Szerző Téma: Zavulon meséje  (Megtekintve 591 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Zavulon

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 000 / 15 000

Hozzászólások: 17

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 8 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel.

Post szín:
#0000ff


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Zavulon meséje
« Dátum: 2017. Okt. 26, 01:18:09 »
/Az adatlap cselekményleírást tartalmazhat./

Név: Itoh Keiki (Zavulonra halgat)
Nem: Férfi
Kaszt: Halálisten
Szül. ideje: 1985
Kor: 32év
Emberként:26 év
Lélekként: 6 év
~ Előtörténet

Élet
    Azt hiszem az a legjobb, ha a kezdettektől mesélem el a történetet így talán világosabb lesz számotokra miért alakultak úgy a dolgok, ahogy alakultak. Mondhatjuk úgy is, hogy a sors rendelte el, hogy én a világra jöjjek. Édesapám azon a bizonyos reggelen éppen borotválkozni akart ám mikor neki kezdett elment az áram. Percekig várt, de nem történt semmi, ezért nekiállt keresni a régi borotváját. Eltartott egy darabig, amíg megtalálta, mert már jó ideje nem kellett használni és valami oknál fogva a gyógyszeres szekrényből került elő. Kissé furcsának találhatnák azonban ő világéletében egy szórakozott és viszonylag rendetlen ember volt.
    A kellemetlenségek ezzel nem értek véget ugyanis gyakorlatlansága miatt sikerült megvágnia az arcát így ismét fel kellett forgatni az egész lakást. Mire sikerült rendbe szednie magát már késésben volt ezért gyorsan bezárta az ajtót és rohamléptekben elindult a buszmegálló felé. Annyira sietett, hogy figyelmetlenségében föllökött egy fiút, aki éppen a barátnőjével beszélgetett. Keiki éppen bocsánatot akart kérni ám a srác fölpattant majd rémülten elviharzott. Később kiderült, hogy a fiú zsebtolvaj volt és éppen ki akarta rabolni a lányt, aki nem győzött hálálkodni a megmentőjének. A lány meghívta hősünket egy kávéra és mivel a busz pont az orrúk előtt suhant el, Keiki beleegyezett. Rendkívül jól érezték magukat egymás társaságában és nagyon sok érdekességet tudtak meg a másikról. A lovag éppen fogorvosnak készült, a lány, aki vele egykorú lehetett, ápolónőnek. Annyira egymásba habarodtak, hogy egyiküknek sem jutott eszébe iskolában lenne a helyük. A fiút Itoh Keikinek hívták a hölgyet pedig Uheara Uki-nak és később ők lettek az én szüleim. A találkozás után pár évvel mikor már mindkettejüknek saját állása volt összeházasodtak én pedig megszülettem.
    Mind újdonsült szülők nagyon izgultak, de egyben örültek is a kis jövevénynek. Sajnálatos módon az élet nem egy habos torta más szóval érhetik az embert kellemetlen meglepetések. Maga a szülés rendben lezajlott leszámítva azt az apróság ott, hogy mindkét kezem és lábam eltörött. Néhányatok bizonyára arra gondolt, hogy az orvosok óvatlanok voltak hisz az újszülöttek csontja törékenyek. Ez kétség kívül igaz, de közel sem ennyire, a problémát máshol kellett keresni. Néhány vizsgálat után kiderült, hogy egy Osteogenesis Imperfecta nevű betegségben szenvedtem közismertebb nevén Üvegcsont betegségben. Egyszerűen fogalmazva egy genetikai hiba miatt nem keményednek meg a csontok, amitől igen könnyen törnek. Ez egy elég ritka betegség harminc-ötvenezer emberből egy szenved ettől. Természetesen nagyon megrémültek mikor megtudták az igazságot, de egy percig se tanakodtak azon, hogy esetleg megválnak tőlem. Nagyon sok pár nem tudja elviselni azt a terhet, amit mondjuk, úgy fogyatékos gyermek ró ki rájuk. Rengeteg könyvet elolvastak a témával kapcsolatban és persze kikérték a szakemberek véleményét is. Időt és pénzt nem kímélve gondoskodtak arról, hogy nekem boldog, zavartalan gyermekkorom legyen. Egyetlen dolog volt, amiben nem erőltették meg magukat és az a névadás volt, ugyanaz lett a nevem, mint édesapámnak. Mivel mindketten elég szépen kerestek, anyagi gondjaink nem voltak csak azt nem tudták eldönteni ki vigyázzon rám.
    Először édesanyám kivette a megérdemelt szülési szabadságot később pedig édesapám vigyázott rám úgy, hogy a lakásban megnyitotta a saját rendelőjét. Ha bármire szükségem volt csak szólnom kellett és ő máris ott termett, hogy teljesítse azt. Sajnálatos módon ez a túlféltés sok bonyodalmat okozott. Nem mehettem le a játszótérre nem ismerkedhettem az utcai gyerekekkel, nehogy valami bajom essen. Ez nem azt jelentette, hogy magányos lettem volna, időnként elmentünk egy szakorvoshoz vizsgálatra és az ismerősök is meglátogattak minket a gyerekeikkel. Jó volt egy velem, egykorúval beszélgetni azonban minden előre be volt táblázva kivel, mikor, meddig lehetek együtt és közben árgus szemekkel figyeltek. Még iskolába se járhattam, nehogy megsérüljek helyette távoktatásban lettem részesítve. Időnként meglátogatott egy tanár, aki kikérdezte a leckét majd föladta a következő adagot, amiket egy rakás unalmas könyv segítségével kellett megtanulnom és megoldanom. Mondhatni többször kerültem kapcsolatban ezekkel a lélektelen papírlapokkal, mint hús vér emberekkel. Reggel könyvel keltem és azzal feküdtem néha még álmomban is az egyik tankönyvet bújtam. Habár túlzásnak tűnhet mégis sikerült megérnem a huszonhat éves kort és közben csak huszonegyszer tört el valamilyen csontom.
 
