Emberek Világa > Lezárt küldetések

Alea iacta est

(1/4) > >>

Matsumoto Rangiku:

A hét gonosz: Mizushima Shuuichi, Osaka Makiro,  Uzumi Kaori,  Shiba Kamiko, Masachika Shiki Mio, Mizushima Hanabi, Miyazawa Sachiko

Mindannyian pokollepkét kaptok, hivatalos küldetésre kell mennetek. A gyülekezési ponton azt tapasztalhatjátok, hogy egyre érdekesebb lesz a színes társaság - arról nem is beszélve, hogy két hadnagyot küldenek ki az esetre, és a csapatot más erős shinigamik is segítik. Mindenki megkapja a saját kis mappáját, a küldetés részleteivel. Hagynak nektek némi időt, hogy a senkaimon előtt áttanulmányozzátok a feladatotok.

Amerikába kell utaznotok, az emberek világába. Egy nagyon furcsa anomália kivizsgálása közben sok shinigami odaveszett, minden bizonnyal ezért küldenek titeket - nem szeretnék a véletlenre bízni. Odafent, az irodákban pedig úgy gondolják, hogy ez a csapat egy roppant szerencsés összeállítás, már-már szupercsapat. Makiro és Shuuichi képviselik az erőt, no meg tisztelt hadnagyok, Hanabi okos is, remek is a kidouk terén, Shiki a kivégzőosztag feje, Kamiko és Sachiko pedig egy-egy tiszt a hadnagyok mellé, hogy azért legyen kit beáldozni a harcmezőn, ha úgy van. Az anomáliáról jelentések nincsenek, a kiküldött csapat nem tért vissza. Legalább annyira tájékozottak a problémában, mint a jelenlévő shinigamik kompetenciájában.

Shuuichi és Makiro: A ti feladatotok a csapat koordinálása, a feladat sikerességének biztosítása. Noha nincs egyértelműen leírva, ha nem jártok sikerrel és életben maradtok, tiétek a felelősség.

Hanabi: A te feladatod a lehető legtöbb adatod begyűjteni az osztagod számára a jelenségről. Joggal feltételezik, hogy eddig ismeretlen teremtmény alakult ki, és nagyon hálásak lennének, ha a küldetés megmentése közben némi mintagyűjtéssel is foglalkoznál.

Shiki: Nincs kifejezetten feladatod megadva. Egyre gyanúsabb lesz, hogy a tanács direkt küldött el erre a küldetésre, hogy próbára tegyen. Nem bizonyítottál még, a visszatérésed óta, hogy mennyire vagy kompetens. Lehet, hogy féltened kell a pozíciód?

Kamiko és Sachiko: A ti feladatotok a hadnagyotok segítése és védelmezése a küldetés során, illetve tapasztalatszerzés. Szeretnék, ha sikerülne fejlődnötök valamelyest, ezért azt javasolják, jól figyeljétek bölcs hadnagyaitok kifinomult munkáját, technikáit.

Kaori: Neked elvileg csak az lett volna a feladatod, hogy beugorj valaki helyett és kividd az utasításokat a shinigamiknak. A senkaimont nyitó shinigami azonban megállapítja, hogy valaki nem érkezett meg a küldetésre, ezért önkényesen "hozzácsap" téged is a többiekhez, egy könnyed kis taszítással.

A kapun átlépve megérkeztek az emberek világába, ahol viszont egy nagyon furcsa helyen találjátok magatokat. Egy hatalmas, gyönyörű villa udvarán értetek földet. Máris érzitek azt a tömény, átható lidérc-lélekenergiát, ami miatt jöttetek. Azt sem furcsálljátok már, miért vagytok ennyien, Kaori, Sachiko és Kamiko számára még ijesztő is lehet. A villa pompája ennek ellenére csalogató és hatalmas, egy kilométerre lehet tőletek, de még ilyen távolságból is jól látjátok. Az pedig igen egyértelmű, hogy a probléma odabent van.

