Szerző Téma: Városi Park  (Megtekintve 10480 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Meiou Setsuna

Tsukimisou shineitai tagja

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 700 / 30 000

Hozzászólások: 63

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
ezüstszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Egy ügyes kardvágás minden pajzsnál jobb védelem.

Post szín:
#50C7CD // #256593


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #15 Dátum: 2014. Dec. 26, 20:38:37 »
Vissza a jövőből!

- Mi? Tényleg? – meglepetten fordulok körbe, kezemet fejem fölé emelve, próbálom elképzelni, hogy mekkora voltam öt perccel ezelőtt és milyen magas vagyok most. Nőttem volna? Az de jó lenne! - Akkoh már csak 40 centit kell nőnöm, hogy olyan magas legyek, mint Tori-nii! *.* – jelentem ki áhítozva a megállapításomat. A Mama szerint lehetetlen, hogy olyan magas legyek, majd, mint Tori-nii, de ezt ő nem tudhatja! ˇ_ˇ Ugyan az a személy a Papánk, tehát van rá lehetőségem, mert Apu is magas. Igaz, sajnos majd a jövőben le kell mondanom emiatt bizonyos dolgokról, mint például a magas sarkú cipőkről, de ennyi ára legyen.
Döbbenten nézek Tomo-chanra, ki úgy mondja fel rólam a dolgokat, mintha nyitott könyvként olvasna belőlem. Talán gondolatolvasó is?! o.O Sose találkoztam még gondolatolvasóval, szóval az tök izgi lenne, vagyis, jajj, ne! Mit is kell csinálni a gondolatolvasók ellen? @.@ Egy mesében valaki a „Süss fel Napot!” – énekelte és azzal elriasztotta a gondolattúrkászt, lehet itt is beválna? De nem tudok egyszerre dalolni és gondolkodni. @_@
- Nem is mondom el minden bemutatkozásomnál, hogy van egy bátyám
– motyogom orrom alatt. - Tényleg, jut eszembe! Meséltem máh neked Tori-niiről? Képzeld a kedvenc évszaka a Tél! Óh… – meglepetten szembesülök lelkes fecsegésemmel, de nem tehetek róla. T_T A világ legeslegjobb bátyusával ki ne dicsekedne?
- Mihh~? – homlokráncolva nézek Tomo-chanra. - Még sose találkoztam időutazó-espeh-gondolatolvasóval. Sokan vagytok, akik a jövőből jöttetek? – kérdezem bizonytalanul, közben biztonság kedvéért óvatosan megcsíptem magamat, hogy nem-e álmodok, de fájt – nagyon is T_T –, szóval az előttem álló lánynak igazat kell mondania, mert valóban itt van előttem, nem csak képzelődöm.   
- Úh, de ha te a jövőből jöttél, akkoh sok mindent tudsz a múlthól, igaz? *-*
kérdezem lelkesen, majd közel hajolok Tomo-chanhoz. - Mond csak, szép esküvőm lesz? Olyan, amihől mindig is nagyon-nagyon álmodtam, és Tori-nii fogja megkéhni a kezemet? *w* – kíváncsiskodok. Az esküvők olyan szépek! A ruhák, a virágok, de legfőképpen az édességek, awww~ Szinte a számban érzem az emeletes gyümölcstorta egyik ínycsiklandozó szeletét.
- Nem lényeges – legyintek zavart mosollyal az arcomon. - Tényleg tanítanál? *.* Az nagyon jó lenne, tökmenő volt, ahogy felmentél a fa tetejéhe, báh eléggé nehéznek tűnik. Be kell melegíteni előtte? – terelem a témát inkább az előbb látottakra, mert ezek szerint nem nekem szánta az előbbi mondanivalóját.
- Úh, az, de hossz! :S Amikoh túl soka  lehetőség sose lehet választani, és amikoh kevés van, akkoh pedig azéht, vagy meht nincs amit szeretnénk vagy csak azéht, meht kevés, teljesen megéhtelek – bólogatok helyeslően. - Amm… ki azaz Umi~jii? – billentem oldalra kobakomat értetlenkedve, majd körülnézek. - Ő is itt van? – érdeklődöm.
- Úh, igaz is! – helyeselek a póttestet illetően, majd odaszaladok a testhez, hogy visszaöltsem magamra. Felvenni könnyebb, mint levenni, nem is értem, miért így van kialakítva. Nem lett volna muszáj magamra öltenem, de nem akartam Tomo-chant azzal kellemetlen helyzetbe sodorni, hogy a levegőhöz beszél, biztos nagyon ciki lehet az így emberként.
- Tehát akkoh mi még valójában nem is találkoztunk, Tomo-chan? – érdeklődöm az időutazásra visszatérve, remélve, hogy nem lesz túl éles a váltás számára és tud követni. Sajnos az én gondolatmenetem már csak ilyen, a Mama mindig szóvá teszi, de eddig csak őt zavarta, Chiharu-nee mindig megért, meg a Papa is.
- Nahát, ez hihetetlen! – csodálkozok Tomo-chan által meséltekre az espereket illetően. - Nekünk azt tanították az Akadémián, hogy kevesen vannak és hitkák és meg kell becsülnünk őket – teszem hozzá.
- Hát küldetésen vagyok, de mindig szólnak, ha tennem kell valamit ezen kehesztül – mutatom meg a lélekmobilomat Tomo-channak, ami narancssárga színű, cuki varjú logó van rajta és a hátterem nem más, mint Tori-nii, miközben nagyon dolgozik. *_* - Szóval ne aggódj, a kis kitéhő csak nem okoz bajt. A Mamának is mindig van ideje bevásáholni, mikoh feladatot kap a váhosban, meg aztán ez az első, hogy itt vagyok! Annyi mindent szehetnék még megnézni, meg kiphóbálni. Nézd, itt is van a bakancslistám! – halászom elő jegyzetfüzetemet, hogy a több mint öt oldalas felsorolást megmutassam Tomo-channak. - A fagyizás is hajta van a listán *_* – pipálom ki lelkesen, hiszen ezt most fogom végrehajtani.
Mikor odaérünk a fagyishoz lelkesen végigvezetem a tekintetemet a tarka édesség felhozatalon, majd gondolkodás nélkül jelentem ki:
- Háhom gombóc epehfagyit kéhek! :3 – ezután Tomo-chanra nézek, kíváncsian várva az ő kérését, hiszen most is eléggé nagy a választék, nem lehet neki könnyű most sem, mint anno azzal az Umi-jiivel, mondjuk, most többet választhat, nem csak egyetlen egyet, különben igazán nehéz lenne.

// Bocsi a kései postért >.<" //
« Utoljára szerkesztve: 2014. Dec. 26, 20:40:43 írta Nara Tsubame »

Karakterlap

Hoshi Tomomi

Eltávozott karakterek

Időutazó :3

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
33 000 / 45 000

Hozzászólások: 53

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 16 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Orgona lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
MediumVioletRed


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #16 Dátum: 2014. Dec. 28, 01:18:48 »
Vissza a jövőből! 8)

Félrebillentett fejjel mosolyogtam rá, miközben úgy tettem, mintha messzebbről hüvelykujjal méregetném, majd egyértelműen bólintottam. Nem szükséges pontosan értenem, hogy ez mért is számít, amíg azt tudom, hogy igenis van miértje. A többi csak körítés, az érzések amúgy sem túl racionálisak, vagy vezethetőek le egyenlettel, bár nem egyszer megpróbálták már ezt is. :o
- Igen, valóban! ^-^ - Emeltem magasba győzelmi jelet formázva ujjaimat. – Ha ilyen gyorsasággal haladsz, se perc alatt utoléred, talán le is hagyod! ^3^
Általában a lányok nem nőttek olyan magasra, mint férfi rokonaik, bár a jövőbe ez sem jelentett semmit, szinte mindent képesek voltak a génsebészek befolyásolni. Az igazán maximalista szülők mindent kiválaszthattak, szem és hajszínt, magasságot, hajlamokat, a nemet, és azt, melyik rokonok vonásait örököljék. Az ilyesféle beavatkozás célja először nemes volt, hogy elkerüljék a genetikai betegségeket, viszont mostanra nem más, mint olyanok játéka, akik megengedhetik maguknak, akik bármit megtehettek.
Magam miatt nem zavart, sosem korlátozott az, hogy mit kódoltak belém előre, ha akarok, bármin képes vagyok változtatni. Ráadásul ezúttal segítettek is a hasonlóságok, Umi~jii például egész hamar rájött, hogy valóban nem hazudok, tényleg rokonok vagyunk. Dae~channak ezt még nem sikerült bizonyítani, de a morcosharcos majd csak beadja a derekát, ha elég időt tölt velem. ˘o˘
Ismételten nem értettem csodálkozását, hiszen elmondtam, hogy a jövőből jöttem, szerintem ebből nyilvánvaló, hogy tudok róla dolgokat. :o Bár lehet nem is ezen lepődött meg, hanem azon, ahogy mondtam? De én nem tudom olyan érdekesen mondani az r betűt, hiába is próbálnám, jobb hát, ha nem is próbálkozom vele, elvégre nem szeretném, ha gúnyolódásnak venne! >w<
- Nem kell ezért máshogy viselkedned, szerintem jó dolog, ha büszke vagy a bátyádra! ^w^ - Veregettem meg nyugtatólag vállát. – Nekem is van egy bátyám! :o Bár ő nem kapitány, de a jövőben ő is afféle vezető, így megértem, hogy büszke vagy rá. :3
Bár minden valószínűség szerint még hosszú ideig nem találkozhatunk, ha egyáltalán ismét látni fogom… Bonyolult dolog a jövő megmentése, sok áldozattal jár, azonban nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen képes leszek megbékélni ezzel. Azt hiszem még Ryot is sikerült meglepnem, nem csak önmagamat. Viszont abban is teljes mértékben biztos vagyok, hogy ennek ezúttal nem örült, mint sok más velem kapcsolatos meglepetésnek.
- Nem tudok gondolatot, csak emlékeket olvasni. o_O – Pillantottam ezúttal én rá kissé csodálkozva. Kettőnk közül én jöttem a jövőből, így természetes, hogy tudok dolgokat, de ő mégis hogyan tudhatna a képességeimről? – Legjobb tudásom szerint én vagyok az egyetlen, akit ilyen messzeségbe küldtek vissza. – Válaszoltam őszintén, hiszen nincs okom titkolózni, Tsubame~san senki olyannak nem árulna be, aki ne tudhatna rólam. ^-^ - A jövőben nem ritka az időutazás, azonban ennek megvannak a maga szabályai. Nem lehet messzire előre, vagy vissza menni, mert az sok mindent megzavarna, és rengeteg dolgot megváltoztatna. Én azért vagyok kivétel, mert az a dolgom, hogy valóban megváltoztassam a dolgok alakulását a jövőben, vagyis pont az a célom, hogy lyukakat és csomókat idézzek a jelen és a jövő eseményei között. :o
A legjobb az lett volna, ha sikerült volna likvidálnom a célpontot, de holnap is van nap, nem kell elsietni a dolgokat. Ráadásul még az eszközeim sem jöttek meg, pedig azokkal egyszerűbb lenne, elvégre bármennyire is elmaradott még az itteni rendőrség, és akármennyire nincs bent az ujjlenyomatom a rendszerben, nem jó, ha utánam szaglásznak. >w> Kerülnöm kell, hogy a rendszer felfigyeljen rám, akkor minden rendben és egyszerűen megy majd.
- Ez nem pont a jó szó, tudod egy lélek többször is leszületik a földre, a körforgásnak köszönhetően. Így egész pontosan nem én tudok sokat, csak egy különleges eljárás folyamán előhozták az emlékeimet. :o – Magyaráztam lelkesen, hiszen végre valaki érdeklődött a dolog iránt. – Szóval, tulajdonképpen egy korábbi életemből van meg a személyes tudásom, illetve az általános, történelmi, vagy hírértékű dolgokról. ^w^
Igazából egészen idáig csak kevés emléket kellett előhívnom, megoldottam a dolgokat az általános tudásommal. Ez azért volt jó, mert a személyes emlékek előhívása elég nehéz, és nagyon sok érzelmet felszabadító dolog volt, nem szívesen csináltam. Kicsit úgy éreztem, mintha egy másik személy intim dolgai között kotorásztam volna, még ha tudtam is, ő maga vagyok, csak más időben… nem voltam képes nem másként gondolni rájuk és magamra.
- Ezt sajnos így nem tudom, mélyen utána kellene néznem, hiszen ez konkrét emlék. >w< - Gondolkodtam el, de nem igazán tudtam volna elképzelni, hogyan is kereshetnék rá, lévén fogalmam sem volt így a pontos időről. – De abban biztos vagyok, hogy nagyon szép volt, és nem Nara~taichou kérte meg a kezed. :o – Ezeket visszanézés nélkül is tudhattam. :roll: - Viszont mivel tudod, nagyon sok minden megváltozhat, így az én emlékeim mindig felülíródnak. :o
Persze, a cél a változás volt, de nem szerettem volna, ha hiú ábrándokat kerget, mert én azt a jövőből tudom. Jobb, ha felkészül arra, hogy már nem minden úgy lesz, ahogy még az én időmben volt. >w<
- Természetesen, fagylaltozás után megmutatom, a könnyebb dolgokat! *w* - Mondtam lelkesen, mert ez a téma sokkal könnyedebb volt számomra is, mint a korábbi kérdéseire a válaszok. @_@ - Umi~jii egy távoli rokonom, nála lakom jelenleg. ^w^ - Feleltem szeretetteljes mosollyal. – Tudod ő egy híresség, lemezeket ad ki, reklámokban is szerepel, szóval minden bizonnyal éppen dolgozik. :o
Nem éreztem magam magányosnak, tudtam, hogy neki is megvan a maga dolga, ahogy nekem is. A szavát mindig betartotta, ha azt mondta, hogy velem vacsorázik, akkor mindig előjött a stúdióból addig, amíg megettük az ételt, még, ha nem is fejezte be a dolgát, és rögtön utána visszamászott. Számíthattam rá, így nem kérdőjeleztem meg soha, mit miért is tesz, olyan volt, mint Ryo. ^w^
- Nem, még valóban nem. :o – Gondolkoztam el, de ha csak nem mentem volna mélyebbre, esélyem sem lett volna az első találkozást felidézni, azt pedig nem akartam jelen pillanatban. – Igen, ebben az időszakban még közel sincs annyi, mint a jövőben lesz. De a tudomány és az emberek is sokat fejlődnek, a közel ezer év alatt, így lehetséges, hogy a későbbiekben sokkal többen leszünk… - Vezettem le.
Érdeklődve néztem a telefonját, nem úgy nézett ki, mint egy átlagos mobil, és a mi vevőinkre sem hasonlított, valószínűleg a kalapos egy korábbi kreálmánya. Nem voltam éppen kibékülve velük, mert sosem lehetett tudni, hogy valójában mire is képesek, még, ha a használati utasítást is követte az ember lánya. :/ A listát is meglestem, bár olyan sok minden volt ráírva, ki se igazodtam volna rajta. Akár csak az iskolai jegyzetek… mindenki lelkesen kölcsön adta, hogy gyorsabban felzárkózzam, de ki se tudtam gabalyítani a rengeteg kanjit. @w@
- Én egy csokoládét… és egy karamellt kérek! *^* - Rendeltem én is csillogó szemekkel, mert egyrészt imádtam az édességet, másrészt viszont jól tudtam, hogyha utána mozgunk, nem szabad túl sokat enni. >w< - Üljünk le addig! ^w^ - Mondtam lelkesen, majd miután mind a kettő fagyit kifizettem, egy padra le is ültem. – Furcsa, hogy ilyen kevesen vannak a parkban, bár a gyakorlás szempontjából nem is rossz, legalább nem szólnak ránk! ^-^ - Ecseteltem lelkesen, miközben a fagylaltot nyaltam.
Fejemben közben a könnyebb gyakorlatok után kutattam, majd végig mértem Tsubame~san alkatát, hogy mi lenne a legjobb számára. Gyorsan befejeztem az evést is, és tekintetem a környező tárgyakon, és a fákon hordoztam végig, majd meg is született a terv, illetve a kezdetleges gyakorlat sor.
- Nos, azt hiszem, hogy egyszerűbb dolgokkal kell kezdenünk, hogy aztán gyorsabban haladhassunk addig, hogy tényleg fel tudj kapaszkodni egy magasabb fára! – Teszem csípőre a kezem. – Ez a hely tökéletes a padokkal, a szoborral, és a ruganyos föld fedésével, könnyebb elrugaszkodni. :o Néhány könnyebb kört fogsz tenni, először megmutatom, hogy mit is kell csinálni. Csak fel és leugrálsz, különböző mozdulatokkal a padokon, minél nagyobbakat, és közben egyre gyorsabban, hogy a lendület segítsen, rendben? ^-^ - Miután leokézta a dolgot, lelkesen neki is indultam.
Nem éreztem nehéznek, a nyolc padból álló kört különböző módon végig futni. Az elsőnél csupán lendületből felugrottam az ülő részére, amin végig szaladva, lelépés nélkül máris a következőre ugrottam. Annak a támláján szánkáztam végig, egyensúlyozva, majd földet érve máris jöhetett egy másik, aminek a támlájába kapaszkodva lendültem át, majd vissza, a következőre pedig tigris bukfencben érkeztem, és szaladtam is tovább. Ezután következtek a nehezebb feladatok, mint hogy kapaszkodás nélkül a támlára érkezés, onnan tovább egyensúlyozás, majd szintén kapaszkodás nélkül a teljes pad átugrása. Végül már csak az elrugaszkodások voltak, először az ülőrészre érkezés, majd onnan tovább ugrás, és bukfenccel földre érkezés, haladó változatban pedig a támla oldaláról elrugaszkodás, és kézen való átfordulással érkezés. Kissé kifulladva álltam meg Tsubame~san mellett, és néhány mélyebb levegő után meg is szólaltam.
- Csak szép lassan, nem kell erőltetned semmit, a biztos részeket csináld meg először, akár többször is, aztán jönnek a nehezebbek. Ha valamit nem értesz, csak szólj, és segítek, megnézzük lassabban! ^w^ - Az én edzésemet is hasonlóan kezdte Ryo, bár ott nem volt kérdéses, hogy mindent meg kell tennem, ha életben akarok maradni. – Ha kész vagy, indulhatsz is, itt leszek melletted! :o

