Szerző Téma: Dionisia Maribell Vega  (Megtekintve 506 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Dionisia Maribell Vega

Espada

*

3. Espada

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
24 000 / 30 000

Hozzászólások: 251

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Karasu Vex

Post szín:
#9900CC // #00CCFF


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Dionisia Maribell Vega
« Dátum: 2017. Dec. 16, 19:35:31 »
Adatok
Név: Dionisia Maribell Vega
Nem:
Kaszt: Arrancar
Szül. ideje: Ismeretlen
Kor: ??
  • Emberként: 16
  • Lélekként: ?? Sok… Nagyon sok...









Előtörténet


"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."
Rég volt már, régebben, mint gondolnám. Hol is emlékszem én már arra, hogy mi volt emberként! Voltam én valaha ember? Hogyan éltem akkor, és mit éreztem? Tudatlanságban, ártatlanságban, nem tudva a világról, hogy az valójában mennyire bonyolult és összetett? És mennyire gonosz... Vagy mégis ismertem már akkor is a kegyetlenséget?

Fárasztó. Már megint egy fárasztó nap…
Zsörtölődve hajítom le az ajtóban a táskám, és bújok ki a cipőkből, hogy aztán a nyakam masszírozva ihassak végre néhány kortyot. Ételt már megint hiába keresnék, ebben biztos vagyok. Kezd elegem lenni, jobb lenne egy kis apróval szegényíteni a nővérem dugipénzét. Amúgy sem venné észre.
Elég későre jár, vajon hol lehet anya? Akarom tudni? Hazajön egyáltalán? Remek szülő, így magára hagyni a még kiskorú lányát…
Épp kirajzolódik a fejemben a terv, hogy hogyan surranhatnék be a nővérem kulcsra zárt szobájába, mikor kopogtatás hallatszik. Fel sem veszem, amíg döngéssé nem csap át az intenzitása. A szívem ismét a torkomba ugrik. Jaj ne, már megint! Nem akarom ezt! Még lélegezni sem merek, úgy teszek, mintha itt se lennék, de hiába. Pár döngés után abbamarad a zaj, és mikor már fellélegeznék, hogy feladta az illető, fura hangokat hallok a zár felől. Megpróbálja feltörni. Ne! Egyből futok el a bejárattól, el végig a folyosón. A szobám, a szobámba akarok menni, elbújni, itt se lenni. Kutassák át az egész házat, találják meg a nővérem minden bűnös szennyesét, vagy amit akarnak, nekem ehhez semmi közöm, nem érdekel ez az egész.
Még a folyosó végére sem érek, mikor az egyik jobb oldali ajtó kicsapódik, és kiszáguld rajta egy hatalmas alak. Egy pillanat alatt megragadja, először a karomat, majd a nyakamat. Fenébe, nyitva volt valahol az ablak?
- Nicsak, mit fogtunk… - lehelete bűzlik az alkoholtól és a cigarettától, arcán groteszk, perverz mosoly terül szét, szorításától pedig alig kapok levegőt.
- Mit akarnak? Engedjenek el! – préselem ki azt a kicsike levegőt is, ami még a tüdőmben van, mikor egy másik férfi érkezik. Valószínűleg sikerült végre leszerelnie a zárat. Ennek már nem akkora az őrület a szemében, de kétségkívül elégedett a látvánnyal.
- Tudod te azt nagyon jól kölyök! A nővéredet keressük. Hol van az a kurva! – a férfi szinte köpi a szavakat, nekem pedig nagyon erősen kell ellenállnom a kísértésnek, hogy ne emeljem el a fejem a felém érkező nyáleső elől.
- Nem tudom, én is most értem haza, fogalmam sincs mikor hová tűnik el.
Alig tudok beszélni, és az sem segít a helyzeten, hogy már alig állok a lábamon. A kétajtós szekrény egy kézzel majdnem fellógat a nyakamnál fogva, és van egy olyan érzésem, hogy képes is lenne rá.
- Hová rejtette az a szuka a pénzemet? – most a másik szólal meg, hogy rémült íriszeim felé kapom. Vészjóslóan nyugodt a hangja, de már a kezében lévő fegyverét babrálja. Azonnal elhagy a maradék erőm is. Mit művelt megint a nővérem? Most le fognak lőni?
- Nem tudom, miről beszél, honnan kellene tudnom mit művel a nővérem, és mit hova rejt el? Valami van a szobájában, mert folyamatosan tudja, ha beteszem oda a lábam, semmiről se tudok!
Már szinte sírok, az egyetlen ok, hogy még nem teszem, mert már nem ez az első ehhez hasonló eset. A nővérem drogfüggő a legrosszabb fajtából, ráadásul néha, vagy gyakran még dílerként is ügyködik, hogy pénzt szerezzen az újabb adagokra, de biztos vagyok benne, hogy máshogy is pénzt szerez. A legrosszabb az egészben, hogy nagy a gyanúm, hogy az anyám is kezd rászokni. De általában nem lop, csak nem tudja, pontosabban nem akarja törleszteni a hatalmas tartozásait, most viszont úgy hangzik ez a férfi szájából, hogy korántsem erről van most szó. Jó ég, kiket lopott meg most az az ostoba liba?
Már szédülök, oxigénre van szükségem. Kezem a férfi karjáról lehullik, csak arra koncentrálok, hogy magamnál maradjak, és kétségbeesetten némi levegőhöz juttassam a tüdőmet. A fegyveres férfi még méreget néhány pillanatig, aztán bök a fejével a nagydarab felé.
- Engedd el, hagyjad! Teresa nemegyszer kifejtette, hogy mennyire megveti a kishúgát, és ezt az őt megfigyelő embereink is többször megerősítették. Nem tudjuk vele zsarolni. – a nagydarab habozik, de aztán végül elenged, én meg a földre rogyok, heves köhögések, és levegőkapkodások közepette.
- Ha visszajön, mondd meg neki, hogy kerestem. És meg is fogom találni!   – végigpillant rajtam, majd a nagydarabbal együtt már távoznak is a házból, én meg nagy szemekkel, sokkos állapotban ülök a földön, és csak bámulni tudok utánuk. Tudom a férfi nevét, és elhiheti, ha az a nő nem olyan állapotban jön haza, hogy lesír róla, hogy összefutott ezekkel, át fogom neki adni az üzenetet. Bár a kezükre kerülne végérvényesen, ezt kívánom tiszta szívemből.
Nagy levegőt véve erőt veszek magamon, hogy feltápászkodjak. Azért egy esetlen kísérletet teszek a zár helyrehozására, de ez már esélytelen a számomra, így letörten elbaktatok a szobámba. A kedves kis hógömböm ölelem magamhoz, megengedve magamnak egy kis sírást is. Nem szoktam, de most az én kis falba rejtett rejtekemből előhúzom a díszes dobozkámat. Csak akkor veszem elő, ha nagyon kilátástalannak érzem az életemet, de hogy egyszerre ezzel, és a hógömbömmel is vigasztaljam magam…
Ahogy kinyitom a dobozkát, minden vér kifut a fejemből, a szoba fejre áll körülöttem és biztos vagyok benne, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Nincs benne… A mélykék tenger színét idéző zafírköves fehérarany nyakék nincs a helyén. A nagymamám nyakékje nincs a dobozban… Hatalmasra nyílt szemmel bámulom, nem akarom elhinni, nem lehet. Olyan fájdalom és keserűség nyilall a mellkasomba, amilyet talán még nem is éreztem eddigi életem során, pedig az elmúlt időben másban sem volt részem, csak keserűségben.
