Gyakorlóterep

[Aikyou Kaiya]

Az élet apró leckéi

Vajon hány éve volt is már? Az idejét nem tudom megmondani. Viszont tisztán emlékszem arra, hogy-e falakon belül kezdtem meg shinigami pályafutásomat. Sok emlék köt ide engemet. Most így hirtelen Yume kedves mosolya tűnik fel előttem. Emlékszem hányszor voltunk együtt és jártuk az Akadémia minden zugát mikor hajtott minket a kíváncsiság. Eszembe jutnak azok a korrepetálások, amiket tartottam neki. Önkénytelenül is egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, mikor arra gondolok mennyire nehéz volt rá venni, hogy kidouval foglalkozzon. Olykor néha hegyi beszédet kellet neki tartanom és okokat felsorolnom, hogy vajon miért is fontos, hogy legalább egy alap szinten sajátítsa el a kidoukat. Természetesen ez fordítva is így volt. Míg én inkább kidoukban jeleskedtem eleinte, jó barátom Yume, a kardforgatási készségei voltak leleményesek. Szerencsére jól kiegészítettük egymást. Gyengeségeinket és korlátjainkat legyőztük együtt, közös erővel és munkával. Ha ő nem lett volna, talán nem tudnám a kardomat úgy forgatni, ahogyan jelenleg. Sokat köszönhetek neki. Remélem ő is ugyanígy érezte. Én mindenesetre hálás vagyok neki. Eredetileg a gyerekeimet jöttem meglátogatni az Akadémiába. Szeretném látni, hogy Reiya és Kengo miképpen is halad a tanulmányaival. Mivel van egy kis szabadidőm, gondoltam arra használom, hogy egy kicsit anyaként is tudjak foglalkozni velük. Mostanában eléggé kevés időt tudok rájuk szentelni, ami megbocsáthatatlan. Muszáj nagyon is odafigyelnem a gyerekeimre. Nem szeretném, hogy úgy elkallódjanak, mint a fiatalok java része. Mivel sokat kell még várakoznom, úgy döntök, hogy tartok magamnak egy kis nosztalgia sétát. Shinigamiként amúgy is van bejárásom az Akadémia területére, ráadásul a tanárok legtöbbje még most is felismer. Szerencsémnek tudhatom be, hogy nagyon odafigyeltem régen a kapcsolatok megtartására. Nagyon sok régi tanárommal is még jó kapcsolatokat ápolok. Hosszú sétámat az Akadémia körül, hirtelen félbe szakítom mikor dobbanásokra leszek figyelmes. Fejemet a hang irányában fordítom és észreveszem, hogy egy akadémista szorgalmasan gyakorol a szabadban, egy olyan bábuval, amit most látok életembe először. Talán egy új edző bábú lenne? Még soha nem láttam hasonlót. Szemöldökömet összehúzom mikor meglátom az akadémista fiú hibáit. Az alapállása ugyan tiszta és majdnem, hogy tökéletes viszont az apró mozdulataiból azt vélem felfedezni nem éppen biztos a dolgában. Az eredmény is magáért beszél. Nem támad, hanem védekezik szüntelenül. A védekezései nem határozottak, sokkal inkább úgy tűnik mintha a félelem hajtaná. A bábú sokszor le is kiséri a földre, mikor szabad teret enged. Párszor figyelem a próbálkozásait, hogy vajon önmagától képes-e meglelni a problémát, de úgy tűnik nem igen jön rá. Talán lehet adnom kéne neki pár jó tanácsot. Igaz nem vagyok tanár, de talán nem okozok akkora bajt, ha egy kicsit segítek.
- Ha csak védekezel, az ellenfeled ki fog fárasztani, aminek az eredménye az lesz, hogy a földön végzed, rosszabb esetben nem is fogsz felkelni, mint ahogy most is.
Miközben odaszólok a fiúhoz nyugodt ám határozott hangnemben, odasétálok hozzá. Ha esetleg felkéne segíteni nyújtom felé a kezemet és felsegítem. Alaposan megfigyelem a fiút és a kardját, amit használ.
- Miért nem támadod meg a bábut? Van esetleg ennek valami oka?
Lehetséges, hogy fél valamitől? Esetleg még nem tudja felvenni a tempót? A határozatlan tartásából arra engedek következtetni, hogy eme kettő összességében közrejátszhatott. Eleve a félelem által sokkal lassabban tudunk mozogni. Megvárom míg a fiú összeszedi magát majd válaszol a feltett kérdésemre és utána kezdek csak bele a magyarázatba.
- Ahogyan eddig figyeltelek az alapok megvannak, de nagyon érzékelhető viszont a tehetetlenséged. A védekezés ugyan tiszta mégsem határozott. Viszont azt látom, hogy szorgalmasan gyakorolsz. Mióta vagy itt kint, ha szabadna érdeklődnöm?
Leginkább arra lennék kíváncsi, hogy mennyire szorgalmasan gyakorol. Ha nincs baj a szorgalommal, akkor talán érdemes lenne segítenem neki. Elvégre csak akkor tud valaki fejlődni igazán, aki szorgalmas és hajlandó a tanulásra.
- Hogy hívnak téged?
Lehet ezzel kellet volna kezdenem mielőtt elkezdek itt magyarázni, de azért remélem nem vette sértésnek sem pedig kioktatásnak, amit az előbb mondtam neki. Nem az a célom, hogy bántsam, hanem hogy segítsek neki.

[Kobashi Yuuma]

Az élet apró leckéi

A legutóbbi zanjutsu edzésen ismét falakba ütközött. Megtalálta a saját határait, és nem feszegette őket túlságosan. Ellenben esze ágában sem volt feladni és elfogadni a helyzetet. Tenni akart azért, hogy jobb shinigami legyen és lejátszhassa magában ezt a dolgot. Így megkérte egyik oktatóját, bűvöljön meg neki egy bábut, amin szabadidejében gyakorolhatja, amit Aikawa kapitánytól tanult. Pontosabban megpróbálta rekonstruálni a helyzetet. Reménykedett benne, hogy ha egyedül van, és nincsenek körülötte a többiek majd egy kicsit bátrabb lesz. Hiszen a kisgyermek is hamarabb elcseni az édességet, ha tudja, hogy senki nem figyeli. Talán senki nem tudja meg, ha most darabjaira vágja a bábut. Senki nem fogja elítélni.
Egy személy mégis volt, aki most is figyelte, mégpedig ő maga. Ő tudta volna hibáztatni magát azért, ami történik. A legtöbben egyáltalán nem értették meg őt, hogy miért csinál ebből ekkora gondot. Egyszerűen csak nem találta meg még magában a belső lángot, a harci kedvet. Nincs meg benne az a ragyogás, ami a csatába vonzza és a kitartását adja. Nincs meg a bátorsága, magabiztossága, hogy bántson valaki mást. Nincs annyira jóban magával, hogy ezt helyre tudja rakni. Nagyon sok ponton el van csúszva ez a történet, de inkább nem rugózik ezen, és nem gondolkozik túl sokat.
A boken helyett ezúttal a zanpakutouját veszi elő. Azzal sokkal kényelmesebben gyakorol, és sokkal otthonosabban érzi magát vele. Tudja a mozdulatokat, kifejezetten ügyesen forgatja, és mindig jó értékelést kapott zanjutsuból. Még sosem nyert csatát azonban. Nem csak a bábukra, tanulótársaira sem volt mersze rátámadni – rájuk még kevésbé. Ezért úgy döntött, egyszerűbb lesz, ha az élő bábuval kezd, és majd később készíti fel magát. Lassan itt az ideje távoznia az Akadémiáról. Shinigamiként kellene viselkednie, mégsem érzi, hogy tökéletes lenne. Pedig igen magasak az elvárások vele szemben. A külsők is, hiszen mindig éltanuló volt. De a saját maga által meghúzott határ még annál is kegyetlenebb volt. Saját magával szemben pedig nem voltak kifogások vagy engedmények. Semmi ilyesmi.
Nagyon erősen próbálkozik, de nem tudja összeszedni magát. Az utolsó pillanatban mindig elbizonytalanodik, a bábu kikerüli a támadását. Ő pedig védekezésbe kényszerül. Abban kifejezetten ügyes, és talán még csoporttársai sem győznék le, nemhogy egy bábu. De ez így nem teljes. Védekezéssel még senki nem nyert csatát, ezt tudja ő is nagyon jól. Mély levegőt vesz, és újra nekiesik. Majd újra. Újabb és újabb összecsapások követik egymást és egyre inkább reménytelennek érzi a helyzetet. Meglepődik, amikor a mellette elhaladó shinigami szót intéz hozzá. Ritkán történik ilyesmi, mégis megáll, hogy meghallgassa, amit mond. Hiszen ő tipikus hallgató és figyelő.
– Úgy gondolja, az állóképesség és a kitartás nem fontos része a harcnak, hölgyem? – kérdezte, őszinte érdeklődéssel. Megfogadta a szavait, de megvolt a saját válasza is rá. Noha nem ez volt az, amivel legyőzhet mindenkit, de nagyon fontos dolgokat tanult az arra vezető úton. Mondjuk azt, hogyan tartson ki és védekezzen addig, ameddig csak bír.
– Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom támadni – válaszolta végül halkan, őszintén, egy apró biccentés kíséretében. Nagyon is meg tudná támadni, de itt sült be mindig. Nem akarta, nem volt benne olyan sziklaszilárd akarat. Olyan volt, mint egy motor, amiből kimaradt a hajtóerő, inkább szabadon engedte a saját, belső lovait.
– Három órája és ötvenkettő perce, hölgyem! – válaszolta katonásan. – De véleményem szerint nem az idő számít, hanem az út, amit végigjártam a gyakorlásom során, és ez sokkal rövidebb – állapította meg csendesen, beismerve a veszteségét. Rosszul esett, még az ismeretlen nő előtt is megmondani, hogy még mindig nem tudja elérni, amit akar. Ő nem ilyen törtető. Yuuma egy nyugodt, kiváró.
– Kobashi Yuuma a nevem, hölgyem – hajolt meg tisztelettudóan. – Hatodéves a Lélektovábbképző Akadémián – tette hozzá, hogy tiszta legyen a helyzet. Ez bizony azt jelentette, hogy nemsokára előtte volt a shinigami lét, na meg persze előtte még csomó fontos vizsga.

