Szerző Téma: Bogozósdi  (Megtekintve 443 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
76 500 / 90 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 50 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Bogozósdi
« Dátum: 2017. Dec. 18, 23:51:03 »
Mély levegőt vettem, hangosan dobogott a szívem, mintha csak előre jelezni akarta volna mindenkinek, hogy érkezem. Az eszemet sem tudtam, mikor izgultam utoljára ennyire, és tartottam attól, mi fog történni. Talán soha. Főként nem a saját házamban. Itthon voltam, és mégis, mint aki idegen, veszélyes helyen jár, olyan óvatosan lépdeltem. Pedig igazán nem lett volna mitől tartanom, vagyis, semmi veszély nem leselkedett rám, inkább csak aggódtam, napok óta.
A korábbi küldetésünk Hannacchannal nem éppen úgy sült el, ahogy elképzeltem, és ez nem kicsit viselte meg őt. Mintha kicserélték volna, teljesen kedvtelen volt, nem igazán beszélt, és a szobájából is csupán csak akkor jött ki, ha szolgálatba ment. Éreztem, hogy ennek jó részt én vagyok az oka, pedig semmi olyat nem tettem, ami ezt megindokolta volna, megmentettem mindenkit. >w>
Megsimogattam a kezemben tartott kis szőrgombolyag fejét, nehogy elárulja helyzetünket. Az állatok különleges érzékekkel rendelkeztek, és olyasmi is hatással volt rájuk, amit esetlegesen nem is feltételeznénk. Ezt az apróságot egyébként is különlegesnek mondta az őt kínáló árus, és ha az árát nézzük, nos az tényleg kiemelkedő volt.
Sosem beszélgettem Hannacchannal arról, szeretne-e kisállatot, de úgy éreztem, muszáj valamivel kizökkentenem jelenlegi állapotából. Képtelen voltam tovább nézni, ahogy csendes szellemként lebeg ide-oda. Mondjon bárki bármit a lelkekről, a szellem lét egészen más aspektusát képviseljük! ˘o˘ S gondoljon bármit, ez az apróság bizonyosan meglágyítja majd a szívét. :3
Megálltam az ajtaja előtt, ami még mindig csukva volt, de így is tudtam, hogy odabent van. Éreztem a lélekenergiáját, és egyébként is elárulta a testőrség, hogy már hazajött. Abban sem voltam bizonyos, evett-e már egyáltalán, de talán sikerül majd kicsalogatnom, és akkor főzhetünk is megint együtt.
Kopogás nélkül készültem benyitni, de egy pillanatig szorult a zár, és nem akart engedni. Hm… majd meg kell olajoztatni, hogy ilyesmi ne forduljon elő, nem lenne jó, ha vészhelyzetben bárki a szobájában ragadna. Végül azonban engedett, és egy nagyobb nyekkenéssel adta meg magát, de csak résnyire nyitottam, éppen, hogy a kis pajtásom be tudjon rajta szökkenni.
Óvatosan terelgettem a szobába, és vártam a reakciót, a résen keresztül figyelve, csendesen állva. Nem akartam csak úgy berontani, nem is igen tudtam, mit kellene mondanom, hogyan kezdhetnék neki ennek a beszélgetésnek. Még azt sem tudtam, mit rontottam el. Az esetek többségében mindig értettem, mi a gond, és ha kellett, bocsánatot kértem, de most, még csak elképzelésem sem volt.
- Bolyhos barát vagyok, szeress! *o* – Dünnyögtem elvékonyított hangon, mintha csak a kis szőrgolyó mondta volna, remélve, hogy ezzel felhívom figyelmét arra, hogy egy szuper édes szeretetgombóc épp megtámadni készül. – Hannacchan… úgy gondoltam, hogy talán vele beszélgetnél kicsit. – Vettem erőt végül magamon, és beléptem a szobába, ahol leguggoltam a kiskutya mögött.
Nem tudtam, miként fog reagálni, féltem, hogy nemes egyszerűséggel csak hátrébb vonul, vagy ami még rosszabb, rajtam fejleszti tovább kidou tudását. Ugyanakkor bíztam benne, hogy szeretne velem beszélni, hogy ő is érzi, hogy a jelen állapot tarthatatlan, és rossz. Leültem a földre, és csak figyeltem, vártam, hogy a kölyökkel szemezve kicsit közelebb csalogassam magamhoz húgomat. Arra az időre emlékeztetett, amikor még minden alkalommal elkerültek, és azt nem szeretném visszahozni.
- Elárulod nekem, mi a baj? Had segítsek… – Érdeklődve pillantottam felé, csak árnyéka volt önmagának, és ez nagyon nem tetszett.

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Biológia – és Kémia részleg vezetője

Shinigami

12. Osztag

*

Szint: 13.

Lélekenergia:

60% Complete
73 500 / 75 000

Hozzászólások: 133

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 30 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#B790C6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #1 Dátum: 2018. Jan. 01, 22:31:07 »
Csukott szemmel fekszem az ágyamon és igyekszem csak lenni, bár belegondolva abba, hogy létezem, már minden megdőlt. Ha csak egy pillanatra nem figyelek a gondolataimra, vagy elszundítok, máris bekúszik a szemem elé a kép, amit akkor és ott, abban a toronyban, kastélyban vagy miben láttam. Tulajdonképpen tökéletesen lényegtelen, hogy mi volt az, csak az fontos, ahogy végződött, mármint végződhetett volna.
Napok, hetek óta nem alszom, ahogy elveszem a szemem elől a kezem és a plafont kezdem vizslatni, akaratlanul is, de majdnem elnyom az álom. De nem akarok aludni. Nem akarom újra élni megint az egészet. Az édesapám halálát már végig néztem párszor, és már a bátyámét is. Mert attól, hogy valami furcsa oknál fogva feltámadt még meghalt. Előttem. Ezt pedig megint csak megnéztem már párszor TwT. Azonban olybá tűnik, hogy a szervezetemnek szüksége van az alvásra, mert láthatóan sehogy sem tudom megakadályozni a dolgot. Mégis, valahol az ébrenlét és az álom között figyelmes leszek valamire egy kattanásra. Az ajtó felől jön, ami pedig zárva van, eredetileg :|. Nem is foglalkozom többet a dologgal, nincs rá erőm egészen addig, meg valami rám nem ugrik és meg nem nyalja az arcomat.
Kislányokat meghazudtolva sikítok, miközben ülésbe tornázom magam és a felhoz kúszok. Ötletem sincs, hogy mi lehet ez és majd majdnem letámadom szegényt egy kisebb kidouval, mikor észreveszem, hogy mivel van dolgom. Egy kutya o.O? Hogy kerül ide? Az ajtó elv… a kattanás :|. Nem hittem, hogy lesz bárki is, aki feltöri, azt hittem, hogy a családom és a testőrség minden tagjának maximálisan egyértelmű, hogy a zárt ajtó azt jelenti, hogy mindenki hagyjon békén. Ezért nem is figyeltem a lélekenergiákat, és most sem volt rá szükség. Egyből megismertem a kutyus „hangját”. Nem válaszoltam neki, inkább csak sóhajtottam és az ölembe húztam az állatot, majd a buksiját kezdtem simogatni. Nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e a látogatónak vagy sem, tulajdonképpen semmit sem éreztem :S. A kutyus mindenesetre hálás kisállatnak tűnt, mert egyből elhelyezkedett, hogy a lehető legjobban kiélezhesse a simogatást.
Nem akarok semmit se mondani, nem sok kedvem van beszélni, hogy őszinte legyen. Nem csak vele, igazság szerint senkivel sem. Most se akarok válaszolni, csak nézek rá, feltehetően üres tekintettel. Pontosan úgy. ahogy érzem magam. Bár, ahogy a szemben lévő ajtó tükrébe pillantok, meg kell állapítsam, hogy végtelenül szánalmasan nézek ki. Gyűrött egyenruha, kócos haj, végtelenül mély karikák a szemem alatt és furcsa, kifejezés mentes tekintet. Igen, ez egészen biztosan a szánalmas szinonimája. Megint csak sóhajtok, miközben rendületlenül simogatom a kutya buksiját.
- Feltörted a szobámat – mondom neki, tökéletesen figyelmen kívül hagyva, hogy kérdezett, vagy mondott is valamit. Egyelőre még nem tartok ott, hogy erről akarok beszélni, beszélni se akarok, hogy őszinte legyek, de mégsem ülhetünk itt farkasszemet nézve, néma csendben. Annyira pedig ismerem a bátyámat, hogy tudjam, nem fogja csak úgy ennyiben hagyni. – Ha be van zárva az ajtó, az azt jelenti, hogy nem vagyok kíváncsi senkire és semmire :/ - teszem még hozzá, hogy egész biztosan felvilágosítást adjak neki arról, mire is való a zár funkciója, amit ő maximálisan figyelmen kívül hagyott. Jó, tudom, hogy ez feltehetően szándékos volt, de ez van.
- Te – nézek rá először egyenesen, mióta bejött a szobába. – Te vagy a probléma TwT – gyűlnek könnyek a szemembe és sírom el magam. Eddig hittem azt, hogy szánalmas vagyok? Tévedtem. Most lettem igazán szánalmas.

