Emberek Világa > Küldetések az Emberek Világában

Démonűzés a kórházban

(1/5) > >>

Dokugamine Riruka:
Mesélő: Dokugamine Riruka
Résztvevők:
.....» Fuchida Ayuta
.....» Mizushima Hyousuke
.....» Tachibana Yuuna
.....» Uruwashi Yui


Démonűzés a kórházban

A Karakurai Korházba gyógyulni érkeznek az emberek, ám mostanság az ápolók és a betegek furcsa jelenségekre lettek figyelmesek. Lebegnek a tálcák és az orvosi eszközök. Injekciós tűk darts nyílnak hiszik magukat és rátámadnak a látogatókra. Összekevert orvosi kartonok. Szétszóródó űrlapok és magazinok. A gépek pedig úgy viselkednek, mintha megszállta volna őket egy démon. Valójában tényleg úgy hiszik, hogy egy ártó szellem ütötte fel a fejét a Korházban, aki különféle csínytevésekkel keseríti meg az ott dolgozók és a betegek napjait és éjszakáit. Valójában még senkinek nem esett baja, mégis az emberek elkezdtek rettegni ezen furcsa dolgoktól. Az átlag ember mit sem tehet a probléma ellen. Különleges személyek beavatkozását igényli az eset megoldása.
 
Hyousuke és Ayuta
Mindketten kaptok egy Pokollepkét egy egyszerű Lélektemetéses feladattal. Mivel Ayuta még nem elég tapasztalt, és előzetes információk szerint a Lelket meg kell nyugtatni, ezért Hyousuke-val együtt kell dolgoznia, hogy elvégezze a feladatot. A megadott időpontban a Senkaimon kapu előtt találkoztok egymással és gond nélkül eljuttok az Emberek Világába. Az okozott kár és felfordulás érdekében az esti időszakot jelölték ki a számotokra. Valóban csendes a Korházi folyosó, ahova megérkeztek. Mégis Ayuta arcától pár centire elsuhan valami, ami egyenesen a mögötte lévő falba áll bele. Hátranézve láthatjátok, hogy egy orvosi szikéről van szó, ami szinte a semmiből és váratlanul, nagy sebességgel repült felétek. Visszafordulva pedig több hasonló, éles végű orvosi eszköz lebeg előttetek, majd mintha parancsszóra, megtámadnak benneteket. Csak elsőre lehet nagy az ijedtség, mert ha nem igen mozdultok, akkor csak elsuhannak mellettetek, mintha valójában nem akarnának megsebezni, csak el akarnának űzni benneteket. A támadás után messziről érkező és vízhangzó gyermeki kacajt hallhattok. Sejthetitek, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű, mint azt elsőre gondoltátok.
 
Yuuna
Lábad miatt vagy a korházba, amit pihentetned kell, ezért miután felkerült a gipsz, egy magán korterembe, egy ágyba fektetnek és a gipszes lábadat fel is kötik. Nagyon modern korházi ágyban helyeztek el, amit egy távirányítóval lehet irányítani, ahogyan a lábad emelkedési szintjét is. A nővér szinte remegve adja oda neked a távirányítót, majd néz körbe a korterembe. Olyan mintha ideges és rémült lenne. Látottak alapján nem csak ő, hanem az orvosok és pár beteg esetében is megfigyelhetted ezt a viselkedést.
- Bocsásson meg, de nem tudunk elég óvintézkedést tenni. Tudja, a korházba egy gonosz szellem jár, aki mindenféle csínyt követ el. Eddig szerencsére nem történt komolyabb baleset, de aggasztó, ami itt történik. A nővéri számítógép is úgy viselkedett, mintha valami démon szállta volna meg. Mindenféle adatot írt ki, majd egyszerűen elfüstölt. Nem tudjuk, mi folyik itt, így jobb, ha vigyáz magára, ahogy teheti! Szerencsére nem kell sokáig maradni.
Egyszerű paranoiának gondolhatod a szavait és a viselkedését. Mégis lesz szerencséd megtapasztani a napokban tapasztalt szellemjárást. Tényleg mintha a korházi ágyadat egy démon szállta volna meg, elkezd az összes létező pozícióba eljuttatni elég gyorsan. Mintha rodeó lónak hinné magát és célja, hogy kivessen magából. Szerencsédre ki tudod akasztani a lábad és le tudsz gurulni az ágyról, mielőtt teljesen összecsukódna. Miután lekerülsz róla sem akar megállapodni, tovább folytatja a rángást. A távirányítóval sem tudod lekapcsolni. Majd egy nagy kattanással megadja magát és szétnyitódva megsüllyed. A technika megadta magát. Messziről hallatszó gyermeki nevetést hallasz. Talán mégsem olyan képtelenség az, ami itt történik. A szobádban lévő mankókkal akár te magad is utána járhatsz, hogy mi is folyik itt.
 
