Lélekdarabok
Ahogy kellett, rám támadt. Miután realizálta, hogy a kidou~k nem hatottak, a fegyvert kapta elő. Egy igazi, méretes bárdot. Nem volt ismeretlen fegyvernem előttem. Viszont közel kellett kerülnöm. A kistigris már korábban jelezte, hogy számolnom kell ilyesmivel. Bár ő lényegesen más okát adta meg a történetnek, mint Wameku, és kicsit sem könnyítette meg vele a helyzetemet. Azt állította, hogy egy furcsa parazita lény támadta meg a lányt. Olyan, amikre ők is vadásznak. Állítása szerint, ez a fő indoka, hogy visszautazott az időben. Az is kiderült, hogy speciális eszközzel ő ki tudja lökni ezt a lényt a nőből, és hogy rám nem veszélyes ez, bármi is legyen. Első sorban, mivel nincs lelkem, ezek meg arra kapaszkodnak rá, ha minden igaz. Ha ez nem lett volna elég nehezítésnek, tudni illik, hogy nem árthattam az ellenfelemnek, még érzékeltem a kötésünkön keresztül, hogy Namru üzent, hogy Masaki állapota rosszabbodott. Vagyis időm sem volt végtelen. Halkan akkádul elkáromkodtam magam, amikor ez az információ is a tudomásomra jutott, miközben igyekeztem elhajolgatni a lány suhintásai elől. Furcsa volt az illata, és érződött a mozdulatain, hogy nem teljesen ura önmagának. Nem támadtam ellent egyelőre. Csak kitértem az ő vágásai elől, próbáltam közel férkőzni hozzá, hogy egy mozdulattal megfoszthassam a tudatától. a lányt. Ha igaza volt a fiúnak, és én hittem neki, akkor ez volt a legfájdalommentesebb megoldás, amit csak be lehetett vetni! Legalábbis az ő részéről. Én azért felszisszentem, amikor az oldalamba állította a bárdja nyelét, majd amikor érzékelte, hogy nem támadok ellent, átváltott pusztakezes harcra. Jobban díjaztam az ötletet, mert így közelebb kellett jönnie és nem tudott vágni. Mind a kettő előnyös változást jelentett a számomra. A zúzódásokat könnyebb volt regenerálni, mintha mondjuk levágja a fejem. Már volt benne részem, baromi nehéz az idegpályákat pontosan összenöveszteni! Innentől kezdve tűrtem az ütéseit, rúgásait. Nem egy csontom repedt meg közben, de elég közel kerültem hozzá, hogy egy gyors fogással elérjem, hogy eszméletlenül rogyjon össze. Nem vártam csodára, felkaptam, és tárcsáztam a tigriske számát. Nem vacakoltam üzenetírással, bár a tárcsázás is pár másodpercet igénybe vett, tényleg őt csörögje. Már útban voltam, amikor felvett, és szűkszavúan közölte, hogy kövessem a szagát, olyan helyen lesz, ahol segíteni lehet a lányon. Megbizonyosodtam róla, hogy egészen biztos nem tud magáról, majd átjárókat nyitottam. Az elsőt Atreia~ra, a másodikat Japánba, Karakura~ba. Szinte csak pár lépést tettem Atreia Földjén. Ahogy a városban kiléptem a kapun, vettem egy mély lélegzetet. Az egész város megelevenedett a lehunyt szemeim előtt. Az orromra pöccintettem a szemüvegem, és ahogy a srác tanácsolta, követtem az illatát. Eddigre már egy helyben volt, nem volt nehéz célpont. Tökéletesen érzékeltem látás nélkül is az elhagyott sikátorokat, kihalt területeket, így arra vettem az irányt. Fájtak a repedt csontjaim, nem akartam emberek között lébecolni. Most egészen biztos, hogy ingerelt volna a félelmük. Így is komoly önuralom volt, hogy viselkedjek. Még Tiamat után se sikerült rendesen meggyógyítanom magam, és most a hurcolt hölgyemény is hozzá tett az amortizálásomhoz. Látszólag morcosra szótlanodva siettem az illatok alapján. Egy mobilházhoz lyukadtam ki a város szélén. A szőke már várt ránk az ajtóban. Meg se kellett szólalnom, terelt be a házacskába, ahol valami vizsgáló asztalra tetette a lányt. Az ajtó mellé támasztottam a hátam, míg hozzá kezdett a ténykedéséhez. Olyan gépeket, meg eszközöket vett elő, amiket nem ismertem. Noha ha a jövőből jött, akkor ez koránt sem volt olyan meglepő.
