Szerző Téma: Alea iacta est  (Megtekintve 1019 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Alea iacta est
« Dátum: 2017. Okt. 12, 23:52:33 »

A hét gonosz: Mizushima Shuuichi, Osaka Makiro,  Uzumi Kaori,  Shiba Kamiko, Masachika Shiki Mio, Mizushima Hanabi, Miyazawa Sachiko

Mindannyian pokollepkét kaptok, hivatalos küldetésre kell mennetek. A gyülekezési ponton azt tapasztalhatjátok, hogy egyre érdekesebb lesz a színes társaság - arról nem is beszélve, hogy két hadnagyot küldenek ki az esetre, és a csapatot más erős shinigamik is segítik. Mindenki megkapja a saját kis mappáját, a küldetés részleteivel. Hagynak nektek némi időt, hogy a senkaimon előtt áttanulmányozzátok a feladatotok.

Amerikába kell utaznotok, az emberek világába. Egy nagyon furcsa anomália kivizsgálása közben sok shinigami odaveszett, minden bizonnyal ezért küldenek titeket - nem szeretnék a véletlenre bízni. Odafent, az irodákban pedig úgy gondolják, hogy ez a csapat egy roppant szerencsés összeállítás, már-már szupercsapat. Makiro és Shuuichi képviselik az erőt, no meg tisztelt hadnagyok, Hanabi okos is, remek is a kidouk terén, Shiki a kivégzőosztag feje, Kamiko és Sachiko pedig egy-egy tiszt a hadnagyok mellé, hogy azért legyen kit beáldozni a harcmezőn, ha úgy van. Az anomáliáról jelentések nincsenek, a kiküldött csapat nem tért vissza. Legalább annyira tájékozottak a problémában, mint a jelenlévő shinigamik kompetenciájában.

Shuuichi és Makiro: A ti feladatotok a csapat koordinálása, a feladat sikerességének biztosítása. Noha nincs egyértelműen leírva, ha nem jártok sikerrel és életben maradtok, tiétek a felelősség.

Hanabi: A te feladatod a lehető legtöbb adatod begyűjteni az osztagod számára a jelenségről. Joggal feltételezik, hogy eddig ismeretlen teremtmény alakult ki, és nagyon hálásak lennének, ha a küldetés megmentése közben némi mintagyűjtéssel is foglalkoznál.

Shiki: Nincs kifejezetten feladatod megadva. Egyre gyanúsabb lesz, hogy a tanács direkt küldött el erre a küldetésre, hogy próbára tegyen. Nem bizonyítottál még, a visszatérésed óta, hogy mennyire vagy kompetens. Lehet, hogy féltened kell a pozíciód?

Kamiko és Sachiko: A ti feladatotok a hadnagyotok segítése és védelmezése a küldetés során, illetve tapasztalatszerzés. Szeretnék, ha sikerülne fejlődnötök valamelyest, ezért azt javasolják, jól figyeljétek bölcs hadnagyaitok kifinomult munkáját, technikáit.

Kaori: Neked elvileg csak az lett volna a feladatod, hogy beugorj valaki helyett és kividd az utasításokat a shinigamiknak. A senkaimont nyitó shinigami azonban megállapítja, hogy valaki nem érkezett meg a küldetésre, ezért önkényesen "hozzácsap" téged is a többiekhez, egy könnyed kis taszítással.

A kapun átlépve megérkeztek az emberek világába, ahol viszont egy nagyon furcsa helyen találjátok magatokat. Egy hatalmas, gyönyörű villa udvarán értetek földet. Máris érzitek azt a tömény, átható lidérc-lélekenergiát, ami miatt jöttetek. Azt sem furcsálljátok már, miért vagytok ennyien, Kaori, Sachiko és Kamiko számára még ijesztő is lehet. A villa pompája ennek ellenére csalogató és hatalmas, egy kilométerre lehet tőletek, de még ilyen távolságból is jól látjátok. Az pedig igen egyértelmű, hogy a probléma odabent van.

Határidő: 2017. 10. 22. 21:00

Karakterlap

Shiba Kamiko

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 26

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 13 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#950736 és #933E66


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #1 Dátum: 2017. Okt. 14, 14:41:35 »
Üzenetet kaptam, miközben a napi edzésemmel voltam elfoglalva, ezt általában nem viselem túl jól. Morgolódva hagytam félbe a feladatot, nyúltam egy törölközőért, hogy az izzadtságot felitassam a bőrömről. Fél kezemet kinyújtottam, hogy az apró, fekete pokollepke az ujjamra szállhasson és átadhassa az üzenetet. Enyhítő körülmény, hogy kifejezetten fontos volt a mondanivalója – úgy néz ki, ma küldetésre kell mennem. Lehet, hogy alaptalanul, de azt hittem már, hogy a Gotei nem bízik bennem a történtek után és nem mer küldetésre küldeni. Lehet, hogy csak képzelegtem, és ezt is beállíthatom a számos, feleslegesen paranoid gondolatom közé. Régóta voltam már Soul Societybe zárva, így reménykedtem benne, hogy kiszabadulhatok végre és… láthatok egy kis világot. Valahol, a komfortzónámon kívül megoldani egy küldetést igazából kikapcsolódásnak tűnt az én helyzetemből. Az edzés befejezése helyett vettem egy gyors zuhanyt, és a shinigami egyenruhámmal, zanpakutoummal felfegyverkezve indultam el az első osztag felé.
Meglepődve nézelődtem, mivel én érkeztem meg elsőként a találkozási pontra. És komolyan kezdtem megzavarodni, hogy jó helyen vagyok-e éppen. Úgy néz ki, az első osztagos shinigamik az én gyengéim, sosem fogom tudni őket a helyükön kezelni. Kifejezetten tartok tőle, hogy odamenjek, pedig megpillantok egy, a papírjait unottan olvasgató tisztet. Semmi baj, Kamiko, nem fogsz rá borítani semmit. Ő lesz álmaid tisztje, jófej lesz, segítőkész! Megváltoztatja a sztereotípiáidat az irodistákkal szemben. Talán még meg is kedveled majd, bizony. Folyamatosan ehhez hasonlókat mantrázok, miközben felé indulok, finoman megérintem a vállát.
– Anou, nem tudom, hogy jó helyen vagyok-e, de... a küldetésre jöttem – magyarázom el neki, hogy mi a francot akarok, és a hangom sokkal halkabb és vékonyabb, mint általában. Már attól zavarban vagyok teljesen, hogy rám pillant a papírja helyett, és összeugrik a gyomrom egy apró gombócba.
 – Mindjárt kiderítjük… neve, osztaga? – válaszolja, én pedig majdnem elhiszem neki, hogy ő barátságos lesz.
– Shiba Kamiko, juuichibantai – válaszolom, és közben összeszedem a hangom, és már sokkal inkább úgy hangzik, mintha én mondtam volna. Sőt, még ki is húzom magam, hogy véletlen se legyek egy kis görnyedt hernyócska. A tiszt nézegeti a lapokat, összevonja a szemöldökét, majd ismét rám pillant.
– Jó helyen van, de ugye tisztában van vele, hogy a gyülekezési időpont egy óra múlva van…? – kérdezi, miközben összetöri minden reményem. Vörösebb leszek, mint voltam, egyre gyorsabban ver a szívem és nagyon próbálom visszanyelni. Nem megy, és már sejtem, mi fog történni, de tenni nem tudok ellene.
– Nekem ezt nem mondta senki, arról nem is beszélve, ha lidércekről van szó, tudja mit művelhetnek egy óra alatt?! Mi lenne, ha nem csak vakargatná a tökeit itt, hanem megsürgetné a többieket?! – zúdul ki belőlem az összes feszültség, amit a helyzet okozott, szokás szerint olyan formában, amit borzasztóan szégyellek. Pedig… ő olyan kedves volt hozzám, és abban a pillanatban, hogy befejezem a kiabálnivalóm, látom az arcát, máris borzasztó bűntudat támad bennem, amitől csak még feszültebb leszek. Összeszorítom gyorsan a fogaimat, hogy egy szó se hagyhassa el már a számat. Úgy festhetek, mint valami hisztis, elkényeztetett hercegnő… úgyhogy inkább csendesen félrevonulok.
Kényelembe helyezem magam, biztos vagyok benne, hogy ezek után nem fog megsürgetni senkit, vagy elhalasztja a küldetést, én pedig várhatok itt. Előveszem a kardom, és azt kezdem el tisztogatni. Az edzés maradványai még rajta vannak, nem feltűnő, de én látom, hogy nem elég szép. Nagyon nagy becsben tartom a kardom, de idáig nem volt időm megtisztogatni – ez viszont remek alkalom lesz rá. Fényesre és tisztára polírozom, csak utána elégszem meg vele és rakom vissza a tokjába. Közben elég sok idő eltelt, lassan kezdenek szállingózni a tisztek, heten leszünk összesen.
Amikor meglátom, hogy a hadnagyom is megjelenik, reménytelen sóhajjal döntöm előre a fejem, és temetem arcom a tenyereimbe. Megértem, hogy csúnyán viselkedtem, megérdemlem a büntetést, de ezt még én is kicsit túlzásnak tartom. Nem is a hadnagyságával van a legnagyobb gond, a személyiségét valahogy elviselném, de a kiléte miatt totálisan kiborulok a környezetében… minden egyes alkalommal. Emiatt pedig próbálok láthatatlan maradni, és egy könnyed, tiszteletteljes meghajlással, a lehető legkevesebb interakcióval üdvözölni őt.
A csapat része lesz még egy hadnagy, aki legalább annyira fárasztó, mint Shuuichi, ha nem rosszabb, a kettő együtt pedig igen halálos kombináció. Meg aztán ott van a vörös és a kék hajú lányka is, akiket úgy tűnik, mindenkit ismer, rajtam kívül. A fehér hajú lány szintén ismeri a másik hadnagyot, és a kék hajút. Megérkezik Kaori is, akinek egy halvány mosollyal intek, és megkapjuk tőle a feladatokat. Miközben kinyitom a mappát, figyelem őket, és komolyan az az érzésem támad, hogy itt mindenki ismer mindenkit rajtam kívül. Először is, fogalmam sincs, ez miért üt szöget ennyire a fejemben, másodszor pedig nem tudom, miért érzem, hogy zavar. A mappa mögé bújva gyorsan megrázom kicsit a fejem, és inkább a feladatra koncentrálok.
Amerikába kell mennünk, az emberek világába. Ezaz! Még csak nem is Japán, hanem Amerika, egészen más világ, más kultúra. Igaz, biztosan nagyon elveszett leszek benne, mert nekem néha még Soul Society is furcsán modern, de erre vágytam, egy kis extrára, egy kicsit másra. Ismeretlen anomália, ami sok shinigami halálát okozta már…? Nos, nem hangzik kellemes kikapcsolódásnak. Annak ellenére, hogy milyen díszes társaság gyűlt itt össze, úgy érzem, java részt erős shinigamikat verbuváltak össze. Az utasításban azt is olvashatom, hogy szeretnének fejlődést látni rajtam, azért kell részt vegyek ezen a küldetésen. Azt is javasolják, lessem el a hadnagyom csodálatos technikáit. Ezt a mondatot kétszer el kell olvasnom, hogy felfogjam, mi van odaírva, akkor pedig nem tudok visszatartani egy harsány nevetést, annyira jó poén. Amikor észreveszem magam, gyorsan a szám elé kapom a kezem, megköszörülöm a torkom és próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Az emberek világában tűnik csak fel, hogy Kaori is itt van velünk, értetlenül pillogok felé, de valami egyből elvonja a figyelmem. Átható, tömény lélekenergia, egyértelműen lidércekhez tartozik. Akaratlanul is magára vonzza tekintetem a villa, és nyelek egy nagyot. Annyi emléket szabadít fel az érzés… azt hittem, ennyi év távlatából ezeket már mind elfelejtettem. Mintha égnének rajtam újra a sebhelyek, és azon gondolkozom, vajon mi lelt engem, miért félek ennyire?
”Már nem vagy védtelen” – hallom magamban Fukurou ismerős hangját, és belül kedvesen elmosolyodok a gondolatra. Nem vagyok védtelen, igaza van. De még csak egyedül sem vagyok. És talán végre jó célra használhatom a dühömet.

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 000 / 90 000

Hozzászólások: 135

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 34 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#BB8EAD


