Emberek Világa > Lezárt küldetések

Memento Mori

(1/2) > >>

Tachibana Yuuna:
A maga tempójához képest gyorsan szelte az utcákat. Már jó ideje volt annak, hogy Pudinggal beszélt. Az első nap sírt, a második nap szipogott a harmadik - és negyedik? - nap pedig dühös volt. Eszméletlenül dühös. Hiszen, kidobták! Alaposan megvizsgálva a történeteket az edzője, vagyis az exedzője úgy dobta őt ki, mint ahogy egy felelőtlen gazda a kisállatát. Ezt pedig nem engedte, ő nem az volt, akit csak úgy, ki lehet hajítani az utcára. Legalábbis szerette volna ezt hinni magáról >___<.
„Nem bocsájtom meg, amit csináltál magaddal.”
Ez a mondat visszhangzott a fejében az ominózus beszélgetés óta, de nem értette, nem teljesen >w>. A mondat értelme természetesen tiszta volt számára, ennyire nem voltak súlyosak a szövegértési problémái. Azt nem értette, hogy Pudingnak mit kéne megbocsájtani, hiszen semmit nem tett ellene. Sajátmagát és vélhetőleg a karrierjét tette tönkre, nem pedig Pudingét. Azt a férfi elintézte, igazából szintén magának :S. Az pedig, hogy bármennyire is aggódjon nonszensz volt, hiszen az a Puding, akit ő ismert nem különösebben kedvelt senkit és semmit az önpusztításon kívül :S. Bár, volt a tudatának legmélyén egy apró kis gondolat foszlánya, mely hitt abban, hogy őt, ha nem is feltétlen kedveli az edzője, de jobban elviseli, mint az egész emberiséget. Hogy ezt mire alapozta? Nem tudta volna megmondani, inkább csak amolyan megérzés volt, amit nem gyakran vett figyelembe és amiről egyáltalán nem beszélt.
Minél kijjebb volt a városból, annál többet pillantott fel az égre, melyet nem túl barátságos, sötét viharfelhők borítottak. Nem volt nála esernyő, sem pedig kabát, mikor elindult otthonról, nem számított ilyesmire. Pedig megnézte az időjárás előrejelzést és abban szó sem volt esőről és az azt megelőző fülledt melegről, csak szélről. Úgy érezte, hogy átverték :|.
Mikor megérkezett a célhoz, rezignáltan vette tudomásul, hogy a függönyök el vannak húzva és még fényt sem látott bentről. Ezt még nem vette aggasztó jelnek, hiszen tulajdonképpen erre számított. Az viszont már gyanúsabb volt, hogy a csengetésre nem kapott választ, hiszen nem az a párszor megnyomom a csengőt és lesz valami típus volt. Ő ennél sokkal pofátlanabbul csinálta, ha nagyon be akart jutni valahová. Most pedig ez nagyon, nagyon volt, így nem zavartatta magát. Közel tíz teljes percig feküdt a csengőn - nem éppen átvitt értelemben -, de semmi választ nem kapott, ez pedig furcsa volt. Nem csak azért, mert láthatóan tudomást sem vettek róla, hanem azért, mert semmi mozgást nem hallott bentről, pedig ő igyekezett nagyon fülelni :/. Ennyire mélyen még az sem aludhatott, aki holt részeg. Legalábbis ezzel próbálta magát nyugtatni, nem túl sikeresen. Még vagy 20 percig próbálkozott mindenféle módszerrel, hogy legalább egy kis mozgást halljon bentről. Kopogott ajtón, kopogott ablakon, csengetett, még telefonálni is megpróbált, de a hívott szám nem volt kapcsolható.
- Hé! Akármennyire is utálsz, nyisd már ki, vagy csak adj magadról valami életjelet TwT! Elmegyek, beszélnünk se kell, csak mutasd meg, hogy jól vagy, ne legyél ennyire gonosz T////T - rúgott bele a bal lábával az ajtóba, miközben tőle zengett az egész utca. Kezdett határozottan pánikolni, főleg, mikor nem érkezett semmi válasz. Remegő kezekkel kapta elő a telefonját, melynek pár pillanatig csak bámulta a kijelzőjét, majd gyorsan feloldotta azt és elintézett pár telefont. Vagyis csak megpróbálta, mert senki sem vette fel. Sem Niichan, sem Mamoru, sem a Nő, sem pedig Saori.
- Mi van ma? A nemzetközi ne vegyük fel a telefont, ha vészhelyzet van nap :S? - dünnyögte az orra alatt, miközben fel-le tekergetett a névjegyzékben, telefonálnia kellett. Rossz előérzete volt, nagyon rossz. Nem gyakran hallgatott, vagy éppen figyelt az ilyesmire, de ez most valahogy más volt. Szinte érezte, hogy ez a kellemetlen érzés összeszorítja a gyomrát és kocsonyát csinál a lábaiból. Ennek azonban nem most volt itt az ideje! Futva indult előre - ám maga sem tudta merre -, miközben a névjegyeket szuggerálta. Fel kellett hívnia valakit, beszélnie kellett valakivel. A képzelete élvezte, hogy szabadon garázdálkodhat, már rémesebbnél rémesebb forgatókönyveket kezdett gyártani, melyek a múlt eseményeit vették alapul. Talán mindet le is vetítette volna neki, ha figyelmetlenségének köszönhetően nem megy neki valakinek.