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
76 500 / 90 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 50 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #2 Dátum: 2018. Jan. 02, 09:11:35 »
Nem szerettem volna megijeszteni, de képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyodjak el arra, ahogy megrémült az apró állattól. Természetesen semmi kétségem nincs afelől, hogy egy napon ez a szőrcsomó akkorára nő majd, hogy valóban megrémiszti azokat, akik illetéktelenül, vagy számára nem tetsző módon próbálják megközelíteni húgomat. Azonban egyelőre csupán egy kisebb gombolyagnyi nyál és puha, fekete szőr volt, két gombszemmel.
Viszont az egyáltalán nem tetszett, ahogy Hannacchan kinézet, és láttam rajta, hogy ez nem csupán az elhanyagolt külseje, ó nem… Összefacsarodott a szívem, ahogy végigsiklott rajta tekintetem, valahogy azt éreztem, ha nem is szándékosan, de én tettem ezt vele. Az én hibám, hogy rosszul érzi magát, hogy képtelen enni, és beszélni sem hajlandó velünk. A hajamba túrtam, hogy megfékezzem kezeimet, amik önkéntelenül is legszívesebben felkapták volna, hogy erőnek erejével rántsák vissza a valóságba, tömjenek belé némi ételt, majd kedvesen álomba ringassák. Nem volt rossz a szándék, csupán tisztában voltam vele, jelen pillanatban mit sem érek az erőszakos viselkedéssel… ahogy semmilyen más esetben sem érnék.
Úgy tűnt, legalább a kiskutyát örömmel fogadta, mert egyből simogatni kezdte, bár ez semmit nem jelentett az én szempontomból, hisz még csak rám sem nézett. Jól ismertem ezt a fajta hadviselést, ha úgy tesz, mintha nem volnék itt, egy idő után majd feladom, és elmegyek. Azonban tudhatná, hogy én az a shinigami vagyok, aki makacsságban felveszi vele a versenyt, Mizushimák volnánk mind ketten, ráadásul egy vérből valóak. Sőt, lehet némileg túl is teszek rajta, közel hatszáz évnyi előnyöm van abban, miként keserítsem meg csökönyös viselkedésemmel azok életét, akik még mindig hisznek benne, hogy egy-egy dologtól eltántoríthatnak.
Kijelentésére csak zavartan az ajtóra pillantok, elvégre fel sem merült bennem, hogy az zárva lenne. Megvakartam fejem tetejét, azt hittem, hogy simán csak kicsit be van ragadva, nem kívántam rátörni, vagy ilyesmi, semmi esetre sem. Bár, ha annyira zavartam volna, bizonyos voltam benne, hogy azt már a tudtomra adta volna, ha nem szavakkal, hát egészen másképpen. Legyen bármennyire is lehangolt, ha szeretné, képes érvényesíteni az akaratát, ebben szemernyi kétségem sem volt.
- Én nem senki vagyok… – Igyekeztem mosolyogni rá, de nem igazán ment, nem voltam jó abban, hogy a családom előtt megjátszam magam.
Ahogy rám nézett, láttam a fájdalmat a szemében, és úgy éreztem, szinte maga alá temet az egész, mint egy hatalmas árhullám, ami nem csupán elsodor, de a mélybe ránt. Önkéntelenül húzódtam hozzá közelebb, mégis hogy hagyhatnám ilyenkor magára? Bármit képes lettem volna megtenni, hogy jobban érezze magát, hogy ha ránézek, visszanézzen rám, tényleg ő nézzen vissza.
Nemes egyszerűséggel a kutyával együtt vettem az ölembe, fejét a vállamra húzva, a haját óvatosan simogatva ringattam nyugtatólag. Aggasztóan törékenynek és könnyűnek tetszett alakja, mintha szép lassan elfogyna idebent, és már csak mutatóban jelenne meg. Visszafojtottam a kikívánkozó káromkodást, és csak azzal foglalkoztam, hogy némiképp megnyugodjon, nem szerettem, amikor sírt, attól én is szomorú lettem.
- Nincs semmi baj… – Suttogtam halkan, mintha csak magamat győzködném a dologról. – Itt vagyok veled, és minden rendben lesz, oké? Hiszen legutóbb megígértem, hogy vigyázok rád, és ez mindig így lesz, minden egyes pillanatban, amíg nagyon-nagyon öreg nem leszek… vagy még azután is. – A hátát simogattam, éreztem lélegzetvételét, és reméltem, hogy lassan képes lesz megnyugodni. – Sajnálom, ha máshogy érezted, de tudnod kell, hogy nem hagylak magadra, Hannacchan, sose tennék ilyet… Amíg képes vagyok rá, mindig itt leszek, mindig hazajövök hozzád. – Lehajoltam, és megpusziltam a feje búbját.
Nem tehettem a történtekről, sose lesz teljesen veszélytelen a munkám, ahogy az övé sem, bár vele ellentétben az egészségem miatt legalább nem kell aggódni. Mélyet sóhajtottam, úgy éreztem, mintha éveket öregedtem volna abba, hogy sírni látom, hogy így látom. Az én feladatom az, hogy a családom számára ne csupán anyagi, de érzelmi biztonságot is nyújtsak, és Hannacchan legalább annyira igényli ezt, mint a gyerekek. Kicsit lazítottam az ölelésen, mert a köztünk rekedt kutya mocorogni kezdett, így lepillanthattam a lány arcára, majd balommal megtöröltem a szemét.
- Mindig, érted? ^-^ – Mosolyogtam le rá melegen, ezúttal szívből ment.
Nem azért, mert boldog voltam, azért mert neki szüksége volt rá, rám volt éppen szüksége, és arra, hogy bízhasson. Sose hagynám cserben, reméltem, hogy ezt ő is tudja, és elhiszi. Nem akartam akkor sem felelőtlenül viselkedni, meg akartam védeni, őt, és a többieket, mert abban a pillanatban csak erre futotta…

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Biológia – és Kémia részleg vezetője

Shinigami

12. Osztag

*

Szint: 13.

Lélekenergia:

60% Complete
73 500 / 75 000

Hozzászólások: 133

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 30 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#B790C6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #3 Dátum: 2018. Febr. 24, 21:55:28 »
Szorosan ölelem magamhoz a kutyust, aki az arcomat nyalogatja. Aranyos állat volt, láthatóan még csak egy aranyos kölyök. Ő lekötötte a figyelmemet, nem úgy mint Shuu, akik igyekeztem a lehető, legjobban kizárni. Elég volt minden egyes elalvás pillanatában újra és újra látni, amint megölik. Nem tudtam, még most sem, hogy hogyan is élhet. Szinte lehetetlen volt azok után, mégis itt volt. Nem csak egy délibáb, amit a beteg elmém vetített ki elém, hiszen – ha jól tapasztaltam -, akkor másik is látták és kommunikáltak vele. Csoportosan pedig csak nem egyszerre bolondult meg a család és a Tiszta Lelekvárosa. Szóval igen, biztosan élt. De ettől függetlenül még nem tudtam mit kezdeni a rémálmokkal és a haraggal, amit éreztem.
A megjegyzésére mindenesetre nem mondtam semmit. Nem a mondandóm lényegére reagált és nem is azt, amit ilyenkor elvárna az ember. Nem az volt a lényeg, hogy senkinek tituláltam, hanem az, hogy betört a szobámba. Lehet, legközelebb egy kidou pajzsot teszek az ajtó elé, annak a jelentését talán már sikerül megérteni… mindenkinek :|.
Mikor elerednek a könnyeim és érzékelem, hogy Shuu közelebb jön, megpróbálok távolabb csúszni tőle, olyan távol, amennyire csak lehet, de nem megy, nem hagyja. Azzal pedig maximálisan tisztában vagyok, hogy semennyire sincs erőm vele ellenkezni. Tehát inkább csak hagyom magam, hagyom, hogy megtörténjen.
Csendben, rendíthetetlenül simogatva a kutyust hallgatom, hogy Shuu mit mond. A szavai nyomán próbálok érezni valamit, bármit is, de… furcsa, nem igazán akar sikerülni, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellene. Nem is válaszolok egyből, igyekszem feldolgozni és emészteni a hallottakat. Igyekszem valami érezni, de egyszerűen nem megy. Olyan végtelenül tompának és üresnek érzem magam.
- Nem hiszek neked – felelek csendes, miközben a fejem a bátyám vállán nyugszik. Felemelhetném, de jó ez így, meg, nem is igazán van hozzá kedvem. – Most ezt mondod, de múltkor ez érdekelt a legkevésbé. Hősködi akartál, mindig azt akard. Mond… olyankor gondolsz egyáltalán arra, hogy van családod? Emberek, akik haza várnak? Néha, eszedbe jut, hogy ne a saját kényed-kedved szerint cselekedj, ahogy „vicces”, hanem ésszel? – teszek fel pár egyszerű és szerintem logikus kérdést. Mert bármit is mond és mondott Shuu a múltkori viselkedése nem ezt bizonyította. Hanem ennek ellenkezőjét. Szeretnék, őszintén mondom annyira nagyon szeretnék, de egyszerűen nem megy. Azt hallottam, amit hallani szerettem volna, mégsem jó. Normális ez? Nem… nem hiszem… nem tudom, már semmit sem tudok, igazából.
- Gondoltál arra, milyen lehet nekem végig nézni a te halálodat is apáé után? – kérdezem halkan, nagyon halkan, már-már suttogva hosszú hallgatás után. Mert azt hiszem, hogy ezzel van itt a fő gond – már a halál mellett ugye -, hogy végig kellett néznem megint. Mert a családom férfitagjainak valahogy luxus magukra vigyázni. Mintha olyan nagy dolog lenne a felesleges hősködés és erőfitogtatás kihagyása és a – remélhetőleg létező – agy használata. – Én… én nem akarom, hogy te is meghalj, annyira, annyira mérges vagyok rád – teszem még hozzá, és azt hiszem, hogy pontosan ez az a pont, ameddig tartani tudom magam. Mire észbe kapok, az egyik kezemmel a kutyát, a másikkal a bátyám nyakát ölelem és zokogok. Zokogok, mint egy kisgyerek. Igazság szerint, pontosan úgy is érzem magam, mintha nem is százhatvan, hanem csak fele annyi idős lennék. Mintha csak egy oktondi gyerek lennék, nem pedig egy shinigami, aki a tizenkettedik osztag egyik részlegvezetője.

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
76 500 / 90 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 50 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #4 Dátum: 2018. Febr. 25, 18:26:26 »
Továbbra sem vett rólam tudomást, és ez fájt. Persze, nem voltam tökéletes, ki is lehetne az? Azonban egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyesmit érdemelnék, bármit is tettem. Biztos vagyok benne, hogy valamit elkövettem, hogy haragszik, de ilyen súlyos hibát vétettem volna? Mikor és mégis mit? Megéri ezért saját magát is büntetnie? Bár persze ez tökéletes módja, hogy engem is elmarasztaljon, azonban helytelennek tartom, hogy erre ő maga is rámenjen. Akkor inkább csak a tűk, vagy a kiabálás, vagy valami ilyen Amatsujis dolog, bármit kitalálhat. :/
Nem engedtem, hogy elhúzódjon, szorosan fogtam, de nem erősen, féltem, hogy összetörik, olyan könnyű volt. Túl könnyű. Rövid idő alatt abba is hagyta az ellenkezést, azonban nem volt időm a pillanatnyi győzelemnek örülni, és nem is éreztem, hogy lenne igazán miért. Éreztem, hogy szomorú. Nem csupán láttam, egyszerűen éreztem a csontjaimban, sugárzott belőle, ahogy hozzám simult, és ettől összeszorult a mellkasom.
Ostorcsapásként ért a kijelentése, de nem hibáztathattam, csak lehunytam a szemem. Ő valóban egészen más szemszögből nézte végig a dolgokat, értettem az álláspontját, ugyanakkor mégis olyan volt, mintha szemellenzőt viselne. A fájdalmát értem, de a sérelmét… Mintha haragudna apára, amiért meghalt, holott ez nem olyan természetes ellenes, nem volt már fiatal, ahogy én sem vagyok, és ezt el kell fogadnia. Persze, megtehetjük, hogy úgy teszünk, mintha örökké élnénk, és a halál nem lenne része az életnek, de az hazugság, és önámítás volna. Tőle pedig ilyesmit hallani… annyira mérgesnek éreztem magam, azonban visszafojtottam, és mély levegőt vettem.
- Hannacchan, szerinted hősködni akartam? – Kérdeztem csendesen, a hátát simogattam, mint egy nagy gyereknek. – Azt hiszed, hogy azért kockáztattam az életem, hogy ezután Seireitei utcáin ünnepeljenek, vagy megdicsérjen a Negyvenhatok tanácsa? Ilyen shinigaminak tartasz?
Rosszul esett, hogy azt feltételezte, ez egyedül felszínesség, és magamutogatás volt. Nem érdekelt, ha idegenek így vélekedtek róla, hogy alkalmatlannak tart bárki más arra, hogy vezető legyek, vagy irányítsam az alám tartozó tiszteket. De neki tudnia kellene igazából miért teszem azt, amit megteszek, neki mélyebbre kellene látnia másoknál.
- Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy te is ott vagy, és ha nem teszek valamit, bajod is eshet, érted ezt? Senki nem számított, csak te. – Mély levegőt vettem. – Képtelen vagyok nem a biztonságodra gondolni, még ha ez azt is jelenti, hogy én megsérülök. Mert érted meghalnék. – Nagyon komolyan beszéltem hozzá, őszintén, mint kevesekkel.
Aztán pár percig csak ringattam, mert nekem is meg kellett kicsit nyugodnom, hogy ne kiabáljak, nem szerettem volna veszekedni, most nem. Bár másképpen láttam a dolgokat, ettől még nem ő lesz hibás, vagy a nézőpontja, csupán az indokaimat nem értette még. A vállának döntöttem a homlokomat, úgy próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit is szeretnék neki mondani.
- Hannacchan… ami apával történt, az nem a te, vagy az ő hibája. Csodálatos élete volt mellettetek, és előtte is, nem hiszem, hogy bármit is bánt, amikor elment. – Emeltem fel a fejem, és egy pillanatnyi szünet után folytattam. – Sokkal idősebb vagyok nálad, és a Gotei Juusantai nem éppen életbiztosítás. Nem vagyok örökéletű, egyszer meg fogok halni. Nem mostanában tervezem, de így lesz. És ha te ennyire mérges vagy, gondolhatod, én hogy érzek akkor, amikor elutasítod, hogy megpróbáljanak téged meggyógyítani… – Magamhoz öleltem, szorosan tartottam, éreztem a könnyeit a bőrömön, szinte égettek, utáltam, amikor sírt.
Felnyaláboltam, és könnyed mozdulattal álltam fel, majd vele és a kutyával együtt a konyha felé vettem az irányt. Egyáltalán nem zavartattam magam, biztos voltam benne, hogy jó régóta nem evett semmi tartalmasat, és most nem tiltakozhat, ha kell, megetetem, mint egy makacs gyereket. >w> Senki nem volt a közelben, így csak letettem egy kényelmesebb ülőalkalmatosságra, és elé térdeltem.
- Főzök neked valamit, amit meg kell enned, nem fogadok el nemet. – Jelentettem ki csendes hangon, majd megpusziltam a homlokát. – Vigyáznod kell neked is magadra, és ésszerűen viselkedni, ha mások fejéhez szeretnéd még vagdosni, mennyire nincsenek tekintettel rád. Ne hagyd, hogy a családod aggódjon miattad. Melletted szeretnék lenni még hosszú-hosszú ideig, hogy meggyógyulj, hogy lássam, ahogy saját családot alapítasz, és anyuka leszel, és úgy tervezem, ezt a kis szőrgombolyagot a kérők halálos ellenségévé neveled… – Felegyenesedtem, majd a hűtőt kinyitva zöldségeket, és némi húst vettem elő, hogy valami könnyű, de tartalmas levest főzzek. – Mit gondolsz, kössünk alkut? – Vetettem fel, miközben a húst kezdtem aprítani.

