Emberek Világa > Karakurán kívüli világ

Atreia

(1/3) > >>

Ninurta-Ra'im-Zerim:
Atreia egy teljesen külön dimenzió egyik világa. A dzsinnek, és különleges lények lakhelye, a mágia világa. Annak a Világnak meg vannak a saját törvényei, amiket, ha valaki nem tart be, nem lépheti át a Világ küszöbét.  A világnak három uralkodója van. Egy  ősöreg sárkány, a dzsinnek legerősebbike, és Darmore. Mind a hárman a Világ egy-egy szeletét uralják. Uralkodásuk szerves része, hogy a Világba vezető három kaput őrizzék.

Atreia
Az északi rész Darmore birodalma Imhullu néven. A déli rész a Sárkánykirály birodalma Sarapu néven, és a középső, kavargó esszencia-energia nyaláb pedig a még meg nem idézett dzsinnek otthona, Daruta.
A furcsa, héj szerű bolygó belső része a sűrűbben lakott terület. A külső területen lényegesen ritkább a lélekszám. A belső terület, talán az energia oszlop hatásaként tartalmaz egy olyan anyagot a levegőben, ami az ott született lényeknek esszenciális szükségletük. A máshonnan betelepültek viszont nem érzékelik ezt, és teljességgel immunisak mind a jelenlétére ennek a plusz anyagnak, mind pedig a hiányára. Így a bolygó külső részén a más Világokból ide érkezett, békét kereső lények leltek otthonra. így aztán értelem szerűen Darmore, aki máshonnan érkezett, ő igazgatja a bolygó külső részét is, amit Hulmittu~nak hívnak. Mind a három kapuőr a saját otthonában a legerősebb. A világ, amit védenek, mondhatni a lényük része, így hallgat az akaratukra, illetve egy bizonyos kommunikációra is képes velük. Van még egy terület, a bolygó közepén lebegő szigetek egyikén. Egy elzárt kapu, ami egy rémséges zsebdimenzióba vezet. Ebbe a dimenzióba vannak azok zárva, akik még a szörnyek között se kaptak kegyelmet a tetteikért. Oda, csak a három kapuőr együttesen tud bemenni, és ki is jönni.
A nagy távokat a szinte minden városban megtalálható kapukkal lehet lerövidíteni, így lényegesen lecsökkentve az utazások idejét. Ezek a birodalmak nem földi országok szerint elkülönülő egységek, sokkal inkább szerves egységet alkotnak. Ha valamelyik uralkodó valamiért nem tartózkodik otthon, addig az ideig a másik két társa átveszi az ő helyét is, míg haza nem érkezik.
Atreia~ra belépni, a kapuőrök engedélye nélkül lehetetlen. Ha valaki mégis megpróbálná beerőszakolni magát, egyfelől a három király, másfelől maga Atreia támadna rá.

