Don't stop Me-iou~

[Meiou Toshizou]

  Dont stop me now Me-iou~ ♬♪♫

  Lustán fetrengtem a heverőn. Oyaji szépen helybenhagyta Anikit… komolyan, kedves lányomért nem rendezett ekkora felhajtást, mint az adoptálandó fiúért. Mindezt csak azért, mert szerencsétlen kölyök szemei nem kétszínűek.
  Mindenesetre ikerkötelességem volt, hogy nem futamodtam meg az óriási apai elvárástól és kivettem részemet Aniki szenvedéseiből. Noha papírok felé nem igen óhajtottam szagolni, így csak jelenlétemmel támogatta ikremet. A papírügyletek helyett az egyik újdonsült kötetét forgattam a kezeimben, amit a 12. osztagtól hozott el Yuko-chantól. A nyers szöveg soraiba éppen csak belekukkantottam, mikor úgy döntöttem a könyv tökéletes játék, ha már tartalma egy rémálom. Elképzelésem nem volt, hogy fogom átrágni magamat rajta a közeljövőben. Egyetlen dologban voltam bizonyos: nem most.
  – Aniki, nem lehetne, jobb közös hobbit keresnél Yuko-channal? Ezek a könyvek rettenetesek – sóhajtottam fel. Nem akartam asztalára pakolt csomag édességre mutatva érvelni, hogy Nadeshiko-channal mennyivel kellemesebb, hogy élvezi a sütögetést. Még ha nem is repesek különösebben az édes dolgokért. De az kevésbé szívja le a mentális energiákat.
  – Jut is eszembe! – balomba fogtam a kötetet, abbahagyva birizgálását és jobbommal félig ülő helyzetbe toltam magamat. – Kedves Nadeshiko-channak megígértem, hogy elviszlek titeket közös programra az Emberek Világába! Szökjünk meg~ <3 – minden meggyőzőerőmet bevetettem Anikinél. Viszont úgy pattogott le róla, mintha nem is tükörbe néznék, vagy nem is saját másik felem ücsörögne abban a székben a papírhalom felett.
  – Két óra! – drámaian hullottam vissza a heverőbe. – Legközelebb két évet kérsz! – szívemhez kaptam. Szenvedéseimet az ajtó nyitásának hangja rekesztette be. Elhallgatva füleltem egy pillanatra, az illető járásából szűrjem leigyekeztem leszűrni, ki lehet az. Nem hiányzott, hogy Oyaji dörgölje orrunk alá, mégis mit szervezkedünk már megint. Pedig még rá se tértem arra Nadeshiko-chant ezúttal közösben rabolhatnánk el!
  Magamban köszöntem meg Anikinek üdvözölte édes húgunkat, így számomra is egyértelművé vált ki gyarapította társaságunkat. Utólag koppant, hogy Hebi-chantől is kérhettem volna halk súgást. Mióta tudom, ő maga is érzékeli a lélekenergiákat, kicsit könnyebb helyzetben vagyok.  Rossz megszokás, hogy kiment fejemből micsoda előnyöm van hüllőbarátom képében.
  – Hotaru-chan~ – hangomban lelkesedés hangzott. Könyvet tartó kezemet felemeltem, hogy lássa én is itt vagyok. – Ha Oyajit keresed, csalódnod kell. Rabszolgamunkára ítélt minket és ő elment lógatni a lábát az 1. osztagba! Szerencsére későn érkeztél, így kimaradtál a szórásból. De jöjj csak ide, van számodra valamim! – mikor közelebb somfordált, addigra magam is felálltam a heverőről, hogy az íróasztalhoz lejtsek a bontatlan doboz édességért, amit elméletben Anikinek hoztam, most viszont gyakorlatban Hotaru-chan kezébe adtam. – Ezt neked hoztam~ <3 Az Emberek Világából, fogyaszd egészséggel!

[Meiou Hotaru]

