Szerző Téma: 黄昏時 - Tasogaredoki  (Megtekintve 1255 alkalommal)

Description: 'Tasokare', means 'who is that' and is the origin of the word 'tasogare-doki'. Twilight, when it's neither day nor night. When the world blurs and one might encounter something not human.

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

黄昏時 - Tasogaredoki
« Dátum: 2017. Aug. 21, 11:12:43 »

A mindennapi rutinotokat töltitek Soul Societyben. Nem hinné az ember, hogy egy katonai szervezetben, mint a Gotei, képesek lesztek egy idő után ugyanúgy beleunni a hétköznapi feladatokba, belekeveredni a végeláthatatlan mókuskerékbe, de mégis megtörténhet. A második, illetve a tizenkettedik osztagban ténykedtek, végzitek szokásos feladataitokat, amikor odafent a kérésetek meghallgattatik.

Bármilyen felső erő is irányítsa az életeteket, végre egy kis izgalommal lát el benneteket, ugyanis kirepülhettek a komfortos (vagy kevésbé komfortos) kis életetekből. Az első osztaghoz hívnak titeket a pokollepkék, ahol pedig egy tiszt vár titeket, egy mappát ad a kezetekbe, szinte magyarázat nélkül, majd tovább is áll, mielőtt bármiféle kérdésre választ adhatna. Feleslegesnek tartja a csevegést, annyit tud ő is, ami az aktákban le van írva.

A dokumentumokban azt olvashatjátok, hogy igen különleges jelenségre lettek figyelmesek Rukongai egyik külső kerületében a lakosok. Csaknem tíz oldalnyi felvett jegyzőkönyvet és jelentést bogozhattok át, de semmi érdemlegeset nem tudtok kivenni belőle. Az üggyel idáig nem foglalkoztak, ugyanis a kerület védelme nem kifejezetten a Gotei érdeke, azonban nemrégiben arrafelé gyakorlatozó shinigamiknak is nyoma veszett, a sorozatos panaszok után pedig úgy döntöttek, egy nem túl népes csapatot küldenek ki a jelenség felderítésére - pontosan két főt.

A jelentésekben azt olvashatjátok, hogy minden nap, este hat és nyolc óra között történik a jelenség, egy bizonyos ponton. A településtől nem messze található domb egyik csúcsa környékén. Igen gyakran látogatott hellyé vált az utóbbi hónapokban a lelkek által, ugyanis a gyakori esőzések feltöltenek egy hatalmas krátert, így kellemes medencévé alakítva azt. A hegy körbeöleli és elrejti a kíváncsi szemek elől a kis krátert, nemrégiben fedezték fel. Azóta újra és újra furcsa dolgok történnek arra, a lelkek 'természetfeletti' dolgokról, sorozatos eltűnésekről számolnak be.

Kyou, a te feladatod egyértelmű. Mint a tizenkettedik osztag tisztje, mérőfelszerelésekkel láttak el, hogy minél jobban kivizsgálhasd a jelenséget. Továbbá úgy gondolták, a zanpakutoud képessége talán még jól jöhet a küldetés során, ezért rád esett a választás. Makiro, a te feladatod is egyértelmű az akta végén, ahogy az is, miért rád esett a választás. Meg kell védened a tisztet az esetleges veszélytől, amíg dolgozik, nem mellesleg pedig cipelheted a hátadon a mobil mérőállomást.

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2017. Aug. 22, 15:10:34 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #1 Dátum: 2017. Aug. 21, 13:46:17 »
Rendet kell tartania a fejében, ezt ő is tudja nagyon jól. Amióta legutóbb használta a zanpakutouját, egészen fejlődött a koncentrációja, de még mindig sok furcsa dolog történik körülötte. Pontosabban ő érzékeli furcsán a dolgokat. A félelem sosem volt az ő asztala, a legnagyobb hülyeségeknek vágott neki vakon. Nem fél a haláltól. Nem fél az arrancaroktól, a lidércektől, a feletteseitől, a felelősségtől. Egyetlen egy dologtól retteg, mióta második életét éli, azoktól a dolgoktól, amik a fejében történnek. Ezek egyre zavaróbbak, és egyre többet tolakodnak be az elméjébe, eltorzítva a valóságot.
Mindidáig úgy élte az életét, mintha Ashura a zsebében jönne vele, úgy hordozná. Ott volt, mélyen elrejtve. Félt tőle, nyomasztotta a tudat, hogy ott van, de nem jelentett veszélyt tulajdonképpen. Azóta már egészen más az érzése. Mintha a legrosszabb rémálma a nyomában lihegne, mögötte járna. Érzi a jelenlétét a háta mögött, bármerre megy, bármit csinál. Néha forróságot érez a tarkóján, szavakat hall suttogni. Üres folyosók morajlanak fenyegetően, a sötétség pedig a legnagyobb ellenségévé vált mostanában.
Minél több nap telik el, annál jobban érzi magát. Olyan, mintha elmúlna, de igazából csak hozzászokik a félelem érzéséhez. A környezete nem vett észre rajta szinte semmit, mert pontosan tudja, mennyire rossz a helyzet, és hogy ők látják jól a világot. El kell szeparálnia mindenki mást ettől, a környezetét, a munkáját egyaránt. Amíg csak az ő fejében létezik ez a borzalom, addig nem árthat senkinek. Ezt mantrázza magának, és gyógyul vele, minden nap.
Örült a nyugalmas periódusnak, megtanulta kicsit élvezni az unalmat. Egy évvel ezelőtt el nem tudott volna képzelni ilyesmit, de már vissza se mer tekinteni az útra, amit azóta megtett. Békésen ücsörgött az irodájában, tologatta az iratokat, írogatott. Kouheit bízta meg a mai edzés lebonyolításával, a tisztjei közül benne bízott a legjobban. Noboruval még nem volt alkalma beszélni, mióta visszatért a negyedik osztagtól. Illetve, beszélt vele, de mindig voltak fontosabb témák, és úgy tűnt, mintha a kapitánya is kerülte volna a témát.
Éppen fejét támasztotta, úgy nézett ki az ablakon, amikor megjelent a pokollepke. Mély sóhajjal vette tudomásul az üzenetet, biztos volt benne, hogy újabb küldetés vár rá. Kivételesen, életében először, a háta közepére sem kívánta. A szekrényéből elővette az éjféli bőrruhát, és azt öltötte magára, egyelőre nem takarta el az arcát. Általában csak az Omnitsukidou küldetésekre vette fel, de nem kifejezetten szeretne most harcolni, ha nem muszáj, akkor pedig jól jön a gyorsaság.
Az első osztagnál gyülekezett, a gyorsasága ellenére egy kis késéssel érkezett, mert még nem fejezte be az ebédjét. Így is, a sütit el kellett hoznia, úgyhogy az édes finomságokat majszolva jelenik meg. Kaori mostanában egészen sokat süt, úgyhogy amikor meglátogatja pótanyukáját, mindig nagy adaggal távozik. Most is egy kis batyunyi édességgel indul útnak. Nem, nem a társaira gondolt közben, hanem ő képes egy hadsereg helyett is étkezni. Morzsás az arca, és mindkét keze, amikor megérkezik. A nagy csapat helyett csak egyetlen shinigami árválkodik ott, na meg egy másik, aki egy mappát nyom a kezébe. Gyorsan az egyenruhájába törli a kezét, mielőtt elveszi. Már nyitná köszönetre a száját, de a másik csak odaadja, és már el is tűnik. Értetlenül pillant utána, majd megvonja a vállát.
– Üdv…  – kezdene bele a köszönésbe, de nem tudja a nevet, úgyhogy gyorsan, lopva les a mappára, hogy kiolvassa társa nevét, ez pedig megakasztja a mondatot. – …Sora-chan! – varázsol derűs mosolyt az arcára, ahogy üdvözli a lányt. Hosszú, vörös haját egy copfba fogja, hogy könnyebb legyen majd az egyenruha alá gyömöszölni. Legutóbb, Akira-chan megmondta neki, hogy nem ez a legjobb rejtőszín, és talán kezdenie kellene vele valamit. Azóta ügyel már ilyesmire is, noha az esze nem feltétlen adta ki magától… ^^”
Az üdvözléshez tartozik még egy vállveregetés is, ami visszafogott, de egy megtermett legény is megérezné. Bár ki tudja, lehet, hogy Sora igen kemény lányka, és jól fogja állni a sarat. Már neki is lát olvasni a sok jelentést, de a gondolkodás nem az ő erőssége. Gyakran vakargatja a fejét, mormog, és a homályos jelentések csak növelik az értetlenségét. Végül úgy dönt, az unalmas részeket csak átlapozza, és a feladatnál köt ki. Igen, az elég egyértelmű. Mérőállomást elvinni, vigyázni Sora-chanra, ennél egyszerűbbet nem is kívánhatott volna. Tudósokat terelgetni mondjuk még nem hívták, legalábbis komoly akciókra biztosan nem. Nem őt féltették, az okos embereket, akiknek igen hamar képes az idegeire menni.
– Oké, akkor értettél mindent, ugye, Sora-chan? Mert, ha igen, már mehetünk i… – kezdett bele a mondatba, de elakadt a szava, amint a csomagok helye felé pillantott. A hátizsák körülbelül kétszer olyan magas, mint ő, és kétszer olyan széles is. Szóval a mérőállomás… nos, tényleg állomás. Fáradt sóhajjal lép oda, és kopogtatja meg. Odabent üvegtörés, majd csörömpölés hallatszik.
– Hupszi! ^^” – nevetgél, hogy elnyomja a hangot, majd gyorsan a hátára is kapja a hegyomlásnyi csomagot. Már most érzi, hogy mire odaérnek, több ponton fog sérvet kapni, de mivel ő a hős férfi a küldetésen, ezért büszkén haldoklik majd. – Szóval, Sora-chan, a te feladatod, hogy navigálj az úton, én a bébielefánttal elleszek itt, és amúgy sem tudok tájékozódni. Viszont így nem sok értelme lenne shunpozni, nem lennénk jelentősen gyorsabbak és hamar elfáradnék – teszi a javaslatait, ugyanis hadnagysága óta már beletanult a vezetői szerepbe, no meg abba, hogy a saját képességeit jól felmérje.
– Szerinted is odaérünk estére, nem? Azért csak nem lehet az annyira messze… nos, annyira. – A kérdés végét csupán az orra alatt mormogja, és elhúzza a száját, biztos benne, hogy a talpát is lejárja majd, mire végre odaérnek a küldetés helyszínére. Idegesítő.