A board megnyitását engedélyezte Abarai Renji
(click to show/hide)
Imhullu

Sarapu


Sachiaru Masaki:
Lélekdarabok

Különös érzés volt. Akadt már ehhez a…nevezzük jelenségnek, tehát ehhez a jelenséghez szerencsém. Néhány alkalommal megadatott napfényre léphessek, levegőt szippanthassak, érezzem az élő világot magam körül. Döbbenetes élmény. Valaminek fizikálisan a részesévé válni, mindig kicsit olyan, akár újra és újra megszületni. Hamar hozzá lehet szokni, talán épp emiatt veszélyes. Főként, ha hozzáveszem, eddigi látogatásaim alkalmával, valami történt Masaki-val. Jelen helyzet sem különbözött ettől. Őrült módon belehajszolta magát a harcokba, melynek következtében kicsúszott kezéből az irányítás. A lelke része vagyok. Érzem, miként ugyanúgy elszenvedem a hibáit. Külsőre kitűnő egészségnek örvedtem, de a fejem szétrobbanni készült az őt érő nyomástól. Belülről ráncigálták két irányba. Drága lakótársaim hatalmas egyetértésben cibáltak.
Minden tőlem telhetőt megteszek, ura legyek saját érzéseimnek, ellent mondjak az elnyomásnak és gonosz kísértésének. Masaki segítsége nélkül, magam sem tudom, meddig tarthatok ki. Átmenetileg, annyit tehetek, felügyelek a velem fizikai valóságba pottyanó két rendbontóra és remélem a legjobbakat. Jelenleg nincs kapcsolatom Masaki-val. Teljesen elzárkózott előlem, így sem a lelki, sem egészségi állapotáról nem nyilatkozhatom. Várakozásra kárhoztatott, melyet kénytelen voltam elfogadni. Addig maradtam a közelében, távol tartottam mindenkitől Wamman-t, illetve reménykedtem a magasságoshoz, ne bolonduljak meg a két bajkeverőtől.
Fennkölt megállapításaim közepette a cselekvésről sem felejtkeztem el. Azok után realizáltam a történteket és szemem elé került az álomszerű világ, melybe fizikálisan léptem, rögtön a velem egyetemben megjelenő két lélekdarab után nyúltam. A kicsiny farkas gyermek, engedelmesen fogta meg kezem, míg a víg szökdécseléssel elfelé settenkedő lidércet ruhája gallérjánál csíptem el. Visszahúztam magam mellé. Eréjesen rántottam egyet a felsőjén, tudja, hol a helye, mielőtt romlásba vinné ezt a helyet.
- Ha megengedi, Ninurta san! – Köszörültem torkomat. Gyorsan kellett intézkednem, így nem maradt időm hosszas felvezetésekre. - Két kéréssel fordulnék Önhöz! Kérném, hogy a kardot vegye magához és semmi esetre se engedje a mellettem haladó, gyanús kinézetű férfi rátegye a kezét! – A szóban forgó személy, ártatlan mosolyára felsóhajtottam. - Valamint azt is kérném, ne engedje sem Masaki, sem Kemono…egyáltalán senki közelébe! Egy velejéig romlott, manipulatív lidércről beszélünk, akinek lételeme a káosz! Nem kívánnám felforgatni az otthona békességét! – Természetesen meghatódottan kapott mellkasához, mily csodálatos jellemleírással illettem. Meglepett ilyen némán viselte a bebörtönzést. Általában nyájas hízelgéssel szokott hangot adni tiltakozásának. Erre nem került sor, ami még gyanúsabbá tette.
Az út hátra lévő felében nem véleményeztem szóban a történéseket. Követtem az elénk siető hölgyet, aki gyógyszert próbált adni Masaki-nak. Kínosan vakartam meg az orrnyergem a jeleneten, lendületből verte ki kezéből az italt. Várható volt. Ismertem már mennyire bizalmatlan az idegenekkel és főként idegen eredetű főzetekkel szemben.
- Nevezzük pavlovi reflexnek. Ne vegye tőle sértésnek! – Súgtam oda halkan, azonban a megvillanó tekintetre némaságba burkolóztam. Isten mentsen, hogy kivívjam egy nő haragját! Az élet megtanította a rá minden férfit, ne bosszantsa fel őket, mert a pokol tüzénél is rémesebb végzet vár rá!
Viszonylag kisebb, fából épített házba érkeztünk. Ninurta san bevitte az egyik szobába Masaki-t, míg én gondoskodtam két társamról. Wamman-t leültettem a hatalmas fa asztalhoz tolt székek egyikére. Vele ellentétben a kicsi apróság nem tágított tőlem. Rémülten csimpaszkodott a karomba és hátam mögé húzódott. Gyengéden megsimogattam a feje tetejét. Velünk ellentétben, még sosem járt a fizikai világban. Ijesztően hathatott rá! Arra se vennék mérget, valaha látta önmagát…
Nem sokáig maradtunk egyedül, hiszen Ninurta san hamarosan kilépett a szobából. Türelmesen vártam a sorunkra. Legfontosabb volt, hogy gondoskodjanak Masaki-ról. A mi szerepünk még bőségesen ráért.
- Nézze el a kapkodásom, be sem mutatkoztam Önnek! – Előztem meg Wamman-t a beszédben. - Masaki sama hiányában rám hárul a felügyeletük. Hozzám már volt szerencséje! Masaki sama kardja, Wameku vagyok. Örvendek a sorsnak, alkalmam nyílhatott Önnel ténylegesen beszélgetni! Igazán sajnáltam, sosem jutott el Önhöz szavam! – Hajoltam meg mellkasomra fektett tenyérrel. A bemutatkozásomat követően a mellettem ücsörgő férfire mutattam.
- Ők a társaim. Wamman és Kemono. Mindhárman Masaki sama lelkének részei vagyunk. Ő belső lidérce, nevezhetjük a pusztító oldalának! – Mutattam határozottan a színpadiasan meghajoló porondmesterre. - A mögöttem bújkáló apróság, pedig a farkas, akit remekül érezett Masaki sama illatán. – Fordultam némileg oldalra, legalább kilátszódjon mögülem a lábamba serényen kapaszkodó gyermek. Érthető módon félt az idegenektől. Hozzánk kerülése, mondhatjuk, születése óta nem találkozott másokkal. Nem sejthette miként kéne viszonyulnia hozzájuk, vagy mit várjon tőlük. A saját gazdája megvetette és elutasította. Ezek fényében nem véletlen, tartott másoktól.
- Arról nincs tudomásom, hogy a gyermeknek lenne kapcsolata Remus sama-hoz. Kényszerből került hozzánk. Nem tudunk a származásáról semmit. Pusztán annyit talált Masaki sama, mint látható, farkastól ered. – Tettem tenyerem a félénken pislogó kölyök feje tetejére. Megszoktam a ragaszkodását. Gyakran fejezte ki boldogságát azzal, hogy bokámat rágta, vagy a trónusom borításán élezte a körmeit. Fájt a csodálatos otthonom szétzilálása, ám, ennél fontosabb kérdéseknek kellett foglalkoztatnia.
- Nem akarok tolakodó lenni, de elárulná, hol vagyunk? – Az utazások alkalmával, némileg összezavarodtam. Annyi átjárón haladtunk át, nem vettem volna rá mérget, jártunk korábban ebben a világban. - A kedves hölgy, tud segíteni Masaki sama-n? Mi, esetleg tudunk valamit tenni? – Igazán megváltam volna a kelletlen berendezési tárgy szerepkörtől. Az évszázadok megtanítottak rá, bármilyen elfoglaltság hasznosabb ilyen helyzetekben, mint a tétlen malmozás.