Teresa. A keserűséget hamar düh váltja fel. Szinte felforr a vérem, vörös fátyol homályosítja el a látásom. Teresa! Mélyről jövő túlvilági morgás szakad fel a torkomból, és már csak azt veszem észre, hogy őrült módjára rontok ki a szobámból, majd a házból is és vetem bele magam az éjszakába. Tudom merrefelé szokott lenni, minden eddig ismert helyet átkutatok érte. Fogalmam sincs, mit fogok vagy akarok tenni, de nem érdekel. Ezt nem úszhatja meg! Az az enyém! A nagymamámé! Soha nem nyúlhat hozzá egy ujjal se senki! Erre ő megtette! Ellopta! Eladta! Hogy drogot vegyen belőle! Izzik az elmém, érzem, hogy sírni fogok, mégse tudok. Nem engedem el ezt az érzést, ezt a dühöt, és bármi is lesz, azt akarom, hogy a nővéremen robbanjon.
Két helyet ellenőrzök csak, aztán egy használaton kívüli gyárépület egyik ablakából fényt látok kiszűrődni. Csak halványan tudatosul bennem, hogy még sohasem futottam ennyit és ilyen gyorsan egyhuzamban, de nem érdekel. Megvagy! Legalábbis remélem. Néha idejár az a ribanc lebonyolítani az üzleteit.
Berontok az ajtón, felrobogok az első emeletre, és ott van! Nem tudom, mit gyújtottak meg, mit égetnek, vagy, hogy vesz vagy elad, nem is érdekel.
- Teresa! – üvöltöm, és már ki is lövök felé. Hihetetlen sebességgel vágok át az üres helységen, egyenesen rávetve magam a döbbenettől tágra nyílt szemű nővéremre. Fájdalmasan felkiált, ahogy a földön hanyatt vágódik. Túl rövid, mindent mutató göncök, kibélelt melltartó, sötétszőke göndör fürtök, és gusztustalanul sok smink. Ez az én nővérem. – A nyakláncom!
Sikoltom, ököllel célozva az orrát, amit a meglepettségtől még ügyetlenebbül próbál hárítani.
- Hogy merészelsz! Azonnal szállj le rólam Dionisia! – kísérletet tesz, hogy lelökjön magáról, de az adrenalin túláradt bennem, ő meg kába az alkoholtól, drogoktól, vagy mindkettőtől. Hatalmasat harapok a karomhoz érő kezébe, mire ismét felkiált. - Nyugodj már le, mit rinyálsz, amúgy sem csinálsz vele semmit! Majd kapsz helyette valami kis vackot, állítsd le magad!
Szóval tényleg ő tette! A köd a szemem előtt még vörösebb lesz, kiengedve azt, amit eddig visszatartottam, és gondolkodás nélkül marok tiszta erővel az arcába. Körmeim kíméletlenül szántják végig, egy millimétert sem engedve a hosszból. El akarom csúfítani. Látni sem akarom a képét, szét akarom tépni. Azt akarom, hogy mindenki olyan rusnyának, visszataszítónak és gusztustalannak lássa, mint amilyen valójában.
Sikítva próbál megint ledobni magáról, de én tovább marom, körmeim újabb vércsíkokat húznak az arcán, majd a mellkasán. Karmolom, ütöm, harapom felváltva, a védekezésétől függően, miközben ő mocskosabbnál mocskosabb szitokszavakkal illet, amivel csak még inkább feltüzel.
Eladta! Eladta a nagymamám nyakláncát! Az egyetlen embernek a legféltettebb kincsét, akit valaha is szerettem. Már záporoznak a könnyeim. A halálba kívánom. Azt akarom, hogy meghaljon, de nem tehetek semmit, akkor tönkretenném a már így is kilátástalan jövőmet.
Mostanában térhettek csak magukhoz, akik a helységben lehettek, mert vékony karok fonódnak a derekam köré, és megpróbálnak leszedni róla.
- Azonnal engedj el, megölöm! – sikítom kikelve magamból. Valahogy sikerül megrúgnom a lányt, aki elenged, én meg a földre vágódom, de azonnal talpon is vagyok egy újabb rohamhoz Teresa felé, akit egy másik lány már közben félig sikeresen felsegített a földről.
Épp mozdulnék, mikor pisztolylövés fagyassza belém a mozdulatot. Ismerős férfi áll az ajtóban, ránk szegezve a fegyvert.
- Na, most megvannak hölgyeim! – ismét az a dermesztő színlelt nyugalom…
- Jack, épp hoz… - újabb puskalövés, és a lány elnémul. Két szeme között véres lyukkal esik össze a földön, mire három másik lány felsikít a teremben. Csak most nézek körbe, észre sem vettem, hogy ennyien vannak, csak a testvéremet láttam abban az állapotomban. Ahogy próbálnak a lányok szétszéledni, még egy lövés. Ez levadássza őket! Döbbenek rá, és azonnal a hozzám legközelebbi, oldalsó ajtó felé veszem az irányt. Furamód sikerül elérnem az ajtót, átvágok a folyosón, imádkozva, hogy legyen lépcső, de csak egy felfelé vezetőt találok. Miért? Mindegy, most nem ez a lényeg, de ahogy felsietek, valaki hátulról ragadja meg a hajam, és beránt az egyik oldalsó helyiségbe.
- Milyen kis finomságok futkároznak erre! Ilyen fiatalon kurvaként? Jól áll az iskolai egyenruha. – gusztustalan, sebes arcú, sötét bőrű férfi rántja lefele a hajam, hogy hátrabicsaklik a fejem, úgy néz rám felülről, pár centire az arcomtól. – Finom! – nyalja végig a száját, amitől erős hányinger tör rám.
- Nem, én csak… a nővérem jöttem megverni. – bukik ki ijedtemben a számon az igazság, amin a férfi jót mulat.
- Miért, mit tett? – a férfi felröhög, én meg akkor veszem észre, hogy fegyvert fog rám a másik kezével.
- Meglopott. – préselem ki dühösen a fogaimon keresztül, és ismét elönt a düh, hogy mi még nem végeztünk egymással. Nem! Nem lehet így vége! Hirtelen ötlettől vezérelve, amilyen erővel csak tudom, gáncsolom ki a férfit, amin legnagyobb döbbenetemre meglepődik, és lead egy reflexszerű lövést a falba. Nem akarok így elfutni, nem, hogy ez a nyomomban lesz. Már előre tudom, hogy rossz ötlet, mikor felé ugrom, elkapva a pisztolyos kezét a testtömegemet használva, hogy megpróbáljam felé fordítani a pisztolyt. Csak mikor a mutatóujjára tenném az enyémet, ér el az egész a tudatáig, és már erőt is fejt a kezébe, hogy lerázzon magáról. Fogalmam sincs hogy, de valahogy mégis elsül a fegyver, és bár már elhúzta a kezét, a golyó így is erősen súrolja a nyakát. Ömleni kezd a vér, a férfi felüvölt, és felém kapva a kezét, lő. Az első lövés elől arrébb ugrok, de aztán újabb puffanás, és… valami hideg érzés kicsit lejjebb a mellkasom alatt, ami átjárja az egész testem. Többet nem lő. Összeesik, én pedig már tudom, hogy nagy bajban vagyok. Nem, ez nem nagy baj, ennek vége. Nem tudok mentőket hívni, nincs nálam telefon. Talán ennél a férfinél? Nem, nem érnének ki időben, már kezdem érezni, alig kapok levegőt. Gyenge vagyok. Hol van a nővérem?
Elveszem a férfi kezéből a puskát, és nagy nehezen visszatámolygok arra, amerről jöttem. Alig bírok állni. Végül a nagyteremtől nem messze a bejárattal szembeni folyosón bukkanok rá. Több golyó ütötte át, és a fejébe is kapott egyet. Végre meghalt. Ezt érdemelte. De nem így! Én akartam megölni! Nekem kellett volna!
Nem fogok én is mellette meghalni, visszatámolygok a nagyterembe, és a fal mellett kapaszkodva valami csoda folytán sikerül kijutnom az épületből.
- Áh, igen, ez jó lesz. – könny áztatja a szemem elégedettségemben, ahogy elengedve a makacsságom és a ragaszkodást, előredőlök a friss fűben, felettem a hold és a csillagok tiszta fényében.

