
Nem akarom kijavítani ezt az elképzelést, igazából jó, ha ez a kép él másokban rólam, pedig valójában csak és kizárólag azért ástam bele magam a papírmunkába amint betettem a lábam az irodámba és nyeltem le az utolsó falat reggelimet is, mert egyszerűen gyűlölöm, hogy ott vannak előttem, látom, kísért egész nap és amúgy se volt más dolgom. Ha pedig a polcokra, szekrénybe kerül, az életbe nem jut eszembe többet és nyúlok hozzá a taichou pedig imád olvasni, ha beleolvas a munkáimba, biztosan észrevenné a hiányt.
- Nem tudom sajnos, nekem pedig családi ügyekkel kapcsolatban nem volt dolgom papírmunkával, így nincs összehasonlítási alapom.
Az elején mindenki lelkes az új, magasabb posztjával kapcsolatban, én is lelkes vagyok, bár sima tisztként is az voltam, nem ez motivált a munkámmal kapcsolatban, meg időszakos, hogy mikor van több papírmunka és mikor szinte semmi.
- Csak felajánlottam, de ha kényelmetlen, nem kell magyarázkodni miatta, természetesen maradhat akkor a formálisabb. – nem kell magyarázkodnia, ha neki nem kényelmes, akkor nem muszáj. Én csak jobban szeretem a tegeződést, de semmi negatívumát nem érzem a formálisabb stílusnak, viszont ha neki már kényelmetlenebb, nincs itt mit magyarázni, csak egy ajánlat volt a részemről pont ezért, hogy nyugodtan tegezhet. Bár főnemes, kétlem, hogy ha az kényelmesebb lenne neki, megütné velem kapcsolatban ezt a mértékű illemet, nem tudom számítana-e a számára, hogy hadnagy vagyok.
- Ebben az esetben rossz szavam sem volt ellene. Ha nem zavarja, az a lényeg. – igaza van, valószínűleg egy újonnan belecsöppent illetőt zavarna, aki ehhez szokott azt nem, de biztosan vannak, illetve lehetnek olyan szituációk, amikor tényleg nem akar az ember plusz figyelő tekinteteket, lényegtelen milyen régóta van testőrökkel körülvéve. – Ilyen esetekben talán pont legtöbbször az az oka. – ez tény, viszont ha kijátsszák a testőrségét, önmagát kell megvédenie, és ha már odáig fajultak a dolgok, nem fogja hasznát venni a politikának. Ha tudja előre, hogy terveznek ellene valamit, és ezt kihasználva megszervezi a szükséges lépéseket, képes lehet talán a politika segítségével, ha eléggé körmönfont, elkapni az illetőket, de ha már felé mutat a penge, csak a saját képességeiben bízhat.
- Akkor nem muszáj erőltetnie, nem fogom magam kevésbé kényelmesen érezni, ha nem teszi. – megvonom a vállam, én sem mosolygok össze-vissza, mint láthatja, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen negédes, hamis mosoly zavaróbb, mintha olyan mogorva fejjel ülne, mint valami kőszobor.
- Ez egy elég bölcs hozzáállás szerintem, sok nemes tanulhatna Öntől. – még ha csak érdekből is tesz így, hogy ne a saját emberei öljék meg ezért, legalább azt állítja, törődik velük, és végső soron akár jóindulat, akár érdek, a végeredményen nem változtat. Hallottam már ezt-azt nemes, főnemes Urakról, és azon kívül, hogy ez a srác kábé kiveri a plafont a nagyképűségével, még viszonylag a normálisabb kategóriába sorolható. Legalábbis ahogy előadja nekem magát, mert hát az éremnek két oldala van. Viszont nyugodtan mondhatta volna eddig bármikor, hogy ne üssem bele az orrom, nem tartozik rám, vagy csak akkor fejtsek ki véleményt, ha ebben nekem is van tapasztalatom és tudom miről beszélek, ezt viszont még nem tette. Bár mókás volt látni, hogy kezd egyre mérgesebb lenni, azért nem az a célom, hogy megnézzem mikor robban fel a feje. – A mennyiségen van a hangsúly. – gondolkozok el hangosan, mert mindenki megad a másiknak valamennyi figyelmet, a kérdés csak az, hogy ez milyen mértékűt. A legminimálisabbtól kezdve, ahol kábé hajlandó tudomást venni a létezéséről és jelenlétéről, az elég nagymértékű figyelemig, ahol már elbeszélget gyakran és hosszan a másikkal, elég sok lépcsőfok van. – De ez nem az én dolgom, nem az én beosztottam, és semmi közöm ahhoz, hogy ki hogy bánik az embereivel, amíg ez rám semmiféle hatással nincs, és így nincs közöm hozzá, csak a gondolataimat osztom meg, nem bírálni akarok, kritizálni vagy ilyesmi. – még mielőtt úgy érezné ezt teszem, gyorsan azért megemlítem ezt, hogy teljesen általánosságban beszélek, csak azt már jobb hozzá se tennem, hogy amúgy egyáltalán nem érdekel, hogy hogy bánik az embereivel. Van valami megfogó, ha valakiből tényleg sugárzik a hatalom és felsőbbrendűség, de persze csak akkor, ha nyomós ok, hozzáértés és egy ehhez párosuló személyiség is hozzájárul. Meg persze az erő sem utolsó szempont sokszor.