Yui
Szokás szerinte egy nem átlagos edzés miatt látogatsz a várostól nem túl messze lévő varázslattal elrejtett barlangba. Az öreg mester Uruwashi Makoto már vár téged, mégis elgondolkodva simogatja a szakállát. Mai estédet nem szokásos edzéssel fogod tölteni, hanem egy igen különleges megbízást fogsz kapni.
- Hmmmm... Erős démoni erőt érzek.... A Karakurai Korház közelében lehet... Mi boszorkányok egyik legfőbb feladatunk, hogy az efféle veszélyeket mihamarabb semlegesítsünk. A Magnixok nagy veszélynek vannak kitéve mindaddig, míg meg nem fékezik a démoni erőt. Emlékszel az esküdre, igaz?! Most itt az idő, hogy eleget tegyél ennek, és szent kötelességednek megfelelően a veszélyt elhárítsd! Uruwashi Yui! Boszorkánymester titulusomnál fogva megparancsolom neked, hogy a veszélyt hárítsd el minél hamarabb, a legjobb tudásod szerint! Ha még sem sikerülne egyedül megfékezned, és elbuksz a küldetésed során, térj vissza hozzám azonnal! Akkor együtt nézünk szembe a gonosz erőkkel. Megértetted?! … Vedd kezedbe a kikészített főzeteket, tekercseket és indulj a megfelelő helyre! Nem késlekedhetünk! Indulj!
Ezzel int, hogy máris indulnod kell. A Korházig vezető utad teljesen zavartalan, ahogy kívülről sem érzékeled az említett gonosz energiát. Mivel már régen vége a látogatási időnek, ezért csak leleményességeden múlik, hogy miként jutsz az épületen belülre. Bent is eleinte minden csendesnek és nyugodtnak tűnik, egészen addig, míg valami a fejedre nem esik. Igazán fájt, és lenézve láthatod, hogy miért is. Egy vastagabb magazin sarokkal érkezett a fejedre, majd esett a földre. Nem igazán érted, hogy miként vagy hogyan is potyogott a fejedre, ezért mondhatni reflexszerűen felnézel a plafonra. Átlagosan, a fent látottaktól az ember elsápad, de közben értetlenül pislog, ugyanis több magazin, orvosi szórólap és karton van a plafonon, vagy a plafontól nem messze lebegve úsznak a levegőben. Nincs is időd túl sokat gondolkozni a jelenségen, ugyanis mind egyszerre gondolja úgy, hogy megunta a repkedést, vagy most már hathat rá a gravitáció és mind rád esik. Esélyed sincs elfutni vagy elugrani, mert teljesen belep a sok irat. Szerencsédre ki tudsz mászni a papírhalom alól, de most már érted, hogy mit érezhetett a mester. Ez valóban a gonosz műve. Egy messziről hallatszó és vízhangzó gyermeki kacajt hallhatsz, amiből arra következtethetsz, hogy ezen baleseteknek még koránt sincs vége.