- Bocs… - kezdte volna egyből a szabadkozást, ám mikor felpillantott elállt a szava. Akiyama-kun állt vele szembe, az osztálytársa. A fiú, aki szeretett hősöset játszani, aki ott volt a szektások és a szellemkastély eseténél is. Ahogy ezek a gondolatok utat törtek a rémképek mellett, vörös pupillái kétszeresükre tágultak. Abban a percben pedig inkább hasonlított egy anime karakterre, sem mint normális emberre. - Segítened kell nekem ToT! - ragadta meg a fiú pulcsiját. - Nem tudom, hol van, nincs otthon és a pályán sincs, mert ma nincs edzés és útközben se láttam sehol :S. Talán még a felesége háza, de nappal van, ilyenkor csak nem menne oda. És nem veszi fel, meg senki sem veszi fel. De miért nem veszik fel? Ez most fontos. Akiyama-kun én… nem tudom, hol lehet >.<. Ugye segítesz megtalálni? - hadarta el röviden, nagy vonalakban, teljesen érthetetlenül, hogy mi is a helyzet. A fiú felsőjét azonban nem engedte el, már-már görcsösen szorította. Nem hagyhatta, hogy elmenjen. Nem maradhatott ismét egyedül, az a nagybetűs katasztrófával lett volna egyenlő.

Akiyama Haruo:
Nagyon sok dolga volt mostanság, megtalálta azt, amiben igazán jó, amitől ő különleges lesz. Persze, sosem kérdőjelezte volna meg, hogy ő igenis a saját animéjének főhőse, de egyelőre pont olyan volt, mint a többiek. Az összes példaképe vonásait próbálta magára ölteni, anélkül, hogy nagyon egyedi szeretett volna lenni. Most másra fordult a helyzet, a szép festményt, amit magáról alkotott, végre megtöltötte érzelemmel és egyedi vonásokkal. A Pocky volt az, ami elvezette ehhez a fontos lépéshez. Még a kosztüm és a fedőnév is közelebb került hozzá. Ő valami több, nem egy egyszerű shounen hős, nem olyan, akit össze lehetne keverni bárkivel. Ő Pocky-man, az egyetlen és utánozhatatlan! Pontosan ezért kell annyit gyakorolnia, amennyit csak tud, hogy egyre jobban menjenek neki a pockymanipulálási technikák. Minden nap újabb és újabb érdekes tulajdonságát fedezi fel az édességnek – és saját magának is. Idáig nem volt tisztában a képességei határával, és ezt mindenki tudta is róla, azt azonban senki nem feltételezte volna róla, hogy alulbecsüli magát. Pedig csodás dolgokra képes, egyre ügyesebb lesz lélekmanipulálás terén.
Csakhogy, minél nagyobb dolgokat talál ki, annál fárasztóbb a dolog, és egyre kevésbé bírja a szervezete. A napokban iskolában sem volt, mert kissé megfázott, és muszáj volt összeszednie magát kicsit. Annál nagyobb probléma volt, hogy az otthon töltött időt képtelen volt csak úgy elfecsérelni és szorgosan gyakorolt tovább titokban… egészen addig, amíg el nem fogyott az alapanyaga. A technikái egyetlen hátulütője az volt, hogy baromi sok pockyra volt szükség hozzá. Már megrendelte az édességboltban az utánpótlást, de nem volt alkalma még elmenni érte. Nagyon, nagyon szüksége volt rá, úgyhogy gyorsan felöltözött, és titkosügynököt játszott. Sunyi módszerekkel szökött el a felügyelete elől, hogy véletlen se kelljen magyarázkodnia és ne legyen senki, aki visszatartja. Miután végigkommandózta a birtokot is, a legnagyobb elégedettséggel indult volna ki a kapun, amikor egy vakkantást hallott a háta mögül. Megállt, megdermedt és iszonyú lassan fordult vissza.
A háta mögött Haku állt, kissé értetlenül ugatva, hogy mégis hova megy a gazdája ilyenkor… főleg nélküle. Haruban megáll az ütő, nagyon gyorsan vetődik a kutya felé, felkapja az ölébe, egyik kezével összefogja a pofáját. Haku tulajdonképpen kifejezetten élvezi a helyzetet, játéknak fogja fel, csak úgy csóválja a farkát. A lehető leggyorsabban próbál kisurranni vele, szalad a kutyával együtt, használja is a bringer lightot egy kicsit, hogy megfelelő távolságba kerüljön a birtoktól. Ott teszi csak le az állatot, ő maga pedig előrehajol, köhög egyet. Eléggé kiszállt a lábaiból az erő, és pár nagy levegőt kell vennie, hogy összeszedje magát. Csak utána folytatja az útját, Hakuval az oldalán. Mázlija van, hogy a kis dög nagyon is hűséges hozzá és tulajdonképpen le sem tudja vakarni. Így nincs szüksége pórázra, vagy ilyesmire, hogy együtt járják a várost.
Nagyon lassan haladt, mert nem akarta megerőltetni magát, és mire odaért az édességbolthoz, már bezárt. Ezért indult távolabb, kintebb a biztonságos komfortzónájából, egy nyitva lévő bolt után kutatva kétségbeesetten. Amint megszerezte a zsákmányt és megtöltötte hátizsákját pockys dobozokkal, már indult is vissza, Hakuval az oldalán. Az utcán jött neki valaki, akit addig ő sem vett észre. Amikor rápillantott, akkor látta meg, hogy Tachibana az. A lány pupillái úgy kitárultak, ahogy megpillantotta, kifejezetten ijesztő látványt nyújtott. Elkerekedett szemekkel próbálta hátrébb hajtani a fejét, de mielőtt még bármi esélye lett volna eltávolodni, Yuuna elkapja a pulcsiját. Nem aggódott a lányért, sokkal inkább ijesztő volt az egész, ahogy elkapta, és hirtelen hadarni kezdett érthetetlen dolgokat… komolyan megrémült. Ez látszott a grimaszon is, amit vágott, de olybá tűnt, Yuuna nagyon nem akar megválni a pulcsijától. Még a szó is benne ragadt, annyira nem tudott mit mondani pár pillanatig. Tulajdonképpen fel sem fogta, mi történt vele.
– M-mi lenne, ha – kezd bele, de szinte az első szónál elfogy a levegője, nem tudja befejezni. Össze kell szednie kicsit az agyát és újra nekifutnia. Ahelyett, hogy menekülni próbálna, ujjait a lány felkarjaira fonja, hogy megrázza egy kicsit, remélhetőleg ezzel kicsit visszaszólítva őt a valóságba. Tudja, nagyon unalmas, és gyakran bárhol máshol szívesebben lenne, de most előnyös lenne. Ő nem érti, Tachibana miről hadovál, ő meg totális sokkban van és nem jó ez így senkinek. – Mondd el, kérlek, még egyszer, érthetően.