Karakterlap

Akirama Kyou Sora

A Peches Teches

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 600 / 15 000

Hozzászólások: 57

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 9 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ilyen :D

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #2 Dátum: 2017. Aug. 21, 15:48:58 »
Szokásos, unalmas hétfő reggel. Legellenségesebb nap a héten, senki sem szereti. Nálunk az osztagnál kicsit más a hangulat ugyan, de mindenkinek látszik az arcán az az enyhe fájdalom, hogy hétfő van. Ki szereti egyáltalán ezt a napot? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a hétfő eredendően rossz, vagy gonosz dolog lenne, csak szimplán a hét első munkanapja. Goteinél ez mondjuk nem jelent sokat, főleg nem az én kis kedvenc részlegemen. ^^ Szokásosan bevonultam dolgozni, bár mondjuk nem az leghelyesebb megfogalmazás, inkább azt mondanám, hogy mikor felkeltem reggel az asztalomon, kimentem egy kávéra, meg egy reggelire, és utána visszamentem a helyemre, hogy folytassam a papírmunkáimat elsőkörben. Utána csak lesz időm folytatni egy kis projektet. Vagy nem, ugye ki tudja?
A részleg aránylag csöndes volt, valószínűleg a korai kezdés miatt, meg persze a hét első napja miatt. Valami mindig zavart ilyenkor. Ez nem valami munkahely. Ez az életünk. Vagyis halálunk... vagyis... Na! Szóval ezzel töltjük a mindennapjainkat. Ha nem szeretjük csinálni, akkor miért csináljuk? Nem lett volna egyszerűbb az életúnt társaságnak Rukongaiban maradnia? Vagy akárhol? Mármint, ha nemesi családból szármaik az illető, akkor megértem, ők rákényszerítik a gyerekiket, hogy valami olyat csináljanak, amit még csak nem is szeretnek. Sosem értettem meg őket. Kegyetlenek, gonoszak gyakran... De együtt kell velük élnünk, és meg kell őket szoknunk. Jó, elismerem, kicsit túloztam, de gyakran azt gondolják magukról, hogy ők szarták a spanyol viaszt, és ez nem szimpatikus. Nagyon nem az.
Szóval ment szépen a napom, szállt tova, egyszer-kétszer ittam egy redbullal lefőzött kávét. Na, nem pont azt, de olyan volt... ^^" Elmentem ebédelni, és utána megláttam azt az egy apróságot, amit talán már hetek óta várok. Megállt az arcom előtt nem sokkal egy apró fekete bogárka. Végre valaki üzen nekem pokollepkével! Végre. Mondjuk... Mondjuk ez azt jelenti, hogy valaki egy komoly feladatot akarna rám bízni? Vagy csak szimplán egy feladatot? Valaki engem választott ki. Nem, nem gondolok erre, emrt akkor leblokkolok elég hamar! Ez nekem annyira nem tetszik így. Szóval, elindultam a kijelölt találkozó pont felé, ami az 1. osztagnál volt. Egyedül álldogáltam, amígnem be nem futott egy vörös srác. Ismerősnek tűnt ugyan az arca, de ez lehet akár csak látásból származó ismerettség is. Akárki lehet, az viszont biztos, hogy nem osztagtársam, sőt az is biztos, hogy a 2. osztag tagja, hiszen az ő jellemző felszerelésüket hordja. Oh, by the way, rajtam a szokásos felszerelésem volt, az a legkényelmesebb. Védő szemüvegem a hajamban, kardom a bal oldalamon, kidou erősítőm a kezemre kötve, és kivételesen még előkészítettem egy kisebb táskát, hasonlót, mint a 4. osztag táskái. Biztos ami biztos, hoztam mérőfelszeréleket, és néhány üvegcse húsfoltozót is. Ki tudja, hogy mi lesz a feladatunk.
Csöndben álltam, és vártam amíg az illető, akit elénk küldtek, át nem adja a papírjainkat. A jelentések alapján egy szélső Rukongai-beli területen anomáliákat véltek felfedezni a lakosok, történetesen még rendszerezve, még időhöz is vannak kötve a történések. Este hat, és nyolc óra között egy kráternél. Feladatunk, hogy felmérjük, és kutassuk a helyzetet. Pontosítok, ez az én részem. A másik személyé pedig az, hogy engem védjen eközben, és hozza a felszereléseinket. Most hogy így letisztázódott, és ő is a nevemen nevezett (és kifejezetten örülök, hogy nem Kyou-nak hívott -,-" :P), nekem is illene tudnom az övét. Ránézek a papírra, és majdnem hátast dobtam. Ezért volt ennyire ismerős, mert hadnagy? Oh, egek.

"I-igen, Osaka-fukutaichou. H-ha minden i-igaz, a-akkor értettem, azaz... Öhm... Igenis!"Francba is már! Nem hiszem el, hogy mindig leblokkolok, amint összeakadok egy nálam magasabb rangú személlyel! Hogy kéne így reagálnom értelmesen? Fene vigye el. Megpróbálom összeszedni magam amennyire tudom, és ebben, szerencsémre, a jelenlévő hadnagy is segített. Sikerült a kelleténél jobban is hozzáérnie a csomaghoz, és hát na, valalmi összetört, amire alapjáraton kiakadnék, de a reakciója, és a táska mérete hozzáképest olyan kompozíciót alkottak, hogy egyszerűen nem bírtam megállni nevetés nélkül. Aztán felismertem magam, és a szájam elé kaptam. És olyannyira dühös lettem a felelőtlen rakciómra, hogy már-már a könnyekkel küszködtem. Buta, buta Kyou! Buta!
Viszont a következő percekben nem tudtam már mit kezdeni magammal, egyszerűen ez a fickó annyira összeszedett, mint egy ablak, ami kiesett a nyolcadikról. Ahogy leírta a  helyzetet, és arról beszélt, hogy melyikünknek mi dolga, a táskájára mint bébielefánt hivatkozott, és én ezt olyannyira viccesnek találtam, hogy már a hasam is fájt a visszafolyott nevetéstől. Ezúttal tényleg könnyeztem, de most már a nevetéstől, vagyis annak a visszatartásától. Csak bólogattam, mert nem nagyon tudtam szavakat mondani. Aztán jött az utolsó lapát az egész helyzetre, ez pedig az volt, hogy mennyire messzire kell gyalogolnunk, ami önmagában megint csak nem vicces, de ahogyan előadta, az fenomenális. Lehet, hogy csak azért, mert a munka annyira lestresszelt, hogy nemhogy nevetni, de levegőt venni is alig volt időm, és energiám. Örülök, hogy egy ilyen küldetésre kell mennem. Bár a távolságból kiindulva inkább expedíció lesz.

"Hai, hosszú lesz az út, Hadnagy, ez egészen biztos. A kérdés az, hogy a rekeszizmom bírni fogja-e."

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #3 Dátum: 2017. Aug. 21, 16:15:36 »

Az utatok eseménytelenül telik Rukongaiba, ám véletlenül sem unalmas. Makiro, ahogy az állomást cipeli, valahogy hirtelen mindenféle, eddig ismeretlen gonddal kerül szembe: derékfájás, fejfájás, fáradtság, tyúkszem, pontosan ott, ahol a cipő legtöbbet dörzsöli. Ez bizony már az öregedés jele, bezzeg fiatalkorodban még sokkal jobban ment az ilyesmi!

Amint az ingyencirkusznak vége, megpillantjátok a célkerületet. Sok, cifra dolgot lehet találni Rukongai távoli részein, de ez pont nem nyomornegyedhez hasonlatos. Sőt, csinos kis üdülőövezetnek tűnik, úgy sejtitek, hogy nemesek, jómódú lakosok nyaralói lehetnek itt. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a környék igen jól védett, a hollowtámadások igen ritkák erre, ha utánanéztek a körzetnek, pontosan tudhatjátok. Pontosan ezért annyira furcsa, hogy itt történnek megmagyarázhatatlan dolgok. És valószínűnek ennek is köszönhető, hogy kiküldtek titeket ide.

Könnyen tájékozódtok, megkérdeztek út közben egy-két helyi lelket, akik megmondják a leggyorsabb utat a kráterhez. A méretes csomaggal remek kis hegymászó akció következik, aminek Makiro minden bizonnyal nagyon fog örülni. Felérve a hegy tetejére, a csúcs helyett találjátok a hatalmas krátert, ami jóval nagyobb, mint amiről a mérések nélkül a jelentések szóltak. Az aljában ugyan található egy kevéske víz, de az innen nem tűnik jelentősnek. A felszíne egyenletlen, mintha valami kiharapott volna egy nagy darabot a hegyből, még igen régen. A kráter mellett csak egy karimán lehet végigsétálni, aminek vastagsága fél és másfél méter között változik, de egyáltalán nem tűnik biztonságosnak itt járkálni. Arról nem is beszélve, nincs elég hely a kutatóállomásnak, úgyhogy kénytelenek vagytok lejjebb ereszkedni a kráternek.