Határidő: 2017. 10. 22. 21:00

Shiba Kamiko:
Üzenetet kaptam, miközben a napi edzésemmel voltam elfoglalva, ezt általában nem viselem túl jól. Morgolódva hagytam félbe a feladatot, nyúltam egy törölközőért, hogy az izzadtságot felitassam a bőrömről. Fél kezemet kinyújtottam, hogy az apró, fekete pokollepke az ujjamra szállhasson és átadhassa az üzenetet. Enyhítő körülmény, hogy kifejezetten fontos volt a mondanivalója – úgy néz ki, ma küldetésre kell mennem. Lehet, hogy alaptalanul, de azt hittem már, hogy a Gotei nem bízik bennem a történtek után és nem mer küldetésre küldeni. Lehet, hogy csak képzelegtem, és ezt is beállíthatom a számos, feleslegesen paranoid gondolatom közé. Régóta voltam már Soul Societybe zárva, így reménykedtem benne, hogy kiszabadulhatok végre és… láthatok egy kis világot. Valahol, a komfortzónámon kívül megoldani egy küldetést igazából kikapcsolódásnak tűnt az én helyzetemből. Az edzés befejezése helyett vettem egy gyors zuhanyt, és a shinigami egyenruhámmal, zanpakutoummal felfegyverkezve indultam el az első osztag felé.
Meglepődve nézelődtem, mivel én érkeztem meg elsőként a találkozási pontra. És komolyan kezdtem megzavarodni, hogy jó helyen vagyok-e éppen. Úgy néz ki, az első osztagos shinigamik az én gyengéim, sosem fogom tudni őket a helyükön kezelni. Kifejezetten tartok tőle, hogy odamenjek, pedig megpillantok egy, a papírjait unottan olvasgató tisztet. Semmi baj, Kamiko, nem fogsz rá borítani semmit. Ő lesz álmaid tisztje, jófej lesz, segítőkész! Megváltoztatja a sztereotípiáidat az irodistákkal szemben. Talán még meg is kedveled majd, bizony. Folyamatosan ehhez hasonlókat mantrázok, miközben felé indulok, finoman megérintem a vállát.
– Anou, nem tudom, hogy jó helyen vagyok-e, de... a küldetésre jöttem – magyarázom el neki, hogy mi a francot akarok, és a hangom sokkal halkabb és vékonyabb, mint általában. Már attól zavarban vagyok teljesen, hogy rám pillant a papírja helyett, és összeugrik a gyomrom egy apró gombócba.
 – Mindjárt kiderítjük… neve, osztaga? – válaszolja, én pedig majdnem elhiszem neki, hogy ő barátságos lesz.
– Shiba Kamiko, juuichibantai – válaszolom, és közben összeszedem a hangom, és már sokkal inkább úgy hangzik, mintha én mondtam volna. Sőt, még ki is húzom magam, hogy véletlen se legyek egy kis görnyedt hernyócska. A tiszt nézegeti a lapokat, összevonja a szemöldökét, majd ismét rám pillant.
– Jó helyen van, de ugye tisztában van vele, hogy a gyülekezési időpont egy óra múlva van…? – kérdezi, miközben összetöri minden reményem. Vörösebb leszek, mint voltam, egyre gyorsabban ver a szívem és nagyon próbálom visszanyelni. Nem megy, és már sejtem, mi fog történni, de tenni nem tudok ellene.
– Nekem ezt nem mondta senki, arról nem is beszélve, ha lidércekről van szó, tudja mit művelhetnek egy óra alatt?! Mi lenne, ha nem csak vakargatná a tökeit itt, hanem megsürgetné a többieket?! – zúdul ki belőlem az összes feszültség, amit a helyzet okozott, szokás szerint olyan formában, amit borzasztóan szégyellek. Pedig… ő olyan kedves volt hozzám, és abban a pillanatban, hogy befejezem a kiabálnivalóm, látom az arcát, máris borzasztó bűntudat támad bennem, amitől csak még feszültebb leszek. Összeszorítom gyorsan a fogaimat, hogy egy szó se hagyhassa el már a számat. Úgy festhetek, mint valami hisztis, elkényeztetett hercegnő… úgyhogy inkább csendesen félrevonulok.
