Szerző Téma: Vissza a jövőbe!  (Megtekintve 571 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Vissza a jövőbe!
« Dátum: 2017. Nov. 30, 00:35:03 »
Unottan ültem a leghátsó padban az ablak mellett. Fel sem kellett, hogy pillantsak, hogy magamon érezzem a többi diák – ember gyerekek – tekintetét. A szagukat túl töménynek éreztem. Még a tanár is lopva engem fürkészett, majd elvörösödve fordult vissza a tábla irányába, ahogy felhúztam kérdőn a szemöldököm a pillantásunk találkozásakor. A zavara illatát nem lehetett nem észrevenni.
Nem értettem, hogy miért ragaszkodtak a szüleim, pontosabban édesanyám ehhez a szerintem rémes ötlethez, hogy ember iskolába járjak. Ráadásul egy ilyen konzervatív helyen. Már rögtön az első nap kezdhettem azzal a kálváriám, hogy magyarázzam el a tantestületnek, miszerint semmi festéket vagy hasonlót nem viselek magamon. Tény, hogy valóban kitűntem a sok fekete hajú, sápadt bőrű, barna szemű egyen ember közül, a magam sötét kreolos bőrével, világoskék szemeimmel, és hófehér hajammal. Pedig a számukra furcsának tűnő színeimnek nyilvánvaló oka volt, hogy fehér oroszlán volnék. Ezt az indokot azonban érthető okokból kifolyólag nem hangoztathattam. Így maradt a bizonygatás. Anyámat akarták ezzel zaklatni, és úgy ítéltem meg, hogy őt felesleges lett volna belerángatni, szóval baromi türelmesen ismételgettem, meg rágtam nekik szájba, mint a csimpánz makiknak szokás, és végül kértem meg őket, hogy ugyan hívjanak már egy olyan személyt, aki szokott, és tud is sminkelni, hogy az végül szakértői szemmel rám mondja az áment. Nem, nem lázadó kamasz volnék, egyszerűen ilyenek a színeim. Igen csak eltáncoltak a türelmem határára, ugyanis még a „szakértői vizsgálat” miatt is erősen vonakodtak.
Úgy sejtettem, hogy a mostani feltűnő figyelemnek is ezek lehettek az okai. A tanártól eltekintve nem szándékoztam a többiekről tudomást venni. Behunytam a szemeimet. Kíváncsian a hátamban tomboló fájdalomra figyeltem. A húsomba ágyazódott színesfém marta az esszenciámat, folyamatos tompa, de kínzó fájdalmat okozva ezzel. Nem tudtuk, hogy kerülhetett belénk – lévén Anyámnak is volt egy ugyanilyen a hátán, ugyanott – de ott volt, érzékeltetve a nem túl áldásos jelenlétét. Az agyunk persze, egy idő után kizárta, eltompítva ezzel a fájdalmat, de most, hogy akarattal ráfigyeltem, újra belém hasított. Az arcomon nem látszódott semmi, és kiváló figyelem elterelés volt a sok kíváncsi meg bámész tekintettől. A zsibbasztóan lüktető fájdalom mellett a macskának nem sok ideje marad, hogy azon morogjon, cirkuszi látványosságnak kezelik.
Enyhén elködösült állapotomból egy hang riasztott fel. Nem hozzám beszélt, még csak nem is a teremből hallatszódott. Vissza elzártam a fájdalmat, majd lustán fel, pontosabban kipillantottam az ablakon. Egy fiú sietett be többedmagával az iskolába. Ez még nem is keltette volna fel a figyelmemet, hisz mások is el szoktak késni, ezzel tisztában voltam. Ám a társága koránt sem volt hétköznapi. Ugyanis lelkek kísérték, nem élő emberek. Ő pedig beszélgetett velük, ezt tisztán hallottam. És egy alvilági isten fiaként… na ez már felkeltette a figyelmemet. Besietett az épületbe, így onnantól már csak a füleimmel követhettem, hogy merre járhat. Maga az óra amúgy sem kötött le. Jóval előrébb jártunk tanulásban a bácsikámmal, és nem szándékoztam bevárni a többieket. Hallottam, hogy a fiú mennyivel zárkózottabb lett, ahogy élő emberek közé ért. Ezt újfent érdekes jelenségnek találtam. Ahogy elfoglalta a helyét, immár eseménytelenségbe burkolózott, szóval az óra többi részét magam is lusta semmittevéssel töltöttem. Akkor aktivizáltam csak magam igazán, amikor megcsörrent, mellesleg fülrepesztően törött fazék hangon, az óra végét jelző kolomp. Űzött vadként pattantam fel, majd hagytam el elsőnek a termet. Magamban morogva egyenesen a tetőre mentem, annak is volt egy magasabb pontja, oda másztam fel. Hihetetlen szerencsém volt, hogy egy részére a kis területnek a Nap is oda sütött. Ösztönösen oda heveredtem le. Hagytam, hogy a környező zajok hatalmas masszává olvadjanak össze. Így egyszerűbb volt nem foglalkozni vele, míg a Nap sugarai egyesével élesztgették valamennyi porcikám.  Vagyis az iskola eddigi legélvezetesebb pillanatai voltak ezek, így érthető morcossággal néztem fel, amikor a kezdődő békességembe belehangoskodtak. A reggel látott fiút kergették. Veszélyes dühvel vártam a végkifejletet. Nem kellett soká várnom. Kivágódott az ajtó, és előbb a furcsa fiú, majd üldözői is megjelentek. Pont közöttük értem földet.  A hirtelen előttük termett akadályba, vagyis belém, istenesen belém is ütköztek.
Fel se nagyon fogták, mi is történt velük, az egyikük már megpróbált megütni, rögtön kétszer. A másikuk meg verbális abózushoz folyamodott és fenyegetőzni próbált. Enyhén tikkelő szemmel magasodtam feléjük. A magát tettlegességre ragadtató hőscincért a ruhája nyakánál fogva emeltem el a talajtól, hogy közvetlen közelről nézhessek a szemeibe. A többi érzékszerveimnek hála, persze a társai is figyelve voltak.
   -Pihentem volna! Megzavartatok! -morogtam nekik, bár a szavaim végével a morgást nem hagytam abba. Úgy tűnt, ez hatott. Vagy csak kezdték felfogni, miféle helyzetbe keveredtek.  Éreztem a szagukon a félelmük, vagyis nem volt több teendőm. Elengedtem a levegőbe tartott kölyköt. – Nem a lábaira érkezett…- megvetően elhúztam a szám. -Tűnés! -morrantam még egyet.  Immár nem kérették magukat. Ahogy eltűntek az emeletről, a másik fiúra néztem. Intettem neki a fejemmel, hogy követhet, ha akar, és visszamásztam a korábbi helyemre.  Szinte osont utánam emberhez mérten.  Szó nélkül leheveredtem a korábbi helyemre, a napra. Egy kis idő után félénket megszólított, arról érdeklődve, hogy szellem vagyok~e. Kinyitottam a fél szememet, hogy ránézhessek.
   -A lelkek… érinthetők? Határozott kontúrjuk van? - a megerősítésre, hogy igen, sóhajtottam picit -Akkor nézzük arról az oldaláról, hogy a szellemeket itt az iskolában, rajtad kívül nem sokan látják, igaz? -sütettem eddig a képemet a Nappal, ám most felé fordultam, hogy ténylegesen rá tudjak nézni -Engem viszont határozottan láttak az előbb a többiek is, nemde? -vigyorodtam el egy pillanatra. Mert az igaz, nagyon felbosszantottak azzal amit műveltek, ám a félelmük, amit utána éreztem rajtuk, kárpótolt a bosszúságomért.
Az újabb félénken elhintett kérdésére visszakomolyodtam.
   -Láttalak reggel az ablakból, hogy társasággal érkeztél. Ez nem meglepő dolog. Vannak akiket kísértenek szellemek, bár nem tudnak róla. Te viszont - figyelmemben összevontam a szemöldököm, ahogy picit oldalra biccentett fejjel szemléltem meg -Te beszélgettél velük. - felvontam a szemöldököm -ez furcsa volt, még nekem is. Az emberek félni szoktak a lelkektől nem beszélgetni velük! De azt hiszem, ez nem rossz értelemben furcsa! -elgondolkodva visszadőltem, bár így is őt figyeltem tovább. Nem olyan volt a szeme színe, mint a többieknek. A sok barna szemű között, kék szemekkel figyelte a világot. -Ezért voltak ilyenek veled az előbb? Mert ők nem látnak? És a lelkek? Nem veszélyes élőkként holtakkal barátkozni? - kíváncsiskodtam.


(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vissza a jövőbe!
« Válasz #1 Dátum: 2017. Dec. 04, 22:28:14 »
Szokásos ébresztőben volt részem. Egy újabb ijesztő bácsi lebegett az ágyam felett. A reakcióm, mint mindig: ordítás! Torkom szakadtából kiabáltam az egyetlen embernek, aki el tudta kergetni ezeket a furcsa szellemeket! Apa mindig szokott valamit csinálni, ettől pedig eltűnnek a közelemből. Rám sose hallgattak. Hiába kértem őket, menjenek el, vagy mondogattam, tényleg nem tudok semmit arról, amiről beszélnek. Rám se hederítettek, csak ismételgették ugyanazt! Némelyikük, pedig annyira rémisztően fesztett. Voltak, akiknek hiányoztak végtagjaik, vagy kilátszóttak a csontjaik, vagy bármi más. Én nem így akartam megtanulni az emberi anatómiát! Egyáltalán nem voltam rá kíváncsi! Sose akartam doktorbácsi lenni! Attól rosszul szoktam lenni elvágom az ujjamat, esetleg vért vesznek tőlem. Ezért se értettem, mit akarnak pont tőlem! Féltem tőlük. Folyton elfutottam, elbújtam, vagy apa után kiabáltam.
Néhányukkal azért szoktam beszélgetni, de azok nem ennyire félelmetesek! Anya azt mondta, bátran állja szóba a kedvesebb szellemekkel. Azt is mondta nem egyformák, van, aki csak egy barátra vágyik! Kipróbáltam és igaza volt! Találtam nagyon kedves szellemeket! Sokkal rendesebbek, mint az osztálytársaim. Ők folyton csúfolnak, megkergetnek iskola után és bolondnak neveznek. A szellem barátaim sose bántanak! Minden nap elkísérnek az iskolába, néha bekukkantanak a szünetekben, aztán együtt tanulunk otthon. Sokat szoktak nekem segíteni a lecke megoldásában!