- Sok férfi van vele így. Néha már nekem is annyira elegem van belőle, hogy direkt olyan könyvet keresek, ahol biztosan nincs ilyesmi. Ebben legalább szerelmi háromszög nem kifejezetten van, inkább a mondandója az, ami megfog, és nem egy érdekes személyiségű karakter van benne. – persze a sok idegesítő, visító, elkényeztetett kölyök mellett. – A régebbi regényeknek sokkal mélyebb gondolataik vannak, mint a mai kor szülötteiben. Önnek esetleg van nagy kedvence? – volt egy-két mostani író könyve a kezemben, hát… a szerkezet nulla, jellemépítés és fejlődés nincs, néha még kimondottan történni se történik jóformán semmi. Az író elúszik a sokkal érdekesebb történetszálak mellett, a silány, igénytelen és szegényes szókincsről már nem is beszélve. Ezekkel viszont nem igazán akarom fárasztani, biztosan nem az ezekkel kapcsolatos kirohanásaimat akarja hallgatni.
- Ez így van, de olvastam olyan műbe is, ahol már annyira „lényegre törő” volt az író, hogy kábé semmi cselekménye nem volt a történetnek. – nem billent ki a történet, legfeljebb a közepe után/vége fele minimálisan, nem volt bonyodalom, tetőpont, csavart és hasonlókat pedig már nem is volt érdemes remélni.
Nem igazán tudok mit mondani még, sajnos elég sötét időszak ez megint a számunkra, hogy ennyi magasabb rangú személy, a kapitányok nagyja és talán még több hadnagy tűnt el, vagy halt meg a quincy-k elleni harcban. És talán ránk, újakra is hamar az ő sorsuk fog várni, mert az ő helyüket vettük át, tehát a harcukat kell folytatnunk. Hát így belegondolva, nem nagyon van még kedvem meghalni, de még ha mondhatom magamról, hogy középtávú harcos vagyok a kardom képességeit figyelembe véve, nem sokat jelent ez, mikor a quincy-k nyilai repülnek felénk. Nem kell közel kerülniük ahhoz, hogy támadjanak. Meglátjuk, egyelőre inkább papírmunkára vagyok fogva, mint ismét terepre. Ráadásul már kétszer elég kellemetlen módon gyűlt meg a bajom azokkal az elfajzott íjász torzszülöttekkel. Mindkettőnél nagy volt a rizikófaktor, pedig egyáltalán nem volt tervben a konfliktus.
Csak amolyan szófordulat, automatikus illem, ha már valaki kinevezéséről beszél, vonja maga után a reflexszerű gratulációt. Nem is muszáj igazán átadnia, pont ezért se.
- Igen, egyetértek. Mindig vannak olyanok, akik elrejtőznek, de akkor nem hagyni kellett volna őket, hanem folytatni, vagy megismételni az akkori takarítást. Hogyan lehet kiirtani egy fajt, de mégsem? Ha tényleg ki akarták volna, akkor addig folytatják, míg tényleg egyetlen egy sem marad. – és mivel nem tették, lehetne újrakezdeni az egészet. Ha normálisan végigcsinálták volna, nem halt volna meg ennyi shinigami, akik közül biztos az akkori vezetőség egy-egy tagjának a fiai, unokái, dédunokái lehettek. Gratulálni tudok csak, hogy a nemtörődömségük, egyáltalán nem alapos munkájuk ennyi társuk életet követelte. Megkérdezném tőlük: Vajon megérte?
- Természetesen nagyobb beosztás, nagyobb felelősség. Azért nem olyan gyakran vannak éles bevetések. A terepmunka inkább az én asztalom, így szívesebben mennék ki egy megbízásra, minthogy az új irodám illatát élvezzem ki. Úgyhogy sajnos még így van, éles bevetésen hadnagyként még nem voltam. Jó páron tisztként részt vettem, de hadnagyként még nem. – most mondjam, hogy egy hét alatt csak akkor ütne be valami nagyon rossz, ha eszméletlenül rám jár a balszerencse? Nem kétnaponta vannak éles bevetések, főleg most, hogy Seireitei ennyire a feje tetejére van állva. Valószínűleg a legtöbb embervilági akció leginkább csak felderítői munka.