Egy kellemes szirtet találtok, ahol Makiro végre lepakolhatja a csomagot, és felállíthatjátok az állomást, ami tökéletes az adatok gyűjtésére. Egészen stabil kapcsolatotok van a tizenkettedik osztaggal, nyugodt minden, Sora semmi érdekeset nem talál. Azonban amikor a nap sugarai a horizonton lassan hanyatlani kezdenek, a kapcsolat egyre rosszabb, hirtelen meg is szűrik. A mérőeszközök sem akarnak működni, és mintha ti sem tudnátok használni a lélekenergiátokat. Gyengék lesztek, mintha kifutna belőletek minden erő. A naplemente minden pillanata egyre kétségbeejtőbb érzést kelt bennetek, a szemetek sarkából mintha meglátnátok két alakot, amint a peremen állnak. Ahogy feléjük pillantotok, mintha futásnak erednének, és eltűnnek a szemetek elől.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Aug. 22, 15:10:47 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #4 Dátum: 2017. Aug. 21, 16:56:25 »
Amikor a tizenkettedik osztag tisztje szintén segítségért les a papírra, úgy néz rá, mintha szellemet látott volna, és elkezd habogni össze-vissza. Elhúzza a száját, és megnézni, létezik-e még, vagyis, tudja, hogy nem ember, de itt megszokottak a lelkek, nem? Várjunk! Akkor most ő is folyamatosan szellemeket lát?! Micsoda felismerés ez, így tizenöt, Soul Societyben töltött év után!
 – Ugyan, nem kell úgy félni! A Makiro, vagy a Maki tökéletes lesz ^-^válaszol neki, a lehető legkedvesebb, kissé bárgyú mosolyával. Igaz, hogy nagy darab, és félelmetesnek tűnhet, de valójában csak egy nagy mamlasz. A karjánál csak a szíve nagyobb, meg egy bizonyos testrésze. :roll: Azért megbizonyosodik róla, hogy Sora igenis értette, mi pontosan a feladata, mert neki aztán halvány lila gőze sincs róla. Számára szó szerint mágia az, amit ott a tizenkettedik osztagban csinálnak. Mindegy, hogy mechanika-e vagy kidou, számára az is boszorkányság – szó szerint. Egyáltalán nem ért a varázslatokhoz, még egy jól képzett akadémista is simán lenyomja ilyesmiben.
Annyira belemerül a felszerelés vizsgálatába és a magyarázatba, hogy fel sem tűnik neki a Sora nevetését követő kisebb összeomlás. A nevetést megszokta, meg szereti is, úgyhogy nem kifejezetten figyelt fel rá. Nem adott okot a lányka, hogy rettegésben tartsa, amúgy sem értené, miért van ennyire meglepődve. A második osztagnak rossza a híre, de ő nem hisz abban, hogy így rettegésben kellene tartani a tiszteket. Jobban szeretné a tiszteletüket a barátságával és a képességeivel kivívni. Ha minden alkalommal kapna némi pénzt, amikor erről vitatkozik Shikivel, már minden bizonnyal kérvényezhetné a nemesi rangját, a vagyonából kifolyólag.
A nevetgélésre ismét széles vigyorra húzódnak ajkai, úgy pillant le a lányra, húzza ki magát, kezeit a derekán pihenteti.
 – Nahát Kyou-chan, csak nem elmismásoltad a felüléseket? Ha kész vagyunk a küldetéssel, bepótoltatom veled :roll:  – válaszolja a tisztnek, szemeit forgatva. Közben felkapja a hátára az óriási hátizsákot. Megigazgatja, hátha valaha is kényelmes lesz. De még ha nem is kényelmes, legalább kellemes, nosztalgikus érzés, sőt, még kifejezetten örül is a csomagnak. Lehet, hogy pár felülés a lánynak nem lehet nagy fenyegetés, de azt nem tudja, hogy Makiro, amióta shinigami, ehhez hasonló súlyokkal végez minden edzést. Most, hogy belegondol, ez is olyan, mintha egyszerűen az ágyújával edzene, semmi extra nincs benne, csak egy kis séta. Mi az neki, ugye?
Csak az út elején ennyire lelkes, a későbbiekben igen hamar megtalálja a térdropogás, a derékfájás, a tyúkszemek. Noha fiatal léleknek számít, nem hosszú távon szokott edzeni ekkora súlyokkal, és amúgy is, mostanában túl sok irodai melót végzett. Ó, csak nem kezd kijönni a formából? Na, akkor most mindenképpen tesz ellene! Már kezd is neki az edzésnek, út közben néha guggolásokat végez, néha fél lábon ugrál, hogy jó alaposan megizzassza magát. Nem lesz ő egy puhány, soha, de soha többet, fájjon az rendesen! >-<
A célkörzetbe érve furcsa érzése van. Nem olyan ez a hely, mint ahol ő nevelkedett. Pedig nem került rossz körzetbe, de mégsem voltak ilyen szép telkek, nem volt ilyen nagy nyugalom és béke. Mintha még a levegő is tisztább lenne a környéken. Rengeteg fa, hegyek, idilli kis városka, sehol lidérlélekenergia a közelben. Mi a franc lehet a baj ezzel a hellyel? Pontosan azért vannak itt, hogy ezt most kiderítsék. Ahelyett, hogy a telefonjuk GPS-éhez ragaszkodna, megkérdez egy-két helyi lelket, akikkel út közben összefut, merre kell menniük. Az útbaigazítás után pedig egyhamar egy hegy lábánál találják magukat, Maki pedig kicsit lerakja a csomagot, fáradt sóhajjal pillant fel.
– Szóval oda kellene felcipelni titeket… – mondta, miközben kicsit vakargatta az állát, valami jó megoldáson gondolkozott. A titeket alatt természetesen Kyout és a bébielefántnyi csomagot értette. – Hát legyen – dönti el, miközben elszánt fejjel felkapja a csomagot újra a hátára, majd megfogja a lányka karját, rámosolyog. – Indulás, Hahota Kisasszony, a málhás szamár csak önre vár! – mondja, miközben a karjánál fogva lendíti meg a lányt, dobja fel a csomag tetejére. Megvárja, amíg elhelyezkedik, majd végre nem csak a fizikai erejére támaszkodik, hanem használja lélekenergiáját is. Elég erős is, de sokkal könnyebb a dolga, ahogy reiatsut vezet az izmaiba, lendületes lépésekkel, kisebb ugrásokkal mássza meg a meredek falat, igen hamar. Nem mondta, hogy nem képes gyorsan haladni, csak azt, hogy ki fogja fárasztani hosszú távon. Viszont így volt a leginkább célszerű haladni.
Azonban abban a pillanatban, amikor felér a hegy tetejére, illetve a vélt tetejére, a kráterrel találja szembe magát. Majdnem bele is esik, a felszereléssel és Sorával együtt. Úgy kell lefékeznie az egész súlyt, és saját magát. Lábujjhegyen állva, a kezeivel levegőben csapkodva egyensúlyoz a peremen, majd hátralép egyet, és nagyot szusszant.
 – Azt hiszem megjöttünk – állapítja meg egy sóhaj kíséretében, és megvárja, amíg a lány lemászik, majd gondolkozik kicsit, hol verhetnének tábort. Megpillantja az apró szirtet, valamivel lejjebb, majd arra mutat bal kezével. – Ott el tudod végezni a méréseket, Kyou-chan? – kérdezi végül, majd megvárja a lány beleegyezését, mielőtt az óvatos leereszkedés helyett inkább könnyedén ugrik le. Olyan könnyed az érkezése, hogy még a szirt is megremeg kicsit, de megússza az omlást. Egyszerűen lerakja a cuccokat, segít kipakolni a lánynak, és amennyiben kész van, ő leheveredik egy kicsit pihenni. Keresztbe teszi a lábát, és el is szundít kicsit. A figyelme nem lankad ugyan, tudja, hogy meg kell védenie Kyout, de nem hinné, hogy ezzel probléma lesz, és akkor nagyon is hasznos, ha azt hiszik, hogy nem figyel. Persze, csak tetteti, hogy lazsál, ez taktikai lépés a részéről. :roll:
Akkor pattan fel, amikor gyengének érzi magát. Ez kicsit vicces, de olyan, mintha kiverte volna a víz, és hirtelen az összes lélekenergiája odalenne. Értetlenül pillant Sorára, akinek pedig a műszerei fuccsoltak be. Az égre néz, látja a narancs sugarakat, a napot lassan eltakarja a kráter széle. Noha teljesen világos van, a Hold alakját, az első csillagokat máris látni. Ha éppen nem kétségbeejtő lenne az érzés, biztos megcsodálná kicsit, milyen szép látvány ez itt a kráter szélén.
A szeme sarkában meglátja az alakokat, arra kapja a fejét, amerre megjelentek. Biztosan közük van hozzá, nem jelenhettek meg véletlen ebben a pillanatban. Lehet, hogy ártatlan lelkek, de akkor is beszélni akar velük. Arra fordul, de máris szaladásnak indulnak, és el is tűnnek a szeme elől, úgyhogy felszívja magát, nekirugaszkodik, megpróbál felmászni.
– Hé, megállni! Kik vagytok? – kiabál utánuk, miközben próbál minél előbb kijutni a kráter szélére, onnan még Kyou-chant is látja remélhetőleg.

Karakterlap

Akirama Kyou Sora

A Peches Teches

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 600 / 15 000

Hozzászólások: 57

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 9 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ilyen :D

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #5 Dátum: 2017. Aug. 21, 22:58:00 »
Ahogy elnéztem Makiro-fuku nem volt éppen a helyzet magaslatán. Nem azt mondom, hogy fejben nullának tűnt, hanem mintha kicsit máshol járna, vagy nem tudom. Még az is ahogy megengedte, hogy a keresztnevén szólítsam, akkor is majdnem mint egy őrült nézett rám... Nem mintha baj lenne az őrültekkel... Tizenkettedikes vagyok, elvégre... :roll: Megpróbáltam elkönyvelni magamban, de volt már ilyennel problémám korábban is... Kicsit nehezen kommunikálok a nálam magasabb rangúakkal... Főleg, ha férfiak... :/ Mondjuk ott van az a helyzet is, amikor technikai dolgokról beszélek, mintha kicsit visszajönne az önbizalmam, óráig ideig... percig ideig... inkább utóbbi. Ahogy a röhögésem elért az agyáig, és fűzött hozzá még egy megjegyzést, valahogy még jobban elkezdtem nevetni. Ez a fickó hihetetlen. Nem hiszem el, hogy létezik az a randomság, amivel ő bír. Már meg kellett támaszkodnom, annyira nevettem, és az orromig sem láttam. Nem tudom mi volt ebben a vicces, de eléggé fáradt voltam már ahhoz, hogy ilyeneken nevessek.
Elég hamar elértük a célterületet meglepetésemre. Ugyan egy idő után felfigyeltem társam mozgásának megingására, de mire vártam? Egy kisebb konténert vitt magán... Nem mintha panaszkodott volna, csak egyszerűen ment előre, néha sántítva, néha helyezgette a táskáját, de ment, gondolkodás nélkül ment. Sőt, amit nagyon becsültem benne, az az, hogy nem használt semmi plusz erőt, sem a kiképzését, sem reiryokut, csak a saját fizikailag felépített erejét. Ez szép. Én sem maradhattam le, habár nem vagyok az a kigyúrt személy, és még a túra sem a kedvenc időtöltésem, de még én se lazsáltam az akadémiai éveim alatt, és edzettem. Már amennyit... :/ De ezzel a minimálissal, és semmi plusz felszereléssel tudtam menni én is, probléma nélkül. Néha én is kifulladtam, de nem komoly a dolog, bírtam menni tovább.
A hegy lábánál jött a slussz poén. Ez az úriember igazán gyengéden falkapott, és úgy jó parasztosan felvágott a táskájára. Hihetetlen. Még jó hogy nem tört össze semmi. És amúgy is, ennyi szenvedés után hogy fog.... WOAH! Ahogy ezen gondolkodtam éreztem egy enyhén erős-- elég erős reiatsu kisülést magam alól, és meg is indult a hegynek. könnyedén, jelentősen könnyedén. pillanatok alatt fent is voltunk a tetőn, ahol majdnem bele is dobott az előzőleg leírt kráterbe. Óvatosan de gyorsan lepattantam, hiszen nagyon nem stimmelt semmi. Elővettem a jelntést, és elkezdtem kapásból szemre mérni. Sem a méret, sem a vízszint, sem semmi más nem passzolt. De az a jelentés nem volt régi. Ezt nem igazán értem, de majd ha kipakolunk jobban meg is nézem. Előveszek egy fiolát, és egy-két kavicsocskát, illetve föld darabot el is rakok "emlékbe". Ez még igazán jól jöhet hosszú távon, nem mintha nem lenne belőle bőven, de így nem kell majd visszamásznom egyből. Ja, vissza azért kell mászkálni, mert Makiro-fuku úgy döntött, hogy egy lejebbi szirtecskére akar kipakolni.