Anyát nem szokta zavarni, de apa sokszor mérges. Szoktam hallani, hogy azt mondja anyának, sose fogok beilleszkedni, sose leszek normális. Egyszer azt is mondta, bolondok házába fognak zárni. Megkérdeztem anyát, tényleg baj van a fejemmel, de azt válaszolta, hogy nincs, csak ezt kevesen képesek megérteni. Arra kért legyek türelmes az osztálytársaimmal és az utcán ne beszélgessek a barátaimmal. Megpróbáltam, de követtek és faggatóztak! Elszomorodtak, hogy rájuk se hederítek! Nem akartam őket megbántani, ezért megbeszéltem velük, ez titok lesz közöttünk! Az iskolában és az utcán, csak akkor beszélhetek hozzájuk, ha nincs körülöttem senki!
Az ébresztő riadalom után ehhez tartottam magamat. Gyorsan megreggeliztem és barátaimmal elindultunk a buszhoz. Anya már megengedte, hogy ettől az évtől egyedül járhassak. Eddig mindig apa vitt be a központba. Boldog voltam magam mehetek, bár sokszor elkéstem. A barátaim sok érdekes dolgot találtak útközben. Rengeteg vicces dolgot mutattak, ami miatt folyton elkéstem. Ma az iskola melletti diófát másztuk meg! Nagyon szép onnan a kilátás és látni szerettem volna. Tényleg csodás volt, csak lefelé nem igazán sikerült fürgén lejutnom. Sokáig tartott lekászálódnom, mert a barátaim nem tudtak segíteni. Viszont így ráleltünk egy résre a kerítésen, ahol bebújhattam. Picikét elszakította az egyenruhámat, de megúsztam az igazgatóhoz küldjenek!
Az udvaron gyorsan végigfutottam. A barátaim végig sajnálkoztak, megint miattuk kerülhetek bajba, de megnyugtattam őket, hogy nem bánom! Ha az óra kezdésére érek be, legalább az osztálytársaimnak nincs ideje piszkálni! Ez nem jelentette a tanár haragját ne úsztam volna meg. A hirtelen beesésemre rögtön fejemhez vágta, már megint mihaszna, fegyelmezetlen semmirekellő vagyok! Büntetésnek kiosztotta, maradnom kell délután a bünti takarításra. Ez ellen semmi kifogásom nem lehetett! Ott tudok olyan feladatot választani, ahol együtt lehetek a barátaimmal és nem zavarnak minket mások. Addig csendben ki kellett bírnom az órákat. Néha önkéntelenül felkuncogtam az osztálytársaimnak girmaszoló, vagy éppen a dolgaik között turkáló barátaimon. Párszor a kezemmel jeleztem, ne kotorásszanak mások táskájában! Nem szép dolog, akkor sem, ha nem látták őket! Persze akadtak, akik figyeltek. Hallottam pisszegnek, felém mutogatnak és csúnyán néznek rám. Előre sejtettem ennek mi lesz a következménye. Elérték egyre kevésbé várjam a csengőt.
Elterültem az asztalon és kezeimmel takartam az arcomat. Nem értettem, miért nem hagynak békén, amikor semmi rosszat nem tettem ellenük. Folyton piszkáltak, lökdöstek, elvették a pénzem, ebédem. Azzal csúfoltak mondjam el, mit mondanak a képzeletbeli barátaim. Őrültnek neveztek, és ha nem futottam, meg is vertek. Ennyire utálnak, miért nem hagynak magamra a bolond képzelgéseimmel? Anya azt mondta, ne utáljam őket, mert lehet, nem engem utálnak, csak sokszor másokon vezetjük le a haragunkat. Szívesen beszélgettem volna velük, mi bántja őket, de sosem figyeltek rám. Kinevettek! Azt mondták, be akarom magam édesgetni közéjük. Nem vágytam ilyesmire. Remekül el vagyok a szellem barátaimmal. Egyedül azt szerettem volna, ha békén hagynak.
Fájdalmasan sóhajtottam fel a csengőre. Szinte azonnal a padomnál landoltak az osztálytársaim. Ismerős forgatókönyv következett. Kirúgták alólam a széket. Földre dobáltak mindent a táskámból. Elvették, ami tetszett nekik. Közben, ha tiltakoztam az egyikük lefogott. Nem kellett megerőltetnie magát. Mindig gyenge voltam. Futni remekül tudtam, de az unokahúgom nagyobbat ütött nálam. Tudtam, haszontalan a tiltakozás, még is mindig megpróbáltam. Szerettem azokat a dolgokat és anyáéktól kaptam. Erre mindig élvezettel törték szét, vagy dobták szemetesbe. Sose tanultam meg csendesen tűrni a műsorukat. Valamivel mindig felbosszantottak, olyankor, pedig valamelyiket bokán rúgtam, megszereztem a holmijaimat és futásnak eredtem.
Nem terveztem, merre megyek. Amerre éppen sikerült kilyukadnom. Éppen ezért lepődtem meg magam is, amikor a lépcsők tetején a tetőtéri ajtó jött szembe. Tudtam, hogy rossz ötlet. Onnan aztán nincs hova, de meg se állhattam. Kivágtam az ajtót és kirohantam a friss levegőre. Próbáltam gyorsan keresni, merre forduljak, hogy nyerhetnék egérutat, de ez az egyetlen lejárat létezett. Egyre inkább éreztem, nincs menekvés. Kétsége estem, most mi lesz, amikor valaki közénk ugrott. Kikerekedő szemekkel meredtem az idegenre. Még sose láttam az iskolában! Lehet új diák volt. Ezzel nincs is baj, de a bőre, haja, hangja, magassága, meg az érdekes akcentusa. Eddig még sose találkoztam ennyire fura fiúval. Cseppet sem nézett ki helybelinek. Ezzel sincs baj, hiszen vannak cserediákok, félvérek és külföldiek! Egyszerűen nálunk, vagyis a közelemben még nem tartózkodott hozzá hasonló. Teljesen elvesztem a figyelésében. Nagyon menő mozdulatokkal hatástalanította az osztálytársaimat. Legszívesebben megtapsoltam volna, de a következő pillanatban már olyan erélyesen szólított fel mindenkit távozásra, majd nem elindultam az ajtó felé. Arra torpantam meg, hogy egyenesen rám nézett. Hatalmasat nyeltem. Védekezően emeltem magam elé a karjaimat. Igazán nem akartam megzavarni.
Készültem egész hosszas védőbeszédet tartani, már itt sem vagyok, de a fejével intett, hogy kövessem. Gigantikus kérdőjelekkel a fejem fölött néztem utána, mi üthetett belé. Kíváncsian nyújtogattam a nyakamat, majd pillantottam vissza az ajtó irányába. Még lemehettem! Viszont, meg volt az esélye odalent várni fognak. Akkor már inkább a fura idegen! Eddig ő az egyetlen, aki nem akart megverni.
Félszegen a cserepes tetőhöz sétáltam. Körbe tapogattam, mennyire masszív, aztán óvatosan felkapaszkodtam a különös fiú mellé. Azért biztos, ami biztos, kellő távolságban telepedtem le, nehogy tényleg megzavarjam. Felhúzott térdekkel gubbasztottam. Azon gondolkoztam, mivel törhetném meg a csendet. Természetes, hogy megköszönöm neki a segítséget, de merjek rákérdezni, miért tette, vagy sem? Vajon szeretne beszélgetni? Esetleg ő is szellem? Azért segített, mert a barátaim megkérték? Vagy, valamit szeretne? Jó, vagy rossz szellem? Nem tudtam és ez kezdett megijeszteni. A végén, csak kiböktem a legfontosabb kérdést, mert, ha tényleg szellem, akkor elfutok!
- Te igazi vagy, vagy szellem? – Mormogtam az orrom alatt bizonytalanul. A kérdésén meglepetten pislogtam. - Élesek. Nagyon valóságosak, csak lebegnek, meg átmennek mindenen. – Tettem szám elé a kezemet, mivel lehetne még bizonyítani a létezésüket. Arra, hogy felém fordult, csak félénken húztam összébb magam. A találós kérdésére értetlenül biccentettem. Vártam, mi lesz a folytatás és nem kellett meglepődnöm. Rájöttem, mit szeretne és büszkén csaptam bele öklömmel a tenyerembe, hogy igaza van! Ezek szerint ember volt, tehát nem kellett elfutnom! Rögtön megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Már, csak azt nem értettem, miért segített.
- Ho-ho-hogy? – Húzódtam hátrébb rémülten. A fura fiú nagyon furcsán viselkedett! Nem elég megmentett, még a szellemekről is teljes nyugalommal beszélt. Valami gond lehetett. Megcsíptem a karomat. Fájt, tehát ébren vagyok. Körbe néztem a tetőn, hátha itt vannak a többiek és csak gúnyolódnak velem.
- Ne-ne…nem értem miről beszélsz! – Ráztam meg a fejemet. Tiltakoztam, amennyire lehetett. A kezeimet is keresztbe tettem, de semmit sem használt. Folytatta a mondókáját és már arról magyarázott, biztos ezért bántanak a többiek. Rögtön vetődtem előre, hogy befoghassam a száját.
- Ne beszélj ezekről! Meghallhatnak! Bajba akarsz keveredni? – Bámultam az ajtó felől, mikor ugranak elő az osztálytársaim. - Az előbb szerencséd volt, de többen jöhetnek! Így is pont eléggé kilógsz közülünk! Ne adj nekik okot, hogy rádszálljanak! – Az utolsó szót elharaptam. Ekkor esett le miket beszélek. Ijedten bámultan rá vissza. A szemei! Hihetetlen kék színű szemei voltak. Még soha nem láttam ennyire élénk, szinte világító szemeket. A legkülönösebb pedig az volt benne, hogy fokozatosan zöldes, sárgás lett a külseje felé. Legalábbis teljesen olyan volt, mintha változott volna a fény hatására.
- Cica szemek! – Magyaráztam az orrom elé. Szerencsére gyorsan eszméltem, hol vagyok és mit művelek. Megráztam a fejemet, majd elkaptam a kezemet.
- Jézusom! Ne haragudj! Nem úgy értettem, baj lenne a külsőddel! Nagyon különleges! Szerintem kifejezetten szép kontrasztot ad a sötét bőröd a világos szemeddel és hajaddal. – Mutogattam bőszen az arcára, majd csaptam magam homlokon. Hatalmas levegőt vettem, ne fecsegjek több butaságot, hanem térjek a lényegre.
- Ezek a fiúk veszélyesek! Ha valami furcsát mondasz, könnyen rád szállhatnak! Figyelj oda jobban, mit mondasz! – Tartottam fel figyelmeztetően a mutatóujjamat. Aztán kapcsoltam, még be se mutatkoztam, vagy köszöntem meg a segítséget! Gyorsan kihúztam magamat és meghajoltam.