Kényelembe helyezem magam, biztos vagyok benne, hogy ezek után nem fog megsürgetni senkit, vagy elhalasztja a küldetést, én pedig várhatok itt. Előveszem a kardom, és azt kezdem el tisztogatni. Az edzés maradványai még rajta vannak, nem feltűnő, de én látom, hogy nem elég szép. Nagyon nagy becsben tartom a kardom, de idáig nem volt időm megtisztogatni – ez viszont remek alkalom lesz rá. Fényesre és tisztára polírozom, csak utána elégszem meg vele és rakom vissza a tokjába. Közben elég sok idő eltelt, lassan kezdenek szállingózni a tisztek, heten leszünk összesen.
Amikor meglátom, hogy a hadnagyom is megjelenik, reménytelen sóhajjal döntöm előre a fejem, és temetem arcom a tenyereimbe. Megértem, hogy csúnyán viselkedtem, megérdemlem a büntetést, de ezt még én is kicsit túlzásnak tartom. Nem is a hadnagyságával van a legnagyobb gond, a személyiségét valahogy elviselném, de a kiléte miatt totálisan kiborulok a környezetében… minden egyes alkalommal. Emiatt pedig próbálok láthatatlan maradni, és egy könnyed, tiszteletteljes meghajlással, a lehető legkevesebb interakcióval üdvözölni őt.
A csapat része lesz még egy hadnagy, aki legalább annyira fárasztó, mint Shuuichi, ha nem rosszabb, a kettő együtt pedig igen halálos kombináció. Meg aztán ott van a vörös és a kék hajú lányka is, akiket úgy tűnik, mindenkit ismer, rajtam kívül. A fehér hajú lány szintén ismeri a másik hadnagyot, és a kék hajút. Megérkezik Kaori is, akinek egy halvány mosollyal intek, és megkapjuk tőle a feladatokat. Miközben kinyitom a mappát, figyelem őket, és komolyan az az érzésem támad, hogy itt mindenki ismer mindenkit rajtam kívül. Először is, fogalmam sincs, ez miért üt szöget ennyire a fejemben, másodszor pedig nem tudom, miért érzem, hogy zavar. A mappa mögé bújva gyorsan megrázom kicsit a fejem, és inkább a feladatra koncentrálok.
Amerikába kell mennünk, az emberek világába. Ezaz! Még csak nem is Japán, hanem Amerika, egészen más világ, más kultúra. Igaz, biztosan nagyon elveszett leszek benne, mert nekem néha még Soul Society is furcsán modern, de erre vágytam, egy kis extrára, egy kicsit másra. Ismeretlen anomália, ami sok shinigami halálát okozta már…? Nos, nem hangzik kellemes kikapcsolódásnak. Annak ellenére, hogy milyen díszes társaság gyűlt itt össze, úgy érzem, java részt erős shinigamikat verbuváltak össze. Az utasításban azt is olvashatom, hogy szeretnének fejlődést látni rajtam, azért kell részt vegyek ezen a küldetésen. Azt is javasolják, lessem el a hadnagyom csodálatos technikáit. Ezt a mondatot kétszer el kell olvasnom, hogy felfogjam, mi van odaírva, akkor pedig nem tudok visszatartani egy harsány nevetést, annyira jó poén. Amikor észreveszem magam, gyorsan a szám elé kapom a kezem, megköszörülöm a torkom és próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Az emberek világában tűnik csak fel, hogy Kaori is itt van velünk, értetlenül pillogok felé, de valami egyből elvonja a figyelmem. Átható, tömény lélekenergia, egyértelműen lidércekhez tartozik. Akaratlanul is magára vonzza tekintetem a villa, és nyelek egy nagyot. Annyi emléket szabadít fel az érzés… azt hittem, ennyi év távlatából ezeket már mind elfelejtettem. Mintha égnének rajtam újra a sebhelyek, és azon gondolkozom, vajon mi lelt engem, miért félek ennyire?
”Már nem vagy védtelen” – hallom magamban Fukurou ismerős hangját, és belül kedvesen elmosolyodok a gondolatra. Nem vagyok védtelen, igaza van. De még csak egyedül sem vagyok. És talán végre jó célra használhatom a dühömet.