Azért szeretem a szabadnapokat, mert ilyenkor addig maradhatok a pihe-puha ágyamban, amíg csak akarok. Chichiue szerencsére megérti betegesen mély szenvedélyemet a lustaság irányába és inkább a nii-samákon tölti ki apai szigorját ilyenkor. Az ágyam tele van hiperszuper kényelmes párnákkal, alig tudom kiválasztani, hogy éppen melyiket ölelgessem. Persze egy idő után erre az egészre is rá lehet unni és ilyenkor ki kell mászni a párnatengerből, hogy összeszedhessem magam. Itthon azért teljesen másmilyen vagyok, mint szolgálatban. A szüleimnek jobban szeretem adni a tisztelettudó, rendes kislányt, hiszen ha már a testvéreim nem adják ezt meg nekik, legalább a legkisebbtől elvárható ez a minőség. Hahaue jobban szereti, ha itthon kimonoban vagy yukatában vagyok, én pedig még ha nem is szeretem kiemelni a nőiességemet, mégis eleget teszek neki. Az ágyamból szabadulva neki is kezdek az általam annyira elítélt szépítkezésnek és öltözködésnek. A végeredmény* nekem továbbra sem tetszik, de talán a többiek ezzel máshogyan lesznek. A házon kívül ilyen formában soha ki nem mernék lépni, itthon si csak nagyon-nagyon ritkán szoktam ezt megejteni. Most is csak azért, mert a Kultúra napja van és az ilyen kis ünnepeken azért egy nemes hölgynek illik kiöltözni. Hahaue is biztosan teljes díszben fog majd várni engem, ezért nem okozhatok neki csalódást. A szobámból kiérve Chichiue szobája felé veszem az irányt, azonban már messziről Toshi-nii-sama hangos beszédére leszek figyelmes. Minden bizonnyal csak a két testvérem lesz bent a szobában, de sebaj... az ő véleményükön is túl kell esni. Határozottan lépek be a szobába, ahol Tokiyát találom egy nagy adag papírmunka mögött, valamint Toshi is éppen egy könyv mögé rejtőzött. Nem tudtam melyik volt a furcsább látvány. Tokiya és a papírmunka vagy Toshi és egy könyv.
- Toshi-nii-sama, Tokiya-nii-sama... jöttem feldobni titeket a munka nyomása ellen. Hogy tetszem? - fordulok meg színpadiasan, ami természetesen egyáltalán nem jellemző rám, de valamiért úgy éreztem, hogy ehhez a küllemhez egy kis színjáték is dukál. Közben Toshi egy ajándékot is felém nyújt, amire felcsillan a szemem.
- Arigatou, Toshi-nii-saaaama~ - kapom ki a kezéből a kis édességcsomagot, hiszen imádok nassolni. Az evés majdnem olyan jó dolog, mint az alvás és az edzés. Talán ez a három dobogós dolog, amit kimondhatatlanul szeretek. A köszönetemet egy nagy öleléssel fejezem ki, majd odasétálok Tokiya-nii-sanhoz is, hogy őt is köszöntsem.
- Nii-sama, nagyon sok a dolgod? Mire fogsz végezni? - nyomok egy puszit az arcára, ezzel jelezve, hogy örülnék ha a válasz egy nagyon rövid időintervallum lenne. Mindhárman nagyon sokat dolgozunk, én is főleg az osztagváltás óta, így nagyon örülnék ha ma végre együtt lehetnénk és csinálnánk valami olyat, mint gyermekkorunkban. Közben odasétálok egy ülőalkalmatosságra, helyet foglalok és elkezdem majszolni az új ajándékomat. Az ilyen dolgok általában nem szoktak sokáig életben maradni nálam... nincs valami nagy önuralmam.
- Ooolyan kényelmetlen ez a ruhaaa... nem tudom, hogy a lányok hogyan bírják ki ebben huzamosabb ideig. Borzalmaaas.. - kezdtem meg a szokásos panaszkodást a nőies dolgokkal kapcsolatban, ahogyan minden ilyen eseménynél teszem. Ezek a ruhák általában egy óránál tovább nem bírják ki rajtam, sőt... ez idő alatt is folyamatosan nyavajogni szoktam miattuk. Hiába, jobb lett volna, ha fiúnak születek. Ezt bárki beláthatja.

*képlinket tartalmaz

[Meiou Tokiya]