Karakterlap

Nayara Tarin

Eltávozott karakterek

Octava Espada

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
46 900 / 60 000

Hozzászólások: 76

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 15 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CCACF2


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #17 Dátum: 2015. Jan. 11, 10:38:00 »
Naplemente, Holdfény, Vacsora


Bátorkodva kihasználni közelségét elkényelmesedve oldalra döntve vállára hajtom fejem, figyelve, ahogy lassan nyugovóra búcsúzik a táj fénye. Sajnálkozva tekintve nyomába, oly sok időnk lenne, mégis annyira keveset áldozunk ezen apró mozzanatokra, végignézni, megfigyelni, csendben, habár tudjuk, számosszor látottnak mi lesz a vége, türelemmel kivárni mégis. Hiszen, társamul szegődött szavaira csupán némán rábólintva, valóban kivételes látvány. Bűvölő, színjátszó körforgás, utolsó leheletével lángba borít körülöttünk mindent, majd lomhán oszolik el a látóhatár peremén, feketeséget hagy, pislákoló drágaköveket aggatva a sötét égre. Időnk végtelenébe egyszer-egyszer ez is belefér, állni, s elnézni, miként ér véget, lép helyébe valami más.
- Kevesekkel állnék most itt. Jó, hogy vagy – száraz tényként, minden bensőséges csengéstől mentesen állapítottam meg létének, hozzám tartozásának gondolatát. Valóban, jó, hogy van, akár lábbeli, mit felveszünk, hogy éles kövek ne álljanak a talpunkba. Esetleg egy hely, ahol félsz nélkül álomra hajthatjuk a fejünk. Vagy mint a levegő, ami nélkül aligha élhetünk… Valami olyan apróság, mit természetesnek veszünk, nélküle viszont aligha kellemes, avagy épp lehetetlen a létezés. Ez esetben több is, talán, pillanatra gondolkodóba ejt, mi is ő nekem. Nem lelem meg a választ, egyelőre.   
- Túl jó vagy velem – szökik szavakba az első gondolat, mi aligha valós, mégis helyénvaló. Mosolyát viszonzatlanul hagyva hosszan tűröm vizslatását, teszek így magam is, különös-szép szempárba merülve, kezének sem parancsolva megálljt, ahogy megérinti arcomat. Kíváncsian rá, tesz-e, és vajon mit, ha alkalma volna rá. Semmit.
- Lassan… – szemezek immár fölében díszelgő, mára elengedhetetlen részeként tekintett, korábban férfiatlannak tartott apróságokkal, ahogy elfordul tőlem. Ha tovább kívánnék hemperegni végtelen imádatában, kérdhetném, vajon mitől lát szépnek. Mégis elkomorodva húzódok el, ahogy felszínes válaszát magam elé képzelem. Ennyi volnék? Egy szép báb? Kapok az alkalmon, hogy kiderítsem.
- De mondd, milyennek látnál, ha behunyod a szemed? Ha nem… – kerestem a szavakat, hallani pontosan mit is akarok. Mögé lépve, gondolva egyet kezeim arca elé, szemit óvatosan eltakarva teszem, hogy ne lessen. - Ha sosem néztél volna még rám? Milyen lennék akkor? – úgy lehet badarság, s nehéz is megérteni, mit kérdezek, de legfeljebb válasz nélkül maradok. Mintha számítana. Ha megtörném, sanyargatnám, míg más már a pokolba kívánna, az ő rajongása talán még akkor is töretlen lenne. Csupán elvesztve egyedülit, ki önmagamért, ha nem is kedvelt, de végtelen időt elviselt mellettem, kapaszkodót kerestem. Valakit, aki mögé lát a felszínnek. Még ha hasonlót, tudom, keresve sem lelhetek. Persze, midőn untalan fülembe duruzsolt, kéretlen szólva minden dolgomba, azt kívántam, bárcsak ne lenne. Így lett, s most gyilkos a hiánya. Változásból aligha sejthet külső szemlélő bármit, jobb volna nekem sem tovább keseregnem rajta. 
- Butaság. Felejtsd el – nevetek fel örömtelenül saját ostobaságomon, látását visszaadva veszem el kezemet, karolok bele újra mellé lépve. Hiszen nem ezért jöttünk. Lezártnak tekintve a témát végignézek a parkban szállingózó jószágok sokaságán, kik gyanútlanul, önként járulnak elénk, önmagukkal téve terítetté a vacsoraasztalt. Túl egyszerű, túl unalmas.
- De előbb… – korántsem kedves mosoly kúszik ajkamra, ahogy szórakozáshoz megfelelő után kutatva villan egyikről a másikra tekintetem. - Gyere, játsszunk egy keveset! – állapodik meg pillantásom tőlünk valamivel távolabb szintén játékukba feledkezett gyermek páron. További magyarázat nélkül ragadom kézen, s vonom magam után fracciónomat, kiszemeltekhez érve, a játszótéren vetve véget pillanatnyi ámokfutásomnak.
Egy darabig csupán tétlen, kíváncsian lesem ténykedésüket. Ismerősek a földre vésett minták, a krétával rajzolt terep, min szökdécselnek. Ez a játék már akkoriban is népszerű, nem utolsóként bárkinek elérhető volt, mikor még én magam voltam ekkora, néhány száz évvel korábban. Kis ideig még figyelem őket, míg néhány kört megtesznek, sarkamon előre-hátra hintázva, majd elunva csupán nézni őket, Travesíát a mellettem álló gondjaira bízom. Szülőik könnyelműségét kihasználva, nem pórázon tartják csemetéiket, avagy ilyentájt otthon, biztos falak közt, magamhoz ragadom a kisebbiket. Hatalmas, riadt szempár tekint vissza, keresztül rajtam a semmibe meredve, ahogy magam elé emelem a néhány pár évesnek tűnő lánykát. Én máris jól szórakozom.
- Lássuk, mennyire megy ez még – váltok fogást a halálra rémült kölykön, grabancánál megragadva tartom magasra, s lépek az ugróiskola első négyzete elé. A kezemben tartott emberpalántával egyensúlyozva állok fél lábra, előbb valamivel komolyabban, a feladatra koncentrálva, visszafelé szökellésben már kacagva veszem a pályát. A kis fruskához tartozó felnőtt egyednek viszont ekkor azon botor ötlete támad, feleszmélve a pillanatnyi sokkból a levegőben lógó kölyök láttán, hogy véget vet a játékomnak. Nevetve térek ki előle, ahogy utánakap kis csomagomnak, oda sem pillantva ugrok hátra, előbb a mászóka csúcsára, onnan egy lámpaoszlop tetejére. Kényelmesen elhelyezkedve ülök a pózna vízszintes részére, jól eső sóhajjal szakítom félbe nevetésem. Elgondolkodva nézegetem a kezemben lógó gyerkőcöt, kibe idő közben a sírás is belefagyott a magaslati levegőn.
- Mihez kezdjünk vele? – nézek le mosolyogva Ryuunosuke fele, kíváncsian rá, mit felel erre. Alig keveset törődve az idő közben körénk gyűlt, felbolydult, zajos tömeggel, kik valójában sokkal szórakoztatóbbak, mint elsőre hittem, ahogy azon tanakodnak, miként szedjék le biztonságban kicsiny túszomat. Belemegy-e egyáltalán kis játékomba, hajlandó-e tovább vinni azt, avagy ezzel már túl messzire mentem?

Karakterlap

Meiou Setsuna

Tsukimisou shineitai tagja

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 700 / 30 000

Hozzászólások: 63

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
ezüstszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Egy ügyes kardvágás minden pajzsnál jobb védelem.