Mizushima Hanabi:
Ahogy a pokollepke leszáll az asztalomra, csak összevont szemmel tanulmányozom, mielőtt megosztaná velem, hogy milyen indokból is érkezett az irodába. Nem lepe meg a mondandója, csak egy bólintással jelzem felé, hogy az utóbbi időben sem süllyedtem el a Gotei átlagszintjére, még tudok üzenetet értelmezni. Ahogy az órára nézek, meg tudom állapítani, hogy a gyülekezőig van annyi időm, hogy befejezzem a kutatási jelentések átolvasását. Nem sietem el a dolgot, nem szeretek hanyag munkát kiadni a kezeim közül, és még így is idő előtt sikerül végeznem és elindulnom. Ahogy korábban a jelentések átnézését, úgy az utat is kényelmes tempóban teszem meg, még van időm, nem látok rá különösebb okot, hogy mint valami őrült sietve, shunpozva közelítsem meg a helyszínt, melynek mibenléte egyébként rejtély, annyi biztos, hogy az első osztagon belül van. Így, az említett osztagon belül, némi útbaigazítás után ez sikerül is célt érnem. Amint belépek a gyülekező helyiségbe, meg kell állapítanom, hogy a társaim nem sietik el a dolgot, ugyanis rajtam kívül csak egy, vörös hajú, ismeretlen tiszttel találom magam szembe.
- Jó napot - biccentek felé -, maga is a küldetésre jött? - kérdezem, mert bár bármit is mondtak korábban, fordulhattam rossz irányba, vagy hihették magukat nagyon, nagyon viccesnek is. Ha a lány megerősítést ad, egy bólintás kíséretében megköszönöm neki, majd a kirakott székek egyikén kényelembe helyezem magam és várom, hogy történjenek a dolgok. Őszinte leszek, a két ismeretlen tiszttel és Shikivel nem is ígérkezne olyan vészesnek ez a dolog, alkothatnánk akár egy élhető csapatot is de… nem. Minden ilyesfajta illúzióm szerteszáll, mikor megjelenik a színen Makiro és a bátyám. Kell pár másodperc mire magamhoz térek a sokkból.
- Bármi is a küldetés, mi halottak vagyunk :| - jelentem ki tényszerűen, minden kétség nélkül. Ha ők ketten fogják vezetni ezt a csapatot, akkor valóban végünk, írhatjuk a végrendeletünket. Na jó, meghalni talán nem fogunk, hiszen valamire mégis csak kapniuk kellett azt a csini szalagot, de az biztos, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet. Akárhogyan is gondolkozom, egyszerűen nem tudom megmondani, hogy a Gotei vezetése mit is szeretne ezzel a szedett-vedett csapattal, akik hol rokonok, hol nem, hol ismerik egymást, hol nem. Talán tényleg a megölésünk lenne a cél :S? Az viszont meglep, hogy a szemem sarkából látom, amint az ismeretlen, vörös hajú lány a kezébe temeti az arcát.
Az már meg sem lep, hogy anya hozza be az aktákat - az már inkább, hogy a vörös hajú lány int neki, mintha őt is ismerné, ki a fene lehet ő? -, amik a feladat részleteit tartalmazzák. Neki is egy biccentéssel köszönöm meg, mikor a kezembe adja a dossziét, melyet egyből át is tanulmányozok. Nincs benne semmi extra, csak a szokásos, ház, lidércek és adatgyűjtés valami feltételezhetően ismeretlen anomáliáról, amiről mindig kiderül, hogy ismerjük, csak valami képessége miatt benézzük. Szóval most se veszem készpénznek azt, ami itt áll. Majd, ha megérkeztünk, akkor alaposabban is szemügyre veszem a helyszínt, ami még csak nem is a kontinensen, hanem Amerikában van. Remek :S. Még mindig nem értem, hogy mire fel és hogyan alakult ki ez a fenomenális csapatbeosztás, de azt hiszem, hogy kezdem elengedni. Az eddigi küldetésem és tulajdonképpen az egész shinigami létem alatt sikerült már rájönnöm arra, hogy a Gotei nem a logikusság és minden információ közlésének netovábbja.
Ahogy átérünk a csudás Amerikába, egy villa előtt találjuk magunkat, olyan szintű lidérc lélekenergia közepette, hogy még én is harapni tudnám, bár magam részéről nem kifejezetten mondanám zavarónak. Ahogy hátrafordulok, hogy megkérdezzem a többieket - akiket nem ismerek -, hogy jól vannak-e, a válaszuk alapján pedig felmérjem a valós lélekenergia szintjüket, valami furcsára leszek figyelmes. Vagyis nem valamire, hanem valakire. Anya is itt van, ez pedig nem jó, lehet rosszul értettem, de mintha csak mi, hatan jöttünk volna a küldetésre. Az egy dolog, hogy a bátyámmal megyek, akár mit is mondok, róla tudom, hogy erős és meg tudja védeni magát, de anya… őt nem tudom. Nem tudom, hogy mennyi re lehet erős és állja meg a helyét, de az arcán lévő, egyértelműen nem túl őszinte mosolyból ítélve zavarja a lidérc lélekenergia, ez pedig rossz. Hiába vagyunk mostanában - az utóbbi száz évben - kicsit rosszban, ő az anyukám, és nem igazán viselném jól, ha bármi is történne vele. A lábaim maguktól indulnak meg a hadnagy duó felé. Ezt nem hagyom ennyiben!
- Shuu, Makiro, beszélnünk kell, most, ez fontos - lépek eléjük a megszólítás után pedig halkra veszem a mondandómat, nem kell mindenkinek hallania, hogy mit is szeretnék. - Anyának nem kéne itt lennie - suttogom nekik kertelés nélkül -, haza kell küldenetek. Most. Nem véletlen nem választották ki őt is - el sem hiszem, hogy ezzel jövök, mikor szinte sose, így most sem, értek egyet a csapat összetételével -, kérlek - teszem még hozzá, miközben a szoknyám szélét szorongatom, aggódom és kicsit ideges is vagyok. Nem lesz ez így jó. Sajnos nem osztogathatok parancsokat a csapat vezetőinek, pedig lehet többre mennénk, ha megtehetném :S. De mindegy is, nekem nekem a parancsnokság kell, most az az egyetlen célom, hogy Anya haza menjen, talán ezt sikerül is elérnem. Jó lenne, így kellene lennie, ha itt marad, akkor feltételezhetően nem csak a csapat vezetése lesz érdekes, hogy így fogalmazzak, hanem a tulajdon teljesítményem is. De bíznom kell Shuuban és Makiban, még ha ez most furcsán is hangzik, ismerik anyát, tudniuk kell, hogy egy - vagy inkább ez a - küldetés nem neki való >w>.

