Szerző Téma: Dél-amerikai nempasztorál  (Megtekintve 491 alkalommal)

Description: Remedíos Cerveza

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Remedíos Cerveza

Eltávozott karakterek

desearte la mala suerte

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 1

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Cleto Seffira fracciónja

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
ami elromolhat, az el is romlik.


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Dél-amerikai nempasztorál
« Dátum: 2017. Aug. 09, 17:50:58 »

● ● r e m e d í o s  m a n o l i n n  c e r v e z a


● ● n e m: férfi
● ● i g e n: ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle
● ● k a s z t: arrancar
● ● s z ü l. i d ő: ~1800as évek eleje
● ● k o r
● ● halál előtt: ~20
● ● és után: ~párszáz





● ● a  b a l s z e r e n c s e  á r a d á s a
Az életnek kevés alapigazsága van, mondhatjuk, hogy az örökzöldek gyakrabban fakulnak meg, minthogy elhangozhatna: 'végtelen', és jól tesszük, ha korán elfogadjuk, hogy három szótag mindenség pont olyan lendülettel ugrik fejest a sosemvoltba, mint bármi más. Az isteneknek, az igazságnak, de főleg a reménynek van egy olyan rossz szokása, hogy azonnal megcáfolják saját magukat, amint kénytelen letérdelni az igazi uruk: a balszerencse előtt, mivel univerzumunk egyetlen elv szerint működik (még ha meg is lep ennek ténye..). Ami elromolhat, az el is romlik. Jellemző, hogy ennek zászlóshajója éppen én vagyok, és már a születésem körülményei alapján is borítékolható volt a tömény epifánia. Hosszas mérlegelés és vizsgálódás folyamata után levontam, hogy a balszerencse nagyon sok arcával vigyorog ránk.. és nagyon kreatív tud lenni, amennyiben valakit elég érdekesnek talál a drága idejének pazarlására. Kezdjük az elején..
Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
Casa del Ciel egy kifejezetten érdekes bolíviai város - már amennyiben az ember érdeklődik a vallás és annak gyakorlása iránt, akkor valóságos kánaán, ellenkező esetben viszont a világ legunalmasabb pontja, ahol minden manifesztálódik, amitől kellemes délutáni sziesztába lehet merülni. Mézszín templomtornyok, az egész völgyet betöltő, panaszkodó harangzúgás, terméskövek az úton, rajtuk zötyögő szekerek, és ugyanaz az évszázados arcszerkezet: sötét homlokzat, borúlátó alátámasztás, akár házakról, akár emberekről beszélünk. Ennek a régiónak a vonzáskörzetében születtem, bár helyesebb lenne a helyet cseréltem, kedves édesanyám ugyanis napokkal később távozott az élők sorából némi fertőzés következtében. Helyi jellegzetesség, mint a nem túl tiszta ivóvíz, a hallgatag tehenek, és az életuntság, ami előbb-utóbb elér, és végül egykedvűen elfogyasztott ebédekben ér véget. Apám, ez a jólelkű, de még jóindulattal is legfeljebb egyszerűnek nevezhető földműves úgy gondolta, gyereket nevelni nem nagyobb feladat egy föld vagy asszony beszántásánál, ilyesmit igazán kivitelezhetünk a hatodik X után járva is, elvégre mi az..? Férfierő, macsóság, egy jó korsó sör. Nem tudom, meg kellene-e lepődnöm azon, hogy csalatkoznia kellett, mert akárhogy hajtogatott, nem akartam emberre hasonlítani, férfira meg még kevésbé, és olyan hangosan üvöltöttem, ami fizikailag lehetetlennek látszott. Ezt a jó tulajdonságomat megőriztem később is, amikor a falubeli kölykök lánynak néztek, és a hajamat húzták, esetleg reklamálták, miért nem viselek szoknyát.. Nem volt nehéz levonnom a következtetést, miszerint:
Minden több időt vesz igénybe, mint amilyennek látszik.
Casa del Ciel több, apró faluval körbevette magát még a születésem előtt, gondolom afféle társaság gyanánt - az itteni lakosság jó része zarándokolt el nap mint nap a nem túl festői városkába, és kezdtem úgy gondolni rá, mint valami áldásra, elvégre ott nem kötelező beállni focizni a suhancokkal, aminek célját többszöri kutatásom ellenére sem sikerült kiderítenem. Nem szórakoztatott továbbá a szomszédok abuzálása, mások ijesztgetése (főleg mert leginkább én voltam a mások, akkor is, amikor nem), és egyéb latin tevékenységek a sztereotípiák végtelenében. Viszonylag hamar magamévá tettem a fellelhető összes könyvet, elnyertem a stréber jelzőt, meg az ehhez szükséges vastag bőrszerkezetet az arcon a túlélés érdekében. Tulajdonképpen nem volt bennem semmi kiemelkedően izgalmas vagy történetmesélőket megríkató különlegesség, addig a pontig biztosan, amíg egy dramaturgiailag fontos délután apám, a brilliáns bajusz-mestermű mögül megnyilatkozott a jövőmet illetőleg. Nem tett szert hirtelen jóstehetségre, egyébként sem kötötte le semmi a sör-foci-föld hármasán kívül, ezeket a korát meghazudtolva végezte is.. ezúttal azonban kiderült, hogy közkeletű kifejezéssel élve, lapot húzott a tizenkilencre.
- Fiam. - kezdte, és aztán hallgatott egy ízléseset. Ez tulajdonképpen egyszerre jelezte, hogy tudomásul vette a jelenlétemet, köszönt, érdeklődött a napom felől, és meginvitált az asztalhoz, továbbá még udvariasan meg is kérdezte, kérek-e sört. Mindig reméltem, hogy egyszer elsajátíthatom ezt a képességet, de ha én mondanám, hogy 'fiam', az úgy hangozna, mintha azt mondtam volna, hogy fiam. Valóságos retorikai fáklyásmenet voltam már akkor is... - Nem számítottam már rá, hogy fiam lesz. Sokat imádkoztunk anyáddal, és megfogadtuk, ha megszületsz, az Egyháznak adunk, és hát itt vagy.
Ezt így mind elém öntötte, aztán töltött magának sört, és a téma el is volt intézve. Tulajdonképpen fogalmam sincs, vártam-e valamit, esetleg megfordult-e a fejemben, hogy kivetkőzzek magamból és a földhöz csapkodjam magam, de megtenni nyilván nem tettem meg. A sors vakugrásaival megküzdeni tökéletesen hülyeség.