Post szín:
#50C7CD // #256593


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #18 Dátum: 2015. Jan. 24, 18:10:06 »
Vissza a jövőből?
(Hoshi Tomomi)

- Én nem szehetnék magasabb lenni Tori-niinél, csak pontosan majdnem akkoha, mint ő *.* – mondom Tomo-channak lelkesen.
Nagy csodálattal és iciri-piciri félelemmel hallgattam végig Tomo-chant. Mikor megemlíti, hogy neki is van egy bátyja, mint nekem. Tiszta lelkes lettem tőle, még egy „De jót” is közbeékelek, persze nem akarom félbeszakítani, mert azt nem illik, de valahogy muszáj volt hangot adnom örömömnek. Mert, hogy tényleg nagyon szerencsés, amiért van egy bátyja, és én aztán tudom, hogy milyen jó, ha az embernek van egy nagytesója! *-*
- Mi? Tehát akkoh tényleg tudsz olvasni a fejemben? O_O
– kérdezem elsápadva. - Ugye nem néztél ki semmi olyasmit, amit nem kellene másnak tudnia, még neked se lenne szabad! – elpirult arccal fogok rá fejemre. Félénken pislogva a lányra. Nem gondoltam komolyan a kérdésemet, meg igazából nem is akartam elhinni, hogy valóban képes gondolatot olvasni, nem számítottam erre a válaszra. Ez ijesztő! :O.O: De Tomo-chan segített a lidérc elleni harcban, meg ember is, szóval csak nem használja fel semmi rosszra azokat, amiket kilát a kobakomból. :o
- Nahát, szóval többen is lehettek? – csodálkozok rá. - Én nem gondoltam volna, hogy tényleg léteznek olyan embehek, akik időt utaznak. Amúgy, hogy-hogy elmondtad nekem? Nem félsz, hogy ebből baj lesz? Máhmint, akahom mondani… bennem nyugodtan megbízhatsz! Ígéhem, hogy nem kotyogom el senkinek! >o< – Pedig olyan érdekes cikk lett volna belőle a Seireitei Napilap hírrovatában! T^T - Szóval csak azéht kéhdezem, meht a mesékben ebből lehet phoblémája az embeheknek, szóval biztosan nem áht óvatosnak lenni. :o És honnan tudod, hogy jól változtatod meg a dolgokat, hogy a jövőben minden hendben legyen? Hogy fogsz visszamenni? Biztos hiányzik az otthonod, máhmint a jövő! Meg akkoh, ezek szehint neked a bátyád sincs itt, meg senki sem a családodból? :sad:
Elképesztő, hogy te ilyen nagyszabású küldetés miatt vállaltad a kockázatot, hogy ideutazz! Én biztosan nem lettem volna há képes. >_< Még akkoh sem, ha abban az időben is van Tori-nii, meht az én Tori-niim az egyetlen és lemásolhatatlan! *.*
– hadarom el gyorsan a véleményemet a dologról, mert hát, fagyizni indultunk, de ha túl sokat fecsegek, akkor minden lesz belőle, csak fagylaltevés nem! :o
- Óh – szontyolodok el egy pillanatra. Nem értek túl sok mindent erről az időutazós, de a lelkek közös tudata dologról, pedig nagyon igyekeztem megérteni, de még nekem is túlságosan bonyolult volt. @.@ - Szóval, attól még, hogy te úgy tudod, hogy nem Tori-nii kéhte meg a kezemet, ez lehet, hogy másképpen lesz, mehthogy csak felülíhódik az emléked és emiatt nem tudod pontosan? *.* – próbálom boncolgatni a dolgot. Nagyon szomorú lennék, ha nem Tori-nii lenne a férjem, nélküle elképzelhetetlen lenne az életem! T.T Mert ő a legszebb, legjobb, legokosabb, legmenőbb, legbátrabb, tehát mindenben a leglegebb férfi, a nagy, nagy, nagy, nagyon nagy Ő! Pont az ideálom! Ezért elképzelhetetlen, hogy valaki mással éljem majd le az életemet nagykoromban! TwT
- Tök jó! *o* A könnyűek alatt azt éhted, hogy fogok tudni falakat átughálni majd utána meg minden, ahogy te? *>*
– kérdezem türelmetlenül, gondolatban eljátszva ezzel. Chiharu-neenek is meg fogom majd mutatni és verhetetlenek leszünk! 8) Haruki pedig így járt, mert ő nem lesz soha ilyen ügyes, mint mi! ˇ_ˇ
- Áh, éhtem! :o
– bólogatok. - De, hogy lehet távoli hokonod a múltban, vagy ő is a jövőből jött? – kérdezem értetlenkedve. Viszont ez azonnal lényegtelenné válik számomra, mikor meghallom, hogy egy igazi hírességről van szó! *o* - Imádom az Embehek Világa beli slágeheket *.* Kiskohom óta nagy álmom, hogy egyszeh én is híhes popsztáh lehessek! Melyik együttes tagja? *_* Lehet, hogy ismehem őket! Báh váhj… Umi… Umi… Umi a FaTal ehhoH egyik fhontembehe! Jesszusom! Imádom a dalaikat, micsoda mázlista vagy! Voltál máh az élő koncehtjükön? Én egyszeh majd mindenképpen el szehetnék menni egyhe, hogy kaphassak tőlük autoghamot, csak gyűjtenem kell a zsebpénzemet hozzá! *///* – kezdek nagy rajongásba, ahogy összekötöm Tomo-chan mondanivalóját a valósággal. Legalábbis ő az egyetlen Umi, akit a sztárvilágról íródott magazin cikkekből ismerek. Remélem, nem trafáltam mellé, hű de nagyon… ^^”
- Ezeh év?! O_O Te több mint ezeh évvel későbbhől jöttél?
– Esik le majdhogynem az állam. Az jó későn van… De addigra már biztos, hogy Chiharu-nee lesz a főkapitány, én pedig Tori-nii hadnagya! *O*
Miután eldicsekedtem a bakancslistámmal és a fagyink is meg volt vidáman bólogatva helyeseltem Tomo-channak, majd ültem le mellé a padra.
- Úúú *.* Itt fogunk gyakoholni? – kérdezem két nyalintás között. Lelkesen körbepillantok a parkon, ahol valóban nem voltak túl sokan. De izgalmas! Én azt hittem, hogy egy dojoba fogunk menni, de így belegondolva, nehéz lenne négy fal között ilyen nagy ugrabugrálást elsajátítani. >o<”
- Nagyon köszönöm a fagyit :3
– mondom, miután eltűntettem a legapróbb darabot is az édességből. Még az öt ujjamat is megnyaltam a nasi után, amellyel a tölcsért tartogattam, mert picit eperfagyis lett. 
- Mi töhtént? Valami baj van? – kérdezem, mikor Tomo-chan nagyon alaposan körülnézett a helyszínen. Elméletileg nincs lidérc a közelben, ha így lenne, akkor a lélekmobilom már rég jelzett volna, legalább először azt hittem, hogy emiatt lett hirtelen ilyen körültekintő. >.< - Valami van az ahcomon? :S – kérdezem kétségbeesetten, mikor rám szegezi hosszan a tekintetét. Tétován emeltem kezemet a számhoz és tapogattam meg környékét, hogy nem-e lett fagylaltos, miközben várok Tomo-chan megerősítésére.
- Óh, o-oké! – pattanok fel, kérdésére helyeselve. Szóval most kezdünk? O_O Kiszáradt torokkal, izgatottan néztem végig Tomo-chan bemutatóját. Először azt gondoltam, hogy ez egyszerű, nekem is menni fog, de ahogy Tomo-chan egyre jobban belendült, állam enyhén kezdett leesni a döbbenettől. Hogy ilyet… nekem is… tudnom kellene… vagyis… fogok tudni… WOAW? O_O”
Mikor Tomo-chan elém állt, elhűlten tapsoltam meg a mutatványsorozatát. Alig fogtam fel, amit mondott nekem, csak helyeslően bólogattam rá.
- Megphóbálom! – hebegve jelentem ki, de mindenekelőtt igyekeztem olyan helyre tenni a holmimat, ahol nincs útban, nehogy átbukdácsoljon rajta valaki, például én. Az kellemetlen lenne, mármint amiatt elrontani majd a kitűzött célomat, hogy én szétszórt voltam. :/ Nem, nem engedek meg magamnak ilyesmit! >o<
Idegesen toporogtam az első pad előtt, majd fél pillanatra Tomo-chanra néztem, nem voltam valami magabiztos, még annak ellenére sem, hogy végig itt lesz mellettem. Féltem, hogy mindent elrontok, pedig direkt rám fordítja szabadidejét, hogy meg tudjam tanulni ezt! :/ Fhú, nem stresszelhetek most rá ennyire! Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, ezt elismételtem háromszor, igyekeztem felidézni, hogy Tomo-chan, hogy is csinálta az előbb, mert mielőbb bele akartam vágni, mielőtt meggondolná magát a tanításom ügyében! >_<
Tehát… Tomo-chan először felugrott az ülő részre, ez nem tűnik nehéznek, megpróbálom én is. Kicsit hátrább mentem, majd nekifutottam, hogy megkíséreljek ráugrani a padra, ami… sikerült is! *.* Huh, ez jó kezdés! Nos, ezután volt az, hogy végigszaladt rajta és átugrott a másikra. Oooké, nincs annyira messze, csak egy kicsit, hááát… talán sikerül. Végül ennek is nekiveselkedem, végigfutok a pad ülőrészén, majd elrugaszkodom a végéről, éreztem, ahogy az ülőalkalmatosság megbillen talpam alatt, gondolom azért, mert túlságosan a széléről ugrottam, amiért biztos akartam lenni abban, hogy a következő pad ülőrészén landolok majd. De fél pillanatig azt hittem, hogy arccal erőre bukok emiatt! >.<” Szóval, ahogy sikerült átugranom a másik padra, ott megint megcsináltam ezt, mármint, hogy nekifutásból átugrok a másik padra. Különösen ügyeltem arra, hogy ne nagyon a széléről rugaszkodjak el a padon, hanem picit beljebb, hogy ne billegjen alattam nagyon. Szerencsére, így nem volt már olyan hatása, hogy mindjárt leesek róla a lendületvétel miatt. *.* No meg a másik padra is sikerült így is ráugranom. *O*
- Láttad, Tomo-chan?
– kérdezem tőle lelkesen, felé fordulva, tényleg itt van mellettem, ahogyan ígérte. :3 Elhatároztam, hogy a következőre úgy fogok ráugrani, hogy tigrisbukfenccel érkezzek rá. Rúgóztam párat a pad ülőrészén, ahol megálltam, majd nekifutottam, hogy átrugaszkodjak a másik padra, kitartottam kezeimet, megcsináltam a bukfencet, de nagyon a közepére érkeztem, ezért a földre gurultam le vele. Áú! :(
- Hehe, jól vagyok! – jelentem ki, csak a hátamat fájlaltam egy kissé, de ez nem hátráltatott meg semmiben. Azt hiszem, most túl nagy volt a lendület és a bukfenc is eléggé elnyúltra sikeredett, nem csoda, hogy lepottyantam a padról! :o - Megphóbálom még egyszeh! – mondom Tomo-channak határozottan, mert eszem ágában sincs abbahagyni. Nem nehéz ez, annyira… csak bele kell jönni! De jó lenne már a fára ezzel a módszerrel felmászni! *.*
Felálltam, s miután leporoltam magamat, és megmozgattam picit a bal vállamat, amire jobban ráestem, de mégsem törtem össze magamat. Ami nem kérdéses, hogy Tomo-channak köszönhetek, mert nélküle sokkal csúnyábbat zuhantam volna a földre. Szóval, amikor Tomo-chan azt mondta, hogy mehetek, akkor nekifutottam a padnak, felugrottam rá, végigszaladtam rajta, és ügyeltem arra, hogy akkora lendületet vegyek, hogy a másikon tudjak tigrisbukfencben érkezni. Szerencsére sikerült is, de a bukfencem nem volt olyan lendületes, mint Tomo-chané. >.< De már az is nagy szó, hogy nem billentem le semerre! Viszont csak azért is a következőnél és a következőnél is megpróbáltam bukfencben érkezni, majd úgy továbbszaladni, de annyira erőltettem a tigrisbukfencet, hogy végül csak azt értem el, hogy nagyon elszédültem miatta, és amikor futni akartam kétszer is le kellett néznem, hogy hova lépek. @.@
Ezért úgy döntöttem, hogy a következőnél megpróbáltam a pad táblájára való érkezést. Az talán nem olyan nehéz, neki is futottam, hogy lendületből átugorva végigszánkázzad a pad tábláján, mert az nagyon menő volt, amikor Tomo-chan csinálta! *.* De ahogy elrugaszkodtam és landoltam, addig nem volt gond, az egyensúlyom megtartásával voltak problémáim, ugyanis ijesztően lengtem előre hátra, ahogy érkeztem, és a végigcsúszás szóba sem jött még, és ha Tomo-chan nem lett volna, hogy megkapaszkodjak benne, tuti leesek. :S
- Bhhh… Ez… ijesztő volt @.@ – jegyzem meg, amint úrrá lettem remegő lábaimon és ki tudtam egyenesedni a pad tetején. Kisebb billegés után meg is találtam az egyensúlyomat. - Ez picit nehéz, pedig ez tetszett a legjobban T^T – panaszkodom. - Amm… amúgy… te is így tanultad meg ezt, Tomo-chan? – kérdezem tőle, mert amíg fog, addig biztos, hogy nem esek le. :sad:
Leléptem a pad ülőrészére, majd rászuggeráltam a másik ülőalkalmatosságra, amire át kell ugranom. Ezúttal menni fog! >.> Szögezem le magamban, majd nekifutok, átlendülök, és sikerül a táblán landolnom, csúszok rajta egy keveset, de annyira megilletődök ezen, hogy amikor el kellene rugaszkodnom helyette igencsak ügyetlenkedve elkezdek lelépdelni a padról. Mármint úgy, hogy az ülőrészére, majd a talajra, mintha csak rohanvást lépcsőznék.
- Wow! Láttad, Tomo-chan? *>* Majdnem sikehült! – jelentem ki lelkesen. Igaz, úgy dobogott a szívem, hogy majdnem kiugrott a helyéről az izgalomtól, de sebaj, mert már kezdek olyan jó lenni, mint Tomo-chan! *.* Hehe, legalább, majdnem olyan jó... >o<
- Azéht még egyszeh megphóbálom!
– jelentem ki magabiztosan, most is a pad elé mentem, hogy nekifutva ugorhassak fel rá, addig is gyakorolom, majd amint felugrottam az ülőalkalmatosságra végigfutottam rajta és elrugaszkodtam, természetesen ügyeltem rá, hogy ne a legszéléről vegyem a lendületet. >.<” A másik padon sikerült a táblára érkeznem csúsztam rajta egy keveset, de nem volt meg az egyensúlyom és háttal lepottyantam róla. Szerencse, hogy tudom, miképpen kell landolni és így nem vertem be magamat annyira… nagyon. @.@
A földön kiterülve nézek az ég felé, szapora lélegzetvétellel, amiért azért ez nem az első nekifutásos padon való átugrásom volt és még meg is ijedtem mellé, szóval okkal kapkodtam a levegőt, pedig tudtam, hogy ez nem jó, mert szúrni fog tőle az oldalam. S ha nem lélegzek rendesen, akkor nem tudom folytatni a gyakorlatot, mert hamar elfáradok tőle.
- Tomo-chaaaan én megphóbálom megint, azt hiszem… @.@ – jegyzem meg, bár a felkeléssel akadtak problémáim. >_<” Lehet, hogy hosszú út áll még előttem, hogy olyan profi szinten űzzem ezt majd, mint Tomo-chan. :o