- Az előbbi segítséget nagyon köszönöm! A nevem Hoshi…– Gondolkoztam el egy pillanatra, melyik nevemet mondjam. Az iskolában az első keresztnevemet használták. Ugyan kevésbé szerettem, de nem akartam elkezdjék mondogatni, mert véletlenül kitudódik. Némi fintorral folytattam. -…Ikari. – Széles mosollyal néztem rá. - Téged hogy hívnak? Honnan jöttél? – Csillantak fel a szemeim kíváncsian. - Valahonnan délről? A szüleidnek is ilyen szép a bőre, meg haja és szeme? Régóta vagy itt? Hogy tetszik Japán? Nagyon édes az akcentusod! – Kissé túlságosan lelkesen pattogtam körbe, de olyan ritkán tudok másokkal, mármint diákokkal beszélgetni. Reméltem nem lesz még elege belőlem és küld vissza az épületbe.

(click to show/hide)
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vissza a jövőbe!
« Válasz #2 Dátum: 2017. Dec. 19, 22:28:07 »
Tisztán éreztem a fiú félelmének az illatát, míg beszéltem hozzá. Túl ijesztő lettem volna, és ő is megrémült tőlem? Nem az első eset lett volna mondjuk, hogy egy ember ok nélkül megijedt a fizimiskámtól. Elnyomtam egy sóhajt magamban.  Arra végképp meglepett, amikor kibökte, hogy értem aggódott.
   -Többen jönnek? - vontam fel a szemöldököm az indokra. fogtam meg a két kezét, hogy picit eltartva a számtól, végre én is szóhoz jussak. Arra meg már össze is ráncoltam, az orrom alá dörgölte, hogy cica szemeim vannak. Félre döntött fejjel figyeltem az arcát. Nyilvánvalóan macska szemeim voltak, elvégre macska volnék, de ő ezt nem tudhatta! Abba már végképp nem szóltam inkább bele, ahogy a külsőmet seperc alatt leírta. -Miért pont macska szem? -kérdeztem szemöldök felvonva. Igaza volt, de attól még tudni akartam.  -És szép kontraszt? -macskásan elmosolyodtam, de csak egy pillanat erejéig
 A folytatásra inkább szusszantam egyet. Éreztem rajta, hogy komolyan gondolta, ám még sem éreztem magam fenyegetve néhány embergyerektől.
   -Veled is ezt tették, meg teszik? - kérdeztem vissza kicsit morgósabb hangon. Az ilyen kölyköket a falkában megneveltük egymás között. Vigyáztunk rájuk, komoly bajuk ne essen, de megneveltük őket. Egymásra voltunk utalva, és ezt nekik is meg kellett tanulniuk. Nem engedhettek meg maguknak ilyenfajta viselkedést!  Sóhajtottam egyet. -Velem legfeljebb megpróbálhatják! Ők csak gyerekek, én harcos volnék! Nem kötök beléjük feleslegesen ugyanő okokból, de ettől függetlenül nem tudnak ártani nekem! Ha egy egész bandát is szednek össze, akkor sem. - közöltem a világ legtermészetesebb módján. Egy ember, főleg lőfegyver nélkül, sosem lehet, vagy volt ellenfele egy oroszlánnak!  Arra bólintottam, hogy megköszönte a korábbiakat.
   -Felbosszantottak. -morogtam az orrom alatt. Azt már nem részleteztem, hogy mivel. Inkább a fiút figyeltem. Főleg, mert a bemutatkozás után teljesen felpörgött. Nem zavartam meg a lelkesedésében
   -A nevem Ninurta-Ra’im-Zerim. De a barátaim csak Darmore~nak szólítanak. Te is szólíts így nyugodtan! - felüdítő változatosság, hogy nem csak lopva bámult rám, mint a többiek, hanem lelkesen társalgást kezdeményezett. És amit még jobban értékeltem, hogy egyenesen rákérdezett, ami foglalkoztatta. Mivel kiszagoltam a sunyiságot mindig, sokat nőtt a szememben, ha valaki nem élt ilyesmivel. A honnan jöttem kérdés már kicsit húzósabb volt. -A Tigris és az Eufrátesz partján éltünk. Mondjuk úgy, hogy egy ősi akkád családból származom. -borzoltam meg a saját sörényemet - És a családomnak ilyen a bőre színe, bár a hajuk színe a többieknek fekete. -még ha Atyám maga is fehér oroszlán volt, mint jómagam, talán mert az Alvilág ura volt, a haja fekete lett. -Itt nem sok világos hajú személy van, ha jól sejtem… - jegyeztem meg sóhajtva. Arra, hogy hogy tetszik Japán, elgondolkodtam -Az iskola nem a kedvencem… - Ez tény volt. Fogalmam sem volt, mit tanulhatnék itt. -De maga az ország… még nem voltam itt olyan régóta, hogy tudjam, vagy legyen tényleges véleményem. - néztem szét elgondolkodva. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Nem csak az emberek zaja hallatszódott. Jóval halkabban, de a többi lény is tanújelét adta a jelenlétének. Egy apró mosoly suhant át a képemen. -Érdekes lények élnek erre fele. - akadtam meg, és néztem rá összeráncolt szemekkel -Vagy ilyet sem szabad mondani? Bár nincsenek itt a környéken a korábbi fiúk…. - félre döntöttem a fejem, hallgatóztam picit -épp mosdóban könnyítenek magukon. - lehet túl erélyes lettem volna velük? Ha Ikari ennyire tartott tőlük, akkor nem gondolnám, hogy ez lett volna a helyzet!  Kíváncsian kukkantottam a fiúra. -És te? Régóta jársz ide? És nem félsz a körülötted lebzselő lelkektől? Atyám említette, hogy ezen a környéken viszonylag sok lélekfaló lény élhet. Láttál már olyat is? Talán élnek itt az iskolában is? - ez lett volna a szüleim döntésének a célja? Mert itt is van lélekfaló az iskolában? Kíváncsian néztem körbe, mintha ott lenne egy máris a környékemen, amolyan bemutató céljából. -Hogy lehet őket felismerni? Van valami különlegességük? Vagy képesek beleolvadni az emberek közé? - Egyre jobban érdekelt a lehetőség. Ha az emberek, a jelen lévő fiú meglepő kivételével, bosszantottak is, a helyi szörnyek különlegességnek számítottak a számomra. Még sosem találkoztam velük eleddig, és szerettem volna megismerni őket.
Ám a társalgásunkat egy furcsa alak szakította félbe. Összeráncolt homlokkal, halkan morogva figyeltem az ismeretlent, aki megjelent a tetőn, és felénk indult. Fehér haja, halottfehér bőre, és a szája elé kötött kendője nem volt túl bizalom gerjesztő látvány. Ha még azt is hozzá vesszük, hogy a szaga is a temetőket idézte, bár ezt előrelátóan nem osztottam meg Ikari~val, végképp megfontoltságra intettem magam. A szemei sárgán villantak, ahogy ránk nézett. A szemgolyója pedig rendes fehér helyett fekete volt, meglepő kontrasztot alkotott a sárga szivárványhártyájával, és hasított szembogarával. Nyilvánvalóan nem japán volt, és ahogy Ikari mögém bújt, az se lett kérdés, hogy nem is az ő szellem barátainak egyike.
   -Nem Atyám küldött… -szólítottam meg, mikor meghajolt előttünk. Óvatosan végig mért mind a kettőnket. Ugrásra kész voltam, ugyanis az előttünk állót már ellenfélnek fogtam fel, a korábbi kölykökkel ellentétben. De nem tett semmi fenyegetőt.  A furcsa kendő mögül, kissé suttogónak hatott a hangja, amit az anyag suhogása tett még rejtélyesebbé.
   -Valóban nem Atyád képviseletében érkeztem, és nem is csak hozzád. - pillantott Ikari felé, látványosan mögém nézelődve. -Egy kérésem volna számotokra. Van néhány barátom, akik itt ragadtak az iskolában. - apró mozdulattal mutatott szét körülöttünk -És én, mivel nem vagyok ember, nem tudok ténylegesen segíteni nekik. -egyenesen Ikari~ra nézett. Összeráncoltam a szemöldököm. Ezek szerint ő is tisztába volt vele, én mi vagyok, nem csak nekem volt sejtésem arról, hogy ő kicsoda. Egy figyelmeztető pillantás után, amit a lény felé küldtem, magam is a fiúra néztem. Főleg, mert aggódva kérdezte, miért hozzá beszél az idegen. Ahogy kiderült, ha lehet még jobban megijedt.
   - Mit gondolsz? - kérdeztem kíváncsian. Erre affelől tudakozódott, hogy hogy tudna segíteni, és miért ismerjük egymást az idegennel. -Nem ismerjük egymást, de érzem a szagán, hogy őszinte. Ha lennének hátsó szándékai, azt is érezném rajta… - néztem magam is a kendős fazonra, hisz a kérdés másik felét már neki kellett megválaszolnia.
   -Vannak olyan dolgok ezen a Földön, amire csak az emberek képesek, mi lények sajnos nem. A barátomat egy ember idézte meg, és mi nem vagyunk rá képesek, hogy haza engedjük! Vagyis itt ragadt. Segítenétek neki, hogy visszajuthasson haza?
Csak ezután válaszoltam a kérdésére, hogy mi is volnék, ha a szagát érzem.
   -A macskáknak jók az érzékeik, és én egy volnék közülük! - pillantottam rá. Nem ilyen reakcióra számoltam. Előbb óvatosan leérdeklődte újfent, hogy akkor szellem volnék~e. -Megszülettem, ugyanúgy, ahogy az emberek, dobog a szívem, és még nem haltam meg. Élőlény vagyok, mint bárki más. - erősítettem meg a korábban elhangzottakat. Erre megint meglepően lelkes lett. A füleimet meg a macska farkam kereste. Egy picit hagytam, hogy előugorjanak. Letámadta őket. Majdnem megijesztett vele, hogy ellenőrizte, igaziak. Teljesen lekötötték a figyelmét, és nem volt szívem megzavarni. Az ismeretlen viszont nem volt ilyen türelmes. Torokköszörülésére felvont szemöldökkel, ciccentve pillantottam felé, meg tűntettem el a plusz alkatrészeimet. Nem láttam, hogy elhúzta~e a száját, de kérdőn pillantott továbbra is felénk. Én Ikarira néztem, ám tőle is hasonló kérdő pillantást kaptam vissza.
   -Kettőnket kértek meg rá. Én egyedül nem tudok mit csinálni, mivel nem vagyok ember, de ha te szeretnél segíteni, akkor veled megyek! - mondtam. Eddig ő volt az egyetlen ember, aki beszélt velem, és nem félt tőlem, még azután sem, hogy kiderült, macska vagyok. Aki őszintén a szemembe mondta, amit gondolt. Ezt az embert érdemes volt megismernem, úgy éreztem.   Ahogy meghallotta a válaszom, szinte abban a pillanatban nagyon elszántan pillantott az idegen irányába. Magam sem tettem másképp.



(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vissza a jövőbe!