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #2 Dátum: 2017. Okt. 18, 21:10:25 »
Ahogy a pokollepke leszáll az asztalomra, csak összevont szemmel tanulmányozom, mielőtt megosztaná velem, hogy milyen indokból is érkezett az irodába. Nem lepe meg a mondandója, csak egy bólintással jelzem felé, hogy az utóbbi időben sem süllyedtem el a Gotei átlagszintjére, még tudok üzenetet értelmezni. Ahogy az órára nézek, meg tudom állapítani, hogy a gyülekezőig van annyi időm, hogy befejezzem a kutatási jelentések átolvasását. Nem sietem el a dolgot, nem szeretek hanyag munkát kiadni a kezeim közül, és még így is idő előtt sikerül végeznem és elindulnom. Ahogy korábban a jelentések átnézését, úgy az utat is kényelmes tempóban teszem meg, még van időm, nem látok rá különösebb okot, hogy mint valami őrült sietve, shunpozva közelítsem meg a helyszínt, melynek mibenléte egyébként rejtély, annyi biztos, hogy az első osztagon belül van. Így, az említett osztagon belül, némi útbaigazítás után ez sikerül is célt érnem. Amint belépek a gyülekező helyiségbe, meg kell állapítanom, hogy a társaim nem sietik el a dolgot, ugyanis rajtam kívül csak egy, vörös hajú, ismeretlen tiszttel találom magam szembe.
- Jó napot - biccentek felé -, maga is a küldetésre jött? - kérdezem, mert bár bármit is mondtak korábban, fordulhattam rossz irányba, vagy hihették magukat nagyon, nagyon viccesnek is. Ha a lány megerősítést ad, egy bólintás kíséretében megköszönöm neki, majd a kirakott székek egyikén kényelembe helyezem magam és várom, hogy történjenek a dolgok. Őszinte leszek, a két ismeretlen tiszttel és Shikivel nem is ígérkezne olyan vészesnek ez a dolog, alkothatnánk akár egy élhető csapatot is de… nem. Minden ilyesfajta illúzióm szerteszáll, mikor megjelenik a színen Makiro és a bátyám. Kell pár másodperc mire magamhoz térek a sokkból.
- Bármi is a küldetés, mi halottak vagyunk :| - jelentem ki tényszerűen, minden kétség nélkül. Ha ők ketten fogják vezetni ezt a csapatot, akkor valóban végünk, írhatjuk a végrendeletünket. Na jó, meghalni talán nem fogunk, hiszen valamire mégis csak kapniuk kellett azt a csini szalagot, de az biztos, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet. Akárhogyan is gondolkozom, egyszerűen nem tudom megmondani, hogy a Gotei vezetése mit is szeretne ezzel a szedett-vedett csapattal, akik hol rokonok, hol nem, hol ismerik egymást, hol nem. Talán tényleg a megölésünk lenne a cél :S? Az viszont meglep, hogy a szemem sarkából látom, amint az ismeretlen, vörös hajú lány a kezébe temeti az arcát.
Az már meg sem lep, hogy anya hozza be az aktákat - az már inkább, hogy a vörös hajú lány int neki, mintha őt is ismerné, ki a fene lehet ő? -, amik a feladat részleteit tartalmazzák. Neki is egy biccentéssel köszönöm meg, mikor a kezembe adja a dossziét, melyet egyből át is tanulmányozok. Nincs benne semmi extra, csak a szokásos, ház, lidércek és adatgyűjtés valami feltételezhetően ismeretlen anomáliáról, amiről mindig kiderül, hogy ismerjük, csak valami képessége miatt benézzük. Szóval most se veszem készpénznek azt, ami itt áll. Majd, ha megérkeztünk, akkor alaposabban is szemügyre veszem a helyszínt, ami még csak nem is a kontinensen, hanem Amerikában van. Remek :S. Még mindig nem értem, hogy mire fel és hogyan alakult ki ez a fenomenális csapatbeosztás, de azt hiszem, hogy kezdem elengedni. Az eddigi küldetésem és tulajdonképpen az egész shinigami létem alatt sikerült már rájönnöm arra, hogy a Gotei nem a logikusság és minden információ közlésének netovábbja.
Ahogy átérünk a csudás Amerikába, egy villa előtt találjuk magunkat, olyan szintű lidérc lélekenergia közepette, hogy még én is harapni tudnám, bár magam részéről nem kifejezetten mondanám zavarónak. Ahogy hátrafordulok, hogy megkérdezzem a többieket - akiket nem ismerek -, hogy jól vannak-e, a válaszuk alapján pedig felmérjem a valós lélekenergia szintjüket, valami furcsára leszek figyelmes. Vagyis nem valamire, hanem valakire. Anya is itt van, ez pedig nem jó, lehet rosszul értettem, de mintha csak mi, hatan jöttünk volna a küldetésre. Az egy dolog, hogy a bátyámmal megyek, akár mit is mondok, róla tudom, hogy erős és meg tudja védeni magát, de anya… őt nem tudom. Nem tudom, hogy mennyi re lehet erős és állja meg a helyét, de az arcán lévő, egyértelműen nem túl őszinte mosolyból ítélve zavarja a lidérc lélekenergia, ez pedig rossz. Hiába vagyunk mostanában - az utóbbi száz évben - kicsit rosszban, ő az anyukám, és nem igazán viselném jól, ha bármi is történne vele. A lábaim maguktól indulnak meg a hadnagy duó felé. Ezt nem hagyom ennyiben!
- Shuu, Makiro, beszélnünk kell, most, ez fontos - lépek eléjük a megszólítás után pedig halkra veszem a mondandómat, nem kell mindenkinek hallania, hogy mit is szeretnék. - Anyának nem kéne itt lennie - suttogom nekik kertelés nélkül -, haza kell küldenetek. Most. Nem véletlen nem választották ki őt is - el sem hiszem, hogy ezzel jövök, mikor szinte sose, így most sem, értek egyet a csapat összetételével -, kérlek - teszem még hozzá, miközben a szoknyám szélét szorongatom, aggódom és kicsit ideges is vagyok. Nem lesz ez így jó. Sajnos nem osztogathatok parancsokat a csapat vezetőinek, pedig lehet többre mennénk, ha megtehetném :S. De mindegy is, nekem nekem a parancsnokság kell, most az az egyetlen célom, hogy Anya haza menjen, talán ezt sikerül is elérnem. Jó lenne, így kellene lennie, ha itt marad, akkor feltételezhetően nem csak a csapat vezetése lesz érdekes, hogy így fogalmazzak, hanem a tulajdon teljesítményem is. De bíznom kell Shuuban és Makiban, még ha ez most furcsán is hangzik, ismerik anyát, tudniuk kell, hogy egy - vagy inkább ez a - küldetés nem neki való >w>.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Okt. 18, 21:21:16 írta Mizushima Hanabi »

Karakterlap

Miyazawa Sachiko

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 30 000

Hozzászólások: 32

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 18 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #3 Dátum: 2017. Okt. 21, 02:24:22 »
-Ahj, az Istenit!-csapok a vízbe ökölbe szorított kézzel, majd feljebb tűrve ruhám ujját, tovább baktatok a tóban egyenesen befelé, időnként a felszín alatt matatva.
Azt állították, nem vagyok képes puszta kézzel kifogni egy halat..na majd én megmutatom nekik!  A víz csupán a térdemig ér, de sikerült olyannyira „elpancsolnom az időt”, hogy ruhám szinte már mellkasom tájékáig teljesen átázott. Jaj, ne nézzenek rám, átlátszik a felsőm! Haha, az én esetemben még muszáj hozzátennem azt, hogy „átlátszik a felsőm, és rálátás nyílik..a hatalmas semmire!” Vagy legalábbis valamiféle deszkára. Apró, szórakozott mosoly kúszik arcomra a gondolat hatására, ahogy aztán visszatérek nyüves munkámhoz. Csupán a bizonyítási szellem hajt, semmi más. Különben eszem ágában sem lett volna, vagy egy órát eltengetni idekint, csak azért, hogy egy halacskát megkaparinthassak. Főleg, hogy a szerencse nem éppen az én irányomba kacsingat mostanában. Így, az eddig eltelt idő számomra mindössze felesleges préda hajkurászásból állt. Ugyanakkor, ahogy végleg elkönyvelném magam szerencsétlennek, az égiek mégis rám mosolyognak. Egy szempillantás alatt történik minden. Kiszemelem az áldozatom, mondhatni rá vetem magam, és másodpercek elteltével már a kezeim között is tudhatom az élőlényt. Az eddigi sikertelen próbálkozásoknak köszönhetően jelenleg úgy érzem magam, akár egy kislány, ki most kapta meg élete első babáját.  Csupán elég egy pillantás ragyogó élénk zöld íriszeimre, hogy az ember leszűrje, mennyire is túlteng bennem a boldogság. Viszont semmi sem tart örökké, ez alól pedig a saját örömöm sem kivétel. Ahogy szorosan tartva a ficánkoló kis fickót, megindulok a part felé, váratlan vendég érkezik. A pillangó alkaromra szállva adja át az üzenetet, melynek hallatán gondterhelt sóhaj szakad fel bensőmből. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy életem első küldetéséről beszélünk, amire már olyan rég vártam. Akkor most mégis miért sajnálom rá az időt, egy idióta hal miatt? Sachiko, mostanában nem vagy egyszerű.
-Sohasem voltál az.-hallom kedvenc tündérem hangját, mire nyomban megcsóválom a fejem és duzzogva dobom vissza a halat a tóba, ezzel elszalasztva a bizonyítás lehetőségét.
A küldetés megannyival fontosabb. Így, amilyen gyorsan csak tudok, visszatérek a szállásra és pillanatok alatt átöltözöm. Egy olyan 10-15 perc múlva immáron hivatalos öltözékemben lépek ki szobámból és veszem utam a gyülekező terem felé. Magabiztos lépteim mintha soha nem is léteztek volna, úgy baktatok előre, miközben ujjaimmal folyamatosan combomon dobolok. Nehéz elhinni, hogy izgulok, ám mégis ez az igazság, akármennyire is macerás megbarátkozni a ténnyel. Nem tudom milyen feladat rám, és ez a fajta tudatlanság megrémít kissé. Titkon él bennem a remény, hogy valami egyszerűbb teendővel bíznak meg, mely nem igényel oly sok figyelmet és edzettséget. Nincs semmi bajom a kacifántosabb munkával, egyszerűen csak..nem, nem csinálunk ilyet! Képzeletbeli listámon sosem szerepelt a „megfutamodás” szó, és nem szeretném, ha pont egy ilyen alkalom adtán kerülne fel. Így aztán, erőt véve magamon, immáron kihúzott háttal lépek be az említett terembe, és nagyokat pislogva konstatálom, hogy egy igen vegyes társaság fogad. Megpróbálok eltekinteni az igen bosszantó gondolattól, hogy a jelenlévők közül mindössze két lelket ismerek, de őket sem annyira, hogy oly könnyedén odaállíthassak hozzájuk cseverészni. Emiatt pedig, ahogy megkapom a mappám, nyomban egy üresebb helyre araszolok, és ott veszem csendben szemügyre a leírtakat. És ezekben a pillanatokban rá kell, hogy jöjjek, előbb olyannyira táplált reményem szinte szilánkokra törött. Emberek világa, Amerika, a korábban kiküldött csapat pedig nem tért vissza. Már éppen ingatnám fejemet kedvtelenül, mikor is szemet szúr egy rész mely leginkább engem és egy Kamiko nevű lányt céloz meg. Mi azért lettünk delegálva, hogy fejlődjünk, és hogy lássuk hadnagyainkat munka közben. Az utóbbi terén ismét elkalandoznak gondolataim, eltekintve attól, hogy ezt egyszer már lebokszoltam magammal. Nem nyílt még rá lehetőségem, hogy tényleges, vérre menő csata közben lássam harcolni a hadnagyomat, ezért nem is szeretnék ítélkezni. Főleg annak tudatában nem, hogy itt kivétel nélkül mindenki felettem áll erőben és tudásban, így jobb, ha tartom magam a leírtakhoz. Ekkor az egyik vörös hajú hölgyet kezdem sasolni, remélve, hogy ő az a bizonyos Kamiko. Az illető még a mappáját lesi, mikor is, mint derült égből villámcsapás, felnevet. Csupán értetlenül pislogok párat irányába, ám ahogy beszédre nyitnám ajkaimat, hogy rákérdezzek a kitörés okára, felgyorsulnak az események, így inkább mellőzöm e szándékom. Nem sokkal később már a szóban forgó helyszínen találom magam a csapattal együtt, nem messze a villától. Az első pár percben sikerül kiszabadulnia a bennem élő gyereknek, így egy csillogó szempár keretében fordulok egyet tengelyem körül, feltérképezve környezetem, és rendesen rácsodálkozva arra. Meg kell hagyni, egy pillanatra talán képes voltam megfeledkezni a tényről, hogy egy küldetésen vagyok, és könnyedén elmentem volna körbenézni, felderíteni a helyet. Ugyanakkor, ahogy megcsap a negatív energia, nyomban visszarázkódom magam is, annyi változással, hogy korábbi félelmeim tompulni látszottak, így képes vagyok ismét magamat adni. Újfent az idegenre pillantok, kit ugyanabból a célból küldtek, mint engem. Hogy társasági lény vagyok-e vagy sem, magam sem tudom, ám nem szeretném az első megbízásom egymagam eltölteni, szinte semmi kommunikációval. Ebből kifolyólag, összeszedve kissé sérült szociális képességeimet, az említett mellé lépek. Hangom, ettől függetlenül ugyanolyan határozott marad.
-Igazán sokszínű a csapat, nem?-tekintek az adott társulatra,majd élénk zöld íriszeim a mellettem állóra emelem..hah, csupán egy fél fejjel magasabb nálam!
Tisztában vagyok a nyilvánvalóval, hogy ennél gyatrábban életemben nem kezdeményeztem még beszélgetést, de a „Tetszik a hajad.” kezdetű kijelentéshez képest ez mégis, fényévekkel jobb.


Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #4 Dátum: 2017. Okt. 21, 17:05:50 »
Ismét egy csodálatos napra ébredt a Gotei legjobb, legszorgosabb, legpéldamutatóbb hadnagya. Senki sem érhet nyomába társai közül, mind csak irigykedhetnek rá. Az összes tisztje és társa felnéz rá. Felkel, a külseje kifogástalan, kacsint párat a tükörre, megállapítja, hogy ő a legjóképűbb is messze földön. Kifésült, tökéletes hajkoronája csak úgy libben utána, mindenki előre köszön neki, tisztelettel meghajol az útjában. Utána mosolyognak, a fiatal tisztek fejét megsimogatja, az étkezőben friss, bőséges reggeli várja. Nyugodtan ül ki a csodás kertbe reggelizni, miközben a háttérben a szökőkút megnyugtató hangja szól. Szemeit a kert mellett gyakorlatozó, szorgos shinigamikon legeltetik. Kiválóan képzett lélek mind, remekül értik a dolgukat és minden osztag irigyli ezt a bandát. Hirtelen valami furcsa illatot érez, ami zavarja az orrát. Próbál rájönni, mi az, egy nagyot szippant a levegőbe, és egy tüsszentés a vége.
Az ágyában ébred, kócosan, ápolatlanul, a szobában áporodott szag van, ő pedig erjedt alkoholtól bűzlik. Félig leesett közben az ágyról, borotválatlan is, és egy pokollepke kering körülötte, az előbb ő szállhatott az orrára. Mély, rekedt hangon morgolódik, miközben összekaparja magát és a megmaradt önbecsülését. Tegnap este megint remekül szórakoztak a tisztekkel, most pedig itt az ideje a megbánásnak. Felül, a kávéfőzőért nyúl, egy emberes adagot tölt ki magának. Hány óra lehet vajon…? Eszébe jut meghallgatni az üzenetet is, már fogkefével a szájában, egyetértően bólogat. Igen-igen, menni kell, megmenteni az embereket. Amúgy is régen volt már küldetésen, úgyhogy éppen itt az ideje, hogy kikapcsolódjon kicsit. Csak egy laza kis kiruccanás az emberek közé, ráadásul csapatban. Jó lesz az, ha úgy adódik, esetleg még Ashurának is hagy időt, hogy tombolhasson kicsit. Megbeszélték. Időről időre kiengedi és kielégíti a vágyait, cserébe viszont segít neki. Egyelőre fogalma sincs, a démon tartani fogja-e a megállapodást, de ha megfelelő lesz a helyzet, kihasználja az alkalmat és kipróbálja. Az ő kezében van ugyanis az aduász – ez az ő lelke, az ő teste, ő irányít és ha úgy rendelkezik, Ashura szépen megy vissza a tó mélyére szenvedni. Már éppen itt volt az ideje, hogy összeszedje a bátorságát és ő adjon ultimátumot. Végig ő volt nyerő alkupozícióban, csak annyira rettegett, hogy eszébe sem jutott ezt kihasználni. Talán pontosan ez volt a démon technikája, és most nem viseli túl jól, hogy valószínűleg soha többé nem lesz már övé az irányítás.
A készülődés közepette gyorsan próbál végigmenni a haján, de a hajkefe folyamatosan megakad, neki meg fáj. Még mindig a haja a gyengéje, ha húzza valami, azt nem viseli, de minden más kínzást tök jól visel. A fájdalomküszöbe egyedi – a teste kilencven százalékán igen magas, egy-két részen viszont az átlagnál is alacsonyabb. Mérgelődve adja fel a próbálkozást, akkor ma sem fésüli ki. A vörös tincsek közé túr, hogy felhúzza őket egy lófarokba, ami némileg rendezettebb kinézetet kölcsönöz, mégsem szükségeltetik fésülködés hozzá.
A gyülekezőhelyre utolsóként érkezik, némi késéssel, ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy a küldetés helyett a jelenlévőkkel foglalkozzon. Egy baltett-táncos kecsességét lepipálva libben a levegőbe, hogy Shuuichi nyakában kössön ki. Ha kicsit kisebb lenne, akkor biztosan csüngene róla, azonban mióta nem találkoztak, már nőtt egy kicsit. Ha magasságában nem is látványos, szélességében észrevehető. Erőben is, az ölelés fojtós, férfias, de biztos benne, hogy a Mizushima ház fejének meg sem fog kottyanni.
– Shuu-chan *______* – lelkesedik, miközben enged az ölelésből, megveregeti a másik vállát. Hozzászokott már, hogy a friss tisztjei ilyenkor kicsit kis akarják köpni a tüdejüket, de hát a mestere, a példaképe…! Neki meg sem kottyan semmi ilyesmi. Ha jobban belegondol és végigpillant magán, meg a férfin, egyre jobban kezd hasonlítani rá. Ezek szerint elindult a helyes úton, hogy ő is olyan menő legyen, mint Shuuichi. Már az ő tökéletesen kidolgozott bicepszén is feszít a karszalag, amiből egy számmal kisebbet kért, hogy megfelelően észre lehessen venni alatta izma sajátosságait. Gyorsan be is feszít, beáll megfelelő pózba, ökölbe szorított karját behajlítja és a magasba emeli, hogy a férfi jól lássa.
– Hogy tetszik az outfitem? – kérdezi, az utolsó szót nagyon kihangsúlyozva, mert az olyan modern, meg angol és ezekhez eddig nem annyira értett. Ha valaki megkérdezné, pontosan mi az az outfit, nem tudná, de a karszalagra szokta érteni. Amint befejezte a férfi elcsábítását és a szemöldökhúzogatást, na meg a ranggal való kérkedést, máris kinyílik beszűkült látótere.
– Sachiko-chan, milyen kellemes meglepetés! Te is ide jöttél? ^-^ kérdi, miközben már megy is, hogy megveregesse a lány vállát is, majd akarata ellenére kicsit közelebb tessékelje a tizenegyedik osztag hadnagyához. – Nézd-nézd, ő az új tisztem, még friss husi, csilli-villi! *w* Ez lesz az első komoly küldetésed, ugye Sachiko-chan? – kérdezi tőle, majd megvárja a választ, de nem tud sokáig egy helyre koncentrálni, ugyanis a következő pillanatban meglátja Shikit, aki felé szintén meglepő, az ő fizikumához képest váratlan könnyedséggel libben oda, hogy megölelgesse, szintén a nevét kántálva. Éppen felpillant az ölelésből, amikor meglátja Kaorit is, aki meg végképp nem maradhat ki a jóból, úgyhogy tovább lép, hogy ő is egy rá jellemző öleléssel üdvözölje. A hölgyeket tekintve finomkodik és cukin ölelget, és mintha sortüzelne, már lép is tovább, a viszonlátás hevében nyitja is karjait, hogy Hanabit is megölelgesse üdvözlésképp. Az utolsó pillanatban torpan meg, mert eszébe jut, amit első találkozásukkor ígért neki. Nincs több ölelés. Ennek ellenére még nem adta fel, helyből virítja az kivert kiskutya képet. Előredöntött fejjel pillog az alacsony lánykára.
– Biztos nem szabad…? – kérdezi, miközben még ki is biggyeszti alsó ajkát. Úgy sejti, nem lesz túl sok értelme, de nem ő lenne, ha csak úgy, feladná a próbálkozást. Egy ölelés mindenkinek jót tesz! A testnek is, léleknek is, az életfunkciókat is javítja, a gondok-bajok alól is feloldozást hoz, csakis jó lehet! Persze, van, aki nem kedveli, de biztos benne, hogy ők csak megkeseredett lelkek, akik ellenállnak a természetes ösztöneiknek, érzéseiknek. ˘o˘
Miután ezt elintézte, már kapja is a kis mappáját, méghozzá Kaoritól. Kedvesen mosolyogva, kissé meghajolva köszöni meg neki a segítséget, aztán arra lesz figyelmes a nagy olvasás közepette, hogy a nő kérni akar tőle valamit. Készségesen meghallgatja, majd értetlenül pislog rá… miért neki kellene odaadni Shuu mappáját, amikor itt áll két lépésre? Nem érti, de mosolyogva bólogat, felmutatja hüvelykujját, és már megy is, hogy odanyújtsa a megfelelő mappát hadnagytársának. Övé lesz a felelősség, eltűnt csapat, ismeretlen anomália, bla-bla-bla, nem kifejezetten érdekli az egész. Csak a szokásos karattyolás, amiből érdemi információt úgyse tudnak meg, úgyhogy ásít egyet és arrébb hajítja a mappát. Biztos lesz valaki, aki majd szépen elolvassa, ez a csapatmunka lényege, nem? Ne kelljen minden feladatot feleslegesen többször elvégezni.
Nyitják is a kaput, ő pedig majdnem utolsóként lép a dangaiba, még egyszer pillantana vissza Soul Society felé, amikor is látja a taszító mozdulatot, illetve Kaorit, akinek esélye sincs nemet mondani, utánuk jön.
– Kaa-chan! – szól neki, hogy észrevegye, és gyorsan megfogja a kezét, hogy véletlenül se kavarodjon el, hanem oda érkezzen, ahová ők. Az emberek világába pont emiatt, mert túlságosan Kaorira figyel, bénán érkezik, majdnem orra esik, és rántja magával a nőt is. Egyensúlyát visszaszerezve engedi el a karját, vakargatja meg kicsit a tarkóját és bocsánatkérő mosolyt küld felé. – Daijobu desu ka? – kérdezi végül, majd kiegyenesedik. Megérzi az átható lélekenergiát, úgyhogy Sachiko és Kamiko felé pillant, akik, mint a tizenéves szerelmesek, úgy kerülgetik egymást és próbálnak interakcióba lépni, zavarukon túl. – Jól vagytok? – kérdezi tőlük is, megvárja a választ és bólint egyet. Tudja, hogy ők a gyengébbek, még az ő képességeivel is könnyű felmérni. Már éppen indulna, hogy megbeszélje Shuuichivel, hogy mi legyen a következő lépés, amikor Hanabi szólítja le őket.
– Mondjad csak, Nabi-chan ^-^ figyel a vörös lánykára, nagy bólogatások közepette. Meghallgatja, amit mond, hümmögve dörzsölgeti az állát. – Ami azt illeti, hét shinigaminak kellene itt lennie, de valaki nem jelent meg. Ő lett az utánpótlás, ha úgy nézzük. Szerintem nem kell aggódnod, Nabi-chan! Itt vagyunk mi, hogy mindenkire vigyázzunk, arról nem is beszélve, hogy te milyen ügyes shinigami vagy, nem fog bántódása esni! – mutat végig a lányon, hogy kapjon kicsit észbe. Nem a halálba küldték az anyját végül, csak egy kis küldetésre. – Szerintem még mókásabb lenne, ha Kaa-chan is velünk tartana, én arra szavazok, hogy maradjon. ^-^

Karakterlap

Masachika Shiki Mio

Eltávozott karakterek

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 44

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 19 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #5 Dátum: 2017. Okt. 22, 14:41:40 »
Az utóbbi napok, vagy inkább hetek, mondhatni igazán feszülten teltek az osztagban. Mióta Makiroval volt az a furcsa esetünk a lidércekkel, főként az apjával… azóta olyan, mintha mindent megtett volna annak érdekében, hogy minél távolabb legyünk egymástól. Egyszerűen nem értettem, hogy miért csinál ekkora gondot a dologból, holott szemmel láthatóan jól voltam.
A hasamra simítottam a kezem, arra a pontra, ahol keresztülszúrt a kardjával. Már egyáltalán nem éreztem, legalábbis nem fájdalmasan, inkább csak tudtam, hogy ott van, hogy mindig ott lesz egy apró vágás. Még ez sem igazán érdekelt, a többi mellett pont elfért, a negyedik osztag, és legfőképp Akira~nii kiváló munkát végeztek. Amikor felkeltem, Makiro már nem volt bent, és azután se jött el, azt hittem, hogy azért, mert lábadozik, ám mire kiengedtek, hadnagy lett.
Nem mondhatom, hogy nem lepett meg a dolog, és egyszerű volt elfogadni a tényt, hogy az osztagon belül a felettesem lett, azonban lehetőségem sem volt erről beszélni vele. Rengeteg munkára hivatkozva szinte azonnal faképnél hagyott, edzések alatt rám se nézett, az irodájában papírhegyek mögé menekült. Fogalmam sem volt róla, mit kellene tennem, vagy mondanom, örülhettem volna, hogy immár némi távolságot igyekszik tartani, de zavart. Ebben a pillanatban, ebben a percben kifejezetten rosszul esett, hogy a létezésemről sem akart tudomást venni, mintha elkövettem volna valamit ellene.
Lehunytam a szemem, beléptem a gyülekező helyre, ahol többen várakoztak már, biccentettem feléjük. Talán erre van szükségem, hogy kimozduljak kicsit, bár a küldetés mibenléte meglepő volt számomra, általában nem ilyen feladatokra küldtek ki. Vajon mi lehet a Negyvenhatok célja vele? Hanabi~himére pillantva azt gondolhatnám, hogy testőri minőségben vagyok jelen, azonban az utóbbi időben igen kevéssé vesz tudomást az ilyesféle őrizetekről a Gotei Juusantai. Aztán megéreztem a két közeledő lélekenergiát, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt.
A Mizushima családfőn már meg sem lepődtem, hogy ismét kíséret nélkül érkezik, az utóbbi időben úgy csinál, mintha sebezhetetlen volna, és bármit megtehetne, ahol tudja, akadályozza a munkánk ellátását… de nem miatta rajzolódott ki meglepetés az arcomra, hanem a szinte bevetülő másik vörös hadnagyon. Mi ez a boldog ábrázat? A lelkes köszöntés? Ki ez?
Megráztam a fejem, nem volt idegen a stílus, ahogy megjelent, ahogy sorra üdvözölt mindenkit, de annyira hamisnak hatott azok után, ahogy velem bánt végtelennek tűnő napok óta. Mereven fogadtam az ölelést, teljesen le voltam fagyva, s mire utána nyúltam volna, hogy legalább két szót váltsak vele, már ott sem volt. Most mégis mit vár tőlem, mit akar elérni? Egyáltalán nem értettem, és bizonyosan jobban meglátszott ez rajtam, mint szerettem volna, megráztam a fejem.
- Kaori~nee! :o – Meglepetten elvettem a felém nyújtott mappát, és rámosolyogtam. – Majd… lenne rám pár perced? >w< – Tudtam, hogy vele beszélhetek a dolgokról, sokkal jobban átlátja kívülről a dolgokat, és tudna tanácsot adni.
Végig futottam az iratokat, és továbbra sem volt számomra teljesen világos, mit keresek én is a csapatban. Egyrészt nem sokat járok az Emberek Világában, másrészt általában a belső fenyegetések elhárítása volt a fő feladatom. Vajon valami ilyesmitől tartanak most is, és igazából a csapattagok megfigyelése lenne a dolgom? Ez is megfordult a fejemben, lévén a Gotei Juusantai sosem a tisztjeibe vetett bizalmáról volt híres. De ebben az esetben nem hiszem, hogy engem küldtek volna, hiszen mindegyiküket legalább látásból ismertem, vagyis az újoncot csupán látásból, a többieket kicsit jobban.
Becsuktam a mappát, és visszaadtam, nem akartam ezen rágódni, sokkal jobban érdekelt, hogy mi lelte Makirot, és talán ez a küldetés kiváló lehetőség lesz, hogy kiszedjem belőle. Itt nincsenek iratok, iroda, vagy sürgős dolog, nem menekülhet el. Csupán az zavart, hogy rengeteg soknak éreztem azt, hogy még öten voltak körülöttünk, bizonyosan képtelen lennék előttük megbeszélni ezeket, így találnom kell egy helyet, egy pillanatot, amikor kicsit félrevonhatom.
Átkelve a senkaimonon, nem lettem nyugodtabb, az Emberek Világa még mindig nagyon idegen volt számomra, főleg, hogy ezúttal Japánt is elhagytuk. Fojtogató volt a lidérc lélekenergia, de nem különösebben lelkesített az előttünk magasodó épület sem. Végighordoztam tekintetem a többieken, és csak ekkor vettem észre, hogy végül Kaori~nee is velünk tartott, így mellé álltam.
- Azt hittem, hogy csak értesíteni jöttél minket. :o – Mondtam fojtott hangon, bár igazán örültem, hogy velünk van. – Kaori~nee… Makiro… vagyis Osaka~fukutaichou mondott neked valamit? Ti jóban vagytok… úgy értem, hogy rólam, hogy haragszik… szóval, érted. >w< – Nagyon csendesen beszéltem hozzá, nem akartam, hogy a többiek hallják,  de már nem bírtam volna hazáig.
Nem kaptunk parancsot arra, mit is kellene most tennünk, a hadnagyok Hanabi~himével tanácskoztak, ezért úgy véltem, nem sietünk. Unokanővérem, és a lánya között érezhetően még mindig nagy volt a feszültség, talán nekik is jót tesz, hogy együtt kell dolgozniuk.
- Furcsa itt lenni? – Kérdeztem rá egyenesen, fejemmel a lánya felé biccentve. – Gondolom nem sokszor dolgoztok együtt. >w< – El se tudom képzelni, hasonló helyzetben mit tennék, hiszen bármennyire is tudja egy anya, hogy a gyereke felnőtt, és a Gotei Juusantai tagja, akkor is aggódik, hiszen a gyereke.
Együttérzően megsimogattam a vállát, végülis itt vagyunk, nincs miért aggódni… Talán nem Makiro és Shuuichi a legmegfontoltabb hadnagy széles-e világon, azonban elég erősek ahhoz, hogy ne legyen okunk félni mellettük. Legalábbis lidércektől nincs okunk…

Karakterlap

Uzumi Kaori

Shinigami

1. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 48

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 14 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Reiatsu szín:
világoskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
"Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább..."