Karakterlap

Ryuunosuke Zilberschlag

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 7

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 1 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nayara Tarin fracciónja

Reiatsu szín:
halványkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Nayara Tarin

Post szín:
DodgerBlue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #19 Dátum: 2015. Febr. 22, 11:31:06 »
• Naplemente, Holdfény, Vacsora •

"Jó, hogy vagy"... Szavai még percekig visszhangoznak fülemben. Muszáj belevésnem emlékezetembe, hiszen oly ritka, hogy efféle szavakat hallok tőle. Talán többet már nem is fogja ilyen, vagy ehhez hasonló mondat elhagyni ajkait. Talán éppen csak az ilyen alkalmakkor, mikor kettesben figyeljük a lassan hanyatló, tüzes égitestet.
Mélyet sóhajtok. Talán ostobaság volt elszalasztani a lehetőséget, mikor oly közel álltunk egymáshoz… talán több ilyen alkalom már nem is fog rendelkezésünkre állni, s most úgy tűnik, talán ez lett volna a tökéletes alkalom. Habár jobban bele gondolva túl sok a talán ebben a gondolatmenetben, s inkább cselekednem kéne, mielőtt esetleg elveszíteném Nayarát… Túl fontos ő a szívemnek, s nem tudnám elviselni, hogy még egy ilyen személyt elveszítsek. Slarin elvesztését még csak-csak fel tudtam dolgozni, azonban azt, ha Ő magamra hagy, már képtelen lennék.
Kíváncsian figyelem, ahogy mögém lép, s puha, bársonyos kezeivel eltakarja szemeimet ezzel megfosztva engem a csodálatos kilátástól. Mégis mit szeretne? Meglepetést okozni számomra? Kérdésével ezt sikerült is elérni. Valóban meglepődök, s hangjában mintha egy kis bizonytalanságot is felfedeznék. Talán szépségében, vagy épp az iránta érzett szerelmemben nem bízik? Mi vihette rá, hogy egy efféle buta kérdést szegezzen felém? Kedvetlen nevetésén összeszorul a szívem, s talán kis sajnálatot is érzek irányába. Valamit rosszul csinálhatok, hiszen úgy tűnik, nem leli kedvét, vagy épp nem hisz bennem, és abban, amit iránta érzek… Kérdése egész idő alatt ott motoszkál fejemben, sehogy se tudom kiverni onnan...
- Ha ezt kívánod, kedvesem… - mondom, hiszen első pillanatban még csak meg se fordul fejemben, hogy miféle játékot is szeretne ezen a helyen űzni. Talán bújócskát? Bevallom, abban a játékban sose voltam legjobb… Vagy épp fogócskázni szeretne? De nem, hiszen ez se lehet olyan izgalmas számára… Ám pár pillanat múlva hatalmasat koppan a felismerés. A gyerekekkel szeretne valamiféle tréfát űzni. A furcsa ugrándozós játékhoz érve az is felötlik bennem, hogy talán csak ezzel a gyermeteg játékkal próbálná feldobni a hangulatot. Kicsit aggódva figyelem a sarkán hintázó lányt, aki hirtelen kezeim közé dobja fegyverét. Tenni nem sokat tudok ellene, inkább figyelem, nehogy valamiféle bántódása essen, hiszen ezt nem tudnám magamnak megbocsátani. A gyerkőcök minden bizonnyal igencsak meglepődnek, mikor egyikőjük hirtelen a levegőbe emelkedik. A kis akciót figyelve előbb halk kuncogásba, majd nevetésben török ki, ahogy figyelem a szökdécselő  lányt, s kicsit talán el is feledteti velem eddigi problémáimat. Tekintetem az épp közeledő szülők felé siklik. Kissé aggaszt a jelenet, ahogy ijedten kap kölyke után nem is sejtve, hogy minden bizonnyal vesztébe rohan. Lehet, hogy ez az ötlet talán mégsem volt olyan nagyszerű... Óvatosnak kell lennünk, hiszen vacsoránkat és mulatságos játékunkat bármelyik pillanatban félbeszakíthatja valaki.
Az ide-oda szökkenő Nayarát mosolyogva követem tekintettemmel, s egyre csak azon gondolkodom, miféle választ is adhatnék neki korábbi kérdésére. Végül arra az elhatározásra jutok, követem.  A villany pózna tetejére érkezve kikapom kezéből a gyerkőcöt, s azt elengedve vissza engedem szüleihez, s az, hogy elkapják-e, avagy csontjait összezúzva szörnyű halált hal-e, cseppet sem érdekel. Remélem őt se zavarja, hogy félbeszakítom mókázását. Szeretnék kérdésére választ adni minél előbb, s tisztázni a helyzetet, végre ráncba szedni magamat, és őt is. Szívem hölgye mellé ülve kezét megragadva szememre helyezem azt.
- Korábbi kérdésedre azt hiszem, most felelnék - mondom mosolyogva, cseppet sem törődve az alattunk zsibongó tömeggel. - Így is… ugyan olyan gyönyörű vagy... s ha másból nem is, csodálatosan csengő hangodból, bársonypuha bőrödből, kellemes illatodból tudom, hogy ez nem lehet másként.
Szememről levett kezére csókot lehelek, s vissza adom azt jogos tulajdonosának. Aggódóan pillantok rá, s arcát ismét végig simítva, s azt pár pillanatig kezemben tartva kérdezem meg:
- De mondd, kedvesem… mi bánt, hogy ilyesféle kérdéseket szegezel felém? Tán történt valami?
Valóban aggódom, hogy valami komoly probléma lehet, de mégse kényszeríthetem arra, hogy szíve minden titkát feltárja előttem. Vannak olyan dolgok, amiről azt hiszem nekem nem is kellene tudnom, azonban mégis…

Karakterlap

Nayara Tarin

Eltávozott karakterek

Octava Espada

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
46 900 / 60 000

Hozzászólások: 76

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 15 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CCACF2


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #20 Dátum: 2015. Máj. 08, 19:06:40 »
Naplemente, Holdfény, Vacsora


Különös érzékkel bírt rá, s élt vele már számos alkalommal, feltörő érzelmem nyomban egy másikká változtassa. Csalódottan lestem útját a tőlem megszabadított gyermeknek, ahogy szabadesése végén aggódó felnőttek karjaiba zuhant. Ijedtségen kívül baja semmi nem esett. Hisz még csak most kezdtem volna jól érezni magam! Csalódottságom a ponton, alattunk levőktől elszakítva tekintetem felé fordultam, haraggá torzult, látványosan. Hisz elrontotta a játékomat! Mégis, hiába érett ezért megtorlás felé tettben, szóban, mielőtt bármelyik a valóságba lépett volna, mellém telepedve kisajátította kezem. A kezet, mivel bántani akartam, ahogy még el sem gondolt szavaim is belém fojtotta, melyekkel szándékom ugyanaz lett volna. Arcomra kiülő dühöm helyét meglepettség vette át, hamarjában feledtetve, imént még ártani kívántam neki. Döbbenettől, nem csak, hogy merészelt, de szándéka felől is ismeretlenül lefegyverezve hagytam, hogy tegye, s feltörő kíváncsisággal engedtem, ő vezesse kezeimet.
Első pillanatban csupán értetlenül lestem, nem értettem, miféle kérdésre óhajt megfelelni nekem. Válaszát hallva mégsem kellett kérdéssel felelnem, miféle, tudtam, korábbi ostoba megingásom tárgyát feszegette. Pedig mintha azt kértem volna, felejtse el. Talán jobb is lett volna. Felelete, mint akkor sejtettem, közel sem csengett össze azzal, mit valójában vártam volna. Holott magam sem tudtam pontosan, mit akarok hallani. Biztosan csak azt éreztem, nem azt, mit tőle kaptam.
- Ez minden? Ennél sose volt több? - korábban nem kívántam feszegetni, ha ily makacsul ragaszkodott megfelelni, esélyt adtam rá, tegye azt úgy, mint vártam volna. - Csak látsz, érintesz, hallasz...? - mégis nehezemre esett megfogalmazni, mit szeretnék tudni, az megfoghatatlan volt, csupán egy érzés. Vagy épp annak hiánya. Nem hibáztathattam érte, hogy ő is félreértett.
- Ha csupán egy gondolat lennék, mindezek nélkül, milyen volnék? - végül talán mégis sikerült kézzelfoghatóbba formálnom, testiségtől egészében megfosztanom kérdésem, hogy csak a lényeg maradjon. Úgy, hogy ne élhessen vissza olyan jelzőkkel, miktől nem érezném magam többnek egy kirakatban díszelgő, üres porcelánbabánál. Csak arra kapni ez által választ, ami nyomasztott egy ideje. Nem gondoltam bár sose, több lennék egy ösztöntől hajtott testnél, igazán nem is érdekelt, vagyok, avagy lehetnék-e több ennél. Egész mostanáig, mikor az üresség, mit eddig véltem, képzeltből immár valódivá, végtelenné nem vált, ahogy egy utolsó darab is semmivé lett, mi valamelyest kitöltötte. Még ha ez csak annyit is jelentett, olykor-olykor valaki kéretlen törte meg a csendet. Több voltam-e vele, s kevesebb lettem az által, hogy elveszett? Ezzel adta meg magát valódi kérdésem - más vagyok-e most, mint akkor, Vele? Nem tehettem fel. Neki nem.
Összeráncolt szemöldököm, ahogy magam elé meredtem egy percre tán árulkodó volt tipródásomról, ahogy faggatni kezdtem. Észre sem vettem, idő közben visszakaptam kezeimet, azokra többet nem volt szükség a beszélgetéshez. Arcomra simuló kéz érintése nyomán peregtek le zaklatottságomról árulkodó nyomok ábrázatomról, érzelmektől mentes tekintetnek adva át helyét. Kérdésére hosszan, csendben néztem farkasszemet színejátszó lélektükreivel, mire végül határozottan csendül feleletem.
- Nem – hazudtam rezzenéstelen, majd egy pillanat múlva, tökéletes hazugságom félredobva árulkodón fordultam el. Lámpaoszlop kényelméről lemondva álltam fel, karjaim keresztbe fonva jártam fel-alá a levegőben. Fontolgatva, mit, ha egyáltalán szólhatok, s vajon hozzam-e szóba az egészet. Nem véletlen, eleddig soha, senki nem volt birtokában titkomnak. A legkevesebb volna, hogy bolondnak nézne. Ha mégis felhoznám, azt miként tegyem, egyáltalán, hol kezdjem? Csupán a vége biztos a történetnek. Ráeszmélve néhány kör megtételével, mennyire süthet nyugtalanság rólam, megtorpantam, fracciónomra nézve. Hosszan vizslattam, közelebb, s közelebb araszolva, végül újra alig leheletnyi távolságra állapodva meg előtte. Ám koránt sem oly meghitten, mint érkezésünkkor álltunk hasonló közelségben. Hosszan, csendben néztem csupán, tanakodva, mitévő legyek. Sosem volt alkalom megtudnom, valójában bízhatok-e benne, kényelmes együtt, egymás mellett élésünk e rövidke ideje óta. Tanácstalan helyett mégis inkább festhettem éhes ragadozónak, ki tán azon tanakodik, leharapja-e az előtte álló fejet. Állta-e vagy sem tekintetem, alig röpke pillanatok múltán felfüggesztettem bámulását, magyarázat nélkül hagyva tettem húzódtam el tőle.
- Nincs semmi, amiről tudnod kéne. De mint mondtam, felejtsd el – döntöttem így végül, talán, majd egyszer, most még nincs itt az ideje. Később pedig, úgy lehet, már szükségem sem lesz rá, összetört darabjaimat más gondjára bízzam, hogy összeszedegesse. Ezt itt és most neki sem hagyom meg.
- Elment az étvágyam - tekintek kis közjátékom alatt szétszéledt tömeg nyomába. Furcsamód közelünkből minden egyes jószág elkotródott, ki előbbi mókázásomnak tanúja volt. - Gyere - gondolva egyet ragadom kézen, halandó söpredék helyett valami mást keresve, mi feldobná mostanra pocsékká lett kedvem. Nem túl messze érve egy padon ücsörgő vénember előtt állok meg. Egy darabig csupán nézem. Nézem, s hallgatom, mit varázsol a kezében tartott hegedűvel. Minden emberi tökéletlensége ellenére kezével, minek öregségére remegnie kellene, most mégis biztosan tartja, s bűvöli a hangszert. Lopva, egyszerűségén túllépve valami csodát művel vele. Valami szomorút és szépet, úgy adva vissza, ahogy azt egykoron, régen papírra álmodták gyertyafény mellett. Émelyítőn romantikus képet festek egy hajléktalanságától bűzlő vénség köré, ki csupán játszik egy kopott hangszeren. Mégis, van benne valami. Valami, amit nem értek.
- Hogy csinálja? Hogyan... - Ryuunosukehez szólva továbbra is az öreget nézem, hosszan, csendben hallgatva fürkészem, mi az, ami zavar benne. Szedett-vedett, piszkos rongyaitól eltekintek, a hibát az emberben keresem. Vállára omló kopottas szürke, mégis rendre fésült haját, ráncos kezét, barázdált arcát, messzire révedő, álmodozó tekintetét.  Alig tart soká elérnem a felismeréshez.
- Mosolyog – lehelem hüledezve, ahogy meglelem zavarom tárgyát, oda nem illőként a képben. - Miért csinálja? Hiszen nincs semmije... Hogyan képes mégis erre? – ránézésre nem is fürödhetett egy ideje, talán ma még nem is evett. Sorolhatnám, milyen alapvető, emberhez méltó dolgoktól fosztottnak látom, s ezek híján, mint a legtöbb dolog, mit nem értek, viselkedése is felettébb felkavaró. Máskor, ezen kérdések feltétele helyett talán már rég végeztem volna vele. Ha másért nem, jótevőként tekintve magamra, ki csupán halandósága szenvedéseitől szabadítja meg. Mint a legtöbb embert. Most mégsem visz rá semmi, hogy így tegyek. Csak tétlen, magyarázatot követelve rá és saját viselkedésemre, feszengve állok előtte, fraccionomtól várva a választ, miként lehetséges ez.