Amennyiben pedig végre kiderítette, mi Tachibana tényleges problémája, összeszedi az összes erejét. Már attól, hogy rágondol a következő jelenetre, vörös lesz az egész arca, még a nyaka is, sőt, a mellkasa is. Nagyot fújtat, mert reflexből tudja, mi lesz most, minek kell következnie. Minden ilyen érzelmileg felfűtött pillanatot valami megható csattanóval kell zárni. Meg is van a fejében, mit fog mondani, de borzasztóan zavarban van, ha arra gondol, hogy… nem. Semmi gáz nincs benne, ő a hőse, Yuuna pedig aki a segítségre szorul, semmi több. Az összes bátorságát összeszedve engedi el Yuuna karját, hogy karjait köré fonja és kicsit közelebb húzza magához egy ölelésre. Egyik tenyerét gyengéden a lány fejének támasztja. A szíve iszonyatosan hevesen ver az idegességtől, majd kiugrik a helyéről. Nem neki valók ezek a nagy pillanatok.
– Mindent rendbe teszek – ígéri neki csendesen, mert jó közel van a füléhez és nem lenne szerencsés kiabálni. Még megvárja a kötelező pár másodpercet, mielőtt elengedné a lányt, és megkérné, hogy mondja el, merre lakik az edzője. Az úton, hogy megkönnyítse Tachibana dolgát, hangosan gondolkozik. – Ha nem nyitott ajtót, nem biztos, hogy nincs otthon. Lehet, hogy elájult, vagy csak nem tud éppen visszajelezni, ajtót nyitni. Ha ott tölti az ideje javát, meg kell néznünk, ott van-e – magyarázza a lánynak út közben, majd az ajtóhoz érve, megpróbálja kinyitni. Semmi. Először Yuunán pillant végig, aztán magán. Egyértelműen egyikük sem alkalmas, hogy betörje az ajtót. Gyorsan kapcsol is, másik paradigmában gondolkozik és inkább az eszét használja. A frissen szerzett pockyk közül vesz ki egyet, hogy beledugja a kulcslyukba. Nagy levegőt vesz és koncentrál, hogy a pocky felvegye a kulcs formáját. Azzal nincs akkora baj, azonban amikor megpróbálja elfordítani, eltörik. Nem sikerült eléggé megszilárdítania, így vesz még egyet és újrakezdi, ismét koncentrál, és ezúttal sikerül elfordítania a kulcsot, bejutnak a házba gond nélkül.
Akármennyire keresik is, a házban nincs senki, és tulajdonképpen Yuunának semmi szokatlan nincs sem a berendezésben, sem a mocsokban, ami lassan felemészti. A vodkás üvegek szokásos kellékek, a hűtő is pont annyira üres, mint mindig. Egy dolog van csak, ami furcsa részlet lehet: az ősrégi, vezetékes telefon, amely újabb hangüzenetet jelez. Nem túl feltűnő apróság, ám a telefon újabb csengése arra tereli a fiatalok figyelmét. Haru értetlenül figyeli, nem hiszi, hogy joguk lenne felvenni, Tachibana-nak sem hagyja. A telefon átkapcsol hangrögzítőre. Kissé hisztérikus hang szól ki belőle, ami Yuuna számára ismerős lehet. Kenta volt felesége.
 – Kenta, nem teheted ezt velem… ha ott vagy, vedd fel. Aggódom, tényleg. Megvolt a kis bosszúd, eleget húztad az agyam, most már válaszolj legalább az üzenetekre! Vagy csak nyomd ki, amikor hívlak. Bármi. Kérlek. – A szavak elhangzása után egy apró, sípoló hang, majd csend tölti be a szobát.

Tachibana Yuuna:
Nem fogta fel, vagy csak nem igazán érdekelte, hogy a viselkedésével sokkolta Harut, nem is számított neki igazán, csak az volt a fontos, hogy végre kapaszkodhatott valakibe. Végre ne legyen egyedül ezzel az egésszel. Az sem józanította ki sokkal jobban, ahogy Akiyama-kun megfogta a kezet, majd megkérte, hogy magyarázza el újra a dolgot. Ez után pár másodpercig csak furcsán nézett rá, úgy festett, mint akit elvarázsoltak vagy mintha nem is közös nyelvet beszéltek volna. Bámult rá értetlenül, üveges tekintettel.
- Az edzőm alkoholista - kezdett el halkan, de mégis az előzős kirohanásához képest meglepően összeszedetten beszélni. Harut talán az is meglephette, hogy nem csak ismeri, de tudja is, hogy mit jelent az alkoholista szó :/ . - Most voltam nála, mert… ez mindegy - megrázta a fejét, most és ebben a szituációban nem akarta felemelgetni ezt a témát. - Szóval nem nyitott ajtót és életjelet sem adott magáról, semmit. Még annyit se, hogy tűnjek el >w<. Ez pedig furcsa, mert csöngettem, nagyon, nagyon, nagyon sokáig és hangosan. Tudod Pudinbá nem szereti a hangos csengőt :/ - ismertette a helyzetet utána pedig reménykedve nézett a fiúra, hogy mit mond, milyen ötletet ad. Ahogy pedig ott állt, jobban emlékeztetett egy utcára dobott kisállatra, mint egy tini lányra. Nem tudta, hogy mi lesz, avagy mi lehet a következő lépés. Az égvilágon semmi ötlete sincs,sem volt, tényleg csak nézett és várt. De arra nem számított, ami történt. Annak az előjeleit se vette észre. Meglepődött, ahogy a fiú megölelte, de nem volt ellenére, most pont erre volt szüksége a zavarodott lelkének. Behunyja a szemét, a másik mellkasára hajtja a fejét, hallgatta a gyors szívdobogását és beszívta annak illatát. Kezdett kicsit megnyugodni, most, komolyan felfogni, hogy már nincs egyedül.