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Biológia – és Kémia részleg vezetője

Shinigami

12. Osztag

*

Szint: 13.

Lélekenergia:

60% Complete
73 500 / 75 000

Hozzászólások: 133

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 30 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#B790C6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #5 Dátum: 2018. Márc. 10, 23:09:31 »
Valahol mélyen, már-már mordori mélységekben tudom, hogy a mondandóm egy része bántó volt számára és feltehetően nem is esett jól neki. De ezzel nem tudok mit tenni >w>. Shuu kérdezte azt, hogy mi a baj, én csak őszintén válaszoltam a kérdésére. Még akkor is, ha nem feltétlen ezt, vagyis inkább ezeket a válaszokat várta tőlem. Bár… nem tudom, hogy volte. vagy van-e ebben a szituációban olyan, hogy „elvárt válasz”, de most nem tudom. Nem akarok vele foglalkozni, nem is tudok. Csak refelxszerűen válaszolgatok. Kimondom az első dolgot, ami az eszembe jut. Mint valami ösztönlény. Ámbátor… jelen pillanatban nem is mozgom magasabb szinten, mint egy ilyen lény. Sőt… ha azt veszem figyelembe, hogy mennyi életfunkciót látok el, akkor, tulajdonképpen még én vagyok hátrányban :/.
- Én… - nem tudom befejezni a mondatot, a választ a kérdésére, mivel nem tudom mi a vége. Át kéne gondolnom a választ, alaposan, ezt tudom. De egyszerűen nincs erőm gondolkozni. – Nem tudom – rázom meg a fejem. – Most nem az volt a kérdés, hogy milyen shinigaminak tartalak, hanem az, hogy mi a baj. Ez a baj, hogy akkor és ott én így láttam a dolgokat >////> - felelem, miközben végtelenül fáradtnak és lestrapáltnak érzem magam. Nincs kedvem ehhez, meg úgy semmilyen beszélgetéshez se. Ha lehetne, akkor pihennék, de annak nem lenne jó vége. Ezt már bombabiztos tapasztalatból mondhatom. Ahogy azt is, hogy Shuut se fogom tudni elküldeni Talán nem is akarom annyira. Talán. 
- Nem voltam ekkora veszélyben - suttogom a felsőjébe, teljes meggyőződéssel, még akkor is, ha tudom, hogy ez szemen szedett hazugság. A legnagyobb, amit csak mondani lehet. - Amúgy is, az én életem nem ér annyit - teszem még hozzá, hiszen ő pontosan tudja, hogy mi a helyzet velem. Hogy feltehetően hamarabb fogok meghalni, mint Shuu. Pontosan ezt figyelembe véve nem kellett volna ezt csinálnia. Nem érte meg. Azt viszont még így, ebben az állapotban is tudom, hogy Shuu nem így gondolja, sose fogja így gondolni, ezt tudom. Még akkor is, ha bárki mást megkérdez, az pontosan azt fogja neki mondani, amit én. Még úgy is, hogy nem tudnak a betegségemről. Ő a családfő, ő a prioritás, ennyi. Hm… ezt a konkrét gondolatot azt hiszem, hogy az Amatsuji részemtől örökölhettem :S.
Örültem, hogy ez után nem mondott egyből semmit, bár az meglepett, ahogy a vállamnak hajtotta a fejét. Nem számítottam ilyesmire. Mégis, az a kezem, amelyikkel nem a kutyust tartottam automatikusan kezdte el simogatni a fejét. Még csak gondolkodnom sem kellett ezen a mozdulatot, magától jött és természetesnek hatott. Megszólalni azonban én sem szólaltam meg, nem igazán tudtam volna, hogy mi mást is mondhatnék még azon kívül, mint ami elhangzott tőlem. Ez a nyugodt, kissé lebegős állapot azonban nem tart sokáig, ugyanis Shuu megemeli a fejét és egyenesen a szemembe néz, olyan kifejezéssel, hogy nem tudom elszakítani a tekintetem. Pedig szeretném. Nem biztos, hogy hallani akarom a mondandóját.
- Tudom, nagyon jól tudom, hogy a Gotei nem életbiztosítás és hogy senki se tehet apa halálról. De ez még nem jelenti azt, hogy a saját butaságod miatt csak úgy meghalhatsz előttem, miattam. Értsd meg, hogy - előreláthatóan meglehetősen rövid életem során - nem szeretném végig nézni egy családtagom halálát sem - felelem, majd tartok egy kis szünetet. Tudhattam volna, hogy előkerül ez a téma. Ha jobban belegondolok, elég evidens volt, mégse voltam rá igazán felkészülve. Össze kellene szednem a gondolataimat, de… nem megy. Bárhogyan is próbálok összpontosítani, nem megy. - A kettő nem ugyanaz - mondom végül azt, ami elsőre az eszembe jut, túl fáradt vagyok a szelektáláshoz. -, én… gyógyíthatatlan beteg vagyok, előbb vagy utóbb, de bele halok. Te egészséges vagy, ha vigyázol, még háromszáz év simán előtted lehet - mosolygok rá erőtlenül. Meglep, mikor megemel, de nem szólok, vagy csinálok semmit. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy tiltakozzak, vagy bármit is tegyek az ellen, amire készül, így inkább a vállára hajtom a fejem. Akaratlanul is, de elmosolyodom, mikor a konyhában kötünk ki. Kicsit nosztalgikus a helyzetet tekintve, valahogy az első találkozásunkra emlékeztet.
- Nem vagyok éhes >__> - suttogom halkan, de mivel csend van, szinte biztos vagyok benne, hogy tisztán érti azt, amit mondtam. Most talán már nem hiszi, de nem makacskodni szeretnék, egyszerűen csak nincs étvágyam. Tény, már napok óta, de ez most lényegtelen. - Én… - nem tudok neki mit mondani, próbálok, kétszer, háromszor is neki futok, de szerűen nem megy, így inkább megszorítom a vállát és megrázom a fejem, hogy ezt most inkább hagynám. - Milyen alkut? - kérdezem végül érdeklődve. Ugyan van tippem, hogy mire gondolhat, de tőle szeretném pontosan hallani.