Ha többféle dolog is elromolhat, biztos, hogy az romlik el közölük, amelyik a legnagyobb kárt okozza.
A tanulmányaimat nagyjából nyolcévesen kezdtem meg, és a várhatónál jobban fogadtam a napirend szigorodását, és az ezzel párhuzamosan növekvő imamennyiséget. Bíztam benne továbbá, hogy az az isten nem hallja a szólongatásomat, mert rögtön rájönne, hogy a legkevésbé sem hiszek a létezésében - bár ezzel paradox módon mégis nyernék valamit. A szentek arca inkább az ügyetlen mesterek kezéről mesélt, mint nagy legendákról, meg arról, hogy a szentté avatás előfeltétele a kancsal tekintet lehet.
Azt nem állítom, hogy minden tökéletesen működött volna körülöttem, de az nem is különösebben jellemző rám. Én voltam a leghamisabb hang a fiúkórusban, amit a nagytiszteletű püspök vérmes füle ki is szúrt, és némi kukoricán-térdeléssel honorált, aki teljes magabiztossággal nyitotta ki rossz helyen a zsoltárokat, osztott áldást a szentélyben állva a pap mögött ministránsként a hívek legnagyobb örömére, aki leejtette az oltári szentséget, és aki egy alkalommal a talárja aljára lépve arccal előre érkezett ki a gyóntatótól. Töretlenül bizakodtam azért, mert egyébként mi mást csinálhattam volna? A körmenetnél az én gyertyám aludt ki, de ha mégsem.. egy alkalommal sikerült leviaszoznom egy gazdag hölgy bundáját, miután kénytelen voltam a legártatlanabb arckifejezésemmel vonulni mögötte. A püspök egykedvű atyaisággal figyelte az ámokfutásomat, és még akkor sem szólt egyetlen latin szót sem, amikor túlöntöztem a kedvenc növényét, aztán megpróbáltam visszaénekelni az életbe.
- Fiam, többet ártasz vele, mint amennyit használ. Ha eddig kapaszkodott is az életbe, már biztos elengedte a szerencsétlen. - állt meg felettem, és a nagy tenyerét a fejemre illesztette - Ha egy mód van rá.. ne énekelj.
Kénytelen voltam igazat adni neki, elvégre a kezeim között a pórul járt növény akkor hullatta le a maradék levelét is.
Ha rájöttél, hogy egy művelet négyféle módon mondhat csődöt, s mindegyiket kivéded, menten fellép az ötödik.
A történetből kihagyni hatalmas ostobaság lenne éppen Mercurio-t, aki aktív részese volt a papneveldében eltöltött éveimnek, és ha lehet, még kevesebbet hagyott a szerencsémből, mintha egy horda habzó szájú macska rontott volna végig rajta. Eredetileg fölöttem járhatott, és épp úgy ismerték, mint akiből egészen biztosan nem ennek az istennek a hírnöke lesz, máshol még esetleg próbálkozhat a nagyon szabados elveivel és a sármjával, amit a helyi lányközösség sem tagadott. Hivatalos megjelenésein rendszeresen nagy számban képviseltették magukat, és hirtelen előkerültek a legkevésbé vallásos mellkasokon helyet foglalva azok a bizonyos keresztek, esdeklő bűnösök néztek a szemébe áhítattal, amíg én próbáltam diszkréten belehányni a perselybe, ha már muszáj részese lennem ennek a varázslatnak. Biztos voltam benne, hogy a Szentélynek abból a szögéből biztosan nem lehet rám látni, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban elbódultam teljesen a tömjéntől, és tényleg egy megoldást kerestem arra, hogy vagy sürgősen távozzak a rosszullét miatt, vagy visszafogjam magam, de egyik sem tűnt megvalósíthatónak. Mercurio éppen akkor jelent meg mellettem a dolga végeztével, mikor kínomban felhasználtam az egyetlen eszközt, a kezemben lévő perselyt, úgyhogy a legjobb kilátásban élvezhette, amint könnyes búcsút veszek az ebédtől. Felvont szemöldöke nem hagyott kétséget afelől, hogy látta az esetet, és van is véleménye róla, de ő, velem ellentétben a szájüregén belül tudja tárolni azt..
- Legalább te is felajánlottál valamit. - jegyezte meg hamiskás vigyorral, amilyenre csak ő volt képes, aztán elvonult, ki a templomból, valószínűleg egy újabb kocsmakörre, dohányozni, vagy bármi olyat tenni, amiért a többi kispap titokban nagyon is lelkesedett, de ha megkérdezték volna őket, csak maga Mercurio állapította volna meg, hogy az igazi szentség ezekben rejlik. Az esetet követően úgy kerültem, mint mások a kolerát vagy a nemibetegségeket szokták. Továbbá el kellett gondolkoznom azon, mitől nőttek egész erdőségek a gyomromba a legközelebbi látványára, és miért érzem szükségét a bibliámba merülésnek, amikor végigpásztáz a csoportunkon. Nevetséges, de eltartott pár évig, mire elhittem magamnak, hogy nem a végelgyengülés lírai jeleit mutatom, hanem nemesen egyszerűen bűnös vagyok. Igen, ez a megfelelő kifejezés arra, ha vágyat érzünk a saját nemünk egy más képviselője iránt.. Bár tény, engem az efféle korlátok sosem izgattak, mivel ezek nélkül is épp annyira kívülálló voltam, mint egy elfelejtett szentszobor valamelyik út szélén, az esetleges pokolban való megrohadás már nem rontott a helyzeten.
Minden megoldás új problémákat kölykezik.
Vészesen közeledett annak ideje, amikor megméretettetek a kvalitásaim tekintetében, és ezeket legfeljebb a tárgyi tudásomként tudtam felmutatni, mivel annyira voltam karizmatikus, mintha beállították volna a Mária-szobrot misézni, bár legalább a hívek abban megegyeztek, hogy legalább annyira szépnek is találnak. Ez nem pont az a legjobb tulajdonság, amivel egy pásztor rendelkezni kíván, és viszonylag ritkán szokták honorálni odafentről, úgyhogy muszáj valami egyebet is összeszedni, ha érvényesülni kívánunk az egyházi kritika kanyargós szerpentinjein. Nagyon igyekeztem jó szónoknak tűnni, de a próbálkozásaimat rendre követte a balszerencse a maga kreatív módjain: berekedtem, mikor a szólóm következett, bevertem a térdemet a kivonuláskor, és ekkor követtem el korai karrierem legemlékezetesebb esetét is.. a távolban már villámlott, de én azért tovább küzdöttem előre, nem törődve a katasztrófák felém rohanó tömkelegével.
Éppen a kötelességtudatom teljes súlyával a vállamon sétáltam a Szentély bejáratához, hogy kiosszam a kenyeret és bort, de már az öltözéskor érzékeltem, hogy hosszú az anyag, és ez esetleg még szerepet kíván majd a mai estén, de hősiesen ignoráltam. Nem kellett volna. A fanfárok csúcspontján, mikor a pap eredetileg dicsfényben osztja a kegyet a bárányoknak, én éppen letapostam a talárom legalját, és valahol nyilván felzokogott egy drámaíró, amiért elloptam a lehetőséget előle: végigszakadt a palást, és ahogy leengedtem a karom, a közönség meggyőződhetett róla, hogy kiapadhatatlan forrása vagyok a komikumnak. Kínomban nagyobbat kortyoltam a borból, de a megtépázott büszkeségem ellenére megtartottam a hátralévő szertartást, viszont az olyan jelzőket, mint a 'villantós', már nem tudtam lemosni magamról. Gyanítom, hogy ha most visszatérnék a környékre, még mindig kimeríthetetlen poénforrása lenne a folklórnak a 'pásztor, aki szó szerint vette, hogy vegyétek a testem'. Ezek után már az olyan pillanatokat, mikor eltévedtem, esetleg eláztattam az ostyát, már fel sem vettem, ami legalább pozitívumnak tekinthető.