Karakterlap

Ryuunosuke Zilberschlag

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 7

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 1 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nayara Tarin fracciónja

Reiatsu szín:
halványkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Nayara Tarin

Post szín:
DodgerBlue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #21 Dátum: 2015. Okt. 05, 09:59:43 »
• Naplemente, Holdfény, Vacsora •

Látszólag feleletem kérdésére nem tetszett, arca azonban igencsak meglepett kifejezést tükrözött. Nem értem, hogy miért olyan meglepő számára, hogy nem hagyok egy ilyen fontos kérdést csak úgy elmerülni a lényegtelen dolgok között. Számomra fontos, hogy biztonságban, szeretve érezze magát. Fontos, hogy egy pillanatra se inogjon meg, hiszen ha ez megtörténik, az valahol az én bűnöm is, hisz nem szerettem eléggé.
Nagyot sóhajtok, majd egy kedves, vigasztaló mosoly jelenik meg az arcomon. Nők… Nekik sose elég semmi, vagy ha igen, akkor sem…
- Kedvesem… Most mondjam azt, hogy már az első pillanattól kezdve tiéd a szívem? ...hogy hiányod minden egyes perce szörnyű kínokat okoz? Társaságod nekem mindennél többet ér, s nem elsősorban csodás küllemed, sokkal inkább egész lényed miatt. Mert ez mind igaz, s így érzek. Sokkal több lakozik benned, mint amit valójában megmutatsz magadból.
Érzem, valami bántja, s ez engem is elszomorít. Talán nem érez magához annyira közel, hogy megossza velem súlyos terhét? S ha igen, miért nem? Bánom, hogy szórakozását félbe szakítottam, hisz akkor úgy tűnt, boldog, jól szórakozik, s mosolyánál, kacagásánál szebbet még soha nem láttam, s hallottam. Hangja még most is fülemben cseng, azonban mégis… Kérdése igencsak bántott, s bennem is rengeteg kérdést vetett fel, melyet jobb, ha minél előbb megbeszélünk. Fontos, hogy semmiféle félreértés ne lehessen kettőnk között, hiszen társak vagyunk, ha kell, egymás oldalán harcolunk.
Némán figyelem ahogy le s fel járkál a levegőben. Valamin nagyon gondolkodhat. Talán azon, hogy megossza-e velem gondolatait, aggályait, vagy hogy szerelmet valljon, és könnyes szemekkel boruljon nyakamba. De nem… Utóbbi nem rá vallna és igencsak megdöbbentene, de mégis… ez lenne életem legcsodásabb pillanata. Ám ő mégis inkább csak odalép hozzám, s tekintetét az enyémbe fúrja, s én kíváncsian próbálom kiolvasni, mi lehet a probléma. Vajon… most mire gondolhat? Mi emészteti ennyire, hogy még nekem sem akarja elmondani?
- Értem… - válaszolom csalódottan, s elfordulok Nayarától. Nem tetszik a válasz, de nem akarom erőltetni… Nem szeretném, ha vallatásnak érezné puszta kíváncsiságom, aggodalmam.
- Azonban… ha mégis úgy gondolnád, hogy szeretnéd megosztani fájdalmad, én bármikor rendelkezésedre állok - mosolyodok el ismét, melyből most akár csalódottságomat is kiolvashatja.
Valóban nem örülök neki, hogy ennyire nem bízik meg bennem. Vagy csupán csak arról lenne szó, hogy nem akar engem is belerántani gondjai sűrűjébe? Vagy csak egyszerűen fél, hogy ha elárul magáról, az érzéseiről bármit is, megrettenve futamodnék meg?
Meglepetten figyelem, ahogy megragadja kezem, és magával ránt, hogy aztán valami mást keressünk. Végül egy idős embernél állapodunk meg, s őszintén mondom, nem értem az okát. Egy pillanatig figyelem, s el is csodálkozom rajta. Csodás dallamok ezek, melyeket régi, ki tudja milyen idős hangszerből varázsol elő, s ugyanekkor hihetetlen is, hogy még mindig képes erre.
- Gyakorlás, és a zene iránti mértéktelen szeretete… - válaszolom elgondolkodva.
S valóban… Ahhoz, hogy e csodás hangokat kicsalja ebből a régi, ütött-kopott hangszerből rengeteg tanulás, és még több gyakorlás szükséges. Valószínűleg nem mostanság tanulhatta ki, máskülönben sorra hallanánk a hamiskás, vagy épp fülsértően hamis dallamokat, melyek valószínűleg abban a pillanatban el is üldöznék a hallgatóságot. Ehelyett mégis magával ragad mindaz, amit hallok, s szinte már átérzem a belőle áramló fájdalmat.
- Lehet, hogy te úgy látod, hogy nincs semmije, de ő máshogy látja. Él és vele van hegedűje.. Nincs másra szüksége, hogy boldog legyen csak arra, hogy játszhasson, s élvezze a szebbnél szebb hangokat, melyeket előcsal ebből a hangszerből. Hihetetlen, de így van. Furcsák az emberek, akárcsak az érzelmek… Mindkettő rengeteg problémát szülhet, azonban segítség nélkül nem biztos, hogy meg tudjuk oldani ezt a problémát, mely akár fel is emészthet bennünket. - mondom, s mosolyogva nyújtom kezem Nayara felé, hogy táncra kérjem. Habár bot lábam van, mégis bűn lenne tánc nélkül hagyni ezt a csodás muzsikát.

Karakterlap

Amarilla Bianchi

Quincy

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 164

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 22 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sárga

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#ad7170 || #fcf7bd


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #22 Dátum: 2016. Márc. 20, 17:41:29 »
Kérdezz! Talán felelek

Suli után bevásárolni mentem, ugyanis kaptam egy SMS-t anyumtól, hogy kellene pár dolog a vacsorához, így ha jövök haza, akkor vegyem már meg. Elég korán sötétedett, vagy csak elköltöttem az időmet is? Magam sem tudom, de az biztos, hogy egyenruhában, bevásárolt cuccokkal éppen a parkon haladok át. Még a szökőkútban is megállok gyönyörködni. Igazán szépek, ha ki vannak világítva. Csak néhány párocska tölti itt a romantikus sétáját. Engem valahogy elkerült eddig a szerelem. Ámor biztos megfeledkezett rólam. Ő feledékenyebb lehet, mint én.
Mivel nem sokan sétálgatnak a parkban ezért is tűnik fel nekem egy lány. Fehér haja egyébként is kitűnne a tömegből, de elég furcsa ruhát visel. Hogy is mondják? Inkovnyitó? Nem… Kinyomó? … Kimonó. Igen… Ha jól tudom, akkor itt ilyen hagyományos öltözék lehet. De azok nem ilyen szép díszesek? Meg tudtommal nincs is sehol fesztivál. Akkor miért cirkál ily öltözékbe? Igazán különös. De nem hagyom, hogy a kíváncsiság túl növekedjen rajtam, így megközelítem a feltűnő és kilógó lányt.
- Szia! - szinte elé ugrok - Miért vagy így öltözve? - nézek rajta végig megint - Lesz valami esemény? Nemrég költöztem ide, szóval nem annyira világos az ilyesmi. Amarilla vagyok! Téged hogy hívnak?
Üdvözöltem és ismét alaposan megnéztem. Látom, hogy egy kard lóg az oldalán. Szabad náluk így rohangálni? Nálunk a Police manus úgy fejbe vágna ezért, hogy a korházba ébrednél három nap múlva. Annyira közel hajoltam a fegyveréhez, hogy majdnem az orrom is hozzáért. Vajon igazi lenne? Vagy csak dísz? De nem csak a kard az érdekes, hanem lélekdarabkája is. Érzem, hogy igen csak más. Ilyet még nem is éreztem. Ez a lány… Tényleg felkeltette az érdeklődésemet.
- Mi vagy te valójában? Lélekdarabod érdekes… A kardod igazi?
Nagy kerek szemekkel vártam a válaszát. Igazán kíváncsivá tett. Ha tovább menne, hogy lerázzon, akkor, mint kiskutya megyek utána. Engem nem fog parlagon hagyni. Választ szeretnék kapni a kérdéseimre és akár a világ végére is követem.


Karakterlap

Kurosawa Rin

zsebkocsma

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
24 100 / 30 000

Hozzászólások: 204

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #23 Dátum: 2016. Márc. 23, 17:24:08 »
Igen megint valami furcsa történt velem, mint mindig…. Lehet mondani ezt jónak is vagy rossznak, de én inkább idegesítőnek mondanám ezeket a történéseket. Épp Karakurában töltöttem az időmet, méghozzá védtem a várost, mi más lehetne csinálnom? Mondjuk van pár ötletem, de sajnos ennek most nem volt ideje. Plusz uncsi volt az egész, mert nem történt semmi, legalább jelent volna meg egy kibaszott lidérc, mert lett volna mit csinálnom…. Kaszabolni akartam, de nagyon…. Telt múlt az idő, nem tudtam mit csinálni, így elmentem a parkba, hisz jó pár éve nem voltam már itt, mondjuk egész életemben nem jártam a parkba, mert nem voltak barátaim, se anyám, se apám, csak egy testvérem, de jó értelemben. Mindig elmentem előtte a testvéremmel, de sose játszottunk ott, inkább otthon. Bementem a parkba, s csak álltam, s figyeltem. Majd megjelent egy kurvára idegesítő lány, azt hittem elsőnek nem lát engem, majd odajött hozzám, s mindenfélét kérdezett.

-Elsőnek, mivel látsz engem, s érzem rajtad azt, hogy quincy vagy, jól mondom? Másodjára, hülyének fognak  téged nézni, ha a levegőbe beszélsz, s majd elvisznek téged egy elme gyogyóba. –felvettem őt, majd sunpoval elvittem őt egy emeletes ház tetejére. –Na bocs, majd leviszlek, de nem figyelsz magadra…..-mondtam e szavakat rideg kifejezéssel. -Egyébként azt hittem, hogy tudod, hisz majdnem minden quincy utálja a shinigamikat. Rosszul tudnám? Na mint mondtam én egy shini vagyok, kinek egy ilyen hülyére is vigyázni kell, mint te… A nevem pedig Rin. A kardom? –gondolkoztam magamban, s majd gonoszan a nyakához vontam kardomat. –Kideríthetjük. –majd elvettem onnan, s röhögtem, s gonoszan néztem, mint egy szadista. –Igen ez igazi.