(click to show/hide)Kemono

Wameku

Wamman

Ninurta-Ra'im-Zerim:
Lélekdarabok

Kíváncsian lestem a megjelenő három személyre. Az egyikük kiköpött mása volt a kezemben kókadozó Masakinak, de a többiek illatát se tudta volna letagadni. A szemmel láthatóan európai, és igen csak nyilvánvalóan vámpír szólalt meg először.  Miközben maga köré gyűjtötte a két társát. Úgy hallgattam meg, hogy közben meg se torpantam nagyon. Masakinak minél hamarabb a gyógyítókhoz kellett érnie, így nem volt veszteni való időnk. A kérésére szó nélkül váltottam Narasimha alakomba, hogy ténylegesen legyen elég karom az emlegetett kardot magamhoz venni. Közben végig mértem a „manipulatív, káosz hozó lidércként” bemutatott Masaki hasonmást. Tényleg tisztára olyan volt a srác, csak fekete fehérben. Ettől függetlenül érzékeltem benne a bizsergő nyughatatlanságot. Ténylegesen volt köze a káoszhoz, az illata tökéletesen elárulta. Így aztán észrevétlenül kezdő óvintézkedéseket tettem, hogy amíg Masakit hozzá értő, és gondos ellátásra bízom, szóval addig se tudjon ártani Atreia~nak, és a rajta élőknek.  Egyenesen Shifa otthonába mentünk. A gyógyító persze nem otthon várt ránk, elénk jött, hogy amit tud, már az úton megejtsen. Ahogy meglátott minket, morgósodott igen csak el a kedve. Nem hibáztattam érte. Magam is éreztem az illatáról, hogy nem jó állapotban van Masaki.
   -Találkoztunk azzal a nőszeméllyel… - válaszoltam a ki sem mondott kérdésére. Szinte szikrákat szórt a szeme, ahogy ezt meghallotta, de nem szólt semmit. Innentől hallgatásba burkolózva jutottunk el az otthonába, ahol már a többi gyógyító is várta. Egyből be is vittem abba a szobába, ahonnan érzékeltem őket. A farkas gyógyító, Aura eljött Ingisson~ból, noha ritkán mozdult ki a falka területéről. Néhány boszorkány is ott szorongott, maga Kerya, a vezetőjük is eljött Levinshor~ból. De a dzsinnek közül is ott voltak néhányan, akik hozzám voltak kötve, és értettek a gyógyításhoz.  Szó nélkül tettem le, az addigra már elkészített betegágyra.
   -Egy háború és szerelem istennő munkája. Valószínűleg azért sem gyógyul úgy, ahogy kellene neki. A gyógyítható részt, miután ott hagytuk az istennőt, a Földön meggyógyították, aztán találkoztunk Remus~sal - láttam Aura arcán, hogy egy pillanatra végig futott az elszörnyedés a sógora említésére.  -A részleteket majd később. Aura, ha lehet, ne próbáld meg megtépni az alfád érte. - néhány kivehetetlen morgás jött csak válaszul. -A fiúban van alakváltó, emellett japán természetfeletti lény, és egy lélekfaló is él benne. Kevert lény, ám ha jól sejtem, jelen pillanatban az alakváltó része tartja egybe. - eleddigre már hozzá is láttak a munkájukhoz. Masaki persze nem fogadta még öntudatlanul sem a közeledést. Néhány, magához képest gyenge kísérletet tett, hogy tiltakozzon. Vigyáztam rá, le ne esse. Miután láthatóan már ezzel is felhagyott, magam is úgy ítéltem meg, hogy amit jómagam tudtam, és amire szükségük lehetett, azt elmondtam nekik, szóval magukra hagytam őket, hogy ne legyek feleslegesen láb alatt. Az erőm így is körbe vette valamennyiüket, hogy a fiú állapotának a stabilizálásába magam is besegítsek. Ám ennél többet egyelőre nem tudtam tenni. Kimentem hát az ebédlőbe, ahol a Masakihoz tartozó lények várakoztak rám, bár úgy sejtem, hogy jobban a fiúra. Elgondolkodva néztem végig rajtuk.  A vámpír szólalt meg először.  Furcsa egy társaság volt, az bizonyos. Bemutatta magát is, meg a társait is. Felvontam az egyik szemöldököm, amikor kiderült, hogy annak a kardnak a lény formája, akit Masaki már mutatott párszor. Csak magamban szusszantam erre az információra rá. Még hogy nekik nem ilyenek a fegyvereik.  A hajlongó lélekfaló bemutatására kis homlokráncolással léptem közelebb hozzá. Nagyon sunyin mosolygott rám. Picit összehunyorítottam a szemem.