Semmit sem lehet a kétbalkezesek ellen bebiztosítani, mert a kétbalkezesek rendkívül találékonyak.
Mercurio folytathatta az ámokfutását, és a feljebbvalóink csak akkor szorongatták meg a viselt dolgai miatt, mikor egy tehetősebb helyi polgár őt gyanúsította a lánya kevéssé szeplőtelen fogantatásáért. Sosem sikerült rábizonyítani, de attól kezdve nem mehetett el a kollégiumból egyedül, főleg nem sötétedés után - az atyáknak az lehetett a benyomása, hogy fényes nappal nem lehet ilyesmit elkövetni. Távolról figyeltem, és olyan érvekkel szórakoztattam magam a vizsgákra készülés közben, hogy engem nem tudna megejteni, és tulajdonképpen mennyivel logikusabb kapcsolat lenne, elvégre pontosan tudnám, mire van szüksége, nem kellene átesnünk a két nem közötti óhatatlan ügyetlenkedésen - mert időközben szereztem én is hasonló tapasztalatokat csak a biztonság kedvéért. Amilyen irtelen gyulladt a fejemben az érdeklődés a szexualitás hagyományos irányába, olyan hamar el is múlt, és aztán ülhettem ott a lány hátát simogatva, és keresve a megoldást a könnyeire, de az isten szerelmére, ki érti a nőket?
Az épület, ahol elszállásoltak, mindenféle komfort-igényt kielégített, de nem volt inspirálónak nevezhető. Légies folyosók határolták, meglepően puritán külseje alatt forrongott az ifjúság, és nem sokan hódoltak a könyvtár csendjének, azt meghagyták az olyan strébereknek, mint ahogy engem neveztek (az ominózus eset után a vetkőzős pásztorként..)), ezért oda már úgy sétáltam be, mintha csak az enyém lenne. Diákéveim legszebb percei kötődtek a magas polcokhoz, a sarokban kedélyesen pöffeszkedő pókokhoz, és a szeles kerengőhöz, ami innen nyílt - ezért aztán, amikor szembetaláltam magam Mercurio lebarnult arcával, egy tisztességes nyikkanás sem hagyta el a számat. Kényelmesen a lexikonoknak dőlt, és úgy nézett körbe, mint aki meghódította a területet, és most szemmel simogatja.
- Szóval itt bujkálsz. Nem valami fényes színpad az exhimbicionista hajlamoknak. - vigyorodott el, aztán ellökte magát, és tovább indult - Miért csináltad?
Tudtam, hogy ha nem szólalok meg, hamarosan megunja és kimegy, és talán sokkal jobb lenne mindkettőnknek, nem keveredne a népszerű és a csendes, nem keletkezne a világunkon egy furcsa kis rés, amit mások igyekeznek majd megmagyarázni, pedig a szimpátiát nem lehet. Nyeltem egyet, és már csalódottan el is fordultam, mikor egy váratlanul meleg kezet éreztem a tarkómon. A sors kellemetlensége okán még lélegezni is elfelejtettem, és ha a szívverés külön koncentrációt kívánna, ott helyben távoztam volna az örök pampákra.
- Te tényleg komolyan gondolod ezt az egész paposdit, ugye? Te vagy az egyetlen ebben a francos apátságban.. És engem érdekel, miért? Az örök élet tetszik, a dicsőség? Mert biztosan nem a hívek vagy a befolyás, mert abból nem sok jutott. Miért csinálod? És miért nem küldesz most el az anyámba, amiért fenyegetlek?
- Min változtat, ha igen, és min, ha nem? - szólaltam meg erőnek erejével - Nem küzdhetek a sorsom ellen.
- Dehogynem...! Csak a gyávák nem teszik. Milyen kár, hogy te is az vagy. - az ujjai egyenként váltak el a bőrömtől, és már hallottam is a lassú lépteit kifelé menet.
- Gyávaság mindig kiabálni és mindig harcolni. Az ember mindig fél, mindig retteg, ezért hangos, ezért lázad.. Pedig az igazi változást nem a forradalom hozza el. Eszköze lehet annak, de én nem a tüneti kezelésekben hiszek. Istennek ehhez semmi köze, az ilyen szilajságnak akkor van értelme, ha a rombolás után építeni is tudunk.
Nem válaszolt, kinyitotta az ajtót, és az nagy hanggal vágódott utána, mint mindenki más a városban. Korábban sosem beszéltem ilyen meggyőződéssel, főleg nem az elképzeléseimről, és tartottam tőle, hogy estére már esetleg csomagolhatok is, mert az egyénieskedést nem kifejezetten díjazták. De Mercurio hallgatott, csak a tekintete volt beszédes, de az egész regényekben beszélt hozzá, amíg a szája néma maradt.
Természet-ősanyánk ócska kurva.
Relatíve ritkán vesztettem el a kontrollt magam felett, mert különösen lustának bizonyultam az érzelmek kifejezésében, nevetségesnek találtam az erőltetett könnyeket, a hangos vidámságot, egyszóval mindent, amihez az emberek vonzódni szoktak. Ilyen jellemmel nem is jeleskedtem a népszerűség terén, és éppen ezért volt hatalmas szenzáció, mikor az egyik reggelinél Mercurio ledobta magát mellém, és úgy nézett a többiekre, mintha ez mindig is így lett volna. Az ő szándékait megsejteni egyébként is egy egész falunyi jósasszony kellett volna, és ő nagyon is tisztában volt a csáberejével, úgy tudott játszani az embereken, mint mások a hangszeren sem - ezt imádta felemlegetni, miközben kilopta a könyveket a kezemből, olykor szeretetteljesen elgáncsolt majd elkapott, esetleg az ablakom alatt állt kijelentve, hogy márpedig ma éjszaka teszünk egy illegális sétát a városban. Neki nem lehetett nemet mondani, és nem is állt szándékomban, mert szórakoztató társaság volt, és nem mellesleg még mindig nyakig merültem a perverzióimban.
- És mesélj, mire szoktad kiverni? - kérdezte teljesen közönyösen az egyik háztetőre felkapaszkodva, majd lenyúlt, hogy engem is felhúzzon maga után - Mire gondol egy olyan szent és józan ember közben, mint te?
Vetettem rá egy lenéző pillantást, közben már azon igyekeztem, hogy fogalmazzam meg szalonképesen a vágyaimat, lehetőleg az ő nevének említése nélkül. Nehezebbnek tűnt, mint misét tartani mindennemű ballépés nélkül, és mint tudjuk, az eleve nem ment nekem soha.
- Különféle dolgokra. - foglaltam össze látszólagos magabiztossággal a véleményemet, de egyszerűen kiröhögött. Egy vak koldust sem tudtam volna átverni.
- Nagyon megnéznélek végre egyszer szabadon.. tudod, amikor nem rettegsz attól, hogy visszaüt, amit mondasz. Mondd csak, mivel érhetném el ezt, hmm? Mitől szabadulsz fel? - aztán mint aki meg is válaszolja rögtön a saját kérdését, felállt, és macskaléptekkel közeledni kezdett. Nagyot nyeltem, de duzzogva álltam a tekintetét, lehetőleg igyekeztem a kelleténél jobban nem izzadni, hangosabban levegőt nem venni, mégis elkezdtem hátrálni a tető széléig. Még akkor sem tudtam, mire megy ki a játék, de biztos voltam benne, hogy ha most megcsókol, infarktust kapok, és az nagyon kellemetlen vége lesz a mai estének. Lendült a keze, nagyot lökött rajtam, és ahogy távolodott a fölényes arca, úgy realizáltam, hogy talán nem is éppen úgy fogok meghalni, ahogy az imént tippeltem.
- A KURVA ANYÁDAT, DE ROHADT KÖCSÖG ÁLLAT, TUDOD KIVEL BASZAKODJÁL..! - üvöltöttem fel neki, mikor egy szekéren landoltam, mert ő persze láthatta, hogy szénával van kibélelve, de azért baromi jó szórakozásnak találta megijeszteni.
- Na erről beszéltem...! Imádlak, te kis szentfazék!