« Válasz #3 Dátum: 2018. Febr. 03, 23:03:49 »
Döbbenten billentette oldalra a fejét. Váratlanul érte a visszakérdezés. Teljesen egyértelmű volt, amiről beszélt, hiszen a vaknak is feltűnhetett cica szemei vannak. Elvesztette a fonalat, miért hitetlenkedett ez a különös fiú. Előfordulhatott még senki sem merte neki mondani? Az nagyon szomorú lenne! Tényleg gyönyörűek voltak a szemei! Nem tudta, de, ha már érdeklődött, illett neki válaszolnia.
- Igen, cicaszemek! – Pislogott ártatlanul. Felemelte az egyik kezét, hogy segítségül hívhassa a magyarázásban. - Első pillantásra kéknek látszik, pedig nem az! A fényre nagyon szépen változik! A szivárványhártyád külseje tényleg ég kék, de a pupillád körül zöldes! Bizonyos fényviszonyok között egész sárgás! – Mutogatta a kezével is szorgalmasan, pontosan miként kell elképzelni a magyarázatát. - Olyan, mint a cicáknak! – Tette hozzá széles mosollyal.
Arra enyhén ledermedt, amikor felhozták a kontrasztot, méghozzá érdekes mosoly kíséretében. Sűrű pislogásokkal meredt rá, mert ezt is szépnek találta. Érdekes volt, mintha nem csak az arca, hanem a szemei is vigyorogtak volna. Még különlegesebbé tette a külsejét, de szerencsére ezt már nem mondta ki. Megtartotta magának a furcsa megállapítását. Elég sületlenséget hordhatott már össze. Kivéve a felsőbb éveseket érintő részt. Erősen bólogatott, amikor szóba kerültek. Akkor vált bizonytalanná, amikor arról érdeklődtek, vele is ugyanezt szokták tenni. Némileg hezitált a válaszadással. Enyhén oldalra fordított fejét kémlelte a tető kopottas beton borítását.
- Csak egy vagyok a sok közül. Nem válogatnak. – Kicsit sem akarta azzal fárasztani, hogy már hozzászokott mindig ez történik. Valamiért állandóan rá találtak. Édesanyja azt mondta, csak féltékenyek, elkeseredettek, vagy menekülnek. Igazából nem őt utálták, csak az útjukba került, mert gyengébb náluk. Nem értette, ezért miért kellett bántani. Az mire jó, ha olyat ütnek meg, aki védekezni sem tud. Az miért jó nekik, ha kigúnyolnak és csúnyát mondanak rá. Azért kezdett el sportolni, hátha változik bármi, de nem történt ilyesmi. Továbbra sem hagyták békén. Összesen annyi haszna vált belőle, el tud előlük futni.
Vele szemben ott volt ez a bátor fiú. Nagyon magabiztosan beszélt. Csendesen felkuncogott, mennyire őszintén, kertelés nélkül jelentette ki, hogy bizony ellene semmi esélyük sem lenne. Édesnek találta! Illetve, felnézett rá, amiért ennyire hitt önmagában. Emlékszik edzéseken is azt ismételgették, ha hisznek a sikerben, akkor elérhetik. Biztos igazuk lehetett. Még sem érezte úgy, bármit nyerne azzal, ha bosszút állna ezeken a felsőbb éveseken. Mit érne el, ha ugyanúgy bántaná őket? Semmit. Ugyanolyanná változna, amit nem akar! Sosem akart és nem is fog másokat szándékosan megütni, vagy szavakkal sértegetni. Inkább nézzék gyávának! Ez már igazán nem fog égbe kiáltó vádnak tűnni a többi mellett. Megtanult együtt élni, ezzel a béklyóval.
Nem engedte a rossz kedve eluralkodjon rajta. Arra összpontosított, minél több dolgot megtudhasson a különös fiúról. Csillogó szemekkel ugrálta körbe és árasztotta el kérdések ezrével, hátha legalább apró részére magyarázatot kaphat. Kicsikét meglepte, hogy egész szorgalmasan válaszolgatott. Igaz, rögtön az elejénél elveszett. Eltátott szájjal vonta össze szemöldökét az elhangzó névre. Életében nem hallott hasonlót. Teljesen idegenként csengett a fülében. Próbálta visszaidézni, miként hangzott, de csak sületlen zagyvaságot motyogott az orra alatt. Képtelen volt visszamondani.
- Aaa~h! Ne haragudj! Még soha nem találkoztam hasonló hangzású névvel! Segítenél nekem a kiejtésében?  – Emelte szája elé kezeit. Kérlelő szemekkel meredt a különleges fiúra, mert tényleg szerette volna helyesen kiejteni a nevét, vagy legalább a becenevét, ahogy általában szokták nevezni.
Boldogan szökkent egyet, miután némi mankóval szolgáltak a tökéletes kiejtésben. Elszánt fejjel próbálta utánozni a nevet. Újra és újra, egyre bőszebb artikulálással keresgélte azt a hangsúlyt, amit a különleges fiú használt. Jó néhány próbálkozásába beletelt, mire valamelyest már ugyanúgy csengett a név, ahogy a tulajdonosa mondta.
- Haaa~j! Ez bonyolultabb, mint hittem! Ne haragudj! – Vette két tenyere közé fejét és borzolta össze enyhén haját. Némileg felfújt hörcsög ábrázattal sóhajtott egyet. Szája elé tartott mutatóujjal pörgött a megoldáson, ugyan mihez kezdhetne, míg rendesen begyakorolja szegény fiú nevét.
- Megvan! – Tartotta égnek a kezét, miután rálelt az isteni szikrára. - Hívhatlak Darmi-nak? – Pislogott rá hatalmas szemekkel. - Ezt még most is ki tudom mondani! Nem szeretnélek rossz néven szólongatni! Az annyira sértő lenne! – Horgasztotta le fejét és látott hozzá egy láthatatlan kavics rugdosásához. Valamiért elszégyellte magát. Talán, amiatt, hogy azt feltételezte még fognak találkozni. Egyáltalán nem volt rá garancia. Ki tudja, mikor fognak hazaköltözni, vagy mennyire lesz elege a bugyuta viselkedéséből. Arra kapta csak fel fejét, amikor arról kezdett mesélni Darmi, honnan származik. Csillogó szemekkel figyelte, mert próbálta elképzelni a helyet! Nagyon szépen hangzott! A képzeletében szép zöld volt minden és hosszasan tekergőzött a két kéklő folyó. Persze, ha ezekhez hozzáadta a földrajz órán tanultakat már sokkal homokosabbnak festett, de ott is olvasott csodákról! Meg az oázisokról! Lehet, pont ilyen helyről jött! Annyira szívesen megnézte volna! El is határozta, miután hazaért rá fog keresni!
- Oh! Akkor te tényleg különleges lehetsz közöttük! – Széles mosollyal jegyezte meg a hajára tett megjegyzését. Fekete hajjal is nagyon szép lenne! Viszont, ha ennyire eltért a családjától, akkor bizony ritka csoda lehetett. Legalábbis arra tanították, hogy az valakit egyedivé és gyönyörűvé tesz, ha különbözik másoktól. Ezek szerint akkor Darmi is ilyen lehetett! Örült nem csak szerinte az!
- Szívesen elviszlek szép helyekre! Messzire sajnos nem mehetek, mert anyáék nem engednék meg, de a környéken is rengeteg minden van! – Csapta össze a tenyereit lelkesen, majd fagyott le hirtelen. - Persze, ha szeretnéd! Nem akarom rád erőltetni! – Rázta a fejét lelkesen. Végre valaki szóba állt vele! Nem akarta azzal elzavarni, hogy piócaként ráakaszkodik. Legalábbis próbálkozott nem ezt tenni. Szégyellte magát, túlzásokba esett, míg Darmi kijelentésére fonalat vesztett buksival fel nem pillantott. Hátat fordított, hogy lássa, mire gondolhatott. Kereste a távolban, de nem jutott közelebb a megfejtéshez. Értetlenül fordult vissza hozzá. Hosszasan pislogott rá, aztán olyat mondott, amitől elnevette magát. Az előbbi fiúk hollétére tért ki. Valamiért viccesnek találta. Kár, hogy a jó kedvért derékba törte a visszakérdezés. Pillanatok alatt komorodott el. Nem szeretett erről mesélni. Kiábrándítóan hangzott, miatta menekültek otthonról és, hogy azok a lények körülötte, mármint körülöttük éltek. Látta már mit tettek. Emberek öltek meg! Borzalmas volt! Félt és rettegett tőlük! Nem akarta újra őt vegyék üldözőbe. Nem tudta, hogy védekezhetne ellenük, mit tehetne. Biztos megölnék!
- Itt is vannak? – Makogta halálra váltan. Pusztán a gondolattól kővé dermedt. Halálos rettegés járta át. Képtelen volt megmozdulni, vagy megszólalni. Maga előtt látta azokat a szörnyű lényeket. Tudta, hogy nincs esélye. Reszketett a félelemtől és térdre esett. Szabadulni akart a látványuktól! Azt akarta, hogy hagyják békén! Tűnjenek el a fejéből, életéből, emlékeiből! Összeszorította a fejét, mintha bármit elérhetne vele. Nem tudta, mit remélt, de biztosan nem azt, ami bekövetkezett.
Érzékelte valaki, pontosabban valami tőlük nem messze jelent meg a tetőn. Lélegzetét visszafojtva kényszerítette magát arra nézzen. Egy magas és szokatlan kinézetű férfi közeledett feléjük. Hatalmasra tágult szemekkel meredt rá. Az előbbiek fényében átsuhant fejében a gondolat, mi van, ha a maszkos lények közül való? Nem hasonlított rájuk, de ezt a lélekenergiát még sosem érezte. Megrémítette és összezavarta. Nem tudta, hogy barát, ellenség, vagy kicsoda. Ijedten futott Darmi háta mögé és bújt el mögötte fülére tapasztott kezekkel. Összeszorította a szemeit, mert nem akarta sem látni, sem hallani, mi fog történni! Tudta, hogy gyáván viselkedik, de neki semmi hasznát nem vette volna Darmi! Ő nem tud sem harcolni, sem bátor lenni!
Viszont nem történt semmi. Legalábbis még életben volt. Nagyon óvatosan pillantott oldalra. Közvetlenül Darmi előtt állt meg a különös lény. Továbbra is borzalmasan félt, de úgy látszódott, mintha beszélne Darmi-val. Kocsonyaként reszketve emelte el füleitől kezét és kukucskált ki a fiú lába takarásából. Ahogy a sötét szemű lény rápillantott, sikeresen előre bukott riadalmában, így kénytelen volt megkapaszkodni Darmi-ban. Még sem vette le szemét a lényről. Nagy szemekkel pislogott rá vissza. Jobban szemügyre véve, cseppet sem látszódott ellenségesnek, legalábbis a tekintete egyáltalán nem volt fenyegető. Sosem látott hasonló színű szemeket, de nem érezte a pillantásából, bántani akarná. Ez némileg meggyőzte arról, hogy vegyen magán erőt és tápászkodjon fel. Továbbra sem mert elmenni Darmi mellől. Észre sem vette, de kitartóan kapaszkodott belé. Főleg, hogy a furcsa idegen egyre nyilvánvalóbban beszélt hozzá.