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
76 500 / 90 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 50 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #6 Dátum: 2018. Máj. 31, 22:46:49 »
Tudtam, hogy most nincs olyan állapotban, hogy tisztán gondolkozzon, hogy szomorú, és ennek alávet minden észérvet, legyen az az övé, vagy az enyém, de akkor is, nem hihette ezt rólam. Képtelen voltam elfogadni, hogy a saját húgom úgy tekintsen rám, mint aki szórakozásból kockáztatja az életét, csak azért, mert az jól néz ki, vagy menő. Rengeteg dolgot teszek azért, mert szórakoztató, vagy azért, mert tiltanak tőle, de minden pillanatban gondolok a saját, és mások biztonságára. A családoméra pedig még ennél is jobban ügyelek, éppen ezért neki tudnia kellene, mi történt akkor és ott.
- De akkor és ott nem ez történt, érted? Semmi bajom nincs, itt vagyok melletted, és legnagyobb bánatodra, azt kell mondjam, hosszú távú terveim vannak azzal kapcsolatban, hogy itt is maradjak. – Megpusziltam a homlokát, és még szorosabban tartottam. – Nem érdekel, mások mit gondolnak rólam, csak az számít, hogy ti, a családom tudjátok, értetek megtennék bármit. Bármit, érted?
Komolyan gondoltam, mindenre kész voltam. Kétszáz éve, és most is. Neki ezek nem ugyanazt jelentik, mint nekem, az akkori indokaim mások voltak, de ugyanúgy csak az vezérelt, hogy mindenkit biztonságban tudjak, és ezt most is így akarom. A család vezetését is ezen okból vállaltam el, de tudom, hogy arra más is alkalmas lehet, arra viszont nem feltétlenül, hogy megvédjen mindenkit. Nekem kell ezt megtennem, ezt akarom csinálni, még ha Hannacchan most nem is ért ezzel egyet.
- Dehogynem… megint a karjaimban hoztalak haza. – Mondtam csendesen, nem ez volt az első, és sajnos valószínűleg nem is az utolsó eset. – Ezt pedig nem is akarom még egyszer hallani. – Simogattam a haját, mintha ezek a hipnotikus mozdulatok segítenének belétáplálni, amit mondok. – Nekem mindennél többet ér a te életed, fogd már fel végre. Ha választhatnék, hogy egy nappal te élj tovább, vagy én egy évszázaddal, azt választanám, hogy te élj. Mert a szeretet nem ésszerű, és nem kifejezhető fontossági sorrendekkel, családfői rangokkal, egészséggel vagy betegséggel. A húsom és vérem vagy, ha hagynálak meghalni, milyen szégyenletes báty volnék?
Hiroshi meghalt, mert nem voltam itt, apa meghalt, mert beteg volt, és még annyi barát, családtag… megszámolni is sok lenne, hát még felfogni! Éppen ezért voltam képtelen elfogadni azt, amit Hannacchan olyan könnyedén kezelt már. Harcolnia kellene, és mindent megtenni, mert igenis van az a holnap, amiért érdemes.
Csak hagytam, hogy megnyugodjon, és engem is átjárt a békés, pihentető érzés, ahogy a hajam simogatta. Arra az időre emlékeztetett, amikről nem látok képeket, ha visszagondolok, csak az a különös, meleg érzet van meg, édesanyám érintése, a mindent betöltő boldogság. Sok minden történt, rengeteg szép emlékem van, de az a melegség, azt hiszem ilyet képtelen a családtagjaimon kívül más adni.
- Szerintem nem tettem butaságot, egyszerűen a legjobb tudásom szerint harcoltam azért, hogy épségben megússzuk a dolgot. – Jelentettem ki csendesen, nem hozzátéve, hogy bármikor előfordulhat ugyanígy, hogy a legjobb tudásom, a legerősebb támadásom egyszerűen nem lesz elég ahhoz, hogy legyőzzem az ellenfelem. – Nem vagy gyógyíthatatlan, egyszerűen csak feladtad, és úgy teszel, mintha ezt mindenkinek el kellene fogadnia, és ezzel hoztad volna a legjobb döntést. Had áruljam el, hogy messze nincs igazad.
Sose fogom elfogadni, hogy nincs módszer arra, hogy visszafordítsák az állapotát. A halálból hoznak vissza shinigamikat, őt pedig megmérgezték, nem pedig eltörölték a létezését, egyszerűen csak belefáradt. Amit persze értek, biztos sok mindenen ment keresztül akkoriban, azonban ez nem ok arra, hogy feladja, és egyszerűen meghaljon. Nem, és kész.
- Nem baj, akkor is meg kell enned! – Szögeztem le, majd letettem a padra, és a hűtő felé fordultam, hogy kivegyek pár hozzávalót. – Mutass jó példát a szőrgombócnak, neki sem árt ennie pár falatot. – Böktem a kiskutyára, majd gyakorlott mozdulatokkal felaprítottam a húst és a zöldségeket, amiket egy nagy fazékba téve kezdtem el főzni. – Hm… valami egészen különlegesre! ^w^ – Fordultam vissza, majd leültem mellé. – Adj nekem egy évet, ha ez alatt nem vagyok képes meggyógyítani, feladom, és többet nem hozom fel! Én pedig megígérem, hogy sokkal, de sokkal jobban fogok vigyázni magamra, sőt, még azt is hagyom, hogy a testőrség kísérgessen. – Ez egészen nagy áldozat tőlem, sose voltam oda azért, hogy folyton a sarkamban legyenek, de bármit megteszek azért, hogy jobban legyen. Semmi sem tarthat vissza, még az sem, hogy egy kicsit kényelmetlen esetleg a dolog. – És, tudod már, hogy milyen nevet adsz a kölyöknek? :3 – Tereltem el a témát, miközben felálltam, hogy a főzésre koncentráljak kicsit.

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Biológia – és Kémia részleg vezetője

Shinigami

12. Osztag

*

Szint: 13.

Lélekenergia:

60% Complete
73 500 / 75 000

Hozzászólások: 133

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 30 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#B790C6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #7 Dátum: 2018. Jún. 08, 23:25:30 »
A kérdésre csak bólintok, nem mondok semmit, pedig tudtam volna és akartam is, de nem láttam értelmét. Minek? Mind a ketten másképpen éltük meg azt, ami akkor és ott történt. A saját igazunk pedig hiába próbáljuk megértetni a másikkal, úgy tűnt, hogy nem igazán akart sikerülni, ragaszkodtunk a saját verziónkhoz. Mondjuk mit csodálkozom? Mizushimák volnánk mind a ketten, fő erényünk pedig a makacsság.
Jól esett, ahogy a fejemet simogatta, túlságosan is jól. Ahogy behunytam a szemem, picit olyan érzés volt, mintha nem is a jelenben, hanem a múltban lettem volna. Egy olyan időben, amikor még nem gondolkodtam azon, hogy mennyire fontos, vagy nem fontos az élet. Egy olyan időben, amikor minden egyszerű volt és boldog. Ha nem is sokáig, de pár rövid pillanatra igyekeztem belesüppedni ebbe az érzésbe, hogy erőt merítsek ahhoz, ami következik.
Nem válaszoltam egyből Shuu szavaira, hagytam, hogy egy kis csend álljon be a szobában. Kellemes csend, amiben összeszedhettem a gondolataim sok órányi ébrenlét után. Ezt kissé nehéz volt, határozottan dekoncentrált voltam és a gondolataim ezer, meg egy felé száguldoztak.
- Én is szeretlek, bármit is mondok, vagy bármennyire is haragszom. Szeretni mindig szeretlek, hiszen a bátyám vagy ^w^ - varázsolok mosolyt az ajkaimra. Szerencsére ez jól megy, kiválóan tudok akkor is mosolyogni, ha éppen nincs kedvem, vagy nem vagyok jól. Főnemes vagyok, kiváló gyakorlatom van az ilyesmiben. - Nem is lennél szégyenletes. De Shuu, kérlek, ne mindig tégy így. Ha nem küldetésen vagyunk, hanem… hanem - nyelek egy nagyot, még nekem is nehezemre esik kimondani azt, amire készülök, pedig én mér régen elfogadtam a tény, hogy így lesz -, hanem már haldoklom, akkor hagyd annyiban.  Eljön majd az idő, amikor el kell engedned. Én... én nem akarok a kelleténél többet szenvedni. Megígéred nekem, hogy így lesz?  - kérdezem reménykedve, miközben kitörlöm a könnyeket a szemből, amik időközben gyűltek bele. Tudom, hogy most valami olyasmit kérek tőle, ami nehéz és teljesen az elvei ellen van, de tényleg ezt szeretném. Bármi is van, bárhogyan is alakulnak a dolgok, soha nem szeretnék azért szenvedni és gépek, meg a negyedik osztag fortélyai által életben maradni, mert a családom nem tud elengedni. Az már nem élet lenne, hanem vegetáció. Azt pedig nem szeretném. Nem szeretnék évekre, vagy akár évszázadokra bezárva lenni egy már működő képtelen testbe. Nem akarok többet szenvedni. Nem volt már így is elég? Tudom, hogy ez passzív eutanázia és nem tudom Shuu mennyire van e mellett vagy ellen, de remélem, hogy legalább fontolóra veszi a kérésem és nem utasítja el egyből.
- Feladni? - kérdezem, miközben tovább simogatom Shuu haját és kinézek az ablakon. Azonban nem az ablakom előtt lévő fákat és virágokat látom magam előtt, hanem azt a megannyi sikertelen kísérletet, ami annak érdekében történt, hogy meggyógyuljak. Én, Akira. Mind a ketten megpróbáltuk, de semmi eredménye nem volt. Csak hamis remények, melyek rövidebb életűek voltak, mint a tiszavirág. - Én nem adtam fel - mosolyodom el szomorúan, miközben behunyom a szemem. - Egyszerűen belefáradtam - sóhajtom halkan, de annyira azért hallhatóan, hogy a bátyám hallja.
Csak vágok egy elégedetlen grimaszt, mikor Shuu közli velem, hogy akkor is ennem kell, ha nem akarok. Nem vagyok már gyerek >o>. El tudom dönteni, hogy mikor szeretnék enni és mikor nem. Most pedig határozottan nem szeretnék.
- Szerintem ő akkor is jóízűen fog enni, ha én nem eszek, hiszen még kölyök - arról nem is beszélve, hogy amíg meg nem nevelem, addig feltehetően mindent meg fog rágni, ami elé kerül. Még jó, hogy nem dobálok szét semmit a szobámban.
Érdeklődve nézek Shuura, miközben mellém ül. Számtalan ötletem van arra vonatkozóan, hogy milyen alkut szeretne nekem ajánlania, azonban most sikerül meglepnie. Ezt pedig feltehetően az arcomon is láthatja. Nem erre számítottam, még véletlenül sem. Tényleg ennyire szeretné ezt az egészet? Tudom, hogy mennyire utálja azt, hogy testőrök követik, mindig elszökik előlük.
- Rendben, de van egy feltételem. Nem szeretném magam úgy érezni, mint valami kísérleti alany, amin ismeretlenek kísérleteznek az új ötleteikkel - nézek egyenesen a bátyámra. Egy év ide vagy oda mit számít már? Azonban a méltóságomat szeretném megtartani, nem akarok ismeretlen tudósok és orvosok játékszere lenni, akiknek minden kétséget kizáróan az lesz az elsődleges célja, hogy kivívják egy főnemesi család fejének elismerését, esetleg háláját, ha sikerrel járnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy a legtöbbjük szeme előtt ez fog lebegni és mindent meg is próbálnak majd megtenni ezért.
- A neve? - kérdezem, majd emosolyodom, az ötletre, ami hirtelen jutott eszembe. A fenébe! Azt hiszem, hogy még is ragadt rám valami az ikrektől, a koszon kívül. - Van. Találd ki, hogy mi az. :3 Egyébként, segítsek valamit az estebéddel? - kérdezem, miközben leteszem a kiskutyát a földre, hogy hadd mászkáljon, ha szeretne, miközben én Shuu mellé állok. Mondjuk, ezzel a lendülettel sikerül elkapni az egyik konyharuhát. Hát… azt hiszem, hogy ennyivel kevesebb lesz ezentúl. De ha a kutyus ezt élvezi, akkor engem nem zavar, nem ezért fog összeomlani a családi költségvetés.