Post szín:
#4D84C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #6 Dátum: 2017. Okt. 22, 15:51:15 »
Ez nem az én dolgom. Pontosan ez a gondolat fogalmazódik meg bennem, mikor egy idősebb tiszt, a küldetésesektől lerak az asztalomra hét darab dossziét azzal, hogy ezt most menjek és osszam ki őket egy küldetés résztvevőinek. A kérdésemre, hogy miért nem mond semmit, csak indokként lerak elém egy névsort, melyen a résztvevők szerepelnek. Ahogy elolvasom két rokont, egy „mostoha” rokont, két ismerőst és egy ismeretlent vélek rajta felfedezni. Rendben, értem én, hogy a csapat fele a rokonom, de ez nem kifejezetten jó indok arra, hogy egy másik szekció munkáját végezzem :|. Mindegy, egy lomondó sóhajjal és az előttem lévő mappa összecsapásával törődöm bele, hogy nincs más választásom. Szerencsére a tiszt, aki rám sózta a munkát volt olyan kedves, hogy megmondta merre is gyűlnek össze a résztvevők, így legalább ezt nem kell őrült módon keresgetnem.
Ahogy belépek a terembe, egy bólintással konstatálom, hogy a résztvevők nagy része jelen van, ha jól számolom, akkor egy ember hiányzik, ami jelen helyzetben elhanyagolható, mivel csak egy mezei tisztről van szó. Ez sok, sok macerától kímél meg engem és az első osztagot. Kamiko üdvözlését mosolyogva viszonzom. Azt hiszem, hogy jót fog tenni neki ez a küldetés, nemm tudom miért, ez csak egy megérzés. Már majdnem bele is kezdenék a kis, mondhatni rutin üdvözlő szövegbe, mikor Makiro előttem terem és megölelget. Kicsit olyan, mint egy gyermek, aki régen látta utoljára a barátait. Nem utasítom el, az ölelés közben pedig a hátát is megveregetem kicsit.
- Üdvözlöm önöket, gondolom, nem kell részleteznem, hogy miért vannak itt, így nem is teszem. Most - indulok el egyből a fehér hajú lánytól kezdve - mind kapnak egy-egy mappát, melyek a küldetés részleteit és az eddig történteket, illetve a személyre szóló feladatokat tartalmazzák - mondom határozottan, miközben szépen, sorban mindenki kezébe nyomom a dossziét. Mikor Shiki megállít csak felvonom a szemöldököm, aztán meghallva a szavait elmosolyodom. Van egy tippem arra, hogy mit szeretne :roll:. - Persze, a rád mindig van pár percem :3 - simogatom meg a vállát biztatóan, majd kiosztom a többi egészen Makiroig, mikor is már csak Shuuichi-dono van hátra. Nyelek egyet, minden alkalommal, mikor látom, meg kell állapítanom, hogy nagyon hasonlít az édesapjára. Ami nem jó, egyáltalán nem az, mármint nekem. Mivel számomra inkább fájdalmas. A pillanatnyi bizonytalanságom után mindet a második osztag hadnagya felé nyújtom. - Az alsót kérem, adja át Mizushima-fukutaichounak ^w^".
Van bennem egy kis félsz, hogy Makiro esetleg annyira furcsának találja a kérésemet, hogy nem teszi meg, de végül egy kis látható értetlenség után segít, melyet egy hálás mosollyal köszönök meg. A férfi valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy ezzel mennyire lekötelezett. Mind ezt úgy, hogy még én is tudom, mennyire végtelenül nevetséges és gyerekes a viselkedésem.
A csapat tagjainak viselkedését nem méltatom egy szóra sem, nem az én dolgom. Így tehát azt sem említem meg, hogy Makironak nem kéne azt a mappát ilyen felelőtlenül dobálgatnia :S. Ezzel nem igazán mutat jó példát a másik második osztagos tisztnek, Annak viszont örülök, hogy a lányom nem így cselekszik ^_^, ez is mutatja, hogy milyen felelősségteljes halálisten, komolyan veszi még a legapróbb feladatot is. Bár… mind ezt úgy mondom, hogy fogalmam sincs arról, hogy hová és miért mennem. Engem senki sem avatott be a részletekbe. Komolyan hiszek benne, hogy a feladatom addig tart, hogy az átjáróhoz kísérjem a díszes csapatot. Ezt teljesítem is, így mennék a saját dolgomra, márt bárki bármit is hisz, abból is van ám bőven. De ez nem sikerül, mivel megállítanak és minden nemű tiltakozásom ellenére gyakorlatilag átlöknek a kapun, mondván, hogy egy fő hiányzik, menjek én pótlásnak. Komolyan minek néznek ezek engem, valami egyszerű pótléknak :/? Meglepve kapom fel a fejem, mikor egy ismerős hangot hallok és gondolkodás nélkül nyúlok Makiro keze után. Igazán nem lenne jó eltévedni a dimenziók között.
- Köszönöm ^w^ - kapaszkodom meg a hadnagyban és hagyom, hogy segítsen az átkelésben. Bár egészen biztos vagyok benne, hogy így már nem kallódnék el, de azért mindenképpen jól esik a gesztus és őt sem szeretném megsérteni azzal, hogy visszautasítom. A megérkezés nem sikerül a legzökkenőmentesebben, de semmi baj Ezzel együtt lett valahogy teljesen Makiros, hogy úgy mondjam. Furcsa lett volna, ha minden rendben megy.
- I… - vágnám rá egyből, de megérzem a magas lidérc lélekenergiát. Hirtelen a légzés is nehezebben megy. Kicsit olyan, mintha mázsás súlyokat raktak volna a mellkasomra. - Igen, minden rendben ^_^ - eresztek meg végül egy kissé hamis mosolyt a férfi felé, akit láthatóan nem zavarnak annyira a környezeti tényezők, mint engem, de ez nem baj. Legyen is erősebb nálam, ha már ott díszeleg az a karszalag a kezén.
Miután elengedem a dolgára és körülnézek a helyszínen meg kell állapítsam, hogy egy meglehetősen furcsa helyre érkeztünk, egy meglehetősen ormótlan és nem túl tetszetős, tengerentúli stílusban. Szóval nem Japánban vagyunk. De akkor meg hol az Istenben :/?  Kicsit kellemetlen, ahogy ott álldogálok egyedül, no nem mintha bajom lenne ezzel az egésszel, én nagyon jól megvagyok a saját világomban, de most mégis furcsán érzem magam.
- Így is volt, csak a hetedik résztvevő nem jelent meg, így csak úgy átlöktek veletek a kapun, hogy ez milyen jó ötlet :| - magyarázom el röviden az unokahúgomnak, hogy miért is vagyok itt, az otthon helyett. - Hm? - értem, hogy mire gondol, de hirtelen nem igazán tudom, hogy mit is válaszolhatnék a kérdésére. Valahogy sem a helyet, sem az időt nem tartom megfelelőnek arra, hogy ezt kitárgyaljuk. - Nem, nem mondott semmit, de ha te beszélni szeretnél róla, bármi is az, akkor otthon szívesen meghallgatlak :o - simogatom meg a hátát, mivel továbbra sem hiszem, hogy egy nagy küldetés alkalmas hely a szerelmi civódásuknak.
A következő kérdésére nem válaszolok egyből, inkább a lányom felé nézek, melynek következtében furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Tisztában vagyok azzal, hogy erős és hasonlók, de egyszer már majdnem meghalt. Emlékszem még arra az érzésre, nem szeretném megint átélni, azt se szeretném, hogy megsérüljön itt, előttem. De ez, akármennyire is nem tetszik óhatatlan. Biztosan nem venné jó néven, ha egyfolytában mögötte lennék.
- Nagyon - bólintok. - Igazából nem is nagyon kommunikálunk - sóhajtok egy szomorú mosollyal az arcomon -, de ettől még a lányom és néha a tudat is nehéz, hogy küldetésen van, főleg, ahogy haza szokott kerülni. Mindegy - rázom meg fejem, most nem szeretnék erre gondolni. Csak nyugalom. - Reménykedem a legjobbakban, és ha úgy adódna, itt vagyok, ha kellek, tudom hogy kell megvédeni egy főnemest, akkor is, ha az nem akarja - nézek az unokahúgomra és így is gondolom. Lehet, hogy nem vagyok felesküdött testőr, de ahhoz, hogy megvédjem a gyermekemet nem is kell annak lennem :/.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Okt. 22, 15:58:39 írta Uzumi Kaori »

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
87 000 / 90 000

Hozzászólások: 115

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 54 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #7 Dátum: 2017. Okt. 22, 20:40:44 »
Az utóbbi napok egészen egyhangúan teltek, főként munkával, és néha, ha keveselltem volna, akkor még több munkával. Lassan jött az év végi vizsga az Akadémistáknál, már csak az utolsó három hónapjuk volt a hatodik évfolyamosoknak, hogy felkészüljenek a végső megmérettetésre. Éppen ezért kifejezetten sok papírmunkát kellett megcsinálni, és az első osztag felé benyújtani az előértékeléseket, hogy nagyjából mennyi új shinigamira számíthatnak ebben az évben.
Kezdtem úgy érezni, hogy a számok táncot lejtenek a szemeim előtt, éppen ezért engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt. Természetesen nem a nagypapás fajtából, fiatal voltam még ahhoz! Nem, kifejezetten a fiatalos, a kisbabákra jellemző szépítő sziesztáról lett volna szó, ha nem zavar meg egy fekete kis apróság. Jó, mindent megtettem, méreteimet meghazudtoló gyorsasággal vetültem az ablakhoz, hogy kizárjam a kis hamist, azonban valahol így is átpréselte magát. :/ Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy egy laza mozdulattal a jobb létbe tapsolom, azonban megszántam a kis jószágot, jó szerivel senki sem szokta a szívébe zárni. Sóhajtva hallgattam meg az üzenetet, és kezdtem el készülődni.
Már kinőttem azt a fajta visszafojtott örömöt, amivel régen egy-egy bevetésre indultam el, mára már csak a rutin maradt. Egyenruha, zanpakutou, és egy elmormolt mantra, hogy a másik oldalon ne az várjon, mint kétszáz éve. Felkötöttem hosszú hajam, mint ilyenkor mindig, és már indultam is a találkozási ponthoz, ne rám várjanak az eligazítással. Ez utóbbi annyira nem sikerült, bár azért nem volt teljes a csapat, szóval azt sem mondhatjuk, hogy mindenki miattam toporgott. Éppen lelkesen akartam volna üdvözölni… mindenkit, hisz egyetlen ismeretlen arc sem volt, mikor meghallottam a közeledő lépteket, és még épp időben fordultam meg, hogy elkapjam az alig egy mázsás kölyköt.
- Makkancs ^-^ – Viszonoztam szoros ölelését, majd megkócoltam kicsit a haját, a mihez tartás végett. – Mintha ezer éve nem láttalak volna… nőttél, ugye? :o – Az elképzelhetetlen, hogy én mentem volna össze, bizonyosan nem történhetett ilyesmi, az csak a nagyapókkal szokott. :/
Nevetve nézem a kis parádéját, nem csoda, hogy igen hamar hadnagy lett belőle, mindig is volt benne potenciál. Nem csupán az izmai nagyok, de a szíve is, és ha kell az esze is a helyén volt, nincs itt semmi gond, épp ezért eleresztem Hannacchan megjegyzését a fülem mellett, bár a szívem némileg összetörte. TwT Megnyomkodtam Makkancs karját, már aligha lehetett puhának nevezni, jó sokat dolgozott vele, az bizonyos.
- Nagyon coolos, igazán jól mutat rajtad. Majdnem annyira, mint rajtam 8) – Húztam ki magam, hiába, azért ha valakinek jól állt a hadnagyság, az én voltam. Jó, Makkancs is, bevesszük a bandába… inkább ő, mint Tocchan. :/
Sacchinre pillantottam, akit igazán jól nem ismertem, de volt már szerencsénk egymáshoz egy kalandos édességvásárlás alkalmával. Valóban, mintha szóba került volna, hogy a második osztagban van, de akkor még nem raktam össze, hogy Makkancs tisztje lenne. Hiába, egészen sok változás történt az utóbbi időben, igazán nehéz követni ezeket. :S
- Sacchin! Ismerjük egymást, igazán illedelmes lány, biztosan kiváló tiszt lesz belőle, elvégre nagymamának is tökéletes! ;) – Kacsintottam rá nevetve, emlékeztetve a találkozásunk neves mibenlétére.
De nem maradhattam Makkancs adósa, elvégre, mégiscsak én volnék az idősebb, még a hadnagyságban is, így nem járná! Éppen ezért, bár Kamicchin nem számított éppenséggel újnak, Makkanccsal még sem ismerték egymást, és nem is volt eddig talán éles küldetésen, szóval annyira nem is régi. Bár megpróbál távol maradni tőlünk, valószínűleg némiképp zavarba hozta az ifjú hadnagy vehemens viselkedése, de hát ez a lelkesedés, semmi más, így esetleges tiltakozásával nem törődve közelebb invitáltam. Kívülről talán inkább cipelésnek tűnhetett, de igazából teljes mértékben kérlelés volt minden mozdulatomban! ˘o˘
- Ő pedig az én tisztem, Kamicchin! Neki se volt még sok mindenhez szerencséje, de nagyon ügyes az edzéseken mindig mindent bele ad ám! – Dicsértem meg, mert bármennyire is igyekezett észrevétlen maradni, azért jól látható volt rajta az elszántság. – Ne tévesszen meg az arckifejezése, szerintem csak zavarban van szegény, sok itt az idegen. De egyet se félj, Makkanccsal mi vigyázunk majd mindenkire! 8) – Álltam a férfi mellé, és könyökkel kicsit oldalba is bökdöstem. – Egyébként hajadon, de nem tőlem tudod. :roll: – Suttogtam.
Még időben akartam figyelmeztetni, hogy ne vesse magát Shicchanra, az utóbbi időben még harapósabb kedvében van, de már késő volt. Vártam a hangos nyögést, vagy robbanást, roppanást, de legnagyobb meglepetésemre semmi sem történt. Mi a csuda? o_O Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy felbuzdulva ezen magam is megpróbálkozom egy családias öleléssel, azonban találkozott tekintetem megvető arckifejezésével, és egyből lemondtam róla. Brrr… a hideg is kirázott.
- Hannacchan~ – Libbentem közelebb nem egyetlen, de húgomhoz. – Mondhattad volna, hogy idejössz, és jöhettünk volna együtt. :/ – Biggyesztettem le sértetten ajkaimat, majd, csak hogy lássa Makkancs, nekem szabad, megölelgettem. – És hallottam ám, mit mondtál, nem volt szép tőled… Oniicchan szíve ripityára tört, elégett, és elhordta a hűvös déli szél. TwT – Bárki szájából túlzásnak hadhatott volna ez a mondat, de minden szava igaz volt, semmi, de semmi túlzás nem volt benne! ˘o˘
Értetlenül pislogtam Makkancs, majd Kaocchin felé. Jó, végülis, ahogy a lányait ismertem, akár hozzám is vághatta volna a mappát, így meg kell becsüljem, hogy legalább nem ez történt. :S De attól még rosszul esett, hogy otthon sose beszél velem, és itt még csak rám se néz! Hannacchanra pislogtam, de rájöttem, tőle hiába várok segítséget, a maguk problémáiban se jutottak majdnem száz éve előrébb. :/ Talán nem egy küldetés a legjobb, hogy elinduljanak a békülés útján, ellenben én semmivel sem bántottam meg Kaocchint, szóval most majd kénytelen lesz beszélni velem, úgy ám! ˘o˘
Átfutottam a mappát, a magam részéről nem tartottam túl nagy feladatnak, átmegyünk, szétrúgjuk a lidércek tomporát, és kézen fogva hazaszökdécselünk. Nincs itt semmi bonyodalom, kérem szépen. Se Makkancs, se én nem a két szép szemünkért kaptuk ám a hadnagyi rangot, de nem ám. 8) A dangaiban igyekeztem Makkancs mellé keveredni, hogy csak úgy felebarátilag érdeklődjek, nem-e kerülte el valami a figyelmét.
- Talán semmi közöm hozzá, de jól érzékelem, hogy Shicchan gyilkos aurája épp ellened igyekszik törni? :S – Arra már rá se mertem kérdezni, mit követett el, a lánynál ez szinte bármi lehetett.
Egyszer a kelleténél hangosabban köszöntem rá, és simán ledobott egy kábító tűvel. :/ Yocchan azt mondta, hogy az én hibám, mert mögé lopakodtam, de hát honnan tudhattam volna, hogy érzékeny rá? >w> Szerencsére nem a halálosból kaptam, bár talán már annyiszor dobtak meg ilyesmivel, lassan az Amatsuji ellenállásom is kialakulhatott. :roll:
Átérve Hannacchan hívására fordulok meg, és melléjük lépek, ám szavai meglepnek. Kaocchin felé pillantok, nem úgy tűnik, mint aki rosszul lenne, leszámítva a lidérc lélekenergiát, de amúgy semmi komolyabb dolgot nem lehetett észrevenni. Megértettem húgom aggodalmát, ugyanakkor úgy gondoltam, Makkancsnak igaza van, és biztos voltam benne, hogy nem véletlenül van itt.
- Hannacchan… – A hátára simítottam a kezem. – Nem küldhetünk valakit csak így haza, gondolj bele, milyen lenne az anyukádnak, hogy te itt vagy, neki pedig vissza kellett mennie. Ugyanúgy aggódna érted, ahogy te aggódsz érte. – A magam részéről nem a móka szót használtam volna, az bizonyos. – Kaocchin egy felnőtt, erős shinigami, nem ez lesz az első éles bevetése, és mind vigyázni fogunk egymásra, rendben van? ^-^ – Mosolyogtam rá nyugtatólag, majd nyomtam egy puszit a feje tetejére, és a többiek felé fordultam. – Rendben, akkor rendezzük sorainkat, nem vagyunk mi marhacsorda! – Emeltem meg némileg a hangomat, hogy már ők is figyeljenek. - Osaka~fukutaichou lesz a parancsnok, én pedig zárom a sort. – Azzal átadtam a stafétát fiatalabb kollégámnak, elvégre gyakorolnia kell, mit is jelent hadnagynak lenni, nekem nem gond kicsit a háttérben maradni.