Halál
    Mikor felnőttem elköltöztem hazulról és kialakítottam a saját szabályaimat. Csak akkor hagyom el a lakást, ha rendkívül fontos dologról van szó. Nem foglalkozom, másokkal mindenki oldja meg a problémáját, ahogyan tudja. Minden cselekedet pontosan meg kell tervezni majd a szerint végrehajtani. Csak akkor álok szóba valakivel, ha üzletről van szó, vagy ha nincs más megoldás. Huszonhat éves koromra egy megsavanyodott, kissé magányos remete lett belőlem és egyáltalán nem zavart. Sikerült olyan munkát találnom magamnak, aminek hála nem kellett megszegnem egyetlen általam kitalált szabályt sem. A szüleimtől örökölt pénzből nyitottam egy áruházat ahol mindenféle bútort meg lehetett találni a hálószobaitól kezdve a fürdőszobaiig. Csináltattam jó pár katalógust, amit szétosztottam az emberek között, így ha valamire szükségük volt megrendelték telefonon tőlem, én pedig szóltam a szállítónak mit hova vigyen.(Az ügyfelekkel csakis kizárólag üzletről beszéltem személyes beszélgetést sosem tartottam hasznosnak.) Ez az ötlet kifizetődni látszott, mert az emberek jobban szerették otthonról elintézni a vásárlást, minthogy naphosszat kutyagoljanak, utána pedig hazacipeljék a súlyos bútorokat. Nem volt másra szükségem, mint egy központi raktárra és egy megbízható szállítócégre, szerencsémre az egyik volt szomszédom pont, fuvarozással foglalkozott. Én telefonon felvettem a rendelést majd felhívtam őt és elmondtam neki mit hova kell vinni, ha pedig hiányt szenvedtünk valamiből feltöltötte a készleteket.
    Rendkívül precíz szakemberként ismertem egyetlen egy hátránnyal, mégpedig órákon át volt képes megállás nélkül beszélni. Minden nap beszámolót tartott nekem a feleségéről, a gyerekeiről, hova mentek kirándulni, melyiküknek fájt a pocakja. Többször kértem kíméljen meg az ilyesfajta tájékoztatóktól, de az egyik fülén be, a másikon ki. Azt az ostoba elképzelése támadt, hogy én magányosan unatkoztam. Ez, így ebben a formában nem igaz, mert az ügyfelekkel való beszélgetés lefoglalta minden időmet a maradékban pedig főzögettem. Nem is hinné, az ember mi mindent meg nem lehet tanulni a szakácskönyvekből és a főző műsorokból. Bevallom mikor először próbálkoztam a sütéssel, sikerült létrehoznom egy kiváló minőségű széndarabot. Olyan ideges lettem tőlem képes lettem volna bárkit megfojtani a puszta akaratommal, szerencsére nagyon ritkán volt látogatom, így nem történt tragédia. Később addig próbálkoztam, míg végül már egész tűrhetően nézett ki és ízre sem volt olyan rossz. Élveztem, hogy valamit a tulajdon két kezemmel hoztam létre, aminek ráadásul haszna is van. A konyhámban meg tudtam feledkezni minden rosszról és a csak szépre, a jóra koncentráltam.
    Egy idő után viszont kezdett szöget ütni a fejembe egy picinyke gondolat, talán mégis jobb lenne többet emberek közé járni. Heteken keresztül vajúdtam vajon mit is kéne tennem és végül döntésre jutottam. Nem messze a lakásomtól volt egy picinyke presszó, úgy terveztem lemegyek oda inni valamit és megkísérlek szóba elegyedni egy csinos lánnyal. Kudarc esetén visszatértem volna a lakásba ahonnan néhány évig ki se tettem volna a lábamat. Negyed órával később meg is érkeztem az említett helyre, leültem az egyik asztalhoz és vártam a pincérnőt. Mikor egyikük megkérdezte tőlem mit parancsolok elmosolyodtam és a következőt kérdeztem.
-Üdvözlöm kedves Mei, tetszett az édesanyjának a konyhabútor?
A lány teljesen le volt döbbenve, nem értette honnan tudok én ilyesmit mikor sohasem találkoztunk azelőtt.
-Nem kell megijedni, nem vagyok kukkoló, csak tőlem rendelte. Emlékszik rá? Többször fölhívott, hogy egyeztessük a színt és a méreteket.
-És honnan tudja, hogy én voltam?
-Emlékszem a hangjára.
-Akkor ezek szerint nagyon jó a memóriája. - mondta nevetve.
Nagyon jól esett, hogy végre élőben halhattam egy gyönyörű nő hangját és láthattam a mosolyát. Minden nagyon szép és jó volt kerek fél percig, mi koron is megjelent a barátja méghozzá részegen.
-Szóval itt vagy? Azt mondtad dolgoznod kell, e helyett itt jó pofizol ezzel a csontkollekcióval. –igaz, ami igaz elég vékonyka voltam akkoriban.
A lány megpróbálta megnyugtatni a dühtől és alkoholt vérvörös fejű barátját, de sajnos nem járt sikerrel. Felálltam, hogy hazamehessek, de úgy éreztem mondanom kell valamit a hölgy védelmében.
-Én csak egy kávéra jöttem, de jobb, ha megyek…
-Fogod be a pofád?! – üvöltötte majd teljes erőből képen törölt.
Az ütős hatására fejjel nekiestem a szomszédos asztalnak és elterültem akár egy zsák krumpli. Szegény lány megijedt és szólongatva próbált magamhoz téríteni, de nem járt sikerrel.
-Semmi baja, csak játssza itt a sérültet ez az idióta bunkó!
 Valaki kihívta mentőket azonban ők sem tehettek értem semmit. A becsapódás következtében kitörtem a nyakam és szinte azonnal meghaltam. A lány sírva fakadt ijedtében többiek viszont nem akarták elhinni a történteket. Pár perccel később megjelentek a rendőrök is, akik megbilincselték az immár kissé lehiggadt udvarlót. Az én hibám volt az egész, így jár az, aki nem tartja be a szabályokat.