Határidő: 2017. Május 28.
Post sorrend: Nincs

Uruwashi Yui:
Miután végeztem, az iskolában rögvest útnak indultam egyenesen a mesteremhez, hogy képességeimet tovább fejleszthessem. Már várom a napot, amikor nem csak a semleges mágiák rejtelmeit kutathatom, hanem már belevághatok további tudományokba is. Mint például a sötét mágia tudományába. Nagyon érdekelne, milyen hasznos technikák birtokába juthatnék, mennyiféle tudást halmozhatnék még fel, aminek segítségével, biztosíthatom az Emberek Világának védelmét. És persze nem utolsó sorban a boszorkányok társadalmát. Szokásos útvonalat követve hamarosan megérkezem mesteremhez, és egyben nagyapámhoz, Makoto mesterhez. A barlangba belépve, elindultam egészen a lezárt pecsétig, majd amint feloldottam a barlang fala hirtelen eltűnik. Két lépést megteszek, majd ahogyan azt a mesterem is tanította, az illúziót visszaállítom és pecséttel levédetem. Leérkezve a hosszú lépcsőn keresztül, a mestert megpillantva érzékelem, hogy valami nagydolog fog készülődni. Elgondolkodva hosszú szakállát simogatja, miközben mélyen eltöpreng. Tisztelet teljesen meghajolok előtte, majd megvárom, amíg a mester meg nem szólít. A boszorkányoknál a diák végig csöndben van, addig, míg a mestere meg nem szólítja. A hierarchia nálunk nagyon erős, és a tanárnak hatalmas tekintélye van. A mester titulust csak az kaphatja meg a boszorkányok közül, akik már közel 50 éve foglalkoznak a mágia rejtelmeivel, és nem mellesleg átestek az ősi rituálén amit *laeft trimgiart lamanarnak neveznek. Ősi tradíció ahol a boszorkányt próbára teszik. Állítólag bele lehet halni, és ritka hogy egy boszorkánynak egyáltalán sikerül véghezvinnie. Ezért is vannak nagyon kevesen a boszorkánymesterek. Makoto szerencsére kivételt élvez. Tudása szinte megkérdőjelezhetetlen és sokan is tisztelik érte. Még egy kaszást nevezetesen Mizushima Hyousuke figyelmét is felkeltette már. Mesterem, végül abbahagyja a töprengését, és felém fordítja figyelmét.