- Köszönöm - mormolta Haru felsőjébe miközben a könnyeivel harcolt, ez azonban nem sikerült neki, vesztett. Karjait a fiú köré fonta, a vállai pedig rázkódni kezdek. Miközben folyamatosan azt ismételgette, hogy köszöni, mert tényleg így volt. Rendkívüli hálát érzett a fiú felé, pont akkor jelent, meg, pont akkor kapott tőle támaszt, amikor kellett, amikor a legnagyobb szükség volt rá. - Tényleg igazi hős vagy - mosolygott, miközben még mindig a könnyeit törölgetve hátrébb lépett és elindult és mutatta az utat, hogy tényleg tegyenek is valamit, mert az álldogálás még senkinek a problémáját nem oldotta meg és senkit sem kerített elő >w<. Haru szavait hallgatva csak bólintott, annyira, de annyira szerette volna hinni, hogy így van, de az ösztönei - melyek what a surprise, léteztek - nem éppen ezt súgták neki :s. Ha ha hitt volna a felsőbb hatalmakban, akkor most minden bizonnyal a fiú igazáért imádkozott volna.
- Mit csinálsz :o? - hajolt közelebb, mikor az egy pockyt vett elő, majd az ajtó zárjával kezdett szórakozni. Nem igazán vágta, hogy ez édesség kulcslyukba tömködése hogyan is oldja meg a problémájukat; a zárt ajtót. Szkeptikus volt, ez látszott is rajta, egészen addig, míg meg nem hallotta a zár kattanását és nem értette. Egyáltalán nem értette, de örült neki és a fiú nyomában lépett be a lakásba. Ismerős volt neki minden, a bútorok, a kosz, az üvegek, melyeknek egyikébe sikeresen bele is rúgott, így az hangos csattanás kíséretében találkozott a fallal. Yuuna csak egy sóhajtással reagált a dologra. Nem tetszett neki, hogy a lakásban nem volt semmit furcsa, ez volt a furcsa >w<.
- És most, hogyan tovább? - kérdezte Harut, ám úgy festett, hogy a másik helyett az élet válaszolt. Ugyanis Kenta vonalas - Yuuna szerint kissé nagyon ódivatú - telefonjából megszólalt egy ismerős hang, egy érdekes történettel. - Ez az exfelesége, nincsenek jóban - suttogta a fiú felé, miközben hallgatta azt, amit mondott, de nem sok mindent értett belőle, igazából semmit. Ahogy vége lett a hívásnak, csak értetlenül nézte a telefont, aztán, a nélkül, hogy bármit is mondott volna a füléhez emelte a kagylót és miután megtalálta a visszahívás gombot, megnyomta azt. Miközben kicsöngött a telefon, a szíve gyorsan dobolt, izgult. Számára valami egészen furcsa és egzotikus érzés volt, hogy ilyet használhat. Ahogy abbamaradt a búgás és egy apró, de jól hallható, kattanó hang jelezte, hogy felvették a telefont, a lélegzete is bent akadt egy pillanatra, de nem szólalt meg egyből. Ahogy a másik fél sem. Mind e ketten vártak, de végül a nő volt a türelmetlenebb.
- Hahó? Kenta? - hallotta meg az ismerős hangot. Szíve szerint abban a pillanatban lecsapta volna a telefont, ugyanis rá kellett jönnie, ott és abban a pillanatba, hogy irritálta a nő. Nem is kicsit :S. De ez, ebben a kényes helyzetben még szerinte sem volt igazán jó megoldás.
- Nem… Yuuna vagyok, a múltkor találkoztunk a versenyen. Kenta nincs meg és én… - azonban még a mondatot sem sikerült befejeznie, máris egy kisebb lebaszást kapott a fejére, olyan hangosan, hogy még a fülétől is el kellett tartania a telefont. Szeretett volna válaszolni, nagyon is. Kezdve azzal, hogy miért hiszi azt, hogy a férfi bármiért is felhívná, és hogy miért nem érzi a jelentőségét annak, hogy eltűnt. De erre ne igazán volt ideje, ugyanis a vonal megszakadt :/. Hirtelen, ahogy a kézében lévő, vonalat jelző telefont nézte, nem igazán tudta eldönteni, hogy most mit érez, avagy mit gondol. Az élet vicces tréfája volt, hogy butának tartotta a nőt, nem értette, hogy az edzője mit evett benne valaha, de ez már nem az ő dolga volt. Igazából, már az se az ő dolga volt, hogy mi van a férfivel, valahogy még se tudta kiszedni magát a dologból. Jobban belehonolva… nem sokkal találta magát jobbnak a másik nőnél :S. 
- Hát… ettől nem lettünk okosabbak >w< - nézett Akiyama-kunra miközben letette a telefont, hátha ő talált valamit. - Esetleg megpróbálhatnánk körbekérdezni a környező kocsmákban :S, ott van alkohol - vetette fel bizonytalanul, mert nem egészen volt abban biztos, hogy sérült diáklányként, meg úgy bárhogy ilyen helyekre szeretne menni, de nem volt választása. Meg akarta és meg kellett találnia Pudingbát. Nagyon, nagyon rossz előérzete volt még mindig :S. - Vagy nem tudom, megpróbálhatnánk követni tudod, azon a furcsa, sokadik érzékes módon :o - utalt a  maga meglehetősen furcsa módján arra, hogy próbálják meg lekövetni Kenta lélekenergiáját, amit akár ő is megcsinálhatott volna, de… de nem ő volt itt a hős. Annyit már ő is megtanult a közös kalandok alatt Haruval kapcsolatban, hogy tanácsokat esetleg adhatott, de a végső döntést a fiú hozta meg, ezt pedig nem is találta problémának. Jobb volt valaki más kezébe helyezni a felelősséget, nyomta elég sok dolog a vállát amúgy is.

