Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, és ezt csak tetézte, hogy egy csirke beszélt hozzánk. Persze, nem kellene ilyesmiken meglepődnöm, Seireiteiben, és az Emberek Világában számtalan furcsábbnál furcsább dolog volt. Mivel Kaori~nee követte a levél utasításait, és beugrott a cilinderbe, én se tehettem mást, nem szerettem volna lemaradni tőle egy pillanatra sem, hiszen egyetlen menedékem volt ebben a kínos szituációban.
A másik oldalra érkezés még inkább összezavart, egyrészt Ryuutarou~kun mit keres itt, ráadásul mi ez az öltözék rajta? O_O Masachika~sama unokája különös szavakat használt mindig is, de már semmit se fogtam fel abból, amit mondani próbált, a furcsa ketyerék megértését pedig a lélektelefonon kívül már régen feladtam.
-
Ryuutarou~kun… itt… ez valami áprilisi tréfa? – Motyogtam magam elé, tényleg kusza volt minden.
Szívesen kértem volna tőle egy egyenruhát, ha már itt van, azonban nem úgy tűnt, mint aki hord magánál egyet, lévén rajta sem az volt. Lemondó sóhajjal engedtem el ezt a dolgot, és igyekeztem a feladatra koncentrálni. Mit kellene tennem? Nem voltam különösebben jó a modern táncokban, ráadásul a gépek sem álltak közel hozzám, mindig is tartottam kicsit az ilyesféle dolgoktól. Ráadásul Makiro tekintete is elárulta, tényleg nem tudja hová tenni az öltözékemet, olyan ridegen nézett rám! TwT
-
Szia… – Suttogtam, és visszabújtam volna Kaori~nee háta mögé, de nem tehettem, mert ő elindult, hogy teljesítse a feladatot. Mély levegőt vettem, én a kivégző egység feje vagyok, nem hozhatok szégyent! ˘o˘
Bizonytalanul álltam meg Makiro mögött, így nem láthatott, és valamilyen szinten mégis ki tudtam venni a részem a dolgokból. A kezemben tartott fegyver furcsa volt, a kiképzésem miatt kifejezetten jól céloztam, de egy tűt eldobni teljesen más, mint ezekkel lőni. Felemeltem, és fél szemem behunyva igyekeztem minél több csirkét lelőni. Valószínűleg nem erre leszek a legbüszkébb, mert jó párszor eltévesztettem a célt, amitől egyre gyorsultak a mozdulatok, és a zene is.
Ijedten pislantottam a képernyőre, és próbáltam sokkal jobban koncentrálni, és igazából nem is a tojást féltettem, hanem nem akartam Makironak gondot okozni. Bár elég nehezen sikerült lövöldözni, miközben azon kellett igyekeznem, hogy a széles háta mögül egyáltalán kilássak. :/ Ráadásul shunpot se tudtam használni, hogy nagyobbat ugorhassak, kénytelen voltam hol a jobb, hol a baloldalán kikukucskálni, és lövéseket leadni. Amikor végül elhallgatott a zene, nagyon megkönnyebbültem, de mosolyogni, vagy örülni nem tudtam, csupán az lebegett a szemem előtt, végre vége…
Amíg a játékkal voltunk elfoglalva, a süteményt letettem egy székre, most viszont már nemigen tudtam, mihez kellene kezdenem vele. Vigyem végig magammal? Úgy se lenne bátorságom odaadni annak, akinek szántam. >w> Végül inkább otthagytam Ryuutarou~kunnak, a gyerekeknek úgyis kell az energia, plusz a répa után megérdemel némi édességet. ^w^
Mielőtt beugrottam volna ismét a kalapba, úgy éreztem, hogy elnézést kell kérnem Makirotól, amiért nem voltam elég ügyes, és miattam pár lépést elrontott. Csendesen belekapaszkodtam az egyenruhájának ujjába, hogy magamra vonjam a figyelmét, anélkül, hogy megszólítanám.
-
Sajnálom, hogy cserbenhagytalak… – Sütöttem le a szemem, biztos voltam benne, hogy érteni fogja, mire is gondolok.
A süteményt nem megvesztegetésnek szánta a kari, és az ég óvja azt, aki megkóstolja…