"Ha minden igaz, megfelelő lesz, Makiro-fuku, habár lehet, hogy sokat kell mászkálni, de végsősoron használom majd a shikaiomat, ha máshogy nem jön össze."
Kicsit zavaró lehet majd hosszú távon, de akár még ki is robbanthatok egy egyenes utat a kráter belsejébe egy két shakkahouval... Lehet, hogy meg kéne kérnem inkább ehhet őt, de egyelőre maradok a felmászkálósdinál.
Elkezdtünk kipakolni, és mivel kaptam segítséget, ezért elég gyorsan megvoltunk. Elég gyakori mondatok voltak a számból az utasítások, amik inkább kérések voltak mondjuk, de a lényegen nem változtat, éppen egy hadnagyot ugráltattam, hiszen egy gyenge, törékeny tudóslány vagyok. Milyen egyszerű ez így, hozzá tudnék szokni... még a végén építek magamnek egy robotot, ami segít cipekedni, és pakolgatni. Ez egyre jobban hangzik minden szócskával. Már a mérőeszközök pakolgatása, és beállítása közben is ez jár a fejemben... Azért egy másik gondolkodási sávon jár a fejemben, hogy éppen mit állítgatok, és nem csak rutin megy bennem. Reiatsu mérő, tektonikus radar, egy Hoffman-féle vízbontóhoz hasonló reiatsu bontó, és persze vízbontó, ami jele esetünkben egy fajta reishire bontó eszköz, könnyebb vele bemérni a "származását" a víznek, illetve a rezgésének különlegességeit. Elképesztőek egyébként az itteni eszközök, meg végtelenül kompaktak. Egy konténerben elfér több precíz, emberi mértékekben számolva több milliós költségű szupertechnológia. Van min dolgozni, és van mit fejleszteni. Ez a lényege szerintem a 12. osztag K&F részének.
Eléggé fárasztó lehetett nézni, ahogy pakolok, mert egy idő után azt vettem észre, hogy társam ledőlt egy kicsit, mint a fa vágási szezonban. eközben pakoltam, és egy idő után azt vettem észre, hogy nem látok, így egy tábori lámpával hoztam vissza a fényt. Inkább reflektor. Közben benyúltam a táskámba, és előkaptam egy energiarudat. Mármint olyat, mint amik a sportolók fogyasztanak, nem mint a... Na jól van, ezt inkább hagyjuk itt félben. Még jó, hogy nem hangosan mondtam... Vagy hangosan mondtam? Nehéz megmondani, néha magamban beszélek, és az elég veszélyes tud lenni, főleg, ha annyira vagy összeszedett, mint én, amikor csak jön a gondolat.
Éppen kezdtem a végére érni a reiatsu bemérésének, illetve az összeszedett anyagok atomjaira bontásával, amikor mozgásra lettem figyelmes a hátam mödül. Na már most szívesebben beszélnék a munkám haladásáról, de mikor Makiro-fuku felpattant, és ráordított valakikre a hegyen, és utánuk eredt, nem igen tudtam mit csinálni. Inkább maradtam vissza, és védtem a cuccainkat, de mivel nem ismertem társam pontos erejét, inkább utánafutottam a hegy tetejéig, ígyis-úgyis fel kellett volna másznom, mert lassan szükségem lenne vízre. Mármint nem szomjúságból, csak le kéne bontogatni, hogy bemérjem, hogy hova valósi az anyag. Illetve még egy két plusz anyag is jöhetne. Közben ránéztem a hadnagyra, és kérdeztem.

"Miről maradtam le pontosan?"

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #6 Dátum: 2017. Aug. 22, 11:46:31 »

Sajnos Sora műszerei pillanatok alatt befuccsolnak. Nem csak nem működnek, irreális értékek között kezd el ugrani minden, olyan a helyzet, mintha képtelen lenne bármi is rendeltetésszerűen működni. Ugyanúgy igaz ez rátok, és a lélekenergiátokra. Amikor megpróbáltok kimászni, első nekiveselkedésre nem jön össze, és egyértelművé válik, hogy a fizikai erőtökre kell hagyatkoznotok. Makironak ez nem okoz különösebb gondot, ellenben veled, Sora, te nem jutsz ki a kráter szélére.

Makiro kiáltása nem használ semmit, az alakok nem állnak meg, ugyanúgy eltűnnek, érthetetlenül. Ellenben a következő pillanatban a kráter másik oldaláról, mintha egy kiáltást hallanátok. Ahogy az irányába néztek, Makirot elvakítja a lemenő nap fénye, kénytelen a szeme elé tartania karját, hogy ne vakuljon meg. Sosem érezte még ilyen erősnek a napsütést egész életében.

Sora, te arra leszel figyelmes, hogy a kavicsok repkedni kezdenek körülöttetek, elindulnak felfelé. Lassan hasznavehetetlen műszereid is elhagyják a talajt, megmagyarázhatatlanul lebegnek az apró tárgyakkal együtt. Jól sejtitek, ti sem maradtok ki a furcsa antigravitációs jelenségből. Elhagyja a talpatok a talajt, és utána semmi nem segít, bizonyos mértékben foroghattok a levegőben, de haladni nem igazán tudtok, hacsak nem növesztetek szárnyakat hirtelen. Miközben lebegtek a csillagok felé, egyre távolabb sodródtok egymástól, elveszítitek az eszméleteteket.

Sora: Egy patak mellett ébredsz, a földön fekve. Kicsit sajognak a tagjaid, de különösebb sérüléseid nincsenek. Nem emlékszel, hogy eljöttél volna ezen a helyen idefelé, a hegyet sem látod, ugyanis az erdő igen sűrű. Pontosan azt sem tudod, hol vagy, nincsenek meg a műszereid, felszereléseid, de ami még rosszabb, Makiro sem. Ahogy felkelsz és próbálod felderíteni a területet, egy fehér hajú, vörös szemű, barátságos arcú férfi álldogál, nem messze tőled. Olyan tizetöt-tizenhét éves forma lehet, és a testbeszédén látszik, ő se tudja sokkal jobban, merre lehettek.

Makiro: Egy kövön fekve ébredsz, a talaj elég lankás, úgy érzed, nem lehetsz messze a hegy lábától. A derékfájásod megmaradt az útról, erős fejfájással ébredsz. Ahogy felkelsz, te sem tudod hol vagy, de számodra ez nem túl meglepő. Nálad sincs semmilyen felszerelés, viszont te is valami furcsa dologra figyelsz fel. Egy apró vörös folt kezd mozgolódni, úgy döntesz, üldözőbe veszed. Amikor közelebb érsz, akkor látod, hogy egy vörös hajú lányka az, tizenegy-tizenkét év körüli és gyanúsan mér végig téged.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Aug. 22, 15:10:59 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #7 Dátum: 2017. Aug. 22, 15:44:10 »
– Ó igen, ha már itt tartunk, Kyou-chan… – kezd bele mondanivalójába, közben pedig kissé tanácstalanul vakargatja fejét. Nagy sóhaj hagyja el ajkait, és próbálja kedvesen megfogalmazni a dolgot. – Ha harcra kerülne sor, és arra kérlek, hogy kerülj innen minél messzebb, akkor kérlek, gondolkodás nélkül engedelmeskedj! Félek, hogy akaratlanul is kárt tennék benned a lélekenergiámmal ^^” – nevetgél egy kicsit zavartan, majd gyorsan elhallgat. Látszik rajta, hogy nem felvágni akar az erejével, sőt. Számára ez már inkább teher, mintsem áldás, mert egyáltalán nem tudja magát szabályozni. Amikor legutóbb ilyesmire került sor, ennél jóval gyengébb volt, mégis komoly gondokat okozott Kaori-channak. Azóta már nagyon figyel a közelében lévő, gyengébb shinigamikra, mert hajlamos elragadtatni magát és akaratlanul is gondot okozni másoknak.
Segít a lánynak kipakolni, de azért nem viszi túlzásba, nem tesz túl nagy erőfeszítéseket. Ügyesen sikerült elszundítania pár pillanatra, azonban a lehetőségekhez képest éberen figyelte a történéseket. Amikor azonban a jelenség elkezdődött, ő is kétségbeesettnek és tehetetlennek érezte magát, főleg a lélekenergiája nélkül. Első reakcióként megpróbál az alakok nyomába eredni, nekifut az emelkedőnek. Ő van leginkább meglepődve, amikor visszacsúszik és szerencsétlenkedve bukdácsol. Megrázza a fejét, megnézi a kezeit. Mi történt az erejével? Nem tud a levegőben sem haladni, a shunpo sem működik. Valami nagyon rossz történik, és azoknak köze kell, hogy legyen hozzá. Hátralép, megint nekiveselkedik, sikerül felmásznia.
Hiába kiáltja el magát, nem kap választ, az árnyak pedig már rég eltűntek. Hiába néz jobbra-balra, semmit nem talál, lepillant Kyoura, aki nem jutott fel a kráter szélére. Érdeklődik arról, mi történik, Makiro pedig kifejezetten tanácstalan.
 – Azt hiszem, saját bőrünkön tapasztaljuk meg a jele…  – kezdene bele az utolsó szóba, de nem tudja befejezni. Felpillant, a lemenő nap sugarai elvakítják. A karját hirtelen a szemei elé emeli, még sosem látott ehhez hasonlót. Gyönyörű és ijesztő egyben, félig elfordul, hogy újra kinyithassa szemeit. Egy ideig nem teljesen tiszta a látása, mégis első reflexe, hogy azt nézze, Kyou megvan-e még, nem esett-e baja. A lány megvan, azonban a felszerelése nem fest jól.
A káosz egyre nagyobb lesz, és egyre szürreálisabbá válik a helyzet. Kavicsok emelkednek a levegőbe, lebegnek, mintha már semmi nem tartaná őket a talajon. Súlytalanságban követi őket a felszerelés, ami ugyanolyan nyugodtan kezd ellebegni. Próbál egy-két tárgyat elkapni, hiszen ő magasabban van, de kicsusszannak a kezei közül. Éppen egy fontosnak tűnő cuccért nyúl kétségbeesetten, amikor az egyensúlya feladja, beleesik a kráterbe.
Nem. Nem esik. Pedig már össze is szorította a szemeit, készült a becsapódásra, de nem állt neki esni. Sőt, nemcsak megállt a levegőben, de Sorával együtt ő is lassan emelkedni kezdett. Hirtelen engedte el az összes műszert, amit sikerült megkaparintania, és nyújtózott ki Kyou felé.
 – Kyou-chan! – kiabált a lánynak, mert egyre távolabb került tőle. Akármennyire erőlködött, kapálózott, alig bírt felé fordulni, de a levegőben mozogni sokkal nehezebb, mint a filmekben. Egyáltalán nincs, ami hajtsa, amibe kapaszkodjon, nincs semmi, amivel elérhetné őt, pedig az lenne a legfontosabb, hogy ne veszítsék el egymást. Gyors ötlettől vezérelve rántja ki kardját, markol rá a katana éles végére, majd a markolatát a lány felé nyújtja.
– Próbáld megfogni! – mondja neki, egyre kétségbeesettebben, és úgy nyújtózkodik, ahogy tud. Igaz, csak pár centi hiányzik, de a lány nem érheti el a kardját. (Pedig díjazná, most nagyon díjazná, ha rámarkolna…) Az egyáltalán nem számít, hogy elvágja a kezét, az ilyesmit meg sem érzi… azt már annál inkább, hogy egyre álmosabb. Távolodnak a krátertől, Kyou-chan mintha egyre messzebb sodródna tőle. A fény vakító, a szemhéjai mázsás súlyúak, maguktól csukódnak le. Végül már nem is küzd annyira, inkább csak beletörődve adja át magát a kellemes eszméletlenségnek.