Akiyama Haruo:
Amikor megfogta Yuunát és megkérte, hogy végre mondja el, mi történt, egyre jobban aggódni kezdett. Úgy nézett rá, mint még soha, felé pillantott, de mintha túlnézett volna rajta, valahova máshova. Mintha egy egészen másik világban létezett volna, és sem a látványa, sem az érintése, de még csak a hangja sem ért el hozzá. Nagyot nyelt, mert kivételesen fogalma sem volt, mi mást csinálhatna, apró, elégedett szusszanással konstatálta, hogy Tachibana végre válaszolt.
– Hmmm – bólogatott lekesen, amikor hallotta az információt. Már hozzászokott, hogy Yuuna helyett kell gondolkoznia. Néma megegyezést kötött a lánnyal, noha soha nem mondta ki. Ő majd gondolkozik helyette, ha szükségét érzi, Tachibana pedig elkalauzolja kicsit a normális érzelmek és szociális kapcsolatok világában. Mindketten csak nyernek vele, a másik pedig egyiküknek sem volt soha erőssége. – Furcsa – foglalja össze a gondolatait röviden, mert amúgy nagyon nehezen fogalmazza meg őket. Alkoholista, aki nem nyit ajtót, még a nagyon hangos csengőre sem? Ráadásul az egyik tanítványának? Kissé furcsának érezte, és kifejezetten bűzlött neki valami. Bár első gondolata az volt, hogy a férfi kiüthette magát és nem tudott válaszolni. Az viszont nagyon nem volt jó opció, ki tudja, mióta lehet eszméletlen, mióta van szüksége segítségre. Lehet, hogy már régen ott kellene lennie és újraéleszteni, vagy stabil oldalfekvésbe tenni és mentőket hívni rá!
Mielőtt még halálra rémisztené (még ennél is jobban) osztálytársnőjét, összeszedi magát. Férfi lesz, de még mennyire, ízig-vérig, egy remek és rendíthetetlen hősként oldja meg a helyzetet. Egyszerűen megöleli a lányt – ami nem is olyan egyszerű, és számára nem is csak egy ölelés. Sokkal inkább egy magasztos gesztus, amit az ilyen érzelmileg felfokozott pillanatokban kell elővenni. Legalábbis egy jó dramaturg biztosan így csinálná, ő pedig szereti a saját életének sztoriját jóra írni. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy össze kell szorítania a fogait, félretennie minden zavarát és megölelni Yuunát. Attól, hogy a lány a mellkasának döntötte a fejét, nagy levegőket vett, csak még gyorsabban vert a szíve. Nem neki valók ezek az izgalmak, igazából beteg is, és nem itt kellene lennie, de mégis… sosem érezte magát még ennél élőbbnek. Nem akar többé szobabútor lenni, egy féltett kicsi kincs, amit a széltől is óvni kell. Beteg akar lenni, még több hülyeséget csinálni, leszakajtani a rózsa bimbaját, a mának élni. Ilyen élőnek érezni magát.
A csodás pillanat egészen addig tart, amíg némi nedvességet nem érez mellkasán, és meg nem érzi, hogy a lány válla rázkódni kezd. Ebben a pillanatban kétségbeesése a tetőfokára hág, remegni kezdenek a kezei, miközben esetlenül, és kissé érzéketlenül ütögeti Yuuna hátát, mintha éppen félrenyelt volna valamit.
– M-most meg mit csinálsz? M-mit kell ilyenkor csinálni? Hagyd abba, nem tudom, ilyenkor mit kell csinálni! >< – magyarázgat a lánynak zavarodottan, amikor meghallja a következő mondatát, akaratlanul is széles vigyor kúszik az arcára. A zavarnak, mintha nyoma sem lenne, és a meleg, napfényszerű vigyor máris kész, hogy beragyogja Yuuna lelkét. – Naná, hogy az vagyok! – mondja, tőle szokatlan határozottsággal és jókedvvel. Igazából némi felháborodás is van benne, hogy a lány eddig nem vette komolyan. Ő tényleg egy hős. Nem menti meg minden nap a világot, és nem ő a következő Batman. Nem ismeri mindenki a nevét, nem rettegnek tőle a gonosztevők. Még amikor nem is üldözi a végzetet és nem rohan akarva a halálba, ő akkor is hős – amolyan hétköznapi hős, aki pontosan azért van, hogy ilyen egyszerű cselekedetekkel segítsen az embereken. Neki csak egy ölelés, Yuunának a világ. Bár egyelőre még túl fiatalka, hogy tisztában legyen tetteinek súlyával, a szíve nagyon is a helyén van, annak ellenére, hogy néha betegeskedik.
Így nem volt szükség több kérdésre, elkísérte őt az edzője házához. A csengővel, ehhez hasonlókkal nem is próbálkozott, inkább elővett egy pockyt és tolvajkulcsként használta. Sosem gondolta volna, hogy az édességgel való gyakorlása ide fog vezetni, de végül sikerült neki kinyitnia az ajtót. Inkább nem próbálja meg elmagyarázni Tachibanának, hogy mi is történt pontosan – a legtöbb, ehhez hasonló furcsaságot gond nélkül szokta viselni, mintha természetes lenne számára. Most sincs totálisan fent akadva, Hauro nem is akarja, hogy ezzel fecséreljék az időt. Sajnos a helyzet nem olyan egyszerű, ahogy gondolta, hiába fésülik át a szobákat, sehol egy kiütött férfi. Egy lélek sincs itt, így a megérzése nem jött be. Tovább kezd gondolkozni, vajon mi legyen a következő lépés, amikor a sors már küldi is a jelet – megcsörren a telefon. Értetlenül pillogva hallgatja az üzenetet és nem ért belőle semmit. Noha úgy gondolja, ez a beszélgetés nem rájuk tartozik és nem akarja, hogy Yuuna beleüsse az orrát, a lány mégis felveszi a kagylót és beleszól. Lélegzetvisszafojtva figyeli, várja a választ. Egy kérdés hangzik csak el, majd még ő is hallja a sípoló hangot, ahogy bontották a vonalat. Morgolódva rázza meg a fejét, értetlenül néz a lányra.