Ha jól érzed magad, ne aggódj. El fog múlni.
Papnövendékként eltöltött éveim vészesen felgyorsultak attól kezdve, hogy a napjaimat általában Mercurio oldalán töltöttem, mellette az idő úgy ösztönösen rohanni kezdett, pedig igazán lehetetlen lépést tartani vele. Továbbra sem mutatta a jólneveltség és a szerénység legapróbb jelét sem, én viszont egyre cinikusabb lettem a társaságában, ezzel garantálva, hogy most már biztosan senki ne tudjon elviselni, ha ilyen őrültséget forgatna a fejében. Továbbá égetőbbé vált a kérdés is, miszerint hol fogunk isteni szolgálatot teljesíteni a nem is olyan távoli jövőben: Mercuriora elég jó eséllyel valami apró falu várt, ahol a hívek étvágyát kielégíti a csábító vigyora, meg a selymes hangja, és az, hogy igazából semmit nem mond vele, mellékes és megbocsájtható apróság. A tanáraim nagy jövőt jósoltak számomra a jegyeim alapján, pedig egyébként nem törtem magam jobban, sőt, inkább az elhajlás jeleit produkáltam a kimaradásokkal, és azzal, hogy ami rossz létezett, abba beleránthatónak bizonyultam. Apám, akihez nyaranta hazajártam, már nem is próbálta jellemezni a fiát, meg annak alvási szokásait, ezen a ponton végképp lemondhatott róla, hogy egyszer még büszkévé teszem majd, csak annyit jegyzett meg egykedvűen egy este, hogy:
- Vigyázz a pitayával, fiam. Gonosz gyümölcs az.
Az efféle magvas mondandóit nem egészítette ki semmivel, úgyhogy ebben maradtunk.. Engem szorongatott a tudat, hogy hamarosan el kell válnom az egyetlen barátomtól, és végképp elföldelhetem magam valami paplak sötétjében, épp úgy, hogy tervezték az életem, és ezen már a tanulás lehetősége sem változtatott. Az utolsó nagy misénken, amely tulajdonképpen az avatásunk estéje is volt, még szorosabbnak érzékeltem a reverendát, még hányingerkeltőbbnek a tömjént. Ahogy a szentek jól ismert szemébe néztem, tudtam, hogy bármennyire is kapaszkodom a könyveimbe, a szabadság tényleg sokkal laktatóbb, és nem is un úgy rá az ember.. Tudom, hogy sírtam a felismeréstől, próbáltam nem hangosan szörcsögni, de akkor már a nem is létező reputációmnak teljesen mindegy volt. Mercurionak abszolút igaza volt az életet illetően.. ahogy találkozott a tekintetünk, láttam, hogy elmosolyodik, de ez az a mosoly volt, amikor tudjuk, hogy nem nyertünk semmit, hiába győztünk.
Ami jól kezdődik, rosszul fog végződni. Ami rosszul kezdődik, még annál is rosszabbul fog végződni.
- Mercurio...! Szökjünk meg, hallod? Szökjünk meg együtt...! - rontottam a szobájába, és legnagyobb megdöbbenésemre egy fiatal nővel együtt találtam. Ő volt a szóban forgó megesett szűz, bár az arckifejezése egyetlen szentet sem idézne az ember emlékezetébe. Mercurio kezét szorongatta, és úgy nézett rám, hogy tudtam, ebben a történetben ezúttal én vagyok a harmadik fél.
- Mit mondasz..? Rájöttem valamire, Rem. Igazad volt.. az ember nem küzdhet a végzete ellen. - mosolygott ugyanazzal a gesztussal Mercurio, és felállt az ágyáról - És mindketten tudjuk, hogy az én sorsom nagyon nem az, hogy papként rohadjak meg valahol. Ma.. amikor láttam az arcod, rájöttem, hogy sosem tudnám ezt csinálni. Az én helyem a családom mellett van... a könnyeid győztek meg róla! Igazi csodát tettél, tényleg. Csodálatos pap leszel..!
Nagyon kikívánkozott belőlem egy hosszas káromkodás, de lenyeltem, hiába perzselte a torkomat. Már most úgy festettek egymás mellett, mint egy portréra kívánkozó kapcsolódás, és hogy mondhattam volna meg neki, hogy épp az ellenkezőjét éreztem, épp az ellenkezőjét látta rajtam? Hogy épp most.. a balszerencse ismerősen, ösztönösen megsimogatta a vállamat. Az érintésben ott volt egy hűséges szerelmes minden kitartása, és tudtam, hogy sosem leszek egyedül, mindig ott lesz mellettem az a végtelen balszerencse, aminek a csillaga alatt születtem - már amennyiben nem szakad éppen a nyakamba a plafon a közbenjárása okán.
Akármerre tartasz, ott állsz megfürödve.
Emberi életem további aspektusait emlegetni teljesen felesleges, lévén annyira napsugaras és kellemes volt, mint egy jobb királydráma szokott lenni, és pont olyan hirtelen lett vége, mintha az isteni gondviselés végzett volna a tehetségtelen drámaíróval nagy kegyesen a taps előtt. Hamarabb csomagoltam és menekültem vissza a szülőfalumba, minthogy a mentoraim beajánljanak valahová, és ott már nem kérdezett senki semmit, legfeljebb azt, hogy elmegyek-e megáldani az új pajtát, borjút, csecsemőt. Nagyon igyekeztem eleget tenni a felkéréseknek, de sajnos semmi türelmem nem volt a felebarátaim iránt, úgyhogy én voltam a legkevésbé rajongott pap, mert nem tudtam teljes átéléssel ijesztgetni senkit az elkárhozással, sem üdvözülve csókolgatni egy-egy tipegő homlokát. Karrierem további öngyilkosságai közé tartozott, amikor a még meg sem száradó festékkel borított házat részesítettem felszentelésben, és még ott, a hívek szeme láttára rogyott magába. Azt nagyon udvariasan megvárta, amíg befejezem a mondandómat, és csak ezután tért meg az övéi közé, de ez csak egy újabb koporsószeg volt a falu és a köztem húzódó kapcsolatba, ennek pedig nem tett jót a rendszeres habogásom a misék alatt, a tény, hogy nem látogattam a helyi ivókat, és főleg: továbbra is, megváltoztathatatlanul feminin maradt az arcom. Én sem várhattam el, hogy férfias erőmtől dobják magukat hanyatt, főleg ha én is legfeljebb a növekvő depresszió hatására tettem volna, azokon a napokon, amikor a posta Mercurio új leveleit hozta. Szépen gyarapodott a családja, és a negyedik csöppség születése után nemes egyszerűséggel leszoktattam magam arról, hogy válaszoljak..
A körülmények együttállása után nem lett volna meglepő, ha öngyilkos leszek, de ilyesmi nem foglalkoztatott - addig a pontig, amíg egyszer egy esküvőn, előzetes tiltakozásom ellenére mégis megjelentem. Az ifjú pár már az első közös táncát járta, mikor úgy döntöttem, hogy látni sem bírom mások vidámságát, és egy pitayát felmarkolva kimentem a sátor mellé. Unottan beleharaptam, és úgy figyeltem a szintén utánam tóduló kölykök motozását.
- Padre, padre, hát maga milyen mulatságos..! Csinálja még, na, csinálja még!
Kimeredt szemmel integettem nekik, magamban elátkozva az összes felmenőjüket, mikor megakadt a torkomon a gyümölcs. Próbáltam felköhögni, de sehogy nem sikerült, és a levegő egyre fogyott... Eszembe jutottak apám szavai. Milyen ironikus..
- Senki sem utánozza ilyen jól a fulladást, padre! Még, még, még!
Letérdeltem a földre, próbáltam felöklendezni, de mintha csak jobban beékelődött volna a csőben. Vergődtem még egy sort, próbáltam esetlegesen a fejemben lepörgő képekre koncentrálni, de azt kell mondjam, a fulladásos halál nem a legkomfortosabb módja az ilyesminek.
- Padre...? Ez nagyon vicces volt, de most már abbahagyhatja. Padre...?
Akkor azt hittem, hogy a balszerencsémnek a halálommal vége szakad, elvégre Fortuna szórakozhatott a kínjaimon éppen eleget. Fogalmam sem volt róla, hogy ami rossz, az lehet még rosszabb is, és egészen biztosan a létező legrosszabb módot fogja választani arra, hogy rosszul is folytatódjon.