Átkelés
    Ott álltam nem mesze a testemtől és végignéztem, ahogyan elvisznek. Legszívesebben elmentem volna azonban a mellkasomból kiálló lánc fogva tartott. Beletelt egy kis idő mire rájöttem mi is történt tulajdon képen. Azt láttam, hogy valamiért mindenki nagyon szomorú egyesek még sírva is fakadtak, de nem értettem, hogy miért. Mikor megláttam a földön fekvő alakot odaléptem mellé és jó alaposan szemügyre vettem, ám kicsit sem volt ismerős a számomra. Beletelt vagy öt percbe mire rájöttem, hogy a férfi, aki nem is olyan régen jobblétre szenderült, az én vagyok. Különös módon nem kezdtem el pánikolni sem pedig a körülöttem lévőket szólongatni, hanem leültem a földre és bámultam ki a fejemből. Ott várakoztam napokig, hetekig, és közben az emberek élték tovább a maguk kis életét. A beszélgetésekből megtudtam, hogy az ittas bokszolót néhány évre lecsukták gyilkosság, miatt a barátnőjét pedig egy szanatóriumba ápolták, mert saját magát okolta a történtekért. Engem mindkét hír teljesen hidegen hagyott, mert egyik se segíthetett rajtam. Arra lettem kárhoztatva, hogy az idő végezetéig ott gubaszak akár egy megláncolt eb. Egyik nap mellém ált egy fekete kimonós ember és pont rám nézett. Azt hittem, hogy a menüsort vizsgálja, mert az emberek rendszerint csak úgy átnéztek rajtam.
-Nem kell tovább várnod. - mondta majd kivonta a derekán lévő kardot és annak markolatát a homlokomhoz érintette.