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
76 500 / 90 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 50 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #8 Dátum: 2018. Jún. 30, 21:44:16 »
Úgy éreztem, hogy szélmalomharcot vívok, s bár nem válaszolt, a tekintetén láttam, még mindig nem ért egyet velem. Sóhajtottam, és tovább simogattam a haját, nem akartam elengedni, szerettem volna, ha érzi, hogy nekem mindez sokkal többet jelent. Tisztában voltam vele, hogy vakmerőnek, és meggondolatlannak vélnek, de hogy Hannacchan is…
Sok mindent tettem fiatalabb koromban, amire most már nem vagyok büszke, bár azt se mondanám, hogy nem tenném meg még egyszer, elvégre nagyban hozzájárult ahhoz, aki most vagyok. De manapság inkább csak igyekszem fenntartani a látszatát annak, ami egykoron voltam, mert így sokkalta könnyebb. Ha alábecsülnek, az fél győzelem, ha teljesen másnak gondolnak, mint ami vagy, az szinte teljes. A magam részéről mindig is úgy véltem, inkább tűnjek félnótásnak, és aztán lepjen meg mindenkit a kompetenciám, mint fordítva. Bár már-már magam is elhiszem, hogy felelőtlen döntéseket hozok, annyiszor hallom Hannacchantól.
A közöttünk húzódó csend szinte végtelennek tűnt, azonban nem volt feszült. Inkább úgy éreztem, hogy fáradt, és most valami nagy dologra készül, valamire, amiről tudja, hogy nem fog tetszeni, ezért kicsit több erőt kell gyűjtenie. Igen, bizonyosan olyasmit fog mondani, amitől a hideg is kiráz, és amire legtöbbször gondolni sem akarok, és ami közöttünk húzódik, talán a legelső igazi beszélgetésünk óta.
- Ne mosolyogj így… – Érintettem meg az arcát, előttem nem kellett tettetnie magát, nem vártam el. – Nem akarom, hogy miattam erőltess ilyesmit.
Behunytam a szemem, bár ez sem volt a legjobb ötlet, mert csak azt láttam magam előtt, ahogy újra és újra elhagyja az élet. Annyiszor cipeltem a karjaimban, egyre könnyebb, és könnyebb volt, mintha már most elfogyni készülne. Bizonyos szempontból megértettem őt, hogy szeretné mindenkinek, és önmagának is megkönnyíteni azt, amit elkerülhetetlennek gondol, ahogy én is tettem, mikor elmentem. De mint oly sokan, oly sokszor, én is tévedtem.
- Sose hagynálak szenvedni! – Suttogtam, a bánattól eltorzult arccal, igyekeztem visszafojtani az előtörni akaró könnyeket, nem sírhatok, Hannacchan nem halott, nincs miért. Ha rajtam múlik, nem is fog ez bekövetkezni, nem hagyom! – De meghalni sem fogsz! Nem engedem. – Csendesen, de igen határozottan jelentettem ki.
Bárki azt hihetné, hogy vajmi kevés lehetőségem van arra, hogy bárki életébe, vagy halálába beleszóljak, én azonban nem így gondolom. Annyi mindent elérhet az ember és a shinigami, ha kitartó, és próbálkozik, hogy az ésszel felfoghatatlan. Ha pedig megígérek valamit, azt be is fogom tartani, bármi áron. Nem érdekel, hogy Hannacchan már nem bízik, én igenis hiszek abban, hogy ez nem a vége, hanem a kezdete a közös életünknek, és még sok-sok éven keresztül megdorgál majd dolgokért.
- A kettő végeredménye ugyanaz, Hannacchan… – Válaszoltam csendben, követve tekintetét.
A virágok csendesen hajlongtak a fák ágaival a tavaszi szélben, s mit sem tehettek az ellen, ha az egy-egy szirmot kicsavart. Így éreztem most én is, mintha a gyökereim megkötnének, és semmit se tehetnék az ellen, hogy a húgom már a könnyű széllel tovalibbent. Az ő döntése kellene, hogy legyen? Talán igen. De önző vagyok, és azt akarom, hogy még tovább legyen mellettem, hogy bepótolhassuk azt a sok évet, amit elvesztegettünk. Mellette szeretnék lenni, végig, amíg csak lehet. Ez olyan nagy baj?
Az arckifejezésén mosolyognom kell, most még se igazán megy. Annyi gondolat cikázik a fejemben, és hol szeretnék jó testvére lenni, és hagyni, hogy azt tegye, amit ő szeretne, amit ő érez jónak, közben a szívem mélyén tudom, hogy ha így tennék, magamat hibáztatnám, amíg csak élek.
- Szerintem meg fogadj szót a bátyádnak! ˘o˘ – Húztam fel az orromat. Már akkor se volt tekintélyem, mikor megismert, mégis milyen dolog ez? :/
Kicsit elégedett vagyok, hogy sikerült olyasmivel előállnom, amire eddig nem is gondolt volna. Jó, bizonyos szempontból hirtelen ötlet volt, de a testőrség olyan ütőkártya, amit kénytelen voltam kijátszani. Amúgyis körbevesznek az osztagban, és itthon is, éppen ezért nem lesz nehéz kivitelezni. Semmiség ez az egy év ahhoz képest, hogy így Hannacchan talán több százig mellettem lesz. Lehunytam a szemem, kicsit frusztráló volt előre is a gondolat, hogy szemernyi személyes terem nem marad lassan, viszont áldozat nélkül nincs győzelem, ezt már jól megtanultam.
- Dehogy, mint mondtam, én magam fogom megkeresni a gyógymódot. Semmi idegen, semmi kísérlet, vagy labor! – Nem voltam a legjobb az orvosi dolgokban, viszont kitartó voltam, és képes arra, hogy megtaláljam az összefüggéseket. Ráadásul hatalmas tőke állt a rendelkezésemre, hogy számtalan nálam okosabbal konzultáljak az ügyben. Bizonyos, hogy nem fogom feladni, legalábbis most nem!
Lassú mozdulatokkal kavargattam a hozzávalókat, egy könnyű leves biztosan Hannacchannak is jól fog esni, és a több napja üres gyomrát se fogja megterhelni. A válaszára a vállam felett hátrafordultam, de nem igazán nyerte el tetszésemet az a mosoly… furcsa volt. Nagyon is ismerősen furcsa. >w>
- Nem tudom… Sir Szőr? :o – Sose volt háziállatom az igazat megvallva, nem lehettem benne biztos, hogy mikor mennyi ideig maradhatok valahol, és felelőtlenség lett volna ennek egy állatot kitenni. – Szabad a gazda! ^w^ – Amúgy sem szerettem volna hosszasan találgatni, semmiféle kiindulási alapom nem volt hozzá, hogy kitaláljam. – Nem szükséges, már csak meg kell főnie. :o – Tettem le a fakanalat, majd a lába kélt konyharuha után néztem. – Hm… lehet, hogy ő kicsit éhesebb, mint te… :S A hűtőben van tej, de ha ettünk, utána elnézhetünk valami kisállat kereskedésbe, szerintem Kaori~chan, és Renacchan sem örülne, ha valaki az éjjel megrágcsálná a zoriját. :/ – Húztam el a számat, mert engem nem zavarna, van pár, azért nem ez az átlagos hozzáállás a dologhoz. Az Amatsuji-vért meg sem említve…