   -Remélem, hogy a kellemetlenségek ellenére is élvezni fogod a vendégeskedést! -őszinték voltak a szavaim, noha intettem egyet, mire eltűnt a többiek mellől. Reshanta egyik lebegő szigetére került, ahol megkapott mindent, amire a kényelme szempontjából szüksége lehetett, ám nem okozhatott a világnak kárt sem az erejével, sem az élőlények egymás ellen fordításával.  -Nem esett bántódása, de mint kérted korábban, olyan helyre került, ahol nem tud sem Masakinak, sem másnak ártani. - fordultam az itt maradtak felé. Éreztem a lény szagán, hogy veszélyt jelent, és nem feltétlen csak fizikai félét.  A kis farkaskölyköt néztem ekkor jobban meg. Nagyon összefélte már magát korábban is, most sem volt hajlandó elmozdulni a vámpír lába mellől. Megvártam, hogy a magát Wameku~nak nevező férfi végig mondja a mondandóját, és feltegye a kérdéseit. Közben felváltva figyeltem kettejüket. Mind a kettejüknek, pontosabban mind a hármójuknak vörösek voltak a szemei, akár csak Masakinak.
   -Ez a hely a dzsinnek világa, Atreia. A mágiának a birodalma. - mutattam be Atreia~t -Ha valakik, akkor ők tudják meggyógyítani jelenleg Masakit - tettem hozzá picit halkabban -Ők már ismerik az istennőt, akivel találkoztunk, sajnos nem ez volt az első alkalom, hogy a munkájával kénytelenek szembesülni. - intettem egyet, mire az asztalon egy kristály pohárban vér, és egy kis tányéron húsos pite jelentek meg. Persze valamennyi, itteni termésből. -Addig is, nem kicsit kivettétek a korábbiakból a részeteket! És itt van rá esély, hogy ti is meg tudtok éhezni, mint mindenki más.  - biztosat egyelőre nem tudtam mondani, de igen valószínűnek tartottam.  -Ez a hely hozzám tartozik, és egy fő törvénye van. Nem ártunk egymásnak. Ezen felül, megmutatom majd, hogy mit lehet erre találni, és mire érdemes figyelni. - A kis farkas további ódzkodására lecsüccsentem törökülésbe a padlóra, ne magasodjak annyival fölé. Igazi kölyökként viselkedett, ahogy elbújt Wameku mögé. Nehéz volt elképzelni, hogy ő okozta Masakinak azt az átalakulását, amit láttam elkezdődni. Ettől függetlenül hittem az orromnak. -Te is aggódsz Masakiért, ha jól látom. -próbáltam megszólítani -A legügyesebb nénik gondoskodnak róla, szóval rendbe fog jönni! Ráadásul te is vigyáztál rá, nem igaz? - döntöttem picit oldalra a fejem. Halkan, egyenletesen beszéltem, igyekezve megnyugtatni őt is. Nem voltam hajlandó lemondani a barátomról, ezért is hoztam ide. Itt még tehettem is érte valamit. Ülő helyzetemből pillantottam fel a férfire -Remus~sal kapcsolatban jómagam is csak az illatokra hagyatkozhatok. Alakváltóként mi használjuk kommunikációra is az illatokat. Az állatok nem adnak nevet maguknak sem ahogy egymásnak sem. Illatokkal különböztetjük meg, és ismerjük fel egymást, rokonokat, mások rokonait. A kisfarkas illata pontosan olyan, mintha Remus, vagy Romulus kölyke lenne.  Ám Romulus~é nem lehet, elvégre ő ritkán jár át a Földre, már jó ezer éve szerintem nem erőlteti a témát. Vagyis Remus. - egy pillanatra megtorpantam, majd gyorsan kiegészítettem a mondandómat -Romulus és Remus Róma alapítói. Mars isten, és Rea Silvia iker fiai. - A kölyökre néztem, majd vissza a vámpírra, hogy mennyire ismerik, ezt a lakhelyüktől igen csak távoli panteon~t, birodalmat, és történetet. -Ezek fényében mennyi információ birtokában vagytok?  És mennyire érzitek úgy a környezetet, ahogy az előbb leírtam. Wameku? Kard alakban találkoztunk eleddig, és MAsaki azt mondta, hogy Japánban nem olyan fegyverek vannak, mint ebben a világban. Bár azt is mondta, hogy te különleges vagy. Ezt megtudhatom, hogy mit takar?  Fegyverként miként érzékeled a külvilágot? -kérdeztem a férfit, miközben megjelent a kezemben is egy tányér húsos pite, és míg az egyikbe én haraptam bele jóízűen, a másikat a pöttömke fele tartottam -Az egyik legjobb recept egész Atreia~n. A hozzád hasonló farkaskölykök rajongani szoktak érte! Kóstold csak meg! - nem tettem le semerre a süteményt, kitartóan tartottam felé, hátha úgy dönt, hogy oda bátorkodik, és elveszi. Közben persze nyitott fülekkel hallgattam, hogy vajon Wameku mit tudhat a barátaimról. 