- Mi-miért hozzám beszél? – Súgta oda ijedten. Nem nyugtatta meg a lény azt állította nem ember és nekik kell segíteniük. Az meg egyenesen a frászt hozta rá, hogy Darmi társult hozzá. Kétségbe esetten nézett rájuk, ugyan mit várnak tőle. - É-é-én nem tudok segíteni! Nem értek az ilyesmihez! Csak látok furcsaságot! – Rázta a fejét tiltakozóan. Lehet meg volt ijedve, de, ha tudná a megoldást, biztosan segítene. Esetében, viszont nem volt ilyesmiről szó. Összezavarodott és nem értette mit akarhat tőle az idegen, vagy miért pont tőle vár bármilyen segítséget.
- Tudod, mit kéne tennem, Darmi? I-i-ismered? – Maga elé húzta a karjait. Ez a helyzet egyre rosszabb kezdett lenni. Nem elég, hogy Darmi azt válaszolta, fogalma sincs ki az illető, még az idegen hozzátette, kizárólag az emberek képesek megszüntetni azt az idézést, ami itt tartotta a barátját. Tehát, azért kellett, mert ember. Legalább valamire választ kapott!
- Ho-hogyan? – Bukott ki belőle a teljesen egyértelmű kétsége. Semmit sem tudott az ilyen idézésekről, boszorkányságokról és mágiáról. Ezekről maximum könyvekben olvasott, vagy filmekben látott róla részleteket. Azokat, viszont nem nevezné hiteles tudásnak, mivel a legtöbb egy rendező, vagy író fantáziájából pattant ki. Egyik csávából a másikban találta magát. Ötlete sem akadt, mit tehetne. Komolyan a sírás kerülgette, azonban Darmi kijelentésére teljesen kizökkent a kétségbe esésből. A macska szó elhangzására elkerekedő szemekkel pillantott rá.
- TESSÉK?! Tényleg cica vagy?! – Izgatottan ugrott egyet, mert el sem hitte ez létezhet! Kíváncsian leste körbe és faggatta, hol a farkincája, vannak füle, bajsza, szívecske nózija, szereti, ha a pocakját vakarják, esetleg egerészni szokott? Teljesen elveszett a macska lét felfedezésében, hiszen annyi mindent szeretett volna megtudni! Érdekelte, vajon mi igaz a cirmosokat körüllengő hiedelmek és megállapítások közül! Egyáltalán, milyen lehetett a bundás négylábú élet! Rengeteg mindenre szeretett volna választ kapni, de Darmi és a diszkréten torkát köszörülő lény észhez térítette, sokkal másabb jellegű problémákkal küzdenek jelenleg. Rögtön sokkal komorabban fékezett be Darmi mellett. Szégyellte magát és továbbra sem tudta, mit tehetne a furcsa lényért, de már egyáltalán nem akart tőle elmenekülni. Inkább összeszedte minden bátorságát, hiszen Darmi biztosította róla, vele tart és még ki kellett deríteniük, mi lett a barátjával.
- Ke-kedves furcsa idegen! – Tartotta fel bátortalanul az egyik kezét. Félszeg mosollyal pillantott felé. - Ahhoz, hogy segíteni tudjunk…legalábbis megpróbálok… - Fűzte hozzá sokkal halkabban. - Tudnunk kéne pontosan mi történt a barátjával! – Türelmesen várta, hogy elmesélje nekik ugyan kik idézték meg. Azon nem lepődött meg iskolai diákok a tettesek. Mély sóhajjal könyvelte el az emberi kíváncsiság, túlságosan sokszor párosul butasággal, de igyekezett a lényegre figyelni.
- Ke-ke-ketté törte? – Kapott az arcához. - Baja esett szegény Kokkuri san-nak? – Sápadt el azonnal. Remélte nincs rá hatással a tanár megmozdulása. Rendben egy lélekről beszélgettek, de a jelek szerint ahhoz tárgyhoz volt röghöz kötve. Látott nem egy olyan szellemet, akik mellkasából hosszú lánc lógott ki, ami valamire volt tekeredve. Házhoz, oszlophoz, táskához, cipőhöz, gyűrűhöz. Rengeteg mindent látott már, viszont abban mindegyikük egyezett, hogy szenvedtek.
- Kokkuri san-nak ez fáj? – Pillantott együtt érzően a furcsa lényre. Sajnálta, ha az emberek butasága miatt szenvedett a barátja. - Ha nem segítünk időben Kokkuri san-nak ő is emberevő kísértetté változik? – Látott erre is példát. Heteken át keserves sírást, nyöszörgést, majd üvöltést hallott egy elhagyatott ház felől. Egy idő után engedett a kíváncsiságának, de annyira elborzasztotta a látvány, megfogadta, többet nem tesz ilyesmit! Az elgyötört, szenvedő és teljesen eltorzult lélek mellkasából kiszakadt a lánc. Hatalmas lyuk keletkezett rajta, majd a lélek is átváltozott, olyan emberevő kísértetté. Alig volt képes onnan elmenekülni! Fogalma sincs, hogyan tudott megszabadulni tőle. Arra emlékszik, hogy édesanyja előtte termett a semmiből és szorosan magához ölelte. Hallotta édesapja hangját, aki mintha morcosan futott volna el mellettük.
Gondolataiból a furcsa lény szavai szakították ki. Beavatta őket a részletekbe, hol találják a barátját, illetve a két tábla kiknél van és mikor csenhetik el a legkönnyebben. Nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy lopkodjanak, de az évek megtanították a keserves igazságra: senki sem hinne nekik! Magukra maradtak.
- Délután? – Tartotta fel mutatóujját ötletelés közepette. - Akkor az osztályfőnökök, szakköröket és tanulószobát vezető tanárok maradnak bent. – Nagyobb eséllyel osonhattak be akkor a tanári szobába. - Az irodalom tanárt a könyvtárban is lefülelhetjük! Minden nap bemegy az órái után! Visszaviszi az órára kivett könyveket és kikeresi a másnapra szükségeseket. – Vigyorodott el büszkén. Sokat tartózkodott abban a helységben, mivel ott tilos volt a futkosás, ordibálás és verekedés. Remek búvóhelynek számított és könnyedén elbújhatott a polcok között. Gyakran látta az irodalom tanárt megfordulni arra. Szinte mindig ugyanabban az időben érkezett. Mindig nála volt a táskája és kabátja. Onnan tudta, hogy indulás előtt ugrott be.
- Előtte, azért szólhatunk Kokkuri san-nak? Szeretném, megkönnyebbülne kicsikét és tudná, hamarosan hazajuthat! – Kérlelően pillantott Darmi-ra. Tudta, hogy sietniük kellett, viszont azt is tapasztalatból mondhatta, mennyire jól esett neki, amikor egy-egy bátorító, kedves szót kapott. Szerette volna, ha Kokkuri san tudja, hogy érkezik a segítség, nem felejtkeztek el róla és bár nem a világ legügyesebb, legokosabb, vagy legbátrabb emberét kérték fel, de igyekezni fog, hogy hazamehessen!
« Utoljára szerkesztve: 2018. Febr. 03, 23:18:41 írta Hoshi Kazumi »
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vissza a jövőbe!
« Válasz #4 Dátum: 2018. Febr. 24, 00:35:43 »
Tényleg teljesen lekötötte, amit meséltem neki. Éreztem az illatán, láttam a viselkedésén, hogy mennyire igyekezett elképzelni a hallottakat. Bár az nem volt teljesen világos, hogy miként jutott el odáig, hogy egyszer csak közölje, hogy különleges lehetek. Hisz már megtárgyaltuk, hogy macska vagyok, nincs ebben semmi különleges! Arra viszont lelkesebben pillantottam fel, ahogy elárulta, hogy szívesen elvisz majd körbe nézni, jó helyekre.
   -Hálásan köszönöm, ha megteszed! -hajoltam meg felé. Tényleg jót tenne velem, ha körbe vezetne. Igaz érzem az illatokat, meg a szagokat, ám ettől még egy helyi jóval jobban tudja, mit és hogy.  Ráadásul menet közben olyat említett, ami egyből felkeltette a kíváncsiságomat. Mármint tudott ténylegesen ezekről a lélekfalókról is. Naná, hogy izgatott lettem. Ellentétben vele. Jobban megijedt mint a korábbi fiúktól, pedig most egy lélekfaló se lehetett jelen. Éreztem volna a szagát! 
   -Már mondtam, nem kell félned, amíg itt vagy velem! -próbáltam nyugtatni. De nem segített sokat a helyzetemen a megjelenő alak. Ikari, mint akit villámok kergetnek, menekült be mögém. Tökéletesen éreztem a rettegésének az illatát. Talán ennek volt köszönhető, nem épp a legbarátságosabb formámat vettem elő, ahogy az idegen megszólított. Általában a lényekkel, úgy azokkal, akiket az emberek természet felettieknek hívtak, jóval könnyebben kijöttem, mint az emberekkel magukkal. Ám Kazumi volt itt az első, aki a közelembe mert jönni, sőt mi több, beszélgetett velem. Ráadásul megígérte, hogy elvisz szétnézni a városba! Márpedig az emberek ezeket már barátokkal szokták csinálni, nem? Még sosem volt ember barátom, egyáltalán olyan emberrel még nem találkoztam, aki ilyen közvetlen lett volna. Szóval nem akartam, hogy féljen a magunk fajtától.
Vagyis gondoltam rövidre fogom. Megkérdezem az alakot, hogy mi akar, és utána már a fiú is előmerészkedhet. Ám már a kérdéseim közepette is elő kukucskált. A kíváncsisága felülkerekedett volna a félelmén?  Erre a jövevény, érzékelve tisztán a fiú figyelmét, egyből őt szólította meg. Naná, hogy felszaladt a szemöldököm. Főleg, hogy ezzel érzékelhetően újra megijesztette.
   -Attól tartok, hogy első soron téged keresett. De mondtam már, nem érhet hozzád! Itt maradok végig, szóval nem fog bántani! - erre arról faggatott, hogy ismerem~e.  Megráztam a fejem.