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Biológia – és Kémia részleg vezetője

Shinigami

12. Osztag

*

Szint: 13.

Lélekenergia:

60% Complete
73 500 / 75 000

Hozzászólások: 133

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 30 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#B790C6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #9 Dátum: 2018. Júl. 11, 00:39:10 »
- Én… csak nem akartam, hogy aggódj - sóhajtok, miután arra kér, hogy ne mosolyogjak így. Megjátszhatnám, hogy hogy így, minden teljesen normális, de nem teszem. Nem akarom hülyének nézni a bátyámat és úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mind a ketten tudjuk, hogy ez nincs így, és ez nem az a helyzet, ahol bárki teljesen őszintén a másikra tudnia mosolyogni. Mégis, valahol mélyen, a fáradtság okozta tompaság alatt meglepődöttséget érzek. Eddig senki sem jött rá, ha valamilyen oknál fogva nem mosolyogtam rá őszintén, Shuu az első. Ez pedig végtelenül ijesztő. Ijesztő, ha valaki ennyire átlát az emberen, adott esetben rajtam. Kicsit olyan, mintha akaratlanul is, de leengedtem volna a védelmi rétegeimet.
Nem egészen voltam benne biztos, hogy hogyan is fog reagálni a kérdésemre. Őszintén bevallom: féltem. Féltem attól, hogy mit fog mondani, hogy a szokásos attitűdje jön elő, mi szerint harcolna szeretne a végsőkig, ebben az esetben is. Mégis, őszintén reméltem, hogy ez most nem így lesz, hogy megérti: van az a pont, amikor már nem kell harcolni, amikor már csak egy véget nem érő szenvedés a harc, semmi több. Én pedig nem akartam ezt és reméltem, hogy ő sem.
- Köszönöm, tényleg köszönöm :3 - suttogom hálásan, miközben adok egy puszit a homlokára, észre sem véve, hogy a hullanak a könnyeim is. A kijelentésére nem mondok semmit, feleslegesnek találom. Minek? Nem akarok elkezdeni még egy meddő vitát arról, hogy mennyire van ráhatása van a dologra és ha még lenne is ilyenje, akkor mennyi esélye lenne rá. Ismerem annyira, hogy tudjam: nem érdekli. Nem akar mást, csak hogy túléljem. Azt hiszem, hogy részben meg tudom érteni az érzéseit, hiszen én se szeretnék mást, csak azt, hogy ő éljen, hogy ne hősködjön, hanem túléljen. Milyen vicces. Ha belegondolok, pontosan ugyanazért hadakozunk a másik felé, mégse jutunk egyről a kettőre. Két ritka makacs szerencsétlen vagyunk, azt hiszem.
- Igen, de az előzménye nem. Tudod… - kezdek bele a mondatba, de aztán elhallgatok. Összeszedem a gondolataim és magamat is. Nem mintha olyan nagy dolgot szeretnék neki mondani, mégis, olyasmi lesz ez, amiről soha nem beszéltem senkinek. Nem volt rá lehetőségem, vagy nem akartam? Magam sem tudom igazán. - Egészen furcsa érzés egyik napról a másikra arra ébredni, hogy halálos beteg vagy. A dolog valahogy… valahogy átértékelődnek. Tudod mi volt az első reakcióm? Az, hogy küzdeni akarok. Vicces nem? - kérdezem, bár ez inkább csak költőien szarkasztikus.- Küzdeni akartam, le akartam győzni magamban ezt a valamit és hittem, hogy sikerülni fog. Tényleg hittem. Szerintem fel sem tudom sorolni azt a sok-sok mindent, amivel megpróbáltunk javítani a helyzeten. Eleinte reménykedtem és nem volt olyan nagy csalódás, mikor az újabb szuper módszer nem sikerült. Akkor olyan könnyű volt mosolyogva felállni és azt mondani, hogy akkor folytassuk. De az idő lassan elkezdett telni, az állapotom romlani és egyre több volt a csalódás. Ezek pedig egyre nagyobbak lettek. Ami kezdetben könnyű volt a végére nehézzé és fárasztóvá vált. Én pedig úgy érzem, hogy végleg belefáradtam ebbe a reménykedésbe és már hitem sincs igazából. Tudod mit gondolok most? A kezdetén kellett volna feladnom. Minden sokkal, sokkal egyszerűbb lett volna - suttogom, remélve, hogy nem jön rá, mire is gondolok pontosan. Mert néha tényleg ezt gondolom, hogy egyszerűbb lett volna feladni, de nem akkor, mikor az ellenszert kerestük, hanem akkor, mikor haldokoltam. Ha tudtam volna, hogy így végződik, akkor nem harcolok, inkább akkor és ott feladom. Renának, Shunak, anyának és mindenkinek sokkal, de sokkal egyszerűbb lett volna.
- Százhatvan múltam >3<, szerintem el tudom dönteni, hogy mikor és hogyan szeretnék enni - kötöm az ebet a karóhoz, mert nem, nem szeretnék enni, még akkor sem, ha Shuu megpróbálja kijátszani a bátjy kártyát. De ohh nem, ahhoz olyan 200 évvel korábban kellett volna felkelnie :roll:.
Ahogy Shuu arcát fürkészem látom rajta, hogy teljesen komolyan gondolja ezt az alkut, még a testőrséges részét is. Pedig én komolyan vártam azt a részt, mikor azt mondja, hogy ez vicc volt, de nem. Tényleg komolyan gondolja, még akkor is, ha sejtem, hogy mennyire utálja a gondolatát annak, hogy folyton a nyomában legyenek - és ő hagyja is ezt, ne szökdössön el. Álszentség lenne ezt mondani, hogy én szeretem a testőröket, mert nem, nem szeretem, hogy a nyomomban vannak, még akkor sem, ha nem mindig látom őket. Kicsit olyan, mintha semmi magánélete nem lehetne az ember lányának.
- Havonta egyszer megszökhetsz - sóhajtok végül - már a testőrök elől. Én se, meg szerintem senki se szereti, ha folyton a nyomában vannak - nézek rá komolyan, egy apró, féloldalas mosollyal. Azt hiszem, hogy ha tényleg képes ekkora áldozatot hozni, akkor én is lehetek némileg engedékenyebb. Azt nem hozzátéve, hogy nagyon jól tudom, hogy ha megszegné az alkut, akkor is lennének módszerei, hogy rávegyen, ne álljak el tőle.
- Te? - vonom fel a szemöldököm kissé hitetlenkedve. - Félre ne érts, nem hülyének tartalak, de az orvoslás és a mérgek bonyolult dolgok, egy év arra se elég, hogy egy lélek megtanulja, maximum az alapokat - hitetlenkedem tovább. Bár azért egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, tényleg nem szeretnék egy kísérleti alany lenni.
- Shuu ^w^ - felelem mosolyogva, hogy ez lesz a kutyus neve. Legalább az egyikük hallgatni fog rá, ha mondok neki valamit. Legalábbis remélem, hogy nem a név teszi az állatot, mert akkor meg leszek velük áldva :S.
- Nem hiszem, hogy tejet inna, szerintem a víz jobb lenne :o. Elnézhetnénk inkább holnap, picit álmos vagyok @.@ - nyomok el egy ásítást, miközben felállok, hogy egy kisebb tálba tegyek egy kis vizet a kutyusnak. - Amúgy se fogja megrágcsálni semmijüket, nem jut ki a szobámból :/ - mondom, miközben lerakom elé a vizet és megsimogatom a fejét. - Mondd, szerinted tényleg sikerülhet neked? - kérdezem rettentően halkan, direkt nem fel nézve. Nem akarok több felesleges reményt, mégis, valami furcsa oknál fogva hallani akarom a válaszát. Azt, hogy mit is gondol valójában.