Karakterlap

Amarilla Bianchi

Quincy

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 164

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 22 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sárga

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#ad7170 || #fcf7bd


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #24 Dátum: 2016. Márc. 24, 00:29:43 »
Kérdezz! Talán felelek

Nem lepődött meg annyira, mint az más gondolná elsőre, hogy voltam oly merész és szívbaj nélkül, hogy nekiszegeztem a kérdésemet. Egyből mondta, ha én felfigyeltem rá, akkor én biztos Quincy volnék. Meg hogy flúgosnak néznek, ha egyedül beszélek az utcán. Ezt nem igazán értettem, hisz tisztán látom, és vele beszélek, mások miért néznének rám furcsán? De máshogy, nem szoktam csak úgy a levegőbe beszélni… Meg nem igazán zavar, hogy mások miként vélekednek. Nem veszem a szívemre. De azon már meglepődtem, hogy felkapott és egy emeletes ház tetején találtam magunkat. Még ha a parkban nem is volt tömeg. Azt ígérte, hogy majd levisz. Ezt remélem is, mert elpillantva úgy látom, hogy a tetőre vezető ajtó igen csak zárva van. De így lesz majd egy utam lefelé is, és nyugodt vagyok, hogy azt mondta levisz, mert le is lökhetne. De ahhoz túl kedvesnek tűnik. Mosolygok is rá. Rideg kifejezéssel tett megjegyzését is.
- Köszi! … Szoktam magamra is… De nem szoktam csak úgy a levegőbe beszélni. Az nem vallana rám.
Igen csak furcsa szavakat mond. Nekem kiket vagy miket is kellene utálnom… Hogy rosszul tudja-e? Nos, arra azt válaszolnám egyből, hogy igen. Bár lehet, hogy az én ismereteim nem elég tágak, hogy szavam érjen is valamit. Szóval felelőtlenség lenne ezt rávágnom? Pláne, hogy mit sem tudom, hogy kik is azok, akikről szó van. Pláne, miután közli, hogy elméletileg ő is egy közülük. Meg elméletileg rám figyelnek? Csak nem szemmel tartanak? Akkor azért nem lepődött meg?
A neve elárulása után karját a nyakamhoz teszi. Tán megsértettem, hogy nem tartottam alapnak, hogy kardja igazi? De nem érzem, hogy bántani szeretne vele, mert igaz nevetve, de elveszi. Bár szadista nézése nem fog meghátrálásra kényszeríteni.
- Örülök, Rin. - mosolygok - Szóval, akkor te egy… shi… shini vagy? Akkor te ilyen őrző-védő alakulat tagja vagy? - szemem felcsillan - Mert nem kapsz azért, hogy igazi kard lóg rajtad… De én nem utállak. Miért utálnálak? Szeretnélek megismerni. Lehet? De honnan tudtad, hogy különleges vagyok? Pedig igyekszem leplezni a lélekdarabomat, bár még csak igazán kezdő vagyok… Te most ilyenkor járőrözöl? Van társad? De ugye nem valami kukkoló ügynökségnél vagy? … Vagy miként figyelsz rám? … Vagy vigyázol?
Utolsónál holmi bizonytalanság volt jelen, mert már nem is tudom miként mondta, hogy hogy is tartja rajtam a kezét? Vagy mi? Persze ezen bizonytalanságom ellenére is mosolyogtam és csillogó szemmel néztem rá. Közben pedig egy másik dolog is az eszembe jutott.
- Itt van olyan, hogy kard pörgetést tanítanak. Te is ott tanultad? Vagy van valami akadémia? … Rendőr akadémia… Nem? … Ígérem, nem kételkedem kardod valósságában, csak érdekelt. Vagy miként akarsz fényt deríteni? 
Az nagyon is érdekelne… Mit is akar deríteni? Igazán megtehetné, mert én még izgatottabb lettem a kíváncsiságtól. De igazándiból azon gondolkodom, hogy egész aranyos lenne új ismerősöm, ha mosolyogna. Lehet, valami viccet kellene mesélnem neki? ÁH! Inkább megvárom, míg felel sok kérdésemre. Azzal is többet tudhatok meg…


Karakterlap

Kurosawa Rin

zsebkocsma

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
24 100 / 30 000

Hozzászólások: 204

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #25 Dátum: 2016. Márc. 26, 00:55:32 »
Felvittem e jéghidegben a lányt, majd vöröslő szemeimmel kémleltem az eget, s majd végignéztem a környezetemen. Gondolkoztam is azon, hogy minek csinálom én ezt, hisz nem vagyok valami társasági lény, lehet az unalom tenné ezt velem vagy megváltoztam volna? Nem hiszem, inkább az unalom, hisz elég sok ideje járom e környéket, s nem láttam, s hallottam semmit. Nem is kaszabolhattam… Milyen kegyetlen…. Ezek után ránéztem e quincyre, aki nincs tisztában semmivel. Sajnos. Nincs nagy kedvem órát tartani neki, hogy mi hogyan van az életben. Nem is tudom, hogy hány éves is, hogy mióta tudja, hogy ő egyáltalán quincy. Röhögnék viszont, ha eddig nem sejtette, hogy ő egy quincy. Majd visszatekintek a lányra.

-Te tényleg nem vagy tisztában semmivel…. Mivel az a munkám, hogy megvédjem a lelkeket, s embereket, meg amúgy is unatkozok, így elmagyarázom néked. –sóhajtottam egyet majd leültem a földre. –De előbb ülj le te is. –megpaskoltam a földet mellettem, mutatva, hogy van hely számára mellettem, s hogy nem kell félnie tőlem. –Én egy shinigami vagyok, mint már mondtam előbb is, mivel én már meghaltam, így nem látnak engemet… Tudom furcsa, hisz itt vagyok melletted, s beszélek is hozzád, meg még látsz is engem, de ez azért van mert quincy vagy…. A többiek, a többi ember, átlagos emberek nem látnak engem, hisz nincs nagy lélekenergiájuk. Szóval azért mondtam, hogy hülyének fognak nézni téged, ha a levegőbe beszélsz. S, most választ adok többi kérdésedre is. Nem éppen ily módon védelek téged. A shinigamik feladata az, hogy védjék az embereket a lidércektől vagy más ártó lényektől vagy ehhez hasonlóktól… A lelkeket, akik már meghaltak, s bolyognak még, azokat is meg kell védenünk míg nem tudjuk elküldeni őket a Lelkek Világába, ahol békésen élhetnek. A Lelkek Világát is védenünk kell a behatolásoktól, s még sok minden mástól. Lényegében ez a shinik feladata.. Azt hogy különleges vagy? Már éreztem rajtad, sajnos nem nagyon megy elrejtened vagy alacsonyabbra venned az erejét, jól gondolom? –majd felröhögtem, ahogy a másik kérdését is feltette. –Nem nem vagyok kukkoló, s mivel én lány vagyok, így nem téged lesnélek meg, de amúgy sem vagyok perverz… -s mosoly került arcomra, mikor Csonttörőről kérdezet. –Igen ő egy nemes katana, s igen erős is. Nevét is szívesen elárulom, ha kell, hisz nem titok. Most is itt van velünk, de csak én láthatom őt. A kard használatát? Igazából mikor a Lelkek Világába kerültem, már gyakoroltam azt is azért, hogy megvédjem testvéremet, majd mikor az Akadémiára kerültem ott is tanították, ott csak csiszoltam rajta, míg a többiek akkor tanulták csak.

Karakterlap

Amarilla Bianchi

Quincy

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 164

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 22 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sárga

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#ad7170 || #fcf7bd


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #26 Dátum: 2016. Márc. 26, 19:18:31 »
Kérdezz! Talán felelek

Az ezért nem teljesen igaz, hogy nem vagyok tisztába semmivel sem, de tény, hogy az új életemről nem tudok ám sokat. Vagy arról, hogy ki is ő valójában. Shini-kről még nem hallottam. De ahogy mondja ő ilyen lélekcsősz. A lélekfalók meg biztos a tolvajok, akiktől óvnia kell az ártatlanokat. Akkor ő is olyan hős, mint én?
Sóhajt, leül a földre, és maga mellé invitál. Izgatott vagyok, mint akibe bele bút a sajtkukac, de nyugodtan meg tudok ülni a fenekemen, szóval helyet foglaltam a megpaskolt területen és figyelmesen ittam minden szavát. Közben pedig csillogó szemekkel néztem különleges színű szemét. Így belegondolva lehet, hogy albínó? Genetikai rendellenesség, de szemmel látható jellemzői, mintha benne is felfedezhetőek lennének… Nem mintha zavarna, de ettől okosabbnak érzem magam.
Nagyokat pislogok, mikor azt mondja, hogy ő meghalt. Erősen elkezdem végignézni rajta. ÁH! Az nem lehet. Tisztán és élesen látom. Kizárt, hogy halott lenne. Ha az lenne, akkor átlátszó lenne nem? De nem látok át rajta. Lábai is megvannak. Nem tartanak össze és nem is fokozatosan átlátszóak. Rendesen áll velük… vagyis állt, mert most ül… Valamint nem is lebeg. Vajon a falon képes átmenni? ... Vagy ő nem is ilyen szellem? … Ruhája fekete és nem fehér egyberészes és glória sincs a fején. Kezemet is suhogtattam a feje felett, de úgy sem jelent meg. Valamint szárnyai sincsenek. Azt mondta lelkekre vigyáz, akkor biztos, hogy egy őrangyal. Csak akkor hol vannak a szárnyai. Milyen őrangyal az, akinek nincs szárnya? Meg nem is tudtam, hogy itt Shini-nak hívják őket.
De akkor szellem és angyal látó vagyok. Azért mondta, hogy furcsán néznének rám, mivel különlegességem miatt én élőként képes vagyok látni őket, de más nem. Ha pedig magamba beszélek, akkor flúgosnak néznek. Kénytelen leszek berendszeresíteni egy fej szettet, hogy azt higgyék, hogy telefonálok. Azonban hogy különböztessem meg a láthatót és a láthatatlant? Mert addig rendben van, hogy a lélekkajálók szörnyek, de ő emberi. De valószínűleg ez az öltözék és a kard lesz majd az ismertető jelük… Vagy nem…
De akkor nem csak a lélekkajálók jelentenek veszélyt? A bolyongókat, meg elküldik a …. Lelkek… Lelkek Világába? VÁÁÁ!! Itt így hívják nagyzolóan a Túlvilágot? VÁÁÁ!! … De milyen behatolóktól kell védeni? Démonoktól? Mert ha jól tudom, akkor csak lelkek mehetne oda nem? Olyanok, akik meghaltak. Vagy a lélekkajálóktól? Valószínű. De akkor létezne Isten is? Akkor nagyon nagy bajba lennék. Nem ápoltam vele jó viszonyt, ezért kapok majd a fejemre.
Azt hittem elég jól el tudom rejteni, de szerinte nem vagyok jó benne. Nos, ezzel összezavart egy cseppet, de szerintem itt arról lehet szó, hogy ő jó a felismerésben. Vagy csak sugárzik belőlem, hogy különleges vagyok? De egy sima kikövetkeztetést is el tudok hinni. Kizárásos alapon.
Megnyugodtam, hogy nem kukkoló, meg a fiúk jobban vonzzák. Így olyan szinten nem tartozom az érdeklődési körébe. De nem tudhatom, hogy egyébként érdeklem-e, érdekes vagyok-e a számára.
- Egyáltalán nem tűnsz halottnak. De akkor valamikor éltél? Gondolom a halál nem egy kellemes dolog. … Hogy lettél őrangyal? Az egykor élő és meghalt őrangyalokat akkor Shini-nek nevezik? Nem is tudtam, hogy lehet ilyen. De akkor halálom után én is lehetek Shini? … Hány éves vagy? Gondolom, halál után már annyira nem számítanak az évek… Miként lehet valaki Shini?
Halál fájdalmaira nem akarom visszaemlékeztetni. Valamint nem akarom tudni milyen, lesz majd meghalni, de komolyan gondolom, hogy halálom után szívesen lennék Shini. Olyan, aki halála után is védheti az embereket és a lelkeket. … Őrangyal. Jól hangzik.
- Glóriád? Szárnyad van? - nézek rajta végig még egyszer - Öltözéked az egyenruhád? … A lélekkajálókon kívül mástól is védeni kell bennünket? A bolyongó lelket hogyan tudom megkülönböztetni? Én át tudom küldeni a Túlvilágra? Ott még nem járok a tanulmányaimban. … Apa szerint nem vagyok rossz a lélekdarabom elrejtésében. Szóval inkább te vagy túl jó… Vagy lehet jobb lettem?
Lehet, hogy ő többet tud rólam és fejlődéspályámról, mint én magam. Lehet igen, lehet nem, de rákérdezek. Lehet, kapok rá választ. Apa nem mondta, hogy lelkeket át tudnánk küldeni. Valójában a lélekkajálókról okított ki, és az erőm irányításáról. Meg nem tudom, hogy láttam-e már bolyongó lelkeket, mert ezek szerint, mivel különleges vagyok, ezért én tisztán és élőnek látom őket. Simán találkozhattam ilyen emberekkel.
- Haha! - nevetek - A fiúk engem is jobban érdekelnek. Bár mondjuk Ámor egy kicsit megfeledkezett rólam. … De Isten ugye nem létezik? Vagy igen? Mert akkor nem biztos, hogy szívlel majd. Nem olyan sűrűn járok házába és nem is beszélek vele… De ugye neki nincs feketelistája? … Amikor egy lelket átküldesz, ugye nem ítéled a pokolra? A pokol és a meny tényleg olyan? Az őrangyalok a menyben vagy a purgatóriumban laknak? Mert van egy olyan érzésem, hogy én utóbbin ragadok.
Nevetem el magam. Nem hiszem, hogy vagyok olyan jó, hogy a menybe kerüljek. Túl feledékeny vagyok, ami lehet a főnöknek nem tetszene, de túl jó vagyok, hogy pokolra ítéltessenek. Szóval marad az aranyközépút.
- Olyan mestered van, akit csak te látsz? Nagyon jó! Most is itt van? Itt áll? Vagy ott? - mutogatok - Persze, hogy kíváncsi vagyok a nevére. … Gondolom akkor te vagy az idősebb. Fiú vagy lány? Nekem nincs tesóm… A túlvilágon is van suli?! Neee!
Kicsit lemondóan mondom, mivel ez tanulást is jelent, ami azt jelenti, hogy megint nem leszek benne jó, mert igen csak feledékeny vagyok. Nagyon nem jó. Bár ha kardforgatást tanulnak, akkor még sem lehet olyan rossz. A gyakorlati oktatást jobban díjaznám.