* * *

Nem megyek sehova. De itt se akarok maradni, rohadtul nem akarok itt maradni. Végre nem vagyok éhes, nem kell látnom anyám, vagy az átkozott nővérem képét. Remélem a pokolra jutott. Vagy az se létezik, és ő is itt bolyong valahol? Hát nagyon nem így képzeltem el a halált. Az emberek nem látnak, lánc áll ki a mellkasomból, fura fekete ruhás idióták ugrándoznak néha-néha a háztetőkön, és a legrosszabb… Földöntúli üvöltés hangzik fel nem olyan messze tőlem. Tessék, emlegetett szamár!
Azonnal futásnak eredek. Miért üldöznek ezek a fura hatalmas szörnyek? Miért engem? Valami fegyver kell, meg kell védenem magam. Egy másik lélek azt mondta, azért vagyok még itt, mert valami miatt itt ragadtam. Beteljesületlen vágy, személy, helyhez való ragaszkodás... Mivan? Az egyetlen beteljesületlen vágyam, hogy én akartam végezni a nővéremmel, és saját életet akartam, el szerettem volna költözni, hogy végre önállóan élhessek, jó távol a családom tagjaitól. Boldog és szabad akartam lenni. Ez az érzés, ez a maró fekete sötétség mindmáig nem csillapodott le. Kínoz és éget. Ő tett engem tönkre és a családunkat, tőlem kellett volna kapnia azt a golyót. Igen, megtettem volna, ahogy ő is gondolkodás nélkül velem.
Ismét találok egy jó helyet, elkerülöm a fenevadat addig, amíg egy feketeruhás messze nem jelenik meg, én pedig már ott sem vagyok.
Fogalmam sincs hány hét, vagy hónap telhetett így el, nem számolom, de a sötétség, és keserűség egyre nagyobb, mert tudom, hogy minden, az egész helyzetem, csak miatta van.
Aztán megtörténik. A lánc elszakad, az egész testemen pedig még sohasem érzett fájdalom cikázik keresztül. Csak azt, és a saját üvöltésemet hallom. Ehhez képest az a lövés, ami végzett velem egy kis hűvös simogatás volt. Azután sötétség borul rám.

* * *

Vége? Ez lenne a vég? Egy kis ideig szellemként az emberi világban, aztán az örök semmi? Nem, az nem lehet, hiszen még gondolkozom nem? Akkor még léteznem kell, vagy tévedek? Halk mélyről jövő morgás és szuszogás visszhangzik a fülemben. Talán rosszul teszem, de ébredni akarok. Látni. Tudni mi folyik itt. Ekkor csapnak meg újra az érzések. Éhség. Éhség, kín, fájdalom. Főképp éhség.
ENNEM KELL! MUSZÁJ ENNEM! Mintha harmadik szemlélőként látnám a világot, de kezd tisztulni a látásom. Én szuszogok. Én morgok, előttem pedig egy feketeruhás fura ember. A felém tartott kard remeg. Reszket a feketeruhás. Miért érzem ízletesnek? Miért akar bántani? Furán kicsinek tűnik, de lehet én vagyok nagy. Nem, nem engedem, hogy bántson, éhes vagyok!
Gyors mozdulattal rontok neki, majd oldalra vetem magam egy támadása elől. Meglepően könnyednek és rugalmasnak érzem a testem. Újabb támadás, újabb könnyű kitérés a részemről, de az éhség megint kezdi elhomályosítani a gondolataimat. ENNEM KELL! Mintha a fura alak tudná, hogy támadni akarok, hátrál néhány lépést, szemében ég a félelem, nekem pedig több se kell, hogy előre rontsak, és bekebelezzem. Finom. Nagyon finom, de miért ennyire? Miért eszem én embert? De még akarok! Ennem kell! NEM! Mintha megint fejbe vágnának, nem ennem kell, hanem el kell innen tűnnöm. Még több feketeruhás alak érkezik. Azonnal el kell tűnnöm! De hova? Ha az elmém nem is, a testem viszont magától ösztönösen mozog. Valami nyílik a levegőben, valami fekete. Megint a sötétségbe? De legalább ott nem találnak rám igaz? Én hiába hezitálok, a lény nem. Beleveti magát a kapuba, és eltűnik az érkező shinigamik elől.