-Mik ezek a lélekre kapaszkodó élősködők? -törtem meg végül a csendet. Mélyebb, és rekedtesebb volt a hangom a szokásostól. Rám pillantott, majd egy pohár innivalót nyomott a kezembe, mielőtt visszalépett a lány mellé.
-Érzelemfalók. A lélekre kapaszkodnak, és az áldozatuk negatív érzelmeiből táplálkoznak.- hümmentettem egyet válasz helyett. -Ebben a korban még nem ismert faj, bár már jó ideje jelen van. Az emberek negatív érzelmeiből született az első, és miután emberről emberre vándorol, baromira meg tud erősödni a kis mocsok. Egy idő után képes átvenni az irányítását a testnek, amire ráakaszkodott. Ebben a korban még nem lenne velük tényleges probléma, érzékelhető legalábbis, viszont néhány kifejlett példány időt szökött, és visszajött. Ezek aztán össze tudják fogni a mostaniakat is, és ilyeneket okoznak, mint ez is itt. - Valami furcsa, tényleg gigantikus vírusszerűséget tartott a kezébe. -Ezek normál esetben nem látszódnak, itt speciális eljárással tudtam csak megmutatni neked. A lidércekben nagyon sok a negatív érzelem, a kedvenc kajájuk. Ezért is sikerült nekik Shiori~t elkapni, és ezért pályáznának Masakira is. Ha tippelhetek, akkor ő volt a fő célpont. Az ő erejével, ha irányításuk alá tudnák vonni, rengetek gondjuk egy csapásra megoldódna! – horkantam egyet a gondolatra.
-Masaki~t nem olyan könnyű elkapni! -jelentettem ki.
-Ebben egyetértünk. És mindezek fényében mondom, amit mondok. Az áldozatok a saját gondolataiknak hiszik, amit ezek a kis mocskok csináltatnak velük. És nekik meg a minél mélyebb depresszió a céljuk! Minél több negatív érzést generáljanak a gazdatestnél, aki aztán a végén önkezűleg veszi el a saját életét. Miután mindent és mindenkit elpusztított, aki és ami fontos a részére. Masaki erős, nagyon erős, de becsületes és lelkiismeretes is. Ezt használnák ki ellene. -tette valami üvegnek kinéző tartóba az élősködőt. -Shiori nem sokára fel fog ébredni. Emlékezni fog, hogy mi történt vele addig, míg ez a lelkére csimpaszkodott, de furcsán kába emlék lesz minden valószínűség szerint. Ha jól sejtem, nálad lesznek most, ott biztonságos, ám mielőtt haza engeded őket, ebből adj nekik. Ez megakadályozza egy időre, hogy újra megtalálják őket, és rájuk akaszkodjanak - nyomott valami pirulát a kezembe. Bólintva tettem el a gyógyszereket. Úgy sejtettem, többet kaptam, mint amennyire szükségük lesz. Felvont szemöldökömre bólintott. -Igen, van benne minta neked is. - újabb bólintást engedtem meg. Erre már macskásan elvigyorodott -Már ebben a korban sem vagy egy szószátyár… - ezek szerint ismert a jövőben. Megerősítette ezt az információt, de nem hívtam rá feleslegesen fel a figyelmét.