Karakterlap

Kurosawa Rin

zsebkocsma

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
24 100 / 30 000

Hozzászólások: 204

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #27 Dátum: 2016. Ápr. 02, 01:47:53 »
Ez a kis leányzó kinézetre elsőnek csendes, s jó magaviseletű lánynak tűnt, de sajnos nem csendes… Milyen kár, mert lehet, hogy be kell vennem egy panadolt a sok magyarázás miatt. Most már mindegy, de legalább nem unatkozok. Kérdései hallatán eszembe jutott a Karakurában élt, s a Peremvidéki életem. Furcsa érzés volt, mert egyszerre árasztott el a tömérdek monoton emlék, s testvérem is eszembe jutott…

-Igaz nem tűnök annak, de már az vagyok. S, igen a halál nem egy kellemes élmény, s ha valakinek az, akkor vele valami nincs rendben, s gyorsan tenni kell valamit ellene. –felröhögtem egyet, hogy értse a viccet. – Nem hiszem, hogy én ,,őrangyal” lennék, de mondhatod így is, hisz a mások védelme a munkánk. –majd halva másik kérdését, elmosolyogtam. – Ez nem éppen így van… Shinigami úgy lehet valaki, ha a Lelkek Világában felébred benne a shinigami erő, s sajnos máshogy nem tudom elmagyarázni. S, ezt úgy tudod meg, hogy éhes leszel, mert ebben a világban senki sem lesz éhes, de az evési inger még mindig megvan a lelkekben. Te shinigami? Azért ne rohanjunk annyira előre, remélhetőleg halálod még messze lesz e világban. Belőled shinigami? –tettem fel újból a kérdést. - Nem tudom, hogy egy quincyből lehet e shinigami, de ha az én véleményemet kérdezed szerintem nem, hisz a te véredben quincy erő van, s így szerintem ez nem lehetséges. –majd egyet ásítottam, s máris érkezett az újabb kérdése. –Neked mindig van egy kérdésed, mi? Na nem bánnom: én 164 éves vagyok, s szerintem a kor nem nagy dolog, de ez az életév jelzi, hogy mennyi ideje él a lelked, azért van egy kis feladata. –mutattam két ujjammal, hogy egy kicsit, de csak egy kicsit van.  –Glóriám, s szárnyam? Ezt biztos, hogy egy animéből vetted, de nekünk nincs semmi ilyenünk. – e szavaim közben mutattam egy X-et a két kezemmel. - S, igen e öltözék az egyenruhám, a kapitányoknak van még egy fehér haoriuk is. Lélekkajálók? –röhögtem egyet. –Furcsa a megfogalmazásod, de semmi baj. Igen másoktól is kell védeni a lelkeket, s az embereket, de ez titok, s nem árulhatom el neked. Bocsánat, de lehet hogy e információ veszélybe sodorna téged. S, ezt én sem akarom, s remélhetőleg te sem. Igaz? –várva válaszát azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi ideje van még, s mennyi kérdése van még számomra, egy kicsit már fárasztó, olyan mintha iskolában ülnék, s felmérőt írnék vagy felelnék egy tanár előtt. –Mióta tanulod? Nem hiszem, hogy jobb lettél, de ha mégis, akkor csak én vagyok jó. –röhögtem fel, s azon gondolkoztam, hogy túl sok időt töltünk már kint a hidegben. –Nem fázol? Elég hideg van, ha kell, adhatok egy pulcsit… -majd elővettem egy fekete ruhadarabot, s ráadtam. –Na, így már jobb. Rossz volt nézni, hogy így vagy felöltözve, ily időben. Túl sok a kérdés, így összefoglalom neked: egy ember, ki meghalt, s valami még köti e világhoz, mint egy családtag vagy egy be nem fejezett cselekedete, de már láttam olyat is, hogy valaki azért ragadt e helyen, mert mikor meghalt hozott egy rossz jegyet az iskolából, s megfogadta az anyukájának, hogy majd helyrehozza. Igen ilyen is volt. S, mi akkor jövünk képbe e történetben. –elővettem tokjából Csonttörőt. –Látod ezt a részt? –megmutattam neki a markolata tetejét. –Ez az a rész, amellyel a Lelkek Világába küldjük őket, csak annyit kell tenni, hogy a fejükhöz érintsük, s akkor elkezd fényleni. Kéken. S, majd a peremvidékre kerül, ahol összesen 80 körzet van. Nemességben, s jólétben az első körzetek a legjobbak, s majd így csökken szépen lefelé a különféle körzetekben, de szerencsére elég szép helyek vannak. Én a 80.körzetben lakok, mely a Zaraki nevet viseli, az a hely a legrosszabb. Ilyen e világ, hatalmas, s többnyire szép, de egyben lepukkant is. Furcsa, de még is jó egy hely, de a 80.körzetbe, ha meghalsz, akkor soha ne menj! –mutattam ujjammal a vigyázz jelet. –Elég zűrös egy hely. S, e világban összesen 13.osztag van. A 4.osztag a gyógyításról, a 11.osztag a harcról, s ez az osztag a legerősebb is, s elég nehéz bekerülni. S, utoljára a 12.osztag, mely a különféle kísérletekről híres. Én a 11.osztagban szolgálok 1 éve. A kapitányoknak az öltözéke egy ilyen shinigami ruha. –mutattam ruhámra. –S, egy haori, mely legtöbbször fehér, de lehet mintás is… Ezeken a ruhadarabokon vannak az osztagjelzések, mint a 11.osztagnak a cickafarok, s így tovább. A hadnagyok nem viselnek haorit, de nekik van egy karpántjuk, mely azt osztagukat jelöli. –majd vettem egy mély levegőt, s egyszerre kifújtam, s folytattam tovább a mondandóm. –A shinigamik feladata védeni az embereket, s lelkeket, az Emberek Világát, az-az ezt a helyet, s a Lelkek Világát is egyszerre, ahogy te mondod mi ,,őrangyalok” vagyunk. A kardok, mint láthatod különféle kinézetekkel bírnak. Az enyém ilyen, s képessége miatt is. Nem csak kinézetben, hanem a nevükben, s képességeikben is változóak. Akinek a kardja erő típusú, s küzdő a forgatója, az-az szereti a harcot, az a 11.osztaghoz kerül, s így tovább. Az én kardom neve Csonttörő, de többet nem árulhatok el neked. Bocsáss meg ezért. A kardoknak külön jellemük, s kinézetük van, hisz a forgató egyik lélekdarabja. Csak a forgató láthatja a lélek kinézetét a kardjának, avagy az én kapitányom, mert neki van ilyen különleges képessége is. Sajnos. Iskola van a Lelkek Világában is, de csak azoknak akik shinigamiknak tanulnak. Különféle dolgokat tanulunk meg ott, mint mágia, pusztakezes harc, fegyveres harc és még alap ismeretekre is szert teszünk, s főleg a Lelkek Világának társadalmi viszonyairól. Szóval van vele meló bőven…Van még kérdésed? –közben ásítottam egyet, hiszen elég későre járt már e idő, s hideg, s csípős volt a levegő.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Ápr. 02, 01:53:41 írta Kurosawa Rin »

Karakterlap

Amarilla Bianchi

Quincy

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 164

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 22 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sárga

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#ad7170 || #fcf7bd


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #28 Dátum: 2016. Ápr. 07, 21:11:56 »
Kérdezz! Talán felelek


Az jó dolog, ha valaki tud nevetni a saját poénján. Rin-el sincs ez másképpen. Én is nevetek rajta egy sort. Bár nem akartam megerősítést kapni, de ezután még inkább nem akarok meghalni. Még szeretném kiélvezni az életet. Bár úgy látom, hogy a halál után is van.
Mondjuk akkor is jót mosolyogtam, mikor azt mondta, hogy ő márpedig nem "őrangyal" majd tökéletesen leírja, hogy tulajdonképpen mégis csak az. Majd pedig azt is, hogy miként lehet valakiből őrangyal. Valami erő felébredés, meg éhség… várjunk! Akkor nem ehetek? Szemeim el is kerekedtek. Én a túlvilágon éhen fogok pusztulni. Lehetséges az? De biztos…
De azt hiszem leamortizáltam azzal a keresztkérdéssel, hogy lehetek-e Shini. Ugyanis legalább kétszer megismétli a kérdésem. Majd azt mondja, felejt sem el, mert az én vérem nem alkalmas rá. Tuti éhen fogok pusztulni a túlvilágon…
- Én már tényleg nem akarok meghalni… Éhen fogok pusztulni, és még Őrangyal sem lehetek a túlvilági életemben. Ez már rég rossz…
Osztom meg összegzésemet, majd válaszolok írói kérdésére egy széles mosollyal az arcomon.
- PERSZE!
Majd a válaszától azt hittem ülőhelyzetből letolok egy szaltót. Pislogva méregettem végig jobbról is balról is.
- Pedig nem tűnsz sokkal idősebben tőlem. - nevettem egy sort - Akkor a hajad valójában ősz. De ugye nem baj, hogy nem "Csókolom"-al köszöntem ugye? … Mert van egy kis korkülönbség.
Viccelődtem vele. Remélem, veszi a poént, és nem veszi sértésnek. Én is mutattam, hogy egy kis korkülönbség van és nem az én javamra. De az én lelkem is fog legalább ennyit élni, hanem még többet. Nekem is meg fog őszülni a hajam?
Animánia?... Antimágiái?... Anime… Ja, az a rajz animáció, amit az itteniek erőszeretettel néznek. Én magam is terveztem megismerkedni vele, de azt sem tudom honnan fogjak bele. Azonban nem, nem onnan.
- Nem! Ahonnan én jövök, ott mondhatni kultuszuk van az angyaloknak.
Két kezemet össze is raktam, mint ahogy az angyalok szoktak imádkozni. Majd mosolyogva kinyitottam az egyik szememet, mellyel Rin-re néztem.
- De te másmilyen vagy, mint azt leírják. Ahogyan a démonok is, akikkel harcoltok. Vagyis akkor harcolunk.
Azt mondta, hogy a lélekkajálókon kívül más is fenyegeti a Túlvilágot, de azt nem árulhatja el nekem, mert akkor meg kellene ölnie. Fúh! Ez igazán izgalmas. Még inkább kíváncsi vagyok. De nem szeretnék az öröklétbe távozni.
- Igen, nem szeretnék ideje koránt távozni… Mindenféle értelemben.
Most hogy kérdezte, tényleg nincs túl melegem, és igazán jól jött, mikor rám terítette a pulóvert. Széles mosollyal köszöntem meg neki a kedvességét. A fekete ruhadarabbot és magamat is jól összehúztam és meg is szagoltam. Jó illata volt, de ezt egy lánytól el is várható. Szóval így hallgattam végig a mesét.
Valaki azért ragadt a földön, mert rossz jegyet kapott a suliban? Ígérem, rendesen tanulok, hogy ne történjen ez meg. De nem tehetek róla, nem vagyok egy lángelme. Sőt…
Mikor előveszi a karját, akkor ámulva nézek végig a pengén. Majd a figyelmemet a markolatra vonzza. … Akkor az itt maradt lelket jól fejbe kólintják a markolattal, aki ennek hatására fényleni kezd? Biztos valami súlyos nevelési módszer. Biztos úgy hat, mint egy nagy pofon, hogy most azonnal emberelje meg magát, és szedje a lábát a túlvilágra. Én inkább magamtól megyek át. Az ilyen unszolásból inkább lehet, nem kérek.
Értem, szóval akkor a kertváros, ami 80 kerületből áll. Az első kerületekben laknak akkor a kékvérűek az utolsók meg a nyomornegyedek? Eléggé elszomorítóan hangzik, hogy ő pont az utolsóból származik. Azonban egyáltalán nem tűnik levertnek miatta. Talán mintha kicsit büszkén is mondaná. Biztos azért, mert aki onnan származik, az a jég hátán is megél… Ő egy kemény lány. Egy Valkürt … Vikink mitológiás harcos csajszik… Lehet az ő esetében nem a "chan" jelzőt, hanem az "af"-ot kellene használnom?… Mert a vikingeknél úgy szokás nem? … De a Rinaf elég furcsán hangzik. ... Biztos vikingek, és ilyen nagydarab, szakállas emberek élnek ebbe a kerületbe, akik koponyából isszák az alkoholt. Már csak azért is, mert óva int, hogy elmenjek hozzá látogatóba. Valószínűleg úgy gondolja, hogy a hozzám hasonló lányokat reggelire szokták elfogyasztani, és hogy biztos a frász kerülgetne. Ebből látszik, hogy még nem ismer, de szeretném, ha megismerne és én is őt.
- De miért nem? Meg sem szabad téged látogatni? Házibulit sem szervezel?
Szóval vannak osztagok, és egy kettő igen csak különleges. Meg sem kell kérdeznem, mivel válaszol, hogy ő a 11. osztagba tartozik. Ezt még meg kellene még jegyeznem a neve mellett. Azt viszont furcsállom, hogy azt mondja, hogy egy éve van az osztag körében. Már ha csak az életkorát nézzük.
- Akkor korábban egy másik osztagban szolgáltál? Vagy ilyen hosszú a képzés?
Szóval az osztagoknak vannak kapitányaik is. Azt mondja nekik is hasonló ruhájuk van, csak nekik van még ha… ori? Az meg mi a szösz? De fehér, esetenként mintás. Rendben, bár nem biztos, hogy fel fogom ismerni. Meg az ő osztaguknak cickányfarok minta van. A hadnagyoknak pedig karpántjuk van, mint az ellenőröknek. Csak nehogy a bérletet mutassam fel nekik. Nem biztos, hogy viccesnek találnák.
Miközben mondja, mosolyogva bólogatok, hogy minden tiszta. Egészen jól magyaráz, bár annyit beszél, hogy egy pillanatra ki is kell fújnia magát. Majd belefog a védelmezés mivoltába. Bár, egy kardot látva nem tudom megállapítani, hogy mennyire különbözőek. Azt viszont tudom, hogy az itteni kultúrában tényleg nem hogy különbözőek, hanem mindegyik külön lélekkel rendelkezik. Kardnak szelleme van. De úgy tűnik ez mégsem olyan képzelt dolog. Az ő kardjának a neve Csonttörő, de azért többet nem árul el róla. Szerintem lehet sejtésem, hogy miért is kapta a nevét, valamint, hogy Rin a legharciasabb osztag tagja. Harcos leányzó, aki szeret csontot törni. Egyre biztosabb vagyok, hogy ő valójában egy Valkürt.
- Szóval akkor mégsem olyan vészes? - értem ezt a sulira - A gyakorlati képzést sokkal jobban szeretem. … De a társadalmi rétegeket már a történelem leckéknél sem szerettem. De akkor azokat megint át kell rágnom?
Fújtam én is egy hatalmasat. De a meséből rengeteget tanultam. Bár inkább ne kérdezze majd fel. A visszaadásba soha nem voltam a legjobb.
- De te nem fázol? Nekem adtad a pulcsidat és a levegő azért már lehűlt. … Vagy már nem érzed a hideget?
Ez nem is olyan buta kérdés a részemről. De várjunk… Mégis csak az… Nem pont arról volt szó, hogy pont ő is éhes? Szóval akkor csak érzi ugyan úgy ezeket. De buta vagyok. Csapok is a fejemhez, majd beletúrtam a bevásárló szatyorba és elővettem a friss pékárut és odanyújtottam neki, hogy azt szeretném odaadni. Természetesen egy nagy mosollyal és egy kicsit félrebiccentett fejjel.