Kezdem egyre gyakrabban visszanyerni az eszméletem, ahogy egyre többet eszem ezeket a szörnyeket. Még mindig folyamatosan éhes vagyok, de már többször térek magamhoz, és mind ahányszor egyvalamire vágyok ebben a kopár fehér csillagtalan éjszakában. Egy pocsolya vízre, hogy láthassam mi is vagyok. Ilyen szörny, mint ezek, amiket szüntelenül eszem, de mindegyik más és más. Én hogy nézhetek ki? Annyi bizonyos, hogy általában négy lábon vagyok. Vannak lentebb fura hatalmas nagyorrú valamik is, de azok se nem tűnnek finomnak, se nem veszélytelenek. NEM! ENNEM KELL, DE NEM ŐKET! Ez így folytatódik mindaddig, míg ismét valami fura érzés nem kezd a hatalmába keríteni. Nem olyan fájdalmas, mint amikor elszakadt a lánc, de ez se túl kellemes. Nem, nem akarom ezt, nem akarok megint sötétséget, ne!!!!

* * *

Mi folyik itt? Túl sok a hang. Túl nagy a feketeség. Hol vagyok? Ki vagyok? Mintha máskor is így a semmiben lebegtem volna, de mikor… Ja, igen, eddig ettem. Jó, de azelőtt? … Azelőtt? Volt valami előtte? Nem emlékszem… Túl sok a hang! Túl sokan vagyunk. Egy pillanatra esélyem nyílik látni. Ormótlan óriások közt araszolok, araszolunk, araszol ez az izé. Mi ez? Felfalt egy gillian? Érdekes, ahogy mozgatom a fejem, ez a nagydarab is forgolódik. Én vagyok ez?
Mintha hirtelen elrántanának, visszasüllyedek. Nem, ebből elég! Hol vannak a hangok? Dühödten küzdök, támadok, ölök, ha létezhet ebben az ürességben ilyen jelenség, de az biztos, hogy minden erőmmel, felfelé, kifelé furakszom. A fény felé, ami talán a létezést jelentheti.
Mennyi ideje küzdhetek? De élvezem. Gyűlölöm a többi hangot, örökre el akarom némítani őket, hogy egy se maradjon, szép fokozatosan, egyiket a másik után. És nem is fog maradni. Csak én. Csak én vagyok ez a hatalmas szörnyeteg. És akkor hirtelen pislognom kell, az utolsó hang is elhallgat, az én szemem pedig hirtelen fényárban kezd úszni egy halom borzalmas hosszúorrú szörnyeteg között. Nem! Talán mégis jobb lett volna a sötétség, ez az első gondolatom. Már most gyűlölöm ezeket a lényeket. Gyűlölöm őket, mert gyűlölöm magamat, amiért pont ugyanígy nézhetek ki.  És még mindig éhes vagyok.
Úgy csap belém a felismerés, mintha kézenfekvő lenne. Gyűlölöm őket ezért meg fogom őket enni. És meg is teszem. Sorra egymás után.

Nem érdekel mennyit pusztítottam már el ezekből, már rég nem számolom, csak tűnjenek a szemem elől, csituljon az éhség. Meglepetten torpanok meg, mikor valami kis, de talán ha nem az én méreteimmel nézzük nagynak számító lény jelenik meg. Nem, ő veszélyesnek néz ki, akár finom akár nem. Valamit csinál. Nem tudom mit, de a többi nagydarab lény felfigyel rá, elindul felé. Én nem, nem érdekel az a lény, inkább a másik irányba megyek. Vigye csak azokat, találok én másokat, amiket felfalhatok. A saját orromat is leharapnám, ha tehetném, minek érdekeljen bármi is?
A lény azonban elküldi a többi óriást, és csak engem figyel. Attól kezdve gyakran látom, hogy a távolból szemmel tart. Dühítő. Talán tényleg meg kéne ennem? Enni… Ennem kell! Több óriás kell!
Ismerős érzés hasít belém. Furcsa, mintha már éreztem volna ilyet, de most nem tudok erre koncentrálni. A fájdalmon keresztül távoli üvöltés tör magának utat a tudatomig, amíg rá nem jövök, hogy ez a sajátom, mielőtt elveszíteném az eszméletem, és megint a végtelen ürességbe süllyednék. Ne már, megint?!