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #8 Dátum: 2017. Okt. 22, 21:56:51 »

A megérkezés nem túl zökkenőmentes, a csapatban pedig változatos konfliktusok kezdenek bontakozni. A hangulat furcsa, de az egészet átszeli Shuuichi hangja, ahogy kiadja az utasítást: rendezni soraitokat, Makiro a parancsnok! Ez egy remek döntés, ugyanis a szerelmi bánatot, sérelmeket, családot, aggodalmat most félre kell rakni. Katonák vagytok, akik éppen bevetésen vannak, és itt az ideje cselekedni.

Makiro parancsa nyomán együtt, jelenléteteket lehetőség szerint leplezve közelítitek meg az épületet, ami egyértelműen a probléma forrása. A fák között rejtőzködve próbáltok kiötleni egy használható haditervet - a hadnagy választása végül Shikire esik, hogy előre küldje felderítőként. A kivégző osztag feje érezheti, hogy bizonyítania kell, na meg persze hadnagyi parancsot is kapott, így természetesen teljesíti. A hadnagy a lelkedre köti, hogy bármi történik, ereszd ki a lélekenergiád, az lesz az egyértelmű jelzés, hogy segítségre van szükséged, Hanabit pedig azzal bízza meg, hogy figyelje ezt, ha ő nem érezné meg.

Shiki, amennyiben úgy gondolod, egy második emeleti ablakot is találsz nyitva, az kicsit direktebb módja a bejutásnak és több osonást követel tőled. Azonban észreveszed, hogy a ház szellőzőrendszerébe igen könnyű bejutni. Ez sokkal kevésbé direkt módja a besurranásnak, méreteidből adódva pedig kényelmesen el is férsz benne. Ha kipróbálod, elég hangtalanul is tudsz benne közlekedni. A bejutásnak bármely módját választod is, vagy egy különös folyosóra érkezel meg, vagy arra tekinthetsz le a szellőzőből. Ez az első dolog, amit észreveszel. Noha a folyosón lidércek járőröznek, akiknek a formája kísértetiesen hasonlít egy reflektorra, alsóbbrendűeknek tűnnek, egyértelműen nem tőlük jön ez az átható lélekenergia. Most, hogy ez eszedbe jut, mintha nem is éreznéd itt... ellenben valami furcsa illatot érzel. Elsőnek borzasztóan émelyítő férfi pacsulinak tűnik, azonban a második megfigyelésre már egészen finom. Sőt, kifejezetten olyan illatokra emlékeztetnek, amikhez akaratlanul is vonzódsz. Egyre inkább vágysz rá, nagyokat szippantasz a levegőbe, meg akarod keresni a forrását mindenképpen.

A többiek odakint várnak a jelzésre, és próbálják a villa környékét felderíteni. A hatalmas kert egy sövénylabirintust, medencét, nagy garázsparkot és napozóteraszt rejt. Miután mindenki alaposan körbejárta a helyet, Hanabinak egy megérzése támad. Úgy sejti, keresniük kell valami más bejáratot... az ehhez hasonló villák hatalmas pincerésszel vannak ellátva általában, ez is eszedbe jut, és talán odalentről volna célszerűbb megközelíteni. Makirot azonban hirtelen valami nagyon rossz érzés fogja el Shikivel kapcsolatban. Hatványozottan megbánja, hogy előre küldte egyedül, legalább valakit vele kellett volna küldenie. Szerinte nem lentről kellene menniük, ugyanis Shikit fentről küldték. A főnemes hölgyike megérzései a hadnagyéval szemben. Kinek hisztek?

Határidő: 2017. 11. 01. 21:00

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #9 Dátum: 2017. Okt. 30, 21:17:05 »
– Azt hallottam, ezer év elszalad hipp-hopp ^-^ igazgatja meg csodásan befésült frizuráját, amit Shuuichi egyetlen mozdulattal tönkretett. Hiába, a főnemesnek még ezt is szabad, nem csak azért, mert jóval erősebb nála, idősebb, tapasztaltabb, magasabb a rangja, hanem mert hát ő Shuuichi. Olyan régről ismeri, hogy azt el se tudná mondani, és talán rajtuk kívül nem is tudja. Az ő rövidke életében ez igenis nagyon sok időnek számít és nagyon sokat jelent. Így nem maradhat el a menőzés sem a kinevezésével kapcsolatban. Shiki, aki nap, mint nap érintkezik vele, tudhatja, hogy kinevezése óta senkivel nem csinált ilyet, nem volt ennyire fesztelen, vagy éppen nyitott. Pontosan ezért néz rá olyan áhítattal, mint a kiskutya a gazdájára, aki megmentette a nyomortól, a menhelytől, az elaltatástól, amikor kihúzza magát, megmutatja ő is a karszalagját, jó kiállását. Próbálja letörölni az arcáról tudatosan ezt a bugyuta, szerelmes tini arckifejezést, hogy végre bemutathassa Sachiko-t, az új, édes kis tisztjét. Kissé még le is fagy az arcáról a mosoly, Shuu-ról Sachikora pillant, majd vissza, értetlenül pislog az aprócska lány és a nagydarab férfi között.
– Mi az, hogy ismeritek egymást? :O Sachiko-chan, hát nem mondtam még, hogy ne állj szóba mindenféle idegenekkel? >.>  – kérdezi aggodalmaskodva, mert az eddig sosem létező apai ösztönök éppen dúlnak benne. Lehetett volna Yuuken is, akivel összefut, vagy Nara-kapitány, mindegyik híresen hűvös és vérmes. Noha Ukitake-taichoutól nincs félnivalója, azért nem így van az összes többi régi motorossal. Fel is írja magának az emlékeztetőt, hogy ezt még tanítsa meg a lánykának, nehogy legközelebb is ilyen történjen vele. >.> Mielőtt még jobban belemehetne a megismerkedésüknek, a férfi máris megy, hogy ő is megmutassa az újabb játékát. Makiro csak elkerekedett szemekkel figyeli, ahogy Shuuichi felkapja a szűkszavú hölgyet és közelebb cincálja akarata ellenére. A reakció nyomán csak zavarodottan nevetgél, fejét vakargatja.
 – Bájos ^^” – jegyzi meg a kisasszonyra vonatkozólag, és igyekszik nem kivívni a haragját ő is. Shuuichi balga, nagyon elbízza magát, eszében sincs, milyen vérmesek is lehetnek ezek a shinigami hölgyek, főleg ebből a fajtából valók. Ezek csak az igazán vérmesek. :S – Eeee? – kérdezi érdeklődésének hangot adva, amikor még hozzáteszi, hogy hajadon is. Soha nem gondolta volna a viselkedése alapján… :roll: Minden esetre nem túl látványosan végigmérve figyeli meg, és kénytelen megállapítani, hogy ha nem lenne ennyire nagyon morcos, egészen csinos lenne.
 – Remekül érzékelted, Shuu-chan, semmi közöd hozzá ^-^ mondja őszintén, nem kifejezetten elrejtve érzéseit a dologgal kapcsolatban, illetve tapintatos mosolyt öltve fel magára. Biztos benne, hogy ez itt nem az a hely és időpont, amikor ennek a témának kellene terítéken lennie. Sőt, abban is bízik, hogy Shiki eléggé felnőtt ahhoz, hogy elválassza a magánéletet a munkától. Neki egészen jól megy, és a nőt ezt láthatóan hihetetlenül zavarja, de nem tud ezzel mit kezdeni. A dangaiba lépve segít Kaorinak átkelni, és végül el sem esik. Sőt, azt igyekszik megnézni, hogy a gyengébb tisztek hogyan érzik magukat. Amikor látja, hogy Kaori abbahagyja a választ, nem őszinte a mosolya, aggodalmas arckifejezéssel simogatja meg kicsit a hátát, hátha attól jobban érzi magát. Ennek ellenére Hanabi aggodalmát nem osztja, eleinte kicsit nehéz hozzászokni a nagy lélekenergiához, a fiatalabb, kevésbé tapasztalt tiszteknek ez valóban gondot okozhat. Ennek ellenére azonban nem fognak soha hozzászokni, nem fognak fejlődni, ha nem tartanak velük és mindig vigyáznak rájuk, vitrinben tartják őket. Ő is aggódik a többiek testi épségéért, de sokkal inkább bízik saját képességeikben, ez pedig visszatartja a felesleges fejtöréstől.
 – Köszönöm szépen – hajol meg mosolyogva a rangidős hadnagy felé, tiszteli, amiért a kezébe adta az irányítást, bár nem feltétlenül tartja jó döntésnek. Komoly arcot ő is tud vágni, sőt, kifejezetten hitelesen tudja megemelni hangját, szigorúan szólni a többi shinigamihoz. – Igyekezzétek palástolni a jelenlétetek, amíg megközelítjük az épületet! Nem kell feleslegesen magunkra vonni a figyelmet, sőt, az ajtót se fogjuk berúgni… :c – mondja, de a végén azért kicsit legörbülnek ajkai. Szeretne ő menőn berontani és lerúgni mindenkit, mégsem gondolja, hogy az az igazán célravezető. Főleg, hogy jó példát kell mutatnia a friss tiszteknek. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan retteg, minden társa arcát figyeli, mintha a fejükbe láthatna. Ha nem is lát, könnyedén képzeli oda, hogy mindannyian kifogásolják, bírálják az összes döntését, minden lélegzetvételét.
Gyorsan, a lombok takarásában suhan az épülethez közel, ahol megállítja a társaságot, hogy felvázolja ötletét.
– Masachika-san, ha jól sejtem, te vagy a legtapasztaltabb lopakodás terén. Azt javaslom, próbálj meg bejutni valahol, és titokban felmérni a terepet. Bármi baj történik, ereszd ki a lélekenergiád. Hanabi-san, kérlek figyelj oda alaposan, hogy semmiképp ne maradjunk le a jelzésről! – adja ki a parancsot, és küldi el Shikit felderíteni. – Azt javaslom, mi vizsgáljuk meg a villa környékét, lehetőség szerint egyelőre ne kóboroljon el senki, ha lehet. ^-^ adja ki a másik parancsot, majd ő maga is lopakodik a villa mentén, igyekszik felderíteni a terepet. Megpróbálja megfigyelni a környezetet, felmérni az épület sajátosságait. Kívül egy árva lelket sem talál, de ha van bármiféle külső épület, azt is próbálja megjegyezni. Noha nem lát semmi különöset, megemeli a kezét, hogy felhívja magára a csapat figyelmét. Egy ponton nagyon rossz érzés kapja el, amitől nem tud szabadulni. Idáig egyáltalán nem aggódott Shiki miatt, most azonban semmihez nem hasonlatos érzés fogja el. Int a kezével, összehív egy kisebb kupaktanácsot, közel hajol, hogy ne kelljen megemelnie a hangját.
– Úgy érzem, rossz ötlet volt Shikit egyedül küldeni. Valami nem stimmel, nincs rendben, már vissza kellett volna térnie, vagy üzennie! >.> – ad hangot aggodalmának, de mondanivalójának ellenére igen kevés érzelem látszik az arcán. – Jól megfigyeltem, merre ment, és biztos vagyok benne, hogy a Mizushimáink be tudják mérni a jelenlétét. Tudom, hogy csak egy megérzés, de úgy gondolom, utána kellene indulnunk és segíteni neki! – terjeszti elő az ötletet, miközben érdeklődve pillant végig mindenki arcán. Ez nem önkényes döntés, nem is parancs. Minden shinigami véleményét meghallgatja, de természetesen a tapasztaltakénak sokkal hamarabb hajlandó érvényt adni. Azon gondolkozik, talán mégis be kellett volna rúgni azt az ajtót, lezúzni mindenkit és most sokkal könnyebb lenne a helyzete… >.> Verekedni legalább magabiztosan tud. :|

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 000 / 90 000

Hozzászólások: 135

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 34 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#BB8EAD


