan volt, mit is válaszoljon neki pontosan. Az ő fejében egészen más élt a folytatásról. Mintha régen, évekkel ezelőtt tüzes vassal égették volna elméjébe az emlékeket, most pedig újra felizzanak és elhomályosítják a valóságot.
– Rögzítik és érzéstelenítik a lábad – egy pillanatra lepillant, nem hagyja, hogy Yuuna kövesse a tekintetét, de látja, hogy már viszonylag helyére került a végtag az orvosoknak köszönhetően. – Aztán pedig kórházba visznek.
Tovább nem mesél. Ennyi pontosan elég lesz, a későbbiekben is csak ő hiszi azt, hogy pontosan tudja. Csak néha pillant oda a lány lábára, ő már ennél sokkal közelebbről is megérte a helyzetet, nem hatja meg. Egy dolgon jár csak az esze folyamatosan, amit másképp csinálna mindenképpen. Józan. Túl józan ahhoz, hogy ezt átélje, és ettől remegnek a kezei, viszket a tarkója. Minden apró porcikája az alkohol okozta tompaságért könyörög. Fel akarja oldatni vele ezt a sok érzelmet, ami beleszorult az elmúlt pár percben. Sőt, még többet akar. Nem emlékezni erre. Számára nem túl nagy feladat jelenleg kitörölni egy-egy napot az életéből. Csak jobban lesz tőle. Egy újabb, felesleges, szenvedéssel és nyűglődéssel teli nap, amire nem kell emlékeznie. Hamarabb telik el az a sok hátralévő… határozottan túl sok van még. Viszont abban is biztos, hogy ha emlékszik a mai napra, az jó pár évvel megrövidíti majd, hosszú távon még előnyös is.
Érzi, ahogy a lány megszorítja a karját, és kicsit jól is esik neki a fájdalom. Emlékezteti a szervezetét, hogy hol is van és mit is csinál pontosan. Visszatereli a gondolatait és segít neki koncentrálni kicsit. Egy gyors, nem túl feltűnő mozdulattal segíti Yuunát és töröl le pár könnycseppet az arcáról. Valószínűleg a leggyengédebb mozdulat, amit a férfi valaha a lány felé intézett, és valószínűleg az utolsó is.
A kérdésére akaratlanul is féloldalas, ironikus mosoly kúszik az arcára.
– Ne aggódj, fel se fog tűnni, és máris vége – válasza legalább annyira szabadon értelmezhető, mint a lány kérdése, ahogy hagyja, hogy a gravitáció lecsúsztassa a kezeit róla, hozzáérnek a jéghez. A tehetetlenség érzése kedves barátként fogadja, nem taglózza le és nem zavarja. Az egész életét így élte hosszú évek óta, a rossz egyszerű elszenvedőjeként, beletörődve. A kontrollra való törekvést már rég feladta. Talán ezért nincs annyira lesokkolva, és ezért nem érzi magát különösen rosszabbul, mint a többi napon. Az, hogy az élete csak még mélyebbre csúszik, és végleg elbäsz valami igazán fontosat, a hétköznapi rutin része már. Semmi különlegesen szomorú.
– A felsőd, Barbie – intézi Mamoruhoz a szavakat, miközben kinyújtja a karját érte, és a hangja a szokásos, parancsolós, ellentmondást nem tűrő. Ő is szívesen odaadná a sajátját a lánynak, de az mondjuk önzetlenség lenne, ami nem jellemzi őt, másrészt pedig nem tudja, mert nagy sietségében fel sem vette és most éppen nincs nála.