- Akkor szerencsés volt, amiért már megvolt egy szilárd alapja az elképzelésnek, hogy mire akar vállalkozni. Teljesen olyan, mint amire számítunk, csak elég kevésszer történik meg, de úgy gondolom az nagyon unalmas is lenne. – kedvesen elmosolyodok, mert eszembe jut az első napom, és hogy milyen idegesen érkeztem meg, aztán bolyongtam a 9. osztag területén, míg sikerült végre valakivel útbaigazítatnom magamat. Ha minden úgy történt volna zökkenőmentesen, ahogy azt elképzeltem, igencsak szürke nap lett volna, talán nem is emlékeznék már rá.
- Ebben az esetben, elég rossz emberekkel étkezhetett együtt. Szerintem ez az egyik legalapvetőbb dolog, ha társasága van az embernek. – nem is értem igazán a meglepettséget. Jól esik a bók, de biztos süthet az arcomról, hogy számomra ez tényleg magától értetődő illem, amit nem azért ejtek meg vele, mert egy főnemes, hanem mert természetes, hogy ennyi figyelmet megadok az asztaltársaságomnak. Egyáltalán nem olyan, ami dicséretet érdemelne, és rendesen megvan a véleményem azokról a bunkókról, akik eddig ezt nem tették meg, hanem azonnal hétpofára falni kezdtek, amint a tál az abroszra ért.
Souji-san szavaira felsóhajtok.
- Igen, sajnos ennek van pozitívuma és negatívuma is. Még ott a remény egy eltűnés miatt, hogy esetleg még visszatérhet, csak fogságba esett vagy hasonló, viszont emiatt ott az állandó bizonytalanság, amiért senki sem tud semmi biztosat mondani. – ott a remény, mégis emiatt az örökös kétely és bizonytalanság. A legrosszabb pedig, mikor a hozzátartozóknak maguknak kell eldönteniük, hogy hisznek benne, hogy még életben lehet, vagy saját maguknak kell kijelenteniük a halálát. Még ha ez Souji-kun kinevezését is jelentette a családfő szerepére, biztosan nagy veszteség a számára is. Igaz, hogy a főnemeseknél a hatalmi versengések miatt nem mindig jönnek ki a családtagok, az eddig elhangzottakból úgy érzem, itt ilyesmiről nincs szó. Vagy csak remekül játszik, mindenesetre ezért se szeretném firtatni ezt a témát. Ha már társaságban eszünk, legalább kellemes dolgokról kellene beszélgetni.
- Biztosan hamar lesznek lépések, legalább egy hadnagy kinevezésének erejéig, hogy az új kapitányig ő el tudja látni az osztagban a helyettesítést és az Ichibantai válláról ennyi gond lekerüljön. – mondanám, hogy sorban haladnak, bár ez biztosan nincs így, de egy hadnagyot biztosan hamar kapni fognak, hogy betöltse ideiglenesen mindkét szerepet, csak az eltűntnek nyilvánítás miatt kicsit hátrébb lett az osztag sorolva a fontossági listán, ennyi az egész.
- Ilyet sose gondolnék. – féloldalasan elmosolyodok, kis híja, hogy kicsit el ne nevessem magam. – A stagnálást nem szenvedhetem, előbb-utóbb ha már úgy érzem meg van hozzá a kellő tapasztalatom és erőm, hogy egy olyan komoly pozíció betöltésére alkalmasnak érezzem magam, mint a kapitányi rang, biztosan céljaim közt lesz, de egyelőre ez még a nagyon távoli jövő zenéje. Még a hadnagyi pozícióval ismerkedem csak. – nem jelentenék ki olyat, hogy most itt teljesedik ki a karrierem csúcsa. Mintha magamra zárnám az ajtót, és nem lenne tovább. Egyszer talán eljön a nap, mikor nem fogom borzasztóan fárasztónak és felesleges macerának érezni a kapitányi rangot, esetleg példát veszek a 10. osztagról és én is benti tábortüzet gyújtok, most még egyelőre hadd szokjak bele és ismerkedjek a hadnagyi ranggal.
- És Önnek? Egyelőre csak a shinigamivá válás volt a cél, vagy esetleg a nagybátyja nyomdokaiba szeretne majd lépni? – ambiciózus személyiségnek tűnik, könnyen kinézem belőle, hogy az lenne majd a későbbiekben a célja, hogy ne csak a házuk következő feje legyen, de az osztagban is a nagybátyja nyomdokaiba lépnek.