* * *

- Ébresztő! Jó nagyot estél!
Az a fura széles kis lény áll közvetlen fölöttem, és most mintha Sokkal nagyobb lenne, hatalmas széles gorillamancsokkal bökdös.
- Már megint az az idegesítő kis vakarék. – motyogom ismeretlen hangon. Azon jobban meglepődöm, hogy beszélek, mint azon, hogy milyen mélyen. Mikor is szólaltam meg utoljára? Beszéltem én egyáltalán?
A nagydarab mamut felröhög.
- Pompás előadást mutattál nekem, érdekes kis lény vagy. – megpaskolja a vállam, mire elsodrom magamtól a nagy mancsát.
- Kicsi? Örülj neki, hogy nem tapostalak agyon! – nem tudom miért, de a hiúságomba gázol a feltételezés, hogy kicsi vagyok. Várjunk, van hiúságom? Mi fene!
A behemót megint felröhög mély hangján, és ismét megpaskolja a vállam.
- Gyere, állj fel!
Utálom, hogy megmondja, mit csináljak, de nem akarok itt feküdni a földön, jobb ha feltápászkodom. Vagyis akarnék, ahogy lábra állok, azok összegabalyodnak, és a kezemmel próbálom tompítani az esést. 
Mi a…? Fura lábaim vagy inkább csápjaim vannak, a karjaim meg… azok legalább normálisak, öt-öt ujjal, vagy… inkább karmokkal. Arcomat is megtapogatom, de azt maszk fedi.
- Szóval azokban a bazinagy izékben is rengeteg más hollow van!
Ez az első, ami kibukik a számon, ahogy végre sikerül függőlegesben maradnom, az egyik hatalmas hosszú orrú óriásra mutatva. Hál’égnek az legalább eltűnt…
A behemót megint felnevet.
- Nagyjából igen. Gyere utánam, mindent elmagyarázok.
Gorillaszerű járással indul el, lehetőséget adva nekem a döntésre. Mérgesen rázom meg magam, akkor veszem csak észre, hogy szárnyaim vannak, és közel sincs olyan borzasztóan kínzó éhségem, amilyen eddig volt. A gondolkodásom is sokkal tisztább, összhangban van a cselekedeteimmel. Lényegében most először érzem úgy, hogy létezem, élek és én vagyok én.
Végül úgy döntök kockáztatok, és követem a nagydarab mamutot.
Kermack sok mindent elmagyarázott nekem, hogy pontosan mik vagyunk, hol vagyunk és még egy csomó érdekes, vagy legtöbbször inkább unalmas dolgot. Fura egy lidérc, nagyon bölcs. Szeret tanulni, egyre több és több információt akar fölhalmozni. Néha nem győzöm megfedni, hogy ne vágyjon az embervilágba át, még ha össze is tudja kötni a kellemest a hasznossal. Hosszútávon nem biztos, hogy kifizetődő.
Ő is eszik, de mindig csak annyit, amennyit muszáj. Én már nem vagyok ilyen nyugodt. Hamar elunom magam, és kialakult a barlangunk körül egy amolyan önkényesen behatárolt felségterület, amit egyre inkább tolok kijjebb. Imádok lesben állva várni az egyik törzs, vagy ág árnyékában, becserkészni, és várni a gyanútlan áldozatot. Kermack tudja, mikor merre mászkálok, általában elkerüli azt a környéket az általam kibocsájtott méreg miatt, amivel gyengítem, de legfőképp kínzom az áldozataimat.
- Fenébe, most majdnem otthagytam a fogamat! – sziszegem dühösen, ahogy a tőlem telhető legnagyobb sebességgel próbálok hazafelé repülni. Kissé mérges vagyok magamra, mégis nevethetnékem van. Most kezd rajtam beütni még inkább a csata heve adta adrenalin. – Hát ez bitang jó volt!
Végre kiengedem a nevetésem, ahogy röptömben pördülök egyet vízszintesen a saját tengelyem körül. Majdnem meghaltam a túlerőtől. Szórakoztató, érzem megint, hogy élek. És ismét csillapodott minden étvágyam, remekül vagyok. Csak… ezek a sérülések…
Szerencsére Kermack nincs itt, mikor megérkezek. Gyorsan lehuppanok elnyújtózva, reménykedve benne, hogy begyógyulnak a sebek, mire visszaér.
Nem így lett, nem telik bele sok idő, és betoppan a behemót, eléggé zsémbes hangulatban.
- Már megint csatateret csináltál északnyugaton! Meg vagy őrülve? Hány hollow ellen álltál már megint ki?!
Majdnem nekem ugrik dühében, amire muszáj felülnöm, már csak a biztonság kedvéért is. Honnan tudja? Mennyire jött közel? Az a hely most úszik a savas gázoktól. Megőrült ez a gorilla?
- Nem tudom, nem számoltam őket, nem mindegy? – próbálom kicsit lecsillapítani. Tudom, hogy nem kellene félvállról vennem, de hát ez most tényleg nem az én hibám, ők jöttek rám ennyien, véletlen botlottam egy ilyen csordába, vagy csapatba, vagy minek is nevezzem őket.
- Nem, egyáltalán nem mindegy! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?! Vigyázz jobban kölyök!
- Kölyök?! – szinte megugrom ültömben. Néhány év után már igazán leszokhatott volna arról, hogy kölyöknek nevezzen, de nem. Évek teltek már el, évtized is talán, vagy több, de még mindig kölyköz…
- Az vagy! E mögött a nyúlánk hatalmas molylepke mögött egy kölyök vagy! – úgy hadonászik felém az ormótlan mancsaival, hogy muszáj végignéznem magamon. Mi baja már megint a külsőmmel?
- A hatalmas szót nem egy ilyen túlméretezett jetitől akarom hallani! – igen, figyeljen csak, tanulok új szavakat. Annyi hülyeséget gyűjtöget itt össze, hogy már akaratlanul is rám ragadnak.
Pislog is néhányat, aztán mintha vissza akarná tartani a kuncogást, inkább gyorsan elvonul.