 – Ki volt ez egyáltalán? – kérdezi, mert neki fogalma sincs róla. Semmit nem tud Kentáról, ez pedig javában megnehezíti a dolgát. Valami azonban mégis azt súgja neki, hogy nincs idejük most a teljes élettörténetét átrágni. Valaki eltűnt, neki pedig meg kell mentenie, a feladat világos. A lány felvetésére pedig bólogat párat. – Jó ötletnek tűnik. Tudod, hova szokott járni? – kérdezi végül, mert az a tapasztalata, hogy az alkoholistáknak szokott lenni egy törzshelye, ahol berendezést játszanak minden nap. Vagy esetleg otthon csinálják ezt. Egyre jobban kezdtek összezavarodni és furcsán egymásba fonódni a gondolatai, és lassan már ő sem tudta követni őket.
 – Jó vagyok a lélekenergia érzékelésében, de nem ismerem az övét – rázza meg a fejét, mert elég kilátástalannak tűnik. Bármelyik különleges ember lélekenergiája lehet, nem csak Kentáé. Ami pedig Karakura viszonylatait nézve nem túl jó, valahogy irreálisan sok, magas lélekenergiájú ember, vagy más lény szaladgál erre. Sosem tudott rájönni, mitől lehet így, de nem is most fogja megfejteni. – Maradjunk inkább a kocsmáknál – javasolja végül egy bólintás kíséretében, majd kikíséri a lányt az ajtón, és mint egy rendes kisfiú, bezárja maga után a lakást. Nem akart ő betörni, csak a férfi érdekében jutott be, de azt se akarja, hogy mások esetleg elvigyék a dolgait. Utána előveszi a telefonját, hogy a térképen bemérje az összes kocsmát a közelben. Csinál róla egy screenshotot, majd képszerkesztőben nyitja meg, hogy berajzoljon és megtervezzen egy útvonalat.
– Így mehetnénk végig rajta, ha nincs egy sem, aminek kifejezetten ismerős lenne a neve. Bár lehet, hogy nehézségekbe ütközünk majd, kiskorúakat nem mindig szoktak beengedni ilyen helyekre… – motyogja, inkább csak magának, miközben gondolkozik nagyban. Szeretne jobb ötlettel előállni, de nem nagyon van egyelőre. Úgyhogy már mutatja is az utat Tachibananak az első kocsmába, ami a legközelebb esik, kivéve, ha mond egy ismerős nevet, akkor arra veszi az irányt.
A kocsmához érve először felderíti a környezetet. Igaz az idő egyre hűvösebb, de egy-két alkesz még így is nyugodtan ücsörög a kinti asztalok körül. Ez már régen nem emlékezteti Tokióra, de még csak Karakurára sem, a kisvárosi rosszarcok csendesen iszogatnak. Harunak is megfordul a fejében, hogy nem ez lesz a legjobb ötlet. Mégis nyel egy nagyot és megembereli magát, hogy közelebb menjen. Yuunának pedig meghagyja, hogy maradjon biztonságos távolban egyelőre.
– Elnézést… Watanabe Kentát keressük, nem látták esetleg? – kérdezi végül, miközben próbál nagyon felnőttnek és férfiasnak tűnni, már amennyire a jelenlegi állapota megengedi. A férfiak rápillantatnak, végigmérik, ő viszont állja a tekintetüket szakadatlanul. Még csak el sem pirul, pedig valami ilyesmi reakcióra számított magától. Már éppen felkészül lelkileg minden lehetséges alternatívára, amit a férfiaktól kaphat. Azok azonban befejezik a nézelődést, majd mindenféle drámai jelenet, nevetgélés nélkül ismét egymás felé fordulnak, és úgy beszélgetnek tovább, mintha mi sem történt volna. Haru elkerekedett szemekkel nézi őket, értetlenül fordul vissza Yuuna felé, elhúzott szájjal vonogatja a vállát. Most meg mi a francot csinált rosszul? És miért tesznek úgy ezek, mintha itt sem lenne? Vesz egy mély levegőt, ismét, még hangosabban megpróbálja.
– Elnézést, Watanabe Kentát látták? – ereszti ki hangját, amennyire csak tőle telik. Az egyik, roppant részeg, nagyon szigorúnak tűnő öregember gonosz pillantást vet rá, amitől meg kell hátrálnia, egyik kezét maga elé emeli. Kifejezetten ijesztőnek tartja, az egész férfit, de az arckifejezését főleg.
– Takarodj innen, kölyök, nincs itt semmi keresnivalód! – utasítja rendre, a tipikus szigorú nagypapa hangnemben, ami rettenetes emlékeket idéz elő. Mielőtt még visszatántorodna, eszébe jut Yuuna, ahogy sírt, és amilyen kétségbeesett volt. Akármennyire ijesztő a hapsi, akármennyire hátat akar fordítani és engedelmeskedni, összeszedi magát, minden bátorságát. Előre lép, kihúzza magát.
– Nagyon fontos ügyben keresem, kérem, válaszoljanak! – hajol meg kissé, hiszen udvariasan kéri továbbra is, de határozottan és hangosan, hogy mindannyian jól érthessék a kérését. Mire felegyenesedik, azt látja, hogy az összes ücsörgő, iszogató férfi feláll az asztaltól és felé fordulnak. Megfagy az ereiben a vér, és hirtelen kicsit megbánja az előbbi cselekedeteit. De csak egy icipicit.