[Aikyou Kaiya]

Az élet apró leckéi

Kiváló kérdést tesz fel az Akadémista. Főképp az tetszik nekem ahogyan fogalmazott. Tisztelettudóan és logikus kérdéssel válaszol. Magam is fontosnak érzem az állóképesség és a kitartás fontosságát, viszont a tapasztalatomnak hála, több dolgot is megtanultam miképpen is kell a harcból eredményesebben távozni.
- Fontos a kitartás és az állóképesség. Magam is fontosnak tartom eme két készséget. Viszont fontos az is, hogy egy harc ne húzódjon el oly sokáig. Az első vágásodnak legtöbb esetben a legjobbnak és végzetesnek kell lennie. Ha valaki egy vágással véget vet egy harcnak az a legeredményesebb.
Általában sose kifizetődő, ha egy küzdelem elhúzódik. Ugyan előfordulhat párszor viszont igyekezni kell a lehető legrövidebb úton véget vetni. Magam részéről a fokozatosság elvét vallom. Mindig annyi erőt fektetek bele egy támadásomba, technikámba amennyire szükségem van ahhoz, hogy az ellenfelemet legyőzzem. Sose viszem túlzásba, mert feleslegesnek érzem. Ezért is szoktam olykor furcsállni, hogy némelyik shinigami kissé túlzásba viszik a zanpakutouk használatát. Pedig szent meggyőződésem, hogy tanulják miképpen is kell felhasználni a kardszellemek erejét helyesen.
- Vegyük például így. A testednek energiára van szüksége ahhoz, hogy a harcban helyt tudj állni. Viszont ez az energia véges, amit feltudsz használni. Ha a harc ideje alatt elhasználod az összes energiádat és nem támadsz, akkor javarészt harcképtelen leszel. A legjobb, ha minimális energia fogyasztással és rövid idő intervallumon belül véget vetsz egy küzdelemnek. Hiszen lehet arra az energiára szükséged lesz egy másik küzdelemben amire összesen öt másodpercnyi időd van lélegezni előtte.
Még ha csak egy ellenféllel is kellene foglalkoznia egy shinigaminak, nagyon rövid időn belül véget kell vetnie. Akik tapasztalt kardforgatók sokan osztják ama véleményemet, hogy nem sokáig érdemes egy küzdelmet elhúzni.
- Biztosnak kell lenned abban, hogy megakarod támadni vagy sem. Az egyik legfontosabb dolog a figyelem. Meg kell állapítanod másodperceken belül, hogy az illető fenyegetést jelent vagy nem. Ugyan ez igaz a kardforgatás művészetére is. Minden mozdulatodnak határozottnak kell lennie és a legjobbnak. A jó korántsem elég.
Lehet kissé túlzok, de ha shinigamiként megakarja állni a helyét fontos, hogy ezekkel tisztában legyen. Határozottan kell döntenie és a kardját forgatnia. Ha már ezek nincsenek meg, akkor szegény könnyen elvérzik egy éles küzdelemben. Sajnos nagyon magas lécet kell átlépnie, ha valóban komolyan gondolja a shinigami létet. Persze sajnos sok fiatal friss tiszt máshogyan végzi a munkájukat. Sok esetben húzom is össze a szemöldökömet a látványnál, ami elém tárul. Zavulon viselkedése például egy élő példa volt arra, hogy nagyon sok tiszt kissé elengedi magát. Márpedig egy shinigaminak nem szabad ilyet megtennie. Kutya kötelessége száz százalékban teljesítenie!
- Értékelem az őszinteséged. Ez nagyon jó erény. Tartsd is meg ezt a jó szokásodat. Egy shinigami mindig őszinte és egyenes. Ugyan ez igaz a kardforgatásra is. Határozottak, őszinték és célra törőek.
A fiatal akadémista illedelmesen bemutatkozik. Egyáltalán nem vette rossz néven, hogy később kezdtem érdeklődni a nevet iránt. Nagyon illedelmes ifjúnak látom. Ez viszont nagyon is jó. Kellemes csalódásban van most részem, aminek roppantul örülök. Úgy tűnik nem csak túlfűtött egocentrikus fiatal shinigamikkal van tele a Gotei, hanem akadnak ritka gyöngyszemek is akikben van potenciál.
- Örvendek a szerencsének Yuuma-san. A nevem Aikyou Kaiya, kilencedik osztag. Megengednéd, hogy demonstráljam neked azt, amiről beszéltem?
Amint a fiú helyet ad nekem, szembe állok a bábuval, majd farkasszemet nézek vele. Kissé nosztalgikus érzés fog el. Mintha újra akadémista lennék. Arcomról nem mutatkozik meg sem öröm, se bánat. Tartásom egyenes, kimért és tekintély parancsoló. A célom, hogy uraljam a harcteret. Várom mikor a bábú végre támadásba lendül. Az első támadást tokkal védem, majd a másodiknál kardomat kivonva egy pontos baloldalra kereszt irányú felfelé ívelt támadással kontrázok, megcélozva a bábú karját, majd befejezem gyorsan egy lefelé ívelt jobbra kereszt vágással és azonnal a kardomat máris visszahelyezem a tokjába egy éles csattanás kíséretében, aminek következtében a bábu bal karja leválik a testétől majd a bábú felső teste is leválik kereszt ívelten.
- Erről beszéltem. Határozott mozdulat és minden vágásnak pontosnak, őszintének és a legjobbnak kell lennie. Így már érthető?
Sajnálatos módon viszont tönkre tettem a fabábút. De csak így tudtam neki demonstrálni mennyire is fontos az, amit az előbb említettem neki.

[Kobashi Yuuma]

Az élet apró leckéi

– Egy vágással véget vetni a harcnak... – motyogta halkan, maga elé, ahogy próbálta feldolgozni a hallottakat. Képtelen volt elképzelni magáról. Nem tudott volna megölni valakit, elpusztítani egy lelket. Sosem találkozott még lidérccel élőben. Nem tudta, mit csinálna, de amíg nem érezte veszélyben az életét, határozottan így gondolta. Másoktól már látta. Bárkit képes csodálni érte és az égbe magasztalni... azonban ő nem volt ilyen. Nem volt piedesztálra való kép, nem ezt tartotta magáról.
 – Ez egy módja a harcnak, hölgyem. De mit gondol, nem létezhet másik? Mindenképpen úgy kell csinálnom, mint a többiek? – tette fel ismét elmés kérdéseit. Nagyon érdekelte, mit gondol erről a nő. Ő nem szeretett volna ilyen lenni, jó shinigami akart lenni, aki mindig elvégzi a rábízott feladatot. Ennek ellenére máshogy szerette volna csinálni. Kedvesen és lágyan, olyan akart lenni, mint a tündérke, aki benne élt. A tündérek nem vagdostak, nem csapkodtak nagy lendülettel és nem operáltak hirtelen mozdulatokkal. Nem okoztak kárt közvetlenül az ellenfelükben, és ő szerette volna azt képzelni Chouchinról, hogy gyakran kerülte is a konfrontálódást. Nagyon meg akart felelni, de közben nem szerette volna teljesen feladni magát. Szeretett volna egyedi módon tökéletes katona lenni.
 – Tudok a legjobb lenni hölgyem, és tudok határozott lenni. Képes vagyok rá, de nem biztos, hogy akarom. – Ismét csak ennyit tudott válaszolni, jobb mondanivalója nem volt. Tudnia kellene, hogy akarja-e vagy sem, de mégis bizonytalanság töltötte el a szívét, mérgezte meg a mozdulatait. Nem volt önmaga már jó ideje, és ezt ő is érezte magán. Fájdalommal töltötte el a szívét, ha arra gondolt, mekkora utat bejárt már Soul Society-ben, eljutott idáig, és egy ilyen ponton akad el. Itt reked meg és olybá tűnik, ezen a ponton bukik el. Eddigi egész élete rövid volt, a legtöbb shinigaminak ez csak egy szempillantás, hamar tovaszalad, oda se kell rá figyelnie. Neki viszont végtelenségnek tűnt már most a tizenhárom év, és mire volt ez neki elég? Ennyire. Elszomorító.
 – Köszönöm, örülök, hogy valamiben helyesen cselekszem. És higgye el hölgyem, akkor is őszinte vagyok, amikor azt mondom, ha az élet úgy kívánja, tudok határozott és célra törő lenni. Azonban egyelőre még nem tiszta számomra a cél, ami felé érdemes volna törni – fogalmazta meg gondját az egésszel kapcsolatban. Nem látta értelmét, nem látott megfelelő okot arra, hogy előre törjön. Fiatal volt, nagyon fiatal, éppen csak most kezdett belekóstolni a felnőttség mámoros érzésébe. Nagyon távolról érezte, és igen hosszú út állt még előtte, de szeretett volna felnőtt lenni. Tinédzserként viszont nagyon zavaros volt még számára az élet. Valahogy semmi nem motiválta, csak egyetlen dolog. Csak egy őszinte cél volt a szívében, ami felé nyúlhatott, ha erőre volt szüksége valamihez. Az pedig nem feltétlen járt vágással, pusztítással, harccal, sokkal inkább más erények vezették volna őt sikerre, és inkább ezeket gyakorolta.
– Örvendek a találkozásnak, Aikyou-san! – hajolt meg illedelmesen, majd újra kiegyenesedett. – Lekötelezne – tárta ki karját, ezzel szabaddá téve az utat a nő és a bábu között. Hagyta, hogy támadásba lendüljön, alaposan megfigyelte. Minden mozdulatát, minden apró pillanatát. Tökéletesen le tudta volna utánozni, ennyire már ismerte magát. De még mindig ott volt az apró bibi a történetben, nem akarta. Nem akart Kaiya lenni. Sem senki más. Önmaga akart lenni, Yuuma akart lenni olyan igazán.
 – Lenyűgöző volt, Aikyou-san, és hálás vagyok, amiért bemutatta, megértettem a lényeget. De remélem megérti, én nem akarok Ön lenni. Magam szeretnék lenni – fejezte be mondanivalóját egy tiszteletteljes fejhajtással, közben pedig nem nézett a nőre. Nagyon kedves volt tőle, hogy próbálta tanítani. Ha egyszer szüksége lesz, minden bizonnyal képes lesz leutánozni a mozdulatokat. Célpont nélkül most is megmutathatná neki, hogy igenis tud vágni, de nem akarta. Nem akart hencegni a tudásával, nem bocsájtotta volna meg magának a hiúságot, fitogtatását. Távol állt volna tőle, és az csak az olyan mestereknek volt megengedett, akik jó céllal mutatták meg fiatalabb társaiknak a helyes utat. Ő ettől igazán távol érezte magát.