Amit nem raksz össze, szét nem eshet.
Szellemként élni kifejezetten nyugalmas, és ezzel egyenértékűen lélekromboló is, bármilyen ügyetlen kijelentés is ez. Az emberi kötelességeimtől megszabadultam, de semmi befolyásom nem maradt a világra, ami kissé irritált, mert nemcsak rá kellett jönnöm, hogy igényeltem a figyelmet, még ha az sokszor lesajnáló is volt, de el is kértem ezzel, így hát nagy általánosságban emberek mögött lebegtem, és a nyitott könyvekre vadásztam. Ott voltam minden könyvtárban, a nappali órákban, mivel éjszaka mindig idegesítően rendesen elpakoltak maguk után, és ez egy ponton eljutott oda, hogy betéve tudtam a városok reklámjait. Rengeteg idő állt rendelkezésemre ahhoz, hogy az eddig kimaradt latin dalokat, imákat elsajátítsam, bár még életemben sem találtam semmi logikusat az isten létezésében, az én létezésem meg is cáfolta azt. A mellkasomból kilógó lánc esztétikailag ugyan rontott rajtam, de látni nem látta senki, úgyhogy úgy kezdtem gondolni magamra, mint egy katasztrófa túlélőjére - ez egészen véletlenül igaz is volt, elnézve az életem éveit. Mercuriot nem akartam látni.. szellemként értettem meg, mennyire nem ragaszkodom már semmihez, mivel semmit nem hozhattam magammal.
Egyedül azt sajnáltam, de azt mélységesen, hogy a síromra nem felejtették el rávésni a halálom okát. Úgy vonultam be a történelembe, mint a pap, aki megfulladt egy gyümölcstől. Minden becsvágyó legnagyobb álma..
Ha egy kísérlet beigazolódik, akkor valamit rosszul csináltál. Akármilyen eredményre számítasz, mindig akad valaki, aki alig várja, hogy félreértelmezze, meghamisítsa vagy saját kedvenc elmélete beigazolódását lássa benne.
Abba a hibába estem, hogy elkönyveltem, a halálnál már tényleg nem jöhet rosszabb dolog, elvégre akkor már azok a bizonyos dolgok nem képesek megtörténni velünk. A mindig lehet rosszabb éreztetni kívánta a hatását, legközelebb éppen akkor, amikor ismeretlen okból csontmaszkot növesztettem, mindezt hangosan üvöltve. Úgy látszik, a bennem élő barbár mindig akkor akar eképpen megnyilvánulni, lehetőleg fokozott habzású káromkodásokban, amikor nem teheti meg, és az átalakulás után a testem a kényelmetlenségek új szótári értelmezése is lehetett volna. Elfogadta a kihívást, és lett is, kiegészülve a folyamatos éhséggel.. Különös időtöltést találtam az étkezésben, eleinte gyanús is volt, hogy minden túl simán megy, lelkiismeretemet nem bántotta mások pusztulása. Nem fáradnék azzal, hogy elmondjam, nem életem kedvenc aspektusa volt ez az időszak, szívesebben lettem volna a templom ablakára felkenődött, mostanra megboldogult galamb, sőt, még szellem is, de a balszerencse nem az előzékenységéről volt hírhedt, így igyekeztem betömni a bennem tátongó űrt, mielőtt alkalmam lett volna testet ölteni egy kifejezetten unszimpatikus alak jóvoltából.. Szerencsésnek mondható, hogy ezen időszakból kevés valóságos emlékem maradt, és azok is annyira alkalmasak beszédtémaként, mintha halandók vitatnák meg egymás egészségügyi állapotát.
Az egyetlen szerencsés aspektusnak Cleto felbukkanása nevezhető, ez azonban nem változtat az eddigi tapasztalatokon..ó és persze.
Egy esemény előfordulásának valószínűsége fordítottan arányos bekövetkezésének kívánatosságával.