- Hmmmm... Erős démoni erőt érzek.... A Karakurai Korház közelében lehet... Mi boszorkányok egyik legfőbb feladatunk, hogy az efféle veszélyeket mihamarabb semlegesítsünk. A Magnixok nagy veszélynek vannak kitéve mindaddig, míg meg nem fékezik a démoni erőt. Emlékszel az esküdre, igaz?! Most itt az idő, hogy eleget tegyél ennek, és szent kötelességednek megfelelően a veszélyt elhárítsd! Uruwashi Yui! Boszorkánymester titulusomnál fogva megparancsolom neked, hogy a veszélyt hárítsd el minél hamarabb, a legjobb tudásod szerint! Ha még sem sikerülne egyedül megfékezned, és elbuksz a küldetésed során, térj vissza hozzám azonnal! Akkor együtt nézünk szembe a gonosz erőkkel. Megértetted?! … Vedd kezedbe a kikészített főzeteket, tekercseket és indulj a megfelelő helyre! Nem késlekedhetünk! Indulj!
- Természetesen mester, azonnal indulok!
A kikészített dolgokat, mint a főzeteket, tekercseket, pergameneket elteszem a táskámba, majd a címet megkapva indulok is a helyszínre. Nem késlekedhetek. Ha a démon itt van a városban azonnali hatállyal meg kell állítani. A Magnixok súlyos veszélynek vannak kitéve mind addig, míg a fenevad szabadlábon jár! Az esti órák miatt aligha lesz könnyű dolgom már a bejutással, hiszen a korházaknál a látogatási időnek már vége. De természetesen engem nem állít meg. Szerencsére a jól ismert alap varázs technikámnak köszönhetően, amivel portált tudok idézni, sikeresen észrevétlenül be tudok jutni az épületbe. Csupán keresnem kell, egy megfelelő helyet ahol elvégezhetem a műveletet. Egy nyitott ablaknak köszönhetően megidézem a jelet, az épület padlózatára, majd megidézem a portált, magam előtt. Átlépve azonnal be is zárul az átjáró. A démoni erők valóban érezhetőek. Furcsa hogy az utazásom alatt eddig nem éreztem semmit… különös. Hirtelen a fejemre pottyan egy vastag magazin, ami utána a földre esett. A kobakomnak természetesen nagyon fájt, de hogy észrevétlen maradjak csak felsziszegtem. A magazint kézbe veszem, majd elkezdem vizsgálni… vagyis vizsgáltam volna, ha nem veszem észre a magam felett repkedő magazinokat, amik hirtelen felém indultak. A sok papírhalom, rám esik, de szerencsére ki tudok mászni a kupacból. Felszereléseim is még egybe maradtak. Leporolom magamról a koszt, amint fel tudtam állni, majd ekkor gyermeki kacajt hallok visszhangozva.
~ Ezek szerint a démon egy gyermek lenne? Akkor annál veszélyesebb is lehet, sőt kiszámíthatatlanabb… valahogy éreztem nem lesz egyszerű feladat…
Szerencsére viszont, a főzeteim pont kapóra jönnek..... ha sikerülne lokalizálnom pontosan merre van a démon, könnyű szerrel tudok majd a végére járni..