Egy új élet kezdete
    Azon kaptam magamat, hogy kint állok a nyílt utcán és egy hófehér falat bámulok nagy odaadással.
-Á látom nemrég érkeztél meg. Mond, hogy hívnak barátom? – mondtam egy hetven év körüli összes kopaszodó hajú férfi.
-Őőő fogalmam sincs. – és tényleg nem tudtam.
Próbáltam mozgásba lendíteni a memóriámat azonban nem mentem vele semmire mintha valaki tisztára törölte volna az elmémet. Azért teljesen nem ment el az eszem például a házról tudtam, hogy ház és, hogy mit csinálnak benne, de ha saját magamról volt szó becsődöltem.
-Fogalmam sincs. Egyszerűen nem tudom, ki vagyok még azt sem, hogy hol.
-Hát Rukongaiban.
- És, hogy kerültem ide?
-Hát te tényleg nem emlékszel semmire?
-Nem, csak annyit tudok, hogy itt állok maga meg olyan kérdéseket tesz fel, amiről fogalmam sincs.
-Hát ez elég hosszadalmas lesz.
-Akkor kérem, rövidítse le nekem.
-Rendben van a lényeg, hogy meghaltál és vagy magadtól jöttél át ide vagy egy Shinigami hajtotta végre rajtad a Lélektemetés szertartását.
- Tényleg, valami kezd derengeni. Valahol voltam és előttem termett egy fekete ruhás alak majd homlokon vágott egy kardal.
-Igen ez az a szertartás.
-Nem valami barátságos. Nem lehetne helyette pertut inni vagy valami hasonló?
-Az ötlet kedvemre van, de sajnos nem.
-Várjunk csak egy kicsit, ezek szerint én most meghaltam?
-Igen, de ezt már említettem.
-Olyan furcsa, nem érzek semmiféle változást.
-Hát igen, majdnem ugyanolyan az élet, mint odaát, leszámítva pár apró különbséget. De kérlek, üljünk le valahova, mert ez a vén csont már nem bírja úgy az állást mind régen.
    Úgy tettünk, ahogy mondta és leheveredtünk egy árnyas fa tövébe.
-Valahogy mégis csak hívnunk kell téged. Próbáld felidézni a neved, koncentrálj.
Hiába próbálkoztam és erőlködtem egy hangos böfögésen kívül semmi nem jött elő belőlem. Szerencsénkre pont egy részeg zuttyant le mellénk, aki a hozzá hasonlókhoz érthetetlenül motyogott, vagyis nem egészen. Volt értelmes szava méghozzá Zavulon majd felállt és eldülöngélt valamerre.
-Ha nem megy kár erőltetni. Itt mindenki új lappal indul, mit szólnál ehhez a Zavulo névhez? Szerintem nem mindennapi.
-Hát elég hangzatos. Legyen, mától Zavulon vagyok.
-És van hol aludnod kedves Zavulon?
-Maga szerint öreg?
-Ja tényleg el is felejtettem csak most ékeztél. Tudod Több körzetre bontották Rukongait vannak rosszabb és jobb helyek ez speciel a jobbak közzé tartozik.
-De gondolom, itt sincs menedék az idegeneknek. Mit kéne tennem? Mindenkihez odamenni hátha találkozom egy felmenőmmel, aki talán befogad.
-Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ritka, hogy itt a családtagok egymásra találnak. Általában itt új családokat hoznak létre és mindenki igyekszik élni a maga élettét ha, fogalmazhatok, így.
-Az a sejtésem, hogy mondani akar valamit. Jól átgondolta? Egy idegent?
-Nem tűnsz rossz embernek ráadásul eleget éltem már. szegényesen éldegélek, így nem kell félnem, hogy kirabolsz.
-Ezt megbeszéltük. Van valami harapnivaló, mert majd éhen veszek az éhségtől.
-Ez érdekes.
-Szerintem nem, elég régimódi kifejezés.
-Nem arra gondoltam, hanem arra, hogy éhes vagy. Nem igazán szoktak az itteniek enni, mert nincs rá szükségük.
-Nekem viszont kell.
-Nincs valami sok, de azt megosztom veled.
-Nagyon köszönöm.