[Aikyou Kaiya]

Az élet apró leckéi

Nagyon okos fiúnak találom. Kérdései logikusak és valahol jámbornak is érződik. Talán túlságosan is. Az Akadémiában a fiatalok felkészítése ennyire nem működik helyesen? Vagy esetleg szegény, pályát tévesztett volna? Az biztos, hogy nem véletlenül van itt. Mivel gondolom az ereje felébredt, a tisztek rögtön arra sarkallták szegényt, hogy csatlakozzon az Akadémiába. Lehetséges, hogy nem a Goteiben lenne a helye? Tartom magamat azon véleményemen, hogy a shinigami lét nem mindenkinek való, sőt én akár szigorítanám is az Akadémiába való belépést. Sajnos viszont akkor állomány csökkenésre számolhatna a Gotei, de ugyanakkor a tisztek java része megfelelő szinten lenne.
- Mit értesz azalatt, hogy másik? Megtudod nekem mondani?
Kíváncsi lennék mi járhat a fejében. Miféle alternatív módszerekkel akarná szolgálni egyáltalán a Goteit? Egyáltalán vannak elképzelései? Bizonyára céltudatosan jött ide az Akadémiába, ha ilyen szorgalmasan gyakorol.
- Attól még hogy úgy hiszed képes vagy rá ezt tettekkel is bizonyítanod kell. De nem nekem kell bizonyítanod, hanem elsődlegesen saját magadnak.
Elhiszem, hogy képes határozott lenni és a hozzá mérten a legjobb támadásokat vágásokat bevetnie, viszont édeskevés, ha csak szavakban bátor, nem pedig tettekben. Márpedig a shinigami lét a tettekről szól leginkább. Mikor már nem az Akadémia falain belül lesz, fel kell készítenie magát lelkileg, hogy nem könnyű út fog majd előtte állni. Ez az út, fárasztó lesz, kemény tapasztalatokat fog szerezni és minden egyes másodperce egy apró lecke lesz az életről. A kötelességét teljesítenie kell, esküjét be kell tartania és a protokollok szerint kell mindig eljárnia. Lehet szavaim keménynek érződnek a számára, viszont muszáj valahogy megértetnem vele, hogy sajnos a shinigami lét nem olyan egyszerű, mint azt ahogyan beállítják sokan. Az már az elején nagyon rossz egy leendő tisztnél, aki egy könnyed munkának tekinti a Gotei szolgálatát. Ezekből a tisztekből lesz általában az első áldozat. Sajnos Yuumában is ezt vélem felfedezni. Egy ártatlan áldozat.
- Ha tudod, hogy nem tiszta a cél, amit elszeretnél érni, akkor tisztítsd, meg magad előtt az utat hogy eltalálj a célodhoz. Kezd kisebb célokkal. Shinigamiként fontos lesz tudnod a saját céljaidat. Viszont nem mindegy ezek a célok mit szolgálnak. Kapzsi vagy nemes cél? A céljaid más életeket követelne? Vagy ezek szerény célok lennének? Fontos tudnod, hogy ha megvan a kiválasztott célod, tudod-e mivel is járnak, amit elakarsz érni.
Miután a bemutatkozáson túl lettünk, demonstráltam neki mozdulataimmal, amit mondani szerettem volna neki. Meg is értette viszont érdekes dolgot mondott, aminek én roppantul örülök. Közelít ahhoz, hogy shinigamiként gondolkodjon, de hiányzik még belőle valami. Lehet ezt a tanárnak kellene elmagyaráznia, de lehet jobban járnánk, ha én mondanám el neki. Miután a kardomat visszahelyeztem a tokomba, tekintetemet az akadémista felé összpontosítom.
- Helyes ez a felfogás. Amit most megmutattam nem más, mint saját magam volt. Ezért is szeretném kiemelni, hogy ne úgy forgasd a kardodat ahogyan én. Ahogyan én használom csupán a személyiségem tükörképe. Ha jó kardforgató akarsz lenni, az első lépés az alapok elsajátítása, utána kiegészítésként kidíszítheted saját jellemeddel. A kard te magad vagy. Nem hiába vagyunk annyira közel a pengénk lelkéhez.
Arcomról ugyan nem látszik öröm vagy esetleg mosoly, de remélem a megfogalmazásommal éreztettem vele, hogy nagyon is helyeslem ama felfogását, hogy ne akarjon máshoz hasonlítania saját magát. Az egyik legnagyobb hiba, ha valaki erre folyamodna.
- Mond csak saját elgondolásod és mostani jellemed alapján, melyik osztagnál tudnád elképzelni magadat? Van esetleg ötleted? Nagyon fontos, főképp a te esetedben, hogy megfogalmazódjon. Ha esetleg megvan, azt is áruld el nekem, hogy miért? Megtudod nekem mondani?
Kíváncsi vagyok arra, hogy megtudja-e esetleg fogalmazni a választásának miértjét. Ha ez megvan akkor már tudatosan lehetne építkezni. Fontos, ha egy shinigami fejben eldöntse miképpen akarja szolgálni a Goteit, úgy, hogy közben önmaga lehessen. Ezért is igyekeztem legtöbb készségemet fejleszteni, aminek következtében az első osztagon találtam magamat rendfenntartóként. Később aztán már a kilencedik osztagba vitettem át magamat, mert úgy gondoltam hatékonyabban fogom tudni szolgálni a Goteit úgy, hogy közben nem szűnők meg önmagam lenni.

[Kobashi Yuuma]

Az élet apró leckéi

- Más szeretnék lenni, mint a többiek, hölgyem. Máshogy küzdeni és győzelemre jutni. Nem egyenesen nekirontani a másiknak. Nem kifejezetten ártani neki. Tudom, hogy ez őrültségnek hangozhat, főleg az én számból, de… mi van, ha nem akarom úgy csinálni, ahogy tanítják? - kérdezte, és miközben beszélt, egyre halkabb lett. Nem akart csalódást okozni, de más volt, mint a többiek. Ez az akadémia első napjától kezdve egyértelmű volt számára. Minél többet haladt az útján, annál távolabb került a többiekétől. Ez azt jelentette, hogy egyre magányosabb is volt. Chouchinra pillantott, ahogy szorította a kard markolatát. Neki sem akart más sorsot, olyat, ami nem illett bele a sztenderd mintába, mégsem tudta magát egyelőre beleszorítani. Ahhoz még nem volt elég felnőtt. Hogy is lett volna az? Gyerek volt, aki vállalta a katona életet, hogy megtalálja a másik felét, akit egy egész világ választott el tőle. Nem véletlen, hogy magányosnak érezte magát és mindenkitől eltérőnek.
- Én hiszek magamnak, hölgyem. Hiszek magamban… - válaszolta, miközben aprót bólintott. Határozottság, magabiztosság és alázatosság áradt a vonásaiból. Akármennyire magabiztosak voltak a szavai, nem volt hiú, nem volt beképzelt. Ez a magabiztosság hiányzott belőle, amikor vágnia kellett. Valahogy nem jött, mert nem akarta igazán, így a kardja sem volt elég éles. Ez az ősi bölcsesség terjengett Seireiteiben régóta: ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle. Ő volt az, aki nagyon is tudta, ez mennyire igaz. Elég volt picikét meginognia, hogy Chouchin halálos fegyver helyett önmaga árnyéka legyen önmagának, olyan veszélyes, mint egy vajazókés… ez pedig elég fájón érintette.
- Megtisztítani az utat… hogy lássam a céljaimat -dolgozta fel a nő mondanivalóját lassan, halkan. Többször megrágta a szavakat. Alaposan elgondolkozott, mit is jelenthetnek és megindított benne valamit. Zavaros volt az ösvény, amin haladt, nem látta a végét. Csak az irányban volt biztos, de eddig vakon közlekedett és megnehezítette a saját dolgát. Hálásan hajtotta meg a fejét a nő előtt. Nagyon jót tett neki a tanácsa, de nem azonnal hatott. Orvosság volt, hosszú távú, rendszeres hatás okozott feloldozást.
A nő válaszára tompán bólintott. Az alapokat tudta, és meg is mutatta neki a mozdulatsort, amit az előbb látott tőle. Megfigyelő volt. Ha látott valamit, majdnem tökéletesen vissza tudta adni. A levegőben ment is neki, célpont nélkül, hibátlanul. Könnyedén kicselezte volna a robotot, és ez egyértelművé vált. A mozdulatsora végén tiszteletteljesen térdelt le, rakta vissza kardját a tokjába.
- Sajnálom, Aikyou-san, de nem ismerem egyelőre eléggé a gotei osztagjait, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a beosztásunkat mások végzik, akik jobban átlátják a teljes képet - adta meg teljes válaszát, ezek után pedig kicsit megváltoztak vonásai. Kicsit közelebb lépett a nőhöz, de nem túl közel. Kedves mosoly ült az arcára, úgy látta, itt az ideje egy kicsit témát váltaniuk. Túl sok szó esett már róla, kezdte szégyellni magát, hogy ennyire önzően viselkedik.
- Nagyon jó volt hozzám, Aikyou-san, noha egyáltalán nem lett volna kötelessége. Kérem, engedje meg, hogy viszonozzam töredékét kedvességének. Ha szánna rám még egy kis időt, szívesen megvendégelném egy kis teával és süteménnyel -mosolygott a nőre, majd tisztelettudóan, derékból meghajolt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

[Aikyou Kaiya]