   -Most találkozom én is vele először! -fél szemmel úgy láttam, mintha cseppet megrándult volna a szeme, de sem az illatán, sem semmin nem érződött, hogy bármiképp is érintette volna ez a kijelentésem. Talán csak képzelődtem.  Ahogy folytatta inkább, hogy felvázolja, miért is érkezett, akkor került szóba, hogy macskaként nem tudok emberként jómagam sem eljárni. Teljesen lefékezett ennél a momentumnál. Mondhatni elfelejtette, hogy korábban még mennyire rettegett. Ahogy velem végzett, már ő szólította meg a látogatónk. Félvigyor telepedett a képemre, ahogy magam is a lényre néztem. Titkolatlanul büszkeség töltött el, hisz szinte egyik pillanatról a másikra teljesen átvette a kezdeményezést Ikari! Arról nem is beszélve, hogy valamilyen szinten nekem is közöm lehetett ehhez a pálforduláshoz. Hogy a hóhérba ne lettem volna rá büszke?
Elhatározta magát, hogy megpróbálja, vagyis már a részleteket firtatta. A lény helyett őt figyeltem behatóan. Próbálta rájönni, hogy ezt mivel értem, érte el bármelyikünk. Az, hogy macska vagyok, önmagában nem lehetett indok, és az, hogy nem hagyom magára, korábban nem nyugtatta ilyen mértékben meg. Nem jöttem rá a megoldásra. Inkább magam is figyeltem az elhangzottakra.
   -Fogalmazzunk úgy, hogy nem kellemes neki ez az állapot. Ám nem elviselhetetlen egyelőre. - az újabb kérdésére Ikarinak az idegen folytatta -Nagy rá az esély, hogy elveszti az önkontrollját, és az öntudatát. Akkor pedig veszélyt jelenthet az emberekre! Meg úgy  a környezetére egyaránt!
A hallottak nem túl sok jót ígértek.
   -Nézzünk be hozzá, ha szeretnél -annyira nem zavart, a lehetséges késés, vagy épp óra kerülés lehetősége.  Viszont a lény fele is pillantottam, mielőtt bármerre is indultunk volna -Téged hol fogunk megtalálni? Vagy elmegyünk, és te is eltűnsz? -felvont szemöldökkel, gyanakodva vizslattam.
   -Mind a ketten érzékelitek a jelenlétem. Te az illatomat, de úgy láttam, hogy ő is valamilyen módon. Itt foglak titeket várni fent a tetőn, nem megyek semerre. Ha megszegném a szavam, arról úgy is tudni fogtok! -bólintottam, mert ez tény volt. Valóban érezném, ha eltávolodna az iskolától. Túl érzékenyek a macskák érzékei, ez köztudott dolog volt. Az, hogy ezzel ő is tisztában volt, egyben biztosíték is volt, hogy tartani fogja a szavát, és itt fog ránk várni.
   -Menjünk -nyújtottam a kezem Ikarinak, miközben magam is felpattantam. Ha elfogadta, akkor felsegítettem, majd elindultam, miközben pislogtam hátra, hogy követ~e. Feltett szándékom volt visszakísérni a termébe, és lehetőleg csengetésig a közelébe maradni, nehogy megint megtalálják a korábbi gyerekek. Menet közben kérdezgettem -Hogy működik ez a megidézés? És miért? Van neki valami haszna? Vagy bárki elvégezheti? -Ha már szóba volt, nem felejtettem el, hogy be akart nézni az emlegetetthez.  Visszafele menet útba ejtettük a szertárat, ahol a korábbi lény tudta a  Kukori helyét. Ahogy bementünk, egyből megélénkült a csapdába esett. Bár inkább volt csak egy villanás, mint tényleges mozgás. Nem volt ugyanis valós alakja. Leginkább… egy energia masszára tudtam volna hasonlítani a küllemét. Ösztönösen léptem a fiú meg a fura energia izé közé. Jó kérdés volt, hogy mennyire beszámítható.
   -Maradj mögöttem -mondtam azért a biztonság kedvéért. Nem siettettem, amikor meg akarta nyugtatni a lényt. Viszont, utána az osztályáig kísértem.  -Ha vége az órának, keress, bár valószínűleg már itt leszek - kértem halkan. Nem akartam, hogy egyedül maradjon azokkal az alakokkal, akik korábban is megkergették. -Amíg nem lesz délután, addig legalább megmutathatod szünetekben a terepet! Minél jobban fel tudjuk mérni, és amikor eljön az idő, már csak el kelljen csenni a szükséges tábla darabot! -mondtam ezt már ki hangosan. A válla fölött azért még szemre vételeztem egy tényleges figyelmeztető pillantással a korábbi srácokat. Eszükbe se jusson semmi meggondolatlanság, ugyanis arról tudni fogok, ha Ikari nem mesél, akkor is! - Ha továbbra is nagyon ijesztő, szólj majd mindenképp! -kértem még. Ahogy becsengettek, indultam csak vissza a saját termembe. Előre rühelltem végig ülni a következő tanórát.  Mondhatni már szokás szerint figyeltem csak fél füllel a tanárra, a többi érzékszervemmel az iskolát fürkésztem. Hogy állnak a termek, hol mennyien vannak. Próbáltam minél több infót megtudni, hogy valami hasznom azért legyen, amikor majd délután akcióba lépünk. Na meg persze vártam a kicsengőket…


(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vissza a jövőbe!
« Válasz #5 Dátum: 2018. Ápr. 01, 14:40:40 »
Szomorúan vette tudomásul a kendős lény szavait. Nem érezte magát jobban, hogy beigazolódni látszottak gondolatai. A válasz alapján közel lehetett hozzá Kokkuri san, maga is emberevő szellemmé változzon. Akkor, pedig nem fog a szép szóra, érvekre, egyáltalán bármire hallgatni. A sok keserűség, méreg, bánat annyira eluralkodik rajta pusztítani, ölni, gyilkolni és elsősorban enni akar. A gyerekektől hemzsegő iskola kész svédasztal lesz neki. Muszáj volt, minél előbb megszerezniük a táblát, ne veszítsék el Kokkuri san-t és az iskolások is biztonságban maradjanak.
Arra lelkesen bólintott, hogy a különleges fiú, bár azt hiszi, már gondolhat rá Darmi-ként, tehát, Darmi beleegyezett, meglátogassák a biológia szertárban rekedt szellemet. Abban reménykedett, ha Kokkuri san tudomására jut, vannak, akik segítenek neki, kicsikét megnyugtatja és a remény, erőt adhat neki, minél tovább kitartson. Arról, ugyanis fogalma sem volt, meddig bírhatja szegény átváltozás nélkül. El is bizonytalanította, ténylegesen várniuk kéne délutánig, de, ha lebuknak, még ennyit se tehetnek. Fülön csípik őket, azonnal küldenék az igazgatóiba, ahol biztos szidás mellett, kapnának büntetést is. Aztán a szigorú tanári felügyelettől, komoly munka lenne ellógniuk. Azzal sem mennének semmire, ha elmondanák az igazságot. Az évek megtanították rá, nem hisznek neki és rögtön szüleit vennék elő, mit tettek, amitől képzeleg a gyerekük. Nem tehette meg, most, hogy beilleszkedtek, főleg nem, hogy miatta legyenek gúnyolódás tárgyai. Édesanyja, de még édesapja sem büntette soha ezért, de végre úgy tűnt, mindketten boldogok. Nem akart belerondítani a képzelgéseivel, vagy minek nevezze. Kizárólag magára és Darmi-ra számíthatott! Egyedül kellett megoldaniuk.
Valamiért nem rémisztette meg ez a kijelentés. Talán, a miatt, Darmi elég határozottnak, talpra esettnek és furcsának látszódott. Pontosabban, ő sem volt átlagos. Egyáltalán nem nevezte volna furcsának, mert az többnyire negatív, de megvédte, segít neki és látja, ismeri a szellemet! Megnyugtatta ott van vele, ráadásul okosan kérdezett és kitartóan ment az elhatározása után. Elég makacsnak és szívósnak látszódott. Ténylegesen olyan volt, mint egy macska. Ezen a cseppet sem helyzetbe illő megállapításán, halkan felkuncogott. Szorgalmasan takarta száját, elvégre épp az idegennel egyezkedett, merre találják meg, ha szükségük lenne rá, vagy épp Kokkuri san-t hoznák ide. A különös lény válaszától egyetlen pillanatra arcára fagyott jó kedve. Egyenesen az idegen után pillantott, vajon mire célozhatott, vagy honnan tudja, képes lélekenergiát érzékelni. Már fordult volna utána, amikor Darmi hangja a tetőhöz szögezte. Szorgalmasan meresztette szemeit a felé nyújtott kézfejre. Hirtelen nem tudta, menjen vele, vagy a lény után sétáljon, hátha többet tudhat meg magáról. Eddig senki sem mondott semmit, miért lát szellemeket, miért érzékeli őket, miért üldözik, vagy miért lát fekete ruhás alakokat az utcákon kardokkal futkosni. Talán, adhatott volna válaszokat. Nem várta el, ismerje a történetét, csak annyit, ez pontosan micsoda. Más is átéli? Vannak hozzá hasonlóak? Van ennek neve? Nem betegség? Teljesen normális? Erős volt a késztetés, de eszébe jutott, miért van itt: segíteni! Nem lehetett önző, amikor egy szellem sorsa forgott kockán!
Elhessegette saját gondolatait és megfogta Darmi kezét. Mélyet sóhajtott, miután becsukódott mögöttük az ajtó. Tudta, hogy nem kesereghet ezen, elvégre később még kérdezhetett a lénytől. A feladatra kellett összpontosítania, vagy éppen Darmi-ra, aki tarsolyában mindig akadt egy-egy kérdés. Elmosolyodott rajta, mert úgy festett a szokatlan fiú mindennek utána járt, ami foglalkoztatta és kertelés nélkül kérdezett. Szimpatikusnak találta ezt a kicsikét nyers, de mindenképpen előnyös jellemvonást.
- Manapság mindenki felelőtlenül beleugrik az ilyesmibe. Régen kiválasztottak, isteni adománnyal született emberek végezték szertartások keretén belül. Ügyeltek a földi és égi békességre! Nem háborgatták a természetfelettit ok nélkül, főleg öncélból nem. Ünnepek, szent napok keretén belül léptek kapcsolatba a szellemvilággal. Esetleg akkor, ha maguk a szellemek kérték. A kiválasztottak médiumok voltak. Rajtuk keresztül hallhatták a más világ szavait. Az emberek, persze sóvárognak a hatom után. Ezért bármit megtettek! Ha kellett láncra verték a természetfeletti erőket... – Sóhajtott fel lemondóan, mintha pontosan értené, miről beszél, pedig nem foglalkozott szellemidézéssel. A kijelentésére, mintha csak rácáfolt volna saját buksija. Különös képek elevenedtek meg előtte. Az iskola lépcsősora helyett sötét, fáklyákkal megvilágított, kőépület, talán barlang falai vették körbe. Léptek zajai visszhangzottak a nyirkos köveken. Valaki egyenesen felé tartott, talán futott. Egy gyönyörű nő rajzolódott ki a homályból. Hosszú, földig érő, hófehér ruháját enyhén megemelte, ne essen el benne. Hosszú, aranyló, göndör tincsei kikandikáltak a fejére húzott csuklya alól. Enyhén megemelte arcát, miután közvetlen elé ért. Hófehér bőre és égszínkék szemei szinte világított az anyag alól. Álomszépnek találta, annak ellenére, finom vonásait eltorzította a kétségbe esés. Ismeretlen nyelven szólt hozzá. Körbenézett, aztán megragadta kezeit. Valamit beletett a tenyerébe, de nem látta mi az. Ideje sem volt szemügyre venni, mert az ismeretlen karjánál fogva húzta, mintha azt akarná, menjen vele, méghozzá azonnal. Nem tudta kicsoda, vagy mit akarhatott tőle. Nem mozdult, ám ekkor szertefoszlott a kép. Megint az iskola lépcsőjén álldogált. Vele szemben Darmi állt. Nyoma sem volt az ismeretlen nőnek.