.

Karakterlap

Nayara Tarin

Eltávozott karakterek

Octava Espada

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
46 900 / 60 000

Hozzászólások: 76

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 15 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CCACF2


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Városi Park
« Válasz #29 Dátum: 2016. Máj. 01, 09:24:16 »
Naplemente, Holdfény, Vacsora


Nem lep meg, amit mond, mégis csalódottsággal tölt el. Butaság volt belemennem ebbe. Tudhattam volna, használható választ nála úgy sem lelek. Túlságosan elvakult, hogy mindazok nélkül lásson, miket e feleletben nem kívántam volna hallani.
- Ha a szívedet akarnám, már üvegbe zárva heverne a polcon – ezúttal nem tudva helyén kezelni rajongását zavartan fordulok el. Dühítenek üres szavai. Beszélt, mégsem mondott semmit. De tudom, hiába, bármiképp teszem fel kérdésem, a választ nála immár bizonyos, meglelni nem fogom. Igyekeztem, csalódottságom ne üssön át szenvtelenségem álcáján, tudva, úgy nem hagyná ennyiben. Bármennyire szeretnék, nem szabadulok a gondolattól.
- Nem félsz tőlem? Meg sem fordult a fejedben, akár árthatnék is neked? – s már ahogy kimondtam, tudtam előre, mit felel. Leintettem, tiltakozón rázva meg a fejem, ha lehet, inkább ne is tegye. Bizonyára azt sem bánná, ha kedvtelésből porrá zúznám, ha ezzel nekem okozna örömet. Ahogy feltehetően azzal is tisztában van, talán sose tennék ilyet. Alkalmam bőven lett volna rá, ám egyszer sem bántottam. De mi volna, ha a helyzet nem merül ki ennyiben, s nem csupán az unalom vezérel? Megdöbbentem a felismerésre. Nem milyenségem, mivé lettem aggaszt. Sokkal inkább, milyen könnyedséggel áldoztam fel, dobtam el magamtól valamit, mi lényemből való volt. Nem tudhatja meg. Tagadok hát, olyasmi történt volna, mi bizonytalanságom szülte. Vagy csak épp olyasmi, amiről tudnia kellene. Nem tolakszik, nem faggat, udvarias, mint mindig.
- Észben tartom – letörtnek tűnik, nem avattam a bizalmamba, mégsem sietek vigasztalására. Hatalmas sóhajjal eresztem útjára gondomat, itt s most nem hagyom, hogy nyomasszon, mivé váltam az által, hogy egy fontos részt eldobtam magamból. Elpusztítottam, egész pontosan. Feláldoztam, holott talán szükséges se lett volna, csak épp a rövidebb, könnyebb utat választottam. Valamiért megrettent a tudat, olyasfajta szörnnyé lettem, ki gondolkodás nélkül tenné meg ugyanezt bárkivel. Holott ez idáig épp erre voltam büszke. Fogalmam sem volt, mi az, ami más lett.
Menekülőre fogtam, nem hagyva, hogy bármiféle érzések magukba kerítsenek, rettegve tőle, azok maguk alá gyűrnének. Talán épp ez, mi megváltozott nélküle. Nem hagyta volna, hogy érezzek, vagy még inkább, mellette nem is volt bennem semmi, mi képessé tett volna erre? Nem akartam tudni a választ. Még nem. Magam elől való szökésben kézen ragadva magammal vonszoltam a Szépszeműt is, valami mást keresve, mi eltereli a figyelmem.
Hamarjában leltem ilyet. Újabb dolgot, mi előtt értetlenül álltam. S nem csak, hogy nem értettem, felettébb zavaró is volt. A kép, az éjszakában, magányosan ücsörgő, kopott halandó, ugyancsak kopott hegedűjét nyúzva. És az, hogy ő mindettől kétségkívül boldog. Dühített, hogy nem értem, miként lehet ilyen. Tovább gondolva, ilyen semmiség miért feszélyez, bár tagadnivaló, sejtem, irigységem okán nyomaszt annyira. Úgy, és olyasmire képes, mire én talán még akkor sem, ha alkalmam, jó okom volna rá. Nevetséges! El akartam pusztítani, mosolyával,
játszott szép zenével együtt, mégsem mozdultam, csupán álltam, buta kérdéseket intézve Ryuunosuke fele.
- És mindez elég lenne? Nevetséges… – megrökönyödve állok kijelentése előtt. Ennyi volna a boldogság. Ilyen kevés, ennyire apróság. Gyanakvón sandítottam magam mellé, nem tudva biztosan, mire kíván kilyukadni célozgatással. Csak sejtve, továbbra is előbbi kis megingásom tárgyát kívánja feszegetni.
- Ha a segítségedre szorulok, te leszel az első, kivel tudatni fogom – igyekszem elejét venni, még soká ezen tipródjon, noha sejthető, élni ezzel a lehetőséggel soha nem fogok. Nem szálltam szembe kijelentésével, inkább megkerülni akartam az egészet. Döglesztően hatott e téma a kedvemre. Talán figyelmem elterelni kívánva, komorságból kirántva fordul fondorlatos cselhez. Gondolkodás nélkül felelek meg táncba hívására, szinte ösztönösen fogadom el a felém nyújtott kezet. Talán az egyetlen, mire sosem mondanék nemet. Ha magamtól nem tenném, egyébként sem illene. Tettemre csak szívdobbanásnyi idővel később, lányosan puha keze érintésétől eszmélek. Már-már zavarba ejtő a pillanat. Enyéimbe font ujjait nézve azon tűnődök, mikor lett természetes, hogy megérinthet. Hiszen, ha van, amit mindennél jobban gyűlölök, hát ez. Még úgy is, ez a fajta közelség legtöbb táncnak velejárója, nem kedvelem. Most mégsem érzem viszolyogtatónak, helytelennek. Ezúttal nincs meg e zavaró kettősség, nem taszít és vonz egyszerre a helyzet, csupán utóbbit teszi. Felrémlett, első találkozásunkkor tett ígéretemet azóta sem váltotta be. Valóban, tartoztunk egymásnak egy tánccal. 
- Idejét sem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára... – mosolyodtam el, ezúttal azonban nem vetült semmiféle árny mellé arcomra. Hiába rajongtam, valóban képtelen voltam meghatározni az időt, mikor esett legutóbb, hogy nem egyedül keringőztem volna. Fajtánk közt nem igen akadt, kiben partnerre lelhettem ilyesféle szórakozásban.
- Ha már csináljuk, csináljuk rendesen, ahogy illik – Travesíát elvéve tőle eresztem el a kezét. Közénk, tánchoz nem illő fegyverem a padnak támasztva száműzöm közülünk, most csak útban volna. Messzire úgy se megyünk, ha mégis szükségem volna rá, kényelmesen elérem. Ryuunosuke felé visszafordulva néhány lépés távolságra állva meg kihúzom magam, játszani kész, halvány mosollyal.
- Kérj fel szépen – intettem, akár közelebb is léphet, ne nekem kelljen elébe mennem. - Nem mondhatok nemet – nyugtattam meg, halkan súgva, akár cinkostársam lenne. Mintha csak valaki lesne, úgy tesszük-e, mint évszázadok óta megsárgult lapokon heverő etikett azt írja. Noha valójában visszautasíthattam volna a felkérést, az illendőség szerint csak igen jó indokkal, ám ezúttal nem volt szükségem hasonlóra. Meghajoltam, ha kellett, fel se egyenesedve, míg hasonlóképp nem viszonozta. A neheze csak ezután jön, ám cseppet sem zavart. Bárhogy is legyen, máris titoktalanul, szemtelenül élveztem.
- Sokkal több előnnyel indulsz, mint bárki háromszáz évvel ezelőtt – baljába helyeztem egyik, míg vállára másik kezem. Ha netán sajátjával nem tudott volna mit kezdeni, esetleg elkalandozott volna másfele, úgy jobbját szó nélkül derekam fölé vezettem.
- Talán a legjobb mind közül, hogy nem bűzlesz – lestem fel rá huncut vigyorral. Persze kimondatlanul is sejtheti, nem csupán ez, mi mellettem tartja. Csevegés közben sem maradva tétlen nem eresztve, de egy arasznyit távolabb húzódtam tőle. Most még bátran leshetett, ez volt a lényeg. Kényelmesen láthatta, mit csinálok. Lassan csúsztattam bal lábam hátra, vállát azon tartott mutatóujjammal finoman megkocogtatva jeleztem, az a lába, a jobbik volna jó, ha követné az enyémet. Nem álltam meg, ha megtette az első lépést, úgy lassan, de vezettem is tovább a következőre.
- Egy rizsporos, vakítóra aranyozott, hamis mosolyú puttókkal teleaggatott, pacsuliszagú pöcegödör, amit patkányok leptek el – valójában nem sok mindenre emlékeztem, ám amire igen, az szinte fájó elevenen élt bennem. - Párizs – leheltem mímelt álmodozással, magyarázatul. - Undorító volt… – fintorodtam el az emlékre, legalább annyira rühellve még most is az egészet, mint mikor még benne éltem. Jó esetben ekkorra érhettünk a kör végére, így szó nélkül, ám már kicsivel határozottabb tempóban vezettem bele a következőbe.
- Szólj, ha untatlak – lestem oldalra kissé talán zavartan, hisz meglehet, nem is érdekli. Erről jutott eszembe valami, mi talán fontos lett volna, ám ez idáig még egyszer sem került szóba.
- Sosem kérdeztem még – néztem fel újra, kissé tanácstalanul -, te hány éves vagy? – valóban, sosem érdeklődtem még erről és úgy lehet most sem számított, hisz nem ez határozta meg kettőnket, ám régi korok leporolt emlékére zavaróvá lett a tudat, még ilyen fiatalon is akadhat olyan, ki őskövületnek tart. Voltak bár tőlem jóval vénebbek is, néhány pár évtizednyi élethez képest az enyém is soknak tűnik. Következő fordulónkkal már igyekeztem fájó lassúságunkat levetkőzve, amennyire lehetett a mellettünk szóló zene tempóját felvéve azt is követni. Újabb kör végére érve megtorpantam, kicsinyke, eddig tartott távolságot köztünk semmissé téve még illendő közelségbe húzódtam.
- Ha már járni tudsz, ez is gyerekjáték, idővel. Megpróbálod, vagy mutassam újra? – magam is meglepődtem, e téren milyen türelmesnek bizonyultam. Ha nem ment, hát kezdtük elölről. Elvégre ez fontos volt, nem kapkodhattuk el.