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
76 500 / 90 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 50 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Bogozósdi
« Válasz #10 Dátum: 2019. Jan. 22, 12:56:11 »
- Mindig aggódni fogok érted, amolyan vénasszonyos elánnal… – Mit mondhattam volna, felesleges hazudnom.
Ebben nagyon is hasonlítottunk egymásra, hogy a másikat minden pillanatban előtérbe helyeztük, hogy a szeretteinket képtelenek voltunk nem félteni. Láttam már az arcát, amikor Renacchanra néz, vagy Kaori~chanra. Minden bizonnyal hasonló képen néztem ki én is minden alkalommal, amikor Juunichi az Akadémiára indult, vagy bárki küldetésre ment nélkülem. A tehetetlenség érzése összeszorította a mellkasomat, annál jobban kevés dolgot gyűlöltem ezen a világon.
Mit felelhettem volna a kérésére? Semmi olyan nem jutott eszembe, ami mind a kettőnk számára ténylegesen elfogadható lenne, bár őszintén szólva nem hittem benne, hogy tényleg meg akar halni. Bizonyos szempontból érthető volt, hogy nem kívánt szenvedni, ki bírná a folytonos fájdalmat, és azt, ha a saját testének rabja volna? De egyelőre szó sem volt ilyesmiről, éppen ezért szerettem volna, ha nem úgy beszélünk róla, mint ami mindenképpen be fog következni, mert nem állt szándékomban hagyni.
- Hannacchan… – Megköszörültem összeszoruló torkom, és letöröltem arcáról a könnyeket. – Az élő példa vagyok arra, hogy semmi sincs kőbe vésve. Szóval légy szíves bízz bennem! Kettőnknek is elegendő elszántság van bennem.
Hogy nem ezen múlna? Ugyan, az Emberek Világában számtalan dolgot megtanultam, és az egyik az, hogy a küzdeni akarás, és kitartás meghozza az eredményét. A két kezemmel dolgoztam meg azért, hogy ott lehessek, ahol ma vagyok, nem csupán beleszülettem a dolgokba, sokkal több mindent láttam, mint a nemesség nagy többsége. Ha olyan törékeny lények, mint az emberek, képesek szinte bármire, nekünk ugyan mi szabhatna határt? Nem vagyok hajlandó egyszerűen tudomásul venni dolgokat, ha elesem, hát felállok, ha nem tudok felállni, akkor kúszni fogok előre.
- Szerintem egyetlen pillanatban se kellene feladnod, vagy bárkinek feladnia. – Bele se akartam gondolni, hogy mit szeretett volna ezzel mondani. – Minden alkalommal, amikor küldetésre indulok, amikor egy erősebb valakivel kell felvennem a harcot, mindig felrémlik előttem az a kétszáz évvel ezelőtti kép. A vér… a halottak… hogy tehetetlen voltam akkor, hát most mivel tehetnék többet? – A beszélgetéseink mindig komolyra sikerülnek, de ezúttal azt hiszem mindketten kicsit többet osztunk meg a másikkal, mélyről jövő félelmeket. – Aztán eszembe jut, hogy a megszámlálhatatlan halotton túl annyi mindenbe tudok kapaszkodni, hogy a múlton talán nem változtathatok, de megvédhetem a szeretteimet, és óvhatom a jövőjüket. Hogy ha meghátrálok, akkor nem csupán én leszek az, aki elbukik, hanem cserbenhagyok mindenki mást, akik fontosak számomra. És ezt nem engedhetem meg magamnak. Vagyis… – Lehajtottam fejem, és a homlokának támasztottam homlokomat. – Nem engedem meg magamnak. Amíg lélegzem, amíg mozdul a testem, sose adom fel. Ami félelmetesebb, talán azután sem…
Sose gondoltam, hogy ilyesmiről kell egyszer majd beszélnünk, jobb szerettem a vidámabb témákat, az önfeledt csipkelődést. De a kettőnk közötti viszony valahogy mindig oda fut ki, hogy sírva kell megosszuk az érzéseinket, mintha képtelenek lennénk a boldogságban osztozni. A családunk bővelkedett a tragédiában, azonban így se kellett volna minden pillanatunkat ennek körbe lengenie. A múlt elmúlt, s bár a feledés homályába talán nem vész, azonban makacsul kapaszkodni se túl jó ötlet bele.
- Hatszáz évvel vagyok idősebb nálad, szóval ezt a százhatvanas szöveg nálam nemigazán jön be. – Húztam el a számat. – Napok óta nem ettél, és esküdni mernék rá, hogy amikor megemeltelek, a kutya volt a nehezebb. A kutya, aki nagyjából csak szőrből áll.
Megpróbálkozhat vele, hogy ellenem vitát nyerjen, azonban két gyereket neveltem fel, ennél sokkal korábban kell felkelnie.
Válaszára megráztam a fejem, komolyan gondoltam minden egyes szavam, és ennyiszer se fogom megszegni. Nincsenek kiskapuk, nincs alkudozás, egyszerűen megteszem, amit várnak tőlem, hogy példát mutassak. Semmi titkolnivalóm nincs, és már kinőttem abból a korból, hogy nők után futkározzak, a családom a legfontosabb, és ha csupán ennyi kell Hanncchannak ahhoz, hogy ő is visszanyerje a hitét, akkor képes vagyok rá. Erre, és bármire.
- Nem vagyok már tinédzser, be kell látnom, hogy példát kell mutassak ebben a családban mindenki számára, mert ez olyasmi, amit komolyan veszek. – Vontam meg a vállam, bármennyire zavart régen, hogy a nyomomban vannak, mostanra azt hiszem enyhültek kicsit az ellenérzéseim. – Mégis hogy mondhatnám meg bárkinek is, hogy ne szökdössön el, ha ugyan ezt csinálom?
A gyerekek könnyebben tanulnak, ha látnak valamit, és nem csak beléjük sulykolja az ember. Talán éppen ezért vett át annyi mindet tőlem Shinocchan, és Juunichi is… Mélyet sóhajtottam.
 - Én. – Jelentettem ki határozottan. – Nem is kívánok a mérgek szakértője lenni, lévén te magad is elmondtad, hogy számtalan dolgot megpróbáltatok, és nem használt. Én viszont olyasmiket találhatok ki, amik egy orvosnak talán eszébe se jutnak, elvégre nem vagyok orvos. – Egy másik szemszögből meglehet, hogy egész más a gyerek fekvése.
Nem voltam teljes mértékben analfabéta a gyógyításhoz, az Emberek Világában csak rám számíthatott Shinocchan, így az alapokat jól ismertem. Ráadásul semmi kockázatosba nem rángatnám bele Hannacchant. Nincs veszíteni valónk, ketten együtt biztosan kitalálunk valamit, mert én nem leszek hajlandó beletörődni ebbe.
- Igen? – Fordultam felé kérdő tekintettel, ahogy megszólított.
Megvakartam a fejem, a kisállatok nálam egy kategóriába estek, hogy a tej még sose ártott senkinek. Vagyis, nyilván aki nem laktóz érzékeny. Azoknak biztos sokat ártott már.
Csendes kérdésére először nem is tudtam, mit felelhetnék. Szerettem volna igennel felelni, mert én hittem benne. De az csak hitegetés, nemde? Leguggoltam mellé, és meglapogattam a feje búbját.
- Az egyik legokosabb shinigami vagy, akit ismerek, én pedig a legmakacsabb Mizushima. Szerintem ez kiváló csapat ahhoz, hogy megoldjon bármit, amivel csak szembe találja magát. – Mosolyodtam el melegen.
Igen, hiszek benne, hogy megtaláljuk a megoldást. Azért, mert ennek így kell történnie, mert nem hagyok lehetőséget más eshetőségnek. Ilyen egyszerű.