Tachibana Yuuna:
Ha valaki megkérdezi, akkor nem igazán tudta volna megmondani, hogy pontosan mit és hogyan várt Akiyama-kuntól ebben a furcsa szituációban. A fiú reakciója és egyetlen szavas megjegyzése nem feltétlen az volt, amire számított, ami kellett neki ebben a szituációban. Neki most támasz kellett volna, valaki, aki azt mondja, hogy minden rendben lesz, megoldják a szituációt. Egy hős, ha úgy vesszük. A szemében Akiyama-kun valami ilyesmi volt, már csak azért is, mert ezt állította magáról, még ha ezzel nem is mindig értett egyet :/. Yuuna már-már kezdett kételkedni a dologban, talán magára a sírásra is rákezd, ha a fiú nem ölelei meg és próbálkozik a megnyugtatásával. Való igaz, kissé suta kísérlet volt, de ez a lánynak, most a legkevésbé sem számított. A fontos az volt, hogy megölelhet valaki, érezheti, hogy nincs egyedül a problémájával.
Nem is sejtette, hogy a meginduló könnyei mennyire megrémítik a fiút, annak reakciója pedig egyenesen meglepte, ahogy a szemét törölgetve hátralépett nem is igyekezett ezt palástolni. Meglepve nézett a fiúra, miközben azon gondolkodott, hogy erre mit mondhatna. Számára ez nem volt akkora dolog, gyakran ölelte meg a barátait, Kentát – aki nem szerette :S -, Mamorut és természetesen Niichant, akit napjába többször is, már-már annyiszor, hogy egyszerűbb vol azt számolni, mikor nem lógott rajta * > *”””.  A sírás pedig…egyszerűen megkönnyebbült, hogy a másik itt van.
- Mondjuk adj egy papírzsepit, tele az orrom >////>. – Akár hogyan is gondolkozott tovább, immáron szélesebb spektrumokban – már az ő látóköréhez képest szélesebb-ben :S - , nem igazán tudta, hogy hogyan kéne kezelnie a másiknak a sírást. Szívesen adott volna tanácsokat, nem is egyet, de nem volt biztos benne, hogy ezek másnál is használnak no meg, most fontos dolguk volt. Még mindig nem tudták, hogy mi a helyzet Pudingbával, ami rettentően aggasztó volt.
A határozott reakcióra Yuuna csak mosolyog – miközben, ha kapott egy papírzsepit -, akkor az orrát törölgette, ha nem, akkor csak meglehetően hangosan szipogott :S. A bejutás meglehetősen zökkenőmentesen zajlott, Yuuna pedig nem kérdezett rá. Megtanulta, hogy jobb, ha vannak dolgok, amikről nem tud, vagy nem kérdez, ez pedig pontosan ilyen volt. Nem kellett neki tudnia, hogy hogyan működnek a fullbringerek, nem igazán érdekelte a dolog. Tudta, hogy köze van a fekete bogárizékhez, de hogy hogyan az már nem volt tiszta, de azért remélte, hogy egy ilye se bújt bele se Haruoba, sem pedig Mamoruba. Azt nagyon, nagyon creepynek találta volna :S.
A telefonhívás sem zökkentette ki – hiszen be sem volt amúgy zökkenve :s – egyszerűen csak nem igazán értette, hogy Puding exének, akivel láthatóan nem volt túl fényes a viszonya, mi köze van ehhez az egészhez és miért nem mond semmit. (És miért hiszi azt, hogy Kenta, aki még a versenynevezéseket se csinálja meg a diákjainak tisztességesen, felhívja őt, akit feltehetően utál?) Kissé még furcsának találta az egészet, ami már nagy szónak számított.
- Ohh, rendben. Akkor nézzük meg a kocsmákat – bólintott, bár kicsit sajnálta, hogy Haru nem ismeri Kenta lélekenergiáját, akkor könnyebb dolguk lett volna. Az meg sem fordult a fejében, hogy ő viszont követhetné a saját tanácsát. Nem ő volt a hős a történetben, ő csak segítségre szorult. – Nem, nem tudom hová szokott járni. Szerintem ott kezdjük ott, ahol adnak hitelt és a legolcsóbb az alkohol – próbált valamit okoskodni, magához képest nem is rosszul. Bár nem ismerte a környék kocsmáit, ahogy feltehetően Haru sem, legalábbis nem feltételezte a fiúról, hogy ilyen helyekre jár, szóval elővette a telefonját és pár nyomással megnyitotta a rajta a város térképét, majd beállította, hogy csak az ilyen helyeket mutassa. Szóval pontosan azt csinálta, amit a másik, bár ő nem a képernyőfelvételes módszer választotta, sokkal inkább a navigációt, hogy még véletlenül se forduljanak rossz irányba. Ahogy elolvasta a neveket, csak megrázta a fejét. Egy sem volt ismerős. Honnan is lehetett volna :/? Ha beszélgetett is az immáron ex edzőjével, akkor sem a kocsmázási szokásai voltak előtérben, vagy igazából bármilyen térben.
- Ugye… minden rendben lesz >w>? – kérdezte miközben az első cél felé gyalogoltak. Normál esetben meglett volna egyedül is, némaságban, de ez nem volt „normál eset”, egyáltalán nem :S. Az egy dolog volt, hogy a lelke és az élete romokban, no meg szilánkokban hevert, ami most jobban zavarta, az az eltűnés. Ha csak egy kicsit is gondolkodik, szinte biztos, hogy szörnyűbbnél szörnyűbb forgatókönyveket gyártott volna >____<. Erre pedig, ebben az állapotban semmi, de semmi szüksége nem volt. Ezt még ő is feltudta mérni :S.
- Biztos be akarunk menni >/////>? – kérdezte, mikor megálltak az első hely előtt. Ne volt túl bizalomgerjesztő, sem a környék, sem pedig az emberek, akik a környéken lófráltak. Tény, valamilyen szinten hasonlítottak Kentára, de egyikük sem ő volt, ez pedig ijesztővé tette ezeket a személyeket, a férfivel ellentétben. Még úgy is, hogy a múltkor hagyott kék-zöld foltok, ha már múlóban is voltak, de még látszódtak a lány hófehér bőrén.