Az élet apró leckéi

- Mindenképpen akképp kell cselekedned, amivel nem ártasz a Goteinek és teljesíted a rád bízott feladatot. Lesznek olyanok, amik nem fognak tetszeni, de a parancsot teljesíteni kell. A szabályokat be kell tartani, akárcsak a protokollt. Minden kész shinigaminak e-szerint kell cselekednie.
Szavaim nyersen hathatnak viszont egyáltalán nem letolásnak szánom az akadémistának. Sokkal inkább tanítás célzattal magyaráztam el, mit várhat a Gotei-en belül mikor shinigamiként kell szolgálatot végeznie. Kezdem tényleg azt hinni, hogy az Akadémiában nem fektetnek akkora hangsúlyt arra, hogy az akadémistáknak elmagyarázzák mit várnak el tőlük a Goteiben. Ezzel kéne kezdeniük szerintem. Reiyat és Kengot alaposan ki kell majd kérdezzem e-felől még is mi folyik az intézményen belül.
- Határozottságodnak, tettekkel kell megmutatkoznia. Szavakkal nem fogod elérni. Ezt fejben kell először megtanulni.
Jó magam példájával tudnék élni. Régebben akadémistaként nem voltam annyira határozott, mint most. Sokkal inkább törékenyebb voltam. Igaz akkor is már volt egy fajta kemény stílusom, de akkor még nem voltam annyira eltökélt, mint most. Yumeval való kapcsolatom kezdetétől kezdtem válni azzá a nővé, ami most vagyok. Észreveszem, hogy az akadémista magában kezd motyogni. Nem hallom ugyan mit is mondogatott magában, de ha tippelnem kéne, valószínűleg értelmezni próbálja a szavaimat. Jó látni, hogy egyes akadémisták használják a fejüket. Nagyon fontos azért egy shinigaminak, hogy tudjon gondolkodni, megfelelő probléma megoldás készséggel rendelkezzen. Tisztában legyen saját erősségeivel és hátrányaival. Sajnos ahogyan eddig megfigyeltem a Gotei tagjait, némelyiknél elszaladt a ló. Nem képesek szerénységet mutatni, folytonosan megakarják mutatni, hogy ők a legjobbak. Nem is lenne ezzel mondjuk különösebben probléma, ha valaki bizonyítani szeretne, de az ne legyen senki kárára, főképp ne egy egész osztag. Márpedig sajnos azt vélem felfedezni, hogy az egymással való rivalizálás szinte vírusként terjed. Magam részéről hatalmas problémának érzékelem. Kérdés, hogy vajon a kapitányok tesznek-e ellene vagy terveznek valamit tenni az ügy érdekében és nem csak szakéval öblítik a gyomrukat naphosszat.
- Súlyos tévedés. Akik eldöntik melyik osztagba kerülsz csak külsőleg látják át a képességeidet. Viszont nem látják meg azokat a készségeket, amikkel valójában rendelkezel. Ezért is elsősorban neked kell eldöntenéd melyik osztagba akarnál kerülni. Tegyünk egy próbát. Mindazt, amit eddig láttál tőlem és hallottál. Melyik osztagban szolgálok tipped szerint?
Ezzel talán tudnék neki segíteni, hogy elgondolkodjon vajon saját magához képest melyik osztagba is érezné magát a legmegfelelőbbnek. Ezért is fogom tanácsolni neki, független a válaszától, hogy az osztagok ismerete elengedhetetlen. Mielőtt shinigamivá válna és vizsgázna, tisztában kell lennie melyik osztagban is képzelné el magát. Saját magunkat alaposan ismerni kell. Életmentők tudnak lenni kritikus szituációkban. Ajánlatánál egy kicsit elgondolkodom. Szabad megengednem magamnak, hogy süteményt egyek? Vigyáznom kéne az alakomra. Viszont, ha jól emlékszem nem ettem még édességet a mai napon. Ráadásul a fiú önként ajánlotta fel, hogy meghív, ami nagyon kedves gesztus tőle. Abban már biztos vagyok nála a tisztelet megadása és a szerénységgel nincs különösebb probléma. Inkább több önbizalmat kéne belé ültetni.
- Nagyon köszönöm Yuuma-san. Elfogadom a meghívást.
Egy halvány mosolyt megejtek az akadémista felé, majd elkezdem követni őt. Ekkor hirtelen viszont megakad a szemem *egy akadémistán, aki nagyon hasonlít egykori barátomra*. A távolból picit megfigyelve látom ahogyan a pöttöm fekete hajú akadémista szorgalmasan gyakorol egyedül. Ismerős érzés fog el. Lehetséges volna? Túl abszurdnak érezném. Meglehet, hogy csupán a véletlen szüleménye. Mindenesetre nincs időm vele foglalkozni. Tekintetemet újfent Yuuma felé összpontosítom.
- Mik a kedvenc tárgyaid az akadémiában? Van valami tárgy, amivel esetleg szívesen foglalkozol a mindennapokban?
Ezzel kiderülhet, miben is jeleskedik inkább, amire később építhetne a jövőben. Hiszen amit a legjobban szeretünk azt tudjuk a legjobban csinálni.

*Kaiya ekkor Reit pillantja meg*

[Kobashi Yuuma]

Az élet apró leckéi

- Teljesítem a kapott parancsokat, minden körülmények között és betartom a szabályokat, a lehető legszigorúbban. Csak más módon, mint a többiek - magyarázta, és egyetértett a nővel, de mindig ott volt az a bizonyos csak, de. Az, ami még mindig visszafogta őt. A nő mondanivalóján elgondolkozott és kissé gondolataiba merült. Igen nehezen bukkant fel onnan, akkor pedig egy akaratlan, halk kérdés buggyant ki belőle. - Mikor kész egy shinigami?
Nagyon furcsának találta ezt a kifejezést, de tudnia kellett, mit jelent. Tulajdonképpen jó megfogalmazás volt. Ő is szeretne végre kész lenni. Tökéletes, hibamentes, olyan, amilyen, egyedi és utánozhatatlan. Akármennyire ragaszkodott a gotei elveihez és a feladataihoz, legalább olyan szigorúan szokott a saját elveihez és értékeihez ragaszkodni. Meg tudja változtatni őket, de nem rugalmas, többek között ez az egyik hibája. Ezért van mindig ott az az apró ellenkezés, amiért mindig bünteti is magát. Hiszen fejet hajtani és alárendelni magad teljesen... szerinte ennél nemesebb dolog nincsen. Mindazonáltal újra és újra azt érzi, meg kell valósítania önmagát.
- Fejben már megtanultam, Aikyou-san, csak a tettekkel van gondom - válaszolta végül, mert pontosan ez ment végbe benne mostanában mindennel kapcsolatban. Fejben megtanulta, megfigyelte, pontosan tudta adni a parancsokat a testének, hogyan viselkedjen. Azonban nem akarta, nem akart tettlegességig menni, nem akart másokat bántani. A felhalmozott tudását valami egészen másba akarta integrálni és tökéletesíteni. Kész shinigami akart lenni - mégsem olyan, mint a többiek. Még nem tudta, hogyan is oldhatná ezt meg, és zanpakutou szelleme sem volt segítségére ezekben.
 - Nincs megfelelő információm az osztagokról, hogy efféle döntéseket meghozzak, nem nekem kell eldönteni, hova kerüljek - ismételte az eddig mondottakat, már-már robotszerűen. Nehezen ment neki, hogy valamiben egyből megmásítsa a döntését. Vagy hogy egyáltalán csak így döntést hozzon. Nem rugalmas, még mindig nem. Kaiya kérdésén pedig elgondolkozott. A leglogikusabb dolgot mondta, ami eszébe jutott. - Csupán a kardforgatási technikáját ismerem, hölgyem. Az alapján azt tudnám mondani, talán seireitei legjobb kardforgatója alatt, a tizenegyedik osztagban szolgál - adta meg tippjét, noha teljesen mellélőtt. A felületes tudása alapvetően lekorlátozta a válaszadást. Nem csak az osztagokat, de Kaiyát sem ismerte eléggé, hogy hozzá illő, okos, ügyes választ adjon, úgyhogy már előre szégyellte magát, hogy ilyen spekulációkba bonyolódott.
- Megtiszteltetés, hölgyem - hajolt meg enyhén, majd mutatta az utat a nőnek. Egészen az apró teakonyhába vezette őt, amely az Akadémia egyik közös helyisége mellett állt a diákok szolgálatára. - Foglaljon helyet, hölgyem, ahol kényelmes önnek. A társalgóban, de akár a teraszon is helyet foglalhat, esetleg figyelheti még a tanulót, aki olyannyira felkeltette érdeklődését idejövet - mondta, miközben egy apró, hamis mosoly ült ki az arcára. Megfigyelő volt. Minden apró részletet megnézett és megjegyzett. Azt sem mulasztotta el, ahogy Kaiya Reire pillantott, de akkor és ott nem jegyezte meg, most viszont biztosítani akarta a tovább figyelés lehetőségét a nőnek. Hátha szüksége van rá. Közben előkészítette a csészéket és felforralt a vizet. Kiválasztott egy kellemes teafüvet, amit lefőzött, és kikészítette a süteményeket is. Követte Kaiyát oda, ahol megfelelőnek találta a helyet a pihenésre és a teázásra. Mellé telepedett, azonban véletlenül sem került illetlen közelségbe hozzá.
- A démonmágia elmélet és gyakorlat, hölgyem - mondta, és kifejezetten jól érezte magát, amiért végre egy határozott választ tudott adni. Még büszke is volt magára. Határozott kérdés, határozott válasz. - Ezzel szeretek leginkább foglalkozni is, és úgy sejtem a szenvedélyem nyomán a varázslásban vagyok a legügyesebb is.

[Aikyou Kaiya]