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #10 Dátum: 2017. Okt. 30, 23:02:25 »
Összevont szemekkel figyelem a történeteket. Ha fogadnom kéne, akkor valóban nagy téteket tennék arra, hogy halottak vagyunk, ha a bátyám és Makiro vezetik a csapatot. Márpedig most minden jel ez utóbbira utal. Ahogy az egyik, fentebb említett személy megáll előttem csak érdeklődve nézek rá, hogy mit szeretne. Sejtem, de reménykedem, hogy megcsalnak az ösztöneim.
- Biztos :/ - húzom oldalra a szám. Egyszerűen nem, nem és nem. Nem szeretem, ha mások ölelgetnek, vagy ha egyáltalán valaki ölelget. Nagyon, nagyon kevés embertől vagyok hajlandó eltűrni és az egyik már itt is van, hogy kihasználja ezt a lehetőséget. Természetesen viszonzom Shuu ölelését, miért ne tenném. Ahogy azonban a tekintetem Makirora téved és a szomorú, kivert kiskutyákat idéző pillantására, valahogy olyan rosszul érzem magam. És kicsit úgy tűnik számomra, mintha Shuu direkt így csinálta volna, hogy a másik hadnagy lássa, neki lehet, neki pedig nem.
- Honnan tudhattam volna, hogy te is ide jössz :S? Nem szokásom kémkedni utánad – felelem értetlenül, nem hozzá téve, hogy ha olyan nagyon együtt szeretett volna jönni, akkor akár ő is megkérdezhette volna, hogy hová megyek és mit csinálok. Szóval nem Shuu, nem fogod csak rám, hogy az én hibám ˘w˘. A színpadias összeomlását hallva csak felsóhajtok, majd a plafonra téved a tekintetem. Mennyi, de mennyi ilyet hallottam én már eddig :/? Mennyire, de mennyire nem érdekelt akkor sem. – Csak az igazat mondom ^w^ - varázsolok bájos mosolyt az arcomra, miközben megsimogatom a vállát – és le sem tagadhatnád, hogy az ikrek a rokonaid, ez az előadás őket idézte :roll: - teszem hozzá, majd kibújok az öleléséből és teszek pár nagyobb lépést előre, hogy elkapjam, Makiro ruhájának az ujját. – Esetleg, most az egyszer mégis lehet róla szó >///> - mondom neki halkan, remélhetőleg pont annyira, hogy ne hallja meg és ne csináljon semmit. Nem sok, mi több, semmi kedvem nincs ehhez az ölelgetősdihez, de nem szeretem, ha rajtam vagy velem demonstrálnak valamit, még akkor sem, ha ennek csak a gyanúja merül fel. Hogy miért? Mert egyszerűen nem fair és pont. Ő a bátyám, még jó, hogy több dolgot hagyok, meg megengedek neki, mint egy családi ismerősnek, akivel egészen ez idáig csak párszor találkoztam. Ettől függetlenül nem érzem azt, hogy feltétlen be kell neki bizonyítani, hogy „bezzeg én megtehetem”, mind ezt úgy, hogy valószínűsíthetően fájdalmat okozott a másiknak >w<.
A Lélekkirály nem igazán van velem, mivel Makiro meghallja a szavaim és megölel, de szerencsére nem erősen és nem is húzza el a dolgot, én pedig annak ellenére, hogy alig várom a végét, még a hátát is megsimogatom kicsit, hogy biztosan boldog legyen. Bár, a korábbi tekintetét felidézve, szerintem már attól az, hogy megölelhetett. Férfiak. Ki érti őket?
Amerikába átérve a dolgok már koránt sem alakulnak jól, még annyira sem, mint otthon. Csak nagyokat pislogok, hol az egyik, hol pedig a másik férfira. Kell pár pillanat, míg realizálódik bennem, hogy valóban azt hagyta el a szájukat, ami.
- Először is – fújom ki a levegőt és próbálok nyugalmat erőltetni magamra de elég nehezen megy. Tényleg nem értik, hogy miről beszélek? – Nem engedtem meg a becézést, Hanabi, ha kérhetem :|. Másodszor. Attól, hogy heten kellene lennünk, nem kéne csak úgy hozzánk csapni egy ember. És jól érezné magát, biztonságban lenne… - arra, hogy aggódna e vagy sem, nem mondok semmit, nem tudom biztosra állítani, hogy így van, de az ellenkezőjére sincs bizonyítékom. – És harmadszor – illetem Makirot a lehető legridegebb pillantásommal -, mókás? Tényleg rettentő mókás lesz, ha valami rosszul sül el és a nagy hadnagyok nem tudnak tenni valamit. De ha így lesz, én megígérem elmegyek akár a negyvenhatokig is, hogy meglegyen a megfelelő retorzió – mondom és komolyan is gondolom. Talán nehéz dolgom lenne, de egy biztos, a társadalmi rangomnak köszönhetően meghallgatnának, az pedig már éppen elég ahhoz a pletykákhoz és a bizalmatlansághoz, ha valakit egyenesen a legfelsőbb vezetésnél panaszolnak be. Nem várom meg egyikük válaszát sem, nem vagyok rá kíváncsi. Én elmondtam, amit el akartam, vehetnek komolyan, vagy ki is nevethetnek, majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén.
A továbbiakban csak követem a parancsot, nem kommunikálok senkivel és igyekszem mind a kettejüktől ugyanolyan távol maradni. A lélekenergia elrejtéssel, mint olyannal, nincs bajom, már-már rutin szerűen megy. Mivel két újonc is velünk van, megfordul a fejemben, hogy felajánlom, hogy egy kidou segítségével elrejtem az egész csapatot, de elvetem az ötletet. A vezetőink erősek és ügyesek, biztos megoldják ezt az én segítségem nélkül is ^_^, ha meg nem, akkor az ő felelősségük lesz, nem az enyém.
- Rendben – bólintok a parancsra, mi szerint figyeljem Shiki lélekenergiáját, vagyis annak kilengését, ennek leget is tudok tenni, csinálom is egy fának dőlve, a villát szemlélve. Nem nyilvánítok véleményt arról, hogy mennyire jó ötlet valakit egyedül elküldeni valahová – de amúgy Makiro még nem látott horrorfilmeket, ahol mindig az szívja meg, aki egyedül megy :| ? -, nem az én dolgom, nem én vagyok a csapat vezére és bíznom kell abban, hogy Shiki ügyes. Annak kell lennie, tapasztalt shinigami. 
Nem akarok beszélgetni sem az újoncokkal, sem anyával és pedig a másik kettővel, szóval nem vegyülök, csak maradok a fámnak dőlve. Még akkor is, ha nem történik semmit érdekes. Minden folyik a maga kis medrében. Miközben a villát figyelem, egy furcsa érzés lesz úrrá rajtam, mi szerint el kéne indulni befelé. De nem azon az útvonalon, ahol Shiki ment, hanem egy másikon, a pince irányából, hiszen az ilyen házaknak általában olyanjuk is van. Azt hiszem, hogy nevezhetjük megérzésnek is a dolgot, de nem adok neki hangot, legalábbis nem tervezek egészen addig, míg Makiro meg nem szólal.
- Cöhh, a felelősségteljes hadnagyok, akik vigyáznak és minden rendben lesz, eddig jól haladtok – kommentálom a dolgot jól hallhatóan, ám nem nézek a férfira, inkább továbbra is a házat személem. Tudom, hogy ezzel bántom, hiszen a szavaim elsősorban egyértelműen Makironak szólnak, de nem érdekel. Hiszen ez jó móka, hogy őt idézzem, élveznie kéne. Az pedig, hogy a felettesem nem hat meg, a parancsait teljesítem minden zokszó nélkül, ha azt mondja fogjam be, befogom, de egyelőre még nem kaptam erre utasítást.
- Én egyébként nem támogatom, hogy utána menjünk, vagy hogy pontos legyek, az ő útvonalán menjünk. Tisztán érzem a lélekenergiáját, úgyhogy élni biztosan él, mintha még mozogna is. Ha pedig csapdába ejtették, szerintem az a legrosszabb ötlet, hogy ugyanonnan közelítsük meg a házat, ahol már valaki korábban. Szerintem pont onnan számíthatnak a társaira. Szintén megérzés, azonban, ha van, én a pincerész felől mennél. De nekem mindegy – vonom meg a vállam, jelezve, hogy én elmondtam mindent, amit el akartam, nem fogok veszekedni vagy erőlködni, nem igazán látom értelmét a dolgoknak. Majd a felelősségteljes csapatvezetők eldöntik, hogy mi legyen ^w^. De azt remélem sejtik, hogy nem kéne sokéig itt időzni, ha bajt sejtenek, mert minden másodperc számít :S.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Okt. 30, 23:09:35 írta Mizushima Hanabi »

Karakterlap

Shiba Kamiko

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 26

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 13 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#950736 és #933E66


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #11 Dátum: 2017. Nov. 01, 12:54:19 »
Amíg még a gyülekezőhelyen szerencsétlenkedem, megkörnyékez egy másik tiszt – rövid, vörös haja van, csinosan hordja az egyenruháját. Összetéveszthetetlen attitűd, amivel a többi lélek között jár-kel, elegáns, könnyed mozgáskultúra. A nyakamat merném tenni rá, hogy nemes, a hajszíne végett pedig valószínűleg Mizushima. Amikor megszólít, illedelmesen visszaköszönök, de végigszalad a hideg a hátamon. A kérdésére egy helyeslő „un” kíséretében bólintok. Naná, hogy a küldetésre jöttem, de ezek szerint nem hallotta, ahogy az előbb a tisztekkel kiabáltam. Helyes.
Még az apró lánynál is rosszabb, gyomorforgatóbb érzés, amikor Shuuichi jelenik meg. Nem tudom, mit gondoltam, meddig kerülgethetem a vele való, közös munkát. Még ha csak osztagtársak lennénk… de ő a hadnagyom. Aikawa kapitánnyal néha nagyon mulatságosak tudnak lenni, de én szeretem azt képzelni, hogy komoly konfliktusok vannak közöttük. Szeretek arról fantáziálni, hogy Shuuichi nem Soul Society egyik legbefolyásosabb lelke, és csak úgy ki lehet rúgni, ha inkompetens. Vagy legalábbis átszállítani egy másik osztagba. >.> Akármennyire is tűnik túlzásnak, amit a vörös hajú tiszt mond, valahogy egyet tudok érteni vele. Mind halottak vagyunk, főleg végignézve a két hadnagyon, azon, amit leművelnek, ahogy egymásnak feszítenek és hülyéskednek…
Aztán azon kapom magam, hogy Mizushima-fukutaichou felém lép, én pedig reflexből próbálok elhátrálni előle, de sajnos váratlanul ér a támadása. Némi erőszakos invitálásra számítottam első körben, nem arra, hogy önkényesen felkap és megpróbál odarángatni.
– Vedd le rólam a kezeidet, tegyél le de most azonnal! >///< – próbálom kikiabálni magamból a dühömet, hátha akkor nem akarom majd bántani a saját hadnagyomat. Tudom, hogy így beszélni is tiszteletlenség, na meg persze kapálózom, rugdosom, a hátán dobolok közben, mint egy hisztis gyerek. Ez a viselkedés azonban csak roppant degradáló lesz, ha végre kitisztul a fejem, de nem halálos bűn a gotei szemében, mintha mondjuk kardot rántanék és úgy próbálnám meg jobb belátásra bírni. Egyszer már voltam a lázadó oldalon, megtorlást követően, nem kérek belőle többször, köszönöm.
 – Ne beszélj rólam harmadik személyben, amikor itt vagyok! >< – folytatom a kiabálást, miközben toporzékolok. Érzem magamon a másik két tiszt tekintetét, az arcom vörös és lángol. Csak még jobban zavarban leszek, mert látom rajtuk, biztos vagyok benne, hogy ítélkeznek és borzasztó perszónának tartanak. – Mi a francot néztek?! – morranok rá vérmesen a második osztag képviselőire is, és pontosan tudom, hogy csak rontok a helyzetemen. Pedig én nem így akartam, nem akartam magam ilyen színben feltűntetni! A legjobb lenne, ha most egyszerűen csak megnyílna alattam a föld és eltűnhetnék örökre. Miért? Miért dolgozok mindig saját magam ellen? Miért nem tudok úgy működni, mint a rendes, normális lelkek? Na jó, ez még számomra is egy igen egyértelmű kérdés…
Amint Shuuichi szabadon enged, csak úgy faképnél hagyom őket, hogy legyen lehetőségem kicsit lenyugodni. Jó lenne, ha végre lehűlne a fejem egy kicsit, mert nagyon nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. Főleg akkor nem, amikor a hadnagyom olyanokat súgdolózik, hogy hajadon vagyok, az a szerencsétlen vöröske meg olyan egyértelműen mér végig, hogy kedvem lenne kinyomni a szemét is. :| De nem, nem foglalkozom ezzel, ezekkel, ilyesmivel. Egyszerűen nem vagyok hajlandó, csak ártok magamnak is vele, na meg nekik is. Bár őket kevésbé bánom ezen a ponton.
Az Emberek Világába mehetünk végre, sikerül megérkezni, és talán lehet majd koncentrálni a küldetésre is, nem felesleges hülyeségekre fecsérelni az időt. Mielőtt még nagyban ezen gondolkozhatnék és lelkesedhetnék, megérzem a lidérclélekenergiát. Ismerős, kellemetlen érzés lesz rajtam úrrá, és be kell vallanom, hogy Fukurou szavai nélkül már rég inakba szállt volna a bátorságom. Arra figyelek fel, hogy a fehér hajú lányka, akit Sachiko-channak hívott az egyik idióta, odalép hozzám és megszólít. Reflexből nézek körbe magam körül, hogy ki másnak szólhatott, de azt kell megállapítanom, hogy én voltam a kérdés célpontja. Ő most… cseverészni akar velem? O.o
– Valóban ^^” – válaszolom kissé zavarban. – Bár lehetne kicsit szürkébb is… – válaszolom, miközben gonosz tekintettel pillantok végig a két hadnagyon. Soha, a büdös életben nem fogom elfelejteni azt a kínos jelenetet. És az itt jelen lévő tisztekkel se tudok majd soha találkozni anélkül, hogy ne ez a jelenet jusson eszembe. Na meg persze, már előre érzem a kényelmetlen szorítást a mellkasomban, ahogy a bűntudat úrrá lesz rajtam. Várjunk, lehet, hogy tényleg érzem? Megsimogatom kicsit a kellemetlen érzet helyét, és azt kell megállapítanom, hogy nem nekünk való ez a lélekenergia. Ahogy látom Kaori és Sachiko baja is meggyűlik vele, de a többiek meglepően jól néznek ki. Remek, nem elég, hogy vállalhatatlanul viselkedem, de még sereghajtó is vagyok a csapatban… >.>
Osaka-fukutaichou rám pillant, és azt kérdi, jól vagyok-e én pedig értetlenül pillogok, mert tényleg nem hiszem, hogy nekem szól a kérdés. Pedig nagyon rám néz, meg Sachikora, és többes számban tette fel a kérdést. Szűkszavúan biccentek egy aprót a kérdésére. Naná, hogy jól vagyok. Neki fogalma sincs, hányszor éreztem már ilyet. Valahol, mélyen még talán kellemes biztonságot is nyújt a szituáció. Nehezen alkalmazkodom az új dolgokhoz, és a régi, ismerős érzésekhez pedig ragaszkodom, akármennyire is károsak. >< Értetlenül figyelem, hogy Hanabi – ahogy szólíttatta magát – és a hadnagyok szóváltásba keverednek. Komolyan nem néztem volna ki belőle, hogy így leáll veszekedni mások előtt. Minden esetre átérzem, én sem szívesen csinálok ilyesmit. A kék hajú shinigami, akinek nem emlékszem a nevére pedig Kaorival mintha valami csodás szerelmi kapcsolatról beszélne. Főnemes, meg kell védeni, akkor is, ha nem akarja, nem nagyon beszélnek… még a mappáját sem akarta odaadni Shuuichi-dononak! A felismerés nyomán a szám elé kapom a kezeimet, és arrébb araszolok kicsit. Nem kellett volna kihallgatnom őket! >< De… Kaori… és Shuuichi…? O///O Nem úgy volt, hogy Kaori… és Shuu apja…? És… nem értek én már semmit, inkább el is felejtem! Nem ezért vagyunk itt, a francba is, gyorsan megrázom a fejem, és próbálom eltüntetni a pírt az arcomról. Amikor meghallom a hadnagy hangját, segít összeszedni magam és Osaka-fukutaichoura koncentrálni.
A parancs nyomán a fák takarásában, ágain ugrálgatva próbálok észrevétlenül suhanni, amilyen gyorsan csak tudok. A lopakodás nem az erősségem, jobban szeretem a nyílt küzdelmet, de ahogy látom mázlim van – nincs is aki észrevegyen. Az épülethez érve hallgatom a hadnagy szavait. Nem értek velük egyet, de biztosan jobban ismeri Masachika-san képességeit, mint itt bárki más, ha így el meri küldeni. Még miattam is aggódott, amikor meglepett a lélekenergia, akkor minden bizonnyal a többi shinigamit is félti. Vagy csak közülünk Masachika-san a legkönnyebben feláldozható és miatta nem kár. A gotei-ben szolgálok már elég régóta, hogy legyen sejtésem, hogy működik ez az egész.
Az épület környékét igyekszem egészen más szemmel felderíteni, mint a többiek. Remek búvóhelyeket keresek, bejutási pontokat kívülről, ha esetleg önállóan kellene behatolnunk. Nehéz fejben elképzelni az alaprajzát az épületnek. Nem egyszerű, és hatalmasnak tűnik, a belső rendszeréről pedig fogalmam sincs, lehet, hogy még bonyolultabb. Nem kóborolok el a többiektől, amikor a hadnagy ismét a figyelmünket kéri, kicsit közelebb megyek, érdeklődve hallgatom hangját, majd a fejem Hanabi felé fordítom. Húha, mint valami hisztis kislány, folyamatosan személyeskedik, és jól láthatóan elvakítják az érzelmei. Pontosan ismerem az érzést, és ahogy ilyenkor nem bízom magamban, úgy nem bízom az ő ítélőképességeiben, megérzéseiben sem. Noha a véleményem nem akartam közölni senkivel, a hadnagy úgy néz rám és szuggerál, mintha a válaszomra várna. Én pedig kicsit elvörösödöm, de nem tudom tovább állni a tekintetét, úgyhogy megszólalok.
– Én Osaka-fukutaichouval értek egyet. Abban is, hogy hibázott, de abban is, hogy korrigálnunk kellene közösen. Masachika-san egy emeleten hatolt be, ha a pincében megyünk, ki tudja, mikor érünk oda hozzá? Arról nem is beszélve, hogy nem ismerjük az épület belsejét – osztom meg szerény véleményem végül, aztán gyorsan el is hallgatok. Egyáltalán nem várom el, hogy bárki is hallgasson rám, vagy egyáltalán számításba vegye az érveimet. Pontosan tudom, mekkora apró porszem vagyok a szélvédőn itt a bogarak és a levelek mellett, úgyhogy nem is értem, miért kellett ezt egyáltalán elmondanom. :S