- Miről van szó? Most már mondd el! – könnyen tartom repülve vele a lépést, miközben ő egyik ágról a másikra lendül. Sosem indulunk kelet felé, se vadászni, se semmi másért. Keleten fent valami más van. Mozgolódás, feszültség a levegőben már régóta. Még én is tudom, érzem, hogy arra nem ajánlatos megpróbálni vadászni, még ha nem is megyek fel a felszínre. Akkor most miért tartunk erre?
- Valami gond van. Mozgolódások, idegesség keleten, és bármi is ez, egyre jobban kihat a környező területekre, egyre közelebb a barlanghoz.
Teljes a döbbenetem, megigézve figyelem, nem is akarok hinni a fülemnek.
- Te… a tudtomon kívül keleten járkálsz?! – hasadok ki, de lepereg róla a dühöm.
- Mert gond van. Szeretnék elkapni valakit, hogy kifaggathassuk. Ennyi csak az oka, hogy erre jöttünk.
Érzem, hogy úgysem árulna el többet, holott biztosan nem egy teória fordul meg Hueco Mundo talán legokosabb adjuchas kobakjában, de nem is akarom firtatni, felesleges, időhúzás és ha elkapunk valakit, úgyis megtudjuk.
Más adjuchasba sajnos nem futottunk bele, viszont egyszer csak valami zsigeri félelem jár át. Egy jelenlét, erős és veszélyes. Azonnal megragadom Kermack karját, és rántom be az egyik törzs takarásába. Ő is észlelte már. Ahogy meglátom a lényt, aki inkább emberre hajaz, mint hollowra, nem tudom hová tenni.
- Shinigami?  – leheli Kermack, mire megkeményedik az arcom. Ezek nem feketeruhások. Halványan, nagyon halványan rémlik nekem valami róluk, de a mellette lévők… azok nem olyanok, emberszerűek, de… hollowok. Fenébe!
- Tűnj el! Most! – intek kemény hangon, mire megragad.
- Te is eltűnsz velem! Most!
- Indulj már! – suttogom. – Jövök én is, ha megbizonyosodtam arról, hogy nem követnek téged. Erősebb vagyok nálad.
Az utolsó szavaimmal csak meg akarom értetni vele, miért én maradok hátra. Eszemben sincs harcolni velük, de tudom, hogy Kermack gyengébb, bár idősebb nálam, én többet eszem és gyilkolok. Szeretném, ha a nagy mamlasz eltűnne, ha ne adja az ég a savamhoz kell folyamodnom.
Rögtön megérti így már, tudja, hogy nincs ideje habozni. Ugrik is, én meg figyelem az alakokat, hogy észrevették e. Igen. Az egyik felé mutat, a másik támad, mire egyszerre kezdem kiereszteni a savas mérget, és támadni feléjük. Már most tudom, hogy bajban vagyok. Én az orvtámadásokhoz, és cserkészéshez szoktam, nem az azonnali szemtől szembeni harchoz.
Csak a támadásuk akartam megakadályozni, magamra terelni a figyelmet, ami úgy tűnik sikerült, és már próbálok is eltűnni.
- Találtunk egyet! – halk a hang mögöttem, de egy másik mellettem terem. Valami csoda folytán sikerül védekeznem, de a karmaim szinte meg se tudják karcolni őt. Még ezelől a fura lidérc elől talán el tudnék tűnni. Látom az arcán, hogy túl közel jött, már marja a torkát a sav.
Hirtelen zavart lesz a látásom, valami nem stimmel. Nem látom a támadást, olyan gyors, de egyik pillanatról a másikra már a földön is találom magam egy kiadós zuhanás után. Még mindig nem látom jól, ketten vagy hárman fognak le, a csápjaim megnehezítik a dolgukat.
- Izgága, és erős. – motyogja az egyik.
- Szép fogás! – odahajol a fura shinigami hozzám. – Akarsz erősebb lenni? Meg akarsz szabadulni a félelemtől, hogy visszafejlődsz gillianná?
- Nem érdekel mit akarsz, nem félek! Nem fogok visszafejlődni! – szinte köpöm a szavakat, bár az elmém üvölt, hogy ha makacskodom, meg fognak ölni, de jelen pillanatban nem érdekel. Tudok folyékonyan hazudni, ha kell. Hisz valamennyire félek legbelül, persze, de rengeteget eszem, és ölök, nem félelemből, egyszerűen csak élvezem, és érzem tőle, hogy élek. Ezek után csak nem fenyeget engem ez a veszély, hogy visszafejlődjek, vagy igen? Mindegy, akkor sem akarok ezzel az alakkal menni. Van egy magam választott, és kialakított életem, amit ez elvenne tőlem, hogy a bábjaként mozgathasson, vagy mi a fene… Hát köszönöm, a szabad akaratom nincs meg olyan régen, hogy kedvem legyen a kukába hajítani!
Fészkelődök, mozgok, próbálok még erősebb savas párlatot kibocsájtani. Már érzik az eredményt, az engem lefogók krákognak, grimaszolnak. Kellemetlen nekik minden levegővétel és már a bőrüket is rendesen marja. Ha így haladnak szétroncsolom a légcsövüket. Akkor legalább el tudnék tűnni innen. Csak még egy kicsit tudjam húzni az időt…
- Uram? – nyögi az egyik türelmetlenül, hogy vajon megölhetnek-e már, vagy mi legyen. Az alak még tanulmányoz pár másodpercig, aztán felsóhajt.
- Szorít az idő, és talán ő az utolsó. Erős példány, talán ez most megmarad.
Mi? Ne! Mit akar velem csinálni, ne! Üvöltve vergődök, sikerül két csápom kiszabadítanom, és megszorongatnom velük azt, aki ott próbált lefogni. A shinigami felém mutat valamit, nem tudom és nem is akarom tudni, hogy mi az, csak el akarok tűnni innen.
- Hallgattassátok már el! – az egyik gyorsan elereszt a parancsra, de még mielőtt alkalmam nyílik a másik kezem is kiszabadítani és felállni, valamilyen támadást indít felém. Nem láttam, csak hirtelen éles fájdalmat érzek a fejemben, és aztán minden sötétségbe borul. Majd az újabb borzalmas kín, olyan erős, amilyet nem emlékszem mikor érezhettem utoljára. Talán szavamon fogtak, és visszaváltoztatnak gillianná? Ne, csak azt ne!

* * *

Zúg a fejem, de legalább az az elviselhetetlen fájdalom elmúlt. Valami távoli morajlást hallok, mintha beszélnének. Ahogy tisztul a látásom egy idegen nő áll felettem. Szinte megugrom, azonnal muszáj ellenőriznem magam, hogy nem-e változtam vissza. Hát, vissza nem, de… Emberi kezek, két láb, és már megint kisebb lettem… Ez mániája az egyedfejlődésnek?!
Ahogy lehajtom a fejem tovább tanulmányozva magam, fura lila tincsek omlanak a vállamra, és a maszkom átalakított alsó darabja fogja körbe a nyakamat. Mi a fene történik itt? Az arcomhoz érek és puha. Orr, szem, száj. Eltörték a maszkom! Döbbenek rá az igazságra. Egyszerűen nem tudom hová tenni magamban ezt az egészet, csak hatalmasra nyílt szemekkel fedezem fel minden porcikámon, hogy mivé változhattam megint át.
- … Úgy tűnik minden rendben van, habár nem nagyon reagálsz. Érted, amit mondok? – nem is figyeltem, hogy a nő végig hablatyolt, de ezek után unott grimasszal fordulok felé, amivel meg is válaszoltam a kérdését. – Nagyszerű, mindjárt értesítek valakit, te maradj csak addig itt, és ne nyúlj semmihez!
Nem is várja meg a reakciómat, magamra hagy egyedül a helyiségben.
- Ez hülye! – ugrok le a vizsgálóasztalról, de azonnal nagy szemekkel torpanok is meg. – Mi a…?
A nyakamhoz kapva sokkosan pislogok. Vékony. Sokkal vékonyabb lett a hangom. Ez már nekem sok. Őrült módjára kezdek kutakodni, feltépek minden lehetséges fiókot, szekrényt, bármit amit találok, és ha valami papírt, jegyzetet, füzetet, könyvet, bármi papír alapú írást amit észreveszek, magamhoz ragadok, és az ajtóhoz botorkálok. Nagyon nem könnyű átszokni két lábra, jóformán folyton meg kell valamiben támaszkodnom.
A tőlem telhető leghalkabban nyitom ki az ajtót, óvatosan kikukucskálok a folyosóra, és már iramodok is meg találomra az egyik irányba. Ablakot, ajtót vagy lépcsőt kell keresnem, el kell tűnnöm innen.
Valami csoda folytán nem kerget senki, és nem is nagyon állítanak meg, közben párszor majdnem sikerül orra buknom, de végül csak kijutok valahogy ebből az épületből. Muszáj visszajutnom az erdőbe, Kermack biztos tud segíteni. Kell lennie a kezemben szorongatott jegyzetekben valaminek, bárminek, amiből az a nagy behemót meg fogja tudni nekem mondani, hogy mi is történt velem, és hogy hogyan lehet ezt visszacsinálni. Kell, hogy legyen megoldásnak, mert ez így most nagyon furcsa. Közben egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán rossz ötlet volt egyből kiszökni. Nem tudom, de talán még lesz alkalmam majd máskor is, hogy belógjak.