Egy ismeretlen helyen ébred, fejfájással, zsibbadással. Nehéz beismernie, de kifejezetten ismerős érzés, és ez nem tölti el kétségbeeséssel. Egyszer annyira nem tudott magáról, hogy végigcsinált egy küldetést, és utólag ébredt fel, azt sem tudta, mi történt, hol van. Most is hasonló a helyzet, de emlékei vannak. Sok csomag, kráter, kutatás, Rukongai, naplemente, jelenség, repülés, és… Kyou! A gondolatra helyből felpattan, és körbepillant. Az egyáltalán nem érdekli, ő hol van, az sokkal inkább, hogy a társát sikerült elhagynia. Pedig egy feladata volt, vigyázni Kyou-chanra és biztonságban hazahozni.
Már éppen elkiáltaná magát, hogy a tisztet keresse, de akkor pillant meg egy különös vörös foltot. Mocorog, és elég távol van, lassan, lopakodva megy közelebb hozzá. Egy kislány, tizenéves, vörös hajú, vörös szemű. A tekintete kifejezetten furcsa, és hiába próbál bujkálni, észreveszi. Nagyon fenyegető tekintettel méri végig, úgyhogy felemelt kezekkel hátrál pár lépést. Az övéhez nyúl reflexből, de az nincs ott, ahogy a kardja sem. Megfagy, mereven bámul előre, és benne ragad a szó. Elhagyta. Elengedte. Fel akarta használni, hogy megmentse Kyou-t, és elengedte. Elengedte Ashurát. Hogy engedhette el? Pont őt?
– Ki vagy te? – szedi össze magát, és teszi fel a kérdését halkan. Képtelen koncentrálni, legalább olyan kétségbeesést érez, mint a kisgyermek, aki elhagyta a kedvenc babáját. Még akkor is, ha éppen nagyon mérges volt rá, és a sarokba rakta pihenni, nem engedte ki onnan régóta. Nincs ott mellette mindig, ha szüksége lenne rá. Ennél ijesztőbbet pedig nehezen tudna elképzelni.

Karakterlap

Akirama Kyou Sora

A Peches Teches

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 600 / 15 000

Hozzászólások: 57

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 9 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ilyen :D

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #8 Dátum: 2017. Aug. 22, 18:24:51 »
Valami nem működik, és ez nekem nem tetszik. Nem mérnek a gépeim úgy, ahogy illene nekik. Mintha direkt valaki keresztbe akarna nekünk tenni. Tovább haladok a munkákkal, elvégre nem állhatok egy helyben. Keresek még több mintát, hátha csak az nem stimmelt, amit beszereztem. Hmm, ez nem jött be. Nézzük, lehet, hogy a gépekben van a hiba. Felnyitom a gépházát az első gépnek a kezem ügyébe kerül, és mélyen végigkutatom. Úgy turkálok benne, mint ahogy egy vakond halad a földben. Elképesztő sebességgel nézek végig minden alkatrészt, ami hibás lehet. Ez a munkám, nem? Persze, hogy gyorsan is meg kellene tudnom csinálni, de nem látok semmit! Az a bajom, hogy nem látok semmilyen hibát, ami lehet a gépben. Hol lehet? Mi lehet az? Hmm. Aztán Makiro-fuku felpattan, amint meglátott valamit, és megindul felfelé a hegyen.
Nem vagyok kifejezetten meghatva attól, amit a hadnagy mond. Habár ismerem a küldetést, és elismerem Makiro-fuku férfiasságát is, lehet, hogy harcban én is segítenék. Mondjuk értem, hogy erősebb mint én, eleve hadnagy, de annyira csak nem vagyok gyenge, hogy kidőljek tőle egyből, vagy ennyire legyengüljek. Én is részt vettem az akadémiai kiképzésen elvégre, és nem vagyok egyáltalán gyenge kidouk terén. Felemeltem a kezem, mint amikor a férfiak fitogtatják az erejüket, éshozzáfűztem mondandómban:
 
"Nem kell félteni, erős kislány vagyok. Kiváló kidou használó, és még tiszt is. Najó, elismerem, utóbbi a tudásom miatt..." Mosolyogtam egyet, és felmértem a környezetemet, és arra lettem figyelmes, hogy eltűntek az alakok, akik után kiáltott társam. Azt láttam, hogy fel kéne mászni a kráter szélére, de valahogy nem tűnt olyan egyszerűnek, főleg miután Makiro-fuku is visszacsúszott. Még el is nevettem volna magam, ha nem lett volna végtelenül ijesztő, hogy az előttem bukdácsoló hadnagy  elvesztette ereje nagy részét. És attól tartok, hogy kettőnk közül ő az erősebb. Mind lélekenergiában, mind testben. Nekem meg mim van? Maximum a fejemmel tudok dolgozni. Megindultam felfele, de akárhogy próbáltam, egy idő után vissza csúsztam. Kezdtem ideges lenni, de szerencsémre/balszerencsémre nem kellett ezzel többet törődnöm. Erőteljesen vakító fény jelent meg a horizonton, olyan, mint egy napsugár, csak durvább... Egy pillanatnyival később, ahogy lenéztem, sőt nem is kellett lenéznem, mert mindenhonnan apró kavicsok kezdtek elemelkedni. Sőt, ha nem lett volna elég, ahogy hátrapillantottam, még az eszközeim is emelkedtek. Na most akkor mi legyen? Ha ezek elszállnak, akkor nem tudjuk teljesíteni a feladatot, ha meg én szállok el, akkor azért nem tudjuk. Ja, nem említettem? Én is elkezdtem emelkedni. Megpróbáltam ezt azt összefogni, néhányat megpróbáltam a helyére küldeni, de hát na, nem igazán könnyű erőt kifejteni, amikor az ember a súlytalanság állapotában van. Közben Makiro is elkezdett repülni. Ez még jobb, a védelmi tornyom is el akar szállni. Felém nyújtja a kardját, hogy legalább egyyütt maradjunk. De... de... Ezt nem hiszem el. Annyira meg akarna menteni, hogy képes volt a kard éles felét fogni? Akkor mindenképpen el kell érnem! Még... egy... ki--

Fény... megint...? Még mindig? Mi? Hol? Víz csobogás? Felülök, és azt látom, hogy valami patak mellett vagyok, egy sűrű erdőben. Rögtön oldalamhoz nyúltam, de hiába. Lenéztem a kezem mellé, és azt vettem észre, hogy mintha kicsit kardtalan lennék. Mikazuki! Mi a franc? Hol a kardom? Ez kegyetlen érzés! Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot! Hol lehet?

"Mikazuki! Merre vagy? Mikazuki!" Szinte teljesen reflexből, ösztönösen kerestem a kardom, és ezzel együtt elkezdtem szólítgatni. Aztán hírtelen bennem ragadt a szó. Egyrészt, mert random szellőket éreztem olyan testrészeimen, ahol ruha kellene hogy legyen. Megint lenéztem, de szerencsémre elkönyvelhettem, hogy ruha van rajtam, csak éppen szakadt. Gondolom a repülés közben a kavicsok, és felszereléseim megvagdostak. Mondjuk sérülésem nem volt nagyon, csak egy két karcolás. Tudjuk be mázlinak. Aztán nyugodtabban körbenéztem. Erdő, patak, fickó, pipa. Heh? Ez nem az akit keresek. Ki ez? Mi? Fehér a haja. Húh! Pacsi. Ezt becsülöm. Vannak hasonló hajkölteményűek, mint én. Vajon Makiro-fuku merre van? És vajon vörös hajú társat kapott? Na de. Nyugodtan megindultam a srác felé, feltartottam a kezem, és lassan, tagolva (nem tudom miért ugyan) azt mondtam neki, hogy: "Békével jöttem. Akirama Kyou, 12. osztag, Mechanikai részleg. Felmérést végzünk a környéken-- vagyis felteszem, hogy a környéken. Te ki vagy?" Közben mosolyt erőltetek az arcomra, nem akarok ellenséges lenni, vagy annak tűnni. Nem szeretem a random szerzeteket. Ki tudja mit akarhatnak. Elvégre veszélyes lehet, és az a vérszín a szemében igazán nem tetszett. Ki tudja, még az is lehet,
 hogy veszett, vagy köze van ehhez a jelenséghez. Lehet, hogy valami szekta hibája, ami történik? Lehet, hogy valami vírus terjeng? Ebbe is bele kellett volna nézni. Nem feltétlen a hely a hibás, lehet, hogy a helyiek! Ez miért nem ugrott be előbb?

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #9 Dátum: 2017. Aug. 22, 19:26:22 »

Sajnos Makiro kísérlete arra, hogy elérjen téged, nem sikerül. Nagyon elmés, és önfeláldozó, mégis, a levegőben képtelenek vagytok közelebb kerülni. Esetleg, ha hosszabb karddal operálna, nagyobb esélye lenne a hölgyeknél. :roll: Most viszont kénytelen beletörődni, hogy nem tud mindenkit megmenteni. Kyou pedig hiába igyekszik, az álom rajta is fog, és ugyanúgy az önkívületben tölti idejét.