-Itt nem én vagyok a szakértő, tanulni pedig csendesen is lehet -mormogtam, míg felemeltem a lányt. Aludt, de koránt sem olyan mélyen, hogy békésen poroszkálhassak vele. Biccentettem a srác felé, majd átjárót nyitottam. Éreztem, hogy jó kedvűen, inkább megkönnyebbülten indul el maga is. Valahogy sejtettem, hogy a sunyi macska vigyorral a képén engedett el minket.
Egyenesen Shifa házához nyílt az átjáró. Nem akartam még az ottani haladással is időt veszteni. Azt a fiú már említette, hogy Shiori is olyan szerzet, mint Masaki, kevert lény. És benne is van olyan lélekfaló. Vagyis ahogy megérkeztünk, az ő lélekfalóját is elzártam, ahogy a Wamman nevűvel tettem. Egy biztonságos, de lakatlan szigetre, ahol semmiben nem szenved hiányt, de nem is okozhat galibát. Erre a lány kardja fogta rám megint a bárdot, hogy akkor most mégis mi folyik itt. Kezdődő morcossággal mértem végig a férfi alakban megjelenő fegyvert.
-Indulunk! -nem kérés volt, kijelentés. Túlságosan fáradt, és sérült voltam hozzá, hogy finomabban fogalmazzak -A lány nem túsz, szabad akaratából járhat kelhet, amikor felébred. Most azonban sietünk! -közöltem, meg sem állva. Erre megpróbált nekem támadni. A saját világomban voltunk, itt lényegesen más szabályok vonatkoztak rám, mint a Földön. A saját otthonomnak teljhatalmú ura voltam. Ráadásul sietnünk kellett, ez mindenki érdeke volt, nem csak a lányé, vagy Masakié. Így olyasmit tettem, amit nem volt szokásom. Arra a pár lépés távolságra, amíg be nem értünk, megtiltottam neki, istenként, hogy támadjon. Csak jöhetett mellettem, mást nem volt képes megtenni. Egészen addig, míg be nem léptünk, és meg nem látta a kidőlt Wameku~t. Erre már csak annyit kérdezett, hogy mit művelt Masaki már megint. Elengedtem, innentől kezdve nem kellett már megszabnom, mit és hogy tehet.
-Segített nekem! -válaszoltam, de már egyenesen a betegszoba fele vettem az irányt. Szóltam Namru~nak, hogy megérkeztünk. Egy erőtérrel védték ugyanis a gyengélkedő szobát. Ahogy beléptem, lett világos egyből, hogy miért. Masaki öntudatlanul dühöngött. És nem lett volna jó, ha elszabadul. Romulus, a párja, Shifa és Namru tartották a frontot. Valamennyire ők maguk is megsérültek közben. Letettem az ébredező lányt a hirtelen megnyugodó fiú mellé. Éreztem, hogy innentől már nem kell bajjal számolnunk. A korábbi dühöngését mintha elvágták volna.
-Pihenjetek picit -tettem Shifa és Namru hátára a kezeimet, miközben mind a két kezem felgyulladt. Éreztem, hogy megsérültek valamennyire, és azt akartam, minél hamarabb rendbe jöjjenek. Romulus~t nem féltettem a párja mellett. Viszont nekem sem ártott volna némi harapni való. Egyelőre vérgyümölcsökkel is beértem volna, mielőtt vadásznom kell menni. Első segélyre jó lett volna legalábbis, aznap még kibírjam emberhús nélkül. Óvatosan kitereltem a többieket, majd magam is leültem Shifa asztala mellé. Kíváncsian, de egyelőre szó nélkül figyeltem a többieket. Shifa gondoskodott egyből az ételről, oda tett egy egész tálnyit elém. Az lefoglalt, noha a fülem nyitva volt, mikor ébrednek fel. Ettől függetlenül, az újonnan érkezett kardnak a kérdéseire is már hajlandó voltam válaszolni. Amellett, hogy Namru~ról is igyekeztem gondoskodni, ami elősorban lángokban nyilvánult meg. Gyógyító lángok ölelték körbe a testét. Arra ugrottak elő a macskafüleim, meghallottam, hogy felébredtek a betegszobán.