Kinézet

Mondják, hogy kicsi a bors, de erős. Ez Vegára fokozottan igaz. A törékeny fiatal külső kemény magot rejt magába, de bármilyen erős is belül, a külcsín egy nagyjából 17 éves formának tippelhető lánykát rejt.
Dús bíbor lila hajzuhataga legtöbbször két fonatba van összefogva, de van, mikor kiengedve hagyja a vállaira és hátára omlani. Kristálytiszta égkék lélektükrei kíváncsian csillognak, unottan pislognak, vagy gyilkos tűzben égnek. Domborulatai már egész nőiesek, csípője és feneke viszont nem kifejezetten felnőttes méretű, bár lehet, hogy ő csak ilyen alkatú. Cirka 168 centijével se nagyon tűnik ki a tömegből, de bárki kérdezi, ő ugyan egy milliméterrel se kisebb 170-nél.
Öltözködését, legalábbis egyenruha címszó alapján hajlandó színben az elvárthoz viszonyítani, de ez is kifejezetten csak a színben merül ki. Öltözeteinek stílusa mind egyedi, ami a leginkább az ízlésének felel meg, ezt egyenruhájának kialakítása is tükrözi, illetve a fekete garbó, amivel a nyakát nyakékként átölelő maszkjának maradékát szereti eltakarni. Számára a törött maszk az ő csúfos vereségét szimbolizálja, és hogy elbukott.
Testén neki a lyuk kicsivel a mellei alatt, a mellkasa közepén helyezkedik el.







Jellem

Makacs és öntörvényű. Azt szereti csinálni, amit ő akar, amikor éppen akarja, de a látszattal ellentétben könnyen alkalmazkodik. Törtető motiváltsággal törekszik az erősebbé válásra, mégsem vágyott soha elérhetetlen címekre, vagy álmokra. Pusztán erősebbé akar válni, hogy magát megvédhesse, megölhesse akiket meg akar, és ő ne haljon meg. Igen, szeret ölni, imád vadászni, ezt sosem tagadta.
Könnyen elfogadja, és elfogadta a létét mindig is olyannak, amilyen éppen volt, csak sodródott az árral, kihasználva a létezés adott fázisának minden lehetőségét. Ez a jelenlegi élet, az adott lehetőségekkel és korlátokkal kell boldogulni. Talán ezért, vagy múltjának más aspektusa miatt utálja, ha akarata ellenére kényszerítik olyan életre, vagy cselekedetekre, amiket nem akar. Sokáig tartott megszereznie a „szabadságát”, nem más által, hanem saját erőből akarja elérni a céljait, erősebbé válni. A saját teste, lelke és elméje fölött csak ő rendelkezhet, amíg másnak saját akaratából engedélyt nem ad rá.
Néha eléggé nemtörődöm tud lenni, ha nagyon elunja magát, van hogy hatalmas hülyeségekre és őrültségekre is képes olyankor, így aztán olykor kiszámíthatatlan a viselkedése.
Mindezeken kívül általában életvidám lányka. Hihetetlen kettősséggel ötvöződik benne a kegyetlenség és gyilkolási vágy, illetve a jókedv és gyermeki gondtalanság. A látszat ellenére azonban korántsem éretlen kölyök a sok tapasztalat után, amiket az évtizedek, évszázadok változásai és megpróbáltatásai árán szedett magára.









Képesség(ek)

Testében természetéből adódóan savas méreg képződik, így a vére is maró hatású. Megvágva a méreg a levegőbe kerülhet a sebből kis lilás párlat formájában. Ez magától nem válik ki a szervezetéből kipárolgás vagy verejték formájában sem, így a vele való általános érintkezés egyáltalán nem veszélyes, vagy káros.
Sérülés esetén a vérével való közvetlen érintkezés viszont elhanyagolható, vagy akár súlyosabb sérüléseket is okozhat.

1-8 pont ressu: a vére másra fröccsenve irritáló hatású, bőrviszketést, kipirosodást okoz
9-16 pont: a vére marja a bőrt, kipirosodást, hólyagos sérüléseket okoz, ha nem törlik le hamar
17-24 pont: a vére azonnal marni kezdi a bőrt, hamar a húsig hatol, már a törlésre használt anyagot is bontani kezdi
25 ponttól: a vére képes a fegyverek pengéjében is kárt okozni - ha a penge hosszabban érintkezik a vérével (pl átszúrják vele/mélyebb vágás után rajta marad) a fémet is marni kezdi, az érintkezési felületen gyengül, sérülékenyebbé válik a fém





Zanpakuto

Neve: Toxikus Moly - [Polilla Tóxica]
Parancsa: Libera mi veneno! (Engedd ki a mérgem!)

Resurrección:
Ruhája helyébe egy fekete páncél lép, fekete éles karmokban végződő páncélkesztyűvel, és szárnyait visszakapja, amilyenek adjuchasként voltak neki. Ez a páncélzat tetőtől talpig szinte egybeolvad a bőrével, és azonnal magas koncentrátumban itatódik át a savval. Ez ott fut leginkább, ahol lila színű a páncél.
A formáció felerősíti a testében lévő méreg koncentrátumát, fokozza a termelődést.
Teste kicsivel nőiesebbé válik, lábai minimálisan hosszabbak lesznek, de csak annyival, hogy ez a magasságán 7 centit változtasson.




Támadások:

Méreg kiválasztódás [Selección de veneno]
 
Képes a mérgét két formában kiválasztani a szervezetéből és a levegőbe vagy a tárgyakra juttatni. Ezeknek a módjai: gáz és folyadék.

Gázalakban két módon képes használni a savat:
    * Kipárolgás a bőre alól, és/vagy szárnyához hozzáér a páncél savas részével (ahol élénk a lila, például a tenyerével), minek következtében a rózsaszín lilává itatódik át, majd ezt a mérget kiváltva elkezd a lilás levegő párologni. Nem azonnal ható megoldás, viszont zárt térben ugyanúgy veszélyes hosszútávon.
A legelején közvetlen közelről jelent veszélyt, de minél tovább aktív a kipárolgás, annál nagyobb területre terjed ki. Ez a méregféleség savas, valamennyire bénító hatású. Aki elkezdi belélegezni először kaparó érzést érez a torkában, majd egyre fájdalmasabb lesz a légzés. A bénító hatás csak egy kis zsibbadást eredményez, kellemetlenebb/kicsit nehezebb mozgást és szédülést, de a sav maróereje miatt sosincs ideje komolyabban érvényesülni, inkább amolyan melléktermék.
    * Ez veszélyesebb képesség. Nagy levegőt vesz, de nem oxigénnel tölti meg a tüdejét, hanem szervezetében a magas koncentrátumú savas anyag légnemű formájában kiválasztódik és felhalmozódik, és ezt a tömény élénk lila színű gőzt képes kifújni. Ez, mivel csak kevés oxigénnel keveredik, nagyon magas koncentrátumú, közvetlen közelről csúnyán lemarhatja a bőrt, ruhaanyagot, belélegezve viszont a legveszélyesebb, közvetlen közelről szétroncsolhatja a légcsövet.