    Az öreg tényleg elég szegényesen éldegélt ennek ellenére mégis befogadott maga mellé egy vad idegent. Mivel csak egy ágya volt felajánlotta nekem, míg ő egy pléden aludt volna. Természetesen én ebbe nem mentem bele, így végül enyém lett a kényelmetlenebb fekhely. Két héten keresztül éltem vele, közben alaposan megismertük egymást. Azt a kevés elemózsiát, amivel rendelkezett nagyon szívesen megosztotta velem és rájött arra, hogy van érzékem a főzéshez. Pusztán egyszer kellett látnom, hogyan csinálja és utána gond nélkül én is el tudtam készíteni. Természetesen csak egyszerű recepteket ismert, talán ezért is volt olyan egyszerű az elsajátításuk. Igaz ez idő alatt nem lett belőlem mesterszakács azonban mindketten megúsztuk hányás illetve hasmenés nélkül. Szegény ember, nem mert nekem szólni, de rövid idő alatt majdnem minden elemózsiáját fölfaltam. Két héttel az után, hogy befogadott megjelent négy huligán, akik egy kis ramazúrit akartak csapni gondolván őtőlük mindenki retteg, így mi is. Az öreg figyelmeztetett ne húzzak ujjat velük, ami nem is volt szándékomban. Mikor elkezdtek mindent szétdobálni megfogtam két almát majd elkezdtem feldobálni mindig egyre magasabbra.
-Hé te figyelj csak, fogadjunk mire negyedszerre feldobom nem fogod többé látni.
    Mikor utoljára feldobtam a mellettem álló cingár legény követte a tekintetével én pedig tiszta erővel az arcába öklöztem, amitől rögtön összeesett, így a jóslatom igaznak bizonyult. Nagy sajnálatomra a cimboráinak nem tetszett ez a kis mutatvány, így kiabálva a nyomomba szegődtek én meg persze rohantam előlük. A lelkiismeretem nem hagyta, hogy cserbenhagyjak egy rászorulót főleg kedves házigazdámat viszont azt sem szerettem volna, hogy palacsintává lapítsanak. Kifele menet fölkaptam egy vékony fa pálcát, így mikor az egyik haramia tarkón akart vágni hirtelen megfordultam és rávágtam az öklére.
-Nem szégyelled magad? Ilyen koszos kézzel utcára menni?
    A másikkal is meg akart ütni, amire én szintén rácsaptam ezért a legény jajgat eltávozót. A másik kettő éppen utolért ezért gyors leguggoltam, így szépen keresztül estek rajtam és egy szép halomba huppantak. Mikor már azt hittem minden rendben az első rossz fiú mögöttem termett majd oly erővel vágott gyomron, hogy összegörnyedtem a fájdalomtól. Erre a többiek is visszatértek és elkezdtek rúgni és ütni, amitől elvesztettem egy kis idő az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem sötétség vett körben azonban halottam egy furcsa csattogó hangot. Fel nem bírtam fogni kinek van abban a helyzetben szúnyogokat fogni kedve.
   Miután kinyitottam a szememet csillagok jelentek meg előttem és két nagy gömbölyű valami. Először nem tudtam mi az végül rájöttem, hogy egy pár női mellel szemezgettem.
-Megint meghaltam és a mennyországba kerültem?
-Jaj, de cuki vagy. Halottam milyen bátran szembeszálltál azokkal a haramiákkal, ráadásul van benned lehetőség. Ha magadhoz térsz, azt ajánlom, jelentkezz a Shinigami akadémiába. Jó jönne nekünk egy ilyen, bátor, jóképű, kedves férfi. – az utolsó mondatát lehetséges, hogy csak én képzeltem.
Mikor teljesen kitisztult a kép a megmentőm nem volt sehol, így nem is tudtam rendesen megköszönni neki. A helyiektől megtudtam, hogy ő egy Shinigami volt méghozzá egyike a legkedvesebbnek ugyanis a többség nem foglalkozik velük. Egy ideig tanakodtam majd az elhatározásra jutottam, megpróbálom azt az akadémiát, amit az a bögyös akarom mondani kedves fekete ruhás hölgy mondott. Ha másért nem is hát azért, hogy jókat ehessek és ihassak.