Miyazawa Sachiko:
-Ahj, az Istenit!-csapok a vízbe ökölbe szorított kézzel, majd feljebb tűrve ruhám ujját, tovább baktatok a tóban egyenesen befelé, időnként a felszín alatt matatva.
Azt állították, nem vagyok képes puszta kézzel kifogni egy halat..na majd én megmutatom nekik!  A víz csupán a térdemig ér, de sikerült olyannyira „elpancsolnom az időt”, hogy ruhám szinte már mellkasom tájékáig teljesen átázott. Jaj, ne nézzenek rám, átlátszik a felsőm! Haha, az én esetemben még muszáj hozzátennem azt, hogy „átlátszik a felsőm, és rálátás nyílik..a hatalmas semmire!” Vagy legalábbis valamiféle deszkára. Apró, szórakozott mosoly kúszik arcomra a gondolat hatására, ahogy aztán visszatérek nyüves munkámhoz. Csupán a bizonyítási szellem hajt, semmi más. Különben eszem ágában sem lett volna, vagy egy órát eltengetni idekint, csak azért, hogy egy halacskát megkaparinthassak. Főleg, hogy a szerencse nem éppen az én irányomba kacsingat mostanában. Így, az eddig eltelt idő számomra mindössze felesleges préda hajkurászásból állt. Ugyanakkor, ahogy végleg elkönyvelném magam szerencsétlennek, az égiek mégis rám mosolyognak. Egy szempillantás alatt történik minden. Kiszemelem az áldozatom, mondhatni rá vetem magam, és másodpercek elteltével már a kezeim között is tudhatom az élőlényt. Az eddigi sikertelen próbálkozásoknak köszönhetően jelenleg úgy érzem magam, akár egy kislány, ki most kapta meg élete első babáját.  Csupán elég egy pillantás ragyogó élénk zöld íriszeimre, hogy az ember leszűrje, mennyire is túlteng bennem a boldogság. Viszont semmi sem tart örökké, ez alól pedig a saját örömöm sem kivétel. Ahogy szorosan tartva a ficánkoló kis fickót, megindulok a part felé, váratlan vendég érkezik. A pillangó alkaromra szállva adja át az üzenetet, melynek hallatán gondterhelt sóhaj szakad fel bensőmből. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy életem első küldetéséről beszélünk, amire már olyan rég vártam. Akkor most mégis miért sajnálom rá az időt, egy idióta hal miatt? Sachiko, mostanában nem vagy egyszerű.
-Sohasem voltál az.-hallom kedvenc tündérem hangját, mire nyomban megcsóválom a fejem és duzzogva dobom vissza a halat a tóba, ezzel elszalasztva a bizonyítás lehetőségét.
A küldetés megannyival fontosabb. Így, amilyen gyorsan csak tudok, visszatérek a szállásra és pillanatok alatt átöltözöm. Egy olyan 10-15 perc múlva immáron hivatalos öltözékemben lépek ki szobámból és veszem utam a gyülekező terem felé. Magabiztos lépteim mintha soha nem is léteztek volna, úgy baktatok előre, miközben ujjaimmal folyamatosan combomon dobolok. Nehéz elhinni, hogy izgulok, ám mégis ez az igazság, akármennyire is macerás megbarátkozni a ténnyel. Nem tudom milyen feladat rám, és ez a fajta tudatlanság megrémít kissé. Titkon él bennem a remény, hogy valami egyszerűbb teendővel bíznak meg, mely nem igényel oly sok figyelmet és edzettséget. Nincs semmi bajom a kacifántosabb munkával, egyszerűen csak..nem, nem csinálunk ilyet! Képzeletbeli listámon sosem szerepelt a „megfutamodás” szó, és nem szeretném, ha pont egy ilyen alkalom adtán kerülne fel. Így aztán, erőt véve magamon, immáron kihúzott háttal lépek be az említett terembe, és nagyokat pislogva konstatálom, hogy egy igen vegyes társaság fogad. Megpróbálok eltekinteni az igen bosszantó gondolattól, hogy a jelenlévők közül mindössze két lelket ismerek, de őket sem annyira, hogy oly könnyedén odaállíthassak hozzájuk cseverészni. Emiatt pedig, ahogy megkapom a mappám, nyomban egy üresebb helyre araszolok, és ott veszem csendben szemügyre a leírtakat. És ezekben a pillanatokban rá kell, hogy jöjjek, előbb olyannyira táplált reményem szinte szilánkokra törött. Emberek világa, Amerika, a korábban kiküldött csapat pedig nem tért vissza. Már éppen ingatnám fejemet kedvtelenül, mikor is szemet szúr egy rész mely leginkább engem és egy Kamiko nevű lányt céloz meg. Mi azért lettünk delegálva, hogy fejlődjünk, és hogy lássuk hadnagyainkat munka közben. Az utóbbi terén ismét elkalandoznak gondolataim, eltekintve attól, hogy ezt egyszer már lebokszoltam magammal. Nem nyílt még rá lehetőségem, hogy tényleges, vérre menő csata közben lássam harcolni a hadnagyomat, ezért nem is szeretnék ítélkezni. Főleg annak tudatában nem, hogy itt kivétel nélkül mindenki felettem áll erőben és tudásban, így jobb, ha tartom magam a leírtakhoz. Ekkor az egyik vörös hajú hölgyet kezdem sasolni, remélve, hogy ő az a bizonyos Kamiko. Az illető még a mappáját lesi, mikor is, mint derült égből villámcsapás, felnevet. Csupán értetlenül pislogok párat irányába, ám ahogy beszédre nyitnám ajkaimat, hogy rákérdezzek a kitörés okára, felgyorsulnak az események, így inkább mellőzöm e szándékom. Nem sokkal később már a szóban forgó helyszínen találom magam a csapattal együtt, nem messze a villától. Az első pár percben sikerül kiszabadulnia a bennem élő gyereknek, így egy csillogó szempár keretében fordulok egyet tengelyem körül, feltérképezve környezetem, és rendesen rácsodálkozva arra. Meg kell hagyni, egy pillanatra talán képes voltam megfeledkezni a tényről, hogy egy küldetésen vagyok, és könnyedén elmentem volna körbenézni, felderíteni a helyet. Ugyanakkor, ahogy megcsap a negatív energia, nyomban visszarázkódom magam is, annyi változással, hogy korábbi félelmeim tompulni látszottak, így képes vagyok ismét magamat adni. Újfent az idegenre pillantok, kit ugyanabból a célból küldtek, mint engem. Hogy társasági lény vagyok-e vagy sem, magam sem tudom, ám nem szeretném az első megbízásom egymagam eltölteni, szinte semmi kommunikációval. Ebből kifolyólag, összeszedve kissé sérült szociális képességeimet, az említett mellé lépek. Hangom, ettől függetlenül ugyanolyan határozott marad.
-Igazán sokszínű a csapat, nem?-tekintek az adott társulatra,majd élénk zöld íriszeim a mellettem állóra emelem..hah, csupán egy fél fejjel magasabb nálam!
Tisztában vagyok a nyilvánvalóval, hogy ennél gyatrábban életemben nem kezdeményeztem még beszélgetést, de a „Tetszik a hajad.” kezdetű kijelentéshez képest ez mégis, fényévekkel jobb.