Az élet apró leckéi

A kérdése elgondolkodtat. Mikor kész egy shinigami? Ez egy nehéz kérdés, de ha magamból kéne kiindulnom akkor talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az alapkövetelményeknek már megtud felelni. Viszont mivel nem én vagyok az, aki meghatározza ezeket a követelményeket, így sajnos releváns választ valószínűleg nem fogok tudni adni. Amit én elképzelek alapkövetelményként, nem össze egyeztethető az Akadémiával valószínűleg. Sokan tartják rólam, hogy túlságosan szigorúan veszem, ráadásul többet várok el túlzottan. Idealista elképzeléseim vannak szerintük. Emiatt is sokan idealistának tartanak, ami valljuk be nincsenek annyira messze az igazságtól. Magamról jól tudom, hogy eme jellemem mennyire erős. Hogy vajon miért alakult így ki, valószínűleg a múltamban keresendő. A Fuchida család első szülött gyermeke vagyok, példát kel statuálnom a testvéreimnek, nem mellesleg vezetnem és tanítanom kell őket. Vegyük például a lókötő Ayuta öcsémet. Belőle a család fejévé kell avanzsálni. Sajnos édesapám és édesanyám nem annyira tudott rá hatni. Ayumi lehet már képes lenne terelni, de sajnos a jelleméből adódóan nem meri megtenni a lépést. Ezért nekem kell rövid pórázon tartanom. Ahogyan eddig foglalkoztam vele, úgy láttam nagyon is tudok rá hatni. Remélhetőleg beérik végre majd az a gyümölcs. Nem szeretném, hogy Ayuta családfő létére elkallódjon. Nem engedheti meg ezt magának! Gondoskodni fogok róla.
- Ezt saját magadban kell újfent eldöntened, hogy kész vagy-e vagy még úgy érzed tanulásra van szükséged. Viszont! Ha még úgy érezned, hogy kész is vagy, sose feledd, hogy egy shinigami holtig tanul! A tudás nagyon fontos. Mind a gyakorlatban és elméletben. Nem szabad hagynod, hogy eltunyulj. Sokan elkövetik amazt a hibát, hogy amint megkapják a shinigami címet, úgy érzik nincs már mit tanulniuk. Ez egy hibás következtetés. Mindig fejleszteni kell a tudásod, foglalkozni kell az erősségeiddel és kijavítani a hibáidat. Ezért is fontos az önismeret egy shinigamiban.
Reménykedek, hogy válaszommal megtudtam értetni vele ama kérdését, miszerint mikor lesz kész egy shinigami. Ami pedig a tetteket illeti, elhiszem, hogy fejben már kirajzolódott. Viszont ahogyan azt elmondta, tettekkel kell ezt mutatnia. Az első lépcsőfokot úgy tűnik Yuuma már meglépte. Viszont elakadt az út közepén.
- Nagyon fontos az osztagok ismerete Yuuma-san. Mint azt ahogyan korábban is említettem, ismereteinket fejleszteni és bővíteni kell. Legyen akkor ez egy fontos feladatod. Ismerd meg az osztagokat! Derítsd ki, melyik osztag miben jártas és mi a feladatuk a Goteien belül. Hidd el nekem, eme információk birtokában közelebb fogsz kerülni ahhoz, hogy shinigami legyél. Gondolj csak bele. Hatalmas hiba lenne, ha egy tehetséges kardforgató shinigamit a negyedik osztagba raknak vagy esetleg a tizenkettedik osztagba. Ez túlságosan sarkalatos példa ugyan, viszont a lényeget remélem megérted. Sajnos előfordulnak hasonló hibák. Jó magam láttam már ehhez hasonlót szolgálati időmben. Ezért is sarkallak arra, hogy magad is tisztában legyél melyik osztagban lennél a leg alkalmasabb.
Abban már biztos vagyok, hogy a tizenegyedik osztag nem a megfelelő hely lenne számára. Szerintem sokkal inkább megfelelőbb lenne a tizenkettedik-be vagy esetleg a negyedik osztagba.
- Hízelgő, de nem talált. Adnék még egy nagyon jó tanácsot, ha elfogatsz. Ne csak a technikát figyeld, hanem az ellenfelet is egészében. Az én kardforgató technikám miatt legtöbb esetben lehetséges, hogy a tizenegyedik osztaghoz sorolnának látásból, viszont a technikámban van egy icipici dolog amiért még sem. Kitalálod magadtól vajon mire gondolok?
Ha sikerül rájönnie, akkor nagyon fogok annak örülni, hiszen még egy lépést tett afelé, hogy megfelelő shinigamivá váljon. Nem elég csak a technikát figyelni az egészét nézni kell. Ha esetleg nem találja ki, elmondom és azt is elárulom melyik osztagban szolgálok. Addig is szeretném, ha egy kicsit használná a fejét. Veheti ezt egy mentális edzésnek. Nem elég csak a harci tudásunk, az eszünk is fontos! Eme kettő kombinációjából áll egy shinigami fegyvere. Elme és penge. Egyszerűsítve gyakorlat és elmélet.
Amint Yuuma megindul, elkezdem követni. Közben azért félszemmel néha rá nézek az akadémistára, aki szorgalmasan gyakorol. Az érzés most sem hagyott alább. Olyan ismerős lélekenergiát áraszt magából, amit még régen éreztem valakitől. Hasonlít Yumera! Sőt nem, hogy hasonlít, hanem teljesen egyezik! Még is mi ez az egész? Nekem itt valami nem stimmel. Viszont ezzel a dologgal nem foglalkozhatok. Amúgy is lehetséges, hogy ez csupán a véletlen műve. Nem szeretném ráhozni szegény akadémistára a frászt. Inkább hagyom gyakorolni. Amúgy is nekem most Yuumaval kell foglalkoznom. Kötelességemnek érzem, hogy elássam tanácsokkal az ifjút.
- Nagyon szépen köszönöm Yuuma-san.
Helyet is foglalok, majd türelmes megvárom Yuumat, amint előkészíti a süteményt és a teát. Érdekes viszont ez az akadémista. A technikája túlzottan durva, viszont nagyon hasonló Yumehoz. Gyorsak, és szenvedélyesek. Lehetséges volna? Bár ahogyan látom az önuralom nem az erőssége. A heves támadásaiból erre engedek következtetni. Közelharcban hatékony ugyan és az ellenfelet meglehetne félemlíteni hasonló durva támadásokkal, viszont ez is a gyengéje. Elárulja a mozgását. Egy tapasztalt ellenfél ellen ez a fajta magatartás mód, amit a harcban használ nem lesz annyira hatásos. Amint a kezembe veszem a csészét kicsit szürcsölők belőle, majd reagálok Yuuma válaszára.
- Akkor ezek szerint téged a kidou érdekel inkább. Gondolom akkor tehetséged is van benne? Vagy esetleg pusztán a szenvedélyed hajt arra, hogy a mestere légy a kidouknak?
A válasz nagyon fontos. Hiszen, ha megvan a kellő tehetsége a kidoukhoz, bátorkodom tanácsolni neki, hogy fejlessze magasabb szintre a tudását. Esetleg akár magától is kezdjen megtanulni megengedett kidou és bakudou technikákat felügyelettel.
- Megtudhatnám esetleg, hogy hívják azt az akadémistát, aki oly szorgosan gyakorol?
Felkeltette az érdeklődésemet. Persze nem rá akarom terelni a témát, de akár példálózhatok egy kicsit Yuuma-sannak.
- Figyeld meg most a támadásait. Ne csak a technikáit nézd, hanem az összképet. Milyen hibákat vélsz felfedezni benne?
Lássuk alkalmazza-e a korábbi tanácsomat. Ha elméletben már megvan neki, nem árt, ha gyakorlatban is megpróbálja használni. Kíváncsi vagyok rájön a hibákra, amiket én felfedeztem.

[Aikyou Kaiya]

Fehér liliom

Hozzászokni Hadnagyi feladataimhoz korántsem ígérkezik könnyűnek, bár nem is vártam, hogy problémamentesen fog indulni a karrierem. Mitsukoval való konfliktusomnak köszönhetően sajnos akadályok sorával kell megbirkóznom. A bizalom köztünk oly törékeny, hogy egy hópihe is elég lenne, hogy szilánkosra törhesse. Szerencsére türelmem nem hagy cserben és kötél idegekkel bírom újdonsült Kapitányom sajátos dolgait. Biztos vagyok benne a köztünk lévő viszony egy ideig csatatérként lehetne definiálni. Szinte izzik köztünk a levegő. Kérdés meddig mehet ez az állapot tovább? Sóhajtok egy nagyot miközben Seireitei utcáit járom. Gondolataimat a megoldások felé igyekszem terelni. Eddig bármiféle konfliktusban is találtam magamat, megtudtam valamelyest oldani, még ha a kollégám fafejű is volt, de találtam megoldást az e-fajta problémákra anélkül, hogy destruktív irányba terelődött volna. Ninomiya Kapitánynál is biztos leledzik valamilyen lehetőség, amivel meglehetne oldani a közöttünk lévő tüzes parázst, amire, ha nem figyelek oda, könnyen az osztagra és rám is negatív hatással lesz. Nem beszélve a gyerekeimről. Oldalra fordítom a fejemet és meglátom az Akadémia épületét. Elgondolkodom egy kicsit, hogy érdemes lenne Reiyat és Kengot meglátogatnom. Anyaként kötelességem, hogy figyeljek gyermekeimre. Még sosem érkezett egyik tanárjuktól panasz, viszont azért nem árt az óvatosság. Végül eldöntöm magamban, hogy meglátogatom őket. Bizonyára valahol örülni is fognak. Tudom, hogy keményen dolgoznak és mindent megtesznek, hogy egy nap méltó tagjai legyenek a Goteinek. Határozott léptekkel indulok egyenesen a gyakorló tér felé. Nosztalgikus élmények sorai öntik el a lelkemet egy pillanatra. Milyen régen is volt már, mikor én is hordtam az akadémisták egyenruháját. Emlékszem mennyit gyakoroltam jó barátommal Yumeval és hányszor volt alkalmunk a szabadidőnkben elmajszolni pár süteményt, miközben jó ízűeket tudtunk társalogni egymással. Mily nosztalgikus. Remélem gyermekeim is hasonló vagy boldogabb emlékekkel fognak majd távozni az Akadémiából. Beérve a gyakorlótér közelébe hallom ahogyan egy lány éppen mintha idézést alkalmazna. Tekintetem a hang irányába terelődik és hosszasan kezdem figyelni. Kissé magamra ismerek. Voltak napjaim mikor magam is akadémistaként hangsúlyt fektettem a démon mágia technikák gyakorlására és úgy tűnik most is akadnak diákok kik szorgalmasan szeretnék elsajátítani. A kéztartását pontosnak vélem. A kimondott ige a helyén van. Viszont nem tudok sokáig maradni, hiszen gyermekeimért jöttem. Eszembe jut, hogy nem is tudom, hogy éppen hol is keressem őket? Mivel már nem vagyok tanuló, így nem is tudhatnám Reiya és Kengo éppen hol tartózkodik jelen pillanatban. Talán segítséget kéne kérnem a szorgalmas diáktól. Elhatározom magam majd teszek felé pár lépést, de tartom a távolságot hiszen éppen olyasmit gyakorol, ami akár életveszélyes is lehet. Ámbár nem rám nézve, viszont fontos, hogy másokkal is tekintettel legyek.
- Ne haragudjon, hogy megzavarom éppen szorgos tevékenysége közben, csupán útba igazitásra lenne szükségem.
Megvárom amíg a diák, jelenlétemet feldolgozza és felém fordul. Amint meglátom a lány arcát, rögtön megpillantom az egyik nem mindennapi jelenséget, amit eddigi diák életem és shinigamiként ledolgozott szolgálatom során ritkaként nevezhetném meg. A lány szeme be van kötve. A kérdés, hogy az edzéséhez tartozó kellék vagy szemei annyira megsérültek, hogy vak. Nem lehetek viszont tapintatlan és kockáztatnom sem szabad hiszen bunkóságnak érezném, ha rögtön a szemeire kérdeznék rá. Sokkal inkább úgy gondolom, ha esetemben a lány tényleg vak, akkor jobban örülne annak, ha egyenlőként kezelném.
- Nem tudná megmondani nekem, hogy Aikyou Kengo és Aikyou Reiya pontosan hol tartózkodik jelen pillanatban? Nagyon sokat segítene nekem.
Miközben válaszát várom, magamban felidézem ama látottakat még is miképpen gyakorolta a lány az idézést. Van-e esetleg valamilyen hiba, amit észrevehettem volna, de nem igazán láttam abból a szögből. Gondolom nem feltétlen tanácsadással kellene kezdenem a diskurzust, hiszen melyik diák szereti, ha egyből egy shinigami a hibákat róná fel. A dicséret is ugyanolyan fontos, mint a kritika.
- Egészen dicséretre méltó ahogyan gyakorolta az idézést. Ha jól tippelek van hozzá tehetsége. Elnézést, hogy ilyen váratlanul belekontárkodtam az edzése közben, ha gondolja megvárhatom míg befejezi és utána beszélgethetünk.
Ha szeretne még gyakorolni, nem fogom megállítani. Addig én keresni fogok egy megfelelő helyet, ahol jobb szögben láthatom és ha a tanácsomra lenne szüksége, természetesen ellátom. Kérdés, hogy igényelni fogja-e. Minden diák más, a módszerek is eltérőek. A tanárok munkája emiatt nehéz. Hiába, hogy katonákat képeznek ki, viszont anyaként megtanultam, hogy a fiatalokat megfelelő útmutatással, kellő tapasztalattal, határozottsággal és valahol szeretettel kell tanítani. Természetesen nem szabad túl lőni a célon. A fegyelem ugyanolyan fontos.