Lassú és bizonytalan léptekkel ment a fiú után. Tényleg nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet, de mégis tudta, hogy muszáj >w>, csak így juthatnak előrébb az ügyet illetően. Ha választania kellett volna, akkor kint marad és hagyja az egészet, de még ő is tudta, hogy ez nem jó, mi több, a legrosszabb ötlet, így megemberelte magát. Azonban a benti alakokon végig nézve sem lettek jobb érzései a hellyel kapcsolatban. Igyekezett Akiyama-kun háta mögött maradni és a lehető legkisebre összehúzni magát, hátha így nem veszik észre. Tőle meglepő módon nem ellenkezett, sőt mi több, egy szó nélkül csinálta azt, amit a másik kértek tőle. Távolabb maradt és csak némán szurkolt, hogy minden rendben legyen. Mikor először figyelmen kívül hagyták a fiú, késztetést érzett arra, hogy elkapja a karját és kirángassa onnan, rossz érzése volt az egész hellyel kapcsolatban. De mielőtt bármi félreértés esne, nem félelem ez, hanem valami egészen más, bár nem igazán tudná körül írni, hogy pontosan micsoda :S.
Gondolataiból az ismeretlen férfi hangja rángatta ki, amire össze is rezzent. Nem számított erre, ahogy arra sem, hogy amint felnéz mindenki, de tényleg mindenki a kocsmában Haruora néz. Lemaradt, nem tudja mit csinálhatott a fiú, de ez a szituáció most ijesztő volt. Nem maga miatt, a saját élete, testiépsége és hasonlók nem különösebben kötötték le, sokkal inkább a fiút féltette. Szerencsére nem volt tőle túl messze, így pár lépéssel mögé került, majd belekapaszkodott a vállába.
- Akiyama-kun, lehet, hogy mennünk kéne >o< - suttogta halkan a fiúnak, remélve, hogy pozitív választ kap, mivel a férfiak nem néztek ki túl kedvesebb, abban pedig hősködés ide, hősködés oda, egyáltalán nem volt biztos, hogy az osztálytársa meg tudja oldani ezt a helyzetet >w>. Bár csak ott lett volna Niichan is!
Ahogy felpillantott, az egyik ijesztő, kissé izmosabb, talán tetoválással is rendelkező alakra, aki nem túl barátságosan méregette őket, elszorult a torka. Rendületlenül Pudingbá járt az agyában, mégis, ahogy Haruo vállát fogta, úgy érezte, hogy megoldják a kocsmák nélkül is.
- Sajnálom, ami történt, már megyünk is ^^” – érintette meg fél pillanatra a férfi kezét, mikor is valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történt vele. Mintha testen túli élményben lett volna része. Az egyik pillanatban még a kocsma épületében állt volna, a következőben pedig már egy mezőn. Nem értette mi történik, értetlenkedve nézett körbe, miközben egy pillanat alatt úrrá lett rajta a pánik. Hiába szólongatta Akiyama-kunt, semmi sem történt, senki sem válaszolt. Ugyanezt eljátszotta Nicchannal is, nem egyszer és nem kétszer, de semmi. Semmi válasz. Csak türkizkék pillangók repdestek körülötte. Voltak élénkebb és pasztelebb színűek. Nem tudta mit csinálhatna és hová mehetne, hogyan mehetne vissza. Talán még pánikrohammal összekötött síró görcsöt is kap, ha nem jelenik meg előtte egy már-már vakítóan kék lepke. El akarta hessegetni, de makacs egy jószág volt, annyira, hogy az egyik mozdulat után a távozás helyett a lány kezére szállt. Ekkor következett az újabb sokk, ugyanis a rét helyett ismét a kocsmában találta magát. Majdnem meg is nyugodott, hogy minden rendben, de aztán körül nézett és akaratlanul is, de több furcsa dolog szemet szúrt. Többen voltak, mint amire emlékezett és sötét volt. Ezen a ponton pedig rebootolni kellett a rendszerét, ugyanis akárhogyan túráztatta az agyát, nem rémlett, hogy besötétedett volna. Azonban már-már meggyőzte saját megát, hogy így volt, mikor valaki elzúgott mellette, lelökve pár poharat az asztalról, de azért hellyel-közzel megtámaszkodva. Ő maga sikítva ugrott oldalra, majd hátra nézett és egyik döbbenetből a másokba esett.
- Pudingbá T/////T! – akart odaszaladni a férfihez, nem kicsit megkönnyebbülve, ám amint megérintette volna a férfit a keze átment rajta. – Mi a O________O! – rémültem, kis híján remegve pillantott hol a saját végtagjára, hol a férfira, aki úgy tett, mintha észre sem vette volna. Csak beszélt és talán fenyegetőzött, de a lány nem értette, csak értetlenül bámulta a Kentát, aki átnézett rajta TwT. Mindenesetre, a mondandójával nagyon feldühíthette a korábbi ipsét, aki megfogta, majd kidobta a kocsmából, aztán hogy biztos legyen abban, hogy nem jön vissza még nézte kicsit, amint a holtrészeg férfi a buszmegálló felé kúszik. Yuuna már indult is volna, hogy segítsen – végig sem gondolva, hogyan jutott hirtelen bentről ki -, mikor ismét az ipsére nézett és a kezét a felkarjához érintette.
Nem tudta mi történt, ijedten és nagy lendülettel kapta el a kezét, majd esett hátra, egyenesen fenékre. Onnan bámult fel a többiekre és Akiyama-kunra. Azok pedig feltehetően nem értették, hogy mi történt, hiszen nekik nem telt el, csak egy, maximum két másodperc Yuuna érintése és a rémült fenékre esése között.
- Itt volt hajnalban és maga kidobta >w> - szegezte a tekintetét vádlón, remegő végtagokkal a férfira, végig sem gondolva, hogy részeg, nagydarab emberekkel talán nem olyan jó ötlet packázni :S. Nem tudta, hogy mi történ, hogy történt. Semmit sem tudott, csak azt, hogy látott valamit, valami végtelenül furcsát, ami akár igaz is lehetett. Vagy megőrült. Ez is egy opció volt, ahogy próbálta helyre tenni a dolgokat – természetesen sikertelenül -, a legvalószínűbb opció TwT.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

Teljes verzió megtekintése