● ● j e l l e m
Amikor egy megnyerő arc találkozik egy kevésbé megnyerő jellemmel, az egyiknek általában engednie kell - esetünkben kérdéses a legtöbb esetben, képesek-e egyáltalán a kompromisszumra. Remedíos alapvetően egy csendesnek látszó alak, amíg fel nem teszel egy kérdést, legyen az a beszélt világnyelvek bármelyikén is: akkor biztos, hogy élvezettel tart majd egy előadást a tudásáról, és biztos, hogy hűséges társad lesz, ha esetleg mégsem tudna válaszolni. Fáradhatatlan és kitartó, hajtja a vágy, hogy még jobban megismerje a világokat, és az ilyen alkalmakkor könnyű észrevenni a cinikus megjegyzései mögött a tulajdonképpen jóindulatú kíváncsiságot, ha osztozol benne, még akár barátok is lehettek. Azok közé tartozik, akik perverz élvezettel ecsetelik, hogy megint milyen borzalmak történtek velük, és mire számítanak: az örök pesszimista a legjobb motivációd is el tudja rontani a csípős észrevételeivel, bár általában nem rosszindulatból teszi, a nem éppen napsugaras szarkazmusa lélekpróbáló tud lenni.
Viszonylag nehéz kihozni a sodrából, beleegyező sóhajjal tűri a balszerencse folyamatos virágzását, az ehhez érkező egyéb kellemetlenségeket már fel sem veszi, rapszodikus tekintettel várja a rázúduló rémségeket, amelyek lehetnek egy-egy abszolút csiripelő kolléga, egy újabb esetleges csata, zűr az egységek között, és minden egyéb nyalánkság, amivel egy arrancarnak szembe kell néznie manapság. A kardját kivételes esetekben húzza elő, biztos, hogy a végsőkig kivár, mielőtt használja is, ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy sosem volt kifejezetten harcias jellem, főleg, ha az ügy megoldható diplomáciai úton is. Inkább a terepasztalon terveket tologató típus, és ezen a téren nem is olyan szerények a képességei, ahogy a hideg és logikus gondolatmenete általában segítségére van egyéb helyzetekben is.. de az biztos, hogy az együttérző vállsimogatást nem tőle érdemes várni, mert legjobb esetben is kínos lapogatást tud majd produkálni. Szexualitását tekintve nem frigid, de a külseje miatt rendre félreértik a szándékait és a biológiai képletét is: a babapofi se nem cuki, se nem vágyik az ebből esetlegesen adódó előnyökre, és biztos, hogy nem szükséges megmenteni sötét lelkét - a sötét humorát, a cinizmusát, a szarkazmusát ő élvezi a legjobban..
Élete-halála hatalmas tragédiája a művészethez kapcsolódó tehetségtelensége. Las Noches bizonyára megszokta már az ebből adódó afférokat, amikor arcán mély kétségbeeséssel, és az ezzel versenyrekelő világfájdalommal rója a folyosókat, és azon kesereg, hogy már megint szörnyet teremtett. Tény, Remedíos lehet bármilyen zseniális, ami a reál holdudvart illeti, épp ennyire borzalmas művész: a verseitől az istenek kíméljenek meg, a szobrai alkalmazhatóak hashajtóként, a képeiről pedig azt tartják, hogy állítólag több shinigamit is jobb létre szenderítettek.. Bármi is az igazság, abban nem kételkedik senki, hogy eszméletlenül ocsmányak. Az egyetlen művészeti ágazat, amivel nem tudna instant tömeggyilkosságot elkövetni, az éneklés lenne, de ezt meg a múltja miatt nem erőlteti..
Külsejéből adódóan rendelkezik némi jól fejlett kisebbségi-komplexussal is, amit duzzogással szokott megtámogatni, ha támadva érzi. Öregeket megszégyenítően borúlátó tud lenni, és ugyan semmilyen jövőlátó képességgel nem rendelkezik, előszeretettel hangoztatja, hogy a rossz dolgokban mindig igaza van. Számára a pohár mindig kizárólag félig üres, de egészen üveg - az erre fogékonyak talán még kedvelik is a sötét humorérzékét, bár tényleg akkor tűnik a legbarátságosabbnak, ha hallgat.