Ahogy felébredtek a kardotok nélkül, igen hamar kétségbe estek. A zanpakutou igenis fontos fegyveretek, ahogy a lélekenergiátok is, de nem csak erről szól a shinigami lét. Itt az ideje, hogy minden erőtök nélkül küzdjetek meg ezzel... nos, bármi is ez, amivel szemben álltok. Szükségetek lesz minden erőtökre és furfangotokra, hogy megoldjátok a helyzetet. És a legfontosabb, egymásra.

Mindketten találkoztok egy idegennel, némi bámulás után viszont meg is szólítjátok őket.
 - Békével jöttem. Akirama...
 - Ki vagy te?
.
.
.

Egyszerre szólaltok meg az idegennel, és nem hallja egyikőtök sem, pontosan mit mond, azonban belétek fagy a szó. Megálltok mindketten, nagy szemekkel pillogtok egymásra. A hangja, mintha ismerős lenne, mindkettőtöknek. Mintha az Akirama nevet mondta volna a másik. A ruháitok teljesen eltérőek, mint eddig. Fiatalabbnak tűntök, a hajatok-szemetek színe, a frizurátok közel sincs ahhoz, amit ismertetek. Más emberek állnak előttetek. Mégis... talán ti vagytok azok. Nincs nálatok a zanpakutoutok, nincs lélekenergiátok, semmitek, amivel igazolhatnátok a kiléteteket. Csak egy különös érzés, hogy mintha már ismernétek egymást.

Elég ez, hogy megbízzatok egymásban?

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #10 Dátum: 2017. Aug. 22, 21:27:51 »
Amikor a lányka azzal biztatja, hogy nem kell féltenie, erős kislány, akkor nehezen fogja vissza a nevetését. A hirtelen ingert inkább csendes kis mosolyba szelídíti. Hozzá képest igen visszafogott gesztus, ám annál melegebb, jó érzéssel tölti el az embert, ha ránéz.
– Ezt nagy örömmel hallom, akkor segíthetsz, ha démonmágiára lenne szükség! ^-^ válaszolja, szintén mosolyogva, és nem lenézőn, irónia nélkül. A legtöbb akadémista kis kölyök lenyomná őt a kidou tudásával, ha abban és csak abban kellene megmérkőzniük. Nem akarja ő elvenni a lánytól az örömet, hogy harcoljon, illetve hasznossá tehesse magát. Pontosan tudja, milyen érzéssel töltötte el anno, ha például Shuuichi mellett hasznosnak bizonyult bármilyen képessége. Körülbelül ugyanez a helyzet most vele és Sorával is, nagyon is megérti. Nem tudja, mikor lett ő az erősebb, vagy a felnőttesebb személy, de kifejezetten természetellenes és ijesztő a helyzet így. Mégis kénytelen lesz beleszokni, ha most már el akar boldogulni. Valahogy hirtelen, a felismerés nyomán minden porcikája azért kiált, hogy újra az a hülye kis kölyök lehessen, mint amilyen egy éve ilyenkor volt. Tudja, hogy sokkal nehezebb volt, és sokkal többet kellett küzdenie, de valahogy mégis visszasírja. Hirtelen kedve támad elmenni valamerre messze és egyszerűen csak… megölelni pár arrancart. Régi, szép idők…
Azonban a kellemes álmodozás helyett az események hirtelen fordulnak rosszra. Ő pedig gondolkodás nélkül fogja meg a kardja éles felét, és tartja a markolatot a lány felé. Akárhogy nyújtózkodik, kevés hiányzik, de esélyük sincs együtt maradni. Elrepülnek. Nem tudja, hova repül és hogyan, de mintha egy csónakban úszna egy ideig. Meleg van, ő pedig tudatlan, a teste súlytalan, pont olyan érzés, mielőtt elájult. Valami egészen másra is emlékezteti… a halál. Ilyen érzés lehet vajon lassan és nyugalmasan meghalni?

Nem, nem halt meg. Egy erdőben ébred, azt sem tudja, pontosan hol van. Nem ugyanazok a ruhák vannak rajta, amiben elindult, de ez fel sem tűnik neki. Az is elkerüli a figyelmét, hogy a hosszú copfja sem húzza a fejét. Pedig már nem is emlékszik, milyen érzés rövid hajjal létezni. Mintha kicsit alacsonyabb is lenne, de ez sem tűnik fel neki. Kétségbe van esve, ez az egyetlen érzés, amit biztosan tud. Ugyanis, ahogy meglátja a lányt, a kardjáért nyúlna, de nincs ott. Még csak nem is gyanakszik, hogy nem lehet nála. Számára ez igen egyértelmű, fogta Ashurát, nem rendeltetésszerűen használta, és biztosan elengedte őt is, amikor elájult.
Két személlyel érkezett erre a küldetésre. Az egyik mellette sétált, a másikra pedig ma panaszkodott, hogy folyamatosan ott liheg a sarkában. A fülébe lihegett, szavakat suttogott neki, nem hagyta létezni. Vagyis nem hagyta megnyugodni, és élvezni az életét. Most viszont értékelné, ha itt lenne a nyomában. Nem lenne egyedül, mint a kisujja. Mielőtt az Akadémiára került volna, ehhez volt hozzászokva. Most viszont félelmet érzett, az egyedüllét miatt. Nem volt senki, aki megmentse a hátsóját, vagy éppen csak némi támaszt nyújtott volna neki. Még az sem, akinek a szelleme kísértette volna. Egyedül. Teljesen egyedül.
Ezt a magányt törte meg a lányka a megjelenésével. Végigpillantott rajta, és egészen gyanús volt. Mégsem tudott fellépni ellene, a tudat, hogy milyen helyzetben van, teljesen megbénította. Csak annyit kérdezett tőle, ki is ő pontosan. Nem hallotta, mit mondott a másik, de pontosan ugyanabban a pillanatban szólalt meg, és ugyanakkor is hallgatott el, mint ő. Nem értette a szavakat rendesen, de mintha ismerős nevet mondott volna. Hova tovább, mintha a hangja is ismerős lett volna. Benne ragadtak a szavak, megdermedt, és értetlenül pillogott a lányra.
Nem érzett rajta lélekenergiát, és abban is egészen biztos, hogy sosem látta még. Shinigamira egyáltalán nem hasonlított, a viselkedése sem volt jellemző. Tétován helyezte súlyát egyik lábáról a másikra, vakargatta meg a tarkóját. Akármit csinált, nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy ismeri ezt a lányt. Igen fiatalka is, egyáltalán nem hasonlít Sorára. De ahogy nézi a tekintetét… egy pillantra megbabonázza. A furcsaságok napja ez, végül is bármit hajlandó elhinni. Mégis, ki kell derítenie, kicsoda ő. Hiába kérdezgetné, annak senki nem hinne ezek után. Az érzékeik egyértelműen össze vannak zavarva, de ennek a tudatában sem figyel jobban. Fel sem tűnik neki, ő maga mennyire más, még mindig, csak a másikat figyeli.
Hogyan deríthetné ki, hogy ő Sora? Mi van neki, amit bárhonnan felismerne, ami nem függ össze a kinézetével, az erejével? És amúgy is, hogy lehetne ő…? Na jó, ezen inkább nem kezd el filózni, mert igen hamar belebolondulna a dologba. Végül felszívja mellkasát, erősen gondolkodik. Tégla… bárcsak itt lenne Tégla! Megmenthetné a mai napot is! De most éppen mindenféle felszerelés nélkül kell boldogulnia, és egyedül törnie a fejét.
Aztán eszébe jut valami, szinte hallja az aprócska hangfoszlányt, amit nagyon élesen megjegyzett az elméje. Az ötlet megvan, már megy is, pár lépést tesz a lány felé, majd direkt, a harmadik lépésnél orra esik, úgy tesz, mintha nem tudná tompítani, és nagy jajjgatások között vágódik el, majd a hátára fordulva nézi, hogy forog vele a világ, sőt, még egy falevél is a homlokára ragadt.
(Mesélői dobás eredményeként >19/20<) A Soranevettető akció sikerül, amennyiben az akció elég vicces a lány számára, egyből felismeri a hangot. Ha megismeri, fel is pattan, és meg is öleli a lánykát. Még akkor is, ha ő még nem jött rá, hogy kicsoda. Az a lényeg, hogy megtalálta, és itt van, egyben… nos, kicsit másként, de a lényeg, hogy életben van.
 – Tudtam én, hogy te vagy az, Hahota Kisasszony, nem bújhatsz el előlem! – kacsint a lányra, majd jókedvében ő is nevet kicsit, derekára rakja a kezeit. Amint kiörömködte magát, újra meg van lőve, hogy mi történik, mi történt velük. Nem jutott semmivel előrébb tulajdonképpen, de legalább már nincs egyedül. Ez is valami, most már dolgozhatnak a megoldáson.
 – Te okos vagy, Kyou-chan, van valami ötleted, mi történhetett ott a kráternél? Vagy, hogy mi lett velünk? És a cuccainkkal? Látom, neked sincs meg a kardod… – motyogja a mondat végét halkan, mert elgondolkozik. Lehet, hogy nem kizárólag az ő hibája, hogy nincs meg Ashura? Mindegy, ezzel ráér később is foglalkozni, nem is az a lényeg, kinek a hibája, inkább az, hogy megtalálják őket, és magukat.
 – És ami még fontosabb, hogy csinálunk vissza mindent? Nagyon csinin festesz így is, de személy szerint szeretném visszakapni saját magam – sóhajtja, miközben végignéz magán. Egy nyeszlett tizenéves lett belőle is, rövid hajjal. Remek, ennél jobban nem is alakulhatna a laza, nyugis kis kutatós küldetés. Minden esetre reménykedik, hogy a lány előáll valami használható haditervvel, mert ő egyelőre kissé meg van lőve.