[Murasaki Yumiko]

Shirayuri

Lyukas órám van. Elméletileg lenne alkalmam pihenni, mielőtt visszamegyek az utolsó délutáni előadásra, de valahogy nem megy a relaxálás. Az ágyamon heverek, kezemben a lélekölőmmel, kitartva magam elé, mintha szemlélném, persze nem láthatom. Nem is a kinézetére vagyok kíváncsi, sokkal inkább szeretnénk a belsejébe nézni. Érzem, hogy van benne valami jelenlét, de akár mennyire is próbálom a tudatommal megérinteni, nem megy. Az utolsó pillanatban egy kósza gondolat mindig megtöri a koncentrációmat és a kialakuló kép szertefoszlik. Dacosan dobom magam mellé a kardot, majd felülök. Úgy érzem, beleőrülök, ha még egy percet ki kell bírnom tétlenségben, így elindulok járni egyet. Eredetileg a park felé igyekszek ugyan, de a gyakorlótér mellett elhaladva megcsap a gondolat, hogy talán egy kis sétánál többre lenne most szükségem, hogy levezessem a fölös energiámat. Nem tart épp senki órát és pár lézengőtől eltekintve más sem használja a helyet. A következő órám amúgy is démonmágia lenne, így ezen elgondolásból vállat vonva a kidou gyakorló felé veszem az irányt. Az elkerítő falat megérintve lépek át a bejáraton, majd miután megbizonyosodok róla, hogy nem zavarok senkit a környéken, megnyomom a gombot, amitől hallom is a kattanást, amint egy bábu kerül helyére pár méterrel messzebb. Megteszek pár lépést felé, majd támadó állásba helyezkedve felidézem a ráolvasást, amit korábban az egyik órán hallottam.
- Támadj fel, mennydörgés istene! Ébredj, viharok anyja! Szabadítsd rá villámod a bűnösökre! Hadou no Yon, Byakurai!
Miközben kimondom, érzem, amint a lélekenergiám a kinyújtott ujjam hegyén kezd összpontosulni… majd semmi. A szavak üresen csengenek, mintha nem is az enyémek lennének, csupán közönyösen szállnak tova, ahogy az összegyűjtött energia is elszáll, bármilyen hatás nélkül. Dühösen rúgok a földbe mérgemben. Odébb sétálok, majd leülök egy padra, nyugtázva, hogy már el is ment a kedvem az egésztől. Még hogy a ráolvasás segít ráhangolódni az adott varázslatra. Hiába mondom ki, ha nem jelent számomra semmit. Ami kidout meg tudok csinálni, elsőre is megtudtam már, amit pedig nem, mindegy mennyiszer próbálom, csak felidegesítem magam vele. Hmm, düh… Ekkor eszembe jut egy régi emlék. Egy másfajta idézés, amit már nagyon régóta nem hallottam, kicsi korom óta. Mellé pedig egy kép is társul. Homályos ugyan, de így is kiveszek pár részletet. Minden olyan nagynak tűnik, tárgyak, emberek. Nem, én vagyok kicsi, mint egy gyermek, ők pedig felnőttek. Előttem egy másik gyerek áll, rövid hajjal, talán egy fiú. Jobb mutató ujjam egyenesen rá emelem, pontosabban egy füstölgő lyukra a mellkasán. Mindenki elszörnyedve bámul rám, de nem értem, mi a baj. Ahogy jött, úgy kezd szét esni a kép. Kétségbeesetten felpattanok, mielőtt teljesen eltűnne, majd újra a próbabábu irányába emelem a karom, ám ezúttal másfajta szavak hagyják el a számat.
- Égnek és Földnek, mennydörgésnek és villámlásnak átkos teremtménye, halld meg önnön kiáltásod és engedd szabadjára minden dühöddel! Kaizou Hadou, Juugeki Byakurai!
Ezúttal is érzem a mutató ujjam felé törekvő energiát, azonban most más. Fájdalmas, égető érzés halad végig a karomon, majd az égzengés hangjára emlékeztető robajjal indul onnan útjának. Elmémben egy villám képe jelenik meg előttem, azonban nem tiszta, fehér szikra. Vörösen izzó sugár, mely kérlelhetetlenül halad előre, kinyilvánítva, hogy keresztülhalad mindenen, mely az útjába merészel állni. A feszültség, mely korábban pattanásig feszített, mintha a kidouval együtt távozott volna a testemből. Ernyedten kezdek el dőlni jobb oldalam felé és el is terültem volna a földön, ha nem teszek egy lépést arra, hogy megtámasszam magam. A gondolataim vadul kavarogtam. Mégis mi volt ez az egész? Mit tettem? Hírtelen fojtogatónak érzem a nyakláncomat, hiába nem szoros, mégis, mintha irritálna, hogy rajtam van. Még sosem tapasztaltam hasonlót. Nem volt lehetőségem azonban arra, hogy túlságosan hatalmába kerítsen az érzés, mert egy hang szól hozzám. Zavarodottságomban egyáltalán nem rám vallóan felsikoltok a meglepődöttségtől. Túlságosan is a kidoura koncentráltam, így nem vettem észre, hogy időközben bárki a közelemben lett volna. Még szerencse, hogy nem találtam el. El kell telnie néhány másodpercnek, még visszanyerem a tartásom, majd az illető felé fordulok.
- Elnézést, csak nem vettem észre a jelenlétét. Nem zavar és szívesen útbaigazítom, jól ismerem az Akadémiát.
Próbálom belőni, hogy találkoztam-e már vajon vele. A hangja mintha ismerős lenne, de nem tudom hozzárendelni egy diákhoz vagy tanárhoz sem. Aztán felmerül két név is, akiknek hallatán meg is feledkezek az imént történtekről.
- Áh! Reiya-chan és Kengo-kun, igen, azt hiszem, van egy sejtésem, hol lehetnek. Ez idő tájt történelem előadásuk szokott lenni, de elméletileg mindjárt vége. Errefelé kellene majd átsétálniuk a következő órájukra. Szívesen maradok addig, hogy biztosan találkozhasson velük, ha nem tudná, hogy néznek ki, viszont azután nekem is mennem kell, mert ma még lesz egy órám. Ha megenged egy kis kíváncsiskodást, miért tetszik keresni őket, csak nem valami rosszat tettek?
Számra egy játékos mosoly is felkerül kérdésem után, amint felszabadultan lépkedve megindulok a tér széle felé. Talán még sem volt haszontalan, hogy eljöttem ide, még ha nem is épp úgy sikerült megszabadulnom a fölös energiámtól, hogy eredetileg terveztem. Megtorpanok azonban, amikor a gyakorlatomat hozza fel. Nem vagyok még mindig hozzászokva a dicsérethez, ami az arcomra feltehetően kiülő píron is látható.
- K-köszönöm… de nem hiszem, hogy folytatni fogom már. Nem tudom, hogy megtudnám-e ismételni, és azt sem, hogy egyáltalán megakarom-e.
Fejemet lesütve, tétován játszadozok egy hajtincsemmel, ahogy gondolataim újra visszaterelődnek. Még magamban sem tudtam helyére tenni azt, hogy mit csináltam és hogyan, de az, hogy ezt még valaki látta is, csak még inkább felerősíti bennem az érzést, hogy jobb szeretnék most eltűnni a világból és a semmi közepén lebegni, ahol senki sem látja a botladozásaimat.

[Aikyou Kaiya]