*Boszorkány nyelven: Ősi trimágus próbája


Fuchida Ayuta:
Nem tudhatjuk, hogy mikor érkezik egy feladat, amit meg kell oldanunk. A késő délutáni órákba látogatott el hozzám a Pokollepke, ami új megbízást hozott a számomra. Megnyugodtam, ugyanis csak engem küldtek, és egyszerűen csak egy Lélektemetésről van szó. Ez olyan technika, amit még Én magam is végre tudok hajtani. Úgy tűnik, hogy mégsem lesz teljesen rutin feladat, ugyanis előzetes információk szerint nehezebb esetről van szó. Egy Lélek megnyugtatásához Ayumi esetleg jobban illene, de nála is a felettesek úgy gondolhatják, hogy még nincs elég tapasztalata és rutinja a feladathoz. Illetve gondolom az Én esetembe is úgy voltak, hogy rutint kell szereznem az ilyenekbe. Kaotikus végeredmény elkerülése végett egy tapasztaltabb személyt helyeznek ki mellém, Mizushima Hyousuke személyében. Ezen már nem is lepődöm meg. Valahogy mostanság mindig vele kerülök össze, bár remélem nem lesz semmi túl bizarr dolog. Tudtommal ma nincs semmi olyan esemény. Csak egyszerű Lélektemetés a Korházban. Nincs benne semmi bonyolult. A Lélek lenyugtatási technikát meg igyekszem ellesni. Egy szarvas esetében is, magamhoz képest elég jól helyt álltam. Ezt bátran kijelenthetem. Nem véletlen, mert van két kistestvérem, akikkel állandóan együtt vagyok.
Senkaimon kapuhoz időben érkezem. Hyousuke már ott volt, így illedelmesen üdvözöltem. Az átjutással nem volt különösebb probléma. A felfordulás elkerülése végett az esti órákat jelölték ki a feladat elvégzésére, ami szerintem is jó döntés volt. Egy teremtett lélek nincs a folyosón, ahova megérkezünk. Teljesen nyugodt minden. Legalábbis úgy gondoltam egészen addig, míg valami el nem suhan az arcomtól pár centire. Hátra nézve tudatosul bennem, hogy valójában egy orvosok által használt szike volt, ami miután elsuhant a fejem mellett egyenesen beleállt a mögöttem lévő falba. Helyes megállapítás, ha azt mondom, hogy teljesen lefőttem, vagy kiborultam. Ha az eltalál, akkor akár annyi is lehetett volna. Egy vízcsepp lefolyása mellett fordulok vissza, de elszörnyülködve nézek farkasszemet az előttünk lebegő további fenyegetően lebegő eszközökkel. A kórház összes szúró-vágó eszköze nekünk szegeződött. Szikék, injekciós tűk, fúrók, kések, amit csak egy kórházba ellehet elképzelni, hegyes végű orvosi eszközök, mind nekünk szegeződtek, majd mintha parancsszóra tették volna egyszerre támadtak. Ilyenkor utálom, hogy semmi Démonmágiás védőpajzsot nem tudok normálisan megidézni. Az ilyesmi egyáltalán nem áll hozzám közel. Úgy hiszem, hogyha Hyousuke nem lenne velem, akkor már rég fel lennék tűzve a falra, mint egy preparált lepke. Mégis úgy tűnik, hogy egyik eszköz sem akart komolyan megsebezni bennünket, mert mindegyik csak súrolt volna. Ezen akció inkább volt megfélemlítés, mint valós szándékú váratlan támadás. Mintha a Lélek el akarna űzni minket. Hozzáteszem, egészen jól csinálta. Elég váratlan és gyors támadás volt, amit egyedül aligha tudtam volna megfelelően lekezelni.   
Lelkünk egy jól sikerült csínyként könyvelhette el, ugyanis gyermeki kacajt hallottunk messziről visszhangzani. Ő jót szórakozott rajtunk.
- Ezt, valahogy korántsem találom viccesnek… Örülök és hálás vagyok, hogy itt van velem Mizushima-sama. Valóban lesz bajunk ezzel a Lélekkel.
Öntöm szavakba a megállapításomat. Ha már most éles szikék repkednek felénk, merő csínyből, akkor legközelebb milyen meglepetés fog várni ránk? Nem gondoltam, hogy még visszasírom a lövöldözős őrültet, aki szintén a korházba használt bennünket céltáblának. Még azt sem tartom kizártnak, hogy rokoni kapcsolatban állnak egymással.
~ Akkor is leginkább visszaszóltál, hogy igazságtalannak érzed, hogy nincs hatékony fegyvered visszatámadni. Erős sértésnek vettem, mikor ott csüngtem az oldaladon.
~ Egy pisztoly ellen?
~ Ezért mondom, hogy ostoba vagy és alábecsülsz. … Akkor is inkább csaliként rohangáltál fel s alá, mint holmi gyógyintézeti szökevény. Jobb, ha megtanulsz ilyen technikákat.
Teljesen igaza van. Még bőven van hova fejlődnöm és van még mit tanulnom. Ne menjünk oly messzire, megtanulni, hogy egy ilyen makacs, és rossz tréfát elkövető Lelket, mint kell megnyugtatni és elvégezni rajta a Lélektemetést. Attól tartok, hogy erre rá fog menni az egész éjszaka.