Karakterlap

Akirama Kyou Sora

A Peches Teches

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 600 / 15 000

Hozzászólások: 57

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 9 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ilyen :D

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #11 Dátum: 2017. Aug. 22, 22:45:02 »
Közös repkedésünk végén csak sikerült kidőlnöm, Kellemetlen, hogy így alakult, de ez van. Szépen lassan elvesztettem az eszméletem. Kellemes érzés volt egyébként. Nyugtató. De valahol mélyen mégis felkavaró, és nosztalgikus. Ami ez esetben nem biztos, hogy jó. Emlékeztetett valamire, amire nem akarok emlékezni. Mindegy, így alakult.
Miután felkeltem a tóparton és realizáltam, hogy nem vagyok jó helyen, és még csak jó társaságban sem, ugye odasétáltam ahhoz a sráchoz, akit láttam. Mintha idősebb lett volna, mint aminek éreztem magam. Furcsa érzés volt, mintha nem is magam lennék. Lehet, hogy ezért van olyan érzésem, hogy ismerem őt? Nem, ez más. Ez saját. De ki? Honnan? Gyerekkoromból? Nem, ez újabb. Hmm. Kérdésfeltevésekben közepesen jó vagyok, ez nem feltétlen lesz ezért nehéz. De hogyan is deríthetném ki, hogy kicsoda. Lehet, hogy ő is így áll hozzám? Ő is ismer, vagy csak én ismerem őt? És ha azt is mondja, hogy ismer, hogyan tudja bizonyítani? Mi az a megmozdulás, amitől el tudom hinni, hogy ismer? És ki ő? Olyan sok kérdéesm lenne, amire nem kaphatok tiszta választ. Ha meg mégis, akkor honnan? Tőle? Az nem lenne az, hiszen nem ismerem. Vagyis de, csak nem tudom, hogy ki ő. Nem hasonlít senkire, akit ismerek. Mégis, van valami ismerős abban a tekintetben. Mintha csak nézne ki a fejéből, és azt sem tudja, hogy hol van, olyan, mintha nem lenne a helyzet magaslatán-- Makiro-fuku? Csak nem? Nem lehet, mitől lenne rövid fehér haja? Mármint az nekem van... :/ Mi az a mozzanat, amitől felismerne...?
Minek is próbálok kigondolni valamit? Amilyen idióta, kitalálja a legegyszerűbb megoldást, és mit ne mondjak, meg van vele, és extra effektív lett. xD Majdnem a földön fekszem megint a röhögéstől, miután képes volt elesni a saját lábában. Ez a srác folyamatosan megnevettet. De nagyon. Sőt, a megnevettet kifejezés kicsit keveset mond. Nem tudom, hogy mi olyan vicces benne, de valami megfogott. Nem, nem, nem. Nyílván nem szerelemről van szó, a komoly emberi kapcsolatokat kerülnöm kell, nem tettek jót soha, és fáj, ha vége, nyílván nem ez van mögötte, egyszerűen a random szétszórtásga fáj valahol belül. Talán az, hogy magamon nem tudok így nevetni. De akkor tulajdonképpen most kinevetem őt?

"Makiro-fuku?" És amúgy is, miért hív Hahota Kisasszonynak? Miért leszek minden ismerősöm közelében valamilyen Kisasszony előbb-utóbb?  De erre most nincs időm, és sajnos nincs semmilyen felszerlésem, ezért nem tudom kitalálni, hogy hol vagyunk. Felmérem a környéket, minden kiscserkész, és túrista tudásomat beleadom, hogy pontosan merre vagyunk, mikor, és hol. [20/20 feltérképezésre :P] A Nap (habár nem konkrét nap, de az mindegy, jelzi az időt...) állásából szerencsésen ki tudom olvasni, hogy dél múlt tizenhárom, és fél perccel, ami elvileg azt jelenti, hogy elég ideig voltunk kidőlve, este hat óra óta. A patak észak-déli irányban folyik, ami annyit tesz, hogy egy forrástól vagyunk feltehetően délre. Azaz egy tóhoz érhetünk déli irányban. A víz édes, így a tengeri eredet biztos kizárt, és patak nem folyhat tengerből, az szimplán baromság lenne... :roll: A patak folyik ugyan, de ki nem látok, így ebből merek arra következtetni, hogy hegyről folyhat, ami azt jelenti, hogy közel lehetünk a hegyünkhöz, amiben ugye van víz. Ez nem jelent semmit sajnos... Ez csak tipp.
"Fogalmam sincs egyelőre, hogy mi történt, talán egy illúzióban vagyunk. Amit biztosan tudok mondani, hogy dél múlt, és hogy a patak délre folyik. Valószínűleg forrásből, és lehet, hogy a hegyünkről, de ez csak tipp." Ennyivel tudok egyelőre sajnos szolgálni. Kicsit rosszul érem magam, mert nem igazán tudtam választ adni a hadnagy kérdésére. Ugyan jött egy pillanatyi szikra, de elég halovány, mindenesetre segíthet... "Lehet, hogy  itt vannak a cuccaink, sőt, az is lehet, hogy még mindig a hegyen vagyunk, csak illúzió alatt."
Elég gyenge gondolat, tudom, de ki tudja, lehet hogy beletrafáltam. Hogyan tudunk innen kijutni, és visszatérni a mérésekhez? Lehet, hogy felesleges lenne, mert hogy éppen a legjobb helyen vagyunk, a problémák forrásánál. Néha a legkellemetlenebb helyzet a legkényelmesebb. Ezt egy nagyon bölcs ember mondta. Én. Na de, ha visszagondolok a kezdetére a bakinak, egy erős fényt láttunk, és én személy szerint azt láttam megint, amikor keltem. Lehet, hogy valójában tényleg egy illúzióban vagyunk? Ajjaj, kezdem elhinni, és az nem biztos, hogy a legjobb, és legegyenesebb út a kijutáshoz. Ha tudnám mérni a dolgokat. Reiatsu? Lehet, hogy a reiatsu a kérdés?-- Nincs Makiro-fukunek egyáltalán? Mi ez? Kész. Utolsó pont, nem lehet más, csak egy nagyon erős illúzió.
"Hadnagy, szerintem egy illúzió lesz tényleg a válasz. Abból pedig nagy lélekenergia kisüléssel talán kijuthatunk, de nem érzek az irányából egyáltalán. Illetve a másik mód, persze, ha ez tényleg illúzió, hogy legyőzzük per megszüntessük a forrását. Csak akkor jön a kérdés, hogy ki avagy mi, és hol van?" Ennél jobbal már tényleg nem tudok előrukkolni. Ha nem illúzió, akkor valami más típusú kidou lehet, ami engem bőven túlszárnyal, és elmondása szerint, a társamat is. Ha ez utóbbi, akkor nem látom esélyét a győzelemnek, főleg addig, amíg egy vörös kislány vagyok. Ezt mivel érdemeltem ki?

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #12 Dátum: 2017. Aug. 22, 23:20:43 »

Ügyesen megtaláljátok a módot, hogyan ismerhetnétek fel egymásban az apró részleteket. Azokat, amiket akkor sem tudnak elvenni tőletek, ha a testetektől megfosztanak benneteket. A lelketekben van valami, az erején felül, ami egyedivé tesz titeket, és amitől azok vagytok, akik. Ezt még a jelenség sem tudta elvenni tőletek. Az egymásra találás pillanata pedig kellemes, Makiro magányát is száműzi.

Sora könnyedén figyeli meg a környezet sajátosságát, a Nap állásából, a víz folyásából, a fák növényzetéből könnyedén megmondja, pontosan mennyi az idő, illetve merre vannak az irányok. Sőt, még a terep sajátosságaira is tud következtetni, ami pedig nem túl meglepő a tizenkettedik osztag tisztjétől. Amint befejeztétek a tanakodást, úgy döntötök, megkísérlitek követni a folyót, révén az az egyetlen biztos pontotok.

Út közben pedig arra lesztek figyelmesek, hogy az érzékeitek egészen máshogyan működnek, mint eddig. Sokkal kevésbé kézzel fogható információt nyújtanak a környezettől - mintha nem lenne többé lélekenergia, nem tudnátok annak segítségével tájékozódni, másokat bemérni. Ehelyett viszont olyan, mintha lenne egy hatodik érzéketek. Ahogy haladtok a folyó mellett, egyre inkább úgy érzitek, nem vagytok egyedül. Nem láttok senkit, nem hallotok ágzörgéseket. Valakinek, vagy valaminek a jelenléte tölti be a teret közöttetek. Mintha szellemek cikáznának a fák között, ők kísérnének titeket utatokon.



A sűrű erdő végében egy tisztás vár titeket, amit kettészel a patak, majd eltűnik a sziklák között. Nem, nincs akkora mázlitok, hogy a hegy lábánál legyetek, nem is ismerős a terep. Csupán pár szikláról van szó, amelyek az ég felé meredeznek, elnyelik a patakot, és ki tudja, merre vezetik tovább. A kövek tetején azonban egy különleges teremtésre lesztek figyelmesek. A lány haja két hosszú copfban lóg, a szellő kedvére szórakozik velük. Csinos öltözékében lassan lépked a köveken, óvatosan. Észre sem vesz titeket, a távolba tekint, valamit nagyon figyelhet a kis kialakított vadlesről. Nem vadászik, fegyver nincs nála, kifejezetten ártalmatlannak tűnik. Azonban a sziklák csúszósak, ő pedig figyelmetlen. A következő lépését elvéti, és zuhanni kezd.