Sachiaru Masaki:
Lélekdarabok

Döbbentem pillantottam Wamman hűlt helyére. Hatásos és felettébb látványos mozdulat volt, amivel meglehetősen távol helyezték tőlünk. Ugyanannak a léleknek részeit képeztük, így tisztán érzékeltem, merre van, miként azt is, tökéletes egészségnek örvend. A megerősítésre, mindössze biztonságba helyezték, meghajoltam Ninurta san irányába. Hatalmas terhet vett le ezzel a vállunkról. Bármily kellemetlen, nem garantálhattam volna a környezete nyugalmát. Erősebb volt nálam ez a megátalkodott lidérc. Arról nincsenek információim a szobában mi zajlott, de percről percre fogyott az erőm. Rosszat sejtettem. Masaki továbbra sem válaszolt. Ezzel szemben a pihenni küldött lidérc vígan lubickolt a hozzá vándorló erőtől. Érzékeltem az egyensúly teljes kibillenését. Velem egyetemben Kemono is gyengült. Folyamatosan használta az erejét, hogy életben tartsa Masaki-t. Igyekeztem neki segíteni, ám önmagamra is ügyelnem kellett. Ha rajtam fogást talál Wamman, onnan nincs visszaút. Valamit ki kellett találnunk, mielőtt az átkozott lidérc befolyása alá kerülünk.
- Lekötelez. – Sóhajtottam fel aggodalmasan. Befogtam a mögöttem bujkáló farkas gyermek füleit. - Nem kívánnék riadalmat okozni, ám a biztonságuk érdekében, kérem, ha bármilyen külső, személyiségbeli, egyéb változást tapasztal rajtam, vagy Kemono-n, rögvest tegyen óvintézkedéseket! Ebben az esetben, Masaki sama engedett Wamman nyomásának, vagyis át fog változni lidérccé. Ellenszer nincs! Kizárólag Masaki sama-n múlik képes e visszaváltozni. Akkor már a mi támogatásunkra sem számíthatnak. – Elgyötörten pillantottam a világ urára. Nem az első, jelenleg, tartottunk tőle az utolsó eset lehet. Hónapok óta pengeélen táncolt. Folyamatosan viaskodott önmagával, érzéseivel és Wamman lelkét tépkedő befolyásával. Az a rémes megérzésem most sem kímélte. Nem lepődnék meg, ha neki lenne köszönhető, megszakadt Masaki-val mindennemű kapcsolatunk. Kedve szerint játszadozott mindannyiunkkal.
Erőt vettem magamon. A bosszankodás, düh, önvád Wamman malmára hajtotta a vizet. Próbáltam minél nyugodtabb maradni. A világ urára fókuszáltam, aki sorjában válaszolta meg összes feltett kérdésem. Elraktároztam az információt merre tartózkodunk, illetve, milyen szabályok vonatkoznak ránk. Az sem ért váratlanul, hogy az istennőről beszélt. Jelen volt a találkozásuk alkalmával. Valóban rég látott ismerősként köszöntötte Ninurta san-t, bár érzékelhetően egyedül volt az érzéssel. Annyit tudtam, hogy az egyik gyermeke nála raboskodott. Mindezek tudatában, inkább csodáltam nem szaggatta szét az istennőt. Ettől még nem éreztem felhatalmazottnak magam, nagy mellel beszéljek a történtekről. Csendesen hümmentettem, majd figyelmem teljesen lekötötte az asztalra kerülő kristálypohár. Gyönyörűen megmunkált üveg volt, ám a benne vöröslő folyadék láttán összefutott nyálam számban. Hatalmasat nyeltem. Megbabonázottan meredtem felé, míg a mögöttem álldogáló gyermek gyomra akkorát nem kordult, csettintésre tértem észhez. Kíváncsian pillantottam hátra, ahol a tányért bűvölő, éhező szempárral találkoztam. Felemeltem a tányért és elé tartottam. Elhúzódott tőle.
- Aj, gyermekem! Az étel nem bánt! Ajándék, amit elfogadhatsz! Emlékszel, mit meséltem az illemről? – Halk nyöszörgésekkel még bentebb bújt a hátam mögé. - Legyen, hát! – Tettem vissza a tányért. Enyhén pipiskedett utána, merre került el az ínycsiklandozó falat. - Bátortalan még! Idővel, talán enged a gyomra hívó szavának! Mindenesetre, köszönjük a harapni valót, Ninurta san! –
Emeltem meg a poharat. Óvatosan beleszippantottam. Érdekes, meglepően édeskés illata volt az italnak. Néhányszor körbe futtattam az üveg falán. Éppen úgy viselkedett akár a frissen csapolt vér, ám az illata, s egy korttyal később állíthattam, íze sem egyezett vele. Nem volt sem visszataszító, sem csalódás. Felettébb érdekesnek találtam.