- Lá-láttál az előbb valamit? Volt itt valaki? – Engedett a kézfej szorításán. Bűnbánóan pillantott a fiúra. Valószínűleg görcsösen szorongathatta, míg képzelődött. Legalábbis úgy festett, pusztán a kókusza viccelte meg. Azért a tenyerére, majd a folyosóra pillantott. Keresgélt, hátha talál valamilyen árulkodó jelet, akármit. - Valamit tett a kezembe… - Nézegette a tenyerét elmélyülten. Próbálta felidézni, mi lehetett, de semmit sem látott belőle. A súlyát sem érezte. Nem maradt semmi, ami jelezné, hogy nem csak az élénk fantáziája viccelte meg. Elszörnyedt, megint kezdődnek a hallucinációi. Ezen még sem kesereghetett, muszáj volt Kokkuri san-ra gondolnia.
- Bi-biztos képzelődtem! Ne is foglalkozz vele! – Legyintett Darmi irányába. Mély levegőt vett, aztán folytatta a lépcsőfokok szelését, végre elérhessenek a biológia szertárba. Nem akart elveszni a piti problémáiban, amikor megígérte segíteni fog. Igyekezett összeszedni magát, míg elértek a kicsi helységhez.
Biztos volt benne, valaki tartózkodik odabent. Tisztán érzékelte a tömény lélekenergiát, illetve a benyitást követő villanás is jelezte, ténylegesen ott ragadt valaki. A gomolygó energia gömbön enyhén oldalra billentette buksiját. Ilyen formában még sosem látott szellemet. Azoknak emberi, áttetsző, halvány körvonalai voltak. Ezzel szemben Kokkuri san inkább látszódott kavargó energia halmaznak, mint sem szellemnek. A bugyuta kérdéseit, viszont meghagyta későbbre. Jelenleg az volt a cél kicsikét megnyugtassák Kokkuri san-t. Ennek megfelelően, maga elé emelt kezekkel lépett beljebb. Halkan, picikét hadarva beszélt, amihez hozzájárult ideges volt. Elmondott mindent, amit tudott, talán többet is. Szinte mindent elfecsegett, ami aznap vele, mármint velük történt. A végén, persze hozzátette, hogy mindenképpen hazajuttatják.
Hosszas magyarázkodása után nem maradt más, mint reménykedni és délutáni tanári foglalásig, megtervezni a táblaszerzést. Ebben nem volt valami ügyes, ezért igyekezett mindenféle információt elmondani Darmi-nak. Honnan lehet bejutni a tanári szobába, hány ablaka van, merre néznek, mi van az ablakok körül. Hol szokott lenni az udvari ügyeletes, gondnok és napközis felügyelő tanárok általában merre portyáznak, vagy szívnak el egy-egy szál cigit. Mesélt mindenről, ami fontos lehetett a szünetekben. Addig sem azon aggodalmaskodott, mi lesz, ha lebuknak, esetleg nem sikerül megmenteniük Kokkuri san-t. Félt, hogy elkésnek, így egyre idegesebb lett, mire elindultak a könyvtár irányába.
- Mindig leteszi a táskáját az egyik asztalhoz, amikor szétválogatja a könyveket. – Szólalt meg hirtelen, mindenféle felvezetés nélkül. - Oh, bocsánat! Nem így akartam. Lemaradt a gondolatmenetem eleje. – Kért elnézést a hevességéért. - Azon gondolkoztam, hogyan kéne csinálni. Az jutott eszembe, mivel ketten vagyunk, egyikőnk lefoglalhatná a tanárt, míg a másik kiszedi a táblát, amit az asztalra tesz. – Mutogatott lelkesen. - É-é-én biztos elügyetlenkedném a csenést. – Húzta be buksiját szánakozóan. Nem akart kibújni a feladat alól, de száz százalékig meg volt róla győződve felesne a székben, lerántaná a táskát, beverné fejét az asztalba, neki menne másnak. Egy szó, mint ezer, teljes bukás lenne, ha ő próbálkozna. - Nem akarom a munka oroszlán részét rád hárítani, Darmi, de én elügyetlenkedném az egészet és biztosan lebuknánk. Megkérhetnélek, hogy te csináld? – Nézett rá hatalmas kérlelő szemekkel. - Magyarázkodni tudok! A tanár figyelmének lekötése gyerekjáték lesz! – Húzta ki magát bátortalanul. A mondandója ellenére koránt sem volt ennyire magabiztos, de a két feladat közül, még mindig ennek a teljesítésére látott nagyobb esélyt.
A beleegyezés némileg megnyugtatta, bár fogalma sem volt, mit és hogyan tervez Darmi. A könyvtárba egyedül lépett. Óvatosan nyújtogatta nyakát, de még nem látta a tanárt, ezért beállt az középre tolt asztalokhoz legközelebbi polchoz. Ráérősen válogatott a könyvek között, amik mindenféle földrajzi, geológiai megállapításokkal foglalkoztak. Éppen egy vaskosabb példányt bújt, amikor felbukkant a tanár. Rémülten kenődött fel az polcra és húzódott beljebb, hogy viszonylag takarásból kukucskálhasson utána. Türelmetlenül toporgott, míg az összes kötettel be nem fékezett az asztaloknál. Párat szökkent a polcsornál, hogy erőt gyűjtsön, majd egyenesen felé indult.
Széles mosollyal szólította meg és kezdte el felvezetni hatalmas problémáját a hét elején feladott esszéhez kapcsolódóan. Nem volt okos gyerek, ezért a tanárnak fel sem tűnt lassan az esszé fogalmára is rákérdez. Unottan, de kitartóan válaszolgatott minden kérdésére. Ezért a tulajdonságáért nagyon hálás volt. Másrészt nem tudta merre lehetett Darmi. Kitartóan keresgélte szeme sarkából és nem nyugtatta meg, miután észlelte becsúszik az asztalok alá. Halk nyösszentéssel kerülte meg a tanárt, hogy mögötte legyen a táskája. Próbálta háta mögött kibogozni a zárakat rajta, majd hirtelen ihletet kapva ugrott a tanár háta mögé, kénytelen legyen elfordulni a táskájától. Remélte a nyitott tartóból már könnyebben kihorgássza Darmi a keresett táblát.
A szorgos magyarázkodást akkor hagyta félbe, hogy látta Darmi elfelé ügyeskedik a könyvtárból. Rögtön az előbbi isteni szikrára hivatkozva hagyta faképnél a tanárt, hogy ezeket rögtön papírra is kell vetnie, mielőtt elfelejti. Kirohant a könyvtárból és Darmi keresésére indult. Szerencsére a lélekenergiája alapján hamar ráakadt. Izgatottan, na meg némileg a szuflából kifogyva pislogott rá, sikerült a művelet. A választól annyira megörült, hogy lelkesen ugrott Darmi nyakába.
- Megcsináltuk! – Vigyorgott teli szájjal. - Ez valami hihetetlen volt! Ahogy az asztal alá lopakodtál! Meg az egész! Atya gatya! – Pattogott izgatottan. Kicsikét túlpörgött az előbbi akciótól, de látva Darmi értetetlen arckifejezését, próbált gyorsan észhez térni. Sűrű torokköszörülésekkel igazította meg ruháját. - Akkor a tanári! – Mutatott maga elé, majd indult a tornaterem irányába, amire néhány lépést követően rá is döbbent. Gyors hátra arccal lendült a tanári szobához. Öles léptekkel haladt, hátha csak önmagának tűnt fel a nem éppen aprócska hibája.
- Darmi! Neked van róla fogalmad, mi lehet Kokkuri san? – Pislogott a mellette haladóra. - Nem is tudom…nekem fura volt. – Ütögette meg állát mutatóujjával. - A szellemek általában olyanok, mint az emberek, állatok, szörnyek! Van konkrét alakjuk, csak sokkal halványabb! Ezzel szemben Kokkuri san-nak nem volt konkrét formája! Te is egy kavargó energia halmaznak láttad, igaz? – Várt a megerősítésre. Nem volt biztos magában, főleg, hogy előtte képzelgett valami teljesen másról. - Szerinted mitől lehet? Igazából a két világ között ragadt és ide csak egy része került? Nem csinálunk nagyobb bajt, ha csak ezt a részét zárjuk vissza? – Sóhajtott aggodalmasan. Valamiért túl egyszerűnek hangzott ez a tábla összeillesztés és Kokkuri san elzárás. Erre bárki képes lenne. Nem szükséges hozzá, hogy olyan csodabogarak segítsenek, mint ő, vagy Darmi.
- Nem tudom miért, de azaz érzésem, valami nincs rendben. Tényleg, ennyire egyszerű lenne? – Ekkor jutott eszébe, még egy apróság, ami fészket gyártott buksijában. - Az a furcsa alak említett egy dolgot. Azt kérdezted az apád küldte e. Mire gondoltál? Miért lehetne köze ehhez? – Felmerült benne az igen fogós kérdés, ugyan kicsoda Darmi. Addig rendben egy macskát említettek, de sosem hallott két lábon járó, embernek látszó macskákról.
- Vö…vörös macska. – Bámult maga elé elhűlten. Egyszer csak a semmiből beugrott. Semmi más, csak ennyi. Nagyon ismerősen hangzott és jól eső érzéssel töltötte el, de fogalma sem volt mit jelenthet, vagy miféle vörös macskáról van szó.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Ápr. 01, 14:45:04 írta Hoshi Kazumi »
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vissza a jövőbe!
« Válasz #6 Dátum: 2018. Máj. 16, 23:12:01 »
Figyelmesen hallgattam a válaszát. Az emberek szemszögéből még úgy se hallottam sosem, hogy miért is pitiszkálnak bele az általuk természetfelettinek nevezett világba. Főleg, ha szemmel láthatóan azt meg is tagadták közben módszeresen.