Az akadémia
    Nem is sejtettem, hogy ezek a fekete ruhások ennyire népszerűek, legalább száz ember várt arra, hogy felvegyék őket. Úgy tűnt pont jókor érkeztem, mert akkor került megrendezésre a felvételi vizsga. Reménykedtem benne, hogy sikerül bekerülnöm azonban nem lettem volna depressziós attól, ha mégsem sikerül. Maga a vizsga nagyon egyszerű volt egy asztal mögött ült három csuklyás alak, egyesével eléjük kellett állni ők mondták el, hogy a bal vagy a jobboldali csoportba álljanak-e. Azt senki sem tudta, hogy miért kellett az embereket, így különválasztani, egyesek arra gondoltak, hogy egyikben az elutasítottak másikban meg a tudjátok, kik vannak. Mikor sorra kerültem megkérdezték a nevemet, elmondtam, hogy Zavulonnak hívnak ezután egyikük kezet rázott velem és elküldött a baloldali csoportba. Miután az utolsó jelentkező is elfoglalta a helyét a középső csuklyás felkelt és egy kisebb szónoklatba kezdett.
-Nagyon szépen köszönjük, hogy ilyen sokan eljöttek. Valószínűleg már nagyon érdekel benneteket miért osztottunk két csoportra titeket. Néhányatok azt gondolhatja, hogy egy csoport a bekerült a másik a megbukott. Ez, így ebben a formában nem igaz. Nézetek meg a csuklótokat, aki egy írást talál, ott annak gratulálok a többieknek pedig sok sikert a legközelebbi felvételihez.
Néhányan fel voltak háborodva, amiért nem találtak semmit pedig meg voltak róla győződve ott a helyük. Úgy egy tucatnyian lehettek, öklüket rázva elindultak a bírák felé, akik meg se mozdultak. Kötélből lehettek az idegeik, én már rég felvettem volna a nyúlcipőt az ő helyükben. Az utolsó pillanatban a semmiből felbukkant egy fekete kimonós alak, aki néhány pofonnal ártalmatlanította a támadókat. Úgy tűnt egyáltalán nem erőltette meg magát, számára nem volt más ez, mint könnyed ujjgyakorlat.
Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen azt gondolhattam volna, hogy direkt provokálták őket csakhogy megmutassák mire képes az a Shinigami. Csak egy pillanatra láttam az arcát viszont a ruháján lévő szimbólumot sikerült alaposan szemügyre vennem, egy fekete rombusz rajta fehér csillagokkal.
-Elnézést kérek ezért a kis incidensért. Akinek sikerült kérem, fáradjon, utánam a többieknek sok sikert kívánok legközelebb. Ja és valaki takarítsa fel ezeket az ütődötteket.
    Gondolom mondanom sem kell, hogy az én csuklómon is volt írás méghozzá egy hármas, így én is mehettem befelé. Egy ünnepséget rendeztek a tiszteletünkre ahol volt minden, tánc, zene, étel és ital. Leültem néhány fiatal mellé, akik hangosan csámcsogtak és szürcsögtek bár azt nem igazán halottam ugyanis én egyedül hangosabban ettem, mint ők hárman együttvéve. Mikor elmulasztottam az éhségemet megpillantottam egy gyönyörű lányt, aki szomorúan álldogált egymagában. Odamentem hozzá megragadtam a kezét és elvonszoltam a táncparkettre.
-Engedj, én nem is tudok táncolni! – mondta riadtan.
Az a lényeg érezd, jól magad hisz megérdemled. Bekerültél az Akadémiára, ami nagyon sok embernek nem sikerült.
Ez egy kicsikét felvidította és majd negyed órán keresztül próbáltuk utánozni a körülöttünk lévők mozdulatait. Bár kissé kilógtunk a tömegből ám ez egy cseppet sem zavart minket. Másnap megkaptuk az egyenruhánkat, ami fehér ingből és kék nadrágból állt és egy kardot. Megtudtuk, hogy az nem akármilyen fegyver, magunknál kellett tartanunk állandóan és egy idő után a lelkünk egy része beleszáll és ő lesz a legmegbízhatóbb társunk. Ez után közölték velünk, hogy általános tantárgyak mellett lesz négy, amik rendkívüli fontossággal bírnak ezek nem voltak más, mint a Hakudo, Hoho, Kido, Zanjutsu. Akkor találkoztam életem egyik legnagyobb ellenségével a könyvel. Nem tudom elmagyarázni mi üthetett belém, de már egy betű látványától felállt a szőr a hátam. Ódzkodtam tőle akár a tűztől vagy egér a macskától. Az alatt az idő alatt, amit az Akadémián töltöttem igyekeztem távol tartani magamat az efféle szörnyűségektől. Helyette megkértem azt a csinos lányt meg azt a három jó étvágyú legényt mondják el miről is volt szó. Néha- persze erőt kellett vennem magamon, de az esetek nagy részében sikerült elkerülnöm az olvasást. A legtöbb órán épphogy csak sikerült nem megbuknom egyedül a pusztakezes harc órán jeleskedtem. Nem voltam a legjobb azonban jó pár társam fejét dagadtra vertem igaz ők is az enyémet.