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #13 Dátum: 2017. Aug. 23, 12:09:31 »
Ahogy a lány vonásait méregeti, talán nem is olyan ellenséges. Sőt, egészen úgy fest, ő is hasonlóan érez, és hasonló furcsaságokat gondol róla. Nem úgy tűnik, hogy merne lépni valamit az ügy érdekében. Mondjuk az is jó lenne, itt állni, és csak így nézni egymást még pár napig, de attól sajnos semmivel nem lennének előrébb. A küldetést már el is felejtette, most elsődleges az, hogy visszaszerezzék a holmijukat. A saját testükről nem is beszélve.
Egészen biztos technikát vet be, a nevettetés eddig is jól működött Sorával. Most is sikere van, még akkor is, ha láthatóan megjátszott a dolog, a nevetés felhangzik, és alig bírja abbahagyni. Egyből felismeri, az volt az első, amit ma reggel hallott a tiszttől, nagyon is megjegyezte. Gondolkodás nélkül pattan fel, a siker örömében még meg is ölelgeti kicsit a lányt. Már nincs is olyan nagy méretkülönbség kettejük között. Sora is összement, de Makironál kifejezetten látványos, hogy már nem a két ajtós szekrény szerepében tetszeleg.
– Személyesen – kacsint a lányra, amikor neki is leesik, hogy miért örül ennyire a nevetésének. Amint összeszedte magát, megkérdezi, ő vajon mit gondol erről az egész helyzetről. Régóta kitapasztalta már, mi az az arckifejezés, amit bárki bevesz. A tökéletes koncentrációt hitteti el vele, úgy néz rá, mintha értené miről beszél. Neki kicsit magas ez az egész… még mindig a hegyen vannak, illúzióban? Húúúúha… akkor… akkor miért nem érzi Ashurát? Itt kellene lennie mellette, éreznie kellene. Nem érti ezt az egészet, inkább nem tesz fel ilyen furcsa kérdéseket, mert nem szeretné, ha Kyou agya is kisülne a gondolataitól, mint az övé.
– Nem tudom, pontosan mi történhet, de jó lenne követni a vizet, biztos találunk valamit a partján. Dél van, ebédelni kellene – mondja ki, majd megdermed egy pillanatra. Vesz pár nagy levegőt, a hasát tapogatja. Megvan még. De valami furcsa, valami nagyon furcsa! Dél van, és nem az ebéd az első gondolata, csak a második, és az sem olyan elemi erővel tör rá, mint szokott. Valami nagyon nincs rendben itt. Kell neki pár másodperc, mire leesik neki.
– Nem érzek éhséget! Kyou-chan, te éhes vagy? Érzel valamit? – kérdezi, kifejezetten kétségbeesetten, miközben a lány vállait elkapja, és egy kicsit megrázza, hátha attól jobban érzi. Ismét visszaveszi a kezeit és a hasát tapogatja. Fáradt sóhajt hallat. Mindig éhes. Minden nap, minden percében. Most mégsem éhes, nem érez semmi ilyesmit, a gyomra nem morog. Erről csak egy dologra tud következtetni.
 – Mintha egyszerű, mezei lelkek lennénk, Kyou-chan… – motyogja végül csalódottan. Sóhajt egyet, és leül a patak partjára gondolkozni kicsit. Megnézni magát a víz tükrében, nem látja teljesen tisztán, de pont elég, hogy tudja, ez nem ő. Valaki más néz vissza rá, és ettől is megijed. Nem tudja, mi van vele, amióta Ashura egyszer elszabadult, ismét fél dolgoktól, meg van rettenve. Persze, nem látszik rajta, és nem reszket egy sarokban, de férfiasan be kell vallania magának, hogy igenis van olyan, amitől ő is fél. Megmossa az arcát, a hideg víz kifejezetten kellemetlen érzés, de nem használ. Pedig milyen jó lenne, ha most csak úgy felébredne, és ismét ott lennének a kráternél, és mindennek vége lenne. Folytathatnák a régi életüket. Meg is csípi magát párszor, hátha az legalább használ valamit. Semmi. Nem ébred fel.
– Na jó, akkor indulás, nincs mese, vissza kell szereznünk magunkat valahogy! – nyugtázza a helyzetet, ahogy felpattan, a rá jellemző lelkesedéssel mutat… a rossz irányba. Amennyiben Sora beállítja őt a helyes irányba, már el is indul a patak mellett, csendesen a gondolataiba mélyed, kivételesen nem érzi az ingert, hogy órákat beszélgessen. Pont most nincs itt Shiki, pedig néha mennyit adna egy nyugodt sétáért, vagy csak pár nyugodt percért Maki oldalán…
A patak egyre vékonyabb, szinte el is tűnik, majd kövek állják útjukat. A víz átcsorgadozik közöttük, de ők igen nehézkesen tudnának tovább haladni. Ahogy felnéz a kövekre, egy igen különös megjelenésű hölgy áll ott. Mintha valami különleges alkalomra öltözött volna így ki… hova mehet vajon? A távolba tekintget, nyújtogatja a nyakát, könnyedén lépked a kövek tetején, nem fél attól, hogy leesik. A haja olyan hosszú, hogy szinte el sem hiszi. Hogy tud ezzel létezni? Teljesen összegabalyodik, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg a földig ér. Ő biztosan orra esne folyamatosan, ha ilyen hosszú lenne a haja. Mondjuk még van ideje ennyire megnöveszteni, de nem kifejezett célja.
Egy pillanatig gondolkozik el ezen a problémán, amikor a lányka megcsúszik, ő pedig megpróbálja megmenteni a lányt. Oda is vetődik, hogy elkaphassa, ám (mesélői dobás eredményeképp >2/20<) ez nem úgy jön össze, ahogy azt ő elképzelte. A kellemes, hercegnős elkapás helyett ő maga is orra esik, a lány alá. Igaz, tompít az esésen, de mindketten megütik magukat, Makiro még a fejét be is veri kissé egy kőbe. A világ kicsit forogni kezd vele, nagyot sóhajt. Jellemző, ilyen az ő szerencséje… egyszer próbál menőn hősködni egy másik testben!
– Üdv, kedves hölgyike… – motyogja a lány alól, mintha be lenne csiccsentve. – Meg tudná mondani, hol vagyunk?

Karakterlap

Akirama Kyou Sora

A Peches Teches

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 600 / 15 000

Hozzászólások: 57

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 9 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ilyen :D

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:黄昏時 - Tasogaredoki
« Válasz #14 Dátum: 2017. Aug. 23, 15:47:07 »
Az idegességem kicsit talán alábbhagyott, miután végre Makiro-fuku is elismerte, hogy ő az. Gondolom, hogy az egész orra esős jelenetet azért csinálta, hogy biztos legyen abban, hogy tényleg én vagyok én. De hát ugye miért számítottam többre :roll: Nem akarom leszólni, de elképesztően kreatív, és gyenge megoldás volt. Ezen majdnem akárki nevetett volna. Mármint könyörgöm, még melákként is idiótán nézett ki, amikor bénázott, nem hogy így, mint egy kamasz kölök. Mondjuk pont én mondom, épp hogy kimásztam ebből a korból. Vagy kórból, ugye, attól függ, hogy hogyan néz rá az ember vissza. Aztán végülis társam majd két-három percig ölelgetett, hogy "Kyou-chan!", felteszem stresszelt, hogy elbukta a feladatát. Vagy nem tudom. Nekem hírtelen fontosabb volt a kardom... :roll: Persze ki tudja, hogy milyen indíttatásból viselkedik úgy, ahogy, elvégre nem igazán ismerem. Ez az első alkalom, hogy így találkozunk. Lehet természetesen, hogy már láttuk egymást, elvégre amilyen nagy Seireitei, olyan kicsi is. Akárkivel megfordulhattam egyszerre egy kocsmában, vagy pölö Kingyouban is. Akár kapitányokkal is, mondjuk az nem valószínű, őket talán megismerem. Szóval összegezve nem tudom, hogy miért viselkedik ilyen ragaszkódón velem, de csak eldől előbb utóbb.
Szóval az egész helyzetjelentésem után, és miután a Hadnagy is elkönyvelte, hogy ebéd idő van, elkezdett problémázni, hogy nem éhes. Ami alapból nem lenne baj, de ez őt megérintette rendesen. Én nem szoktam nagyon éhes lenni, mivel kevés lélekenergiát használok, de olykor olykor meg jön az étvágyam, és utoljára én is este ettem csak. Egy enregia szeletet. Az pedig nem sok. Mondjuk feltöltötte az energia készletemet. Arról ne is beszéljünk, hogy egyikünk lélekenergiáját sem érzem. Aztán miközben nagyban beszélt, megragadott, és elkezdett rázni, mint az őrült. Azt sem tudom, hogy miért, de valószínűleg megint csak frusztrált. Elengedem, nem nagy dolog. Kibírom, ha neki ettől jobb lesz. Nekem amúgy is mindegy, erős a gyomrom... ^^

"Tényleg olyan..." mondtam a lelkekről szóló felvetésére.
Végül leült a partra. Nagyon szomorkásnak tűnt, és az meg valahogy nem passzolt a személyiségébe. Rövid vacilálás után végül odamentem hozzá, átkaroltam a vállát, leültem mellé, és magamhoz húztam. Nem tudom, hogy mennyire tetszik neki, de nem akarom elengedni. Nem szeretem, ha valaki szomorú, mert pontosan tudom, hogy az milyen. Nem az én stílusom akárkit is magára hagyni, és az eddigiek után, még talán nem is zavarja. Mármint eddig ő ölelgetett, most egy kicsit hadd csináljam én is. Nekem is kijár kicsit az anyáskodás, nem? Még így gyerekek nélkül is... Előbb kéne mondjuk valaki, akitől lehetne gyerekem mondjuk... :/ Az még talán ráér. Főleg lélekként, nem kell semmit siettetni. Még életben leszek egy darabig valószínűleg. Mármint lélekként. Mert amúgy halott vagyok... Meh, kicsit nehéz felfogni. Nem is lehet szerintem ezt egyértelműen megválaszolni. Mármint jobban élek, mint anno, amikor még Nagoyában laktam.
Végül Makiro-fuku felpattant, és elmutatott egy irányba, hogy akkor induljunk. Erős facepalmot láthattunk a részemről, odasétáltam, megragadtam a vállait, és megfordítottam. Ezúttal végre irányba állt. Tudom, tudom, lehet, hogy szarul fogja magát érezni, de jobb, mintha rossz irányba haladna, nemde? Meg hát én sem akarok eltévedni. Szóval ezzel a felhanggal el is indultunk, és haladtunk a kijelölt irányunkban. Egy idő után azonban volt valami ami zavart. Nem tűnt úgy, mintha őt zavarta volna, de engem nagyon is zavart. Mintha nem is haladnánk, vagy nem tudom. Nem tudtam kivenni rendesen a környezetet, pont olyan, mint amikor az ember sokat iszik, és a részegség határán van. Tudom, hogy ott vannak a dolgok, de nem tudok rákoncentrálni, vagy fókuszálni, vagy akármit csinálni. A fák kezdtek elmosódni, és az egyetlen fix pontom Makiro volt. Oké, ez olyan, mint valami shoujo manga megint :/ Nem így értem, na. Csak rá tudok még fókuszálni, mert ő nem olvad bele a háttérbe. De már a fák susogását is messzinek hallottam, és a patak csobogását is. Ez nem jó, nagyon nem. Nem, nem. Kell valami megoldás hosszú távon, mert ez nagyon zavaró.
Aztán hosszú sétácska után elértünk végre egy tisztásra. Vagy valami olyasmi. Füves terület, közepét kettészeli a patak, és van egy szikla kiszögellés útközben. Ez valahogy a kiinduló pontunkra. Mármint a "bázisra", amit társam talált nekünk a hegyen. Lehet, hogy csak azért mert egy kiszögellés van itt is. Sőt, azon felül még egy hölg is akad rajta. Már indulnék is az irányába, amikor megcsúszik a köveken, és elkezd leesni. Sajnos megint be lettem előzve, de még hogy... Makiro-fuku ahsoncsúszva kapta el végül, de csak tompításnak volt jó. Ilyen magasztosan csúszni még senkit sem láttam. Valahogy elért egy olyan szintet, amit embernek nem szabadna elérnie. Mármint a bénasági rátán. Szóval éppen lovagias akar lenni, és oda jut, hogy csak párnának jó. Elképeztő, Hadnagy, elképesztő.

"Jól vagy?" fordultam a lányhoz, majd utána társamhoz egy kevésbé kedves módon: "Mire is számítottam, Balek Hadnagy? ^^" Elmosolyogtam a végét persze, de ott van benne az él. Figyeljen már nlha magára is, mou...