Tachibana Yuuna:
Már egy, majdnem két hosszú és teljes napja volt annak, hogy hazajött Finnországból és befektették a Karakurai közkórházba. Ő azonban még mindig nem igen hitte el azt, ami a föld másik felén történt vele. Olybá tűnt számára, mintha az egész tortúra csak egy végeláthatatlan rémálom lenne, amiből egyszer felébred és minden rendben lesz. Hiába mondtak neki az orvosok minden féléket és hiába jött be a legtöbb ismerőse, ő mégse hitte el. Mosolygott, nevetgélt és úgy viselkedett, mint mindig. Mintha minden rendben lenne, nem cérnaszálon függene az egész karrierje és a hátra lévő élete. Hiszen ez csak egy álom, amiből bármikor felébredhet. Legalábbis komolyan szerette volna ezt hinni. Az álomnak vége szakad egyszer, de a valóságból nem tudott kiszállni.
Még azzal se foglalkozott, hogy a kórházi személyzet riadtan járt-kelt a falak között. Mikor a nővér átadta neki az ágya távirányítóját csak kedvesen mosolygott, nem jutott el a szavainak értelme hozzá, mint ahogy korábban a látogatóié se nagyon. Ő csak a szokásos válaszokat adta. Hogy jól van, nem fáj a lába, már nincs teljesen ágyhoz kötve, ha muszáj volt, akkor fel is kelhetett, ehhez mankókat is biztosítottak neki.
Az estéje is normálisan indult. Behozták neki a kórházi kosztot, amit sem pár kontinenssel arrébb, sem pedig itt nem evett meg. Egyszerűen gusztustalannak találta >w<. Tehát minden rendben zajlott, éppen a neten szörfölt és videókat nézegetett. Pont - talán a génjeibe kódolt mazochizmusnak köszönhetően - végzetes kűrt indította el a telefonján. Eddig nem merte ezt meglépni, túlságosan is valóságos lett volna, ha megteszi. Most azonban egyedül volt egy kicsi és csendes szobában - még messengeren se válaszolt neki senki :x, pedig unatkozott TwT - és ólomsúlyként zuhantak rá a történtek. Mondhatni arcon csapta a valóság. A videóban már éppen az baleset része következett volna, mikor az ágy, amiben feküdt… megmozdult :O.O:? Maga is alig hitte el, hogy ez történt, ám töprengeni nem sok ideje maradt. Az ágya rángatózásba kezdett. Yuuna úgy vélte, hogy rodeós lónak képzeli magát, ám ez nem segített a helyzetén, így miután a hiper-szupernek mondott eszköz nem reagált a távirányítóra nem maradt más választása. Ugrania kellett, a mélybe. Ahogy lenézett a vakítóan fehér padlóra, hirtelen lepergett a szeme előtt rövid élete és úgy hitte, hogy tudja mit éreztek az egyik háborúban a sokból a kamikaze pilóták. Félelem és önfeláldozás.
- Japánért! - suttogta elszántan, mintha tényleg valami hősiesre készülne, majd eltolta magát a rázkódó ágytól. A hirtelen rátörő hazafiasság nyomán talán még a japán himnuszt is elénekli magában, ha van rá ideje, ám az esés nem tartott ennyi ideig, meglehetősen könnyen érkezett meg egy lábra aztán esett seggre, majd terült el a padlón. Így panorámából nézhette, ahogy korábbi fekhelye eltávozik a végtelen gépmezőkre, vagy oda, ahová az ilyenek szoktak menni. Amint a gép kilehelte lelkét, vagy olaját, neki végül is mindegy volt, hogy mit, furcsa gyermeknevetést hallott. De