Fehér liliom

Nem várt reakcióval találkozom miután a diákot megszólítom. Sikoltásából arra engedek következtetni, hogy túlságosan belemerülhetett a mostani gyakorlatába. Ez valahol jó jel. Viszont egy éles küzdelemben hatalmas hiba. Fontos, hogy a shinigami mindig felkészült legyen a legváratlanabb helyzetekre is. Fontos a mély koncentráció, de saját épségünkre is vigyázni kell. Saját bőrömön tapasztaltam meg figyelmetlenségem következményét. Viszont nem traktálom a diákot tanácsokkal. Nagyon rossz benyomást keltene, arról nem is beszélve, hogy olykor megfelelő, ha hagyjuk a fiatalokat kibontakozni. Ha hibáznak és nem veszik észre, egyértelműsíteni kell bennük mi az, ami hiba és mi az, ami helyes. Sok tanár már itt rontja el véleményem szerint.  Nem beszélve némelyik szülőről. Nem egyértelműsíti a gyermeknek a válaszokat, helyette bonyolultabb megfogalmazással akarnak bölcsebbeknek tűnni. Ezt a hibát mindig kerülöm a gyerekeim előtt. Reiyanak és Kengonak mindig egyértelmű és egyszerű választ adok. Szeretném, ha megértenék. Türelmesen megvárom amíg a diák összeszedi gondolatait és rám tud figyelni. A választ kielégítőnek találom. Micsoda szerencse! Persze a diákoknak illene tudnia, hogy az Akadémiát ismerje, de mikor rá kérdeztem gyermekeim hollétére, rögtön tudta kikről beszélek. Valahol viszont viccesnek találom, hogy azért várja meg, hogy az órájuknak vége legyen, mert ha kijönnének az épületből, nem ismerném fel őket. Ha a kötését levenné és megpillantana, szerintem rögtön észrevenné, hogy eléggé közeli kapcsolatot ápolok az előbb említett két diákkal. Mosolyát megnyugtatónak találom. Ezek szerint végre kicsit elengedte magát. Nem is csodálom. Valahol megérthető az e-fajta viselkedés a diákoknál. Nagy súly nehezedik a vállukon. Már abba is belegondolni szörnyű, hogy ők lesznek majdan a következő generáció. Mindenki máshogy éli meg emezt a gondolatot, de van egy közös pont mindenkinél. A tét nagyon nagy. Kérdés, hogy ki veszi észre és ki nem foglalkozik vele, mert túlságosan fél a valóságtól. Elmosolyodok egy icipicit, ami után halk nevetés hagyja el az ajkaimat. Nem szoktam nagyon nevetni, de a mostani helyzet igazán megmosolyogtató. Amikor a diákot látom, hogy a tér széle felé sétál és még véletlenül se veszi le magáról a kötést, egyértelművé válik a helyzet. A diák vak. Jól tippeltem akkor. Kicsit megköszörülöm a torkomat majd válaszolok a kérdésére. Figyelek a hangnemre, mivel a vakok különleges tulajdonsággal rendelkeznek. A hang alapján akár érzéseket is képesek megfigyelni. Szerencsére nem az a fajta vagyok, aki megszokta játszani magát, de nem szeretném, ha félreértene. Remélem a nevetésemet nem fogja sértésként venni. A válaszommal azért egyértelműsítem a biztonság esetére.
- Elnézését kérem! Eléggé viccesnek gondolom az előbbi kijelentését, de természetesen elmagyarázom. Persze, hogy ismerem Kengot és Reiyat. Hiszen ők a gyermekeim! Aikyou Kaiyanak hívnak és remélem, hogy nem tettek rossz fát a tűzre. Kengot ugyan nem féltem, na de Reiya… hát ő egy kicsit más tészta. Jó szívű lány, aki tele van motivációval, csak olykor… nos gondolom sejti, néha túlzásba esik. Kihez van viszont szerencsém?
A kidou témájára érve arcánál látom, hogy kissé elpirul. Nem szokott hozzá, hogy dicsérik? Vagy eleve olyan jellemmel rendelkezik, aki kissé szégyenlős? A kidout látván az előbbire tippelek több szempontból. Egy olyan jellemmel rendelkező diák, aki túlságosan fél és mimóza nem hiszem, hogy lenne bátorsága kijönni egyedül a gyakorló térre. Ha még is, akkor nem ilyen határozott kézmozdulattal idézte volna meg az előbbi kidout. Ugyan is a kar mozdulat, a testtartás, valamint a szavak erőssége, elmond bizonyos jellemet egy adott személyről. Mostani alanyom, határozott jellemmel rendelkezik. Kemény helyzeteket élhetett már át. Egyszerűen nem szokott hozzá a dicsérethez. Erre figyelnem kell. A saját érdekében. Kell a dicséret, de ne vigyük túlzásba. A végén a diáknak nem lesz megfelelő önképe. Az viszont komoly negatív következményekkel járhat. A válasza némi félelmet is éreztet. Fél a tudástól, vagy csak megtorpant attól, hogy képes olyasmire amire nem volt példa? Jól ismerem ezt az érzést. Az első kidou idézésem után magam is kissé megtorpantam. Félelmetes volt akkor valahol. A hatalom félelemre adhat okot.
- A válasza nagyon őszinte. Dicséretes! Tudja nem mindegyik diák őszinte saját magához, ami egy hatalmas problémának érzek. Viszont feltennék egy kérdést, ha nem haragszik. Azért nem akarja megpróbálni újra, mert eleget gyakorolt? Vagy azért, mert megijedt?
Hagyok egy kis időt, hogy feldolgozza a kérdésemet. Kicsit ízlelgesse. Majd tovább folytatom a mondandómat, mielőtt válaszra nyithatná a száját. Számomra elég egyértelmű. A félelem nagyúr. Meg kell valahogy értetni vele ezt az érzést. Természetes. A gyermekeim is átestek ezen az érzésen. Sok kérdést kaptam akkoriban Reiyatól és Kengotól. Határozottak ők nagyon is. Viszont az első diákévek mindenkit megrémíthet! Az újdonságtól való félelem pedig nem idegen jelenség itt az akadémiában. Feldolgozni, hogy hatalmunk van mások felett? Rémisztő. Viszont el kell fogadni. Az elfogadás része a legnehezebb. Abban nem tudnék segíteni. Viszont egy kis útmutatás, sohasem árt a diáknak. Úgy tűnik, ez a feladat most rám hárul.
- Nem csodálnám, hogy megijedt. Maga a hatalom mások felett egy rémisztő érzés minden diák számára. Jó magam is átéltem ezt és nosztalgikusnak érzem, hogy most ugyanezt a jelenséget látom önnél is. Emlékszem mikor pontosan ugyanezt a kidout idéztem meg legelőször. Rémisztő volt már maga a látványa is. Képes lenne elpusztítani egy bábút. Tudja mi volt az első gondolatom akkor? Mi történne, ha valakit eltalálnék vele és megsérülne tőle.
Sajnos elő is fog fordulni a kezdetekben, hogy véletlenül egyik társunkat eltalálhatjuk. Jó magam régen követtem el efféle baklövést. A sérülésem után sajnos újfent amatőr hibákat vétek, ami miatt egy kapcsolatom romlott meg az újdonsült kapitányommal. Milyen ironikus a helyzet! A kidou az egyik kedvenc területem és erre úgy használom mostanában, mint egy kezdő.
- Viszont sokan elfelejtik a tényt és a tanárok is kifelejtik az egyik legfontosabbat. A hatalmunk nem csak pusztítani képes, hanem megvédeni valamit. Alkotni! Vegyük például a kardot, ami minden shinigami egyik leghűségesebb társa. Főképp, hogy a zanpakutounk itt kap helyett szintén. Nem csak vágni képes a fegyverünk, hanem megvédeni is minket. Egyben egy éles fegyver és pajzs. Nem csak kiolt egy életet, de meg is védheti azt. Tőled függ, hogy mit teszel. Mire használod. Kioltasz egy életet vagy éppen megvéded? A döntés a tiéd. Ugyanilyen a hatalmad is, ami éppen kicsírázni készül. Te döntöd el hogyan használod és nem fordítva. Hiszen a tiéd. Mindig is benned volt. Te parancsolsz neki. Érthető, amit most mondtam vagy szeretné, hogy jobban kifejtsem?
A diák válaszára várva, szemeim megakadnak egy érdekes hajdíszen. Sokkal inkább egy növényen. Mintha láttam volna valahol ezt a növényt, de hol? Rémlik nekem valami. Yume kezében láttam egyszer hasonlót. Bizonyára Ő is onnan szerezhette, ahol Yume is ezt a virágot? Ha jól tudom a kedvence volt. Elhessegetem viszont a gondolataimat és csak is az előttem lévő diákra összpontosítok. A segítségre most nagy szükség van.

[Shihouin Yoruichi]

Hey és ho!

Nem kell megijedni, épp csak bekukkantottam, hogy egy korábbi edzést zárhassak:
Tanítás az Akadémián

Nara: Ügyesen levezetted az edzést, és szerintem kreatív módon is próbáltad begyakoroltatni a gömb létrehozását, fenntartását, használatát. Kár, hogy magát a technikatanítást nem sikerült végig vezetni, azonban kidou edzésként szerintem teljesen rendben volt. Jutalmad a fáradozásért 1000 LP.
Kyokonak, mivel karakterét leadta, nem tudok sajnos jutalmat osztani.

További kellemes játékot~

[Murasaki Yumiko]