Egy új barát
    Ennyit elég is beszélni az iskoláról jöjjön valami izgalmasabb, vagyis akkor számomra az volt. A hatodik évemben jártam mikor furcsa tapsolásra hasonlító hangra lettem figyelmes. Mindent felforgattam a szálláson, de csak nem sikerült megtalálnom a forrást a többiek meg persze ferde szemmel néztek rám. Bizonyára azt gondolták, hogy elment a maradék eszem és bevallom egy darabig azt hittem nekik van igazuk. Senki más nem hallotta azt a zajt csakis én, ezért elmentem a gyengélkedőre azonban ott csak azt tudták tanácsolni, hogy meditáljak. Úgy döntöttem teszek egy próbát és azon kaptam magamat, hogy kezemet a combomon pihentettem és úgy dobolom a ritmust.
-Zavulon ébredj. – mondta az a lány, akivel az ünnepségen táncoltam.
-Nem alszom, csak elmélkedek.
-Azt halottam, nem tudtam, hogy hortyogni is szokás közben, na, mindegy. Amit most dobolsz, azt hallod a fejedbe?
-Igen.
-Azt hiszem rájöttem mi ez és te is tudnád, ha többet olvasnál.
-Azt hittem segíteni akarsz nem pedig fenyegetni.
-Igen is segítek. Ennek a valaminek ritmusa van akár a morzénak.
-Tényleg? És te tudod mit jelent? Állj, ne válaszolj. Persze, hogy tudod hisz te vagy a legokosabb.
-Za-vu-lon fi-gyelj rám. Hal-lasz en-gem?
-Mit jelentsen ez? Csak nem lettem skizofrén?
-Szerintem ez a kardodban lakozó lélek. – erre megváltozott a ritmus. – Hallod? Ő is azt mondja, igazam van.
- És miért nem normálisan beszél?
-Fogalmam sincs, de meg kéne próbálnod a Jinzen meditációt.
  Megfogadtam a tanácsát majd fogtam a kardomat és a két térdem közé tettem. Nem tudom mennyi időbe tellett, de végül sikerrel jártam és egy másik világban találtam magam. Körbenéztem és megláttam egy elég különös öltözékű tizenhat éves leányzót. Úgy egy fejjel lehetett alacsony nálam a szemei acélkékek voltak a haja pedig égetett rózsaszín. Kockás mintájú rakott szoknyát viselt, szürke kabátot és térdig érő fekete zoknit. A kinézetével még valahogy meg tudtam birkózni, de amint meglátott elmosolyodott majd egyből a karomba ugrott és egyszerűen nem volt hajlandó elengedni. Némi erő bevetésével sikerült levakarnom magamról, így nekiszegezhettem a legelső kérdéseimet.
-Te tapsoltál nekem? – kérdésemre bólintott. – Akkor miért nem voltál képes normálisan beszélni? Már azt hittem elment az a csöpp eszem és le kell mondanom verekedésről meg az ívásról.
    Szegény elég szomorúnak tűnt majd vad csapkodásba kezdett. Beletelt némi időbe, míg rájöttem nem tud beszélni és csak morzézással tudta velem felvenni a kapcsolatot szemtől szembe pedig a jelbeszéddel próbálkozott. Ezután jó szorosan magához ölelt bizonyára nagyon várhatott engem. A lány volt oly szíves és megtanítottam nekem ezt a kódot mellette elsajátítottam a jelbeszédet és a szájról olvasást, hogy zökkenő mentesebb legyen a kommunikációnk. Hírre ment a kapcsolat felvételnek és mindenki arról faggatott sikerült-e már megszereznem a shikai-mat. Mindig azt a választ adtam nekik, hogy sajnálatos módon még nem jártam sikerrel, de dolgozom az ügyön. A kis butáknak fogalmuk sem volt arról, hogy jó pár alkalommal látták a kardom átváltozott formáját, csak nem tudták, hogy az. Valahányszor ételt készítettem magamnak vagy a társaimnak ott mentek el mellette. Amúgy nagyon szerettem főzni úgy tartottam a legszebb dolog a világon persze az evés mellett. Veszekedés, háborúzás mellett milyen szép is lenne mindent megbeszélni egy terített asztalán. Miután befejeztem az akadémiát arra vártam, hogy valamelyik osztag beválasszon a sorai közé. Így eset meg, hogy Zavulonból Shinigami lett.