Karakterlap

Uzumi Kaori

Shinigami

1. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 48

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 14 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Reiatsu szín:
világoskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
"Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább..."

Post szín:
#4D84C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #12 Dátum: 2017. Nov. 01, 17:35:57 »
Nem értem, hogy mi a folyik itt. Már az is rejtély, hogy miért löktek csak úgy át a kapun, hogy akkor, ha nincs ló, jó a szamár is, de az még nagyobb rejtély számomra, hogy Hanabi és a két hadnagy között, az viszont biztos, hogy a lányom hisztizik. Látom a gesztusain, szinte minden mozdulatából süt a harag és a sértettség. Istenem, mi történik itt :S?
- Hisztizik o.O… Nem csinált ilyet több, mint száz éve – kommentálom a mellettem álló unokahúgomnak a látottakat, bár nem igazán tudom, hogy mennyire érdekli, vagy köti le a dolog a maga szerelmi életének bonyodalmai mellett. Mindenesetre, csak sóhajtva rázom meg a fejem. Ez így nagyon nem lesz jó. Késztetést érzek arra, hogy odamenjek és beszéljek a lányommal, de -  rettentő nehezen - sikerül visszafognom magam. Én még mindig tartom magam ahhoz, hogy e egy küldetés nem a személyes problémák és hasonlók helye, azokat otthon kell tisztázni és megbeszélni, itt azoknak nem szabadna létezniük. Hanabi nagy lány – legalábbis eddig szerettem volna abban a hitben élni -, meg kell tudnia oldani, hogy a személyes sérelmeit nem keveri bele ebbe, meg úgy semmilyen küldetésbe. Szerintem ez egy alapvető elvárás, ha valaki a Gotei magas rangú tisztjeinek egyike.
A hadnagyok parancséra csak bólintok, majd indulnék is legelőre, hogy minél távolabb legyen Suuichi-donotól, azonban megtorpanok. Ez így nem lesz jó! Pont azt csinálom, amit az előbb annyira elítéltem. Magánügyeket viszek bele egy olyan küldetésbe, aminek ahhoz semmi köze. Így végül a csapat hátsó része felé veszem az irányt. Itt az ideje, hogy változtassak ezen is.
- Mizushima-fukutaichou – hajolok meg a férfi előtt -, kérem bocsássa meg a korábbit, a mappákkal, összemostam a magánéletet a munkával, ígérem, többet nem fordul elő – mondom neki határozott hangon, majd a parancsnak eleget téve beállok a sorba, értelemszerűen hátulra, mivel ott vagyok. Nincs okom nem így tenni.
A ház megközelítése zavartalan, nem történik közben semmi, amit én kissé furcsának tartok, de nem osztom meg a többiekkel. Felesleges lenne pánikot kelteni. Azzal, hogy Makiro Shikit egyedül küldi be, nem feltétlen értek egyet, sosem tartottam jó ötletnek, az ilyeneket, már az egyedül felderítéseket. De azt is megértem, hogy szerinte az unokahúgom így egyedül gyorsabban tudja feltérképezni a terepet, mert ez így is van. Annak ellenére, hogy nem én kaptam a parancsot, én is próbálok figyelni Shiki lélekenergiájára, bár nem vagyok olyan tapasztalt érzékelésből, mint a lányom – a többiekről pedig nem tudok nyilatkozni. Nem igazán vagyok türelmes típus, így a várakozás percei idegőrlően hatnak rám. Végül, egy sóhaj kíséretében megindulok Kami és a másik fehér hajú lány felé, hogy váltsak velük pár szót. Addig se kell Hanabin és a viselkedésén gondolkoznom, vagy azzal foglalkoznom, hogy hogyan kerüljem el Shuuichi-donot, mert attól, hogy mint halálisten teljesítem a parancsait, a kelleténél többet nem szeretnék interakcióba lépni vele. A végén olyamsi kerülne témába, amit nem igazán szeretnék :/.
- Azt hiszem mi még nem ismerjük egymást ^w^ – állok meg a fehér hajú lány előtt mert valóban, ő az egyetlen a csapatból, akivel nincs semmilyen ismeretségem -, Uzumi Kaori vagyok az első osztagtól, igazán örvendek -  hajtom meg felé egy picit, de tiszteletteljesen a fejemet, az üdvözlésem jeléül, ahogy azt illik. – Ti mit gondoltok erről? - kérdezem úgy általánosan a küldetésre és furcsa kis csapatunkra egyaránt utalva.
Makiro felvetése meglep, Hanabi közbe kommentárja pedig még inkább. A hiszti egy dolog, ez a szintű hiszti és a felesleges személyeskedés egy küldetés közben pedig egy másik. Egy sokkal súlyosabb. Csak sóhajtok egyet, akármennyire is nem akartam, úgy fest nem úszom meg, hogy kicsit helyre tegyem, vagy legalábbis megpróbáljam. Pedig mennyire, de mennyire szerettem volna ezt elkerülni.
- Én tartózkodom – felelem nemes egyszerűséggel, mikor rám kerül a sor, hogy válasszak. – Egyikőtök terve sem logikus, és mind a kettő inkább született érzelmi befolyásoltságból, mint sem józan észből. Tehát egyformán rosszak. Én azt követem, amelyiket a többség választja. Amúgy is, így biztos nem lesz döntetlen – teszem még hozzá, mivel így csak öten szavaznak, ezzel ellehetetlenítve azt, hogy percekig álljunk itt veszekedve, döntésképtelenül. Szívem szerint, igazából javasolnék egy harmadik opciót, ami nem biztos, hogy jobb, mint a másik kettőé, de a szubjektivitáson alapszik. Annak ellenére, hogy az én unkahúgom van bent. Én, a többiekkel ellentétben tudom, hogy milyen kiképzést kapott, ahogy azzal is tisztában vagyok vele, hogy bármilyen pici is, legalább olyan erős. Szóval nem olyan könnyű vele elbánni és még ha el is kapták, akkor ki van képezve az ilyen helyzetekre is. Valószínűleg jobban tudja kezelni, mint bárki más a csapatban. Ettől függetlenül annak örülök, hogy utána megyünk , mert bár nem mutatom, aggódom és nem szeretném, hogy baja essen >w<. Továbbra sem szimpatikus ez az egyedül kémkedés.
Ahogy megvan a döntés, egy kis gondolkodás után a lányom mellé orientálódom és bármennyire is szerettem volna ezt elkerülni ezen a küldetésen, megfogom a karját, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
- Hanabi, vi… - kezdenék bele halkan abba, hogy viselkedjen egy picit, de még a mondatot sincs időm befejezni, mivel magához képest meglepően határozottan és vehemensen rántja ki a kezét a szorításomból. Látom rajta, hogy még nagyban dühöng és hisztizik, tudom - a csapatból a legjobban -, hogy ilyenkor a második legcélravezetőbb megoldás , ha az ember békén hagyja, majd lenyugszik magától, de ez most nem az a szituáció, ahol az megengedhető lenne :S. Az első lehetőség pedig évtizedek óta nem játszik.
- Most nincs időm, majd otthon beszéld meg Renával – veti oda foghegyről, majd meg sem várva, hogy reagáljak valamit ott hagy :|. Az még csak hagyján, hogy mi az apjával egészen biztosan nem így neveltük, de hogy jön ide a húga? Nem értem, egyszerűen nem értem mi ez az egész. Mivel semmit sem sikerült elérnem az orrnyergemet masszírozva megyek vissza a többiekhez. Mást már nem igazán tudok tenni.
- Komolyan, mi ütött ebbe a gyerekbe? – dünnyögöm, bár a kérdés költői, nem hiszem, hogy bárki tudna is rá válaszolni, már a gyereket kivéve, aki meg éppen nem beszél velem, mert hisztizik. Egyre nehezebb magam tartani, a semmi magánéletet nem kavarunk bele a küldetésbe dologba.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Nov. 01, 17:48:12 írta Uzumi Kaori »