Osaka Makiro:
Ismét egy csodálatos napra ébredt a Gotei legjobb, legszorgosabb, legpéldamutatóbb hadnagya. Senki sem érhet nyomába társai közül, mind csak irigykedhetnek rá. Az összes tisztje és társa felnéz rá. Felkel, a külseje kifogástalan, kacsint párat a tükörre, megállapítja, hogy ő a legjóképűbb is messze földön. Kifésült, tökéletes hajkoronája csak úgy libben utána, mindenki előre köszön neki, tisztelettel meghajol az útjában. Utána mosolyognak, a fiatal tisztek fejét megsimogatja, az étkezőben friss, bőséges reggeli várja. Nyugodtan ül ki a csodás kertbe reggelizni, miközben a háttérben a szökőkút megnyugtató hangja szól. Szemeit a kert mellett gyakorlatozó, szorgos shinigamikon legeltetik. Kiválóan képzett lélek mind, remekül értik a dolgukat és minden osztag irigyli ezt a bandát. Hirtelen valami furcsa illatot érez, ami zavarja az orrát. Próbál rájönni, mi az, egy nagyot szippant a levegőbe, és egy tüsszentés a vége.
Az ágyában ébred, kócosan, ápolatlanul, a szobában áporodott szag van, ő pedig erjedt alkoholtól bűzlik. Félig leesett közben az ágyról, borotválatlan is, és egy pokollepke kering körülötte, az előbb ő szállhatott az orrára. Mély, rekedt hangon morgolódik, miközben összekaparja magát és a megmaradt önbecsülését. Tegnap este megint remekül szórakoztak a tisztekkel, most pedig itt az ideje a megbánásnak. Felül, a kávéfőzőért nyúl, egy emberes adagot tölt ki magának. Hány óra lehet vajon…? Eszébe jut meghallgatni az üzenetet is, már fogkefével a szájában, egyetértően bólogat. Igen-igen, menni kell, megmenteni az embereket. Amúgy is régen volt már küldetésen, úgyhogy éppen itt az ideje, hogy kikapcsolódjon kicsit. Csak egy laza kis kiruccanás az emberek közé, ráadásul csapatban. Jó lesz az, ha úgy adódik, esetleg még Ashurának is hagy időt, hogy tombolhasson kicsit. Megbeszélték. Időről időre kiengedi és kielégíti a vágyait, cserébe viszont segít neki. Egyelőre fogalma sincs, a démon tartani fogja-e a megállapodást, de ha megfelelő lesz a helyzet, kihasználja az alkalmat és kipróbálja. Az ő kezében van ugyanis az aduász – ez az ő lelke, az ő teste, ő irányít és ha úgy rendelkezik, Ashura szépen megy vissza a tó mélyére szenvedni. Már éppen itt volt az ideje, hogy összeszedje a bátorságát és ő adjon ultimátumot. Végig ő volt nyerő alkupozícióban, csak annyira rettegett, hogy eszébe sem jutott ezt kihasználni. Talán pontosan ez volt a démon technikája, és most nem viseli túl jól, hogy valószínűleg soha többé nem lesz már övé az irányítás.
A készülődés közepette gyorsan próbál végigmenni a haján, de a hajkefe folyamatosan megakad, neki meg fáj. Még mindig a haja a gyengéje, ha húzza valami, azt nem viseli, de minden más kínzást tök jól visel. A fájdalomküszöbe egyedi – a teste kilencven százalékán igen magas, egy-két részen viszont az átlagnál is alacsonyabb. Mérgelődve adja fel a próbálkozást, akkor ma sem fésüli ki. A vörös tincsek közé túr, hogy felhúzza őket egy lófarokba, ami némileg rendezettebb kinézetet kölcsönöz, mégsem szükségeltetik fésülködés hozzá.
A gyülekezőhelyre utolsóként érkezik, némi késéssel, ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy a küldetés helyett a jelenlévőkkel foglalkozzon. Egy baltett-táncos kecsességét lepipálva libben a levegőbe, hogy Shuuichi nyakában kössön ki. Ha kicsit kisebb lenne, akkor biztosan csüngene róla, azonban mióta nem találkoztak, már nőtt egy kicsit. Ha magasságában nem is látványos, szélességében észrevehető. Erőben is, az ölelés fojtós, férfias, de biztos benne, hogy a Mizushima ház fejének meg sem fog kottyanni.
– Shuu-chan *______* – lelkesedik, miközben enged az ölelésből, megveregeti a másik vállát. Hozzászokott már, hogy a friss tisztjei ilyenkor kicsit kis akarják köpni a tüdejüket, de hát a mestere, a példaképe…! Neki meg sem kottyan semmi ilyesmi. Ha jobban belegondol és végigpillant magán, meg a férfin, egyre jobban kezd hasonlítani rá. Ezek szerint elindult a helyes úton, hogy ő is olyan menő legyen, mint Shuuichi. Már az ő tökéletesen kidolgozott bicepszén is feszít a karszalag, amiből egy számmal kisebbet kért, hogy megfelelően észre lehessen venni alatta izma sajátosságait. Gyorsan be is feszít, beáll megfelelő pózba, ökölbe szorított karját behajlítja és a magasba emeli, hogy a férfi jól lássa.
– Hogy tetszik az outfitem? – kérdezi, az utolsó szót nagyon kihangsúlyozva, mert az olyan modern, meg angol és ezekhez eddig nem annyira értett. Ha valaki megkérdezné, pontosan mi az az outfit, nem tudná, de a karszalagra szokta érteni. Amint befejezte a férfi elcsábítását és a szemöldökhúzogatást, na meg a ranggal való kérkedést, máris kinyílik beszűkült látótere.