~ Kinézet

180 cm magas 70-75 kg. A haja rövid vörös színű,  a szeme arany, testalkata vékony, de erős. A halálistenekre jellemző fekete kimonót hord az oldalán pedig egy katanát visel. Mindig mosolyog még a legkilátástalanabb helyzetben így akár el is bizonytalanít hatja az ellenfelét. A kisugárzása többnyire nyugodt és kiegyensúlyozott.


~ Jellem

Átkeléskor elvesztetett az emlékezetét, így teljesen más személyiség lett belőle. Egy meglehetősen vidám figura, sokat mosolyog, igyekszik mindig mindennek a pozitív oldalát meglátni. Mivel nem kedveli a betűket, ezért igyekszik mindig mindent beszéddel elintézni, de ha muszáj képes rávenni magát az írásra/olvasásra. Nagyon sokat beszél néha még túl sokat is és ez gyakran bajba sodorhatja. Az egyik kedvenc elfoglaltsága a főzés és szereti megosztani másokkal az ételét és nem veti meg az italt sem. Kedveli a szép lányokat és mindent megtesz azért, hogy segíthessen nekik. Gyakorta meggondolatlan, így rendszeresen keveredik zűrös helyzetekbe (pl segít valakin és csodálkozik azon, hogy üldözik.)


Szeret:
+Enni, inni, mulatózni
+Elverni azokat, akiket nem kedvel (puszta kézzel)
+Főzni
+A szép lányokat
+Beszélgetni

Nem szeret:
-Vért ontani (fölöslegesen)
-Olvasni/írni (Szinte viszolyog az írott dolgoktól)
-Ha a kisebbet bántják,
-Becsapják/kihasználják
-Fogyókúra
-Cserbenhagyni a barátait
-Olyan szabályt követni, ami szerinte értelmetlen

Különleges képessége:Ismeri a morze ABC-t,tud szájról olvasni, Ismeri a jelbeszédet.

~ Zanpakuto

Neve: Mokumoku Baika (Szótlan Kétalakú)
A kard szelleme: Kinézetre egy 16 éves lány, a szeme acélkék, a haja pedig égetett rózsaszín. Vékony testalkatú 155 cm magas, 55kg. Kockás mintájú rakott szoknyát visel, szürke kabátot és térdig érő fekete zoknit. A lány folyton mosolyog, és valahányszor meglátja Zavulont a nyakába veti magát. Nem tud beszélni ezért morzéval illetve jelbeszéddel kommunikál. Kedveli az édességeket és a cuki dolgokat. /Sukurukingu ige, Gaikotsu főnév-lapító/

Fajtája: Erő
Shikai parancsa:dero Mokumoku Baika /Jöjj elő Szótlan Kétalakú.
Shikai kinézete: Mint egy normál méretű teflonos serpenyő.
Támadások:Gaikotsu/Lapitíó. A parancs után a serpenyő sokkal nagyobb lesz.

« Utoljára szerkesztve: 2017. Okt. 26, 23:47:57 írta Zavulon »

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Zavulon meséje
« Válasz #1 Dátum: 2017. Okt. 27, 10:08:33 »
Üdvölet! :3

Még mindig akadnak vesszőhibák, és elgépelések (pl. "könyvel" helyesen "könyvvel"), ezekre figyelj majd a posztoknál! Az előtörténeteddel egyébként nincs baj, bár szívesen olvastam volna még a zanpakutouval való kapcsolatról, vagy az Akadémista évekről, de majd játéktéren kiderülnek a fontosabb dolgok. :3
A zanpakutou-t megbeszéltük, így elfogadom a karaktert! ^-^


Osztag: 11. osztag
Szint: 1. szint
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou


A pontozás: indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 13 pontot (az LP-d után, és SS-hez tartozás végett) a képzettségeiden, amik a következők:

  • Fegyverforgatás
  • Hakuda
  • Kidou
  • Helyváltoztató képesség
  • Zanpakutou
Ezen felül szinted után 1 pont jár Reishi kezelésre, amit a következő másodlagos diszciplínák között oszthatsz el:

  • Erő
  • Ügyesség
  • Gyorsaság
Elosztott pontjaidat itt jelentsd le, majd válassz szintednek megfelelő 5 canon shinigami technikát!
Jó játékot az oldalon! ^-^