nem foglalkozott vele, a gyerekosztályon feküdt. Mit érdekelte őt, hogy valaki kiszökött? Ahogy feküdt a hideg csempén, két dolog járt az agyában. Az egyik, hogy így esélyesen felfázhat, a másik pedig az, hogy mennyire volt normális, hogy kórházi ágyak ilyen műveleteket hajtanak végre, majd kinyúlnak. Volt egy tippje, de azért meg kellett bizonyosodnia az igazáról. Erre pedig volt is egy segítő embere ^-^. Ha homályos emlékeiből jól rémlett, akkor Shimizu Saori valami olyasmit mondott neki, hogy az apukájának kórháza van, vagy mi a szösz. Így tehát rá is keresett a lányra messengeren, majd - mivel a státusza elérhető volt - meg is dobta egy üzenettel. Amíg Saori-san válaszára várt nagy volt a késztetés, hogy írjon Niichannak és még pár ismerősének, de egyelőre visszafogta magát, még nem kapott választ. Ő maga pedig nem lehetett abban biztos, hogy ez nem egy megszokott jelenség egy kórházban :S.
Nos, mint a beszélgetés* során kiderült számára, ahogy ő azt zseniális elméjével már korábban is sejtette, ez nem kifejezetten, vagyis inkább egyáltalán nem volt jó dolog. Mikor Saori azt mondta, hogy szóljon valakinek az orvosok mellett Niichan, Mamoru és Pudingbá is eszébe jutott, de egyelőre elvetette őket. Hiszen nem sok mindent tudtak volna tenni :S, egyikük sem volt ott a kórházban >w<. Utóbbit mondjuk, amikor ott volt se látta, mert ő maga aludt és a férfi nem várta meg, míg felébredt. Bántotta is a dolog rendesen. Szóval maradtak a nővérek. Ehhez viszont meg kellett mozdulnia, amihez se ereje, se kedve nem volt. Egészen addig, míg meg nem kapta Saori utolsó üzenetét, onnantól olyan éber lett, mint aki megivott egy bögre kávét. Eldöntötte, hogy inkább kideríti, mi folyik itt, mint hogy a lány, akit látott kijönni Mamoru lakásáról, ráírjon. Erre a gondolatra a fantáziája megint kellemes kreálásba kezdett. Hirtelen rémképek jelentek meg előtte, amint a lány és Mamoru órák hosszat telefonálnak, skypeolnak vagy messengeren beszélgetnek, miközben ő ott fekszik a kórházban, a földön, egyedül és nyomorultan. Meglehetősen nagy késztetése volt erre, főleg mikor még több rémkén derengett fel a szemei előtt, ám ezeken már Niichan szerepelt, amint egy lánnyal van, el is felejtve, hogy ő éppen egy kórházban fekszik. Talán el is sírja magát és belesüpped a felesleges önsajnálat meleg mocsarába, ha nem ejti az arcára a telefonját
- Au >w> - hallatszott a hangja a készülék alól. Tény, fájdalmas egy találkozás volt ez a telefonjával, azonban elég éberséget adott neki ahhoz, hogy összekaparja magát, egy lábra álljon, majd telefonnal a kezében elugráljon a mankókig. Szerencse, hogy a másik lába még igazán jó erőben volt :S, így könnyen eljutott odáig. Az már egészen másik lapra tartozott, hogy vagy 10 teljes percébe telt, mire sikerült normálisan elindulnia az eszközökkel. Pedig gyakorolt ő korábban :/. No, mindegy. Ahogy kilépett az ajtón körülnézett, majd ha nem látott senkit telefonnal a kezében elindult a legközelebb lévő recepció felé. Olyan alapon, hogy ott csak segítenek neki.