● ● s z e r e t - n e m  s z e r e t
● ● s z e r e t
nyelveket tanulni ; csendes időtöltésekbe mélyedni, mint az olvasás, az írás, és ha ebben akadályozzák - szeret zsörtölődni ; mindent, ami kapcsolódik a művészethez ; elismerve lenni ; mindenhez érteni (vagy legalábbis elhinni magának)
● ● n e m  s z e r e t
a tréfák tárgya lenni, akár a viselkedése, akár a külseje, akár a neve miatt ; mások problémáival foglalkozni ; ügyetlen lenni valamiben (hivatalosan ilyen nem is történhet) ; különösebben fizikailag harcolni ; senkit, akit túl hiperaktívnak és érzelmesnek ítél magához képest




● ● k i n é z e t
Az első szembeszökő tulajdonsága - sok jellegzetes magassággal rendelkező emberrel ellentétben - az arca, amely látszólag egy különösen szerencsés emberhez tartozik. Szimpatikusnak látszik, megnyerőnek, kicsit talán szomorúnak, de a nagy, csillogó szemek rögtön elveszik az élét, és az ember úgy beletúrna az épp csak enyhén göndörödő tincseibe... egészen addig, amíg ez az arc meg nem szólal.
Nagyjából 167 cm körül lehet, kissé alultáplált benyomást kelt, egyfajta dinamikus törékenységet hordoz. Szembogarai eredetileg barnák, a haja sötét, enyhén kékes árnyalattal bír, egyedül a bőrszíne enged következtetni arra, hogy rég nem él, illetve a szeme alatti bordó, leheletnyit sötétkék karikák. Heterokrómiás, bal szeme vörös, de még így összességében is egy árnyékban álló benyomását kelti. A lyuk a medencéjén található, néha még mindig megérinti hitetlenkedve - jobb kézfejéről a kisujj utolsó perce hiányzik, ahogy az egyik szemfoga is csorba maradt. Maszkja eredetileg hosszú szarvakkal rendelkezett, ebből mára három ujjszerű nyúlvány maradt, melyek a koponyája felső részétől szaladnak a nyaka felé, és tapinthatóak, habár átlagos körülmények között az aljuk látszik a nyaka ívén.
Hangja jellegzetes, kicsit füstös, és szinte mindig hadar, ha ideges, érezhetően selypít is. Más nyelveknél hallható némi akcentus a beszédén, de ez csak azok sajátja, akik több nyelven is beszélnek..
Ruháit tekintve mindig választékos, valószínűleg megszűnne létezni, ha egyszer hanyagul látnák - rajong az egyenruhaszerű öltözékért, egy ennek megfelelően módosított zakót hord, keskenyebben szabott nadrággal, és csizmával, de nem áll távol tőle az emberi ruházkodás átmentése sem. Rendszerint olyan táskákkal látni, amelyek csak a 'legszükségesebbet' tartalmazzák, benne persze hetven felesleges könyvvel és menetfelszereléssel. Balszerencséjének köszönhetően szinte biztos, hogy a nap végére elszakad a pánt, esetleg valami egyéb szörnyűség történik majd, de legalább elmondható róla, hogy a természet az élete megkerülésével legalább a külsejénél a kegyeiben részesítette..