Folyékony halmazállapotban a teste valamilyen pontján ahol ő szeretné, vagy akár az egész bőrfelületén kiválik a méreg lilás folyadékként. Ez szintén nagyon magas savtartalmú, leginkább védekezésként szereti használni, ha valaki hozzáér, vagy érintett tárgyak szétmarásához.
1 - 10 pont: a méreg marja a bőrt, hámhiányos, hólyagos sérüléseket okoz, ha nem törlik le gyorsan
11 - 20 pont: a sav azonnal marni kezdi a bőrt, hamar a húsig hatol, már a törlésre használt anyagot is bontani kezdi
21 ponttól: képes a fegyverek pengéjében is kárt okozni - ha a penge hosszabban, vagy többször érintkezik a bőrén, illetve páncélján lévő savval a fémet is marni kezdi, az érintkezési felületen gyengül, sérülékenyebbé válik a fém, hosszútávon eltörhet a penge




Méregkarom [Garras de veneno]  –

Mérgét a karmaiba koncentrálja, így sikeres támadás során képes az áldozat véráramába juttatni azt. A bénító hatás itt érvényesül csak komolyabban, a savat nem képes felhasználni, csak az ideg- és egyéb mérgeket.
Az okozott seben, és néha a karmok hegyén észrevehetőek az adott méreg színének megfelelő, hátramaradt cseppek/nyomok.

Ciánkék színű bénító mérge először enyhe zsibbadást okoz csak, később több sikeres sérülés esetén lassabb mozgást, végtagnehézséget, szédülést.
1-8 pont ressu: gyenge végtagzsibbadás
9-16 pont: erősebb zsibbadásérzés, kicsit nehezebb mozgás
17-24 pont: végtagzsibbadtság, nehezebb mozgás, tompább gondolkodás
25 ponttól: szédülés, erős zsibbadtságérzet, elnehezült végtagok, emiatt nehezebb és lassabb mozgás, tompa agy.

Megjelenik egy újfajta idegméreg vörös színben. Ezt a mérget az elején csak azután képes kiválasztani, miután legalább egyszer sikeresen meg tudta sebesíteni az ellenfelét a karmával, és azután is 50% az esélye, hogy sikerül kiválasztania a szervezetéből.
A méreg általános fájdalmat sugároz szét a testben, miközben túlingerli szerotonin-receptorokat, ami zavarodottsággal, hasmenéssel, lázzal, mozgáskoordinációs zavarokkal, halálfélelemmel, vizuális hallucinációkkal, nyugtalansággal, hidegrázással, izzadással, kontrollálhatatlan izgatottsággal, reszketéssel vagy remegéssel, rángatózással járhat. Egyénfüggő, kinél milyen mellékhatásokat vált ki, ami mindenkinél biztosan fellép, az a nyugtalanság érzés, és félelem/halálfélelem.
A méreg minden esetben általános fájdalmat sugároz szét a testben (nagyjából mintha mindenhol tűkkel szurkálnák), és emellett:

1-8 pont ressu: fellépő indokolt vagy indokolatlan idegesség, zavartság, pulzusszám megugrása
9-16 pont: erős nyugtalanság/idegességérzet, magas pulzusszám, erősödő félelemérzet
17-24 pont: erős, kontrollálatlan nyugtalanság/idegesség, erős félelemérzet, esetlegesen fellépő remegés, szédülés, izzadás, vagy más, a fent említett tünetek valamelyike
25 ponttól: Erős halálfélelem és nyugtalanság, egekbe szökött pulzusszám, remegés vagy hidegrázás, ebből fellépő némi mozgáskoordinációs zavarok/szédülés, még egyéb, fent említett esetleges tünetek.
Ezeken kívül 25 ponttól már minden esetben sikeres a méreg kiválasztása, illetve az eddig áldozaton ejtett sérülésekkel egyfajta mintát vesz a használó az ellenfelétől, és borzalmas rémképeket idéz a szeme elé (a minta alapján egy erős traumaként átélt emléket. Ha nem volt ilyen, a legközelebbi rossz emlékét, vagy legnagyobb félelmét)








Szeret-nem szeret

+ Gyilkolni/vadászni/cserkészni          - Ha megmondják mit csináljon
+ Lustulni, vagy amihez épp kedve van          - Ha kényszeríteni akarják valamire
+ VATTACUKOR!!!!          - Képmutatást, és álszentséget
+ Edzeni, a képességeit polírozni          - Shinigamik/emberek/gillianok
+ Megfigyelni a mérge fokozódó hatását az ellenfelein          - Retinaégetően pink dolgok
« Utoljára szerkesztve: 2019. Jún. 24, 01:48:17 írta Dionisia Maribell Vega »

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Dionisia Maribell Vega
« Válasz #1 Dátum: 2017. Dec. 20, 22:58:25 »
Üdvözlet, Vega Kisasszony! :hippy:

Szép hosszú előtörténetet írtál, amiben egy-két kusza mondaton kívül nem is volt hiba, az meg ennél a hosszúságnál már bárkivel megesik. A képességeket átbeszéltük, és mivel a végleges változatban szépen szintezted is a skilleket, már nincs is mibe belekötnöm. Egy szó, mint száz, az előtörténetedet ELFOGADOM!

Szint: 1.
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou

Minden képzettségedre kapsz automatikusan 1 pontot, ezen kívül további 13 pontot oszthatsz szét a képzettségeid között (részleteket ITT találhatsz), melyek a következők:
- Fegyverforgatás
- Pusztakezes harc
- Hollow képességek
- Helyváltoztató képesség
- Resurreccion
- Hierro

Ezen felül szinted után 1 pont jár Reishi kezelésre, amit a következő másodlagos diszciplínák között oszthatsz el:

  • Erő
  • Ügyesség
  • Gyorsaság
Mint minden arrancar, kapsz ingyen három darab szintednek megfelelő technikát, amiket itt tudsz beváltani.

Amint kitöltötted a profilod és bejelentetted a pontelosztásod, hozzákezdhetsz a játékhoz. Sok örömöt a karakter kijátszásához! Én már nagyon várom, hogy lássam, hova fejlődik. :3