(click to show/hide)Köszönöm az IC-t Himének :3





Mizushima Hyousuke:
Néhány pillanatot várnia kellett az érkező pokollepkének az üzenete átadásával, amég Hyousuke végzett a már pipettában lévő szérum kiadagolásával, de azután már nyújtotta is a kezét, hogy rászállhasson a kicsiny teremtmény. Közömbösen hallgatta végig a parancsot, majd útnak is engedte. Nem szereti, ha félbeszakítják valami közben, ám ha a Goteinek szüksége van rá valami miatt, akkor kötelességéhez híven mindig rendelkezésre áll. Áthelyezte a készülő keveréket a mélyhűtőbe azzal a tudattal, hogy rosszabb esetben is holnap nyugodtan folytathatja majd. Megbízatásként a shinigamik egyik legalapvetőbb és egyik legfontosabb feladatát kapta: lélektemetést kellett végrehajtani. Az ilyesmit általában nem a 12. osztag tagjaira szokták bízni, így azt feltételezte, hogy olyan esetről van szó, ahol komplikációk léphetnek fel, ezért ahhoz mérten szedte össze felszerelését. Egyébként is szüksége volt lélekölőjére a temetéshez, de nem kizárt, hogy demi-hollowwal, vagy akár kifejlett lidérccel is találkozhat, így azt is vállára akasztotta. Még így is idejében ért a Senkaimon kapuhoz, így a fennmaradó időt arra használta, hogy lélekmobiljára lekérje a célterület – egy kórház – környékét ábrázoló térképet, illetve lehetőség szerint az alaprajzot, és minden, a jelenlegi küldetésre lényeges információt is. Rövidesen partnere is megérkezett, akiben egy ismerős arcot fedezett fel.
- Üdvözlöm, Fuchida-san. Hogy megy a sora mostanság? – fogadta valamivel kedvesebb arckifejezéssel, mintha egy idegennek köszönt volna.
- Ne vegye modortalanságnak, de meg kell kérdezzem, mennyi tapasztalata van a lélektemetéssel kapcsolatban?
Nem akart köveztetéseket levonni a fiú eddig látott teljesítménye alapján, így jobbnak látta megkérdezni annak érdekében, hogy miként is tervezzen előre. Tisztában volt ugyan vele, hogy az Akadémián minden shinigami tanulja a Konsout, azonban más azt az órákon használni, mint a gyakorlatban, éles helyzetben. Az átjárón keresztül gond nélkül meg is érkeztek az éjszakai kórházi folyosóra, ám ott úgy tűnt nem látják őket szívesen, mert orvosi eszközök sokasága tör rájuk. Ayuta éppen csak elkerült egy szikét, és Hyousuke is felkészült, hogy erőteret húzzon köréjük, amennyiben az egyik röppályája keresztezné őket, ám ehelyett inkább azt lehetett észre venni, hogy szándékosan vétik el a célt, mintha figyelmeztetésnek lennének szánva.
- Nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy léleknek születik. Mindenki másképpen dolgozza fel a történteket, és ha meg akarjuk menteni, segíthet, ha először megértően közeledünk.
Szándékosan nem használta a halál szót, nehogy felzaklassa a lelket, aki most is őket figyelheti, miközben Ayutát emlékeztette arra, hogy ne csappanjon meg az önbizalma az első akadály láttán. Valóban vannak olyan plusok is, akik csupán tanácstalanul várnak, még rájuk nem találnak, azonban arra is szép számmal akad példa, ahol nem ez a helyzet. Képzett shinigamiként képesnek kell lenni kezelni az ilyen helyzeteket is, még ha nem is a legkönnyebb, így már kezdte érteni, miért is küldték együtt a fiatal halálistennel. A célt tévesztett szikék, illetve a jókedvű kacajból arra következtetett, hogy ez a lélek még nem lépte át azt a határt, hogy öljön, vagy komolyan megsebesítsen másokat, és újdonsült állapotát inkább csínytevésekre használja, illetve, hogy távol tartsa magától az idegeneket. Mivel egyhelyben ácsorogva nem lesznek képesek végrehajtani a küldetést, így Ayutára pillant, hogy még egyszer megbizonyosodjon benne, számíthat-e a lélekjelenlétére a kezdeti sokk után, majd szépen lassan elindul előre, ügyelve arra, hogy mozdulatai kiszámíthatóak legyenek és ne fenyegetőek.
- Azért jöttünk, hogy segítsünk. – Jelenti ki hangosan. Ha ilyen pontosággal képes volt bemérni a helyzetüket az előbb, akkor bizonyára a hangjukat is hallja, ellenben a kórház átlagos lélekenergiájú vendégeivel.
- Bizonyára vannak kérdéseid a jelenlegi állapotoddal kapcsolatban, amikre megadhatjuk a válaszokat. Szeretném, ha szemtől szemben tudnánk beszélni, nem fogunk bántani, mit szólsz hozzá?
Kezdetnek megpróbálta úgy kezelni, mintha csak egy összezavarodott gyermek lenne, aki a csínytevéseivel csak fel akarja magára hívni a figyelmet, azt akarja, hogy törődjenek vele. Az Akadémián már találkozott hasonló esetekkel, így tudta, hogy az ilyenek megoldhatóak drasztikusabb módszerek bevetése nélkül is, ami előnyösebb a lélek számára.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

Teljes verzió megtekintése