   -Ez hatalmat jelent? Beszélni velünk? - lepett meg ez a gondolat. Sosem hittem volna, hogy ennyire státusz vagy erőszimbólum lenne, ha valaki kapcsolatba kerülhet velünk. -Különös képesség lehet láncra verni a magunk fajtát -prüsszentettem. Ez a kép már vajmi kevéssé tetszett. De a hallottakból kiindulva a fiú is ilyen kiválasztott volt. Nem öntörvényesen nyúlt bele a teljes világba. Szemlélte, és tisztelte, legalábbis nekem teljes mértékben ez a következtetés bizonyult helytállónak eleddig. Nem úgy tűnt, mint aki láncra próbálna bármelyikünket verni. Aggódott ezért a bajba jutott lényért, és noha félt, elszántan segíteni próbált neki. Ami már önmagában is hihetetlen bátor tett volt. Harcosként értékeltem az önfeláldozó bátorságát. Határozott léptekkel mentem mellette, míg azt nem érzékeltem, hogy az ő léptei bizonytalanakká váltak. Jóval határozottabban markolt rá a kezemre, ahogy maga elé meredt. Mint aki a levegőt nézi, nem pedig azt, ami előtte van. Parányit homlokráncolva torpantam meg én is, hogy ne rántsam véletlenül se meg. Éreztem az illatán az értetlenséget. De nem láttam, amit ő látott, bármi is legyen az. Így nem igazán tudtam mást tenni, mint vártam. Egyelőre nem úgy tűnt, hogy bármit is látott, rátámadt volna. Türelmesen vártam, hogy visszatérjen hozzám. Egyből engem kérdezett.
   -Látni nem láttam -ráztam meg picit a fejem. Noha kíváncsi lettem, mit is kapott az előbb, mégsem ezzel kezdtem. -De a te esetedben kicsit sem hiszem a képzelődésben. Különleges vagy, több mint az átlag! Mellesleg nem láttam ugyan, de éreztem, hogy történt valami. Márpedig ketten nem képzeleghetjük csak úgy ugyanazt. Éreztem, hogy nem értetted, bármit is láttál, de nem érezted magad ténylegesen veszélyben. Őrszem volnék… -úgy sejtettem, hogy ahogy nekem van mit tanulnom az emberekről, neki sem biztos, hogy ez nyilvánvaló, mit is jelent, így folytattam - az őrszem olyan a falkában, mint… mondjuk egy hadnagy. Mondhatni mi vagyunk az első védelmi vonal. De mi irányítjuk a sima katonákat is a területünkön. Ahhoz, hogy valaki őrszem lehessen, rengeteget kell tanulnia, és bizonyítania a rátermettségét. Védelmezők vagyunk, akik pont ezért kell, hogy a többieket is meg tudják ítélni. -Ennyi felvezető után már úgy éreztem, hogy érthetőbb is lesz, mire szeretnék kitérni - Az előbb azt mondtad, hogy biztos képzelődtél, de nem hinném, hogy ez történt! Akik csak képzelegnek minden félét, hallucinálnak minden félét, azoknak van egy különös szaguk, de neked semmi ilyen nincs az illatodban! Inkább arra hasonlítasz, akik a falkában gyógyítani szoktak! Ők egy fajta szellemi vezetők. Nem feltétlen a képességeikkel, vagy épp a füveikkel gyógyítanak, sokszor csak a jelenlétükkel, tanácsaikkal. Rájuk még az alfa is sokszor szokott hallgatni. Szóval így kérdezem, elárulod, hogy mit láttál az előbb? Lehetséges, hogy fontos, itt és most nekünk! -néztem a szemeibe, hogy lássa, teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam, minden egyes szavát.
Egy szóval sem tiltakoztam, hogy a szertár felé vettük az irányt. Bár arról nekem sem volt fogalmam, hogy ugyan milyen látvánnyal fogunk szembesülni. Rémesebbre számoltam, ha őszinte akarok lenni.  Így viszont hagytam, hogy a fiú beszéljen a lénnyel. Noha ott voltam mellette, ha nem is látszódott, ugrásra készen. Nem akartam meglepetésbe futni. Említett a kendős fazon valami olyat, hogy elborulhat a gomolygó energia, akkor meg bármikor támadhat. És akarta a hóhér, hogy itt nekünk essen!
Innen már főleg tervezéssel teltek a szünetek, meg a részemről az órák is. Úgy se mertek komolyabban sem felszólítani, sem a szemeimbe nézni. Ikarinak  viszont meghagytam, hogy minden kicsöngőnél keressen meg. Azok a srácok igen csak kicsinyesnek tűntek, akik korábban rászálltak, és ha most megint bepróbálkoztak volna vele, kénytelen lettem volna irgalmatlanul elkenni a szájukat! Az ember, pontosabban gyereknevelésem pedig értékes időt vett volna el tőlünk. Így azonban volt rá lehetőségünk, hogy felkészüljünk a délutáni akcióhoz. Ahogy közeledett a megbeszélt időpont, egyre jobban érződött Ikari idegessége. Engem inkább a vadászat várásának az izgalma járt át. Viszont én nem is a falka, szimplán csak pár emberi normát készültem áthágni. Ikari~nak viszont ők voltak a falkái, legalábbis valami ilyen módon sejtettem a kapcsolatukat. Rá jóval nagyobb nyomás terhelődött.
   -Minden információ segítség! -bólintottam, ahogy neki vágott a közepének -Én  valószínűleg a lefoglalást ügyetlenkedném el. Valahogy nem tudok túl jól kommunikálni az emberekkel. Félnek tőlem, amit meg érzek a szagukon, és ez így elrontja egymást. -tettem a vállára a kezem -Szóval köszönöm, ha én csenhetek. Az még talán menni is fog! -mosolyodtam el magabiztosan. Gyakorlaton éreztem picit magam otthon. Amikor edzett a többi őrszem, hogy minél jobban tudjam végezni a feladatom. Csak most nem a többi katonával, hanem Ikrai~val kell közösen összedolgoznunk. Ahogy oda ment a tanárhoz, tűntem el a kíváncsi szemek elől. Cserkész üzemmódba kapcsoltam. A füleimet, mondhatni teljes mértékben rá hangoltam a hangjára. Őt szűrtem ki először a könyvtár viszonylagos csendjéből. Halkan beszélt. Valami iskolai feladathoz kért segítséget. Amikor már úgy sejtettem, hogy a tanárt teljesen lekötötte, vagyis néhány perccel később utána mentem. Hangtalanul nyitottam be. Teljesen elrejtettem a jelenlétemet. A többi diák sem érzékelte a jelenlétemet. Megfontolt mozdulatokkal osontam el egészen az asztalsorig, amin a céltáska pihent. Ott már feltűnő lett volna simán oda sétálni, az asztal alatt közelítettem meg őket. Térd alá úgy se szoktak az emberek nézni. Egy picit ugyan keresnem kellett, de viszonylag hamar megtaláltam a tábla itteni felét. Óvatosan kiemeltem a helyéről, majd indultam is vissza. Kifele menet még intettem Ikari~nak, hogy végeztem, amint tud ő is jöjjön utánam.
Kint már a táblát forgatva vártam. Valahogy többre számoltam. Csak egy egyszerű, kettétört fadarabnak tűnt jelen pillanatban. Valami különlegesebbre számoltam, ha már ekkora galibát tudott okozni. De nem volt időm ezen többet morfondírozni, ugyanis Ikari érkezett, szó szerint a nyakamba. Alig bírtam elkapni, le ne pottyanjon. Totálisan felpörgött, bár nem volt teljesen világos, hogy miért. Erre pörgött tovább, hogy folytassuk a tábla vadászatot. Erre már elmosolyodtam magam is. Valamiért aranyosnak találtam, hogy ennyire örülni tudott egy ilyen dolognak. Arról nem is beszélve, hogy furcsa érzés fogott el. Ahogy a nyakamba ugrott, mintha már nem elsőre tette volna. Valahogy fogalmam sem volt, hogy miért, de helyén valónak tűnt.
   -Élveznél egy tényleges vadászatot akkor! -jegyeztem meg, az orrom alatt vigyorogva. Ha már ez ennyire fellelkesítette, biztos voltam benne, hogy a valódi cserkészés örömét teljes mértékben átérezte volna!
A kérdésére elgondolkodtam. Ténylegesen arról sem volt információm, hogy milyen lénynek kellett volna lennie ténylegesen. Azért igyekeztem elképzelni.
   -Meg van, hogy normálisan milyen az alakjuk? Nem tudom én, állat füleik vannak? Nyest, róka, akármi? Vagy démon szarvaik? Esetleg szárnyai? Patásak? -próbáltam tippelni. Nem volt róla elgondolásom, információm meg még úgy sem!
Atyámról a kérdései picit megtorpantottak. Egy pillanatig gondolkodtam, mérlegeltem, mennyit szabad elmondanom, és mennyit nem. Majd szusszantam egy nagyot. Úgy döntöttem, ha már ennyi mindent elárultam neki, teljesen meg is bízhatok benne.
   -Vörös macska? Macskaként fehér a bundám, nem vörös! Bár a vörös is szép szín, a harcosok színe! A másik kérdésedre pedig, Atyám egy igazi alfa macska. Emberi nyelven ez olyasmi, mint mondjuk a törzsfőnök - ennél jobb hasonlat nem akadt a tarsolyomban. -Ezért kérdeztem meg tőle, hogy van~e köze hozzá. Tudjam, hogy neki van~e köze az ügyhöz, vagy sem.-lestem rá, hogyan fogadja a hallottakat. Meg egy úttal tartottam ki elé a karom, és jeleztem, hogy innen csendesebben. A tanáriban már jártam, azt tudtam merre is lehet megtalálni. -Óvatosan, és csendben -súgtam halkan, közel hajolva hozzá, majd fogtam meg a kezét, le ne maradjon, ahogy elkezdem magam is lopakodni a tanári felé. -Hárman vannak bent. -hallgatóztam. -Csak egyikük járkál. A táblát még nem érzem, hogy merre lehet, de ha a terembe értünk, akkor a fa illatát fel fogom ismerni, úgy hiszem! -osztottam meg vele az érzékelt információkat. -Próbáljunk meg közösen cserkészni! - támadt egy remek ötletem. -Mint egy sunnyogó bújócska! Ha játékként fogod fel, akkor egész biztos, hogy nem buksz le! -avattam be a titokban. Elfelejtve elengedni a kezét, lapultam oda a tanári falához, mielőtt kinyitottam hangtalanul az ajtót, és besurrantunk. Egy pillantással felmértem újra a terepet, hogy fedezéket keressek magunknak. A nyitva hagyott szekrényajtó mögé léptem be először.

(click to show/hide)

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Vissza a jövőbe!
« Válasz #7 Dátum: 2019. Jan. 26, 01:33:56 »
Üdv!

A küldetéseteket lezárom!
Mivel a karakterek leadásra kerültek, nem részesülnek jutalomban.