- Elárulná ez milyen ital? Bevallom, könnyedén megtévesztett! – Elismerésem jeleként emeltem meg a poharat. Az elém táruló látványra enyhén felvontam a szemöldököm. A magas férfi a padlóra ülve próbált kommunikálni a mögöttem cövekelő gyermekkel. Kissé oldalra fordultam, ha már hozzá beszélnek, legalább lássa az illetőt. A megszólításra, még nagyobb erővel csimpaszkodott a nadrágomba. Ebben nem találtam volna kivetni valót, ha nem használta volna az éles karmait. Halk szisszenéssel mozgattam meg enyhén a lábam. Nem kívántam leszidni a gyermeket azért, mert félt egy idegenektől hemzsegő helyen. Tűrtem a lábam skót kocka mintázatának születését, miközben hagytam, hátha enged Ninurta san irányába. Egyelőre nem telt tőle többre, mint hatalmas szemekkel pislogásra.
- Ebben a percben sem tétlenkedik! Nem látszik, de komoly energiákat mozgósít, hogy Masaki sama rendben legyen. – Simogattam meg a kicsike fejét. Boldogan tartotta nekem, mert örült a dicséretnek, amiben részesítettem. A válasz alapján, egyikünknek sem akadt elképzelése, honnan érkezett és miért hasonlított Remus úrra. Főként, hogy az elhangzottak alapján nem pusztán alakváltó, hanem istenek leszármazottja. Enyhén felsóhajtottam, megint mibe keveredtünk látatlanul.
- Hazudnék, ha azt állítanám, ismerem a szóban forgó személyeket, Ninurta san. Tudásom egyezik Masaki san-éval és, mint egy főnemesi szamuráj család kardjának hasonmása, messzebbre nem ér kezem, mint Japán történelme. – Tártam szét bűnbánóan karjaimat. A kinézetem ellenére, meglehetősen korlátozottak voltak a lehetőségeim. Kizárólag ebben a világban mozoghattam szabadon. Általában kardba zárva pihentem, így alkalmam sem nyílt arra, levegyek egy könyvet a polcról.
- A nyers, tiszta energiára céloz, mely mindent áthat? – Tettem egy félkört a pohárral kezemben, arra kínosan ügyelve, ki ne löttyenjen. - Oh, tökéletesen! Masaki san-nal ellentétben, nincs problémám a lélekenergia érzékeléssel. – Némi büszkeséggel hangomban húztam ki magam. Az ő problémája nem az én hiányosságomból fakadt. Világ életében gyenge képessége volt a lélekenergia manipuláció, ám a kísérleteket megelőzően kiválóan érzékelte a környezetét. A rémes évek alatt teljesen kiölték belőle ezt a képességet, de megtanultunk nélküle élni.
- Ah! – Kuncogtam fel halkan a megjelenésünket érintő részen. - Masaki san-nak nem erőssége a fogalmazás! Pontosabban a közérthető fogalmazás!  – Legyintettem szórakozottan. - A különlegességem abból fakad, hogy egyenesen a lelkéből születtem. Az erő, amivel rendelkezem az ő lényének a része, így tőle függ a sorsom is. Általában fegyverben lakom és a belőle felszabaduló erő képében jelenek meg a fizikai valóságban. Az itteni világot, Atreia-t behálózó mágia, valószínűleg lehetővé tette, látható és megfogható formát öltsek. A többiekkel egyetemben! – Tettem rá tenyeremet az ételt kitartóan bűvölő farkas fejére.
- A valóságban is létezem, ha úgy vesszük. Masaki san édesapja által kovácsolt kardjának, Hanshou-nak vagyok a képmása. – Nem fájt a keserű igazság, mindössze egy kovácsmester kezei által készített tökéletes szamuráj kardnak vagyok a leképezése. Az igencsak heves természetű karddal több hasonlóság nincs közöttünk, mint a külsőnk. Nem pusztán jellemünkben, de képességeinkben is merőben eltértünk.
- A japán kardoktól abban különbözöm, hogy bár lelkem van és felruházom erővel a forgatómat, engem kizárólag egyetlen személy birtokolhat! Érzem, hallom, rendelkezem Masaki san tudásával. Önökhöz hasonlóan képesek vagyunk egymással kommunikálni és használja az erőmet is, ám valamelyikünk halálával, fizikálisan szűnik meg létezni a fegyver. A kapcsolat elvesztése a halállal egyenlő. – Dörzsöltem meg enyhén a mellkasomat. Kellemetlenül érintett a szó igen gyakori emlegetése. Odabent Masaki életéért küzdöttek, így lényegében az én, pontosabban mindhármónk létezéséért is.
- Mesélne az Önök kapcsolatáról? A fegyvereivel! – Tettem hozzá némi szünetet követően, hiszen észleltem nem volt elég konkrét kérdésem tárgya. - Bevallom, azóta érdekel, hogy tudomást szereztem róla! Számomra az Önök helyzete hangzik hihetetlennek! Élő személyek, akik fegyverré válnak! Roppant érdekes! – Fűztem össze mellkasom előtt karjaimat, hogy elmélkedésem jeleként megtámaszthassam kézfejemmel államat.