● ● z a n p a k u t o
N e v e ● ● Ciervo Negro - Fekete szarvas
L á t s z ó l a g ● ● Egy kellemes sétabot, fekete és kemény anyagból.
P a r a n c s a ● ● Chingate, Ciervo Negro! - B*zd meg, Fekete szarvas!
R e s u r r e c c i ó n ● ● A testéből fekete, hegyes agancsok törnek utat maguknak, majd ezen alakja kitépi, kikaparja magát a roncsok közül. Nagyjából két méter magas lehet, bőre teljesen fekete, lábai a szarvasokéhoz hasonlóan megnyúlik, patában végződik, fejét hatalmas, agancsokból álló korona borítja. Mozgása gyorsabbá válik, de látható a test kialakításán is, hogy sokkal inkább menekülésre alkalmas, mint komoly harctéri helytállásra - mozdulatai hisztérikusan rángónak, felgyorsultnak tűnnek, az egész kifejezetten ijesztő és embertelen. Szemei vörösen sütnek ki az arcból, egy harmadik is nyílik a tarkóján, de ezzel nem tanult még bánni, csak foltokban lát, amennyiben sikerül kinyitnia. Hangja több színen rezonál, folyamatosan változik, gyakran visszhangzik a körülményektől függetlenül, elvékonyodik, néha elmélyül, olykor inkább sírásnak hallatszik, de a rémületkeltésen kívül más célt nem szolgál. Tagjai darabosnak tűnnek, de hajlékonyak, mellső végtagjain hosszú ujjakban végződnek, az ajkai alatt éles fogak mosolyognak az ellenfélre.
T á m a d á s o k ● ●
● ● desearte la mala suerte - balszerencsét kívánok
A végső kétségbeesés hajthatta idáig, ha ezt is bevetette : bár fizikai alakja nem védtelen, ez a képesség rá éppúgy hatással van, mint az ellenfélre. A balszerencse szinte folyamatosan manifesztálódik valamilyen formában, egyfajta véletlenszerűségi generátorként ontva magából a rosszabbnál rosszabb lehetőségeket - olykor földrengés formájában, lecsapó villámokként, tengerárként, de a listán az összes természeti katasztrófa szerepel, kiegészülve az olyan apróságokkal, mint mondjuk veszett macskák rohama, elszakadó ruhák, hirtelen meginduló orrvérzés. Ezek a súlyostól a kevésbé súlyosig terjedhetnek, és a fegyver gazdája pontosan úgy élvezi a hatásait, mint a másik fél, ha nem sokkal jobban. Tapasztalatlanságából adódóan a támadás halálos kimenetele szinte lehetetlen, de határozottan el tudja dönteni egy-egy ütközet kimenetelét. 
● ● no me jodas - ne b*szakodj velem
Remedíos utolsó mentsvára, és valószínűleg a legkevésbé kedvelt tulajdonsága: működésekor hihetetlen étvágyra tesz szert, fogai révén pedig képes bármit átharapni, megrágni és megemészteni. Direkt célja is, őrült tombolás vesz erőt rajta, és a táplálkozás érdekében mindent félrelök - ha megteheti, bizonyára létfontosságú dolgokat harap le az ellenfélről, esetleg egyből a fegyverére megy rá, és ha a másik óvatlan, két nyeléssel később már nincs ideje bánni a figyelmetlenséget. A ressurreciónkor felvett alakja ideális a futáshoz, gyors helyváltoztatáshoz, és ezeket használja igyekszik minél eredményesebben elfogyasztani a célpontját - a képesség miatt szorult helyzetekből is képes kienni magát, különleges ötvözet szükséges a visszatartásához, bár természetesen időbe telik egy akkora lyukat rágnia rá, amin kifér.



● ● k é p p e s s é g e k
● ● Fortuna Puta - k*rva Fortuna
Egyelőre nem teljesen tudatos, de másoknak talán annál szórakoztatóbb képesség: a hétköznapok balszerencséjét garantálandó mindig akkor üti fel a fejét, amikor tulajdonosa már kezdene megnyugodni. Apróságokban nyilvánul meg, mint egy eltörő székláb, pont jókor eloltódó gyertya, a megfelelő szögben kivágódó ajtó, elszakadó ruhadarab, kiömlő tinta, megcsúszó láb a folyosón, eltörő kedvenc toll, elcsukló hang, beütött könyök. Soha nem komoly tragédiák, de pont annyira idegesítőek, hogy észrevegyék őket - Remedíos már számít is az érkezésükre, de ezek a környezetét is érintik, még ha elsőként őt magát. A ressurecciónkor használatos képességének enyhe változata, de épp mikor túl sokáig jól mennek a dolgok, emlékeztet mindenkit a létezésére, ahogy a balszerencse általában.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Aug. 22, 22:24:33 írta Remedíos Cerveza »

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Elérhető Elérhető

Re:Dél-amerikai nempasztorál
« Válasz #1 Dátum: 2017. Aug. 27, 11:30:55 »
Üdvölet! :3

Kifejezetten szórakoztató előtörténetet írtál, jó volt olvasni. ^w^
A képességedet annyival egészíteném ki, hogy küldetésekben a mesélővel, IC játékoknál pedig a másik userrel egyeztess erről a balszerencséről!
Ezennel megszakítom hát a balszerencse folyamot, (hogy a fórumon folytatódhasson :roll: ), és a karaktert elfogadom! ^-^


Szint: 1. szint
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou


A pontozás: Indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 14 pontot (10 pont az LP-d után, 3 pont LN-hez tartozás végett, és 1 pont fraccionságra) a képzettségeiden, amik a következők:

  • Fegyverforgatás
  • Pusztakezes harc
  • Helyváltoztató képesség
  • Hollow képességek
  • Resurreccion
  • Hierro
Ezen felül szinted után 1 pont jár Reiryoku kezelésre, amit a következő másodlagos diszciplínák között oszthatsz el:

  • Erő
  • Ügyesség
  • Gyorsaság
Elosztott pontjaidat itt jelentsd le!
Kellemes játékot! ^-^