– Sachiko-chan, milyen kellemes meglepetés! Te is ide jöttél? ^-^ – kérdi, miközben már megy is, hogy megveregesse a lány vállát is, majd akarata ellenére kicsit közelebb tessékelje a tizenegyedik osztag hadnagyához. – Nézd-nézd, ő az új tisztem, még friss husi, csilli-villi! *w* Ez lesz az első komoly küldetésed, ugye Sachiko-chan? – kérdezi tőle, majd megvárja a választ, de nem tud sokáig egy helyre koncentrálni, ugyanis a következő pillanatban meglátja Shikit, aki felé szintén meglepő, az ő fizikumához képest váratlan könnyedséggel libben oda, hogy megölelgesse, szintén a nevét kántálva. Éppen felpillant az ölelésből, amikor meglátja Kaorit is, aki meg végképp nem maradhat ki a jóból, úgyhogy tovább lép, hogy ő is egy rá jellemző öleléssel üdvözölje. A hölgyeket tekintve finomkodik és cukin ölelget, és mintha sortüzelne, már lép is tovább, a viszonlátás hevében nyitja is karjait, hogy Hanabit is megölelgesse üdvözlésképp. Az utolsó pillanatban torpan meg, mert eszébe jut, amit első találkozásukkor ígért neki. Nincs több ölelés. Ennek ellenére még nem adta fel, helyből virítja az kivert kiskutya képet. Előredöntött fejjel pillog az alacsony lánykára.
– Biztos nem szabad…? – kérdezi, miközben még ki is biggyeszti alsó ajkát. Úgy sejti, nem lesz túl sok értelme, de nem ő lenne, ha csak úgy, feladná a próbálkozást. Egy ölelés mindenkinek jót tesz! A testnek is, léleknek is, az életfunkciókat is javítja, a gondok-bajok alól is feloldozást hoz, csakis jó lehet! Persze, van, aki nem kedveli, de biztos benne, hogy ők csak megkeseredett lelkek, akik ellenállnak a természetes ösztöneiknek, érzéseiknek. ˘o˘
Miután ezt elintézte, már kapja is a kis mappáját, méghozzá Kaoritól. Kedvesen mosolyogva, kissé meghajolva köszöni meg neki a segítséget, aztán arra lesz figyelmes a nagy olvasás közepette, hogy a nő kérni akar tőle valamit. Készségesen meghallgatja, majd értetlenül pislog rá… miért neki kellene odaadni Shuu mappáját, amikor itt áll két lépésre? Nem érti, de mosolyogva bólogat, felmutatja hüvelykujját, és már megy is, hogy odanyújtsa a megfelelő mappát hadnagytársának. Övé lesz a felelősség, eltűnt csapat, ismeretlen anomália, bla-bla-bla, nem kifejezetten érdekli az egész. Csak a szokásos karattyolás, amiből érdemi információt úgyse tudnak meg, úgyhogy ásít egyet és arrébb hajítja a mappát. Biztos lesz valaki, aki majd szépen elolvassa, ez a csapatmunka lényege, nem? Ne kelljen minden feladatot feleslegesen többször elvégezni.
Nyitják is a kaput, ő pedig majdnem utolsóként lép a dangaiba, még egyszer pillantana vissza Soul Society felé, amikor is látja a taszító mozdulatot, illetve Kaorit, akinek esélye sincs nemet mondani, utánuk jön.
– Kaa-chan! – szól neki, hogy észrevegye, és gyorsan megfogja a kezét, hogy véletlenül se kavarodjon el, hanem oda érkezzen, ahová ők. Az emberek világába pont emiatt, mert túlságosan Kaorira figyel, bénán érkezik, majdnem orra esik, és rántja magával a nőt is. Egyensúlyát visszaszerezve engedi el a karját, vakargatja meg kicsit a tarkóját és bocsánatkérő mosolyt küld felé. – Daijobu desu ka? – kérdezi végül, majd kiegyenesedik. Megérzi az átható lélekenergiát, úgyhogy Sachiko és Kamiko felé pillant, akik, mint a tizenéves szerelmesek, úgy kerülgetik egymást és próbálnak interakcióba lépni, zavarukon túl. – Jól vagytok? – kérdezi tőlük is, megvárja a választ és bólint egyet. Tudja, hogy ők a gyengébbek, még az ő képességeivel is könnyű felmérni. Már éppen indulna, hogy megbeszélje Shuuichivel, hogy mi legyen a következő lépés, amikor Hanabi szólítja le őket.
– Mondjad csak, Nabi-chan ^-^ – figyel a vörös lánykára, nagy bólogatások közepette. Meghallgatja, amit mond, hümmögve dörzsölgeti az állát. – Ami azt illeti, hét shinigaminak kellene itt lennie, de valaki nem jelent meg. Ő lett az utánpótlás, ha úgy nézzük. Szerintem nem kell aggódnod, Nabi-chan! Itt vagyunk mi, hogy mindenkire vigyázzunk, arról nem is beszélve, hogy te milyen ügyes shinigami vagy, nem fog bántódása esni! – mutat végig a lányon, hogy kapjon kicsit észbe. Nem a halálba küldték az anyját végül, csak egy kis küldetésre. – Szerintem még mókásabb lenne, ha Kaa-chan is velünk tartana, én arra szavazok, hogy maradjon. ^-^

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

Teljes verzió megtekintése