Ninurta-Ra'im-Zerim:
Lélekdarabok

Nem fűztem kommentet a hallottakhoz, csak parányit biccentettem. Nem volt értelme megemlíteni a nyilvánvalót, hogy ezek szerint nem kölcsönös együttműködésről van szó, hanem alá-fölé rendeltségről, rivalizálásról, és elnyomásról. A Wamman~nak nevezett lidérccel kapcsolatban legalábbis egészen biztos. Sóhajtottam egyet, pontosan megjegyezve mind a kettejük illatát. Úgy sejtettem, bármiféle változás érzékelhető lesz az illatukban legalább olyan jól, mint bármi viselkedés formájukban. És mivel jómagam nem ismertem őket, így szemtől szembe először találkoztunk, nem voltam benne biztos, hogy időben észrevenném a változást, ha csak külsőségekre koncentrálnék, avagy a viselkedésre. Nem csak én, Atreia is figyelt erre. Így volt a legbiztosabb.
Az eledelt Wameku látható lelkesedéssel, míg a Pici Farkas hallható szükséggel fogadta. Ám csak a vámpír látott ténylegesen hozzá. A Kemono~nak nevezett pici ordas nagyon makacsul megtagadta az ebédet. Még úgy is, hogy hangosan korgott a gyomrocskája.
   -Tökéletes észrevétel. Mint mondtam, ennek a világnak az alap szabálya, hogy nem ártunk egymásnak. És lássuk be, hogy egymás elfogyasztása, vagy csak lecsapolása eléggé ártalmas tud lenni. Vagyis, hogy ez a szabály fent maradhasson, az itt élő ragadozókról is gondoskodnunk kellett. - a szemeibe pillantottam -Jó magam is ragadozó szörnyeteg vagyok. A kehelyben az vér, ám …  nem állati vér. Az összetevői megegyeznek a rendes vérrel, de itt - egy gyümölcs jelent meg a kezemben -ilyen állapotban lehet megtalálni. - nem voltak nagy magjai… húsa se nagyon. Nem csak simán lédús termés volt, hanem konkrétan a héja és a vér benne. Magokat külön nevelte, nem a termésben.  -Remélem, hogy nem vette el a kedvedet tőle! - figyeltem, mennyire undorodott az ötletre, hogy egy gyümölcsből nyert vért igyon. Emlékeztem annak idején, hogy az erdélyi vámpírok mekkora felhajtást csaptak, amikor kiderült a turpisság. Persze azóta már nekik sincs problémájuk ezzel a féle eledellel, sőt. Az egyik legnagyobb vérgyümölcs kertet tudhatják magukénak. De Vlad nem is lett volna saját maga, ha kissé nem nehezítette volna annak idején meg a dolgom!
A Kölyköt próbáltam közben étellel bűvölni, na meg megszólítani. Szinte teljesen eltűnt Wameku lábai mögött. Biccentettem egy parányit a szégyenlősségére. Én is neveltem már fel farkas kölyköt, és az én fiam kifejezetten szerette a hasát. Ezért is reméltem, hogy a Kis Farkas is majd engedni fog a gyomra követelésének. Ha csak kitartáson múlott, abból bőven volt! Arra elismerően bólintottam, amikor fel lett a figyelmem hívva rá, hogy még ebben a pillanatban is igyekszik ő is gondoskodni Masakiról. Elgondolkodtam, hogy vajon akkor érzi~e azt is, ahogy a gyógyítók kezelik a fiút?
   -Láttam már kint is, hogy nagyon ügyesen gyógyítottad Masakit! - bólintottam egyet -Szüksége volt az erődre, hogy idáig eljusson! A mostani segítséget is köszönöm, a gyógyítóknak is jól jön, ebben biztos vagyok! - arra nem tértem ki külön, hogy miért akadályoztam meg oda kint a teljes átváltozást. Elképzelésem már kezdett lenni arról, hogy miként is működik náluk ez az együttműködés, pontosabban Masaki részéről inkább együtt nem működés. Sóhajtottam magamban egyet. Annyi sok vegyület már volt a szervezetébe a fiúnak, hogy zöld volt a vére, amikor a Kis Farkas erejét használta. Vagyis nem volt kétségem afelől, hogy most is igen zöldült!
Ahogy Remus~ra terelődött a szó, óvatosan rákíváncsiskodtam, hogy vajon mennyit tudhatnak róla. A várt eredményt kaptam. A világ mondhatni másik felén egy jó sok száz, és egy ezer évvel korábbi eseményről volt szó. De nem kezdtem bele a részletesebb ecsetelésbe. Éreztem, hogy az emlegetettek ugyanis úton vannak erre. Vagyis majd bemutatkoznak maguk, úgy döntöttem. Én inkább megpróbáltam csemegéstől lopni a távon köztem és a kicsi között.  Közben terelésképp is, na meg mert felmerült a kérdés, válaszoltam nekik.