Shirayuri

- Oh! - Lepődök meg, amikor kiderül, hogy nem mással hozott össze a véletlen, mint a két kouhaiom anyjával. Hírtelen megpróbálom fejben összeegyeztetni az imént történteket immár új fényben, illetve azt is, amit Reiya-chan mondott eddig róla.
- Ezek szerint Önnek is olyan szép kék szeme tetszik lenni, mint Reiya-channak? Vagy talán ő az apjára ütött ebben a tekintetben? Sokan ezt hozzák fel első benyomásnak, amikor Reiya-channal először találkoznak. Azt mondják sokat meg lehet mondani valaki szemébe nézve, látni visszatükröződni rajta a lelkét. Én is szívesen megcsodálnám egy nap.
Mosolyodok el sejtelmesen, hiszen teljes tudatában vagyok, hogy egy olyan helyzetben beszélek épp erről, amikor egyikünk sem láthatja a másét. Én nem az övét, de ő sem az enyémet, ami némileg megnyugtat.
- Nem mintha így nem tudnék első benyomást szerezni az emberekről, bár az Ön esetében talán erre már kicsit késő, annyi mindent hallottam a hőstetteiről Reiya-chantól, aminek ha csupán a fele is igaz, megtiszteltetés a társaságában lenni. Korábban nem vettem észre a hasonlóságot, de most már tisztán érzem. Ha a felszínen más formában is jelenik meg, de most már felfigyeltem a mélyebben húzódó hasonlóságra. Reiya-chan lélekenergiája olyan, mint egy hűvös szellő egy forró nyári napon, ahogy magabiztosan elsuhan mellettem, de ugyan ez a kellemes fuvallat változik át csontfagyasztó szélviharrá, ha valaki Kengo-kunt merészeli alábecsülni, vagy éppen az Ön képességeit megkérdőjelezni. - Szolidan nevetek egy pillanatra, felidézve a szituációt. - Amikor az Ön lélekenergiáját érzem, a szemeim előtt egy nyugodt tengert képzelek el. Higgadt, megfontolt, de az égen fellegek ülnek és a levegőben megbúvó statikus feszültség figyelmeztet, hogy a vihar bármelyik pillanatban lecsaphat azokra, akik a számára fontosakat fenyegetik. Nos, mennyire jártam közel? Remélem, nem vette tolakodásnak. Ami pedig a hangját illeti…
Itt lefagyok egy pillanatra és nem folytatom a mondatot. Eddig nem figyeltem fel rá különösebben, de a hangja emlékeztet valakiére, akivel nagyon régen találkoztam, így a jó memóriám ellenére sem vagyok biztos, de olyan emlékeket idéz fel, amiben egy más valaki is szerepel, akit inkább szívesebben felejtenék el, annak ellenére, hogy egy hozzá kapcsolódó dolgot nap mint nap a hajamban hordok.
- Elnézést, még nem is viszonoztam a bemutatkozást. Kuro… - Köszörülöm meg a torkom, hogy leplezzem a nyelvbotlást. Ez a mai valahogy nem az én napom. Néha nem is tudom már, átok vagy ajándék, hogy az emlékeim elkezdtek visszatérni.
- Murasaki Yumikonak hívnak és három évfolyammal járok az Akadémián a gyerekei felett. - Jelentem ki széles mosollyal, noha utóbbi már nem feltétlen volt fontos információ, de kíváncsi vagyok, hogy vajon felmerült-e már náluk otthon “Yumiko-senpai” valamilyen formában.
Később a kidou gyakorlatomról faggat. Megértem, hogy a válaszom után csak további kérdései vannak, valóban nem egyértelműsítettem. Viszont valóban csupán erről van szó, vagy más szándéka is van ezzel. Még magam sem tudom egészen pontosan mi történt, csak azt, hogy azt a villámot nem a tankönyvből szedtem, de erről nem tudom, mennyit szabadna mondanom neki. Vajon pontosan mennyit látott? Ha valamiféle tiltott dologról lenne szó, akkor más kérdéseket tenne fel, ha egyáltalán kérdésekkel jönne. Ezek szerint ismerné? Ismerik a shinigamik errefelé is ezt a változatot? Több kérdésem van, mint válaszom, de egyelőre nem is kell válaszoljak. Valóban megrémültem volna? Hatalom mások felett… Nem, nem azért akarok hatalmat, hogy másoknak ártsak, hanem hogy mást védhessek meg a saját hatalmától, de hogyan vihetném ezt véghez, ha még a saját hatalmamtól is rettegek?
“Mi történne, ha valakit eltalálnék vele és megsérülne tőle.” A mondat villámcsapásként ér, amitől még jobban ledermedek, mint korábban. Mit tettem volna, ha próbabábu helyett valaki más állt volna ott? Amit láttam az valóság volt, emlék, vagy képzelgés? Kezemet tudatalattól vezérelve a nyakláncomhoz emelem, hogy megszorítsam rajta az egyik magatama alakú szemet, mintha megnyugvást várnék tőle.
- Én döntöm el, hogyan használom. Mindig is bennem volt. Én parancsolok neki… - Ismételem el a szavait megerősítésképp, majd mély levegőt veszek és kifújom.
- Köszönöm, hogy emlékeztetett valami fontosra. Úgy érzem, erre volt most szükségem. Azt hiszem, inkább a megvédésnél maradnék. Kardnál és kidounál is.
Képes vagyok újra megengedni egy halvány mosolyt. Némi ideig még elgondolkozva állok, majd inkább mégis visszafelé veszem az irányt, ahonnan eljöttem. Újra szembe állok a bábuval tisztes távolságban, majd célra tartom a karom. Én döntöm el, mire akarom használni. Ezúttal mást képzelek a bábu helyébe, ahogy újra felidézem a hagyományos Byakurai ráolvasását. Hát persze! Ahogy a szöveg is kimondja, csupán a bűnösöknek van félnivalója. Ezúttal halkabban, nyugodtabban mondom ki a varázsigét. Nem kötelező megölnöm, csupán ártalmatlanítanom mások és a saját maga érdekében is. Kellemes melegséget érzek az ujjam hegyén, a korábbi erőszakos robajnak ezúttal nyoma sincs, csupán egy elektromos kisülést hallok, ahogy a kidouhoz gyűjtött energiát már nem érzem a testemben.
- Sikerült?
Kérdezem bizonytalanul mind magamtól és Aikyou-santól is, amennyiben még mindig itt áll.

[Aikyou Kaiya]

Fehér liliom

Kigondolta volna, hogy Reiya drágámnak nem tud beállni a lepénylesője? Ami a szívén az a száján is. Meg sem lepődőm, hogy őszinte legyek, bár nem is haragszom érte amíg jókat mond rólam, de azért reménykedek valahol nem esett túlzásba. Eddig egy kolléga se küldött pokollepkét számomra, szóval valószínű, hogy leginkább reális információkat közöl mással. Megerősödik előbbi megfejtésem, hogy tényleg vak az akadémista. Szegény pára! Szemünk világát elveszteni az egyik legszörnyűbb sors, ami juthat bárkinek. Nem tudnám elképzelni az életemet, ha magam is hasonló helyzetbe kerülnék. Viszont az akadémista nagyon is megszokta ezt az állapotot. Kérdés, hogy vakként jött már a világra vagy előtte volt lehetősége látni valamit a világunkból? Ha az utóbbi, akkor viszont nagyon erős lelki erővel bíró személlyel hozott össze a sors. Más már a helyében összeroppant volna. Ráadásul még shinigaminak is tanul. Legszívesebben megtapsolnám, de nem szeretnék túlzásba esni. Neki se esne jól, ha itt összevissza dicsérgetem és gyerekként kezelném. Felnevetek egy kicsit amikor Reiya jellemére terelődik az eszmecsere.
- Na igen! A lányomra vall! Pontosan elmondtad a jellemét ahogyan én is ismerem. Ezek szerint jó barátok lennétek?
Nem lennék meglepve. Szerencsére a lányom szociális képességei megfelelőek és képes barátkozni. Kengo egy másik eset. Ellentétben a testvérével zárkózottabb és sokszor elvan a saját gondolataival. Többet foglalkozik a tankönyvekkel, mint a környezetével, ami valahol jó, ha a tizenkettedik osztagban szeretne szolgálni, de kicsit azért féltem attól, hogy nehezen fog barátkozni akárkivel is. Remélem azért Reiya lányom kisegíti olykor! A rólam alkotott jellemrajz is tökéletes. Reális képe van rólam. Nem is tudtam, hogy a lélekenergia érzékelést ily művészi szinten is lehet űzni! Dicséretes.
- Aha! Szóval te lennél az a bizonyos Yumiko Senpai akiről sokat hallottam! Reiya sokszor meséli nekem, hogy kisegít téged, meg együtt szoktatok ebédelni. Viszont sokat segített a lányomnak amiért nagyon hálás vagyok. Jó tudni, hogy vannak az akadémiában olyan tanulok akik azért segítik egymást. Az összetartás nagyon fontos! Jó barátnők igaz? Persze ha nem csal az emlékezetem.
Legalább is ahogyan Reiya beszélt Yumiko Senpai-ról nekem, arra a következtetésre jutottam, hogy közel állnak egymáshoz, mint két jó barát. Viszont egy nagyon érdekes dologra lettem figyelmes mikor bemutatkozott. Jól hallottam, hogy Kuro-t mondott? Biztos csak félre hallottam talán, meg előfordulhat, hogy valaki eltévessze a nevét, főképp, ha idegeskedik egy picit. Viszont, ha nagyon jól ismeri a lányomat, lehet nem árt Kengo-ról kérdeznem picikét. Elvégre anyaként nem árt, ha informálódom.
- Mondja csak Murasaki-san. Kengo fiammal szokott találkozni amikor Reiya-val tölti az idejét?
Azért nagyon reménykedem, hogy Kengonak nem csak a könyvei a fontosak, de a kapcsolatok kiépítésére is hangsúlyt fektet. Megértem a tudásszomját és rajongását Mizushuima-dono iránt, de azért jó lenne hallani, ha azért a könyvek mellett a kortársaival is társalog. Otthon leginkább a saját szobájában tölti az idejét. Vajon miféle dolgokat csinálhat? Nem szeretnék beleavatkozni a magánéletébe, de valahol azért aggódom. Amint a tanácsomat közöltem Yumiko-val, teret engedek neki, hogy újfent belevesse magát a kidou rejtelmeibe. Ahogyan látom, eredményt értem el. Egy sokkal határozottabb és szebb Byakurai-t volt képes kilőni az ujjaiból. Az egyetlen szépség hibája csupán, hogy még gyengébb, de a bábút sikeresen megtudta pörkölni.
- Igen. Ez egy sokkal határozottabb és szebb Byakurai volt. Már csak gyakorolnod kell újra és újra. Meglesz a gyümölcse. Jó magam is sokat gyakoroltam egyes kidoukat és bevallom voltak napok amikor legszívesebben abbahagytam volna, de szerencsére akadt egy nagyon jó barátom, akinek hála sose adtam fel végül. Hadd osszam meg veled az egyik bölcsességét, ami így szól: „Nem az a legveszélyesebb technika, amit annak neveznek, hanem ahogyan a használó kivitelezi.” Azt hiszem szemléltetem is a dolgot. Figyeljen a hangjára.
Odaállok a bábú elé majd szabad kezemet felemelem. Ujjaim a bábú felé merednek. Lélekenergiát gyűjtök össze, aminek következtében már szikrázni kezd kéztenyerem. Úgy gondolom ennyi elég lesz a demonstrációhoz.
- Támadj fel. Mennydörgés Istene! Ébredj. Viharok anyja! Szabadítsd rá a villámod a bűnösökre! Hadou no Yon. BYAKURAI!
Határozott hangot felvéve, figyelve a szavakra, annyira sikerül rá éreznem a kidoura, hogy végül az egész testem szikrázni kezd és mint egy hatalmas villámcsapás, sújt le a bábura, aminek következtében átlyukasztom. Sajnos viszont ezzel együtt a falat is vitte magával.
- Ajaj…
Nem egészen erre számítottam. Pedig nagyon ügyeltem arra, hogy véletlenül se tegyek kárt, erre tessék. A bábuval együtt még a falban is hagyok egy méretes lyukat. Hirtelen köhögni is kezdek. A rohamom újra előjön. Túl sok reiatsut használtam fel, amit nem kellet volna. Túlságosan beleéltem magamat! Gyorsan elő is veszem a fehér kendőmet. Remegni is kezdenek a lábaim, aminek hála muszáj letérdelnem egy picit. Lassú mély levegőket kell vennem. Szerencsére hamar alábbhagy. Ez egy kisebb roham, de még így is nagyon fáj. Mintha tűvel szurkálnák az egész testemet. Megtörlöm a kendőmmel a számat.
- Elnézést. Kicsit túlzásba estem… viszont remélem nagyon is megfelelő volt a demonstráció. a lyuk miatt ne aggódjon. Személyesen fogok elnézést kérni az Akadémia tanárjaitól.
Csak nem hagyhatom, hogy Yumiko-t dorgálják meg azért, amiről nem tehet. Várok egy kicsit míg alábbhagy a fájdalmam majd a kardomra támaszkodva, felállok.