Igyekszem minél kevésbé dohogni a dolgon, legalábbis hangosan. Sajnálatos módon éppencsak megszáradt a papírokon a tinta, így eszem ágában sincs a kelleténél tovább feszíteni azokat a bizonyos húrokat Oyaji szemében. Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy a trehány mindenségével már megint egy halom határidős papírt kerített elő nekem megoldani. Ha mindez nem lenne elég, azzal kezdte a napot, ébresztő gyanánt rám adatta a papírtöltéshez aztán abszolúte elengedhetetlen nemesi göncömet, csak hogy tényleg nehezítsen a dolgaimon. Persze, hogy már a halálomat kívánnám! De Katsu-chanért áldozatokat kell hozni, legalább már rendes családja van. Mit nem mondok, családja van!
– A neurobiológia még egész érdekes olvasmány – jegyzem meg Otouto panaszkodására, szinte fel sem nézve az előttem heverő papírhalomból. Sikerült felhúznom magam annyira, akkor is meg akarjam csinálni a nagyját, vagy legalább a fontosabbakat, ha ez lesz az utolsó dolog, amit életemben elkövetek! Na jó, nem, azért még szeretném, ha Yuko-chan hozzám vágná Horatio egy példányát, amiért ismét eloroztam tőle egy tankönyvet. De ha egyszer ilyen aranyosan vágja hozzám, hogy is ne hoznám haza magammal? <3 Eddig az anatómiai lexikon volt a legrosszabb! Főleg, hogy a fontosabb dolgok latin nevét kénytelen voltam megtanulni belőle. És akkor kizárólag a legszükségesebbekre szorítkoztam! Na az fertelem volt. Ahhoz képest bármi könnyed délutáni olvasmány.
Vágyakozva pillantok fel a papírkupacból másik felem javaslatára. Csábító, nagyon is csábító. Mesteri polgárpukkasztás lenne duplán megszöktetni a főnemes kisasszonyt, akinek Otouto még nem mutatott be. Oyaji keresztben lenyelne. Már ezért megérné.
– Adj két órát, ameddig a fontosabbakat befejezem és mehetünk – nézek vissza az iratokra, hogy folytassam az olvasást. Ameddig a határidősök nincsenek meg, én innen ki nem teszem a lábam. Nem vagyok hajlandó ilyen okot adni Oyajinak arra, rajtam köszörülje a nyelvét. Pláne mióta tudom, Hahaue szokott ezekből jó párat megcsinálni helyette. Na azt már nem! >.> – Kérlek, ha ez megtörténne, azt hiszem kardomba dőlnék – nyögök fel a fájó feltételezésre. Én nem tolnék ki magammal annyira, minden papírmunkát a végére hagyjak. Állítom, Oyaji nem foglalkozik ezekkel eleget, azért szakad mindig a nyakamba ennyi, büntetés címszóval!
– Áh, isten hozott, Hotaru-chan! – üdvözlöm belépő húgunkat egy gyors mosollyal, majd visszavezetem tekintetem a papírokra. Sajnos nekem nem megy annyira a több helyre figyelés, mint a 12. osztag egyes tagjainak. Komolyan nem tudom, hogyan képesek néha egyszerre három dolgot menedzselni, mikor nekem a teljes figyelmem kitölti ez az egy is!
– Nagyon csinos, bár látom, egyszerűbbre vetted a figurát. A hagyományos himekimono is biztosan remek választás lenne – célzok rá finoman, a yukata az én jelenlétemben jelenleg testvéri árulással ér fel, mely bosszúért kiált! Sajnálom, Imouto, de ezt még kamatostul vissza fogom egyszer fizetni. Ily figyelmetlenséget! A tulajdon bátyjával szemben! És még az orrom alá is dörgöli! Hát ez bizony vért kíván...
– Árulók. Árulók mindenütt. Miért kárhoztattok egyedüli szenvedésre? Hát mit vétettem én ellenetek? – kapok szívemhez színpadiasan, miközben az édesség Hotaru-chanhoz kerül, és mindenki jobban szórakozik a teremben, mint én. Naná, hogy nem gondolom komolyan, Otouto eddig is itt szívott velem, pedig megannyi érdekesebb dolgot művelhetne kettőnk helyett is!
– Oyajinak lenne sok a dolga... – morgom félhangosan húgom kérdésére, majd fáradtan sóhajtok. Kora reggel óta szenvedek ezekkel. Nem hiszem, hogy tudna rajta segíteni. Meg én is jobban szeretem ha tudom, mi áll abban, amit nekem kell megcsinálnom. – Kábé két óra – ismétlem el ugyanazt, amit korábban Otoutonak is. – De megpróbálok gyorsabb lenni – ígérem egy sóhajtással. Ettől még nem hiszem, sikerülne sokkal gyorsabban befejezni. Muszáj tudnom, mi áll bennük. Nem szignózhatok akármit. Ráadásul határidő! Egy bizonyos mennyiségnek ma meg kell lennie. A többit ráérek holnap megoldani vagy később, de van, aminek még ma a másik félnél kellene lennie. Nos, nem én tehetek arról, ezek még itt tornyosodnak.
Szolidan rándul csak be a szemem, ahogy fél füllel hallgatom húgom panaszát a ruha kényelmetlenségéről. Tudnék mesélni... Csak végig kell rajtam nézni. De inkább rákoncentrálok a papírokra és meghagyom ezt a kérdéskört Otoutonak. Kár, hogy ma nem én vagyok a felelős az alkoholért és csak a csészék vannak nálam. Lehet, most bontanám ki az italt, ha nálam lenne...