   -Közöttünk is van kötés. Mármint itt a fegyver és a forgató között. De mi utólag kötjük, ha szabad így fogalmazni. Ez  a mágia világa, jól érzékelted, és rengeteg alakváltó él itt. Nem tudom, találkoztatok~e már a Földön olyan alakváltókkal, akik bármivé át tudtak változni, nem csak mondjuk farkassá, mint a ti esetetekben. Tudtommal, még élnek ilyen lények a Földön is. De a lényeg, hogy az alakváltás nem feltétlen korlátozódik tegyük azt valamilyen lény vagy szörny formára. A kötés pedig, amivel magamhoz kötöttem őket, egy nagyon ősi mágia. Az ősi, több ezer évvel ezelőtti istenek használták. Régen a panteonomban az istenek fegyverei a társuk is volt. Ez a kötés még abból az időből származik. -pillantottam rá -Viszont ez, hogy valakinek a lényéből szülessen kard, ezt hogy kell elképzelnem? Lássuk be, ez nem elterjedt varázslat, más panteonokban legalábbis ritka. -kérdeztem magam is rá kíváncsian. Persze a két jómadár ikerpár sem bírták sokáig, hogy távol legyenek.
Nem is kellett a két meglett farkasra várni sokat, na meg egy másik apróságra. Romulusba nagy erőkkel kapaszkodott egy másik farkas kölyök. Silvius le se tagadhatta volna az apját. Ugyan az az ezüstszín haj, és szemek. Ugyan olyan bozontos is volt a frizurája, mint apjának és a nagybátyjának. Kíváncsian szimatolt felénk, miközben a nagy lelkesen felénk, pontosabban Kis Farkas felé induló Remust szinte grabancánál kellett elkapnom, ne támadja le szegényt. A kisfiú nagyon bátortalanul, de azért lemorogta a farkas alfát. Széles vigyor telepedett a képemre a pici bátorságát látva. Talán kívülről nem látszódott, de tényleges bátorságra volt szüksége, két gyakorló alfa, és négy felnőtt alfahím között, hogy kinyilvánítsa a véleményét. Főleg, hogy közben látványosan félt tőlünk, mégis megmorogta Remust. A farkasokon is látszódott, hogy kedvükre való volt a pici bátorsága, miközben köszöntek mndkettejüknek.
   -Azt hiszem nem kell bemutatnom, de azért megpróbálkozok vele. Ő itt Remus. - mutattam a kisfarkast bűvölőre -Ő pedig itt a testvére, Romulus, és a pici Silvius. Ők itt pedig Wameku, Masaki fegyvere, és Kemono.- fordultam most a másik irányba. Ez volt az a pillanat, amikor Silvius is engedett a kíváncsiságának, és lekászálódott apja karjaiból. Még Kemono~nál is kisebb volt, ám nagyon magabiztosan tipegett oda hozzám. Senki nem állította meg, ahogy belém kapaszkodott, amint elért engem, majd kivéve egy süteményt, lelkesen ráharapott. Már meg voltak az éles kis fogacskái, meg bírta enni a húsos pitét, és mind a kölyök ragadozók általában, szerette is. Csak elnyomtam egy mosolyt, amikor még egy pitét kivett, és Kemono felé indult. Szemmel láthatóan szent elhatározása volt, hogy vele is megosztja a finomságot. A két meglett hím farkas halvány vigyorral figyelték az apróságot. Ők is, én is vigyáztunk mind a két kicsire, egyiküknek se eshessen bántódása, még csak véletlenül sem.
   -Masaki hogy van? -kérdezte csendesen Remus közben.
   -Még dolgoznak a gyógyítók! -mondtam csendesen -Ti hogy érzitek? -pillantottam a két közvetlenül érintett irányába. -Így, hogy jelen vannak mind a ketten, ti is érzitek a hasonlóságot? -ezt azért tudnom kellett. Ők vajon mennyire viselkednek, éreznek úgy, mint a többi vámpír és farkas? Míg ő olyan fegyvert nem látott még, mint a fiaim, én se találkoztam még hozzá hasonlóval, szóval figyeltem valamennyi rezdülésüket mind a kettejüknek.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

Teljes verzió megtekintése