Karakterlap

Masachika Shiki Mio

Eltávozott karakterek

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 44

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 19 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #13 Dátum: 2017. Nov. 01, 21:29:59 »
Örültem, hogy Kaori~nee végül velünk jött, és emlékeztetett arra, hogy küldetésen vagyunk, erre kellene koncentrálnom. Mély levegőt vettem, és rendeztem az arcvonásaimat, ne látszódjon rajtam, mennyire aggaszt a helyzet. Itt kell lennem fejben, mert bár sokan vagyunk, mindenkire figyelni kell, nem volna jó, ha valamelyiküknek is baja esne. Még Baka~Shuure is vigyázni kellene, bár amilyen felelőtlen, ez lesz a küldetés egyik legsarkalatosabb pontja. :/
- Rendben, mindenképpen felkereslek otthon. Köszönöm! ^w^ – Válaszoltam kedves mosollyal, majd Makiro felé pillantottam.
Sóhajtottam, nem tudtam mit kezdeni a szituációval, mindig mindent ki tudtam zárni, de ez most nem ment. Egyszerűen túl közel volt, és túl sok minden történt azóta, hogy megismertem, mintha fenekestül felforgatta volna az addigi nyugodt életem. De ahogy láttam, nem csak nekem gyűrűztek a személyes dolgaim a küldetés köré, mindenki arcán látszott még valami… Szegény Kamiko~sant kifejezetten sajnáltam, hogy Baka~Shuu és Makiro közé szorult, nem volt szép, amit a hadnagy csinált.
Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom többet a dologgal, arra koncentrálok, amiben jó vagyok, a küldetés sikerességére. A növényzet, és egyéb tereptárgyak adta búvóhelyeket kihasználva közelítettem meg az épületet, figyelve arra, hogy a legkisebb részem se látszódjon ki. Összerezzentem, ahogy Osaka a férjezett nevemen szólított, mintha már hónapok óta nem hallottam volna tőle. A parancsra csak bólintottam, és shunpoval meg is indultam az épület felé.
Tényleg hatalmas volt, de nem rémültem meg a dologtól, minél nagyobb valami, annál nehezebb ténylegesen odafigyelni rá. Nagyobb felületen enged támadni, és több a hibalehetőség. Ahogy haladás közben végigmértem az előttem elterülő fal részt, felfedeztem egy nyitott ablakot, és egy furcsa járatot is. Nem voltam otthon a modern építészetben, főleg nem, hogy egy másik országról volt szó, így csak gyanakodva méregettem a kis rést. Befértem volna, valószínűleg végig tudtam volna kúszni, de fogalmam se volt róla, hova vezethet. Felelőtlenség lett volna megkockáztatni, hogy csak egy rövidke járat, aztán elakadok benne.
Ehhez természetesen semmi köze nem volt ahhoz, hogy a modern dolgok enyhén szólva is kiborítottak… :roll: Felvettem az egyenruhám fejet is fedő részét, és alá gyűrtem a hajam, hogy minél kevesebb részem maradjon szabadon. Most nem volt sötét, így nem sokat rejtett a fekete anyag, azonban arra tökéletes volt, hogy kék hajzuhatagom ne legyen túl feltűnő.
Egészen könnyedén kapaszkodtam fel a falra, és másztam a nyitott ablak felé, hogy minél előbb az épületben legyek. Meglepett, hogy a külső részen egyetlen járőröző lidércet, vagy hasonlót nem fedeztem fel, azonban ez csak óvatosabbá tett. Nem arról voltak híresek, hogy kifejezetten taktikusak, azonban kiszámíthatatlanságuk miatt veszélyes is lehet odabent. Főleg, mivel a nagymennyiségű lélekenergia egyértelműen onnan volt érezhető.
Megkapaszkodtam az ablakpárkányában, ám mielőtt még belendültem volna, felhúztam magam, hogy belessek a nyíláson. Egy folyosóra nyílt az ablak, és ahogy ki tudtam venni, legalább két lidérc repkedett rajta. Furcsa volt az egész, úgy tűnt, mintha járőrözött volna a két hollow, holott ilyesmire még sose láttam példát.
Mindegy, nem kutatás céljával érkeztem, nem holmi tudós voltam, hanem felderítő, szóval, amikor a másik irányba haladtak, hangtalanul belendültem. A földre érkezve egy bukfenccel vetettem magam az első nagyobb tárgy mögé, és ott meghúzódtam. Kifújtam az addig benntartott levegőt, és vártam a megfelelő alkalomra, amikor valami különös illat csapta meg az orromat.
Mélyeket szippantottam a levegőből, még a maszkon keresztül is tisztán éreztem az erős illatot, ami a férfiparfümökre emlékeztetett. Régen igazán erős, átható illatokat használtak, nem tisztálkodtak naponta, mint mostanra szokássá vált. Facsarta kicsit szaglószervem az átható aroma, azonban nem engedhettem meg, hogy egy tüsszentéssel eláruljam a helyzetem. Visszatartottam a lélegzetem, és ahogy lassan elmúlt az inger, úgy éreztem, muszáj megtudnom, honnan jön, és mi ez.
Kifújtam a levegőt, és a mellettem elhaladó lidérc után vetettem magam, hogy egyetlen ütéssel iktassam ki. A zanpakutoumnak hála, a kezem általában késként szelte át a kisebb hollowok bőrét, így nem szerettem volna egyetlen kidout sem bevetni egyelőre. Igyekeztem úgy ütni, hogy keresztülhatoljon rajta a kezem, ezzel egyetlen csapással végezve vele, és megtisztítva. Csupán néhány másodpercet szerettem volna szánni rá, és máris mozdulni tovább, egy újabb búvóhelyre, hogy ne vegyen észre a következő lidérc.
Mindig kivártam a megfelelő pillanatot, lassú légzés, koncentráció, ez volt a titka a dolognak, hogy fejben mindig legyek ott. Most is így tettem, de úgy éreztem, egyre inkább elhatalmasodik rajtam valami, a vágy, hogy minél előbb ott legyek, ahonnan az illatot éreztem. Nem is az döbbentett meg legjobban, hogy mind nagyobb részét foglalja el ez a gondolat az elmémnek, sokkal inkább az, miért érzem ilyen kifejezetten erősen a bukét.
Még csak kellemesnek sem volt mondható, sokkal jobban szerettem a tiszta, egyszerű illatokat. Mint legutóbb a könyvesboltban a régi oldalak papír szaga, a tintáéval keveredve, vagy Makiro hajáé… Megráztam a fejem, nem, Makironak nem szabad visszafurakodnia a gondolataim közé, most arra kell koncentrálnom, hogy megtaláljam a forrást, ez a feladatom, ezt kaptam parancsba, nemde?
Előre mozdultam, és már a következő célpont felé lendültem, hogy az előzőhöz hasonlatosan megpróbáljak végezni vele. Ő választott el a célomtól, ezt pedig nem szerettem volna hagyni, elvégre mindig megszerzem, amit akarok. Visszahúzódtam a folyosó oldalához, meglehet, hogy egyelőre csak két lidércet fedeztem fel, de ez nem zárta ki, hogy ne legyenek többen is. Inkább leszek óvatos, mint halott.

Karakterlap

Miyazawa Sachiko

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 30 000

Hozzászólások: 32

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 18 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Alea iacta est
« Válasz #14 Dátum: 2017. Nov. 02, 00:12:51 »
Személyiségemtől eltérően, továbbra is próbálok a háttérben maradni, és nem túlságosan beleavatkozni a témába, mindaddig, amíg nem igénylik ténylegesen is az én jelenlétem. Csupán egy külső szemlélőnek tartom magam ebben a helyzetben..egészen addig, ameddig észre nem vesz hadnagyom. Mindössze aprót bólintok kérdése hallatán, és már térnék is vissza saját gondolataimhoz, mikor is a férfi minden szó nélkül bevon egy újabb beszélgetésbe, melynek immáron hárman vagyunk tagjai. Az első másodpercekben akárcsak egy megszeppent bolhazsák, csakis pislogni vagyok képes az események rohanása miatt. Ugyanakkor Makiro kijelentésének sikerül rendesen helyrepofoznia, így mondhatnánk azt is, hogy hálával tartozom neki. Eltekintve persze a ténytől, hogy emberfeletti akaraterőre van szükségem ahhoz, hogy ne hagyjak szabad utat indulataimnak, és tapossak a személy lábára, alátámasztva mennyire is vadonatúj az a friss hús. Ha a férfinek szokása újdonsült tisztjeire használati tárgyként tekinteni -lehet, nem így értette, de híres vagyok néhai negatív hozzáállásomról >.>-, tudatni szeretném vele, hogy az én akaraterőm is véges, és egy ponttól fogva, szóvá teszem majd neki nem tetszésem.
-Ahelyett, hogy egy ilyen apróságon húzod fel magad, inkább figyelj a következő kérdésére.-érkezik a dorgáló megszólalás, melynek kénytelen vagyok igazat adni.
Szokásomhoz hívőn, túlreagáltam a dolgot ez nem kétség. Viszont van lehetőségem nyomban korrigálni, így máris egy féloldalas mosolyt erőltetek arcomra, hogy kezdetleges megtorpanásommal ne vonjam magamra senki figyelmét.
-Igen, remélem hasznos tagja leszek majd a csapatnak.-bólintok határozottan szavaim alátámasztásaként.
A másik hadnagy válasza őszinte mosolyt ültet arcomra. Elgondolva, mennyi munkája is lehet egy hadnagynak -még életemben nem láttam annyi papírt egy helyen X.X -, igenis megörvendezteti az ember szívét a tény, hogy ennyi elfoglaltság mellett, mégsem felejtette el azt az egyszerű találkozást. Makiro kérdésére reagálva, hatalmas élénk zöld íriszeimet az említettre meresztem, és átadva magam az édesség iránt érzett szeretetemnek, nyomban Shuuichi irányába mutatok.
-Nem idegen! Az unokám, aki ugyannyira szereti az édességet, mint a nagymamája!-kelek ki magamból akárcsak egy 7 éves, mikor is új személy csatlakozik a társasághoz..helyesbítek: csatlakoztatták. .w.
Ahogy megüti fülemet a becenév, nyomban igazolódik felvetésem, hogy ő az a bizonyos Kamiko. Érdeklődve tekintek az újonnan érkezett felé, ki hevesen kifejezi nem tetszését, és a lehető leggyorsabb módon próbál szabadulni. Ekkor ismét felmerülnek bennem a tárgyak, és a bemutató gondolatai, ám ezeket most próbálom mihamarabb elkergetni. Nem azért vagyok itt, hogy ezen rágódjak. Ugyanakkor sikerül elkapnom a mondatot, melyet az egyik vörös hajú odasúg a másiknak, majd mikor a hadnagyom észrevétlenül végigméri a hölgyet, előbbi kijelentésem, mely szerint csak túlgondolom a témát, abban a pillanatban dől össze. Szemöldököm összeráncolva viharzok el magam is, újból egy üresebb helyet keresve magamnak. Azzal még tökéletesen egyetértek, hogy jó ötlet bemutatni az ember új tisztjét a másiknak, ám a személyesebb információk megosztását már teljesen ellenzem. Rangunktól ellentekintve nekünk is van annyi, minimális jogunk, hogy bizonyos tudnivalókat megtartsunk magunknak. Azonban, ahogy ismét egymagam maradok, sikerül kioltanom a bennem tomboló lángokat, így immáron magam is tisztábban látom a világot.
Miután, a későbbiekben rendesen megcsodálom az emberek világát, tekintetem környezetemre vetül,és mindössze most veszem igazán szemügyre azon személyeket,akiket jelenleg társaimnak kell, hogy számon tartsak. Túl hosszú lenne elregélni mindazon személyes véleményt, melyet egyes személyekhez fűzök, így csupán az egyetlen, domináló érzelmet említem meg. Magány. Mindössze ekkor kezd bennem realizálódni az elképzelés, hogy rajtam kívül mindenki ismeri a másikat, vagy legalábbis valamilyen összeköttetéssel rendelkeznek. Ez már korábban is zavart, ám így „terepen”, mikor akaratlanul is szükségét érzi a lélek, hogy vele legyen legalább egy olyan személy, akire nyugodt szívvel támaszkodhat, sokkal inkább kivált a gondolat, hogy bizony én itt nem rendelkezek ilyen személlyel. Először azt hiszem, ezen negatív érzések miatt szorul össze kissé szívem. Meg sem fordul a fejemben a valóság, hogy erre talán még rátesz egy lapáttal az itteni lélekenergia. Igazi hangulatember vagyok, ez nem tagadás. Most pedig a vasút, a hegy után, süvít lefelé, egészen a völgyekig. Kamikor válaszol később a kérdésemre, ám sajátos megjegyzése és ezt tetéző tekintete mindössze tovább eteti a lelkemből falatozó kellemetlen érzést. Egy kis időre olyan tompának érzem magam, hogy a hadnagy kérdésére is csupán egy kicsivel megkésve válaszolok egy egyszerű biccentéssel. Jól vagyok. A lehető legjobban. Hihetetlen..ilyen esetekben olyan szívesen felképelném magam, emlékeztetve ezt az énem a tényre, mennyi mindenen mentem már keresztül ugyanebben a magányban, és akkor viszont nem sírt a szám, hogy szeretnék magam mellé beszélgetőpartnert. El voltam foglalva egy igen határozott céllal, mely folyamatosan a lelki szemeim előtt lebegett: élni akarás. Emiatt pedig nem volt időm saját kapcsolatok kiépítésére. A mostani helyzet sem teljesen más..egy küldetésen vagyunk, ahol a végcél az, hogy együttes erővel a történet végére érjünk és megoldásra leljünk. ..Istenem, ha ténylegesen is egynél több személyiségem lenne, micsoda veszekedéseknek néznénk elébe. Önsanyargató okfejtésemből egy ismeretlen hang emel ki, én pedig úgy rántom fejemet a hang tulajdonosa felé, mint az ijedt vad, ki veszélyben érzi életét. Ennek oka pedig egészen egyszerű: szavai apró fényként szolgálnak az engem jelenleg körülölelő sötétségben. Akár a fény az alagút végén. Én pedig ostoba lennék, ha nem kezdenék el veszett módon rohanni ezen, halovány lángocska felé. Apró mosolyt intézek irányába, ám ezen görbület igen beszédesre sikerül. Szinte lesüt róla a hála, melyet tudta nélküli segítsége miatt érzek. Emiatt pedig már automatikusan egy barátságosabb formát üt meg hangom is.
-Örülök a találkozásnak. A nevem Miyazawa Sachiko, a második osztag egy tisztje.-repes a szívem, hogy most én magam tudtam le a bemutatkozást, lehagyva minden „csilli-villi”-hez hasonló kitöltést.-Én egyelőre még szokom a helyzetet.-nevetek fel kínosan, tarkómat vakargatva és közben végig azon agyalok, hogy mi ez a hirtelen jött szelídség egy olyan személy felé, kit körülbelül 5 másodperccel ezelőtt ismertem meg..talán ennek is köze lehet ahhoz a fényes hasonlathoz! >.>
Ami pedig szavaimat illeti, a kezdetleges magánytól eltekintve az sem utolsó, hogy rajtam kívül talán már mindenki beleszokott ezekbe a küldetésekbe és immáron egészen rutinosan mozognak a témában. Korábban sohasem volt ellenemre, ha kitűnök a tömegből, ám most mégis, kissé böki a csőröm e gondolat. Lehet, a hullámvasút hatása, ki tudja. Nem igazán tartom jó ötletnek, hogy Shiki egyedül derítse fel a terepet, de mivel a hadnagy döntéséről beszélünk, nem szólok közbe. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit csinál, ezenkívül pedig a hölgy sem egy mezei tiszt, hiszen akkor nem őt választották volna erre a munkára. A későbbiekben, a csapat többi tagjához hasonlóan magam is felderítem a környéket, ám semmi érdemlegeset, vagy említésre méltót nem találok.  Ezt követően sor kerül ismét egy diskurzusra, mikor is Makiro ráeszmél hibájára, és nyomban megpróbál korrigálni. Ahogy a többiek is kifejtik véleményüket, akaratom ellenére is felfigyelek az egyik ismeretlen goromba megjegyzésére. Eltekintve attól, hogy igaza van, nem kerüli el figyelmem a tény, hogy a saját hadnagyomról van szó, így ha szavakkal nem is illetem övéit, akár csak egy bosszús pincsi, szikrázó íriszeimet a shinigamira emelem és rajta pihentetem egy pár másodperc erejéig. Ezzel nem állítok semmi olyat, hogy most haragudnék rá..egyszerűen csak megkapta a kijelentéséért járó csúnya nézést, és már meg is volnánk. Abban sem vagyok biztos, hogy észrevette.
-Én is pártfogolom Masachika-san felkeresésének ötletét. Nem tudhatjuk, miért nem jelzett még, így jobb, elővigyázatosságból, minél hamarabb a dolgok végére járni.-szólalok fel magam is, nem sokkal Kamiko után, hogy legalább egy csokorba lehessen szedni azokat, akik támogatják a tervet.
Az elkövetkező percekben pedig próbálok egyszerre érvényesülni és meghúzni is magam. Tisztában vagyok tisztségem apróságával, ám ez nem állít meg abban, hogy lakatot zárjak ajkaimra. El szeretnék magam is indulni a fejlődés útján. Ha emiatt rám aggatnák az "idegesítő görcs" jelzőt, hát legyen! >.>
Hah..megindult felfelé a kiskocsi~