[Meiou Toshizou]

  Némán tűnődtem. Ki ül az iroda főasztalánál és a legfőbb kérdés: mit csinált az ikremmel? Neurológiáról szólt dicsérően és még a határidős lapokat sem tűzbe vetné, hanem serényen megírogatná. Kíváncsi vagyok, hogy drágalátos osztaga mit szólna ehhez a hozzáállásához! Hadnagyuk ragaszkodik az iratokhoz és megveti a máglyát!
  – Lassan eljön az is! De tégy egy szívességet szépséges Főnixnek és ne őt piszkítsd be ezzel! – kommentáltam kardjába dőlős megjegyzésére.
  Hotaru-chan felbukkanását örömmel fogadtam. Több szórakozást nyújtott nekem, mint ikrem, kit beoltottak munkaimádattal.
  – Szerintem remekül áll Imouto-chan – dicsértem meg ruházatát kisebb tapssal egybekötve ovációm tükrözéseképpen. – De nem túl lenge kissé novemberhez? – kérdeztem le enyhe aggodalommal a hangomban. Nem terveztem belekontárkodni a női trendbe, csupán testvéri kötelességem volt szóvá hoznom ezt az aprócska részletet. Noha nem különösebben zavart mit visel, nem Oyaji vagyok, aki minden létezőért háborog. Addig nem különösebben foglalkoztam vele, amíg nem kapott tüdőbajt tőle.
  – Ne is foglalkozz vele Hotaru-chan, csupán elkapta Oyajitől a munkamániát – súgtam le húgocskámnak, honnét is jött Aniki világösszeomlása. – Ugyan Aniki! Amennyire ki van rittyentve, még a síröltözeted sem kell törnünk a fejünket. Remek leszel ebben is – pimaszkodtam, tagadhatatlanul arra utalva előbb-utóbb halálra dolgozza magát. – Amúgy se aggódj Aniki, hoztam neked is szuvenírt – vettem elő a szakésüveget haorim rejtekéből. Csupán egy pillanatra, hogy lássa. Szerettem volna tudomására adni, hogy eszem ágában sem volt túl sokáig azzal hitegetni, hogy rá nem gondolok és még az ajándéknak hozott csokoládét is másnak adományozom. – De csak két óra múlva! A munka után – rejtettem vissza az alkoholt, miközben drámai hangon idéztem őt.
  Ezek után letelepedtem Hotaru-chan mellé, húgom üdítőbb látványt nyújtott az édesség okozta örömével, mint ikrem munka alatt megsavanyodott ábrázata.
  – Hogy ízlik? – érdeklődtem le tőle. Bár eléggé lelkesen falatozott, szóval rossz csak nem lehet. – És minek köszönhetjük csodás társaságod? A matsurin már megfordultál? – kíváncsiskodtam utána. A ruházata ezt sugallja, bár fivéri szívem menten összetörne nem vitt magával, hogy szemét szúrjam annak, kinek rossz felé jár a tekintete. Hotaru-chan nem igazán vette észre még az ilyesmit, ami az én hibám volt! Bátyjaként kötelességem lenne kiokítani, hogyan ropogtassa meg a tüzes legényeket.
  – Nem értelek titeket… olyat viselni, ami nem kényelmes – ártatlanul lestem a mennyezetet. Hiszen rajtam ünnepség ide-ünnepség oda, még így is a megszokott felszerelésemet viseltem. Eszem ágában nem volt különösképpen kirittyenteni magamat, hiszen egy átlagos nap volt, mindössze rácímkézték a kultúrát. Nevesebb ünnepeknél nem zsörtölődtem volna. De ennél? A szolgálók pedig nem különösebben győzködtek azok után, hogy megkísérelték a haorim elorozását. Szépen is néztünk volna ki, ha hagyom! Miután lerendeztük, hogy ez felejtős dolog, nem kísérleteztek többet. Amúgy is, a nemesi göncökkel csupán a felhajtás jár, ami rettentő unalmassá tenné a szórakoztató eseményeket. Persze Aniki húzza most a száját, pedig mondhatott volna nemet Oyajinak vagy felvehette volna magára az enyémre oly’ hasonlító ruházatot. Oyaji amúgy sem tud minket megkülönböztetni. Bingó!
  – Hotaru-chan, milyen egy remek ötlet. A ruha! – amint megfogant az elmés idea a fejemben, felálltam az ülőalkalmatosságról és odaoldalaztam Anikihez. Hogy erre nem gondoltam korábban!
  – És ha… egészen véletlenül. Mondjuk, ugyanazt a ruhát vennéd fel, mint én? – támaszkodtam meg az asztal szélében, legyező mögé rejtett fél vigyorral vizslattam le ikremre. – Úgy Oyaji se tudna háborogni merre lettél, hiszen azt sem tudná, hogy odakint vagy. Betudná egyszerű kettős látásnak az alkohol bódító hatása nyomán!